Telefonok, sms-ek, e-mailek (Oliver)

Kissé feszengve nyomkodtam a telefonom kijelzőjét, kerestem ki az unokahúgom számát, majd nyomtam rá a tárcsázásra. Hetek óta nem beszéltem vele, csak futólag néhány szót sms-ben. De a "Szia? Hogy vagy? - Jól. És te? - Én is jól!" már nem elégített ki. Már nem volt elég. Zavart, hogy nem tudtunk találkozni, zavart, hogy e-mailekre sem vettük a fáradtságot, és zavart, hogy nem tudtam róla semmit. Önző voltam és felszínes, csak a saját bajommal voltam elfoglalva, őt elhanyagoltam. Nem kellett volna. Hallottam róla a híreket, tudtam jelentőségteljes dolgokról, és ez aggasztott, de ezt nem akarom a nyakába zúdítani. Ezért ma úgy döntöttem, egy életem egy halálom, de ha máshogy nem is, telefonon mindenképp felveszem a fonalat. Szeretem az unokahúgom, fontos nekem és nem akarom, hogy a kapcsolatunk újra semmivé váljon. A kóma jó kifogás, de már nem vagyok kómában. Így feszengve várom, hogy a készülék tárcsázzon, majd felhangozzon az a bizonyos vonalba kapcsolási hang. Amint meghallom, nagyot sóhajtok.
Elhallgattam, vártam a választ a túlvégről. Hiányzik. Talán ezt is el kéne mondanom. Szeretnék neki mindent elmondani. Grace-t. És Trist. A nagyiékat. És...mindent. És szeretném, ha elmondaná nekem, miért nem szólt róla, hogy egy kollégámmal randizik, hogy felkészüljek és ne kenjem Joelt a falra az első találkozás alkalmával, amiért szemet vetett az egy szem unokahúgomra, akit lányomként szeretek. Hogy megértsem, miért akar mégis...Túl sok kérdésem van. Túlságosan nincs jogom beleszólni.

A kanapémon üldögélek, és egyszerűen képtelen vagyok összeszedni magam. Egy újabb nap, ami csak azzal telik el, hogy a lakásom mélyén gubbasztok. Szeretnék elizolálódni, és egyedül lenni. Nem vágyom társaságra, így egy divatmagazint lapozgatok, és Brutus hasát vakargatom, amikor megszólal a telefonom. Lecserélni még nem sikerült a számomat, ezért a szívem hevesebben kezd el verni, hogy megnézzem a hívószámot. Kissé megkönnyebbülök, hogy nem idegen, bár aki éppen el akar érni…őt se láttam már egy ideje. Hezitálok, hogy felvegyem-e, de győz a szeretet a nagybácsikám irányába, és a fülemhez tartom óvatosan a kagylót.
- Halló? – szólok be félénken, de azonnal elkap az ismerős érzés. Oliver, a gyerekkorom, és a hiánya. Iszonyúan nagy szükségem lett volna rá az elmúlt időszakban, de mégsem támaszkodhattam rá. Apa néha említette, hogy beszélt vele, de a kóma óta nem sokszor futottunk össze. Még a kórházban se, pedig egy városban lakunk.
- Nem zavarsz… - harapom be az alsó ajkamat, és a kanapé háttámlájának döntöm a fejemet.
- Az étterem… - már távoli emléknek tűnik a nyitás, ahol szintén nem jelent meg, és rosszul esett, de nem tettem szóvá neki.
- Jól megy, de…én hogy vagyok? – csend telepszik közénk, és a fogaimat összepréselve nyögök ki egy választ.
- Nem vagyok jól mostanában, de igyekszem a felszínen maradni. – könnyel telik meg a szemem.
- Már dolgozol, hogy vannak a nagyiék? – özönlenek felőlem a kérdések. Annyira hiányzik a családom. Az édesanyám.

