Pine Forest

Ryan, a lányaid nagyapja, öblös, gunyoros nevetést hallat, még vállai is belerázkódnak, az ikrek pedig egyre jobban bújnak hozzá és kapaszkodnak belé, csak ne kelljen az anyjuk vérbe fagyott, élettelen testét látniuk. - Valóban én lennék gyilkos kettőnk közül? – hangjából már eltűnt a kényszeredett jó kedv, hidegen, ridegen zeng a kérdés, amely után nem hagy szünetet, amikor a folytatásba fog. - A lányom miattad végzett önmagával. Nézd meg mit tettél! – fröcsögi a szavakat a fogai között, a kicsik pedig egyre kétségbeesettebben sírnak a karjai között.
Alig valamivel azután, hogy elszakítottad a tekinteted tőlük és végigdörgölted az arcodat, valaki szó szerint beléd rohan hátulról, akkora lendülettel, hogy talán az egyensúlyodból is kibillent. Doris az, a haja kócos, az arcát vérpettyek borítják, a rettegés felismerhetően ott ül a vonásain. Egész testében remeg, bármit is kellett átélnie, az egészen biztos, hogy több, mint megviselte. - Mennünk kell, most azonnal! Mindjárt itt lesz, jön.. Értünk jön, érted, a lányokért és miattam.. Menekülnünk kell! – szinte csak suttogva, kapkodósan képes beszélni. Láthatóan nagyon fél és a karodba kapaszkodva próbál a kinyílt ajtó felé húzni, vonszolni, amennyire csak képes. Csak te látod őt.
Noha feltámadt benned az érzés, hogy nem minden lehet valóságos, egyre nehezebb elkülönítened mi az, ami valóban megtörténik. A szívverésed hihetetlenül felgyorsult, az agyad pedig szépen lassan képtelenné válik arra, hogy különbséget tegyen. A pánik és a szorongás, a felszabadult adrenalin löket viszont egyre jobban erősödik fel benned.

Ron, ahogy ökölbe szorítod és elengeded az ujjaid, lassan és alattomosan a tudatodba kúszik, hogy valami nem stimmel. A levegő enyhén csípni kezdi a bőrt, húzódni kezd a felület és noha ismerős lehet, átélhetted már és egyértelmű mire utalhat, a látvány lesz az, ami mindennél beszédesebben tárja eléd; a kézfejed megsérült. Lehorzsolódott, kisebesedett, pontosan úgy, amikor a túlzott vagy éppen rosszul bevitt ütések miatt sérül a kéz. Vörös, kicsit fel is dagadt, a legrondábban pedig ökölbe szorításkor a kiemelkedő csontok felett fest. Minkét kézfejed ilyen, de a domináns durvábban néz ki. Valahol a tudatod mélyén pedig lassan bekúszik, gyerekkorod óta jól ismered ezeknek a sérüléseknek a látványát és azt is pontosan tudod mitől keletkeztek és éktelenkedtek apádén annak idején.
Jacks tekintete kétségbeesetten figyeli a tiédet és a néma sírás első hulláma rázza meg a vállait, amikor felismeri a kimondatlan nemleges választ a kérésére. Ahogy kitéped magad az érintéséből, már nem nyúl utánad, de végig ott marad melletted. Íriszeit nem veszi le rólad, arcán pedig legördül egy kövér könnycsepp.
Az önuralmad egyre nehezebb megtartanod, az irányítás pedig szépen lassan kezd kicsúszni a kezeid közül.
Az ajtóban, ami felé mutatsz, mikor Harpert kérdezed, egy pillanatra az öreged alakját látod meg, ahogy áthalad rajta és egy lépéssel később már a szoba falának takarásába lép. Hiába súghatja az eszed, hogy ez lehetetlen, hiszen halott(nak kellene lennie), egyre nehezebb megtalálni a valóság határát. Mi van, ha csak megjátszotta a halálát? Lehetséges lenne? - Ron.. az apád.. – szólal meg Jacks melletted elcsukló hangon.

