Vadászház

[Előzmény]


Konoksága és csökönyössége már régen a lehetetlen kategóriát súrolja, de meg sem említem, tudja ő magától is nagyon jól. Amúgy is nagyjából húsz perce már közöltem vele, hogy dög és egyet is értett, nincs szükség arra, hogy megint ismételjem önmagam. Ehelyett azonban kénytelen-kelletlen – oké, annyira azért nem kelletlen módon – számolok be a meglepetés program második feléről, immáron lent a kocsiban csücsülve. Választ nem várok azonnal, emésztgesse csak, lesz rá ideje bőven, bár azt le se tagadhatnám – mondjuk nem is akarom –, hogy én a magam részéről naná, hogy mennék. Nyilván nem azért szerveztem le és titkolóztam és intézkedtem nagy titokban, mert nem tetszene a kirándulás, na meg persze a néhány napig tartó elzártság a világtól és annak minden nyűgjétől, a társaságában.
Mindenesetre az úton a pályáig, a játék alatti szünetben és azt követően sem hozom szóba a dolgot, legalábbis nem azonnal. Ráér a parkolóban és a kocsiban, addig amúgy is van még lelkendezni valóm. Akárhogyan is, a magam részéről rendkívül élveztem az egészet – nem is tudom, hogy mostanában miért nem szakítottunk erre időt, amikor mindketten szeretünk kijárni meccsekre és játékokra – és ahogy őt is elnézem, azt hiszem nem vagyok ezzel egyedül. Persze, hogy baromira meg vagyok elégedve magammal az ötlet kapcsán, de annak mégiscsak jobban örülök, hogy végül tényleg jól sült az egész. Oké, tudom, hogy szereti a baseballt, de az ő esetében sosem mehetek biztosra, mert olyankor tuti, hogy teljesen máshogy fog reagálni, minthogy azt várnám. Szóval megtanultam régen, jobb kivárni mit mond és azt biztosra venni.
Kivárom én türelmesen a felemlegetésem után, hogy akkor most mi legyen; menjünk vagy maradjunk?! Nem mondom, hogy közben nem kerget az őrületbe, de ha megölnének, se vallanám ezt be és nem is mutatom ki. Bőven elég a lelkesedés a fejemen, ami ott ragadt. Na meg a várakozás és egy kissé feljebb szaladó szemöldökpár a homlokomon, hogy akkor végre mondjon A-t vagy B-t és aztán menjünk. Nem egy parkolóban akarok szakállat növeszteni a várakozástól. (Mondjuk azt amúgy se, semmilyen körülmények között, de ez most nem ide tartozik.)
Ahogy megszólal és közelebb is hajol a keze pedig a combomon landol, kiszélesedik a mosolyom és hozzá hasonlóan hajolok felé én is.
- A kocsiban biztosan nem, a megérkezést követően pedig inkább megszabadulnék tőle. – nem tudom levetkőzni a pimaszkodásomat, ez egy ilyen nap.
- De, ha nagyon fáznék... – kicsit oldalra billentem a fejem és megállok annyi időre a mondat közepén, amíg elidőzök röviden a vonásain, végül pedig még előrébb hajolok, egészen a füléhez úgy, hogy közben az arcom az övét érintse finoman, a tenyeremet pedig combjára csúsztatom – ahogyan az övé is landolt az enyémen – egész magasan.
- ...van rá több ötletem is, hogyan melegedhetnék fel. – a szavakat szinte csak suttogom és hagyom, hogy a forró leheletem végigborzolja a fülcimpáját és a nyakát. A kezem elveszem és az arcélét simítom meg cirógatva, ahogy elhajolok tőle, visszahelyezkedve ezáltal az ülésbe. Ha akarnám se tudnám – más kérdés, hogy nem is akarom – letörölni a képemről azt a pimasz kis somolygást, ami megragadt az ajkaim szegletében. Íriszeim az övéi után kutakodnak.
- Nem ragaszkodom ahhoz, hogy visszamenjünk a lakáshoz és ha kicsit odébb hajolsz, akkor bepötyögöm a célállomást. – szemtelen mosolyt villantok rá és, ha hagyja, akkor tényleg beírnám GPSbe, hogy hová is tartunk. Az autóban nem fogok fázni és annyi idő alatt sem, amíg a kocsitól a házba érünk, amúgy meg pakoltam elég meleg ruhát – nem először merészkedem ki a vadonba és most még kifejezetten kényelmes körülmények közé, egy sátrazás más volna, bár azon is voltam már néhányon, nem ismeretlen számomra a városon kívül lenni és elveszett lélek sem vagyok – és minden egyebet is, amire pár napig szükségünk lesz. Tényleg mindenre gondoltam. Volt időm megszervezni és tervezni az egészet. Több is, mint ami szükségeltetett volna...
- És a rádiót is én kezelem. – sandítok rá sunyin, de még mindig vigyorogva. Abban bízva, hogy nem vétózza meg egyik ötletet sem, előbb a GPSt birizgálom, aztán a rádiót – értelemszerűen annak rendje-módja és rendeltetése szerint mindkettőt –, utóbbit addig tekergetve, amíg nem találok egy olyan számot, amit énekelni is lehet. Azt nem mondom, hogy olyan hangom van, amiért megérné szakmát váltani – mondjuk, ha lenne sem tenném –, de azért nem is az elviselhetetlen kategória.
Kilépek a lábbelimből és simán feltámasztom a tappancsaim a kesztyűtartó fölé. Sehol sem tudok „normálisan” megülni, az autóban sem és tekintve, hogy vagy óra, mire kiverekszünk a városból és majdnem egy másik, mire felérünk a vadászházhoz, pláne esélytelen, hogy ne úgy csücsüljek a hátsómon, ahogyan az kényelmes.
Hacsak nincs ellenvetése, akkor sikerül majdnem végig énekelni a kocsiban és a legkevésbé sem véka alá rejteni a túlzó jókedvem. Nem titkolt szándékkal próbálkozva rá is ragasztani belőle.
(…)
Az autóból kiszállva első dolgom a ház kulcsait előhalászni.
- Hátul van a csomag, behozod? – fordulok még felé, mielőtt a lépcsők felé indulnék és kinyitnám az ajtót.
Azt külön kértem, amikor kivettem a házat, hogy a hűtő legyen feltöltve azért, hogy a bevásárlással ne nekünk keljen foglalkozni és most gondolatban vállon is veregetem magam az ötletért, nem lett volna túl jó sem útközben megállni, sem pedig egy külön kört tenni valami boltig, hogy elintézzük a vásárlást.
- Éhes vagy? – bújok ki a dzsekimből és fordulok felé a kérdéssel.

Ha a jegyek előkerülésekor meglepődtem, most mit mondjak a több napos programmal kapcsolatban, ami azonnal elkezdődne, ha belemegyek..? Nem, a spontán ötletekkel alapvetően nincsen bajom. Az előre tervezést jobban szeretem, de nem mintha a munkám mellett ilyenre érdemes lenne időt pocsékolni. Az időzítésbe sem köthetek bele. Szándékosan megvárta a több napos eltávot, huh? Nincs igazán miért nem-et mondanom a dologra, a francba is, kurva jól hangzik a nyakunkba zúduló szartenger után és képzelem mennyi szervezés lehet a háttérben, hogy a feltételek megvalósuljanak hozzá. Nem utolsó sorban ki van ülve az arcára, hogy nagyon is várja.. Döntök és úgy helyezkedek az ülésben, hogy áthajolva az ő felére nagyjából szembe fordulhassak vele, egyik kezemmel a combján lelve támaszt magamnak. Nagyon is kényelmes támaszt az általam feljebb gyűrt szoknya szegélyénél.
- ..akkor nem megyünk vissza. - amennyire tisztában van a saját igényeivel, úgy én is az enyémekkel: épp az egyiket ingerli és hülye lennék tovább húzni az időt a győzködésével. Ha neki így jó, akkor így.. Látvány tekintetében nekem is. A gondolat apropóján, pedig leplezetlenül nézek le a szóban forgó ruhadarabra és vissza, amint belekezd a folytatásba. A vándorló kezének megérzésekor nyúlok mélyebben a belső combjához, levezető nyomással simítva a tenyerem felületét a bőréhez. Másként nem mozdulok, csak a számat nedvesítem be és a szemem sarkából követem a visszahelyezkedését, ahogy a háta ismét az ülésnek feszül. Komolyan most játszik a türelmemmel? Az utolsó centiméternél húzom vissza a kezem és teszem le, szorosan a csípője mellé. Jelenleg nagyon utálom és nem rejtem a véka alá, ahogy megfeszült figyelemmel, de elnyomhatatlan mosolykezdeménnyel a szám sarkában találom meg a szembogarait.
- Az úton azt hiszem lesz időd mindet felsorolni. - nyomatékosan ejtem ki a szavakat és akként is hangsúlyozok. - Csakhogy egyik se maradjon ki, elvégre fontos, hogy ne fázz. - komolyabb meggyőződéssel érkezik a hozzátoldott magyarázat, amit adott szóként is kezelhet. Nem a hecc kedvéért jegyeztem meg - nem is olyan rég még kárpótlást említett. Nem felejtettem el, még szép. Komótos rákészüléssel akarnék moccanni, ha nem szúrná közbe, hogy útban vagyok, mire automatikusan érkezik egy rövid, ugyanakkor kedélyes fújtatással. Egyidejűleg a fél oldalra húzódó mosollyal és szemtelenségét elismerő arckifejezés képemre íródásával.
- Pötyögj, ha annyira szeretnél. - átadom a lehetőséget. Visszaadom a teret a szabad mozgásához és elfordítom a kulcsot, mire egyből érezhető válasz érkezik az autó motorjától, a halvány jelzőfények felvilágítanak és a tank állásából ítélve máris számolok egy benzinkút látogatással menet közben.
- Te is. - kontrázok rá azonnali kijavítással. - Minimum öt vétózási jogot követelek. - vezetés közben amúgy is esélytelen lenne, hogy minden egyes mancsmozdulatát félrecsapjam, miután változtatni akarna az előtte már általam kezdeményezett adóválasztáson. A kormányon lévő gyorsgombokat sem nyomogathatom őrült módjára, mert amilyen lelkes kekec lett mostanra mérget vennék rá egész úton a véremet fogja szívni, úgyhogy igen. Az az öt vétójog nagyon is kell. Sőt. Jófej voltam azzal az öttel. Meg erőteljesen mazochista a szerény szám megnevezésével.
Az éneklést, akárcsak a lábainak felrakását is ugyanazzal reagálom le: rövid fejcsóválással a vereségem elkönyveléseként. Nem tudok semmit tenni ellene, de az igazat megvallva nem is nagyon akarnék. Nem zavar egyik se, bár egy némelyik fals hangért vagy éneklés közbeni kihívó gesztusáért garantáltan járni fog a szivató megjegyzés.. Érezze csak a törődést. Az éneklésre viszont rá nem vesz, ha beledöglök se.
(...)
A bejárattól valamelyest messzebb állok meg, mint lehetne, hogy ne foglaljam be a gyalogút egy kisebbik részét.
- Persze, intézem. - bólintok és máris nyitom a csomagtartót, hogy az összekészített holmit kivegyem. A táska vagy fele annyi cuccal van megtömve, mint amennyit ő nyom.. Hogy a fenébe cipelte le? Utána nézek, ahogy a bejárati kulcsot operálja a zárba éppen és kiemelem a helyéről a csomagot, majd azzal a lendülettel csukom a tetőajtót, lövöm be a riasztót. A veranda előtt még megállok egy pillanatra, hogy végigmérjem a házat, az azt körülvevő erdőt visszafordulva abba az irányba amerről jöttünk.. Csend van. Tényleg csend és ennek a megkönnyebbült megállapítása közben ér a kérdés, amire odakapom a fejem az előszobára.
- Nem igazán. Szomjas inkább. - követem immáron bentre és bepöccintem magam mögött az ajtót, hogy elé dobjam le egyelőre a holmit amíg lekanyarítom a kabátot. Visszasiklik rá a pillantásom, a dzsekije fogasra tételénél.
- Hogy is volt a szoknyával..? Az a következő? - már levetendő ruhadarab.. Bökök rá rögvest pofátlanul visszakanyarítva a témát az autóban elhangzottra, de vissza felkapom a táskát ezután, hogy beljebb haladva a lakban egy ideálisabb helyre rakjam majd le. A szavaimmal szemben csak egy tarkó felőli hajborzolást kap, ahogy ellépek mellette. Egyelőre csak ennyit.

