HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Pine Forest

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Pine Forest
Hétf. Okt. 03, 2016 4:10 pm
 



 

First topic message reminder :



Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down

Ryan Woodrow
avatar
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Pént. Aug. 10, 2018 11:48 am
 



 

Visszafordítottam a szemem a gyerekeimre, és ahogy újra, meg újra próbáltam megérinteni őket, magamhoz hívni őket, vagy a szervezők után ordítani, ők csak még jobban szenvedtek... és nem bírtam felfogni ésszel, mi teszi ezt velük... hallottam sikolyaikat, sírásukat... láttam a vérző sebeiket... és láttam... egyszer csak... ahogy arcuk fájdalmasan rándult, és feljajdultak, közben mintha sebeik is... változtak volna... szélesedtek talán kicsit, vagy... nem tudom, én... pedig senki sem ért hozzájuk... csak... csak én... én szerettem volna, de nekem sem ment...
- Ne... ne, ez... ez mi...? Mi ez?! - kétségbeesetten szerettem volna tenni valamit... bármit, akármit, de nem tudtam mit... Mit tehetnék, ha a szervezők nem feleltek, a lányokat nem értem el... Mit?! Csak a szenvedő arcukat láthattam, félelmük... fájdalmuk...
Mígnem egyszer csak ráeszméltem... hogy ez... énmiattam van... minél közelebb próbáltam jutni hozzájuk, minél inkább próbáltam elérni őket, megérinteni, minél jobban elvesztettem kontrollomat, ők... annál jobban féltek és szenvedtek... énmiattam... én... okoztam ezt...
Erre rájőve rögtön elhúzódtam kissé, és próbáltam rájuk valamiféle mosolyt villantani, még ha tudtam is, átlátszóbb már nem is lehetne... hazug mosoly, és ezt ők is tudják, de annyira szerettem volna megvigasztalni őket, segíteni...
- Csss.... Ssss... semmi baj, lányok, nincs semmi baj... megoldom, megígérem... megígérem, hogy kiviszlek titeket innét! - mondtam, és nagyot nyelve próbáltam veszteg maradni, nem értük kapni, hisz láttam, hogy nem sikerül... és csak... fájdalmat okozok nekik, azzal, ha küzdök... Pedig valamit tennem kellett... muszáj lett volna...
A szervezők persze csesztek válaszolni nekem, de meghallottam, amikor a rendőr megszólított. Nagyon nehezen, de elszakítottam szemem a lányokról egy pillanatra, és a férfira bámultam, de legalábbis úgy, mintha egy megveszekedett őrülttel néznék szembe.
Még hogy mi húzott fel ennyire?! Mi van, ez vak?!
- Nézd meg, véreznek! Nem látod?! Véreznek! - ordítottam rá feleletül, s a tükör elől el nem mozdultam, onnan néztem rá, de úgy, mintha egy tökéletes idiótának próbálnám megmagyarázni, hogy zöld a fű, amin áll, mégsem értené, amit mondok. Egyszerűen nem bírtam értelmezni... ez egy zsaru... egy istenverte rendőr, hogy a pokolban képes tétlenül nézni, hogy a lányaim itt vérezzenek az orra előtt?! Hogy?! Mi a franc baja van ennek?!
Az ajtót először nem vettem észre mögöttük, csak őket tudtam nézni... őket, és azt, ahogy ők a rendőrfickót nézték... vak voltam minden egyébre, míg... míg Lizzie-ék futni nem kezdtek.
- Lányok! - kiáltottam utánuk rögtön, és kimeredt szemekkel, értetlenül pislogtam, hogy mi a fene van... Míg meg nem láttam, hogy hová futnak... Utánuk akartam rohanni, de nem tudtam... nem ment, lemerevedtem... csak a távolból leshettem az eseményeket... Ahogy felismertem Nell arcát, térdre rogytam... Mintha egykori önmagam láttam volna... a helyzet... nagyon hasonlított arra, ahogy én heverhettem az úton a balesetem után. Ő is kiterülve hevert ott... véresen... de ő már holtan... ahogy talán nekem is kellett volna.
Ekkor egy egész tizednyi pillanatra felkapcsolt elmémben egy lámpa... hogy ez nem stimmelhet... ez... lehetetlen... nem lehet, hiszen Nellie... börtönben van... ő épp előzetes letartóztatásban ül, és... és kizárt dolog, hogy itt... az még inkább, hogy halott legyen... kizárt, nem lehet... nem, lehetetlen...
De megláttam akkor... a negyedik alakot... Az átkozott gyilkost... aki elvette tőlem az apám... és Nellie-t, és a lányaim is majdnem... s elmémre vörös köd ereszkedett, csak... el is fújta valami, szinte azonnal, ahogy ekkor a lányok tekintete találkozott az enyémmel.
- De... de igen... én... sokkal jobban megérdemlem őket, mint te... Te egy átkozott gyilkos vagy, megölted az apámat, elmartad tőlem Nellie-t, nem fogod elvenni a lányaimat is! Nem engedem! - jelentettem ki eltökélten, és lábra álltam ismét. Magamhoz akartam hívni a lányokat, szólni nekik, hogy jöjjenek ide hozzám, de a halott Nellie képe csak nem hagyott nyugodni, ott volt a látóteremben, és nem tudtam... elvonni tőle a figyelmem... hogy ez lehetetlen... ő nem lehet itt, és nem lehet halott, ez... ez tehát nem lehet... nem lehet a valóság!
Erővel szakítottam el a szemem a gyerekeimről, Nellie-ről és arról a patkányról, és... tekintetemmel a többieket kerestem, Harpert... Dorát, a zsarut... csak hogy megláthassam, hogy velük sincs minden rendben... Ekkor ugrott be az uborka is... az uborka, ami előbb a zsebemben feltűnt, majd a kezemben eltűnt... nem a valóság volt... nem lehetett az, szóval... ez sem lehet az... nem... a lányok, Nell... ők... egyikük sem lehet itt, Nellie és az apja a sitten vannak, a lányok a... a pizsamapartin... Egyikük sem lehet itt, ez nem lehet... valódi!
- Ez... ez csak átverés... - nyeltem nagyot, körbefordulva, és idegesen dörgöltem meg arcomat, szemeimet. - Nem igazi... ők nincsenek itt... - körbenéztem, hátha valaki megerősíti a többiek közül, hogy nem beszélek hülyeséget.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Szomb. Aug. 11, 2018 3:31 pm
 



 

Észrevétlenül nő meg a légvételeim számai a rövid idő alatt, amíg rajta nyugszik a tekintetem az ismerős, de képtelen alakján. A kikerülő megindulásba vegyülő indulatot nem realizálom. Vagy a feszültté váló tartásom, az ujjaim ökölbe szorítása majd elengedése újra s újra.. Az agyam lázasan kattog, nem hagy teret a fokozottan feldúlt állapot felismeréséhez. A magyarázatot, a kiutat keresem a befogadhatatlan látványra és a fülemben csengő hangra, ami a hátam mögül érkezik. Összeszorított állkapoccsal nyelek, igyekszem elfojtani a késztetést, hogy visszanézzek rá vagy a szembogaraimmal a látóterem szélén keressem Jacks megviselt valóját. Egy részem, pedig kurvára és egyre erősebben szeretné az anomália ellenére, miként az orromba kúszik az illata. A másik helyiségbe érve kapkodó mozdulattal gyűröm végig az arcomat, elidőzve a szemeim környékén, kényszerítve és emlékeztetve magamat, hogy fókuszált maradjak, ne őt keressem. Lehunyt szemekkel koncentrálok a szívdobogásomra, alapesetben segít a hideg vérem visszaszerzésében és ekkor üt be, ami eddig késlekedett. Valamilyen szert beadtak, ezt a következtetést már levontam, a mellékhatás jeleire a tévképzeten vagy min túl ellenben csak a jelenlegi pillanatban, most eszmélek rá. Nem lesz jó vége, nagyon nem lesz, ha tovább fokozódik az érzelmeim intenzitása.
- Bassza meg.. - ellenőrzés közben a türelmetlenségtől rezzen meg a kezem, ami tökéletesen táplálja a mérgemet. Elnyomok egy grimaszt ennek jegyében és az egyedüliként ismerős férfi, Ryan felé szegezek egy egyszerű kérdést, aminek szemmel látható okát nem látom, csak a magam példáján sejtek. A technikai berendezés hiányával együtt az ő provokációjának sem találom nyomát. Velősen reflektálnék a kérdésére, ha röviden nem terelődne a figyelmem az egyre nagyobbá váló résre, amit ajtónyílásként sikerül beazonosítanom a növekedtével. A válaszadást félvállról véve megindulok abba az irányba, nem kevés kétkedéssel a gondolataim között, de ez a lehetőség még mindig szimpatikusabb, mint Jacks bántalmazás nyomaival borítva a bőrének szinte egész felszínén.. Egy lépést teszek meg mindösszesen. Első ízben legszívesebben kitépném a kezem a fogásból, ennek az erőteljes érzésnek megfelelően kezdem meg a mozdulatot, de nem fejezem be. Felismerem és lefagyok, instant légszomjat okoz a hátborzongató felismerés. Az adott másodpercben képtelen vagyok eldönteni melyik esik nehezemre, ránézni vagy pont a késztetés visszafogása, hogy ne. Tudom, hogy nem ő az, de valahol a rengeteg emlékeztető ennek ellenkezőjére nagyon is a zsigereimbe mar. Végül odafordítom a tekintetem, nem viszonzom a kézfogást és a kérésre lassú fejrázásba kezdek. Nem, baromira nem hiányzik, hogy a saját gondolataimmal csináljanak ki, kergessenek az őrületbe. Elég lenne a nehéz önkontrollal megbirkóznom.
Pontosan ez válik tarthatatlanná a hirtelen nekem jövetelnél, az ismeretlen férfi, Harper belém kapaszkodásnál. Az előbb nem téptem ki a karom Jacks-éből, most bepótlom az elhalt ingert. Kirántom magam mindkettejük kezéből, majd fél lépést hátrálok. A-a. Nem szeretem, ha hozzám érnek és hangos fújtatással, pattanásig feszülve nézek a belém ütközőre. Jobb, ha nem kísérli meg újra, mert nagyon szívesen levezetném valamin az indulataimat és kevés kell ahhoz valóban meg is tegyem. Mély levegőkkel igyekszem úrrá lenni rajtuk addig is. Jobb híján.
Bólintok. Látom az övéi is.
- Jah.. Valamit a szervezetünkbe juttattak. – nyögöm az általam tippelt magyarázatot és újfent végigdörzsölöm a pofámat, remélve valamennyire észhez térít. Jacks, pedig.. Kerülöm. Másfelé nézek, megint alkalmazom az egyszer már működőképesnek bizonyult módszert, ha rövid időre is szólt: ignorálom.
- Ne nézz a tükörbe. Csak az agyad játszik veled. – a padló felé vittem a szempáromat, onnan pislogtam fel a srácra a mondat végén és néztem végig gyorsan a többieken, a végpontot mégis az ajtó jelentette. - Nem tudom rád milyen hatással van, de engem felcseszett. Nehezen kontrollálom magam, úgyhogy ne érj hozzám. Oké? – a figyelmeztetést szükségesnek érzem, lerí rólam komolyan veszem a problémát. - Vagy üss meg. Még az is lehet segít.. – így vagy úgy ugye.. Az ajtó felé mutatok. - Azt te is látod? – inkább meggyőződnék róla rajtam kívül más számára is valóságos-e a kép, mielőtt valami még nagyobb szarba gyalogolnék bele.


