Utak

Lott and Lott

Már éjfél is elmúlt és az orromban még javában lüktet a fájdalom. Nem gondoltam volna, hogy a sima kényelmi szempontokat figyelembe vevő indoklásomat a csorba egészségügyi állapotom fogja felváltani, hogy végeredményben miért is a taxira esett a választásom, nem az autóra. Egyszerre figyelni az utat, Audrey-t és a lehető legkevésbé összpontosítani a törött porc körülötti fájdalomra azt hiszem életem egyik legnagyobb kihívása lenne jelen pillanatban. Vagy csak a legkevésbé vágyott. Vagy csak az adott körülmények között legkevésbé vágyott.. Bonyolult, pont, mint Amerika.
Az sms-ben kért ellátmányból két adagot is magammal hoztam. Egyfelől, hogy biztos legyen, aminek annak kell lenni. Másfelől, hogy lekenyerezzem és ezáltal elhalasszam az orrom felőli érdeklődést. A rövid verzió elég lenne, hogy a menyasszonyom egyik - bemutatatlan - harcias ikertestvére betörőnek vélt a lakásban és ez a leszerelés következménye vagy inkább a kifejtős magyarázatra lenne szükség, aminek az összes komponensét még én sem szívesen szedném össze fejben? További hat, de tizenhat csomagot is megérne számomra, ha nem kellene, de akad ennél gazdaságosabb megoldás is, amivel - egy ideig - mindketten jól járunk.
A kiléptetési kapunál várakozom, lassan már több, mint húsz perce és ha minden igaz ezek lesznek az utolsók. A kijelzőről figyelemfelkeltő hangjelzéssel tűnik el a "késés" felirat, helyére a "most érkezik" szöveg kerül. Lehet hoznom kellett volna egy névtáblát.. Nem írtam meg üzenetben még a felszállás előtt, hogy mi történt, amit így utólag átgondolva lehet nem ártott volna.. Szerencsémre nem gyűlt össze vér a porc körül, csak a daganat lelohasztására kell ügyelnem a folyamatos jegeléssel - ami már most piszkosul hiányzik - és emiatt csak egy kisebb tapasz virít a helyén, rögzítés gyanánt. A véraláfutás is egészen felszívódott mostanra, úgyhogy csak minden harmadik idősebb hölgy néz rám rosszalló tekintettel, mint arra, akinek nem hiszik el, hogy neki ment az oszlopnak. Grátisz humormorzsa, hogy ez még mindig hihetőbbnek hangzik a valóságnál..
A stewardessek már gyülekeznek a zökkenőmentes kiléptetés garantálásáért és látni vélem a folyosón közeledő utashordát is. Nem nyújtózkodok, mert az érzésre elég kellemetlen lenne jelenleg, de alaposan ellenőrzöm a barna kobakokat, hogy amint meglátom Audrey-t magasra tartott kézzel intsek neki. A csuklómon ott van a még apáéktól kapott karóra, támpont gyanánt. Utána csak lejjebb kell eresztenie a pillantását.