A telefon búgása feszültté tesz. Érthetetlen miért olyan égbekiáltóan fontos most nekem, hogy felvegye a készüléket. De így van. Belső késztetés, belső kényszer. Nem tudok ellene tenni. Mióta magamhoz tértem sok olyan szokást felvettem amit azelőtt tudtommal nem csináltam. Nem mondom ugyan senkinek, de kicsit elveszettnek érzem magam. Nem találom a helyem a világban. Nem tudom ki vagyok én. És ez rossz dolog. Nekem nagyon rossz. De majd megküzdök ezzel is. Ahogy a telefon kapcsol, Chloé hallózik bele a készülékbe én pedig szinte lerohanom a kérdéseimmel. Időt sem hagyok neki, hogy felfogja kivel beszél, vagy hogy elutasítson. Nem akarom, hogy elutasítson. Így csak gyorsan mondom és mondom, hogy ha esetleg nem is alkalmas, tudja, hogy ezt nem zárjuk le ennyivel. De szerencsére nem zavarom így mosolyt csal az arcomra a megkönnyebbülés. De aztán ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnt az a mosoly, helyére ráncokat vetett homlokomra az aggodalom.
- Nem vagy jól? Mi a baj? Történt valami? - kérdezem tőle csendesen, és nem tudom, hogy jól hallom-e, hát kis tétovázás után rákérdezek. - Chloé...te sírsz? A nagyiék jól vannak, hiányzol nekik, és nem dolgozhatok még mindig, talán soha többé nem dolgozhatok, de most nem ez a lényeg. Mi történt veled? Az étteremmel van baj? Sajnálom, hogy nem lehettem ott a megnyitón, én el akartam menni, de...mindegy, ne részletezzük, sajnálom, hogy nem voltam ott. Nézd, tudom, hogy mióta magamhoz tértem nem igazán tudtunk beszélni, de tudnod kell, hogy itt vagyok, oké? Bármikor, ha szükséged van rám, én itt vagyok neked. Elmeséled, mi a baj? - hadarom, és belül tajtékzok, mert legszívesebben megölném Joelt, mert az a meggyőződésem, hogy csakis ő tehet Chloé könnyeiről, és a másik fickó, aki környékezi, és őt is meg akarom ölni, és nagyjából mindenkit, annak ellenére is, hogy tudom, hogy úgysem tennék ilyesmit. Nem vagyok biztos benne, hogy valóban tudnék embert ölni. De ettől még mérges lehetek és fájhat, hogy az unokahúgom szenved. Csak remélni merem, hogy a köztünk lévő kapocs nem veszett el végleg.

Oliver hangját hallani éppúgy fura nekem, mintha az édesanyám halálára gondolok. Nem volt fent, a baleset miatt kiesett neki két év. Nem kevés idő, és hirtelen pótolni mindent…elveszett lehet, és kirekesztett. Hibáztatni képtelen vagyok, amiért nem állt mellettem, nem kérhettem rá. Mindenkinek megvan a maga gondja, és nekem egyedül kell felállnom onnan, ahol most vagyok. Mankók lehetnek, de helyettem senki nem léphet túl ezen. Szomorúsággal telik meg a hangom, és a kutyám hasát simogatom, aki olyan, mint egy jóllakott napközis, ahogy feldobja az égbe a négy tappancsát, és oldalra kinyújtja a nyelvét. Lihegve terpeszkedik el mellettem, miközben sírva fakadok. Pusztán a tény miatt, hogy felhívott, és a vonal túlsó végén egy olyan ember áll, aki fontos nekem, és mindig is az volt…csak olyan jó lett volna, ha mellettem van. Felnéztem rá, az első orvos volt a családban, és mindenki bálványozta.
- Ó, értem….nekem is hiányoznak. – szipogok, és arrébb lököm a kezemmel a magazint. Törökülésbe helyezkedem, és a vállammal tartom meg a kagylót.