Vissza az elejére Go down
Pandora La'Morte
avatar
Oktatás

Avataron : Ashley Benson
Kor : 19

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Kedd Aug. 14, 2018 4:57 pm
 



 




Cirque du Freak


A csukott szemek és édesanyám merev teste éveken át kísértettek rémálmaimban. Sem az apám, sem a testvéremnek fogalma sem volt róla miért voltam képtelen éjjelente nyugodtan aludni. Persze az elején Salome sem volt képes nyugodtan aludni, de nála idő elteltével elmúlt a trauma. Az orvosok persze azzal nyugtatták apámat, hogy én érzékenyebb vagyok, jobban megérintett a dolog. Ennek hála egy idő után rájöttem, hogy a külön szoba jó ötlet. És hogy egy párna amelyet az arcom elé szorítok és a falak felfogják a sikoltásom hangjait éjjelente. Legfeljebb a karikás szemek mutatták, hogy rosszul alszom végig az estéket. Onnantól egyedül én ébredtem fel a saját kiáltásaimra.
- Hogyan? - hogyan tudnék segíteni rajta? Melanie volt az egyetlen barátom Harperen kívül mióta Seattlebe érkeztem. Apropó hol van Harper? Hiszen ő is bejött velem ide... neki is látnia kell. A gondalataim nyomán kissé eltávolodtam a tükörtől és próbáltam körülnézni de a sötétség miatt nem láttam tisztán. Melanie következő szavaira viszont megmerevedtem.
- Salome...? - a hang olyan halkan gomolygott elő az ajkaim közül, mint ahogy a köd hajnalban felbukkan a világ egyes tájain. Hallhatatlan, szinte láthatatlan, egyszer már csak azt veszed észre hogy ott van, hogy elhangzott. Hogy ő nem én vagyok.
És az igazsággal együtt megérkezett a fájdalom is a mellkasomba. Apró nyögés csúszik ki az ajkaim közül, ahogy megérzem. Újabb próbát teszek. Ahogy a kezem elmerül a tükörben úgy fokozódik a fájdalom érzése is. Nem mintha lenne választásom. Sosem hagynám hogy bántódása essen. Nincs olyasmi amit ne tennék meg a nővéremért. Lassan egyre jobban a tükör felületéhez nyomom a kezeim, míg azok majdnem alkarig eltünnek. A fájdalmam fokozódik, érzem, hogy könnyek potyognak a szemeimből.

Vissza az elejére Go down
Harper Krevorien
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Logan Lerman
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Kedd Aug. 14, 2018 7:58 pm
 



 

Apja kezét végig érzi a vállán, nem szűnik a nyomás, ami a lelkére és a szívére nehezedik, nem akar újra belekerülni a pók hálójába, épp elég volt, hogy kiszabadult annak idején. Nem akarta ezt az egészet, szabadulni akart ebből a helyzetből.
Alex a tenyerébe gyűri a felsőjét, belé kapaszkodik, miközben nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen, hiába kérdezi a férfit, csak a tekintetével tud válaszolni. Látja, érzi, hogyha elengedi Alexet, akkor az a férfi végét jelenti, végérvényesen. Tudata hátsó szegletében egy aprócska hang figyelmezteti, hogy ez nem a valóság, ez nem lehetséges, mégis az emberi agy briliáns felépítése egyszerűen nem engedi, hogy elhiggye ezt.
Amint meghallja apja kérlelhetetlen, parancsoló hangját, a hideg szalad végig a testén, egész lényében megborzong ettől a stílustól. Nagyon jól ismeri, mi következik ilyenkor, tudja, mégis próbálja elhárítani, a tudata mélyére lökni ezt az információt, és nem foglalkozni mással, csak Alexszel; azonban Dwayne megzavarja, eltántorodik a tükörtől, s már akkor érzi, hogy hibát követett el. Hatalmas hibát, ami egy ember életébe került.
A zsaruhoz tántorodik, belé kapaszkodik, s hiába a távolság, még most is úgy érzi, mintha az apja fogná a vállát, nem tűnt el a nyomás, talán inkább még erősebb lett, miután látja, ahogy Alex holtan fekszik a földön, az apja felcsattanó hangja pedig megriasztja.
Viszont Dwayne kifakadása megint magára vonja a figyelmét, és ez talán az, ami végre segíthet neki is. Összezavarodva néz a zsarura, elengedi a karját, ahogy kérte is, miközben követi a férfi minden mozdulatát, s vele együtt ő is megdörzsöli az arcát. Ahogy nem a tükör van a szemei előtt, úgy lesz könnyebb a légvétel is, valami megváltozott, de nem tudná megmondani, pontosan mi.

- Nem fogok… - válaszol csendesen, még mindig teljesen összezavarodva. Próbál nem a tükörbe nézni, de a nyomást még mindig érzi a vállán, mintha az apja kérlelhetetlenül ott lenne mögötte és nem engedné a fogságából. – Nem biztos, hogy az jó ötlet lenne. És igen, én is látom. – teszi még hozzá, de még mindig nem tudja, hogyan tovább. Össze van zavarodva, egyszerre érzi a félelmet, amit az apja jelenléte okoz, miközben tudja, hogy ez nem valóságos, hisz látja a többieket is, miként reagálnak a saját tükörképükre. Biztos, hogy valamit kapta, de mikor és mit?

Ekkor figyel fel arra, hogy Pandora mit csinál, nem érti teljesen a dolgot, de úgy tűnik, a lány egyre rosszabbul van. Hirtelen viaskodni kezd benne az, amit belé neveltek, hogy meneküljön innen és ne engedje, hogy ismét az apja körébe kerüljön; miközben a másik fele, a katona az, aki a lánynak akar segíteni. Aki lassan, de több, mint egy védeni való személy.
Átgondolatlanul szeli át azt a pár méter távolságot, és erősen Pandora vállaiba markol, hogy elrántsa a tükör elől, miközben szorosan magához öleli. Nem engedi egy tapodtat sem mozdulni a tükör irányába, átkarolja a vállait és próbál nem a saját tükre felé pillantani.

- Ez nem a valóság, kislány. Hallod, ez nem a valóság, csak a képzeleted! – beszél, miközben saját magának is nehéz ezt felfogni. Ha Dwayne esetleg a felnyílt ajtóhoz sétál, akkor ha Pandora jön, ha nem, magával cibálja a lányt, nem fogja ott hagyni, hogy a végén sokkos állapotban kelljen kórházba menniük. Érzi a pulzusa emelkedését, szíve ütemesebben kalapál a mellkasában a megszokottól eltérően.
Vissza az elejére Go down
Lullaby
avatar
Admin

Avataron : Lullaby
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Szer. Aug. 15, 2018 1:26 pm
 



 



Cirque du Freak - V. kör

Ryan, a lányaid nagyapja, öblös, gunyoros nevetést hallat, még vállai is belerázkódnak, az ikrek pedig egyre jobban bújnak hozzá és kapaszkodnak belé, csak ne kelljen az anyjuk vérbe fagyott, élettelen testét látniuk. - Valóban én lennék gyilkos kettőnk közül? – hangjából már eltűnt a kényszeredett jó kedv, hidegen, ridegen zeng a kérdés, amely után nem hagy szünetet, amikor a folytatásba fog. - A lányom miattad végzett önmagával. Nézd meg mit tettél! – fröcsögi a szavakat a fogai között, a kicsik pedig egyre kétségbeesettebben sírnak a karjai között.
Alig valamivel azután, hogy elszakítottad a tekinteted tőlük és végigdörgölted az arcodat, valaki szó szerint beléd rohan hátulról, akkora lendülettel, hogy talán az egyensúlyodból is kibillent. Doris az, a haja kócos, az arcát vérpettyek borítják, a rettegés felismerhetően ott ül a vonásain. Egész testében remeg, bármit is kellett átélnie, az egészen biztos, hogy több, mint megviselte. - Mennünk kell, most azonnal! Mindjárt itt lesz, jön.. Értünk jön, érted, a lányokért és miattam.. Menekülnünk kell! – szinte csak suttogva, kapkodósan képes beszélni. Láthatóan nagyon fél és a karodba kapaszkodva próbál a kinyílt ajtó felé húzni, vonszolni, amennyire csak képes. Csak te látod őt.
Noha feltámadt benned az érzés, hogy nem minden lehet valóságos, egyre nehezebb elkülönítened mi az, ami valóban megtörténik. A szívverésed hihetetlenül felgyorsult, az agyad pedig szépen lassan képtelenné válik arra, hogy különbséget tegyen. A pánik és a szorongás, a felszabadult adrenalin löket viszont egyre jobban erősödik fel benned.