Ahogy feljebb sikerül gyűrnie a szoknyám szélét, úgy sikerül a levegőt kevésbé mélyen belélegeznem, mint előtte – hihetetlen micsoda hatással van rám egy ennyire apróm gesztusa is –, de igyekszem úrrá lenni rajta nem tudatni vele. Vagy nem olyan látványosan, amilyennek egyébként szükségét érezném.
Röviden bólintok egyet, hogy kihagyjuk a hazafelé tartó kört. Eleve nem is kalkuláltam az utazásba, inkább azzal számoltam, hogy vagy elindulunk a hegy felé vagy nem, de a külön visszakanyarodás nem volt az elképzelés része.
Naná, hogy tetszik, amit elérek a szoknya elhagyásának emlegetésekor és – én naív – azt hinném, hogy az egész tetejébe tudok még licitálni úgy, hogy megtartsam azt a bizonyos gyeplőt, amikor is az ő mancsa is felfedező útra indul.
Dög. Nagyon dög, meg ezzel pontosan tudja – szerintem –, hogy megakasztja majd a levegőt bennem és ez is történik, a combjaim pedig önálló életre kelnek és anélkül, hogy egyetértenék a mozdulattal nyílnak alig észrevehető, de határozottan nagyobb terpeszbe, ezzel is segítve az ő mozdulatát.
Visszahelyezkedek az ülésbe sikerült kitolnom magammal (is), ez nem volt a terv része, nem csak az ő türelmét próbára téve egyébként. Némileg felszínesség váló légzésem igyekszem normalizálni, amit rendkívül megnehezít, amikor a tenyere a csípőm mellett landol.
- Értékelem az aggodalmad, de akkor esélyesen sosem érnénk oda. De megékezés után bemutatom az összeset, összefűzve a kárpótlásoddal. – pimasz kis mosollyal az ajkaimon pillogok rá. Nem felejtettem ám el, erről szó sincs, azonban amit mondtam, azt komolyan gondolom, ha nekiállnék tényleg szóba önteni mindazt, amire jelen pillanatban gondolnom sikerül, az mindkettőnknek csúnya kínzás volna és amúgy is, az útra amellett nem igazán tudna figyelni meglátásom szerint.
- Köszönöm. – még szép, hogy nem kerüli el a figyelmem az a bizonyos kis elismerő mosoly már megérte és megvárom, amíg ad annyi helyet, hogy be tudjam pötyögni a GPSbe az úti célt.
- Nem bízol a választásaimban? Na szép... – rázom meg a fejem kedélyesen, de még mindig alatt somolyogva.
- Oké, ötöt passzolhatsz. – adom be a derekam némi pimaszkodó időhúzást követően. Legyen, ha vétózni akar, akkor vétózzon, ezen aztán már semmi nem múlik. Főleg, hogy végig szándékozom dalolászni az utat, aminek kénytelen-kelletlen lesz a fültanúja. Jó, azért annyira nem rossz ez, azt az egy-két hamis hangot, meg elnyomja a hangszóróból szűrődő zene – gondolom én –, de ha mégsem, annyi baj legyen, történtek már ennél nagyobb tragédiák is.
A dalolászás mellé persze jár az ülésben való folyamatos mocorgás – ritmusra való mozgás – a részemről és naná, hogy egyik másik elmenne egy komplett performansznak is – oké, erős túlzással –, a kihívó gesztusok pedig kötelező társkísérői lesznek az egésznek.
(…)
- Köszi! – pillantok még felé mielőtt a ház bejáratának kinyitása kötne le, azt követően pedig ahogy megszabadulok a dzsekitől, fel is akasztom azt az egyik fogasra az ajtó mellett, immáron a küszöb belső oldalán ácsorogva.
A csomagot nem volt nagy feladat levinni, a saját súlyomnál kb 20 kilóval nehezebb embereket is képesnek kell lennem kicipelni adott esetben egy lángoló épületből, megoldottam.
- Oké, és mit kérsz inni? Vizet, gyümölcslét, vagy valami mást? – indulok meg a konyha felé – ami nyitott terű a ház nappalijával – de a kérdésével és az üstök borzolással meg is akaszt. Amúgy a hűtőben van szénsavas lé is, nem is egyféle, szóval választék híján nem vagyunk, dee sör és az általa kedvelt röviditalból is kértem, hogy legyen, van is, elvileg.
- Aham. – fordulok felé és minden körülményeskedés nélkül nyúlok az oldalamhoz, hogy lehúzzam a szoknya cipzárját, majd pedig magát a szoknyát is, ezzel bugyiban és pólóban maradva. Kilépek a bokám körül tekergő anyaghalomból.
- Szóval, mit is innál? – billen kissé oldalra a fejem, ahogy végignézek rajta és egyelőre nem mozdulok onnan, ahol éppen elért az előbb. Még a kacsóimat is a csípőmre illesztem és egy rendkívül szemtelen mosolyt küldök felé. Úgy nagyjából egy percig kitartva a pózt és hacsak meg nem akadályoz benne, akkor lassan tényleg elindulok a hűtő felé, hogy inni szerezzek belőle. Neki, amit kért, magamnak pedig vizet.
- Hogy tetszik? – mármint a ház, meg a környék, meg úgy az egész és nem jómagam pólóban és alsóneműben. Bár, ha utóbbira van megjegyzése, azt is szívesen hallgatom.

Szemet szemért, fogat fogért. A provokatív suttogásáért és kézmozdulatáért cserébe mélyebbre nyúlok, szinte egészen a combja alá. Igen, tudom, hogy mennyire élvezné, ha befejezném és érzem is ahogy magától megnyílik az út előttem. Akarva vagy akaratlan, teljesen mindegy. Élcelődve nézek az emelkedő és egy másodpercre úgy maradó mellkasra, hogy ismét az orra alá dörgöljem ezer örömmel hozom ilyen helyzetbe, valamint erős emlékeztetőként szolgáljon az érzés, mielőtt hűlt helye marad a tenyeremnek a meleg bőrfelületén. Nem csak játékba kezdett volna.. Mély levegővétel előzi meg a farkasszemezést és az ígérettételt.
- Oké, fair ajánlat: áll az alku. - vetem oda nem sokkal az elhúzódásom előtt a beleegyezésemet és diszkréten lenyelem a számban összegyűlő nyálat a gondolatra, míg a cím vagy koordináták rögzítéséről gondoskodik a navigációs rendszerben. Egyetlen bólintással nyugtázom a célzott köszönetnyilvánítást a szemem sarkából, amíg visszaülve fészkelődök egy keveset.
Megérdemel egy hihetetlenkedő fújtatást.
- Még szép, hogy nem. - nem kell gondolkodási idő, egyből rávágom. - Legutóbb is valami olyat dúdoltál, amivel napokig az őrületbe kergettél. - az a bizonyos kiverhetetlen dallam.. Igen, megérdemlem, hogy öt ahhoz hasonlót kivédjek és ezt elvárva tekintek rá, szuggerálva a nekem kedvező válaszért. Nem nagy ár a csekély szám több, mint két óra autóútért cserébe. Majdnem ingyen színpad, amit az elkövetkezendő idő alatt nem egyszer használ ki már-már teljes körűen.. Borzalmas.
(...)
Visszanézek rá, amikor az ajtóküszöb elé ér, de már nem szólok. Kiveszem a csomagot a csomagtartóból, utolsó lépésként ellenőrzöm valóban rendesen lezáródott-e a tetőajtó és csatlakozom hozzá. A házban majdnem ugyanolyan hűvös van, mint odakint. A falon lévő termosztát nem sokkal jelez melegebbet, mint az autó a külső hőmérsékletjelzője. Egy pillanatra megállok előtte és 22° C fokot állítok be, míg megválaszolom a tárgykört.
- A víz teljesen jó lesz. - nyomok rá a fűtésprogram megkezdésére. A táskát magamhoz véve döntök a bemenetel, a körbe nézés mellett, de ettől függetlenül nem tudom magamban tartani a kikívánkozó megjegyzést a részére. Nem számoltam vele, hogy a hajbirizgálás után egyből cselekedni fog és már a cipzárjánál matat a probléma megoldásának érdekében, ami ahogy én az előbb őt, most ő fog ezzel megakasztani. Várakozón állok meg, de nem teszem le a földre a táskát. Végignézem a műsort, hogy a viharba ne?! Nem hagyom ki a csípőre tételt vagy a kihívó mosolyküldeményt sem, de nem fogok odamenni. Most még nem. Megrázom a fejem és megvonom a vállam, miközben oldalra csúsztatom kissé az állkapcsom.
- Mindegy, csak az alsó polcon legyen. - igen, megkapja a pillantásomat tetőtől talpig, ami a mondat végén keveredik vissza a pimasz párjához. Nem kell magyarázkodnom, hogy miért változtattam a vízen és miért mondtam, hogy teljesen mindegy mit ad.. Hajoljon csak.
A felfelé vezető lépcső oldalában fogom nyugalomra helyezni a csomagot és persze, érdekel a ház is, de nem várhatja el, hogy ez tényleg így is legyen jelenleg.
- Jah, egyértelműen jó választás volt. - megyek utána egyből, valamennyivel lemaradva. Nem sokkal, közelről kényelmesebben lehet stírölni a fenekét. - Jó helyen van.. Remélem a térerő bekrepált, mert le vagyunk árnyékolva. - ahogy a hűtőhöz ér csak egy lépésre tőle lassítok le, hogy ha valóban hajol vagy miután megfordul: az útjában legyek.