- Olyan jó hallani a hangod…én csak…úgy érzem összedőlt a világom. Az étteremben semmi baj Oliver, csak… - beharapom az ajkamat, mert nem így akarom a tudtára adni, hogy elvettek tőlem valamit, de másképpen talán…most van itt az ideje.
- David…az első barátom. A nyár elején New Yorkban voltam Amyvel, és ott… - nem bírom kimondani, elszorítja a torkomat a benne növekvő gombóc.
- Megerőszakoltak…Oliver én nem…összetörtem, nem így akartam elmondani neked. Két évig voltam vele, de szakítottunk, és én itt Seattle-ben kezdtem új életet. Annyi mindent szeretnék elmondani neked, olyan sok minden történt anya halála óta. Úgy érzem megrekedtem valahol, és nem tudok innen felállni. Fuldoklom. – már zokogok, és Brutus is megijed, így lemászik a kanapéról, és felfedezőútra indul.

Chloé hangján hallani, hogy valami nem stimmel. Az aggodalom kerít hatalmába, a gyomrom kicsit összeugrik. Sosem viseltem jól, ha egy nő sírt. Most sem jó hallani, ezért kérdezek rá, mi történt vele. Bánt, hogy nem lehettem ott az étterme megnyitóján, tudom, hogy fontos volt számára. De akkor még képtelen voltam szembenézni vele. Akkor jutott el igazán a tudatomig, hogy a nővérem halott, akkor kaptam meg az elutasítást a munkába állásról a főosztályvezetőtől. Nem műthetek, míg meg nem bizonyosodtak róla, hogy minden szakmai emlékem a helyén van, hogy nem felejtettem el graftot varrni, vagy kapcsozni, vagy kiemelni egy vesét, vagy elvégezni egy babán egy sérvműtétet. Talán még azt is meg kell mutatnom, hogy kell intubálni. De Chloé szavai és hangja megijesztenek. Bűntudatom van, de tudom, hogy idővel majd megenyhül. Csak most még...nem tudom. Míg beszél, eleinte csak hallgatok, mély levegőket veszek. Nem akarom megszakítani, sem megzavarni. Ha bátorságot vett arról, hogy beszéljen, hagyni kell. Ő ilyen. De amikor kimondja a mindenki számára annyira rettegett szavakat, amit egyetlen apa, anya, nagyszülő, nagynéni vagy nagybácsi nem akar soha hallani egyetlen szerettétől sem, lefagyok. Könnybe lábad a szemem, és düh önt el.
- Hogy...micsoda? - kérdezem, és erősebben szorítom a fülemhez a telefont. De aztán csak mondja és mondja, és a késztetés, hogy legyilkoljam azt a ficsúrt aki ezt tette vele elnyomja egy erősebb érzés: őt akarom támogatni.
- Jól van, drágám, jól van. Vagyis...nincs jól. Nagyon nincs. De jó, hogy elmondtad nekem. Nem baj, ha ez most telefonon keresztül történt. Talán így könnyebb volt neked. Nem számít. Elmondtad, és most már tudom szívem, és itt vagyok. Én itt vagyok neked. Most az a legfontosabb, hogy megnyugodj, és hogy válaszolj nekem őszintén. Chloé, édesem: ki tud erről az incidensről rajtam kívül még? Szóltál a rendőrségnek? Orvos látott már? Tudom, hogy kényes kérdés ez, és kérlek...csak...tudom kell, hogy jól vagy, és hogy az a vadállat nem megy többé a közeledbe. - szívem szakad ahogy hallom a zokogását, de nem tarthatom magamban sem az engem érdeklő kérdéseket. Nem lehet. Nem szabad, hogy azt érezze, nem érdekel. Mert jelenleg a tény, hogy talán sosem műthetek és ezzel az indentitásom 99%-a elveszni látszik, hogy gyászolok, hogy túl sok mindent, túl sok információt kell feldolgoznom rövid idő alatt eltörpül amellett, hogy vele mi történt. Nem vagyok nő, de mégis valahol próbálom átérezni, min mehetett keresztül. Bűntudat mardos. Jobban kellett volna rá vigyáznom. A kóma alatt volt rá mentségem. Most hogy fogok magamnak találni akár egy halványat is?