Audrey

Keith

- Komolyan ennyire tuskó? Már ne is haragudj, Carol, de én a helyedben már rég lekoptattam volna. Nem igazán érdemli meg a figyelmedet. – Csinos stewardess lány volt, nem túl eszes, de kedves és jólelkű, a pasija meg egy barom az elmúlt fél óra tanulsága szerint. Igencsak jól kijövök az emberekkel, szóval könnyen megtalálom velük a hangot, róla meg lesírt, hogy kifakadni valója van, így mikor idejöttem egy kis vízért, megkérdeztem, hogy van esetleg valami baj? Vélhetőleg a bűbájos mosolyom és a szelíd érdeklődés kettőse törte el szinte azonnal a mécsest, és mesélte el kapcsolatuk heves történetét, amire csak ennyit tudtam mondani, mert ha valaki barom, azon sokat segíteni három év után már biztosan nem lehet. Na ezután még legalább öt percig zokogott a vállamon, bizonyosan csak sajnáltatni magát, mert az ilyen nők egyszerűen nem lépnek ki a temetni érett kapcsolatukból.
- Bocsánat, Carol, de mennem kell, ahogy hallom, leszállunk, és a bátyám tutira kirángatna a sírból is, hogy kitekerje a nyakam, ha olyasmi miatt patkolnék el, hogy nem kötöm be magam. – Emlékeztettem szerintem egészen észrevétlenül a feladatára, minek hála hamarjában összekapta magát, és már terelt is a helyembe, de azért a kezembe nyomta a névjegykártyáját – igen, manapság már a sarkon kukát levizelő kutyának is van, mert miért ne -, hogy hívjam már fel, mert szerinte nagyon kedves teremtés vagyok, és jó lenne még beszélgetni velem. Biztosítottam róla, hogy igyekszem nem megfeledkezni sürgős teendőim közepette róla, mert aliiig várom, hogy pátyolgassam a kis lelkét. Néha tényleg csak egy üveg vizet szeretnék, na, kell nekem annyit kérdezősködni.
Rettenet lassú ez a kicsekkolás, de azért nagy sokára már ott van a kezemben a bőröndöm, és húzom kifelé, a tömeget vizslatva bátyám remélhetőleg nem citromba harapott ábrázata után, mert azért egy mosolynak én is örülnék. Majdnem annyira, mint a gumicukornak, bízom benne, hogy hozott. Hamar kiszúrom azt a tök fejét, és már sietek is arra, hogy pár méterre tőle lendületet vehessek, és csuda gyermeteg módon az én nagy és erős bátyám nyakában landoljak. Nem vagyok egy nehéz darab, megszakadni nem fog, arról meg nem tehetek, hogy a haja istenes összeborzolása mellett – sosem hagynám ki -, elkezdek kuncogni, mert azt a sebtapaszt szerintem csak egy vak nem venné észre.
- Szexi vagy bratyó. Nekem pandás van, szerintem éjszaka kicserélem majd a tiédet is, mert az sooookkal menőbb. – Eresztettem végül el a nyakát vigyorogva, mintha legalábbis a kicsattanó jókedvem elég lenne arra, hogy ne akarjon elővenni a suli miatt, de egyelőre nem akartam róla beszélni, mert ha valaki, ő tuti kirakja a részinformációkból is, hogy vélhetőleg sokkal, de sokkal jobban érdek a számítógépekhez, mint azt bárki is feltételezte volna rólam valaha a környezetemben, nekem viszont nem áll szándékomban lebukni.

Egy nagyobb ívű karmozdulattal hívom fel magamra a figyelmet, amint meglátom Audrey-t. A távolság, illetve az előtte lassan haladó emberek miatt, pedig csak egy megformált "Hey"-t küldök felé előzetes üdvözlésként, aminek a vége egy féloldalas mosolyba fordul. Néhányat előre lépek, hogy kiálljak az elém beállók mögül. Anyám váratlan és jónak egyáltalán nem nevezhető hírei ellenére természetesen örülök a szemtelen fejének. Furcsa arra gondolni, hogy ő lesz a legegyszerűbb, talán legbiztosabb pontja is most az életemnek. A lendülete ellenére is, aminek már sejtem a végét, úgyhogy egy mély lélegzetvétellel készülök fel a neki futás pillanatában az elkapására - ez azért egy kicsit még fájni fog.. A maga módján most sem finomkodik és ez üdítőleg hat. Legalábbis egészen addig, amíg ki nem mutatja a foga fehérét és eszébe nem jut a magának amúgy is sokszor önálló életet követelő hajam at szénakazallá változtatni. Köszi húgi, én is szeretlek! Az arckifejezésem, ahogy fél szemmel felsandítok rá, miközben oldalra fújom a tincseit, mindent elmond helyettem: ezért még biztosan meg fog lakolni. Előrébb dőlök a kiegenyesedett tartásomból és lazítok a fogáson, hadd érjen talajt a lába, amikor megérzem, hogy szabadulni szeretne.
- Köszi, köszi, méltányolom a nagylelkűségedet, de szerintem neked nagyobb szükséged van rájuk. - a szabad kezemmel megpróbálok rendbe tenni az összekócolt fejtetőmet, a másikban lévő zacskót viszont még nem adom át. Egyből a kecskére a káposztát? Oh, még mit nem!
- Nem kell rám pazarolnod őket. - meg nem fogalmazott alkuként hangzik ahogy a sebtapaszok megtartására ösztönzöm a testvéremet, továbbá a következő felszólalásommal is kerülöm a számára kínos témát, hogy miért vett ki egy végleges szabadságot az egyetemen. Elsikkasztom, szőnyeg alá sepregetem az orromat és cserébe ezzel egy idővel az övét is. Nem kell külön hangot adnom neki.
- Nos, nem tudom mennyire vagy fáradt vagy éhes, most ugye nem terveztem semmit a kései idő miatt, viszont, ami a kaját illeti.. Muffin van otthon vagy rendelhetünk, ha gondolod. Kábé kihozzák addigra, míg hazaérünk. - illetve nálam van a kért gumicukor, amit át is nyújtok megőrzésre neki és vele együtt a bőrönd is ideiglenesen gazdát fog cserélni. Nem kérdéses vagy vita tárgya: hozom.
- Hogy bírtad a hosszú repülőutat különben? - ez idő alatt a taxi csak ránk vár, úgyhogy megteszem az első lépést a kijárat felé és nem átallok majd lenyúlni egy gumicukrot a fejadagjából, ha kinyitja. Na jó, legyen az kettő is.