Tökéletesen olvashatóan jelenik meg az arcán; pont annyira szeret ilyen és ehhez hasonló helyzetbe hozni, mint én őt. Neki ugyan be nem vallanám, de attól még nagyon is tudom, hogy ezt most abszolút megérdemeltem azután, amit én is műveltem. Neki azonban erről nem kell tudnia, mármint, hogy elismerem, fair volt a „visszavágás”.
- Megbeszéltük. – egy bólintással zárom rövidre a témát és míg ő is visszahelyezkedik az ülésbe, addig gondoskodom arról, hogy a GPSbe bekerüljön, hová is megyünk pontosan.
Rövid, de annál szélesebb vigyorral konstatálom a reklamációt a legutóbbi dúdolásomat illetően.
- Most sem tudom mi bajod volt azzal a számmal. – forgatom meg a szemeimet egy rövid fejcsóválással egybekötve, de a somolygást nem törlöm le az ajkaimról. Amúgy azzal meg egyetértek, hogy kiverhetetlen típusú volt a dallama, nem is véletlenül dudorásztam annyit, én sem tudtam megszabadulni tőle egy ideig, egyszerűen annyira fülbemászó volt.
(…)
Nem igazán mondanám fázós alkatnak magam, az okát nem igazán tudom miért, vagy eleve így születtem vagy csak simán megszoktam – példának okáért, egész évben motorral járok, ami kifejezetten huzatos, akkor is, ha az időjárásnak és az évszaknak megfelelően öltözködöm fel –, így aztán eszembe se jut hirtelen a termosztátot piszkálni, vagy legalábbis nem az első körben. Nyilván idővel nekem is beugrott volna, mert az, hogy alapvetően nem vagyok egy fagyos szent, nem jelenti azt, hogy fél óra múlva is olyan remekül érezném magam, pláne szoknya-vesztetten a hűvös házban. Szerencsére ilyesmire nem kerül sor, ahogy gondoskodik a fűtés beállításáról.
- Oké. – veszem tudomásul a vízre esett választását és alapvetően tényleg csak azért indulnék, de ahogyan ő nem tudja kihagyni a szoknyámra tett megjegyzést, én pontosan ugyanilyen módon nem tudom a magas labdát nem lecsapni. Egyszerűen muszáj… és ennek következtében a követező pillanatban már a cipzár után nyúlok és szabadulok meg az említett ruhadarabtól. Rendkívül elégedetten tudomásul véve, hogy sikerül megakasztanom és élvezhetem közben a teljes figyelmét is.
Az elnagyolt műmozdulatokat kerülöm, de egy leheletnyit talán lassabban viszem véghez a levételt, mint egyébként tenném bármikor máskor. Totál megéri egy-két másodperccel tovább szöszölni vele, pláne a vonásait látva, amikor már a csípőmre kerülnek a kezeim. A performansznak azonban vége szakad – egyelőre –, még mindig nincs meg az a víz, ideje volna végre kivenni a hűtőből.
Oké, a megjegyzésére – immáron neki háttal állva – hangtalanul kuncogom el magam. Ám legyen, ő kérte.
- Ahogy akarod. – pillantok vissza rá pimaszul a vállam felett és egy rövid, de minden nevetséges allűrt mellőzendő popsi rázást azért még simán megejtek mielőtt a hűtő elé lépnék és kinyitnám annak az ajtaját.
- Az alsó polcon – a megkezdett mondat közben – ha már lúd, legyen kövér, pláne, hogy van róla elképzelésem milyen okkal kért mindenképpen az alsó polcról valamit –, az egyik lábam kifeszítem, szépen kerekítve ezzel a hátsóm, a másik lábam azonban finoman hajlik, kissé oldalra billentve ezzel a csípőm - rum van és sör. Melyiket vegyem ki? – pillantok hátra megint a vállam felett, egyelőre kitartva a felvett, behajoló pózt. Ha valóban ezek közül akar választani, akkor a kérésnek megfelelő üveg nyakára fogok rá és közben azért csak belekapaszkodok egy palack vízbe is, ahogy felegyenesedem. Ha annyira közel állt meg(?), hogy már a hajolás közben is „útban” volt, akkor gyakorlatilag hozzásimulva sikerül kivitelezni a megfordulást – egyúttal belökve a hűtő ajtaját is –, hogy végül szemben legyek vele. A magasságkülönbség miatt felfelé vagyok kénytelen pillogni a tekintete után.
- Örülök, hogy tetszik. – hogy pontosan mire is értem – a házra, az egész kiruccanásra vagy az iménti kis előadásra –, teljesen rábízom. Talán egy kicsit mindegyikre…
- Az tényleg nem sok van erre... – mármint térerő, tény, ami tény. A világtól azért nem vagyunk teljesen elzárva, van vezetékes telefon a házban, ha bármi miatt esetleg szükség lenne rá, de nagyon remélem, hogy nem lesz.
- ...úgyhogy az elkövetkezendő pár napban csak te és én leszünk. – itt, egymásnak, a világ nélkül és remélhetőleg senkinek sem fog egyikünk sem hiányozni, amíg tart ez a kis kiruccanás.
- Szóval melyikből kérsz? – még mindig a kezeimben tartom a hűtőből szerzett folyadékzsákmányt – hacsak nem csaklizta el közben – és a kérdés mellé meg is emelem előbb az egyik majd a másik üveget is.

Őszintén? Azon kívül, hogy lekerült róla a szoknya nem foglalkozom mással. Főleg nem a másodpercek számolásával. Nem érzékelem hosszabbnak, elnyújtottabbnak a körítést, késleltetettnek az anyag földre hullását ennyi alapján és nem is hiányoznak a show-műsorra emlékeztető mozdulatok, elvégre az eredmény ugyanaz. Minden alkalommal, amikor többet mutat magából és minden alkalommal ugyanazt a szégyentelen figyelmet kapja jussául. Maga után húzza a tekintetemet, ahogy fordul és premier plánba kerül a hátsója az eldöntendő kérdésre adott, marha nagy segítségül szolgáló választ követően. Nem zavartatom miatta magamat. Automatikusan lépek utána és menet közben rakom le egy tetszőleges helyre a megpakolt sporttáskát, ügyet se vetek rá, mint ahogy nagyjából minden másra is a házon belül. Nagyon jól tudja mennyire szűkös kezd lenni a helyzetem, ami egy mélyebb lélegzetvételt eredményez elnézve az oldalra szándékosan kilendített csípőt.
Megdöntött fejjel állok meg közvetlenül mögötte, nézek le rá miként tetézi az egyszerű kérést az egyik lábára helyezett súlypontjával a kedvemért és nehéz lenne megállni, hogy ne üljön ki féloldalas elégedettség a képemre. A látványt bármikor el tudnám viselni, nem rejtem véka alá és eszem ágában sincs megállítani a póló anyaga alá nyúló kezemet, ami az alsó csigolyák környékén fog melengetőn megpihenni. Egyúttal célzólagosan is. Megvonom a vállamat, ahogy hátra, végül pedig felegyenesedve szembe fordul velem a kettőnk közé még pár milliméternyi férő helyét kihasználva a testhelyzet megváltoztatásához. A tenyeremet a csípője oldalán támasztom meg a derék hátulja helyett és kap egy kisebb, de határozott noszogató lökést rá.
- A rumhoz kicsit korán van, nem gondolod? - szabadnap ide vagy oda, odakint még világos van és egyértelműen délutánba hajlott nappal. Ráadásul nem régóta hajlott. - A sör jó lesz. - csak tegye már le. Valószínűleg, ha nem csapja le egyből a magas labdát nagyobb létjogosultsága lenne a rum értékelésének, de ez a hajó elúszott egyelőre és egy apró bólintással lépek előrébb egy fél arasznyit, a lábammal egy kisebb terpeszbe kényszerítve az övéit. Nem vagyok az az ölbe tett kézzel váró típus és a hosszas felvezetések híve sem, következőleg már az alsónemű szára alá nyúlok, beakasztva az ujjamat az anyagába. Csak ketten.. Se egy vészhívás vagy értesítés, üzenet - szokatlanul üdítően hangzik, mire zongorázó mozdulattal dobbantok a bőrébe, fentről lefelé. Felér egy szóbeli véleményezéssel.
- Inkább másfajta házavató mellett döntenék. - a konyhapult felé bökök a tekintetemmel, ami karnyújtáson belül van és ha egy másodperccel is tovább ragaszkodik ahhoz az üvegnyakhoz én magam fogom elvenni őket, hogy a bútorlapon várakozzanak.

16+

Ha nem is látom, akkor is tudom, hogy figyelme az enyém, egyszerűen érzem. Ahogyan azzal is tisztában vagyok, amikor közelebb jön és megáll mögöttem. Az érintését pedig leginkább úgy tudom leírni, olyan mintha ezernyi szikrát keltene életre a bőröm alatt, hogy aztán azok mindegyike a gerincem mentén szaladjanak végig. Kifejezetten nehéz megállni, hogy ne egyenesedjek fel azonnal és forduljak felé, hanem csupán a pillantásom emeljem rá a vállam felett.
Mivel a kérdésemre csak egy vállrándítást kapok válaszul, mindkét üveg – a sör és a rum – nyakára is ráfogok egy kézzel, a másikba kerül pedig a vizes palack, immáron befejezve a hűtő tartalmának kémlelését.
Azt meg kell valljam, nagyon is élvezem, ahogy neki súrlódva fordulok vele szemben és azt is, amikor a keze a csípőmre vándorol.
A kérdést hallva oldalra billen a fejem és nem is válaszolok azonnal. Bennem van a csípőből érkező válasz; mégis ki szerint, de inkább visszanyelem, hogy aztán finoman az alsó ajkam szélét kissé beharapva rázzam meg röviden a fejem.
- Nem, egyáltalán nem gondolom. – nem különösebben fordult meg a fejemben a hűtő tartalmának – pontosabban a kérésének megfelelően csak annak alsó polcának – szemrevételezése közben, hogy mégis milyen napszakban vagyunk még. Amúgy is pihire vonultunk, szóval részemről igazából belefér.
- Oké. – rövid és apró bólintással veszem tudomásul a választását és már gyakorlatilag fordulnék is, hogy lepakoljam a felesleget a pultra, amikor közelebb lép és a lába az enyémek közé feszül, elérve ezzel, hogy megakadjak a meg sem kezdett mozdulatban. Arról nem is beszélve, amikor az ujját a fehérneműmbe akasztja.
Lusta, elégedett és pimasz mosoly kezdeménybe futnak az ajkaim a szavait hallva. Automatikusan emelem meg előbb a sört és a rumot, szavak nélkül kérve, hogy vegye el és pakolja le – ne kelljen visszaforgolódnom, ami azt illeti, nagyon is jól érzem magam így, szemben vele, az érintésével magamon –, a víztől viszont magam szabadulok meg, a pult ahhoz a kezemhez esik közelebb.
Ha elvette a másik két üveget és ő maga teszi le, akkor közelebb kell – elvileg – hajoljon, hogy jobban elérje a pultot és én ezt kihasználva illesztem a tenyerem a mellkasára, amit aztán feljebb csúsztatok egészen az arcéléig, és csókolok a nyakába puhán.
- Ahogy akarod. – suttogom el halkan, engedve, hogy forró lélegzetem a nyakán és az arcán haljon el, mielőtt még elhúzódnék annyira, hogy birtoklón tehessem magamévá ajkait.
Ujjaimat az övéi közé fonom és elszakadok a csókjától.
- Gyere. – bökök fejemmel a nappali irányába és, ha hagyja, akkor mozdulok, magammal húzva őt is. Alapvetően nincs ellenemre a konyha, mint helyszín, de ígértem némi engesztelést is a reggel elmaradtak miatt és így kényelmesebb helyszín lesz a kanapé.
Az említett bútorhoz érve, ha nem ágál ellene, akkor úgy fordulok, hogy egyértelműen jelezzem, szeretném, ha leülne. Amennyiben megteszi, úgy szinte semmit sem várok azzal, hogy ölébe másszak, vele szemben. Újra csókolom minden finomkodást mellőzve, ujjaim rövidre nyírt hajába szaladnak előbb, ölem pedig az övének feszítem. Hamarosan a pólója szegélyéhez nyúlok, hogy levegyem róla azt. Ajkai után a nyakát csókolom, majd szépen lassan egyre lejjebb haladok rajta, kimozdulva az öléből, egészen addig, míg a puha szőnyegre nem térdelek elé és a nadrágja gombját oldom meg. (Ha övet is visel, akkor értelemszerűen előbb azzal kezdve.)
Ajkaim közé veszem és míg így teszek a kedvére, végig ügyelek arra, hogy a látvány is hasonlóképpen legyen élvezetes.