Ron, ahogy ökölbe szorítod és elengeded az ujjaid, lassan és alattomosan a tudatodba kúszik, hogy valami nem stimmel. A levegő enyhén csípni kezdi a bőrt, húzódni kezd a felület és noha ismerős lehet, átélhetted már és egyértelmű mire utalhat, a látvány lesz az, ami mindennél beszédesebben tárja eléd; a kézfejed megsérült. Lehorzsolódott, kisebesedett, pontosan úgy, amikor a túlzott vagy éppen rosszul bevitt ütések miatt sérül a kéz. Vörös, kicsit fel is dagadt, a legrondábban pedig ökölbe szorításkor a kiemelkedő csontok felett fest. Minkét kézfejed ilyen, de a domináns durvábban néz ki. Valahol a tudatod mélyén pedig lassan bekúszik, gyerekkorod óta jól ismered ezeknek a sérüléseknek a látványát és azt is pontosan tudod mitől keletkeztek és éktelenkedtek apádén annak idején.
Jacks tekintete kétségbeesetten figyeli a tiédet és a néma sírás első hulláma rázza meg a vállait, amikor felismeri a kimondatlan nemleges választ a kérésére. Ahogy kitéped magad az érintéséből, már nem nyúl utánad, de végig ott marad melletted. Íriszeit nem veszi le rólad, arcán pedig legördül egy kövér könnycsepp.
Az önuralmad egyre nehezebb megtartanod, az irányítás pedig szépen lassan kezd kicsúszni a kezeid közül.
Az ajtóban, ami felé mutatsz, mikor Harpert kérdezed, egy pillanatra az öreged alakját látod meg, ahogy áthalad rajta és egy lépéssel később már a szoba falának takarásába lép. Hiába súghatja az eszed, hogy ez lehetetlen, hiszen halott(nak kellene lennie), egyre nehezebb megtalálni a valóság határát. Mi van, ha csak megjátszotta a halálát? Lehetséges lenne? - Ron.. az apád.. – szólal meg Jacks melletted elcsukló hangon.

Pandora, a barátnőd határozottan bólint és egyre sürgetőbben kérlel, hogy segíts rajta és a családodon, mert ő egyszerűen képtelen rá. Nagyon meg van ijedve és senki másra nem számíthat, csakis és kizárólag rád. Elönt az érzés, hogy nélküled meg fognak halni, ez egészen biztos. Ahogy egyre közelebb merészkednél, hirtelen Harper keze ránt vissza, Melanie pedig riadtan és kétségbeesetten kapna utánad, sikertelenül. Kívülről nézve, csak a tükör felületét tudtad érinteni, számodra azonban belemerültél a zselés állagúnak tűnő anyagba és nagyon közel voltál ahhoz, hogy elérd a szeretteidet. A fájdalom enyhülni kezd a mellkasodban, de a vértől átázott felsőd tapadását tökéletesen érzed, ahogy Melanie távolról suttogó és esdeklő hangja továbbra is a füledben cseng. Éppen olyan igazinak tűnik a téged átölelő kar, mint a barátnőd vagy a sérülésed. Már szinte megállapíthatatlan, hogy melyik valóság és melyik nem, nagyon elvékonyodott a határ és megélni mindkettőt pontosan ugyanolyan hatással van rád. - A szoba, a másik szoba.. – nehezen, de ha figyelsz, akkor meghallhatod és hirtelen megérted; ott vannak. Édesanyád és a testvéred is. A kinyílt ajtóval feltárult helyiségben valahol és, ha meg akarod menteni őket, nem kell mást tenned, mint átmenni oda, hiszen várnak rád, az életük pedig éppen, hogy csak hajszálon függ, hiába tűnhet képtelenségnek az egész, hiszen édesanyádat már elvesztetted. ..de mi van, ha most lehetőség adódott megmenteni őt..?

Harper, az apád továbbra is figyel téged, szigorú tekintete mintha beleégne a bőrödbe, bár eleinte csak átvitt értelemben. Pontosan olyan, amitől borsódzik a hátad és glédába áll a karodon és a nyakadon a szőr. Mikor nem teszel eleget Ron felvetésének a megütésével kapcsolatban, nem bírja ki az öreged, hogy ne szólaljon meg ismételten. - Gyáva vagy. – ellentmondást nem tűrően jelenti ki - inkább csak köpi -, szavai pedig keményen koppannak a helyiség falain.
Mikor átöleled Pandorat, a tudatod még azt súgja és mondatja veled, hogy nem mindig a valóságot látod/látjátok, de egyre nehezebb megállapítani azt, hogy mi az, ami tényleg megtörténik veled/veletek és körülötted, a többiekkel és mi az, ami nem. Az apád miatt érzett félelmed aránytalanul kezd egyre jobban növekedni, a gyomrodat érezhetően húzza kisebbre és sokkal intenzívebben éled meg az egészet, mint azt normálisnak lehetne tekinteni. Mintha az érzéseid felnagyították volna és nem akarnak csillapodni.
- Mit fogsz most tenni, fiam? Alex után azt a lányt is hagyod meghalni? – apád gunyoros és szigorú hangját egyre közelebbről hallod és, ha felé pillantasz, akkor láthatod, hogy lassan ugyan, de lépésről lépésre csökkenti a kettőtök között lévő távolságot. Rá van írva, hogy nem fog elereszteni, a markában tart és ez alkalommal szó szerint is kivitelezni óhajtja.


//Érzésre lassan elmosódik minden érzékelhető határ a valóság és az illúzió között, köszönhetően annak, amit az szervezetetekbe juttattak. Mivel mindenkié más és másképpen reagálhat, ezért a fair play keretében kérlek benneteket, hogy kockával dobjátok ki, mikorra veszítitek el a kapcsolatot a realitással teljesen. 50-50%-os eséllyel még most, ebben a körben (reag végére természetesen) vagy a következőben. (Példa: 1-2-3: ebben a körben már összemosódik a valóság és a hallucináció teljesen;
4-5-6: a következő körben fog csak.) A számokat ti határozzátok meg magatoknak. :3

Ha kérdés-kérés merül fel bármivel kapcsolatban, keressetek bátran pmben vagy az Egyeztetőben! ^^

Kérlek benneteket, hogy legkésőbb 08. 22.-ig írjátok meg a reagjaitokat!

Továbbra sem látjátok egymás vízióit, csak a sajátotokat, illetve, ahol esetleg gond lenne időben mi mikor történik az egymásra reagálásoknál, jelezzétek bátran.//




Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Csüt. Aug. 16, 2018 8:12 pm
 



 

Az idegeim pattanásig vannak feszülve, amit mi sem bizonyít jobban, hogy kevesen múlik a karom kihúzásának agresszívabb tónusú mozdulata nyomán ne vágjam ösztönösen képen Harper-t. A lendületbe fektetett erővel valószínűleg az orrát is betörve, ha nem fékezem magam időben.. Egy perc sem telt el azóta felfedeztem a kézfejemen az égető sérülést, melynek látványára semmilyen magyarázatom nincs és szabályosan tovább szította az értetlenségemmel együtt az egyre jobban hevülő indulataim alatti tüzet. A bevillanó emlékek szintén újabb adag olajat öntöttek rá és az elmém hiába volt tisztában vele, hogy a kezemet megragadó nem lehet jelen a helyszínen: az érintésének hatása változatlanul érvényesült. Megálltam. Magamba fojtottam a fokozottan érzett dühömet – amennyire képes voltam rá. A külső behatás a srác képében, viszont kizökkentett a rövid időre beállt, legjobban az egyensúlyhoz hasonlítható állapotból.
A tekintetemet tudatosan vezetem másokra vagy a padlóra, hogy ne lássam Jacks vállainak megrázkódását vagy az arcát benedvesítő könnyet de bassza meg, kurvára látom. A józan eszemre akarok támaszkodni. A tényekre. Csak, hogy a kézzel foghatóak közé tartozik az előbbi momentum is. Görcs költözik a gyomromba, egyszerre bánom meg a neki címzett fejingatásomat és nem is.
Nehezen bírok el ennyi érzéssel és pontosan tudom nem fogom tudni sokáig tartani magam. Ennyire se, pedig már most elég szarul megy, aminek hangot adok a Harper-nek intézett mondanivalómban. Az állkapcsomat roppantva döntöm meg a fejem, mikor röviden véleményezi a megütésemre vonatkozó helyesbítésemet. Nem, tudom nem lenne jó, de egyúttal fogalma sincs mennyire kurvára jól esne elengedni a gyeplőt.. A fájdalom emlékeztetően csíp bele a sebesült karjaimba, mintha valóban ott lennének és a nüansznyi megnyugvást, amit az adna, hogy nem egyedüliként látom a nyitott ajtót hamar elfújja a menetszél. A nyakamnál érzem mekkorát dobbant a szívem, ami majd’ berezegteti a dobhártyámat is. Egy másodpercre elhomályosul a látásom és észre sem veszem mennyire elfehéredtek az ujjvégeim, míg ökölbe szorítottam őket. A mellőlem szóló hang zökkent ki valamelyest az elvakult állapotból. Nem Harper odébb menetele. Vagy a többiek cselekvése. Az ő hangja..
Nem. Ő nem ismeri. Megrázom a fejem. Összepréselem a szám. A szemeimet is. Sose találkoztak, míg életben volt az a szarházi és ő sem lehet itt. Ez egy tény, aminek a mantrázását nem hagyom abba az egyre légszomjasabbá váló lélegzetvételeim közepette sem és néhány másodperc elteltével megindulok az egyetlen máshova vezető út irányába: az ajtó felé.
A lendületemnél fogva, pedig sajnos vagy se, de totálisan leszarom kinek megyek neki és mennyire, ha az utamba lép. Függetlenül attól szándékos-e vagy se.