Pandora, a barátnőd határozottan bólint és egyre sürgetőbben kérlel, hogy segíts rajta és a családodon, mert ő egyszerűen képtelen rá. Nagyon meg van ijedve és senki másra nem számíthat, csakis és kizárólag rád. Elönt az érzés, hogy nélküled meg fognak halni, ez egészen biztos. Ahogy egyre közelebb merészkednél, hirtelen Harper keze ránt vissza, Melanie pedig riadtan és kétségbeesetten kapna utánad, sikertelenül. Kívülről nézve, csak a tükör felületét tudtad érinteni, számodra azonban belemerültél a zselés állagúnak tűnő anyagba és nagyon közel voltál ahhoz, hogy elérd a szeretteidet. A fájdalom enyhülni kezd a mellkasodban, de a vértől átázott felsőd tapadását tökéletesen érzed, ahogy Melanie távolról suttogó és esdeklő hangja továbbra is a füledben cseng. Éppen olyan igazinak tűnik a téged átölelő kar, mint a barátnőd vagy a sérülésed. Már szinte megállapíthatatlan, hogy melyik valóság és melyik nem, nagyon elvékonyodott a határ és megélni mindkettőt pontosan ugyanolyan hatással van rád. - A szoba, a másik szoba.. – nehezen, de ha figyelsz, akkor meghallhatod és hirtelen megérted; ott vannak. Édesanyád és a testvéred is. A kinyílt ajtóval feltárult helyiségben valahol és, ha meg akarod menteni őket, nem kell mást tenned, mint átmenni oda, hiszen várnak rád, az életük pedig éppen, hogy csak hajszálon függ, hiába tűnhet képtelenségnek az egész, hiszen édesanyádat már elvesztetted. ..de mi van, ha most lehetőség adódott megmenteni őt..?

Harper, az apád továbbra is figyel téged, szigorú tekintete mintha beleégne a bőrödbe, bár eleinte csak átvitt értelemben. Pontosan olyan, amitől borsódzik a hátad és glédába áll a karodon és a nyakadon a szőr. Mikor nem teszel eleget Ron felvetésének a megütésével kapcsolatban, nem bírja ki az öreged, hogy ne szólaljon meg ismételten. - Gyáva vagy. – ellentmondást nem tűrően jelenti ki - inkább csak köpi -, szavai pedig keményen koppannak a helyiség falain.
Mikor átöleled Pandorat, a tudatod még azt súgja és mondatja veled, hogy nem mindig a valóságot látod/látjátok, de egyre nehezebb megállapítani azt, hogy mi az, ami tényleg megtörténik veled/veletek és körülötted, a többiekkel és mi az, ami nem. Az apád miatt érzett félelmed aránytalanul kezd egyre jobban növekedni, a gyomrodat érezhetően húzza kisebbre és sokkal intenzívebben éled meg az egészet, mint azt normálisnak lehetne tekinteni. Mintha az érzéseid felnagyították volna és nem akarnak csillapodni.
- Mit fogsz most tenni, fiam? Alex után azt a lányt is hagyod meghalni? – apád gunyoros és szigorú hangját egyre közelebbről hallod és, ha felé pillantasz, akkor láthatod, hogy lassan ugyan, de lépésről lépésre csökkenti a kettőtök között lévő távolságot. Rá van írva, hogy nem fog elereszteni, a markában tart és ez alkalommal szó szerint is kivitelezni óhajtja.


//Érzésre lassan elmosódik minden érzékelhető határ a valóság és az illúzió között, köszönhetően annak, amit az szervezetetekbe juttattak. Mivel mindenkié más és másképpen reagálhat, ezért a fair play keretében kérlek benneteket, hogy kockával dobjátok ki, mikorra veszítitek el a kapcsolatot a realitással teljesen. 50-50%-os eséllyel még most, ebben a körben (reag végére természetesen) vagy a következőben. (Példa: 1-2-3: ebben a körben már összemosódik a valóság és a hallucináció teljesen;
4-5-6: a következő körben fog csak.) A számokat ti határozzátok meg magatoknak. :3

Ha kérdés-kérés merül fel bármivel kapcsolatban, keressetek bátran pmben vagy az Egyeztetőben! ^^

Kérlek benneteket, hogy legkésőbb 08. 22.-ig írjátok meg a reagjaitokat!