Feljebb akartam volna csúsztatni a tenyeremet a gerince mentén, feltornázva a pólója anyagát, de a kérdés és a megfordulás hatására letettem róla. A csípőjén lelek újra támaszra az ital firtatásának rajtam múlóan rövid idejére. Bezsebelhet egy sandább pillantást a rum fogyasztásával kapcsolatban, de van néhány elég nyomós okom arra, hogy hanyagoljam a kifogásolását. A fő konkrétan visszavezethető az elhagyott ruhadarabjához, abszolút a szóban forgó ital üvege nélkül..
Az eddig meghagyott távolságot redukálom, ahogy sajátommal a lábai közé férkőzve lépek közel és mindenféle időhúzást elkerülve nyúlok a két további üvegnyakért. Sokkal jobb helyük lesz a konyhapult tetején, amihez valóban előrébb kell hajolnom, hogy egyúttal a háta mögött vegyem át a másik kezembe az egymásnak koccanó szeszt. Az oldalcsere megejtésekor érzem meg a felfelé vándoroló kezeit és a csereáru letételekor a nyakamhoz nyújtózkodó, puha érintését, ami tovább borzolja a kedélyeket a leheletének cirógatásával. Hosszan fújom ki a levegőt még inkább neki dőlve, mielőtt hozzá hajolnék és ismét a póló anyaga alatt keresnék meleget a kezeimnek, immár feljebb. Hátsó szándéktól vezérelve feszítem az alkarjaimat a hátának a bedőlésemet segítőn, valamint a matatást a lapockájánál, hogy minél előbb megoldjam azt az átkozott melltartó kapcsát.. A vehemensségén felbuzdulva szívom meg a felső ajkát és kitartom, tartanám, ha nem térítené el a kezem a megcélzott pólóujjaktól, hogy onnan húzzam ki pántokat. Elégedetlenség szövődik a rövid fújtatásomba az értetlenség mellé, ahogy elhúzódik - mint akitől épp most vették el a kedvenc játékát.. -, amit azonnal, a szándék érzékelésének pillanatában nem is hagyok csak egy árnyalattal később.
Lehajtom a vállának magasságából a mozdulatorzó karjait és az irány egyértelműsítést követően moccanok csak vele együtt, hogy a kiszemelt helyhez érve leüljek mindenféle időhúzó kérdezősködés nélkül. A nemrég felmerült elégedetlenségem semmissé lesz, amikor még szinte le sem tettem a fenekem már egyből mászik és ez ki is ül a képemre arra a futó másodperctöredékre, mielőtt újra viszonzón csókolnám ki a nyelve alól a levegőt. A hátamat nem támasztom a kanapénak, kiegyenesedve keresem vele a legtöbb érintkezési felületet, végre lecsúsztatva mindkét pántját a könyökéig. Többre nem jut időm. Megadón dőlök hátrébb a felsőm könnyebb lehúzásáért és ha nem egyből, engem megelőzően, a nyakamon érezném meg a lefelé haladást, akkor ő következne a sorban.. Fájdalmasan nyilall az ágyékomba a sürgetés, amikor már félúton jár és hatványozottan az övtől való megszabadításkor, végül az utolsó akadályt jelentő gombnál. Ennél a pontnál már hátradőlök, neki a garnitúra párnázatának és jobban neki feszülve a forró kényeztetés hatására, amitől a nyál még jobban összefolyik a számban. Jobbommal a hajába túrok, bele-belemarkolva masszírozón hátulról, felvéve az általa diktált ritmust és szabályozni próbálom a légzésemet. Nagyobb kortyokkal, miközben csak a nagyobb mozdulatoknál keresek egy pillanatnyi kapaszkodót a mennyezet valamely pontján, egy kicsit mindig lejjebb csúszva ültömből – így nem olyan egyszerű másként odébb tolni a csípőm..

17+


Ahogy előrébb hajol – immáron nem csak a pult könnyebb elérésének okán –, úgy hajlik ívbe a gerincem, felvéve a mozdulatához idomuló testi választ és ezzel együtt van lehetőségem jobban hozzásimulni.
Ujjai alatt bizsereg a bőröm, ahogy a hátamon érzem meg az érintését és azt is, amikor a melltartóm kapcsa megadja magát a ténykedésének köszönhetően. Ez pedig épp elég jelzésértékkel bír, hogy tudjam, ideje lesz kicsit arrébb vándorolnunk, egész egyszerűen annak okán, hogy amit a fejembe vettem, ahhoz kényelmesebb helyszínt biztosít a nappali kanapéja.
Kivárom, amíg enged a kimondott a kérésnek és ezzel együtt annak is, hogy mozdulhassak. Látom és tudom is, hogy nem szívesen teszi – egyelőre –, de bízom abban, hogy hamarosan elfelejti a rosszallását. Tenni fogok róla.
A kanapéhoz érve az ölében találom meg a helyem egy rövid időre ahová még szándékomban áll visszatérni, hogy az ajkai ellopása után a felsőjétől is megszabadíthassam. Előtte azonban, ahogy a melltartópántokat a könyökömig leügyeskedi a pólóm ujjain keresztül, egy-egy gyors mozdulattal bújok ki belőlük, be azonban már nem fejezem a mozdulatot és nem nyúlok az immáron teljesen kioldott fehérneműért, hogy elszórhassam azt, már csak azért sem, mert az ő pólóját húzom át a fején és a karjain majd ejtem el valahol magunk mellett.
Nyakához hajolok és innen haladok egyre lejjebb, apró csókokat hintve a bőrére és mindegyik után ott hagyva forró leheletem lenyomatát, mígnem a nadrágja derekáig érek. Az övet, a gombot és a sliccet gyors, de nem kapkodó mozdulatokkal oldom meg és veszem végül ajkaim közé férfiasságát.
Nem sietek, kényelmes tempót veszek fel, kiélvezve a játékot teljes mértékig – főleg, hogy megérzem az ujjait a tincseim közé szaladni –, de meghagyom a lehetőségét, hogy a ritmuson kedve szerint változtasson, ha akar. Nincs szándékomban idő előtt abbahagyni és csak addig a pontig űzni, amikor még biztosan tudom, hogy megállhatunk és másképpen is befejezhetjük. Hacsak nem gondolja másképpen és jelzi, hogy elég és ne tovább, akkor gondolkodás nélkül és élvezettel folytatom bármeddig és lököm át végül az önuralom utolsó kifeszített határán a gyönyör elsöprő hullámaiba.
Ha nem állított meg, akkor a levezetés után sem szakadok még el tőle, szándékosan azért, és addig folytatva, amíg újra keménnyé nem válik.
Egy utolsó csókot hintek rá mielőtt elhajolnék és a nadrágja szélébe kapaszkodnék, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy megszabadítsam tőle az alsóval együtt. Ha ez megvan, felállok a térdelésből, tekintetem pedig az övét keresi, miközben a pólóm szegélye után nyúlok és veszem le azt (ha a kikapcsolt melltartó még rajtam van, akkor előbb attól szabadulok meg). A mozdulat nem gyors, de nem is lassú, ahhoz viszont éppen tökéletes, hogy szemtelenül kiélvezhessem a figyelmét. A felsőt aztán a bugyi követi, ahogy ujjaimat az oldalsó pántokba akasztom és hasonló tempóban szabadulok meg attól is, kilépve belőle.
Visszamászom az ölébe, egyelőre csak az övének feszítve a sajátom, míg átkarolom a nyakát, kiszorítva minden levegőt magunk közül és újra megcsókolom, finoman, de birtoklón megszívva az alsó ajkát.