Vissza az elejére Go down
Ryan Woodrow
avatar
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Szomb. Aug. 18, 2018 10:03 pm
 



 

Nevetni kezdett. Csak úgy ömlött eme gesztusából a gúny... épp úgy, mint amikor a képembe vágta, hogy Nellie elment elvégeztetni az abortuszt... azt az abortuszt, amivel megölte volna a lányaim... a lányaim, akik most annak a patkánynak a testébe kapaszkodtak rettegve, sírva... és úgy, ahogy aztán a szemembe mondta, hogy sosem fogom megtalálni Nellie-t, mert elment, és nem jön vissza... és ő akkor már tudta, hogy a lányokkal ment el... hogy a lánya nem ölte meg a gyerekeimet... ők együtt vették el tőlem a lányokat... készakarva kínozva meg engem... és őket is...!
- Te! - vágtam rá dühödten, szinte fuldokolva az érzéstől... Nell látványától, és az övétől... - Te ölted meg az apám! És Nellie egyetlen baja is az volt, hogy te voltál az apja! - válaszoltam fortyogva. Hiába éreztem, hogy ez nincs rendjén, ez az egész... mégis, képtelen voltam válasz nélkül hagyni amit láttam és hallottam... mindent... mindent, amit láttam, éreztem, gondoltam... amiket mondott... amiket tett... úgy éreztem megfulladok a puszta jelenlététől is...
- Lányok! Lányok gyertek ide! Lizzie! Prue! - rájuk kiáltottam, de nem akartam őket megrémiszteni, csak... csak azt akartam, hogy nálam legyenek! Nem annál a patkánynál! Nem annál a gyilkos szörnynél! Azt akartam, hogy soha többé ne érhessen hozzájuk, még csak rájuk se nézhessen!
De ők csak kapaszkodtak beléje... Még láttam remegő kis alakjuk, mielőtt megpróbáltam elszakítani szemem és elmém... ettől az egész rettenettől... ettől az egész borzalomtól... s megértetni magammal... hogy ez nem lehet igazi... ez az egész... nem lehet igazi...! Lehetetlen!
Akartam...
De ahogy próbáltam felmérni a köröttem zajló viszonyokat, valaki szó szerint belém vágódott... Éreztem a kezeit a hátamon, a vállamon... ahogy a karomba mart... fájdalmasan vájódtak húsomba körmei...
Nem hittem a szememnek, mikor megláttam az arcát, annak, aki hirtelen belém kapaszkodott...
- Doris... - leheltem, és nagyot nyeltem, de nem lett jobb a torkomat szorongató érzés. Rémület fogott el a látványától, és düh... és a feleszmélés, hogy ez már a valóság! Ez az már, hisz Doris és én együtt jöttünk ide! És láttam... a lányok előtt... őt láttam ott... de azt hittem... én azt hittem ő is csak... de most itt volt!
Most itt... volt... Véresen, rettegve, de itt...
Majdnem fellökött, annyira jött... menekült, futott idáig... fogalmam sincs honnét... Arcán tisztán kivehető volt a rettegés, a kétségbeesés...
- Doris, mi tör... - akartam kérdezni tőle, ahogy megragadta két kezével a karjaimat, de nem tudtam végigmondani. Amit mondott... elakadt a hangom. Szemeim kimeredtek, idegesen, zavartan kapkodtam a fejem jobbra-balra, kerestem a veszélyt, melyről beszélt...
- A lányok...?! - Nem értettem, honnét tudja ő, hogy én a... hogy a lányokat hallucináltam, hacsak... ha... hacsak nem...
- Nem... - leheltem halálra váltan. Ha a lányok igaziak... nem... nem, nem nem... nem... nem lehet...!
Zavarodottan bámultam meg arcát, néztem karomat szorító ujjaira, melyek elfehéredtek, annyira szorongatott, olyan erősen rángatott... Most esett csak le épp, hogy... magával akart rángatni... De én annyira lesokkolódtam, hogy fel sem vettem mit tesz... A gondolat, a hirtelen rám törő "világosság", letaglózott, megdermesztett...
Még ha csak egy percig is tartott kb. igazából dermedt állapotom... én sokkal hosszabbnak éreztem...
De rájöttem mit tesz. Rángatott.
- Hova...?! - kezdtem volna, idegesen lesve, bámulva őt, de ha úgy is tűnt, hogy a szemem a veszélyt keresi, nem... a lányokat kereste... a bizonyságot... hogy itt vannak, mert ha igen, elérhetem őket... és el KELL érnem őket...! Muszáj! Meg kell védenem őket, meg kell mentenem! Kellenek nekem! Meg kell tennem! A lányaimat akartam!
Ekkor láttam meg az ajtót... úgy igazából, hogy fel is fogjam, ott van... Ráeszméltem, Doris arra rángat olyan kétségbeesetten, s a hitre eszméltem, hogy biztosan arra juthatok a lányokhoz!
Azonnal lefejtettem Doris egyik kezét a karomról, és megszorítottam kezét, szorosan fogtam... hogy érezzem, igazi... éreznem kellett... muszáj volt... Úgy kezdtem futni az ajtó felé aztán vele! Semmi és senki nem érdekelt, csak hogy a lányaimhoz jussak! Bármi vagy bárki is fenyegeti őket, bármi is üldöz minket és Dorist... nem érdekel, ők az én lányaim, és Doris a barátom, megvédem őket! Hát futottam, át az ajtón! Ha bárki az utamba került, kikerültem, nem érdekelt más, csak a gyerekeim!
Vissza az elejére Go down
Pandora La'Morte
avatar
Oktatás

Avataron : Ashley Benson
Kor : 19

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Kedd Aug. 21, 2018 3:51 pm
 



 




Cirque du Freak


Olyan az egész, mint egy rettenetes rémálom, amely valójában az életem. Az életem amelyből nem tudok szabadulni, mert képtelen lennék benne magára hagyni a testvéremet. Persze kettőnk közül mindig is ő volt az erőseb, ő volt aki később fakadt sírva. Most mégis mióta az ő életét élem, kezdek rájönni miért is akar Salome mindig mindent kipróbálni és semmit sem elmulasztani. Anyu halála belé talán nem örök rettegést táplált hanem az élni akarás elkeseredett vágyát.
Váratlanul ér az érintés a testemen, és szinte egy pillanat alatt eltávolodok a türköből több lépést hátrálva, teljesen elveszítve szinte a kapcsolatot Melanieval.
- Harper...? - kérdezem halkan, nem vagyok teljesen biztos benne mi történik. Most hogy végre elfordultam a tükörtől és el is távolodtam tőle valahogy valósabbnak érzem a fiút aki a vállamnál fogva átöleli a testemet, mint az osztálytársnőmet. Körülöttem minden félhomályba burkolózik és további tükrök állnak körben de mind üres. Egyikben sem néz vissza rám senki, s ennek okán megkönnyebbült sóhaj csúszuk ki az ajkaim közül. Bár egész testemben remegek, és a szívem szerint újra a tükör felé fordunék, inkább szorosan összezárt szemmel vakon botladozva követem Harpert, aki mintha egy másik szoba felé vonszolna.
- Ne engedj el. - markolom meg szorosan a kezét és próbálom leküzdeni a hányingert, amely egyszerre tör rám a sokktól és attól, hogy még mindig értem a pólómon a saját vérem nedvességét.

Vissza az elejére Go down
Harper Krevorien
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Logan Lerman
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Szer. Aug. 22, 2018 2:44 pm
 



 

Nem üti meg Dwaynet, mire az apja kérlelhetetlen, parancsoló hangon felcsattan és gyávának nevezi. Nem, még nem rántotta magába ez a képzelgés, de már nagyon közel áll ahhoz, hogy teljesen kiboruljon, akárcsak Ryan.
Nem foglalkozva semmi mással, átszeli azt a pár méter távolságot, ami Pandorától elválasztja, s kérlelhetetlenül rántja el a tükörtől a lányt, miközben szorosan magához öleli és beszél hozzá. Mondata végeztével úgy tűnik, Dora kezd magához térni, kezd elmúlni legalább egy kis időre az a réveteg, félelemmel teli pillantás, amit felfedezett a lány tekintetében. Arcát Dora nyakához nyomja, szorosan összezárja a szemét és nem engedi el a másikat, szinte a lányba kapaszkodik, mikor újra meghallja az apja hangját. Most még gúnyosabb és parancsolóbb, mint eddig bármikor, aránytalanul kezdi elönteni a félelem vele kapcsolatban, pedig tudja jól, hogy nem lehet itt, nincs itt! Gyomra összezsugorodik és görcsbe rándul, pontosan úgy, ahogy azt kisgyermekként is sokszor átélte annak idején, ahányszor csak az apja keze eljárt, amiért nem fogta be a száját vagy olyan dolgokat tett, ami az öregnek nem volt ínyére.
- Én vagyok. – felel megkönnyebbülve, mikor Dora a nevén szólítja. Még bólint is, ahogy átöleli a lányt és nem engedi el, belé kapaszkodik, egymásra támaszkodnak. Az apját próbálja teljesen kizárni a fejéből, de nagyon viszket tőle a tenyere, hogy bemosson egy isteneset az öregnek; azonban még tudja, hogy ez csak képzelet, nem lehet több, ő nem lehet itt. Szorosan öleli Dorát, nem hajlandó elengedni a lányt a közeléből, jelenleg ő jelenti neki a valóságot, azt a biztos pontot, amitől még nem vesztette el az eszét. Látja és érzi, hogy a többiek is kezdenek darabjaira hullani, biztos, hogy valamilyen drogot kaptak, de már nagyon kezd összemosódni a valóság az álommal, már nem lehet megállapítani, mi az igazi és mi nem az. Érzi, hogy Dora remeg, még szorosabban öleli magához a lányt, miközben átbotladoznak a másik szobába, ahol Ryan és Dwayne is van.
- Nem foglak, soha! – válaszol a lánynak halk hangon, miközben szorosan megfogja Dora kezét, próbálja mindig maga mellett tartani a szöszit, hogy ne essen semmilyen bántódása. Még egy pillanatra hátrafordul, s akkor látja, hogy az apja egyre közelebb van hozzá, ösztönösen bújik hozzá Dorához, próbál elhátrálni az öreg elől, egyfajta pajzsot alkotni a lány és a rémálma között, pedig érzi, hogy az apja őt nem bánthatja, mégis viaskodik benne többféle érzés. Az egyik a menekülj effektus, maga mögött hagyni mindent, a másik pedig a küzdj és maradj.
Vissza az elejére Go down
Lullaby
avatar
Admin

Avataron : Lullaby
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Szomb. Aug. 25, 2018 9:27 am
 



 



Cirque du Freak - VI. kör

Ron, akadálymentesen eljutsz az ajtóig. A kézfejeidet még mindig marja az égető-csípő érzés a sebek miatt. Jacks most is ott van a közeledben, a szemed sarkából folyton látod őt, akkor is, ha szándékosan más irányba tereled a figyelmedet. Valószínűleg akkor is érzékelnéd a jelenlétét, az illatát, a közelségét, ha lehunynád a szemeidet, ennél valóságosabb aligha lehetne. Elkísér a következő helyiségig, karnyújtáson belül maradva mindvégig.
Az ajtón áthaladva – ha nem torpansz meg előtte –, hirtelen apád régi műhelyében találod magad. A berendezés, a megkopott falak és az olajfoltoktól mocskos padló tökéletesen idézik azt az állapotot, ahogyan kölyök korodból emlékezhetsz rá. Még a szaga is ugyanolyan. Ha elindulsz és körbenézel, esetleg megérinted a tárgyakat, elfoghat az érzés, hogy visszacsöppentél a múltad egy részletébe, hiába mondana ellent ez a tény a józan észnek. Egyre inkább elcsitul az elméd támasztotta ellenkezés, miszerint mindez egyszerűen lehetetlen. Viszonylag hosszúnak érezheted az időt, ami eltelik odabent, eseménytelenül, csupán a szíved ver egyre hevesebben, visszaidézve gyerekkorod azon időszakát, amikor gyakran félhettél. Mikor Megs és te kicsik voltatok még, az apád kegyetlen, édesanyád pedig tehetetlen vele szemben. Az első, ami kellemetlenül a bőröd alá kúszhat az, hogy már nem látod, nem érzed Jackst a közeledben, eltűnt. Ezzel a felfedezéssel pedig együtt érkezhet a nyomasztó érzés; valami baj van.
- Ron? – ezt a hangot több, mint 20 éve nem hallottad, de még mindig tökéletesen felismered.. - Kisfiam.. – ha megfordulsz a hang irányába, édesanyád teljes valójában áll előtted és mielőtt még bármit tehetnél, előre lép és szorosan magához ölel, pontosan úgy, mint gyerekkorodban tette.