Továbbra sem látjátok egymás vízióit, csak a sajátotokat, illetve, ahol esetleg gond lenne időben mi mikor történik az egymásra reagálásoknál, jelezzétek bátran.//

Ron, akadálymentesen eljutsz az ajtóig. A kézfejeidet még mindig marja az égető-csípő érzés a sebek miatt. Jacks most is ott van a közeledben, a szemed sarkából folyton látod őt, akkor is, ha szándékosan más irányba tereled a figyelmedet. Valószínűleg akkor is érzékelnéd a jelenlétét, az illatát, a közelségét, ha lehunynád a szemeidet, ennél valóságosabb aligha lehetne. Elkísér a következő helyiségig, karnyújtáson belül maradva mindvégig.
Az ajtón áthaladva – ha nem torpansz meg előtte –, hirtelen apád régi műhelyében találod magad. A berendezés, a megkopott falak és az olajfoltoktól mocskos padló tökéletesen idézik azt az állapotot, ahogyan kölyök korodból emlékezhetsz rá. Még a szaga is ugyanolyan. Ha elindulsz és körbenézel, esetleg megérinted a tárgyakat, elfoghat az érzés, hogy visszacsöppentél a múltad egy részletébe, hiába mondana ellent ez a tény a józan észnek. Egyre inkább elcsitul az elméd támasztotta ellenkezés, miszerint mindez egyszerűen lehetetlen. Viszonylag hosszúnak érezheted az időt, ami eltelik odabent, eseménytelenül, csupán a szíved ver egyre hevesebben, visszaidézve gyerekkorod azon időszakát, amikor gyakran félhettél. Mikor Megs és te kicsik voltatok még, az apád kegyetlen, édesanyád pedig tehetetlen vele szemben. Az első, ami kellemetlenül a bőröd alá kúszhat az, hogy már nem látod, nem érzed Jackst a közeledben, eltűnt. Ezzel a felfedezéssel pedig együtt érkezhet a nyomasztó érzés; valami baj van.
- Ron? – ezt a hangot több, mint 20 éve nem hallottad, de még mindig tökéletesen felismered.. - Kisfiam.. – ha megfordulsz a hang irányába, édesanyád teljes valójában áll előtted és mielőtt még bármit tehetnél, előre lép és szorosan magához ölel, pontosan úgy, mint gyerekkorodban tette.

Ryan, Doris éppen olyan valóságosnak tűnik, mint amilyen te magad is vagy. Az érintése kézzelfogható, a rángatására reagál a tested így vagy úgy, a keze a tiédbe simul és rá is markol a belé kapaszkodó ujjakra. Veled együtt szedi a lábát, rohan az ajtó felé, számára láthatóan az egyetlen megoldást, a menekülést jelenti. A lányaid pedig továbbra is ott vannak a nagyapjuknál, ahogy viszont átérsz az ajtón, hirtelen tűnik el a szemed elől mindenki. Doris már nincs melletted, keze elveszett a tiédből, a lányaid és Nellie apja is, mintha csak ott sem lett volna.
A helyiség egy konyha. Melegséget és otthonosságot áraszt magából. Napfény világítja meg és elönthet az érzés, hogy ez a tiéd. A tökéletes otthon, amire valaha is vágyhattál. Minden berendezési tárgy, díszítő elem, mint az asztalra helyezett virág a vázában teljesen igazi, ha meg akarod érinteni őket. Nyugalmat és biztonságot áraszt magából a hely. Van időd arra, hogy körülnézz, ha szeretnél.
- Szia! Hát megjöttél? Milyen napod volt? – jelenik meg Nellie és meg sem várva a választ odalép hozzád és egy puha csókot nyom az ajkaidra. Mosolygós és jókedvű. Pontosan úgy fest, ahogyan a legszebb emlékeidet őrzöd róla, amikor még a dolgok rendben voltak. Mégis valami más, kicsit idősebb, de ez a szépségén semmit sem változtat. - Mindjárt kész a vacsi. A lányok fent játszanak, már nagyon vártak haza. Teljesen bepörögtek azon, hogy megígérted nekik, elviszed őket a vidámparkba. Egész álló nap másról sem tudtak beszélni. – boldogan kacagja el magát, egyáltalán nem bánja, hogy a nap nagy részében nehezen bírt velük. Ujján karikagyűrű csillan és, ha a sajátodat is megnézed, a párja ott van a balodon. Egyszerűen csak tudod, hogy ti összetartoztok és ez a jelenet, ez az élet a tiétek is lehetett volna. Valóságos, igazi és boldog.