Tudom, hogy nem bosszantani akar. Eléggé a háttérbe szorulva, de megvan a fejemben a szándék ismerete és csak ezért nem kezdek el morogni az eltávolodásának nyomán, a félbeszakított vetkőztetésért, a saját levegőm szívásáért.. A második alkalommal sem válik könnyebbé az eresztése, ami leginkább annak köszönhető, hogy kihasználta a felső levételekor megszerzett teret köztünk, helyzeti előnyt kovácsolva a kartartásomból. Máskülönben idejében ragadom meg a derekánál fogva és húzom közelebb folytatni, amiben a konyhában már megakasztott egyszer: kisajátítani a legutolsó porcikájáig. A lapockájánál gyűröm meg a pólója anyagát ahogy lejjebb halad és még a nadrágszegély elérése előtt eléri a levegő kifújásának visszafogását, egy szekundumra megállítva a mellkasom emelkedését ezt megelőzőn. Következőleg, amikor a hely szűkén enyhít. A feszület végigzongorázik az izmaimon, rövid időre, akaratlanul is feljebb pattan a szemem róla a hátradőlésnél és benedvesítem a szám, ami a lélegzetvételeim kontrollálása miatt résnyire nyílva marad.. Kárpótlás. Ah, igen, ez elég jó módja neki és meg sem fordul a fejemben, hogy ne hagyjam befejezni, amit elkezdett - teljesen önző oknál fogva: rohadtul finom, izgató. Mind a látvány, miként a hajába bele-belemarkolva finoman kitartja a noszogatott a mozdulatot. Mind az egyszerű tudata annak, hogy bő nyállal, forrón kitartja..
Eggyé olvad a sóhaj és az összeszorított állkapocs által megakadályozott nyögés a mélyről jövő elégedettséggel, amit nekitámasztok a koponyája hátuljának is, amint félreismerhetetlen sajgás jelzi a gerincem aljánál a mi következik. Fájdalmasan mar belém az utolsó pillanatban és kihasználom a fejtámaszomat a megfeszülés pillanatában. Halkan csúszik ki egy baszd meg a számon, majd nyelnem kell. Nem téptem bele a tincseibe, de elég határozottan tartottam ki az élvezet átfutásakor.. Mocskosul imádom, amiért ilyen szégyentelen és nem hagyja rögtön abba. Kurvára érezni akarom magam körül.
Ismét bekövetkezik futó elégedetlenség, ahogy visszahúzódik, még akkor is, ha tudom mit akar és nagyon is egyet értek a nadrágtól való megszabadulástól, amit habozás nélkül segítek elő, türelmetlenül. A saját feleslegeitől történő megválását aligha tudnám ezután sürgető tekintet nélkül végignézni. Előre dőlök, hogy a fehérneműt csak engedje el a térdéhez érve, nem érdekel, majd lecsúszik és változatlan marad az eredmény: a földre kerül. Zavartalanul nézek végig rajta egészében, pőre valójában, ahogy ismét visszatalál a helyére és a fenekénél megtámogatva húzom oda, amin belegyűrök a bőrébe a nagy levegőkorty elfogyasztásánál. Nem kapkodok, egyértelműen a tudtára hozom, hogy most akarom. A nyakam karolva nem fog problémát okozni, ahogy súlyánál fogva emelem, lehetővé téve a dőlést - nekem előre, neki egészen hátra, míg a háta felől nem tudok eléggé alányúlni a kényelmes igazításhoz.. Nagyétkűn szívom el a levegőjét a nyelvének fogva tartásával egyidőben, amikor az öle nem csak az ágyékomnak feszül.. A balom keresztbe nyúl át a derekán - támaszt, pofátlanul simít végig a hátsóján. A jobbomat alkarostul feszítem az íves gerincének, hogy a tenyerem végül a hajában kössön ki, míg vissza nem helyezkedem vele..

18+


Kifejezetten szexi és izgató minden egyes reakció, amit kiváltani tudok belőle. A megfeszülő izmok, a hajamba szaladó ujjai, az, ahogyan a tincseimre mar, a sóhajba fulladó, visszafogott és halk nyögés, a csípője előrébb tolása, miként egyre közelebb és ezzel együtt lejjebb is csúszik ültében, a csendes káromkodás ami végtelenül beindító tud lenni ebben a formában kicsúszik a száján, az, ahogyan ki- és megtart magán – és maga körül – a kezének egyetlen határozott mozdulatával, ahonnan egyébként eszemben sincs még távozni és búcsút inteni, főleg nem azok után, hogy pontosan tudom, mennyire élvezi és ezzel együtt én is. Folytatom, ameddig kell, ameddig jól esik, nem sürgetve vagy elkapkodva, megadva a módját és az időt rá, mindkettőnk kedvére.
Egészen addig, míg úgy nem ítélem, ideje volna megszabadulni a még viselt, de mostanra teljesen feleslegesnek ítélt ruhadaraboktól. Elhajolok hát tőle és bár látom a pillanatnyi elégedetlenséget a tekintetében, nem állok meg, a nadrágja levételét szemérmetlenül viszem véghez, a segítségével, hogy aztán a magamon viselt anyagdarabokat is ugyanarra a sorsra juttassam, mint az övéit. Tudom, látom, hogy arra vágyik, gyorsabban szórjam el a ruháim maradékát, de nem akarom. Élvezek megfürdeni a pillantásában, magamon érezni a figyelmét, tudva azt, hogy a magáénak akar, lehetőleg azonnal. Nincs nő, akit a vágy ezen megnyilvánulása ne izgatna fel. Minden pillanatát megélem a tünékeny momentumnak, akkor is, ha alig néhány másodpercig tart, míg végül megadom magam az akaratának meg a sajátomnak is. Ahogy előre dől és egyértelművé teszi, ne fejezzem be a megkezdett mozdulatsort, elengedem a csipkével megbolondított alsónemű pántjait, a gravitációra bízva annak aláhullását.
Kilépve belőle újra az ölében helyezkedem el, átkarolva a nyakát és csókjáért hajolok, kicsit még húzni akarván az időt és kitartani a pillanatot; ízlelni ajkainak ízét és visszalopni az elbirtokolt levegőt a nyelvéről, aminek a tervét egyetlen mozdulattal húzza keresztbe és vesz rá arra kimondatlanul, hogy továbbgördüljek a mozdulatsorban, amikor megérzem a keze ténykedését. Így pedig nem marad más választásom, mint segíteni abban, amit szeretne és annak megfelelően helyezkedni rajta. Pofátlanság, hogy kérnie sem kell, a testem pontosan tudja miként reagáljon és hajlik meg előtte, minden lehetséges értelemben és módon.
Dőlök vele együtt, a gerincem ívbe feszülve adja meg magát neki, hogy átérjen és igazíthasson magán, a kényelmesebb és kedvezőbb szög elérése érdekében. Nyelvére, ajkaira ejtem halk, kövér nyögésem, ahogy forrón, szűken és nedvesen fogadom magamba és a fejem tenyerének feszül, ahogy önkéntelenül bukna hátra, ha tudna.
Az izmok egyszerre feszülnek meg az ölemben és a combjaimban, ahogy csípőm az első lökéssel vesz fel egy tempósabb ritmust mostanra nem csak az ő türelme van fogyatkozóban és minduntalan csókolózik össze ágyékunk, egymást szégyentelenül hajtva a beteljesülés felé.
Halk sóhajok gördülnek le ajkaimról, ahogy a légzésem egyre inkább felszínessé válik. Tenyereimet arcéleire és részben a nyakára illesztem, ajkainak, nyelvének ízét pedig birtoklóan teszem a magamévá megint egy újabb levegőt tolvajló ízleléssel, ahogy érte hajolok. Csak akkor engedem el, nagyobb kortynyi oxigénhez juttatva mindkettőnket, amikor érzem, túljutottam azon a ponton, ahol még képes volnék teljes kontroll alatt tartani a saját testem. Újra és újra köré feszülök, lüktető forrósággal olvadva össze vele, és minden lökés és mozdulat akarat nélkül megy végbe és hajt tovább; a hátam ívbe feszül, az időközben a vállaira áthelyezett kezeim pedig erősebben markolnak a bőrébe. Képtelen vagyok visszafogni – és talán nem is akarom – a hangosabb nyögést, ami végigkíséri a beteljesülés és élvezet pillanatát. Megkeményedő kebleimet felé domborítom, ahogy megélem a gyönyör elemi erejű hullámait, szemérmetlenül kiélvezve annak mindent elsöprő és izgató szekundumát.
Ahogy enyhül a lüktető szorítása ölemnek és elcsendesül az orgazmus utolsó rezdülése is, úgy hajolok ismét hozzá és hosszasan, forró szenvedéllyel tapadva ajkaira csókolom meg. Nem állok meg a mozgásban, csípőm újabb lökéssel feszül az övének. Nem telik bele sok időbe, gyakorlatilag még a légzésemet sem tudtam csillapítani és rendezni, megint elönt az ismerős és feszítő érzés, jelezve a következő élvezethullám érkeztét...

Rengeteg időnk van most csak magunkra gondolni, ami nagyon is fura, de egyértelműen jótékony érzésként kúszik a bőröm alá ahogy ennek jegyében átadom magam a gondos játékának. Rengeteg időnk van, rengeteg alkalma lesz még revansot venni, de azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy ez most az én köröm, amit rohadt nagy barom lennék félbe szakítani. Nem is teszem, a lapockám a kanapé háttámlájába feszítem és egy levegőtlen légvétel lesz az eredeti szándékból, mikor végigráz az elégedett inger, hogy a csillapodásakor hosszabban fogjak rá a megragadott hajkötegre, végül elengedjem magam ellentartás nélkül nehezedve rá, süppedve bele a garnitúra darabjába. Az, hogy ezután sem áll le és ismételten felajzva hagy hátra még akkor is, ha tudom, sőt, egyet értek a miértjével: fokozottan türelmetlenné tesz az adott pillanatban, hajszálon múlik, hogy nem kapkodóvá. Utána hajolok, nyúlok segítőkész sürgetéssel, miután a nadrágom kikerül a képből és idejévé válik az ő ruháinak is ugyanarra a sorsra jutni. Nem kedveskedő letámogatással, míg nekem kínzó lassúsággal bújtatja a térdei alá.. Elhúzom onnan, vissza a magam javára. Láttam rajta mennyire élvezte a megpihenő pillantásomat, amivel a gyorsabb ruhalevételt sürgettem kevesebb, mint egy másodpercbe sűrítve és most is érzem a mozdulatából, a mozdulatán uralkodó ritmusból, hogy szívesen időzne el ebben az állapotban egy keveset még, de kell. Kell, hogy minél jobban, minél rövidebb idő alatt érezzem meg a forró ölének szorítását és ne csak újra s újra megfosszuk egymást az értékes levegőtől, hanem belé is rekesszem azt.
Nem bírom megállni, hogy ne nézzem végig a hátra dőltében is előrébb törleszkedő mellkasát és ne szakadjak el tőle futólag, ami után egyből egy az álla alá nyalt, fejét az alátámasztó tenyeremnek nyomó csók lesz a feledtetője a szemvillanásnyi nélkülözésnek. Egy időben a megmozdulásommal, mindinkább belemerülve a lábainak tökéletes szűkösséggel fogadó közébe. Az arcélére gördül a felkent sóhaj s hajolok a figyelmet visszakövetelő kezek figyelmeztetésére, tartására az arcélemen, pont benyelve az egyik kiszaladó sóhajt a sajátomba, ami arra késztet, hogy beledörzsöljem a kerek, marokba való hátsó felébe, olykor meg-megemelő, satuként leszorító szándékkal, elmélyítéssel. Lehet nem keresem a tekintetét, de cserébe nagyon is figyelek a légzésére, az ütemére, a meg-megakadására, ami visszajelzésként szolgál számomra - egyúttal újabb látványként, amiért kiegyenesített gerinccel nyújtózok, hogy lefelé billentve a fejem láthassam, mikor már kénytelenné válunk friss levegőt venni, nem csak passzolgatni a már megszerzettet. Az egyre erősebben és erősebben pulzáló melege egy hosszan szívott csók bekebelezésére ösztönöz, mielőtt a vállaimba kapaszkodván távolodna el kissé s nyúlnék a hátsóját, hol derekát gyűrő kezemmel most egyenest szemérméhez a keletkező rést kihasználva. Azt akarom, hogy hangosabb legyen az a nyögés. Azt akarom, hogy legyen egy második is és megremegőn zárja összébb a combjait, hajlítsa be a lábujjait.
A gerincembe maró élvezet hatására a kulcscsontjára tapadok, egy centivel felette a nyelvemmel simítva bele az apró gödörbe, oda hajolva próbálom visszaszerezni a kontrollt a légzésem felett, míg meg nem érzem moccanásában a keresést, szájának igényét az enyémre. Visszacsúsztatom a kezem a combjára, az oldalán pihentetem, mintha jobban be tudnám építeni a pozíciójába, ennél is közelebb.. Nem sokkal később már más célt fog szolgálni ott maradva. Alányúlok, megtámasztom, hogy úgy igazíthassam ne akadjon a lába meg a hátára fordításnál, amit tovább víve ragadom meg a bal csuklóját kijelölni az új helyét, közvetlenül a feje felett. Ültem eleget.
A szabad kezem tükörképként utánozza a másik előző mozdulatát: a comb alá fogok vele és megemelem, egészen felhajtom, már-már a mellkasáig visszamenően használva ki a szalagok lazaságát, hogy jobban hozzáférhessek..