Ryan, Doris éppen olyan valóságosnak tűnik, mint amilyen te magad is vagy. Az érintése kézzelfogható, a rángatására reagál a tested így vagy úgy, a keze a tiédbe simul és rá is markol a belé kapaszkodó ujjakra. Veled együtt szedi a lábát, rohan az ajtó felé, számára láthatóan az egyetlen megoldást, a menekülést jelenti. A lányaid pedig továbbra is ott vannak a nagyapjuknál, ahogy viszont átérsz az ajtón, hirtelen tűnik el a szemed elől mindenki. Doris már nincs melletted, keze elveszett a tiédből, a lányaid és Nellie apja is, mintha csak ott sem lett volna.
A helyiség egy konyha. Melegséget és otthonosságot áraszt magából. Napfény világítja meg és elönthet az érzés, hogy ez a tiéd. A tökéletes otthon, amire valaha is vágyhattál. Minden berendezési tárgy, díszítő elem, mint az asztalra helyezett virág a vázában teljesen igazi, ha meg akarod érinteni őket. Nyugalmat és biztonságot áraszt magából a hely. Van időd arra, hogy körülnézz, ha szeretnél.
- Szia! Hát megjöttél? Milyen napod volt? – jelenik meg Nellie és meg sem várva a választ odalép hozzád és egy puha csókot nyom az ajkaidra. Mosolygós és jókedvű. Pontosan úgy fest, ahogyan a legszebb emlékeidet őrzöd róla, amikor még a dolgok rendben voltak. Mégis valami más, kicsit idősebb, de ez a szépségén semmit sem változtat. - Mindjárt kész a vacsi. A lányok fent játszanak, már nagyon vártak haza. Teljesen bepörögtek azon, hogy megígérted nekik, elviszed őket a vidámparkba. Egész álló nap másról sem tudtak beszélni. – boldogan kacagja el magát, egyáltalán nem bánja, hogy a nap nagy részében nehezen bírt velük. Ujján karikagyűrű csillan és, ha a sajátodat is megnézed, a párja ott van a balodon. Egyszerűen csak tudod, hogy ti összetartoztok és ez a jelenet, ez az élet a tiétek is lehetett volna. Valóságos, igazi és boldog.

Pandora, az új helyiségbe átérve, gyerekkorod legkedvesebb házának nappalija fogad. Középen egy nagy zongora, amin mindig szívesen játszottál a nővérednek és édesanyátoknak. A szobában minden teljesen igazi, megérintheted a kellemes emlékeket idéző berendezést és tárgyakat. A fények, a színek és az illatok pontosan olyanok, ahogyan az emlékeidbe itták magukat. Hiába lenne lehetetlen, hogy itt és most ebben a helyiségben legyél, a tudatod egyre kevésbé ellenkezik, túlságosan valóságosnak tűnik minden. Harper érintése azonban elhalványodik, még ha továbbra is a karjában tart, akkor sem érződik olyan intenzívnek, mint korábban. Az érzékeid másképpen működnek. A szobába besétál Salome, pontosan olyan magabiztossággal, ahogyan azt megszoktad tőle, arcán hatalmas mosoly terül szét. Látszik rajta, hogy nagyon jó kedve van. A zongora mellett áll meg.
- Húgi! Csakhogy itt vagy végre, már nagyon vártalak. Van kedved játszani valamit? Anya épp az előbb mondta, hogy olyan szívesen meghallgatná. – könnyeden mesél és amikor oldalra tekint, egy másik ajtóban megjelenik édesanyátok légies alakja. Ugyanazt a ruhát viseli, mint azon a végzetes napon, amikor a szekrényből leskelődve végig kellett nézned a halálát. Most boldognak tűnik és integet az ujjaival. Valakivel beszélget, bár azt nem látni, hogy kivel, ezért nem tud még egyelőre hozzátok közelebb jönni.
- Ó Pandora, de rendetlen a ruhád. Mondd, mégis merre jártál? Nem akarsz átöltözni? – ráncolja Salome összébb a szemöldökeit és közelebb is sétál hozzád, hogy megszemlélje a felsődet, amiről időközben eltűnt a vér. Kicsit gyűrődött csupán az anyag, ami a viseléstől természetesen jött létre.

Harper, a helyiségbe lépve gyerekkori szobádban találod magad. Az apád valahogy köddé vált közben, már nincs a nyomodban, nem ért el benneteket. A régi szobádban a falak, a festés, az esetleges poszterek vagy képek a falon pontosan ugyanolyanok, amilyennek 18 éves korodban láttad utoljára, mielőtt még eljöttél volna a szülői házból, magad mögött hagyva mindent és mindenkit, ami és aki a családod volt. A félelem érzete és a görcs nem oldódik a gyomrodban, továbbra is húzza, feszíti a bensődet. Pandorat, ha még a karodban tartod, egyre kevésbé érzed őt. Az érzékeid becsapnak és míg a lányt távolodónak, eltűnőnek éled meg, addig a régi szoba tárgyai elevenebbek már nem is lehetnének. Ha megérinted őket, pontosan olyanok, mint amiképpen emlékszel rájuk, igaziak, kézzel foghatóak. A szobád ajtaján három koppantással jelzi valaki, hogy be akar lépni és talán meg sem várja, hogy engedélyt adj neki, kinyitja azt. A kisebbik bátyád lép be, nagy vigyorral a képén és bár az emlékeid róla olyanok lehetnek, hogy csak keresztbe tett neked gyermekéveid alatt, most az látszik rajta, nem ellenséges szándékkal érkezett. - Hey öcskös! Nincs kedved lejönni velünk a tóhoz? Viszünk piát, jól érezzük magunkat. A parti házban alszunk, tök jó lesz. – hiába lehet szokatlan a felajánlás és tűnhet egészen abszurdnak minden, hiszen lehetetlen, hogy a szobádban legyél és talán a bátyád sosem volt jó fej veled, mégsem tűnik már teljesen őrültségnek az elméd számára, hogy ez is lehet valóság. Mégis, a kényelmetlen és kellemetlen érzés nem szűnik, a félelem, az összezsugorodott gyomrod és a keserű emlékek íze a szádban mind ott vannak, mégis annyira valóságos, annyira igazi minden most, amit érzékelsz, látsz, tapasztalsz és hallasz. Barátian lapogatja meg a vállad, választ várva; - Na mit mondasz, jössz?



//Kérdés-kérés bármi egyéb esetén keressetek bátran pmben vagy az Egyeztetőben! ^^

Kérlek benneteket, hogy legkésőbb 09. 02.-ig írjátok meg a reagjaitokat!

Továbbra sem látjátok egymás vízióit, csak a sajátotokat.
Pandora és Harper, mivel ti egymást fogjátok, ugyan az érzékeitek csalókák, de kérlek benneteket, hogy pontosan írjátok le a következő reagjaitokban, hogy továbbra sem engedtétek el egymást vagy a látott, tapasztalt élmények hatására megszűnt a fizikai kontakt! :3//




Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Ryan Woodrow
avatar
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Szer. Aug. 29, 2018 7:09 pm
 



 