Pandora, az új helyiségbe átérve, gyerekkorod legkedvesebb házának nappalija fogad. Középen egy nagy zongora, amin mindig szívesen játszottál a nővérednek és édesanyátoknak. A szobában minden teljesen igazi, megérintheted a kellemes emlékeket idéző berendezést és tárgyakat. A fények, a színek és az illatok pontosan olyanok, ahogyan az emlékeidbe itták magukat. Hiába lenne lehetetlen, hogy itt és most ebben a helyiségben legyél, a tudatod egyre kevésbé ellenkezik, túlságosan valóságosnak tűnik minden. Harper érintése azonban elhalványodik, még ha továbbra is a karjában tart, akkor sem érződik olyan intenzívnek, mint korábban. Az érzékeid másképpen működnek. A szobába besétál Salome, pontosan olyan magabiztossággal, ahogyan azt megszoktad tőle, arcán hatalmas mosoly terül szét. Látszik rajta, hogy nagyon jó kedve van. A zongora mellett áll meg.
- Húgi! Csakhogy itt vagy végre, már nagyon vártalak. Van kedved játszani valamit? Anya épp az előbb mondta, hogy olyan szívesen meghallgatná. – könnyeden mesél és amikor oldalra tekint, egy másik ajtóban megjelenik édesanyátok légies alakja. Ugyanazt a ruhát viseli, mint azon a végzetes napon, amikor a szekrényből leskelődve végig kellett nézned a halálát. Most boldognak tűnik és integet az ujjaival. Valakivel beszélget, bár azt nem látni, hogy kivel, ezért nem tud még egyelőre hozzátok közelebb jönni.
- Ó Pandora, de rendetlen a ruhád. Mondd, mégis merre jártál? Nem akarsz átöltözni? – ráncolja Salome összébb a szemöldökeit és közelebb is sétál hozzád, hogy megszemlélje a felsődet, amiről időközben eltűnt a vér. Kicsit gyűrődött csupán az anyag, ami a viseléstől természetesen jött létre.

Harper, a helyiségbe lépve gyerekkori szobádban találod magad. Az apád valahogy köddé vált közben, már nincs a nyomodban, nem ért el benneteket. A régi szobádban a falak, a festés, az esetleges poszterek vagy képek a falon pontosan ugyanolyanok, amilyennek 18 éves korodban láttad utoljára, mielőtt még eljöttél volna a szülői házból, magad mögött hagyva mindent és mindenkit, ami és aki a családod volt. A félelem érzete és a görcs nem oldódik a gyomrodban, továbbra is húzza, feszíti a bensődet. Pandorat, ha még a karodban tartod, egyre kevésbé érzed őt. Az érzékeid becsapnak és míg a lányt távolodónak, eltűnőnek éled meg, addig a régi szoba tárgyai elevenebbek már nem is lehetnének. Ha megérinted őket, pontosan olyanok, mint amiképpen emlékszel rájuk, igaziak, kézzel foghatóak. A szobád ajtaján három koppantással jelzi valaki, hogy be akar lépni és talán meg sem várja, hogy engedélyt adj neki, kinyitja azt. A kisebbik bátyád lép be, nagy vigyorral a képén és bár az emlékeid róla olyanok lehetnek, hogy csak keresztbe tett neked gyermekéveid alatt, most az látszik rajta, nem ellenséges szándékkal érkezett. - Hey öcskös! Nincs kedved lejönni velünk a tóhoz? Viszünk piát, jól érezzük magunkat. A parti házban alszunk, tök jó lesz. – hiába lehet szokatlan a felajánlás és tűnhet egészen abszurdnak minden, hiszen lehetetlen, hogy a szobádban legyél és talán a bátyád sosem volt jó fej veled, mégsem tűnik már teljesen őrültségnek az elméd számára, hogy ez is lehet valóság. Mégis, a kényelmetlen és kellemetlen érzés nem szűnik, a félelem, az összezsugorodott gyomrod és a keserű emlékek íze a szádban mind ott vannak, mégis annyira valóságos, annyira igazi minden most, amit érzékelsz, látsz, tapasztalsz és hallasz. Barátian lapogatja meg a vállad, választ várva; - Na mit mondasz, jössz?



//Kérdés-kérés bármi egyéb esetén keressetek bátran pmben vagy az Egyeztetőben! ^^

Kérlek benneteket, hogy legkésőbb 09. 02.-ig írjátok meg a reagjaitokat!