18+


A sürgető mozdulat; az érintés, amivel magához von; az elszakadás azért, hogy megfürdessen a pillantásában; a nyakamra hintett csók; az arcélemen elhalt forró sóhaj; ajkaink újabb birtokháborúért vívott találkozása; az egyre mélyebben belém feszülő mozgása… mind akár egy tökéletesen megkomponált mestermű; két test egymásnak feszült vágya a beteljesülésért.
Az első magával sodró hullámnál kénytelen vagyok elhajolni, engedve az ívbe hajló gerincemnek, oxigénhez juttatva ezáltal a tüdőm, és míg ölem ritmikusan feszül köré újra és újra, semmit sem fogok fel abból, ahogyan a testem reagál. Csókját viszonozom és amikor elereszt, hogy ujjaival lökjön még mélyebbre az árban, végképp megadom magam. Neki, a gyönyörnek, a határaimat szaggató érzésnek, amely hangosabb, sóhajban elhaló nyögést gördít le elnyíló ajkaimról, amitől a lábujjaimat görcsösen hajlítom be. Az elsőt pedig követi a második, szemernyi szünetet sem hagyva a kettő között. Újra engedem – nem mintha volna más választásom –, hogy magával ragadjon, sodorjon az élvezet és minden szemérmet mellőzve hajlok meg ismételten az akarata előtt.
Élvezetét szó szerint magamba iszom, eggyé olvadva vele, lecsendesülő öltánccal, hagyva, hogy a korábban felvett tempó ritmusa kellemes ringatássá szelídüljön. Csókjában merülök el ismét, ajkait ízlelve és fogva tartva, ismételten oxigént lopva tőle. Még maradnék egy kicsit az utolsó szikrázó, áramütéseket idéző, élveteg pillanatokban, kiélvezve azokat minden tekintetben, amikor mozdul és változtat a felvett pózon. Hátam a kanapé anyagával találkozik és feszül össze, ahogy közben a kezemet pozicionálja át máshová ahh, csak tartsa is ott..., és ahogy a combomon érzem a másik kezét, úgy emelem a lábam, végül a vállában akasztva meg a térdhajlatom, míg másik lábam a dereka magasságáig húzom fel egyelőre, szorosan az oldalához préselve.
Újabb nyögés kíséri a mozdulatsort a mélyebbre hatolása okán, szabad kezem pedig a mellkasán a válla felé csúsztatva a csupasz bőrén talál helyet magának. Ez a póz, az összefeszülés mértéke és szöge pedig szintén nem engedi, hogy hosszabban élvezhessem a csípőmozgást, elnyelve minden egyes izgató lökését, mert megint túlságosan közel sodor ahhoz, hogy a korlátaimat romba döntse és a magáévá tegye, velem együtt.
Nem kevésbé ránt magával az orgazmus most sem, mint korábban. A reakció ugyanaz, az ívbe homoruló gerincem, a lüktető és forrón körülölelő ágyékom, a kövéren alágördülő kéjes, sóhajba fojtott nyögés ajkaimról, a görbületbe feszített lábujjaim, a testemből kiszakító érzés illúziója, ami hosszasan képes vasmarkában tartani.
Az enyhülést hozó lecsengés kíséretévé válik az izmaimba kéretlenül húzódó, zsibbadó fájdalom, jelzésként adva tudtomra, hogy lassan elértem a magam kényelmetlenül szűk határait – nem hiszem el, hogy még mindig ennyire bosszantóan nem vagyok ura a saját testemnek – és, hogy szükségem van a szünetre, arra, hogy mámoros pillantok kövessék a vágyaktól túlfeszített tempójú együttlétet.
Tenyerem az arcélére siklik és úgy mozdulok, hogy újra csókolhassam, ajkairól vonjam el a levegőt és magamba igyam őt minden lehetséges értelemben.

Pihegésem lassan egyenletes légzéssé szelídül. Oldalamra fordulva fekszem, félig rajta, fejem a mellkasán, részben átkarolom és a lábam is az övére fonom a kanapé szűk ülőhelyén fekve. A levegő már nem hideg, a fűtés működik, így a bőrömre kiült nedvesség sem borzongat végig kellemetlen mértékben.

Kezem dühvel szorul állkapcsának finom bőrére, és mérget köpök szavaimmal a szívébe. Tudom, mit teszek. Tudom, mit érezhet. Tudom, hogy ez neki félelmetes és rettegéssel tölti el a bizonytalanság. De az én szívem kőből van. Nem érzek semmit. Nem érezhetek semmit. Mert ha megtenném, akkor be kéne engednem azt a fájdalmat, amit Rhys elvesztése okozott nekem. És az nem megy. Egyedül a bosszúszomjamra tudok koncentrálni, és amíg ez foglalkoztat, addig élhetem ezt a kibaszott, elkárhozott létet. Addig van értelme a létezésemnek. Jót cselekszek? Nem. De ez mindig csak nézőpont kérdése. Ami nekem jó, az nem jó Colliernek. Ami nem jó Colliernek, ami őt pusztítja, az élteti Rhys emlékét és engem. Ördögi kör. És valaki előbb-utóbb belepusztul. Bízom benne, hogy rendelkezem elég tudással ahhoz, hogy én legyek az, aki utoljára száll a pokolba, és a lehető legtöbb bűnöst akarom magammal vinni. Megértené ezt valaha bárki is? Kötve hiszem. Nem is magyarázom hát el a követelőző foglyomnak a miérteket. Csak biztosítom róla, hogy ha még egyszer meg kell állnom miatta, annak nagyon csúnya vége lesz. Szavaim nem túlzások, és nem is csupán felszínes ígéretek. Hanem törvény. Itt és most más szabályok uralkodnak.
Rácsukom a csomagtartót, majd visszaülök, és elindulok. A bennem dúló háború felszítja bennem a tüzet. Szemeim összeszűkülve merednek előre az útra perceken át, és egyre csak húzom és húzom fel magam. Kell a düh. Kell az elfojtott fájdalom. Kell, hogy megtegyem azt, amit meg kell tennem ahhoz, hogy közelebb jussak a célomhoz. A gondolatok közül egy emlék sejlik fel a ködből. Rhys mosolya, ahogy megveregette a vállam. Egy bárban voltunk, ki tudja már miért? Nem is számít. Csak az emlék. Mert ott volt, mikor kellett, ott, mikor senki másra nem számíthattam. Megrázom a fejem, a szívembe maró brutális erejű szorítást száműzni igyekszem azzal, hogy nagyobb gázra kapcsolok. Hiányzik. Olyan intenzív a hiánya, hogy alig bírom magamban tartani a veszteséget. De kénytelen vagyok újra átformálni, újra az árnyékba küldeni a gyász fájdalmát és Collierre irányítani, és mindenkire, akinek köze volt ahhoz, hogy most ilyen nyomorultnak érezzem magam. "Megdöglenek, Higgs. Ígérem neked, mind megdöglenek. Utánad küldöm őket, hogy a pokolban legyen, akin kiélheted a bosszúvágyad. Jó csapat voltunk, most is azok leszünk. Én idefent, te odalent. És amint végeztem, megyek utánad. Az a szuka Cairns sem fogja megúszni, meg a sleppje. A gépezet forog, Higgs. Bűnhődni fognak a rohadékok!"
Majdnem elhajtok a lehajtó előtt, amely a házhoz vezet. Sötétség vesz körül, az autó lámpái élesen világítják meg az út menti fákat, amik közt lassan a fák között megbúvó faházhoz vezetek. Hetekre kivettem előre, természetesen álnéven és álcázva magam. Írónak adtam ki magam, aki egy könyvön dolgozik épp, és ezért szüksége van némi magányra. Senki nem fog háborgatni az elkövetkezendő hetekben. Ami nekem előny, az az áldozataimnak hátrány, de ez nem az én problémám. Mert nem Vanessa lesz az egyetlen, akit vendégemül fogok látni ezen a helyen. Voltak páran előtte is. Lesznek is még. És a játszma addig fog zajlani, míg én azt nem mondom, hogy elég. Hasztalan az ellenkezés. Eltart még egy ideig, míg a némaságot megtörő motor leáll a Mondeoban. Leparkolok a ház előtt, s néhány másodpercig hallgatom a körülvevő némaságot. A házat nézem mereven. Sötétség lakozik odabent, mégis hallom az elnyújtott ordítást, amelyet legutóbbi áldozatom hallatott, mikor egy kalapáccsal beszakítottam a koponyáját a pincében. Érdekel-e azóta a hulla? Nem. Leszarom. Mire megtalálják, én úgysem fogok élni már, ezt biztosra veszem. Nagyot sóhajtok, és kiszállok a kocsiból, az ajtó csendesen nyílik, mégis visszhangot vet a fák között. Sötét éjszaka van, az orromig sem látok, néhány riadt madár rebben fel a fákról jajveszékelve a környező fákról. A bozótosban megmozdul valami, majd újra elnémul - mozdulatlanság telepszik a tájra. Érezni a feszültséget. A csomagtartó felől némaság árad. Ajkam gonosz, aljas mosolyra húzódik. Hát megértette. Szinte érzem magamban a félelme szagát, és ha pszichopata lennék, valószínűleg ez talán felizgatna, vagy legalábbis boldogsággal töltene el. De én nem vagyok boldog. Soha többé nem lehetek az. Tehát most is csak elégedett vagyok, amiért megtette azt. amire kértem. Mintha lett volna más választása...
A rövid távot kimért lépésekkel teszem meg, lábam alatt kavicsok zizegnek, és apró ágak törnek el. Hangosabbak az éjszakában, mintha nappal lenne. Felnyitom a csomagtartót, és a megkötözött áldozatomra nézek. Sötét van, a csomagtartó-világítás gyér fényében alig látom a nőt.
- Ébresztő, Csipkerózsika! - reszelős hangommal töröm meg a csendet, mely hideg, mint egy embernyi jégtömb. Magabiztosan nyúlok a térde és a dereka alá, de ha azt hiszi, hogy ölben fogom bevinni a házba, mint a menyasszonyokat szokás, téved. Pár mozdulattal vetem át a bal vállamon, mint egy liszteszsákot, és a csomagtartót lezárva elindulok a ház felé. Amint beérünk, a pince felé veszem vele az irányt. Vastag, bükkből készült, lakkozott faajtó vezet a pincébe, nyikorgós, de biztos lépcsőfokokon át, ahol egy újabb ajtó zárja el a hangokat a külvilágtól. Leérve felkapcsolom a csupasz villanykörtét, amelyet egy generátor lát el árammal, amely szerencsére elég jól működik, így eddig nem volt gond az áramellátással azokban a napokban, míg én itt tartózkodtam. Becsukom magam mögött az ajtót, majd durván a padlóra dobom, mintha csak a terhemtől szabadulnék, aztán felegyenesedek. Sötét, ablaktalan helyiségbe érkeztünk meg, poros, dohos pinceszag érződik, a falak mentén húzódó polcokon leölt állatok kitömött korpuszai sorakoznak porosan. Sasok, rókák, vadmacskák, mókusok. Fekete gomb szemeikkel vádlón merednek ránk. A szobában egy koszos matrac hever az egyik sarokban és egy szék, melyről lelóg két bilincs és néhány véres, vastag kötél. Kétség sem férhet hozzá, miért is van itt ez az eszköz. Egy koszos, összekarcolt fém állványon pedig különböző eszközök fémesen csillannak a csupasz villanykörte fényében, acél színüket csupán néhány barnás-vöröses vérfolt tarkítja.
- Nos, ne nagyon rendezkedj be. Nem maradsz sokáig. - morgom, majd előveszek a derekamon lévő tokból egy méretes vadászkést. Még ebben a gyér fényben sem látom elég jól az arcát, de nem is kell. - Tudom, hogy azt hiszed, fontosabb vagy annál, jobb, mint hogy itt végezd, és hidd el, megértelek. Tudom milyen azt hinni, hogy te számítasz, és várnak valahol, és hogy jobb sorsot érdemelsz ennél. De ez hazugság, Ma Chérie, senkinek nem számít az élete. Az enyém sem, mielőtt azt hinnéd, többre tartom magam bárkinél. Hidd el, láttam eleget, hogy tudjam: senki nem számít. Jön-megy, volt-nincs. Meghalsz, és máris a helyedre lép valaki más. Szóval hiába jössz nekem azzal, hogy kinek vagy fontos, mert leszarom. Nekem egyet kell elcsicseregned: mit tudsz Collierről és a bandájáról, vagy Maya Cairnsről? - kérdezem, majd odalépek, és a hajánál fogva hátrarántom a fejét. Biztos vagyok benne, hogy nagy fájdalmat okozok a szorítással és azzal is, hogy így ráncigálom, de nem érdekel. Fenyegetőn pillantok rá míg lassan az arcához közelítem a kést, majd ha már végképp meggyőzöm arról, hogy kivájom a bal szemét a szemgödréből, egy gyors mozdulattal levágom a rongyot, amellyel bekötöttem a száját, hogy beszélni tudjon. Kicsit megvágom a pengével az arcát, vér kezd el csörgedezni bájos pofiján az álla felé. Megkezdődött a játék. És most én diktálom a szabályokat. Feszülten figyelek a jelekre, amelyeket sugároz, és készen állok rá, hogy ha bármivel is próbálkozna, megállítsam. Tudnom kell, mit tud.