Futottam. Szorítva Doris kezét, ahogy csak bírtam, és azzal az eltökélt szándékkal, hogy az ajtón túl... megkaparintom a kicsikéimet, meglelem a módját, hogy a lányaim megbékéljenek, s elszakadjanak a nagyapjuktól, ha a... a fene fenét eszik, akkor is, ha a legvadabb képzeletembe sem férő szörnyeteggel kell is szembeszállnom, vagy akármivel kell is megbirkóznom értük! Nem tudtam olyasmire gondolni, ami miatt megtorpannék, amiért tétováznék, vagy megrekednék tetteim közepette, hisz feléjük tartottam, mígnem... míg be nem léptem azon a bizonyos ajtón...
Mert beléptem, és... és a világ tótágast állt hirtelen... Mert minden eltűnt, amit igazinak hittem eddig... és ami elém tárult, az volt, amit lehetetlennek gondoltam mind ezidáig... az eddigiek láttán... Hisz Nell, és az apja, és a lányok... De még Doris is eltűnt mellőlem...
- Mi a... - kezdtem volna értetlenül, az idegen konyhában állva... Mert az volt. Egy konyha. Egy idegen otthon... Mert ez egy otthon volt. Csak fogalmam sem volt, kié... vagyis... de, csak... csak nem értettem, hogy lehetne ez az én... az én konyhám... mikor az előbb még abban a debil cirkuszban menekültünk Dorisszal, és...
Értetlenkedve, bamba ábrázattal tettem meg két lépést, és álltam aztán meg az étkezőasztal mellett, ami a legnagyobb ablak előtt állt... ami pedig egy kertre nézett... Felemeltem kezem, és tudom is én miért, de... megérintettem egy virágot a vázában. Muszáj volt, hogy érezzem... igazi... Ujjam végigsiklott a szára mentén, fel a fejig, ahol aztán az egyik szirmot simítottam meg... Krizantém. Ismertem, mindig is szerettem az illatát, mely most belengte a konyhát...
A váza alatt épp olyan virágos terítő volt, amilyen régen nálunk is volt otthon... az édesanyám a saját kezével hímezte a szélére a virágokat... Még megvan valahol, én... eltettem, hogy ha otthonom lesz, majd az kerül az asztalra...
Ekkor jött a hang, mely köszöntött...
- Mi...? - értetlenül néztem fel, de ahogy megláttam az alakot, aki elém lépett, elakadt a szavam. A kérdésekre akkor sem tudtam volna felelni, ha kaptam volna rá időt, hiszen ő... ő az előbb még... Most meg itt áll, és épp... köszönt, mintha a munkából értem volna haza, és ő lenne a szép feleségem az otthonomban, mint egy... egy család...
Fájdalmasan villant fel bennem a gondolat, hogy ha nem csesszük el mind a ketten, élhettünk volna így...
De megcsókolt, és az egész annyira... annyira igazinak tűnt... igazi volt... Épp olyanok voltak ajkai, akár emlékeimben. Épp olyan mámoros volt a csókja... És a hozzám simuló teste, mely tökéletesen illett az enyémhez, mintha csak direkt így teremtették volna... nekem... Annyira szép volt az egész, és... mintha csak tényleg ma reggel lett volna, hogy így tekintett rám utoljára... mikor elváltunk, és én dolgozni mentem... Vagy az ma volt...? Olyan tökéletes ez az egész, ő... minden... de az imént...
Egyik kezem arcára siklott, ujjamon gyűrűt vettem észre... a másik a csuklóját fogta meg. Éreztem őt... igazinak éreztem... és élt... Ujjaim az övéi közé siklottak... közben megéreztem a gyűrű érintését ujjamon, ő is azt viselt... Ebből tudtam... hogy hazaértem. Igaziból. Az otthonomba. A családomhoz.
- Jaj, Nellie... - sóhajtottam fel, amint újra csak megszólalt, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, úgy tekintett rám. És a lányok... a lányok, akiknek hangja leszűrődött az emeletről, hallottam vidám nevetésüket! A lányok jól voltak, és Nellie... jól van, és velem van!
- Olyan rosszat... nem is tudom mi volt ez... talán álmodtam... Azt álmodtam, hogy meghaltál... és a lányok veszélyben voltak... - nyeltem nagyot, és két kezem közé fogtam arcát, ujjaim a hajába túrtak, úgy húztam magamhoz, és csókoltam meg édes ajkát. Soha többé nem akartam azt érezni, hogy nincsenek velem... Hogy ők nem az enyémek, mind a hárman! Mert most ez annyira jó volt, annyira... jó, hogy itthon lehettem végre, és velük, és ez... tudtam, hogy a miénk... valós, igazi, nem álom... nem az a rémes álom. Ez a családom! Az otthonom!
- Annyira szeretlek! - suttogtam Nell ajkai közé, ahogy elváltam tőle, bár csak levegőért akartam, de... ezt ki kellett mondanom, mert tudnia kellett!
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Szer. Aug. 29, 2018 8:47 pm
 



 

Érzem a lüktetést. A felsértett felület körül ható zsibbadást. A kellemetlen érzést, amit a legkisebb légmozgás nyal a sebre. Fáj, de ahhoz nem eléggé foglalkozni akarjak, mi több, tudjak vele. Az eszem hadakozik a kifacsart valóság elfogadása ellen. Hiába válik egyre meggyőzőbbé az érintések, az illatok vagy a fájdalom által. Képtelen vagyok megérteni mi történik velem azon túl a szervezetembe juttatott anyag egyre durvábban szétbassza a realitásérzékemet, a frusztráció következtében megnöveli a pulzusszámom, fojtóvá teszi a levegővételt, fullasztóbbá teszi a helyiséget, ahova berontva azonnal lefékezem a lépteimet. Az első másodpercekben zavarodottan, idegesen fújtatva nézek körbe és akárhányszor a látóteremben észlelem Jacks-t tovább fordítom a tekintetem, más pont után kutatva, végül a plafonon állapodok meg. A dohos, olajos szag azzal az olcsó whiskey-vel keveredik, amit napjában többször is fogyasztott. Az előidézett emlék hatására majd’ felfordul a gyomrom. Képtelen lennék megmondani a belém plántált feszültség lassan elviselhetetlen mértéke vagy egyszerűen csak a múlt visszaköszönése okozza, ahogy nemkívánatosan vegyül az alvás idejére közel húzott illatával.
Pár lépésnyire az ajtótól cövekelek le. Se beljebb nem megyek. Se nem hátrálok kijjebb. Lehunyom a szemem. Fájdalmasan szorítom össze őket és rohadtul arra próbálok koncentrálni visszataláljak a való-valósághoz, ahol se egyik, se másik nincs jelen. Főként nem egyszerre, ami az elképzelhető legrosszabb módon befolyásol.. Nem. Nem akarom, hogy ő belemosódjon a tudatosan elásott gyerekkorom egyik színterébe. Baromság, tudom, de azt se akarom akárcsak egy kicsit is többet lásson belőle. Se a műhelyből, se semmi másból, ami itt történt. Hangosan szakad ki belőlem a levegő és ugyanabban a pillanatban kezdi el undorítóan nyaldosni a tarkómat a hiány abnormális érzete. Elegem van. Átnyomorgatom az arcomat, mielőtt ismét kinyitnám a szempárom és ezúttal keresni kezdeném az eddig szándékosan elkerült alakot. Aggodalom csírázik a szekundumok telésével.
Ledermedek. Belefagyok a mozdulatba, amikor a nevemen szólítanak és még a befejezés előtt pontosan tudom ki az. A hang tónusa, a felfelé ívelése a kérdő mondat legvégén.. Nem fordulok meg. Nem tudok mozdulni. Akarnék, de nem megy. …és ha menne, akkor sem jelentené azt, hogy közelebb. A fejemet oldalrább fordítom, a bal vállam irányába és önkénytelenül rándulnak meg az ujjaim. Felismertem, de fel még nem fogtam a helyzetet. Szótlanul, moccanatlanul tűröm csináljon bármit is..


Vissza az elejére Go down
Harper Krevorien
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Logan Lerman
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Hétf. Szept. 03, 2018 7:40 pm
 



 

Ahogy átlépik a küszöböt, úgy tűnik, a valóság megszűnik létezni, helyette egy álomvilág jön, amitől még rosszabb érzés fogja el, mint eddig bármikor. Szorosan fogja Pandora kezét, nem hajlandó elszakadni a lánytól, még az új álomkép hatására sem, s ha lehetséges volna, még szorosabban lépne mellé.
Még mindig érzi, ahogy gyomra görcsbe rándul, a félelem elemi erővel tér vissza, főleg, ahogy feltűnik előtte az a szoba, amit az otthonának hívhatott tizennyolc éves koráig, amikor is otthagyott maga mögött mindent, hogy eltávolodjon a szüleitől és attól a szörnyű világtól, amiben felnőtt.
Pandora jelenléte halványul valamennyire, de még küzd benne, hogy feldolgozza a valóságot és az álomvilágot, amit a drog hatása okozott benne. Ösztönösen még szorosabban fogja Dora kezét, bármennyire is úgy tűnik, mintha nem lenne ott a lány, dolgozik benne az ösztön, hogy ne engedje el, soha.
Azonban a szoba bútorai, az a pár emléktárgy, amit összegyűjtött fiatal évei során, még elevenebbnek tűnik, mint eddig bármikor, azonban a szívét összeszorító érzés még rosszabb és erősebb, főleg, mikor meghallja a kopogtatást. Szívverése gyorsabb ütemre kapcsol, ahogy a lélegzete is felgyorsul, retteg, hogy ki várja az ajtó túloldalán.
Ahogy a kisebbik bátyja belép, úgy hátrál ösztönösen egy lépést tőle, mint aki ellenségtől tart, de valahogy nem teljes a kép. A testvére, aki gyermekévei alatt annyiszor keresztbe tett neki ott, ahol csak tudott, most mosolyogva lép oda hozzá, mintha alig pár órája váltak volna el és olyan nagy barátok lennének, amilyenek soha nem voltak. Eric beszél hozzá, a tóparti házról, ahol soha nem járt, soha nem ment el a testvéreivel, soha nem vitték el magukkal, mégis annyira valóságosnak tűnik ez a dolog, mintha mindig is így lett volna; és olyan jó lenne ebben hinni. De az érzés, ami még mindig a szívét és a gyomrát rántja görcsbe, nem múlik, sőt, talán még rosszabb, mint előtte volt.
Amikor Eric meglapogatja a vállát, próbálja elhúzni magát, még inkább abban reménykedve, hogy Dora ott van mellette, de közben mégsem látja a lányt, pedig most még nagyobb szüksége lenne rá, mint eddig bármikor. Azonban az egy biztos, nem engedte el Dora kezét, nem tud tőle megválni, ott motoszkál benne mélyen az érzés, hogy a lányra vigyáznia kell, ő az elsődleges, bármilyen képzetek vannak előtte és bármennyire valóságosnak is tűnik az egész helyzet.
Vissza az elejére Go down
Pandora La'Morte
avatar
Oktatás

Avataron : Ashley Benson
Kor : 19

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Kedd Szept. 04, 2018 3:14 pm
 



 




Cirque du Freak


Vannak dolgok az életben aminek az emberek képtelen ellenállni vagy esetleg nemet mondani. Mindenkinek vannak vágyai és álmai. Vágyak amelyeket képtelen vagy leküzdeni vagy nemet mondani rá még akkor sem ha tudod hogy fájdalmat fognak okozni neked a végén. A fájdalom nem teljesen idegen érzés számomra, mégis ha tehetem elkerülöm.
Ahogy belépünk a másik szobába, azonnal megérzem az otthon melegének érzését. Még akkor is ha valahol mélyen tudom, hogy nem lehet igaz az amit látni vélek, már képtelen vagyok küzdeni ellene. Nem vagyok képes levenni a szememet a nővéremről aki ritka vidámággal táncol keresztül a szobán. Máég a zongorám lecsukott tetején is végigsimít, melynek nyomán viszkető érzés támad a tenyeremen. Az előbb nem fogta valaki a kezemet? Mindegy annyira nem fontos.
- Anyu...? - sóhajtom halkan, és ahogy végignézek rajta szemem akaratlanul is a mellkasára vándorol, ott azonban csak a levendula színű sima blúzát látom. Vércseppeknek vagy annak a mély fekete lyuknak, melyből vörös folyam tört elő, sehol sem látom.
- Én... azt hiszem cirkuszban voltam. - válaszolom bizonytalanul és valahogy hiányérzetem támad, bár jobb kezem mintha görcsösen kapaszkodna továbbra is valamibe, miközben a nővérem a ruhámat kezdi igazgatni. Lepillantva látom, hogy már nyoma sincs a saját vérem nedvességének. Riadtan pillantok újra édesanyám felé, de ő továbbra is vidáman beszélget. Olyan mintha el sem ment volna. Elment egyéltalán? Nem lehet hogy csak egy rossz álom volt?
- De szívesen játszom. - suttogom révetegen és érzem ahogy elfogadom. Ez a valóság, ez így teljesen rendben van.
Vissza az elejére Go down
Lullaby
avatar
Admin