Nem szeretek megnyílni, mert azzal egy részemet adom oda valakinek, és már annyi csalódás ért, hogy meg kellene húznom a határt. Naiv vagyok, aki mindig remél, és bízik benne, hogy jobb lesz, hogy még van ebben a világban jó, azonban mindig csak a másik oldalt látom, egy ideje már bizonyosan. A törékeny jónak se tudok önfeledten örülni, mert miközben megélek egy adott pillanatot, rettegek a jövőtől. Nem véletlenül vagyok ragaszkodó, tervező típus. A spontaneitás nekem éppúgy nehezemre esik, mint sodródni az árral. Az életem a célokról, és a kisebb célkitűzésekről szólt eddig. Nem vagyok jó abban, ha nem látok előre. Mostanában ez is kezdett háttérbe szorulni a történtek fényében, és céltalanul bolyongtam a nagyvilágban. Olivernek megnyílni nem könnyű, mert ismét egy sebezhető kislány vagyok, aki fél attól, hogy az exe visszatér, aki tart attól, hogy megint összetörik a szívét, mert nem merik szeretni, és viszont fél szeretni is.
- Ennek lassan három hónapja Ollie. – hallgatok el jelentőségteljesen, mert nem kis idő esett ki, mióta nem beszéltünk.
- Nemrég volt a tárgyalás, és elítélték tíz évre, de nem hagy békén. Nem vagyok elég erős ehhez Oliver…minden megvolt. – Brutus az egyik papucsomat veszi célba, és a szájába kapva rohan el a fürdőszoba irányába, miközben zokogás rázza a két vállamat.
- Megölt miattam egy másik lányt, a húga gyűlöl…ezt mégis hogyan fogom megbocsájtani magamnak? Alice…alig volt tizenhét éves. Egyetemre készült, és könyörtelenül elvágta a torkát. A fél világ tud a gyötrődésemről, mert David nem civil…politikus sarj volt. New York majdnem új polgármestere. A média nem hagyott békén, erről újságoznak még mindig. Az étterem…Ollie nem merek elmenni a saját éttermembe. Itthonról intézem, ahogy tudom. – az ölembe fektetem az egyik párnát, és erősen kapaszkodom az anyag szélébe.
- Mit kellene tennem? Mondd meg nekem Oliver, hogy mit tegyek, és megteszem. – szipogva kérlelem, hogy adjon útmutatást, mert én elvesztem.

Nem vagyok egy túlzottan agresszív típus, most mégis felszalad bennem a pumpa, ahogy meghallom, mi történt Chloéval. Bűntudatom támad, amiért elhanyagoltam, de meg voltam róla győződve, hogy jól van. Én nem voltam, de róla azt hittem, hogy igen. Hogy tudtam így átsiklani a dolgok felett?
Persze a válasz egyértelmű. Kómából ébredni hiányos emlékekkel nem kis nyomással jár, főleg, ha megkérdőjelezik a szakmai alkalmasságomat is. De akkor is bánt, amiért ennyire kézenfekvőnek tartottam, hogy neki semmi gondja nem lehet. Az időintervallum hallatán csak nyelek egy nagyot.
- Három hónap...
Nem tudok szólni, csak lehajtom a fejem, és lehunyom a szemem. Rémisztő hallani tőle a dolgokat, fáj hallani azt is, hogy sír, zokog tehetetlenségében. Tőlem vár tanácsot. De mit tudnék én mondani neki, amivel segíthetne magán? Honnan tudhatnám épp én, mi a teendő? Mondhatnám, hogy megyek és megölöm, hogy aztán életem végéig sitten legyek. Nem tenném meg érte? Dehogynem. Az életemnek jóformán így is vége, nem tök mindegy, hogy itt vagyok rab, vagy egy cellában? A saját elmém fordult ellenem, talán legalább még egy dolgot tehetnék egy emberért, akit szeretek. Mégsem tudom azt mondani. Nem csak magam miatt. Hanem mert tudom, hogy Chloé ezt sosem bocsájtaná meg magának, és örökké önmagát gyötörné érte.
Mélyet sóhajtok.
- Nagyon nehéz helyzetben vagy. Nem olvasok újságot, nem tudom mit írnak, de utána fogok járni, és kitaláljuk mi legyen. Mindenre van megoldás, édesem. Együtt kitaláljuk. Az éttermet pedig...nem is tudom. Tudok segíteni valamit? Nézd, nem vagyok szakács, tudom jól, hogy egy tojásrántotta tőlem felér egy mérgezéssel, de ha tehetek valamit, ne habozz, szólj. - mondom, és érzem, hogy nem ezt várta tőlem. Felpattanok a kanapéról, idegesen kezdek fel s alá járkálni, mélyeket lélegzek, szaggatottakat, hogy tudjam kontrollálni magam.
- Bárcsak többet mondhatnék, drágám. De tudod jól, hogy ez egy nagyon kényes helyzet, és itt most okosnak és előrelátónak kell lennünk. De itt vagyok veled, és ha szeretnél kicsit eltűnni, tudod hol van a lakásom, hozd a kispárnád, a fogkeféd, a kutyád, a páfrányod, és ide bármikor jöhetsz. A lakáskulcs megvan még nálad, ugye? Bármikor be tudsz jönni.
Nem akarom presszionálni, de jelenleg ennél többre nem futja tőlem. De ne higgye, hogy itt meg is állok. Mert nem fogok. Csak kell egy kis idő, míg túljutok a sokkon, és képes vagyok gondolkozni. Aztán majd kitalálok valamit. Mert ez nem maradhat megtorlatlanul.

Olyan súly vetül a vállaimra, amikor kimondja a három hónapot. Én tudom, hogy ez mennyi idő, de neki fogalmam sincs róla. Két évig a saját teste rabja volt, és amíg nekem telik az idő, neki maximum a naptár jelzi az elmúlást. Nem lehetett jelen anya temetésén, nem láthatta a leépülését. Én tudom, hogy segíteni akar nekem. Jelen pillanatban nagyon közel érzem magamhoz, és egy időre el is hallgatok. Képtelen lennék bármit is mondani a kagylóba, mert szeretem Olivert. A nagybátyám, aki még egy kis darabkát őriz az édesanyámból. Olyan jámbor, és segítőkész, mint ő volt.
- Az éttermem? – kicsit elmosolyodom, mert tudom, hogy mennyire nincs otthon a konyhában, és az is felérne egy csodával, ha a teát nem sózná el, de így imádom őt.
- Megvagyok vele, de örülnék neki, ha egyszer főznél velem. Tudod, hogy az mennyire megnyugtat. – ez hiányzik magamból. A motiváció, az élni akarás, a tettvágyak. David többet vett el belőlem, mint bárki sejtené azt.
- Ollie… - hajtom le a fejemet, és elgondolkodom azon, amit mond. Bármit megtenne értem, és ekkor eszembe jut valami.
- Nagyon régen láttam a dédinket. Ha lenne kedved velem elmenni Texasba…szeretnék kicsit távol kerülni ettől a zűrzavartól. – harapom be az alsó ajkamat, és a párnát az ölembe húzom, mert Brutus leesik a kanapéról, és a saját farkát kezdi el kergetni.
- Pár héten belül indulhatnánk…egy hosszabb időre. – még magam se tudom meghatározni, hogy mennyire lesz szükségem a gyógyuláshoz, de talán a családom segít feldolgozni a traumát, ami ért. Talán még van remény.