//Bocsi a késésért, remélem azért tetszik. //

A gyerkőcöket sikerült a hétvégére lepasszolni – hangozzon ez akármennyire is szarul most ebben a megfogalmazásban –, noha Rose igencsak nehezményezte, amiért nem hagytuk csakúgy magára, mert elvégre, ő már majdnem felnőtt, ahogy legalábbis a legutóbbi alkalommal kikérte magának, amikor leültettem és vázoltam neki a dohányzásnak milyen hosszú távú következményei lehetnek. Igen, megtaláltam nála azt a bizonyos doboz cigit, amit nem akartam. Véletlenül. Kamaszt nevelni pedig nemhogy nem könnyű, de egyenesen inkább visszakívánom az éjszakázásokat csecsemőkorából, minthogy megpróbáljak belé belátást adagolni, amikor éppen minden egyes porcikája az ellen hadakozik. ..és még csak egyetlen rossz szavam sem lehet, mert én nem, hogy nem jobb, de sokkal rosszabb voltam az ő korában. Legalább nem csinált belőlünk nagyszülőket.. Ez is valami.
A picike lányom pedig a világ legcsodásabb babája. Alig hiszem el, hogy mindjárt egy éves lesz, az idő gyorsabban repül, mint az szeretném, vagy egészségesnek tartanám. Ami pedig azt illeti, ideje megtennem valamit, amit több, mint egy éve megígértem Angienek és eddig csak húztam és halasztottam, mindig valami kényelmes ok mögé bújva, ennek azonban vége van.
Mire felérünk a vadászházhoz, nagyon remélem, hogy minden a megbeszéltek szerint lesz, vagyis pontosan ezer szál rózsa az egész házban, mindenhol szétpakolva vázákban. Ez az első lépés. A második a behűtött pezsgő. A harmadik pedig a zsebemben lapul. Már hónapok óta valójában..
Rose az áldását adta, hetekkel ezelőtt és a nagy kamaszos lázadása közepette, becsületére legyen mondva, segített megszervezni, hogy minden lehetőleg tökéletes legyen és meseszerű. Én meg úgy izgulok, mint valami kamasz az első randija előtt. Nevetséges. Meg persze gombóc is van a torkomban, mert a lányomon kívül senkinek sem mondtam. Még a bátyámnak sem.
- Menj előre, majd viszem én a csomagokat. – nézek még Angiere mielőtt kinyitnám az autó ajtaját, ahogy leparkoltam a vadászház felhajtója előtt. Bízom benne, hogy a virágok a helyükön, vagyis mindenhol az egész beltérben.
Kiszállok a kocsiból és bár a csomagokról való gondoskodást ígértem – meg korábban egy csendes hétvégét, amiért most tulajdonképpen itt vagyunk –, mégsem a csomagtartóhoz visz az utam, hogy a gyermekeim anyja után a ház felé, már, ha elindult arrafelé.
Mikor nyílik az ajtó, kiderül, hogy valóban mindent úgy csináltak, ahogy azt kértem. A teret szinte megfojtja a rengeteg rózsa, nem csak vörös, hanem a színskála minden árnyalata majdhogynem. Szándékosan akartam, hogy színes legyen, ez illik hozzá...

Nagyon sok minden történt Étienne temetése óta és mégis olyan kevésnek is felfogható. Mostanra azt tudom mondani, hogy nagyjából - hangsúlyozom: nagyjából - rendben vagyok. Már nem kínoz a hiánya annyira, mint az elején, már nem akarom rejtegetni azokat a pillanatokat, amikor igenis fáj. Hagyom, hadd lássa Daisy, ha sírok és Rose előtt sem tagadom le azt, hogy én is emberből vagyok.
Egyébként egyre kevesebbszer törik el a mécses miatta. Mondhatjuk, hogy kezdek megbékélni azzal, amivel nem lehet. Hogy a kezelés segített volna, azt viszont nem hiszem. Három alkalom után abbahagytam, saját felelősségre. Elég volt hozzá Raoullal összefussak a pszichiátria folyosóján, hogy érezzem: ez nem az én utam. Azóta sem mertem bevallani a többi testvéremnek, hogy kétségbeesésemben mire vetemedtem. Pszichológushoz menni? Kellemetlen. De megesett. Nem olyasmi, amiről szívesen beszélek, s úgyis olyan rövid ideig tartott. Nem fontos ecsetelni, egyáltalán.
Út közben a kocsiból még írtam egy smst Raoulnak. Nem vagyok az a tipikus para-mami, de az is igaz, hogy így még nem bíztam rá Daisyt soha, ezért van bennem némi egészséges aggodalom. Nem, mintha ne bíznék benne, biztosan megoldja, megoldják. De azért muszáj voltam leírni a tentitakaró lelőhelyét, én balga nem jó táskába tettem bele.
Nyelvemen van egy biztos ne segítsek?, de az előzékenységet sose szokásom megtörni. Nem vagyok én akkora emancipált nőből, hogy zavarjon, ha a kedvesem hozza a csomagokat. Nem, nem várnám el, de ha felajánlotta, hát azt teszem, amit kért.
- Rendben, akkor én nyitom az ajtót. - hajolok közel Trishez, hogy indulás előtt még egy csókot lehelhessek ajkaira. Nem, mintha messzire mennék, de szeretem, ösztönös ez a fajta puszi-csók-lopás. Szívem legmélyebbjéről jön a késztetés. Még ennyi év után is, igen. Elvégre voltak kihagyásaink, van mit bepótolni azokon az éveken, amikor magam előtt is tagadtam, hogy még mindig őt szeretem.
Gyanútlanul fordítom a kulcsot a zárban, s tárom ki a ház ajtaját. A küszöböt átlépem ugyan még azelőtt, hogy rendesen körbepillantanék, de ott lecövekelnek lábaim. Orromba kúszik a rózsák fenséges illata, szemeim kápráznak a látványtól, moccanni sem bírok. Vállam fölött pillantok hátra, mintegy biztos pontként vágyva Tristanre. Tekintetemből a csodálkozó, elfogódott meglepettséget tagadni se tudnám.
- Tristan.. ? - nem is tudom, hogy kérdés-e, kijelentés, fojtott örömkiáltás-e az, ahogy a nevét ejtem. Hirtelen nem tudok mi mást kezdeni a - szó legjobb értelmében vett - sokkal, amit a virágok fantasztikus látványa nyújt.