Avataron : Lullaby
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Pént. Szept. 07, 2018 11:15 am
 



 



Cirque du Freak - VII. kör

Ryan, Nellie mosolyogva, szerelmesen bújik hozzád, az illata pont olyan, amilyen régen, akkor is volt, üde és biztonságot adó. Az arcára csúsztatott kézfejedre illeszti az övét és enyhén oldalra billentett fejjel figyel rád. - Mi az, mi történt? – azt látja, hogy valami nem oké, de fogalma sincs mi lehet a gond. Fesztelen jó kedve kezd szertefoszlani. Kezeit a derekadra teszi és így hallgat végig. A csókot viszonozza. - Most már nincs semmi baj. Itthon vagy, velünk.. – suttogja ajkaidra és édes, halk kacaj gördül le az övéiről. Egy újabb hosszúra nyúlt percig még tart az idill, a tökéletes élet, amely annyira kézzel fogható, amit szó szerint a kezedben tartasz ebben a pillanatban. Átölel téged és bár megnyugtató és kellemes érzés önt el, valahogy a hőmérséklet zuhanni kezd. Libabőrt képez és talán egy remegés is átfut rajtad, ahogy a hideg kéretlenül körbe vesz. A korábban napfényes konyhában sötétebb lesz és Nellie szerelmes ölelése is megváltozik, inkább kétségbeesett kapaszkodásba fordul át.
- Ryan, valamit el kell mondanom.. – gondterhelten szusszan és az önfeledt boldogság nyomai szinte teljesen eltűnnek a vonásairól. - ..de előbb el kell innen mennünk, mert hallani fogja és akkor mindennek vége lesz. Bízol bennem, ugye? – értelmetlennek tűnhet, hogy mit akar, hogy miért ez a nagy pálfordulás, de annyi bizonyos, hogy teljesen komolyan beszél. Valamitől rettentően tart. A nappal közben éjszakai sötétbe fordul át és a lányok hangja teljesen elcsendesedik. Többé nem érzékelni, hogy az emeleten cseverésznének vagy kacarásznának vagy egyáltalán ott lennének. Nellie az ujjait a tiéid közé akasztja és az utat mutatva indul el.

Ron, édesanyád hosszasan zár a karjai közé. Jelenléte, az egész lénye visszaidézi a hozzáfűződő emlékeket és érzéseket. Mikor elereszt, akkor sem enged el igazán, tenyerei közé fogja az arcodat. Szemeiben örömkönnyek sorakoznak, ajkain rég elfeledett, őszinte mosoly ül meg. - Kész férfi lettél.. Olyan büszke vagyok rád. – hangja itt-ott elcsuklónak hat. Pontosan úgy viselkedik, mint aki több, mint húsz éve nem látott és most végre újra átélheti a találkozást.
- Ugye Megs is jól van? – a tekintetedet figyeli a tiédhez hasonló szempár. Nincsenek ráncai, felette megállt az idő, most is gyönyörű, épp olyan módon, ahogy egy kisfiú tudja megőrizni az édesanyja emlékét. Újra megölel, megsimogatja a tarkódat, aztán elenged és a kezedbe csúsztatja a saját tenyerét.
- Hol van a lány? A barna hajú és szemű.. Az előbb még itt volt. – oldal irányba fordítja a fejét, hogy körülnézzen, láthatóan keres valakit és te pontosan tudod, hogy ugyanazt, akinek a hiánya a te gyomrodat is feszíti.
- Minél előbb ki kell jutnod innen. Keresd meg őt és menj. Rendben? Még mielőtt apád őt is.. – a mondatot azonban már nem tudja befejezni, mert a vállad felett elnézve mögéd, meglát valamit, ami nem csak rettegéssel tölti el, de a hangot is belé fojtja. Az orrodat erősen facsarni kezdi az olcsó whisky átható bűze és hamarosan érkezik az öblös, gunyoros és gyomorforgató nevetés is. Ha megfordulsz az apád teljes valójával találod szemben magad. Az öreged ujjai pedig Jacks nyakára fognak erősen. A lány hiába próbálja lefejteni magáról, minden próbálkozása kudarcba fullad. Testét még mindig borítják a véraláfutások és az egyértelműen kivehető mennyire meggyötört és szenved.
- Kell? - ránt egyet a markában tartotton, miközben a szavakat feléd köpi. - Akkor gyere és vedd el.

Harper, az álom többé nem álom, valóságként hat és annak is éled meg teljesen. A realitás érzéked feladta és elfogadja, hogy mindaz, amit látsz és tapasztalsz, az egyetlen lehetséges valóság. Eric értetlenül mér végig, nem tudja hová tenni az elhúzódást vagy azt, amiképpen reagálsz rá. Mondhatni furcsának találja az egész helyzetet. - Jól vagy öcskös? Úgy festesz, mint aki szellemet látott. Csak nem beteg lettél?! Hívjak orvost? – ráncolja összébb a szemöldökeit és alig valamennyit közelebb hajol, talán a jobb szemrevételezés miatt. Ekkor pedig hirtelen nyílnak nagyra a szemei, mintha most vett volna észre valamit – vagy sokkal inkább valakit –, aki eddig nem volt jelen a helyiségben. Hátrahőköl és döbbenettel néz végig rajtad és a melletted állón.
- Ki a szőke? Csak nem a barátnőd? – vigyorog cinkossággal a tekintetében, ahogy egyszerre mér végig benneteket. Szinte a képére van írva, miként kombinálja túl a látottakat és ezeknek hamarosan hangot is ad majd. Akinek a kezét szorongatod, előbb csak halványan, mint valami derengés, úgy jelenik meg melletted, de a kép egyre tisztul és élesedik közben.
- Ugyan mutasd már be! Nem gondoltuk volna, hogy becsajozol. Komolyan, anya már kezdett attól félni, hogy valami faszival fogsz egyszer beállítani. Csinos egyébként. – őszinte öröm van a képén. Az egész jelenet annyira abszurd és annyira idegen lehet, hiszen Eric sosem volt az, aki így viselkedett volna veled. Most mégis annyira más és olyan hihető, hogy van egy ilyen oldala is…

Pandora, a viszkető érzés a tenyeredben nem múlik. Végig ott marad, mint valami apró kis mementó, még ha hirtelen nem is tudod hová tenni az egészet vagy megérteni az okát. Annyira a szemed elé tárult tűnik a valóságnak, hogy mostanra teljesen elhiszed, csak az itt és a most létezik, más egyszerűen nem lehetséges. Édesanyád boldogan mosolyogva int neked, látszik a vonásain, hogy őszintén örül a jelenlétednek, még ha most hirtelen nem is tud odamenni hozzád.
- Cirkuszban? – kerekednek el a testvéred szemei egy pillanatra, majd jó kedvűen mosolyogja el magát. - Akkor láttál bohócokat meg artistákat és betanított oroszlánokat meg elefántokat? Jaj húgi, legközelebb engem is magaddal kell vinned! – izgatottan csicsereg, majd boldogan csapja össze a tenyereit. - Nagyszerű, gyere akkor. – nyújtja a kezét a tiédért és ha viszonoznád a mozdulatot, akkor döbbensz rá, hogy a tenyered már foglalt, valaki más is fogja. A nővéred szemei hirtelen elkerekednek, talán még meg is ijed, ahogy melletted észrevesz valakit.
- Hát ő meg kicsoda? – meghökkenve méri végig a férfit, aki a semmiből tűnt elő hirtelen.
Édesanyád közben megérkezik hozzád és átölel azelőtt, hogy válaszolni lenne lehetőség a testvérednek.
- Drágám, de jó, hogy itt vagy, úgy örülök neked. Ne haragudj, hogy feltartottak. Ma csatlakozik hozzánk még valaki. – arrébb mozdul és hirtelen szemben találod magad édesanyád gyilkosával. Talán nem láttad őt akkor a szekrényből ilyen jól, mint most, de pontosan tudod, hogy ő az…



//Harper és Pandora, ugyan megjelentek egymás víziójában a kézfogás miatt, de a másikét továbbra sem látja senki, mindenki csak a magáét.

Kérdés-kérés bármi egyéb esetén keressetek bátran pmben vagy az Egyeztetőben! ^^

Kérlek benneteket, hogy legkésőbb 09. 13.-ig írjátok meg a reagjaitokat!//




Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Pandora La'Morte
avatar
Oktatás

Avataron : Ashley Benson
Kor : 19

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Kedd Szept. 11, 2018 3:19 pm
 



 




Cirque du Freak


A tekintetem ide-oda pattog a szobában, néha megállapodik a zongorán, vagy éppen a krém színű függönyön, amelyre aranyszínű virágokat hímeztek. Az otthon érzése kering bennem, amely egyszerre döbbent meg és hozza rám a frászt, hiszen legalább tíz éve nem volt hozzá szerencsém. Anya halála után... legalább is az után a rémálom után olyan volt az egész mintha a ház is vele együtt távozott volna, magával vitte a melegséget és nem hagyott hátra mást, mint port és szürkeséget. De ha csak álom volt, akkor mi hogyan nőhettünk el időközben?
- Mindenképpen. - suttogom a nővéremnek és máréppen nyújtanám felé a kezemet, amikor hirtelen rájövök, hogy én már fogom valakinek a kezét. Jobban mondva, valaki fogja az én kezemet, mostmár tisztán érzem a görcsös szorítást, amely aggodalomról tanúskodik fájdalmat azonban nem okoz. Először csak mint egy szellem, majd már kristály tisztán rajzolódik ki mellettem Harper alakja és ezzel egy időben a meglepetés a nővérem arán is bizalmatlanságba csap át. Jesszusom!! Harper azonnal rá fog jönni, hogy én nem Salome vagyok!?
- El kell menned. - nyögöm Salome felé, amikor váratlanul anyám jelenik meg kettőnk között, eltakarva előlem a nővéremet. Az illata pontosan olyanmint régen, egy kis levendula halvány gyöngyvirággal. Mindig is megnyugtatott, most azonban képtelen ezt a hatást gyakorolni rám. Ahogy azonban arréb lép, és meglátom az eddig ajtóban álló férfit, a földbe gyökerezik a lábam. Gondolkodás nélkül szorítom meg Harper kezét görcsösen reszketve. A rémálmom eszivárgott a valóságba? Vagy fordítva?
Vissza az elejére Go down
Harper Krevorien
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Logan Lerman
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Szer. Szept. 12, 2018 7:27 pm
 