Továbbra sem látjátok egymás vízióit, csak a sajátotokat.
Pandora és Harper, mivel ti egymást fogjátok, ugyan az érzékeitek csalókák, de kérlek benneteket, hogy pontosan írjátok le a következő reagjaitokban, hogy továbbra sem engedtétek el egymást vagy a látott, tapasztalt élmények hatására megszűnt a fizikai kontakt! :3//

Ryan, Nellie mosolyogva, szerelmesen bújik hozzád, az illata pont olyan, amilyen régen, akkor is volt, üde és biztonságot adó. Az arcára csúsztatott kézfejedre illeszti az övét és enyhén oldalra billentett fejjel figyel rád. - Mi az, mi történt? – azt látja, hogy valami nem oké, de fogalma sincs mi lehet a gond. Fesztelen jó kedve kezd szertefoszlani. Kezeit a derekadra teszi és így hallgat végig. A csókot viszonozza. - Most már nincs semmi baj. Itthon vagy, velünk.. – suttogja ajkaidra és édes, halk kacaj gördül le az övéiről. Egy újabb hosszúra nyúlt percig még tart az idill, a tökéletes élet, amely annyira kézzel fogható, amit szó szerint a kezedben tartasz ebben a pillanatban. Átölel téged és bár megnyugtató és kellemes érzés önt el, valahogy a hőmérséklet zuhanni kezd. Libabőrt képez és talán egy remegés is átfut rajtad, ahogy a hideg kéretlenül körbe vesz. A korábban napfényes konyhában sötétebb lesz és Nellie szerelmes ölelése is megváltozik, inkább kétségbeesett kapaszkodásba fordul át.
- Ryan, valamit el kell mondanom.. – gondterhelten szusszan és az önfeledt boldogság nyomai szinte teljesen eltűnnek a vonásairól. - ..de előbb el kell innen mennünk, mert hallani fogja és akkor mindennek vége lesz. Bízol bennem, ugye? – értelmetlennek tűnhet, hogy mit akar, hogy miért ez a nagy pálfordulás, de annyi bizonyos, hogy teljesen komolyan beszél. Valamitől rettentően tart. A nappal közben éjszakai sötétbe fordul át és a lányok hangja teljesen elcsendesedik. Többé nem érzékelni, hogy az emeleten cseverésznének vagy kacarásznának vagy egyáltalán ott lennének. Nellie az ujjait a tiéid közé akasztja és az utat mutatva indul el.

Ron, édesanyád hosszasan zár a karjai közé. Jelenléte, az egész lénye visszaidézi a hozzáfűződő emlékeket és érzéseket. Mikor elereszt, akkor sem enged el igazán, tenyerei közé fogja az arcodat. Szemeiben örömkönnyek sorakoznak, ajkain rég elfeledett, őszinte mosoly ül meg. - Kész férfi lettél.. Olyan büszke vagyok rád. – hangja itt-ott elcsuklónak hat. Pontosan úgy viselkedik, mint aki több, mint húsz éve nem látott és most végre újra átélheti a találkozást.
- Ugye Megs is jól van? – a tekintetedet figyeli a tiédhez hasonló szempár. Nincsenek ráncai, felette megállt az idő, most is gyönyörű, épp olyan módon, ahogy egy kisfiú tudja megőrizni az édesanyja emlékét. Újra megölel, megsimogatja a tarkódat, aztán elenged és a kezedbe csúsztatja a saját tenyerét.
- Hol van a lány? A barna hajú és szemű.. Az előbb még itt volt. – oldal irányba fordítja a fejét, hogy körülnézzen, láthatóan keres valakit és te pontosan tudod, hogy ugyanazt, akinek a hiánya a te gyomrodat is feszíti.
- Minél előbb ki kell jutnod innen. Keresd meg őt és menj. Rendben? Még mielőtt apád őt is.. – a mondatot azonban már nem tudja befejezni, mert a vállad felett elnézve mögéd, meglát valamit, ami nem csak rettegéssel tölti el, de a hangot is belé fojtja. Az orrodat erősen facsarni kezdi az olcsó whisky átható bűze és hamarosan érkezik az öblös, gunyoros és gyomorforgató nevetés is. Ha megfordulsz az apád teljes valójával találod szemben magad. Az öreged ujjai pedig Jacks nyakára fognak erősen. A lány hiába próbálja lefejteni magáról, minden próbálkozása kudarcba fullad. Testét még mindig borítják a véraláfutások és az egyértelműen kivehető mennyire meggyötört és szenved.
- Kell? - ránt egyet a markában tartotton, miközben a szavakat feléd köpi. - Akkor gyere és vedd el.

Harper, az álom többé nem álom, valóságként hat és annak is éled meg teljesen. A realitás érzéked feladta és elfogadja, hogy mindaz, amit látsz és tapasztalsz, az egyetlen lehetséges valóság. Eric értetlenül mér végig, nem tudja hová tenni az elhúzódást vagy azt, amiképpen reagálsz rá. Mondhatni furcsának találja az egész helyzetet. - Jól vagy öcskös? Úgy festesz, mint aki szellemet látott. Csak nem beteg lettél?! Hívjak orvost? – ráncolja összébb a szemöldökeit és alig valamennyit közelebb hajol, talán a jobb szemrevételezés miatt. Ekkor pedig hirtelen nyílnak nagyra a szemei, mintha most vett volna észre valamit – vagy sokkal inkább valakit –, aki eddig nem volt jelen a helyiségben. Hátrahőköl és döbbenettel néz végig rajtad és a melletted állón.
- Ki a szőke? Csak nem a barátnőd? – vigyorog cinkossággal a tekintetében, ahogy egyszerre mér végig benneteket. Szinte a képére van írva, miként kombinálja túl a látottakat és ezeknek hamarosan hangot is ad majd. Akinek a kezét szorongatod, előbb csak halványan, mint valami derengés, úgy jelenik meg melletted, de a kép egyre tisztul és élesedik közben.
- Ugyan mutasd már be! Nem gondoltuk volna, hogy becsajozol. Komolyan, anya már kezdett attól félni, hogy valami faszival fogsz egyszer beállítani. Csinos egyébként. – őszinte öröm van a képén. Az egész jelenet annyira abszurd és annyira idegen lehet, hiszen Eric sosem volt az, aki így viselkedett volna veled. Most mégis annyira más és olyan hihető, hogy van egy ilyen oldala is…

Pandora, a viszkető érzés a tenyeredben nem múlik. Végig ott marad, mint valami apró kis mementó, még ha hirtelen nem is tudod hová tenni az egészet vagy megérteni az okát. Annyira a szemed elé tárult tűnik a valóságnak, hogy mostanra teljesen elhiszed, csak az itt és a most létezik, más egyszerűen nem lehetséges. Édesanyád boldogan mosolyogva int neked, látszik a vonásain, hogy őszintén örül a jelenlétednek, még ha most hirtelen nem is tud odamenni hozzád.
- Cirkuszban? – kerekednek el a testvéred szemei egy pillanatra, majd jó kedvűen mosolyogja el magát. - Akkor láttál bohócokat meg artistákat és betanított oroszlánokat meg elefántokat? Jaj húgi, legközelebb engem is magaddal kell vinned! – izgatottan csicsereg, majd boldogan csapja össze a tenyereit. - Nagyszerű, gyere akkor. – nyújtja a kezét a tiédért és ha viszonoznád a mozdulatot, akkor döbbensz rá, hogy a tenyered már foglalt, valaki más is fogja. A nővéred szemei hirtelen elkerekednek, talán még meg is ijed, ahogy melletted észrevesz valakit.
- Hát ő meg kicsoda? – meghökkenve méri végig a férfit, aki a semmiből tűnt elő hirtelen.
Édesanyád közben megérkezik hozzád és átölel azelőtt, hogy válaszolni lenne lehetőség a testvérednek.
- Drágám, de jó, hogy itt vagy, úgy örülök neked. Ne haragudj, hogy feltartottak. Ma csatlakozik hozzánk még valaki. – arrébb mozdul és hirtelen szemben találod magad édesanyád gyilkosával. Talán nem láttad őt akkor a szekrényből ilyen jól, mint most, de pontosan tudod, hogy ő az…



//Harper és Pandora, ugyan megjelentek egymás víziójában a kézfogás miatt, de a másikét továbbra sem látja senki, mindenki csak a magáét.

Kérdés-kérés bármi egyéb esetén keressetek bátran pmben vagy az Egyeztetőben! ^^

Kérlek benneteket, hogy legkésőbb 09. 13.-ig írjátok meg a reagjaitokat!//