//Loptam türközve a fejlécedet, bocsi. De úgy szeretem ezt a képet én is, tökéletesen illett ide //

A csókot a legnagyobb természetességgel viszonozom, nem érdekel, hogy csak futó, hogy lopott. Annyira természetes, magával értetődő és finom..
Bólintok egyet az ajtónyitással kapcsolatban és mikor becsapom magam mögött a kocsiét, eszemben sincs a csomagtartó felé fordulni, hiába ígértem azt. Remélem, hogy most az egyszer megbocsájtja majd életem asszonya a kis füllentést, de mindenképpen szeretnék ott lenni mellette, amikor belép és felfedezi a virághalmot, ami kizárólag neki létezik odabent a mai napon. Már, ha valóban megtették, amire megkértem a delikvenseket, amikor kivettem az egész házat a hétvégére..
..és igen. A bódító illat az én orromat is megcsapja, ahogy Angie mögött lépek az épület teraszán a küszöb felé.
- Sipirc beljebb, nem ajtóba való kérdés vár rád. – hajolok közelebb meghallva és -látva a reakcióját, mosollyal a képemen és egy rövid orrhegypiszét és még egy futó csókot követően már terelem is beljebb, tenyeremet a hátsójára tapasztva. Két okból kifolyólag sem a küszöbön akarom megtenni, amire készülök; az első, hogy jár neki a rendes módi, a másik pedig, hogy ennek ellenére már egyikünk sem naiv kamasz, sejtheti a rózsahalomból, hogy készülök valamire, de korántsem az ajtófélfa adta szűkös keretben.
Ha sikerült beljebb tessékelni, akkor a nappaliba érve már a keze után nyúlok, hogy megállítsam és magam felé fordítsam egy torokköszörülést követően.
- Szóval.. khm. Annak idején ezer szál virágot ígértem és a megfelelő pillanatot, meg persze a lányunk – illetve azóta már lányaink – áldását. Rose-ét megkaptam és Daisy sem jelezte ellen akaratát, úgyhogy... – újabb torok köszörülést eszközölök és a zsebembe nyúlok a kis fekete dobozka után, amiben a nagyi gyémántgyűrűje lapul. Hónapokkal ezelőtt elkértem anyámtól és bár mindenképpen tudni akarta mégis mikor kerül sor az ékszer debütálására, nem osztottam meg vele. Majd utólag ráérünk tudatni a dolgot azokkal, akikkel kell, előtte semmiképpen.
- ...és a körítést is megígértem, ezért... – féltérdre ereszkedem. Ilyet még úgyse csináltam korábban, kijár a giccs. Amúgy meg ebben a pillanatban a legkevésbé sem érzem annak egyébként…
- Angelique Blanche Roux, megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel? – és a kérdés. A Nagy Kérdés. Uram Atyám, ha valaki két évvel ezelőtt megkérdezi, hogy mikor teszem már fel végre ezt kérdést valakinek, jó eséllyel arcba nevetem. Most pedig jobban izgulok a válasz miatt, mint a szakorvosi vizsgám előtt. Úgy tűnik ilyen az élet, sosem tudni, hogy mit hoz a holnap. Kivéve, hogy most pontosan erre vágyom. Ugyanazon nő mellet ébredni és lefeküdni mindennap életünk végéig.



//Jól tetted! //

Végtelenül naiv vagyok, eszembe se jut túlgondolni ezt a kiruccanást. Arról nincs szó, hogy nem nézek ki Tristanből valami romantikus megnyilvánulást, épp csak.. ami vár, az a lehető legmaximálisabban meglep. Még mondania sem kell semmit, máris rózsaszínné válnak arcéleim.
Ez a másik, ami jellemző rám, amikor nagy érzelmi hatás alá kerülök. Nem csak, hogy a francia anyanyelvem kúszik előtérbe, de még ha örülök, abba bele is pirulok.
- Mon dieu! - kapom szám elé mindkét kezem, majd ahogy Tris közelebb hajol, hogy megpiszézze az orromat, vállai fölött teszem át karjaimat, hogy átöleljem őt. Nem húzom sokáig, lévén terel befelé, de olyan jólesik belesimulni a pillanatba egy kicsit, a közelségébe. Már magáért a látványért és a romantikus énjének előszüremléséért is megérdemli a csókot, amit ezúttal orrhegyére hintek lábujjhegyre emelkedve.
Hogy aztán libbenjek is beljebb, pörögve-forogva, mint aki azt sem tudja merre nézzen. Nem tudok betelni a látvánnyal.
Hüvelykujjammal simítom meg kézfejét, amint megállít. Előbbi csapongásomnak minden nyomát elvesztem, feszült - pozitív értelemben véve, természetesen - figyelemmel hallgatom szavait, s kísérem mozdulatait. Ó, mennyire szeretlek is téged, Édesem!
Megmosolyogtat, amit a lányainkról mond. Nem csak azért, mert Rosenál sose lehet tudni mikor és mire fog áment mondani, így hát vele kaland az élet, hanem mert Daisy és a nem kifejezett ellenérzései valami elképeszően cukin hangzanak ebben a kontextusban. Meg egyébként is mindig elolvadok attól, amilyen szeretettel a lányairól, lányainkról beszél.
Érzem, ahogy fokozatosan homályosul el a látásom. Nem kell nekem ahhoz terhesség és hormonváltozás, hogy mindenen képes legyek elsírni magam. Mindegy az, hogy bánat, düh, öröm vagy meghatódottság.. néha úgy érzem, hogy nem is vér csörgedezik ereimben, hanem könny. Most sem tudom megállni, szép lassan kibuggyannak azok a cseppek, amikor a mondandójában Tris egyre halad előre, míg végül féltérdre nem ereszkedik. S közben ajkaimon földöntúli mosoly táncol. Igen. Ebből lesz a szivárvány. A lélekben is képes megszületni, az enyémben mindenképp.
Fél kézzel legyezek arcom előtt, mintha csak felszáríthatnám a könnyeket. Milyen hülye dolog már, zokogni, mint egy kislány örömében. Végül felhagyok vele, egyik tenyeremet szívemre fektetem és a nagy kérdést hallva vagy fél pillanatig képes is vagyok állni Tristan előtt, mint valami korabeli hölgy. Aztán ahogy az először halkan indított, de végül kacagásig ismételt igen-ek sorozata elhagyja ajkaimat, magam szertelenségéről megmutatkozandó nemes egyszerűséggel Tris elé térdelek, hogy hozzá egészen közel kerülve, szinte szó szerint ajkaira lehelhessem a válaszom.
- Semmi másra nem vágyom! - lehelek röpke puszit ajkaira, mielőtt eszembe jutna, hogy ez így nem válasz. Szent isten, mekkora egy szeleburdi liba vagyok én! Még hogy nem vagyunk olyanok, mint a kamaszok. Két gyerek után is képes vagyok úgy viselkedni, mint tizenéves zsengéim idejében. Röhejes, vagy sem, belőlem így tör elő a boldogság.
Felemelkedve a kezemet nyújtom felé, ha ő is felkel a térdelésből, akkor vele szemben állva, ha nem, úgy kisasszonyként - mert nem, egyáltalán nem giccses ez a térdre ereszkedős megkérés, sőt, mi több csodaszép gesztus - próbálom visszahozni a pillanat méltóságos varázsát.
- Boldogan leszek a feleséged, Tristan Edward Mallors! Igen.

Szeretem, amikor franciául beszél, mindig is szerettem. A kedvéért tanultam meg a nyelvet, bár tény, hogy nem gyakran használom. Kivéve, amikor Rosiera rájön az ötperc és nem hajlandó más nyelven pörlekedni. Olyankor persze nehéz helyzetbe hoz, mert egy régen használt nyelvet nem a legegyszerűbb előhoznom és olyan módon prezentálnom, hogy azon érdemben tudjak érveket állítani a kamasz gyerekem elképzeléseivel szemben. Ilyen esetekben kezdek rá sokszor a saját anyanyelvem gyakorlására vele, amiben meg ő remekel kevésbé – nem velem nőtt fel, hiába vettem ki a részem a neveléséből – és a végén kénytelenek vagyunk visszatérni az amerikai társadalom által használt, leegyszerűsített angolra. A gondolat tömeget, ami a fejemben kavarog, elűzöm ezen alkalommal, mert valami másra kell koncentrálnom. Angienek minimum jár ennyi.
Megcsókolom, beljebb terelem, az orrára piszézek. Megteszek mindent, amit tudok, de nem azért, hogy az időt húzzam, hanem, hogy tényleg megadhassam a módját annak, amire készülök. Ez a nő mindennél jobban megérdemli. Még ennél ezerszer többet is. Az egyetlen oka, hogy nem csináltam nagyobb felhajtást; szerettem volna, ha meghitt lesz és önző módon csak a miénk. Amin nem kell osztozni a testvéreinkkel, a gyerekeinkkel, a szülőkkel vagy barátainkkal. Ez pedig valahogy elég szörnyen hangozhatna, ha ki lenne mondva, de máshonnan megközelítve pedig azt hiszem – bízom benne –, hogy romantikusnak fogja találni. Amikor megismerkedtünk, nem volt senki más a képben, csak mi ketten. Már akkor is őt kellett volna válasszam…
Azóta persze eléggé hosszú utat bejártunk. Nem lehetnék sosem büszkébb a lányainkra és hiszem, hogy képtelen lennék őket jobban szeretni, mert már most az éltemnél is fontosabbak mindketten és nincs, amit tennék meg értük vagy a kedvükért. Annyi év és két csodálatos és gyönyörű kislány után pedig itt áll velem szemben az anyjuk, akik életet adott nekik, aki mindig ott volt az életemben, amikor szükségem volt rá és soha, soha nem küldött el, ezt pedig sosem fogom tudni eléggé megköszönni neki. Azt sem, hogy ennyit és eddig várt.
Nehéz megmaradni a határozottságnál, ahogy végignézek rajta és nem azért, mert meggondolnám magam közben. Istenem, dehogy! Csak egyre inkább érzem azt, hogy ez a jó döntés és már régen meg kellett volna hoznom és tennem, de látni az elérzékenyülését rám is hatással van. Öreg vagyok már ahhoz, hogy bizonygassam a férfias helytállásom, a büszkeségem azonban nem hagy lejjebb engedni, akkor sem, ha a szívem mélyéig meghat, amilyen módon reagál.
Az arcához nyúlok és letörlöm a forró könnycseppeket, amiket miattam hullat, a hangom pedig rezzenéstelenül cseng. Muszáj, hogy így legyen.
Az igen hallatán, pedig egyre szélesebb mosoly költözik a képemre, végül pedig, amikor ő is letérdel, megfogom és felállok – őt is magammal húzva – és felkapom a nőt, akit szeretek, hogy megpördülhessek vele néhányszor. Fogalma sincs, hogy mennyire boldoggá tett most. Végül leteszem és újra csókolom. Hosszan és ráérősen, boldogan és nem is tudom, minden érzésemet belesűrítve a pillanatba.
Megállok, leteszem és ott maradok előtte. Ahogy kimondja újra az igen-t, úgy húzom a gyűrűt az ujjára.
- Fogalmad sincs, mennyire boldoggá teszel vele. – suttogom halkan és megsimítom az arcát gyengéden.
- Életem hátralevő részének egyetlen napját sem akarom nélküled eltölteni. Te vagy a Napom, a létezésem Értelme, a gyerekeim csodálatos Anyja, és a nő, akit mindig is Szerettem, akkor is, ha ilyen sokáig tartott rájönnöm, mert egy idióta vagyok… Köszönöm, hogy megvártál és, hogy szerettél akkor is, amikor nem érdemeltem volna meg. – az ujjait a tenyereimbe fonom és az ajkaimhoz emelem, hogy megcsókolhassam a bársonyos bőrét.