Haga Dokken álma

Régen nem jött már ilyen könnyen álom a szemedre, mint most. A fáradtság úgy szalad szét a tagjaidban, ahogy a véred zubog át az artériákon és ahogy párnát ér a fejed, úgy csukódnak le ólomnehézségűnek érzett szemhájaid. Hirtelen zuhansz át az ébrenlét és realitás küszöbéről az álmok birodalmába. Lágy, könnyed szellő cirógatja végig suta játékával gyengéden az arcodat, tudod, hogy ez az, amire eszmélsz.
Színek, illatok, szél suhogása, víz csobogása, tűz robogása. Oly sok minden rohanja meg az elmédet, hogy sokáig ki sem találsz a mindent belepő kavalkádból. Lassan, s biztosan falka fel az összevisszaságot egy szürkületi, kihalt utca képe, pár méterre tőled egy hatalmas, villanyoszlopokat is megfejelő fával. A lelkedbe belehasít valami megfoghatatlan érzés, oda kell menned, valami vár ott rád. Nem is te vagy az, aki irányítja a saját lépteidet, nemes egyszerűséggel visznek előre a lábaid, tompán simulnak az aszfaltnak, különös, fülledt meleg árad belőle, még őrzi kissé a nyár emlékét, ám a fa egyes leveleit már rágja az ősz, folyamatosan váltanak át a sárga különböző árnyalataiba.
Hirtelen macska nyávogása szakítja meg a csöndet, olyannyira nem hoz lázba a dolog, ugyanakkor valamiért mégis biztos vagy benne, hogy el kell érned az állatot. Hogy lehozni a fáról, avagy más okból, az olyannyira nem tiszta még előtted sem, de nem szűnik meg a testedet uraló vonzás. Ahogy a fa csupasz törzsét nézed, már-már meggondolnád magad, de hirtelen észreveheted, hogy a pillantásodat követve megjelenik egy kisebb faág, majd még egy, s így tovább, eléd festve az utat, ahol másznod kell.
Elindulsz hát felfelé, a mellkasodat valami különös izgatottság feszíti, egyre gyorsabban haladsz, a macska nyávogása néha halkabb, olykor meg is szűnik, talán percekre is. Ha netán lenézel, bizonyosan összeszorítja a szívedet a félelem, mert olyan mélység húzódik alattad, amit talán elme befogadni sem képes. Vajon mikor és hogyan jöttél ennyit?
Túl sok időnek tűnik, ami még hátravan, ám visszafordulni sem mersz, már nem látod a talajt, görcsösen kapaszkodnak az ujjaid, szinte már fehérek, mikor végre, végtelennek tetsző idő után felérsz oda, ahol a macskát sejted, meg is látod, s nyúlnál érte, de amint elérnéd a képe szertefoszlik, egy másik kézbe markolsz helyette.
Veled szemben ártatlan, angyali bájjal megáldott gyermekarc, átható kék lélektükreiből döbbenet tükröződik. Úgy érzed, épp annyira meglepett, mint te magad. Hajának szőkébe hajló selymessége megtapad elmédben, miként a szikrázó kékség is, mintha eztán bárhol felismernéd.
Természetes emberi reakció, hogyha nem az tárul elénk, amit várnánk, megijedünk, szinte fel sem fogtad, mi történik igazán, riadtan hőkölsz hátra, s ha az első pillanatokban nem is sikítasz, amint tudatosul benned, hogy zuhansz, már teli torokból ordítasz, ám földet már nem érsz.

Sikítva ébredsz az ágyad mellett a földön, a hátad és a feneked sajog, talán a fejedet is beütötted kicsit, kétségtelen, hogy leestél róla. Vajon előfordult már valaha? S a tenyered miért viszket? Azon a felületen, ahol a másik megérintett, kissé megfakult a bőröd, de ezt talán csak reggel veszed észre, vagy fel sem tűnik, ha pusztán megdörzsölöd, hogy elmúljon a bosszantó érzés… Akárhogy is, ébredésed után húsz perccel már sehol sincs.