 

A valóság immáron összemosódik az álomképpel, agya már nem képes különbséget tenni a kettő között, azonban egy valamiben biztos, hogy erősen fogja Dora kezét. Tudja, érzi, hogy valami még hiányzik az összképből, de nem foglalkozik vele túlzottan. Először elhúzódik Erictől, aztán összezavarodva néz a srácra, aki nem érti az egészet.
- Nem, nem kell… Nem érzem jól magam… - teszi hozzá, hangja rekedt, torkában még mindig gombócot érez, mintha valóban beteg lenne. Nem is érti az egész helyzetet, Eric miért is jött, valami házról beszélt. A valóság és a képzelet összefolyt, nem tud különbséget tenni a kettő között, hogy soha nem volt annál a háznál, mégis érzi, hogy megbízhat Ericben, annak ellenére is, hogy gyomrát a görcs szorítja vasmarokkal.
Mikor Eric közel hajol hozzá, addig szabad kezével megmasszírozza az orrnyergét, feje hasogat, lehet, hogy tényleg beteg lesz és csak a kimerültség miatt képzelődik? Miért is gondolta azt, hogy Eric valaha is bántotta? De nem képes sokat agyalni a történteken, mert Eric reakciója meglepi? Szőke, mégis milyen szőke?
Akkor eszmél fel, hogy még mindig fogja valaki kezét, előbb halványan derengenek fel előtte a szőke fürtök és a zilált külső, hogy aztán teljes életnagyságban megjelenjen mellette Pandora. Értetlenül méri végig a lányt, neki nem kellene itt lennie, de tudja, érzi, hogy mégis ott a helye, mellette, nem szabad elengednie a kezét.
Eric szavaira csak szemét forgatja, mindig is ilyen volt a bátyja, állandóan túlkombinált mindent, még azt is, amit nem kellett volna.
- Fogd be, Eric! Ne beszélj faszságokat! – szól rá a bátyjára mérgesen, még hogy ő egy férfival, Eric komolyan ennyire nem ismeri, de tényleg? A szíve mélyén érzi, hogy talán van ebben valami igazság, de a drog túl erős, és elnyomja ezt a késztetést. Viszont ami még jobban meglepi, ahogy Dorára pillant, látja a lány arcán a teljes rémületet, s ezzel mintha egyben bekapcsolna valami védelmi ösztön a fejében, szirénaként harsog, hogy védd meg! Ráadásul a lány megszorítja a kezét, így még közelebb lép hozzá, s átkarolja a vállát, míg másik kezét még mindig fogja.
- Dora, minden rendben? Baj van? – pillant értetlenül a lányra, aztán Ericre, hátha tőle több segítségre lelhet. Valami itt nincs rendben, és nem tudja eldönteni, mi az, csak azt látja, hogy Dora fél valamitől. Emlékei hátsó részéből felvillan egy kép egy bizonyos éjszakáról, ahol hasonlónak látta a lány arcát, de mintha ott valami más is történt volna, mintha pisztolyt sütöttek volna el. Fejét rázva néz ismét Dorára, hátha tud neki segíteni, bár csak annyit lát, hogy a lány meredten néz előre, mintha alakit látna Eric mögött.


A hozzászólást Harper Krevorien összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 13, 2018 6:35 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Szer. Szept. 12, 2018 10:22 pm
 



 

Ha bárki megkérdezné miért fordulok végül szembe vele nem tudnám megmondani a pontos okot – vagy az egyetlent.. Régóta nem érzett sampon és parfüm illata kúszik az orromba. Hatására görcsbe feszül a gyomrom, a teljes mozdulatlanság válik rám jellemzővé. A valóság fokozatosan csúszik ki a talpam alól, összemosódnak a határok és amennyire rég volt, amennyire hiányzott, most annyira nem esik jól az érintése. Egyáltalán nem. Az elhúzódás nem fogalmazódik meg bennem, akkor sem, amikor hirtelen kiráz a hideg, végigszalad a gerincem mentén miként az arcélemre a fekteti a tenyerét. A felismert vonások, a gesztusok, az apró részletek az összképen eszembe juttatják a gyerekkornak nevezhető időszakot és azt is, amikor már nem volt köztünk. A kettő közt eltelt időt.
A tekintetemet el kell vonjam róla, az ádámcsutkán önkénytelenül mozdul a nyelés következtében és finoman megingatom a fejem, miközben hátrébb dőlök, még jobban kiegyenesítem a gerincem a kettőnk közti magasságkülönbség növelésének érdekében. Fogalma sincs miről beszél.. A kérdésére nem tudatos bólintással reagálok. Továbbra is a szemem sarkából kémlelem, a torkomban megülő gombócot képtelen vagyok lenyelni, hogy szólni tudjak és nehezen veszem a levegőt, mintha valaki ráült volna a mellkasomra. Fullasztó a jelenléte, az ennek fényében az eddig felgyülemlett hiányérzete, a semmiből előbukkanó, gondoskodó simítások, a tarkóm érintése, amire önkénytelenül nyögöm ki a tüdőmben nyugvó lég egy részét. Újból nyelek, a kezem moccanna, de szándékosan visszatartom az engedéskor. Ez nekem nem megy. Engedem, nem rázom le a kezemről az övét, amire képtelen vagyok rászorítani. Mi a faszomért nem megy?!
A másfelé vezetett szempáromat a következőkben azonnal magára vonja.
- Jacks..? – ..látta? Tessék? Zavartan és gyorsan nézek körbe, hogy ellenőrizzem a helyiségben, de nem bukkanok a nyomára. Az idegesség ismét alattomosan kezd visszakapaszkodni a tarkóm irányából.. Az utasításokat nem értem, lerí rólam elképzelésem sincs róla hova akar kijutni, miért akarná, hogy így tegyek és ez nem változik meg addig a szekundumig, amíg a lefagyott szembogarainak vonalát követve észre nem veszem az okát.
Minden tőle befogadható inger felborzolja a kedélyeimet. Nem kevéssé. Az izmaim megfeszülnek, az inak kirajzolódnak a nyakamnál. Láthatóan visszafogom magam, hogy ne robbanjak ki és meg is feledkezek róla ez idő alatt az ujjaim alá zártam anyáméit. Nem szorítottam rájuk fájdalmasan, de határozottabban tartottam őket a látott kép feldolgozása közben. Ingerülten lépek előbbre, elengedem a kézben tartottat és nem kell többet hergelnie ahhoz, hogy meginduljak felé. Vagy még jobban a plafonra tolja a vérnyomásomat.
- Vedd le róla a kezed. – az a kifejezés ide édeskevés, hogy ha tekintettel ölni lehetne, mert amennyiben nem engedi el nem csupán azzal fogok.. Az ökölbe szorított kezem nem díszként fog az oldalamon lógni.


Vissza az elejére Go down
Ryan Woodrow
avatar
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
Csüt. Szept. 13, 2018 6:44 pm
 



 

Nell édes, finom illata, mely megtöltötte orromat, fokozatosan megnyugtatott. Csak lassanként, de... a közelsége, a jelenléte, mindez... ő maga elegendő volt, hogy lassanként nyugalom kezdjen el rám szállni. Mert ha ő velem van, és jól van, és a lányok ugyanígy, akkor semmi gond. Akkor minden jó. Minden rendben van. Vele, velem, velünk, a családunkkal, mind a négyünkkel. És ez elég. Ez bőven elég. Semmi más nem kell.
- Itthon vagyok - bólintom egyetértően. - És nem hagyom, hogy újra megtörténjen. Ti az enyémek vagytok. És nagyon szeretlek titeket! - mondtam őszintén, mélyen belemerülve Nell szemeibe, melyek magukba öleltek, akár mint a habok a tengerben egy-egy sziklát.
Megölelt engem, és én jólesőn sóhajtottam fel, mert hiszen, szerető szíve csak úgy ontotta felém a jóleső érzést... hogy velem van, és minden rendben van. Az otthon melege átjárta a lelkemet.
Úgy egy percig. Talán kettőig. Nem is tudom...
Csak azt éreztem, hogy hirtelenjében mintha... hidegérzet ölelt volna körbe. A szőrszálak felálltak a karomon, megborzongtam... Az érzés hatására elhúzódtam kicsit Nellie-től, de csak annyira, hogy körbepisloghassak, keresve az okot a jelenségre. Mert nem tudtam mire vélni, lévén, az előbb még minden rendben volt, jó volt, szép, és meleg... most meg, mintha hirtelen elborult volna az ég, és valami hideg áramolt volna be a házamba, az otthonomba, az életembe...
Ezt támasztotta alá az is, hogy megfájdult a karom, miként Nellie már úgy szorította. Ekkor néztem rá újra, és megláttam arcán a... a félelmet... a kétségbeesést... és ettől én is újra megijedtem...
- Persze hogy bízom benned, jobban, mint bárkiben, de... mi... miről beszélsz, drágám? - sűrűn pislogva, értetlenül lestem őt, mert szavaira nem találtam a magyarázatot hirtelen. - Ki hall, és mit? Mi folyik itt, mond?
Körbelestem, kezeim idegesen szorították karjait, feszült és aggódó lettem az egésztől... ahogy besötétedett, és Nell szavai, a viselkedése... nem értettem, és aggódtam... és túl nagy lett a csend is a házban... túlontúl nagy...
- Lányok! - emeltem meg a hangomat, úgy szólítottam az ikreket, és vártam, hogy válaszoljanak, vagy meghalljam szaladó lépteiket. Közben Nell megfogta a kezem, és húzni kezdett maga után. - Szívem, ne félj, mond el, mi a baj? Bármi is az, ketten megoldjuk! - bizonygattam, és ujjammal megcirógattam a kézfejét, próbálva megnyugtatni őt. Persze ettől függetlenül követtem, bármerre is vezetett. De a fél fülem végig azt figyelte, jönnek-e már a lányok...?
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Pine Forest
 



 

Vissza az elejére Go down
Pine Forest
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Külterület
-
Ugrás: