Utcák

Ugyan megadtam a telefonszámom a legutóbb megismert hölgyeménynek, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy valamikor fel fog még hívni. Egy kicsit talán túlontúl közlékeny volt, hála az elfogyasztott alkoholmennyiségnek, de engem egyáltalán nem zavart. Sőt, szívesen hallgattam meg, ha nekem nem kellett magamról beszélnem, akkor remek hallgatósággá tudtam avanzsálni. A hívásának oka talán pont az volt, hogy ezúttal ő is többet mondott, mint amennyit szeretett volna. Ha kicsit is ismert volna, akkor nyilván nem aggódna, hiszen tudná, hogy nálam biztonságban van mindaz, ami a kocsiban elhangzott, de nem ismert. Nem ismertük egymást.
Egy kis félsz azért volt bennem aziránt, hogy mégis mi fog történni a következő találkozás alkalmával, de hát nem voltam annyira udvariatlan, hogy visszautasítsam a meghívást. Közöltem hát, hogy mikor leszek következő alkalommal Seattle-ben, amikor sor kerülhetne erre a bizonyos beszélgetésre. Azt nem gondoltam ugyan, hogy bajban lennék, de hát sohasem lehet tudni. Ezt sajnos már régen megtanultam, méghozzá a saját káromon.
Tudtam egyébként, hogy hol van az a hely, ahová el kellett jutnom, mindenesetre a GPS remek segítséget nyújtott számomra. A dolgom végeztével viszonylag hamar el is találtam oda, ahová menni készültem, noha már szépen besötétedett, és nekem alaposan figyelnem kellett az utcát. Ahol tudtam, ott leállítottam az autómat – amit csupán nemrég szereztem be az előző katasztrófáját követően -, és már ki is pattantam. Táskámat szorosan magamhoz szorítottam, aztán a riasztó aktiválását követően körülnéztem.
Volt némi szemét a kocsimban, amit szándékomban állt még itt az utcán kidobni egy elérhető szemetesbe, de hiába indultam el egyik irányba, majd a másikba is, nem láttam sehol. Végül az egyik sikátor végén szúrtam ki néhány konténert, amit valószínűleg a közeli vendéglátóhelyek használhattak, akárcsak én a saját portám körül. Elhatározva magamban, hogy ez tökéletesen megfelel majd a célnak, meg is indultam. Óvatlanul persze, mit sem törődve a gyérül megvilágított szűk kis hellyel. Miért is aggódtam volna, hiszen senkit nem láttam előzőleg.
Nem is láthattam a kukák mögött megbújó drogos őrültet, akit valószínűleg a cipőim kopogása zavart fel legédesebb mámorából. Ahogy a darabos mozgású kupac megmozdult, ijedtemben ugrottam egyet, és lassan hátrálni kezdtem. Már hiába, hátam ugyanis nekiütközött egy másik testnek. Biztos voltam benne, hogy nem téglafal – még ha olyan masszívnak is éreztem -, mert ebben az irányban bizony nem volt még fal az előbb. Abban a másodpercben megpördültem a saját tengelyem körül, és pontosan olyan őrülten csillogó szempárral találtam magam szembe, amilyet már évek óta nem láttam ugyan, mégis örökre az emlékeimbe égett.
- Helló, cicám! – üdvözölt alkoholgőzös lehelettel, alig bírtam ki, hogy ne fintorogjak. A félelem volt az, ami talán megmentett a gyorsan bekövetkező borzalomtól, hiszen annak hála bénultam le teljesen, és csak bámultam fel a nagydarab fickóra. Agyam csak lassan indult újra, akkor azonban már lázasan kattogott, a menekülési útvonalat keresve. Tudtam, hogy nem lennék elég gyors, és elég hely sem volt ahhoz, hogy elslisszoljak mellette, ki a biztonságot jelentő lámpák fényébe, a nyílt utcára.
- Kérem, engedjen! – tettem hasztalan próbát, de az erős kar máris a felkaromra fonódott, és durván nekilökött ezúttal már tényleg a téglafalnak.
- „Kérem engedjen!” – utánozott gúnyolódva, elvékonyított hangon. Hozzá még bántó mozdulatokat is tett, nekem meg a szívem a torkomban dobogott. Megvolt még, ugye? Nem ugrott ki a helyéről? - Ugyan nem mész te sehová, amíg el nem szórakoztunk! - újabbat taszított rajtam, ahogy megpróbáltam eltávolodni az épülettől.