Audrey

Keith

Szerencsére nem ejt le, de ezt nem is feltételeztem volna róla, mert kellőképpen stramm pasas ahhoz, hogy ne így legyen. Meg egyébként is, ha meg is történne, képes lennék úgy leérkezni, hogy ne essek a fenekemre, lévén elég hamar leérnének a lábaim. Ám az ölében landolok, és borzolom is össze tisztességesen a haját, mert ki nem hagynám semmi pénzért sem, hiszen rég láttam, noha ez a találkozás sem volt éppenséggel betervezve, mert nem hittem volna, hogy tényleg elküldenek, de kétségbe nem estem tőle egy pillanatig sem, majdcsak kitalálom, hogy legyen eztán, nem vagyok én olyan elveszett lélek, sőt, egyáltalán nem. Pincérkedésre minden hülye képes, meg hogyha bemegyek egy számítógép üzletbe, bizonyára két pillanat beájulnának attól, hogy mennyire vágom a témát.
A fújkálására felnevetek, hát istenem, az én hajamon már egy kevés fésülgetés is segít, jóval szelídebb, mint a jellemem maga, soha nem volt túl sok gondom vele.
Végül csak sikerül a rendeltetésszerű állapotba kerülnöm, és immár a földön állok.
- Nekem? Miért? Illegális ketrecharcokra fogsz kényszeríteni? Azt hiszem, arra nem lenne elég a pandás ragtapaszom, szóval szerintem gondold át. – Pislogok rá totális ártatlansággal, mintha ebből mindent komolyan gondoltam volna, nem vagyok én se szőke, se hülye, csak szelesebb a sokéves átlagnál, és mi tagadás, jó pár idióta ötletem volt már. -  Semmit sem tudok rád pazarolni, mert a tesóm vagy, szívesen adom. – A kuncogásom azért árulkodik arról, hogy értelemszerűen jóízűt nevetnék rajta, hogyha valaha is felvenne egyet is belőlük, nagyon édesek, totál nem pasis darabok, úgyhogy megértem. Amúgy csak a biztonság kedvéért van nálam, nem szoktam lesérülni. Viszont érdekes, hogy nem hozza fel a dolgokat, ám nyugtával dicsérem a napot, addig én sem firtatom a csinos kis orrát.
-  A muffin az kétségkívül tápláló, és rohadtul hizlaló, szóval megteszi, de ennék valami kevésbé desszert jellegűt is. Mondjuk palacsintát. Azt csak tudsz sütni, nem? – Villannak rá vidáman íriszeim, tudom én, hogy a palacsinta sem nevezhető főételnek, de hát szeretek ökörködni. - Viccen kívül, jöhet valami értelmes is. – Eme gondolataim azonban rögvest kiszaladnak a fejemből, amit meglátom a gumicukrokat, és máris csillogó szemekkel vetem magam rájuk. A bőröndöt viheti, úgyis nehéz, meg nagy, a laptopom is benne van, elég szép adag ruhával, egy hét hosszú idő, hát még a ki tudja mennyi… - Köööööszi! – Tépem is fel az egyik zacsit, hogy elkezdjek falatozni belőle.
- Lelket ápoltam, az egyik stewardess összeveszett a pasijával. – Csak akkor nyitom ki a szám, ha az aktuális falatot épp lenyeltem. - Úgyhogy mondhatni elég szaftos kis történet volt, hamar eltelt. És te hogy van? Meg Anna? Rég láttam őt is. – Igazából egészen kedveltem a csajt, nőt, na jó, idősebb nálam pár évvel, nem kéne csajoznom, tiszteletlen sem voltam vele soha, csak talán túrpörgött. Az sokszor megesik velem egyébként is.
- Idomítani fogom a gumicukraimat, hogy harapjanak meg. – Tettetem a felháborodásomat, de egyáltalán nem irigylem tőle, ennyire már ismerhet. - Hogy megy a biznisz? – A munka témát egyelőre nem feszegetem, nem kell ám rögtön tudnia, hogy én bizony nem fogok egy hét múlva ismét repülőre szállni.

A könnyed felkapást egy ugyanilyen huppanás fogja követni, miután a testvéri szeretetének egy kifejezetten borzolós formájában részesít a lelkes nekilendülés mellett. Minden kétséget kizáróan ő a család házi szélvésze, ami egyből visszaköszön a jelenetben, ahogy ártatlan pillarebegtetéssel hozza szóba a ketrecharcra való kényszerítés lehetőségét.. Az elképesztő ötlet hallatán nehezen tudnék fapofát vágni, szusszanva mosolyodok el, elismeréssel adózva a fantáziájának.
- Kérlek, szerinted veszteséges üzletbe fognék? Ha csak lyukat nem beszélsz a hasukba, mielőtt kiütnének a ringben: az esélytelenek nyugalmával tartom meg a pénzemet. - ugyanakkor.. - Mondjuk, ha rajta van a pandás sebtapasz az jelentősen megnövelné az esélyeidet azt hiszem.. - szúrom oda mellékesen, egészen elgondolkodva, miközben elképzelem lelki szemeim előtt a nagy párviadal kezdőképét. Az iménti majomugrást, ha beveti megfélemlítő csapásként egészen esélyesnek nevezném a húgomat. Az övéhez hasonlóan, pedig most én fogom egy kicsit a hajába akasztani az ujjaimat, épp csak egy szerény buksisimi idejére. Nem vívom ki a női nem haragját azzal, hogy ténylegesen összekócolom a haját..
- Köszönöm. Tisztelettel visszautasítom a felajánlást. - helyére igazítom az egyik elkanászodott tincset és mint én a nevetéséből, úgy ő a félmosolyomból fogja tudni, hogy értékelem, de egyáltalán nem nekem való darabok jöttek szóba. Talán akkor sem tenném - magamtól, unszolás nélkül - az orrnyergemre a fekete-fehér medvéset, ha a mostani elengedné magát és nem lenne másik, amivel a hazaérésig helyettesíthetném. Tudattalanul nyúlok is ellenőrizni, egyfelől zavar a ténye, másfelől a zsibbadástól kevésbé érzem..  A megkezdett mozdulatot folytatom és átveszem a kezembe a kért árut tartalmazó csomagot. Ó, a gumicukor. Meglengetem előtte célzólag, hogy tudja csak kivel s mivel játszadozik.
- Rendben, tőlünk két utcára van egy jóféle streetfood kajálda. Életmentő és nagyon jó a marhából készült szendvicsük, de persze nem csak ebből áll a választék. A palacsintáról, pedig majd tárgyalunk reggel. - átvételre tartom a magammal hozott zsákmányt, ahogy rásandítok. Mit gondol, min éltem jó ideig, amíg utazgatással töltöttem az időmet..? Más kérdés, a komolyabb konyhai szaktudást igénylő ételeknek csak az elfogyasztásában tudok segédkezni..
Az édesség hozzá és a bőrönd hozzám kerül, ahogy kifelé igyekszünk a terminál területéről a kint várakozó sofőrhöz. A kilencórás utat az alapján elképzelni, amit elmondott.. nos.. a hamar nem éppen a megfelelő kifejezés arra, ami nekem eszembe jut a rövid beszámolóból kifolyólag.
- Legalább elmondhatod, hogy a személyzet odafigyeléssel gondoskodott a vendégek szórakoztatásáról. - hogy unatkozott-e az teljesen más lapra tartozik. - Mi megvagyunk, köszi. - felelem egy szelíd mosoly kíséretében. Az igazság jóval bonyolultabb annál, minthogy pár mondatban vagy a jelen körülmények között megosszam vele, szimplán, azért, mert nem találom útra való témának.. A megfelelő időben, talán.
- Most a munkában kis kavarodás volt náluk, nem tudom ébren lesz-e, amikor hazaérünk, elég sokat kivesz belőle a dolog. Nézd el neki. A sütikért cserébe. - szófordulat, amit nem szó szerint gondolok. Tudom ilyenért nem neheztelne rá. Valahol az is megeshet, hogy nem ezért mondtam.. Közben oldalra nyúlok, hogy én is edzem a rágóizmaimat a gumicukorral. A reakcióján jót szórakozom.
- Mit ketrecharc.. Bedoblak a cirkuszba ezzel a műsorszámmal. - veszem a számba az egyiket és ekkor érünk az automatizált ajtóhoz, ahonnan kellemesebb légáramlatok tolakodnak elénk. Hölgyem, a hintója előállt..
A kérdése egy jókora adagnyi levegőt szakít ki a tüdőmből.
- Ehh, tulajdonképpen jól. Jövő héten van az éves Sony-konferencia, amin részt vettem volna a főnökség megbízásából, de.. - szabad kezemmel körkörös, iránytadó mozdulattal vezetem tovább a gondolatmenetet: az orrommal történtek miatt ennek lőttek. - Ez van. - megvonom a vállamat, ezzel jelezve, hogy továbblépek rajta. Valamikor. - Ezt leszámítva változatlanul élvezem, hogy ott dolgozhatok és van egy olyan érzésem, hogy te is fogod.. Vannak kincseim, amik még nincsenek a piacon. - pislogok le rá cinkos tekintettel, ahogy a taxihoz érünk. Milyen király előnyei vannak, ha az ember egy videojátékokkal foglalkozó cégnél dolgozik, nem igaz?
Kinyitom neki az ajtót, végül bedobom a csomagtartóba a bőröndjét és megadom a legutóbbiak alapján kiválasztott úti célunkat a volán mögött várakozó fickónak. Seattle, ő Audrey.. Audrey, ez Seattle..

- Ne viccelj, gyorsan futok, előbb fáradnak ki, és különös tehetségemre való tekintettel, ami a folyamatos pofázásban nyilvánul meg, bizonyosan esélyük sem lenne ellenem. Ne becsülj le, még a végén meg találok sértődni, és ellened uszítom a gumimaci hadseregemet. – Amúgy van nekem, virtuálisan. Nem véletlenül a GummyBear a hackernevem, de mivel a kutya nem nézi ki belőlem, hogy értek a számítógépekhez, és amúgy a világon több millióan rajonganak a gumicukorért, aligha kell amiatt aggódnom, hogy lebuknék vele. Nem is teszem, egyébként sem szokásom aggodalmaskodni, mert minek, az élet attól nem lesz kevésbé szar, hogy lerágom a tíz körmöm, ellenben, ha többet mosolygom még akár jó dolgok is történhetnek. - Szóval most már mindenféle teljesítményfokozó tulajdonságokkal ruházzuk fel a pandás sebtapaszt. Ám legyen. Van benne gördeszkázós meg vitorlázós. Szerintem az előbbi a gyorsaságra lehet jó, de az utóbbi… a ringben tuti nem lehet úszni, bár talán idekeverhetjük az ellenálló képességet. – Cuki a hajsimi, és édes, hogy mindig tekintettel van a frizurámra, amit a londoni esőtől kezdve már minden belőtt, csak én magam nem, de sosem volt szívem összetörni testvéri gondoskodását azzal kapcsolatosan, hogy nem érdekel a hajam.
- Kár. Kína pandaállománya most könnyeket hullajt, remélem ettől egy kicsit azért rosszul érzed magad. – Ontom magamból az esztelenséget, mint az esetek nagy részében, és én felettébb jól szórakozok mindig, arról azonban már kevésbé vagyok meggyőződve, hogy ezzel a környezetem is így van. Keith már legalább ismer ilyen téren, nem fog meglepődni, mennyire kattant egy liba vagyok.
- Már a tárgyalás lehetőségét is nagyra értékelem. – Biccentek komolyan, amúgy meg lelkesen bólogattam, úgy ácsingózva valami normális étel után, mint az asztaltól két méterre ülő kis szobacirkáló az óriási barna szemeivel reménytelenül várakozva minden egyes lehulló falatra.
- Ez inkább fordítva történt, mert engem azért annyira nem szórakoztat, ha valaki a durva pasijáról beszél, akit nem bír elhagyni sem, mert egyszerűen gyáva hozzá. Tudom, tudom, a mérhetetlenül magas elvárásaim miatt nincsen senkim, amellett, hogy én egy merő csődtömeg vagyok. Ez van. – Az egyik nálam szorosan kötődik a másikhoz, bár nem én tartom magam annak, apát idéztem, szerinte vagyok az, illetőleg úgy véli, lehetetlen követelményeket támasztok másokkal szemben. Ami amúgy nincsen így, de hát mindenki magából indul ki.
- Megvagytok? Hát ez fantasztikusan hangzik, tök irigy lettem… Vihar a paradicsomban? Gondolom, nem akarsz róla beszélni, szóval… akkor ne beszéljünk róla. Gondolom, megoldjátok, mint eddig mindent. – Nem mondhatnám, hogy olyan kicsattanóan boldognak látom jelen pillanatban, de nem fogok erőszakoskodni, mert olyan is van, amit meg én nem firtatnék, valamit valamiért.
- Ne hülyéskedj, holnap is van nap, az is lehet, hogy én is hamar kidőlök, de csak miután megvertelek Grand Slamen. Megvan még a PS-ed ugye? – Bírom Annát, de a bátyámat jobban, szóval nem is bánom, hogy kicsit többet lehetünk ketten, úgyis rég volt már rá példa.
- Simán, mint már mondtam, megoldom. – Jég hátán is. Ha kidobnának az utcára, nagyjából annyit töltenék ott, amíg találok egy működőképes számítógépet, amin garázdálkodhatok. Amennyi gyerek kezébe van tablet, laptop manapság, nem lenne túlságosan nagy harci feladat, és mivel gumicukor mindig van nálam…
- Mi köze az orrodnak a konferenciához? Előadást tartottál volna? Mert akkor értem, egyébként meg… nem. – Tisztára surmó dolog, mert nehogy ilyen miatt ne mehessen. - Háááh. Máris élvezem, lehet Anna nem fogja annyira… – Csücsörítek egyet, aztán már vágódok is be a taxiba, kedélyesen kívánva szép napot a férfinak, és már mehetünk is kajabeszerző körútra, amikor biztosan ragaszkodom hozzá, hogy Annának is vigyünk valamit, bár bizonyára Keith is szem előtt tartja a menyasszonyát, úgyhogy talán fölöslegesen zizegek neki. Maximum, ha már alszik, megesszük helyette. Utána meg suhanhatunk is hozzájuk, fene mód izgatott vagyok, pörgök mint a búgócsiga, és egyelőre nem úgy tűnik, mintha képes lennék lenyugodni.
Szerencsére a taxis képben van Seattle utcáit illetően, nem úgy, mint én, szóval hamarosan már meg is érkezünk Anna és Keith otthonába, amit valószínűleg kicsit meg fog bolygatni a jelenlétem, de hát istenem, egyszer élünk.

//Köszi! <33//

Folytatás majd itt

Kék szivárványhártyáim ridegen méregetik az elhaladó embereket a parkolóházban, miközben az egyik tartóoszlophoz támaszkodok a hátammal, bal lábamat lazán felemelve az oszlopon tartom. A tágas, félig nyitott helyen átrohan a szél. Belekap a bőrdzsekimbe, és megtépázza a fejembe mélyen behúzott baseball sapkát is, mintha ezzel a természet megpróbálna eltávolítani innen. Mintha tudná, mire készülök. Meg sem rezzenek rá. Kezemben almát fogva ropogtatom az édes, hideg, mégis íztelen gyümölcsöt, mint akinek vagy ez a legfontosabb dolga, vagy épp ellenkezőleg, semmi más nincs, amivel elüthetné az idejét. Kocsimtól alig néhány lépésnyire állok, és láthatóan mindenféle agyi tevékenységet mellőzve apatikus arckifejezéssel nézek magam elé, néhány percenként az órámra tekintve.
Hamarosan itt kell lennie. Pontosan tudom, kit és miért keresek. Vanessa Dawson egy magas, karcsú nő, szőkésbarna, hosszú hajjal. Kávészín kabátban indult ma reggel otthonról, délben elugrott a mosodába, fél kettőkor ebédelni ment az egyik ügyfelével...és ő az egyik összekötő kapocs, amellyel közelebb juthatok Collierhez, és ahhoz, hogy minden egyes tagját a rohadék bandájának módszeresen ki tudjam csinálni, s közben még egyéb leszámolásokkal is végezni tudjak. Mert szent üggyé változott bennem a gyász utáni elsöprő erejű bosszúvágy. Dzsihádot indítottam ellenük, azok ellen, akik elvették tőlem az egyetlen igaz barátomat, Rhys Higgs-t. Aggódnom kellene magamért? Tekintetemben nyoma sincs sem aggodalomnak, sem félelemnek. Nincs mit veszítenem. Ha megölnek, tán még szívességet is tesznek vele, de addig a percig még kihasználom az időt, hogy a bandájukból a lehető legtöbbet vigyek magammal a pokolba. Szerencsém, hogy azt képzelik, meghaltam, eszükbe sem jut, hogy esetleg épp rájuk vadászok. Épp ezért van szükségem a nőre, hogy kiszedjem belőle a megfelelő információkat. Legnagyobb sajnálatára a holnapi partira már nem fog tudni eljutni, bárhogy ígérte is telefonban a barátnőjének. Hacsak nem képes szív és egyéb szervek nélkül élni...
A parkolóház elcsendesedik, csak néhány pár láb dobbanása, csoszogása hallatszik a durva, olajfoltokkal tarkított betonon. Felkészülök. Amint meglátom a kávészín szövetkabátban közeledő, telefonját nyomkodó nő alakját mélyebben hajtom le a fejem, aztán észrevétlen az oszlop mögé húzódok. Nem kell a feltűnés. Szerencsére a kamerák teljes takarásában vagyok, innen semmi nem látszik belőlem, a kocsimból sem. Még két perc, és a rendszer is meghibásodást fog jelezni. S mire a biztonsági felügyelők visszaállítják, addigra én már sehol sem leszek. Hosszú éveket töltöttem el katonaként, az idegen légióban, és rengetegszer béreltek fel ehhez hasonló munkákra. Eddig soha, semmilyen probléma nem adódott, most is magabiztosan állok a feladathoz. Vanessa Dawson még ma éjjel a prédám, áldozatom, játékszerem lesz, és hajnalra valószínűleg halott, én pedig birtokában leszek azoknak az információknak, amelyekkel ismét megteszek egy lépést az életre-halálra szóló sakkjátszmában, amelyben minden jó lépés után élő bábukként hullanak el az emberek. Az órámra pillantok, visszafelé kezdem számolni a másodperceket. És öt...négy...három...A másodpercek a léptek zajával egyszerre haladnak tova, míg várom, hogy az időzítő percekre vakítsa meg a felvevőkamerákat. Napok óta ezen a projekten dolgozom, minden tekintetben tökéletesen kivitelezhető tervet hívtam életre. A nő képét idézem fel magam előtt. Nem túl csinos pofa, felturbózott szilikon száj, műmellek, botoxozott ránckezelés eredménye. Van akinek ez bejön, részemről egyáltalán nem szimpatikus, de néha magam is meglepem, kikre tudok rágerjedni. De jelenleg eszembe sem jut ilyesmi. Talán rágódhatnék azon, hogy ő csak egy kishal a nagy óceánban, miért akarom elvenni az életét, mikor nem ő ártott nekem, de már nem tudok ilyesmivel foglalkozni. A lovagiasság és a jóra való hajlam azt hiszem végleg kihalt belőlem. Már csak egyetlen dolog tart ezen a világon, és az egyedül az, hogy bosszút álljak mindenkin, aki hozzájárulhatott ahhoz, hogy Rhys meghaljon. Szívemben ez az egyetlen érzés, aminek helye van. A nő elhalad a búvóhelyemül szolgáló oszlop mellett, én mélyet sóhajtok, és az órámra nézek. Az időzítés tökéletes. Abban a pillanatban amikor eléri a kocsim vonalát, pár lépéssel mögötte termek, és mire megmoccanhatna hirtelen mögé ugrok, majd szorosan befogom a száját. Karjait erős karjaimmal szorítom testéhez, és az autómhoz cibálom. Hiába kapálózik, jóval erősebb vagyok nála, a testét a kocsimhoz szorítom.
- Ne ellenkezzen és nem fog fájni. - suttogom a fülébe, bár ez kicsit úgy hangzik, mintha meg akarnám erőszakolni, pedig nem ez a szándékom. Zsebemből fecskendőt veszek elő, és gyorsan a nyakába szúrom. Közepes erősségű nyugtató van benne, így lassan érzem, hogy teste elernyed. Oda sem nézve nyitom ki a csomagtartómat, és a rongybabaként összecsukló nőt egyáltalán nem finomkodva dobom be gyorsan. kezét ezüst bilinccsel rögzítem teste előtt, lábait gyorskötözővel a bokájánál fogva, száját kendővel kötöm be, hogy ha kiált is, ne lehessen sem túlzottan érthető, sem túl hangos. Lehetnék alaposabb is, de még nem akarom, hogy meghaljon, még szükségem van néhány információra tőle. Miután ezekkel végeztem, a csomagtartót rácsapom, bevágódok a vezetőülésre, és gyönyörű R8-asomat helyettesítendő ócska, 2014-es, ezüst Ford Mondeot elindítom, majd teljes nyugalommal indulok el. Nem feltűnősködök, még biccentek is, mikor látom szemben jönni a biztonsági embereket, akik ellenőrizni akarják a kamerákat. Elégedetten sóhajtok, majd zenét kapcsolok. A csomagtartómban pedig ott pihen a zálog, amely biztosítani tudja nekem azt a kicsi képkockát, ami eddig hiányzott a bosszúmhoz. Ez a nap nem volt elvesztegetett.

*Órákkal később*

Az erdőben vaksötét uralkodik, csak a fényszóróim világítják meg a sötét aszfaltot. Elégedett vagyok. A nő még mindig eszméletlenül hevert az utolsó ellenőrzésnél a csomagtartómban, de él. Jómagam vacsoráztam egy jót egy út menti fogadóban, és bevásároltam még Seattle elhagyása előtt. Végtére is vendégem lesz, és ehhez szükségem lesz pár dologra. Például némi élelemre, lévén, hogy nem tudom mennyi ideig tart kiszedni belőle a fontos infókat, meg persze új késekre, savra, forrasztópákára, folyékony nitrogénre, kötélre, és néhány fiolára ugyanabból a nyugtatóból, ha a szükség úgy hozná. Persze sok minden más is van a tarsolyomban, de azokról már korábban gondoskodtam, ezeket azonban nem akartam használat előtt túl sokáig egy helyen tárolni. Hogy honnan szerzek be ilyen cuccokat? Ne kérdezze senki. Nagyon is jól tudom, hogy mindennek ára van, és bármi megvásárolható, ha az ember nagyon akarja. Én pedig tudom, hol keressem azt, amire szükségem van és a tőkém is megvan hozzá.
Lassan az erdei házhoz érek, amit kibéreltem. A semmi közepén, hatalmas fák közt bújik meg egy kis ház. Kellemes, kandallója is van, a konyhája egészen jól fel van szerelve. Egy hónapja béreltem ki azzal, hogy író vagyok, és magányra van szükségem a regényem megírásához, így nem is kérdeztek többet, csak ideadták a kulcsokat. Hirtelen dörömbölést hallok meg a csomagtartó felől. Próbálom nem figyelembe venni, fel is erősítem a zenét, de negyed óra múltán piszkálni kezd a dolog, így félreállok. Kiszállok a még járó járműből, és a csillagos, tiszta égbolt alatt, kezemben felkapcsolt elemlámpát használva a kocsi hátuljához sétálok, majd felnyitom a tetejét. A bent heverő nőre irányítom az erős fényt.
- Mi van? - dörrenek rá mély hangon türelmetlenül - Ne verd szét a kocsit, mert megjárod! Nemsokára megérkezünk, addig nyughass, vagy esküszöm, hogy nem kell majd nyugtató, hogy elhallgass végre! Mi a franc bajod van? - sziszegem fogaim között, s kérdőn felvonva a szemöldököm világítok rá az elemlámpával. Oké, persze, sejtem, hogy be van tojva, de miért gondolja bárki, hogy egy mozgó járműből bárki meghallja, ha dörömböl, főleg, ha szól a zene? Ezt sosem értettem az emberekben. Bár, lehet, hogy csak azért, mert engem még egyszer sem raboltak el. Türelmetlenül nézek a nőre, hátha kinyögi mi a franc baja is van. Remélem nem pisilnie kell, mert akkor esküszöm, nem várom meg, hogy eljussunk a házig, itt fogom megnyúzni. Talán le kéne vennem a szájáról a kendőt, hogy tudjon beszélni is? Ah, kéne neki még egy nyugtatót adnom.

A nő dübörgése tettekre sarkall egy idő után. Baromi idegesítő tud lenni egy folyamatos, tompa hang a háttérben, úgyhogy kénytelen vagyok a semmi közepén félreállni, és megnézni, mi a franc baja van.  Az erdő csendje fogad, a motor irritálóan kitűnik a természetes hangok közül. Utálom ezt a kocsit, de sajnos az enyém túl egyedi ahhoz, hogy most előhozhassam, és azzal furikázzak. Ez meg olyan semmilyen, tucatkocsi, bárhol eltűnhetek vele a tömegben. A rabláshoz is jó volt, mert amúgy egész jól megy, a csomagtartójába pedig két ember is befér. Remélem Cairns és a haverjai szeretnek összebújni, mert mikor értük megyek majd, elég sokáig kell egymás leheletét szagolgatniuk. De egyelőre még tartom magam a sorrendhez, szépen, lépésről-lépésre haladok, mert ennek megvan a maga menete, mint egy szépen felépített szimfóniának, vagy egy musicalnek. Azt sem kezdhetik rögtön a legdrámaibb dalokkal, megvan mindegyiknek a menete. Nagy musical rajongó vagyok egyébként, bár erről gyakorlatilag csak Rhys tudott. Most már csak én.
Vanessa nem nagy fogás részemről, de fontos építőeleme a tervemnek, hála a folyton megfelelő helyre rakott kis seggének. Műnő, teljes egészében, az élete a fodrászat és a manikűrös körül zajlik, legnagyobb gondja nem haladja meg az időbeosztását, hogy mikor menjen szoliba vagy mikor rendelje meg az ebédjét, de az általam keresett pasasok történetesen odáig vannak érte, és sűrűn forog a köreikben, meg rajtuk is. Valamit biztos nagyon tud a csaj. Nekem is sokszor volt dolgom hasonló mű nőkkel, de számomra maximum ürítésre jók. Bár engem sem igazán lehet a munkán kívül túl sokra használni, már ami érzelmeket meg hasonlókat követelne, mert nincs az a nő a Földön, aki képes lenne megbirkózni a démonjaimmal, így ennek tudatában nem is keresek semmiféle nőszemélyt, akit magamhoz akarnék édesgetni. Alaszkában volt egy ígéretes, és azt is magam mögött hagytam. Még mindig szar arra gondolni, hogy volt pár hét, mikor azt hittem, lehet nő aki épp rám vágyna. De megtanultam a leckét: Becks nem kell senkinek. Hiába a dögös test, hiába a jóképűség. Nincs nő, aki meg tudna kedvelni ilyennek, amilyen vagyok, nincs senki, aki meg tudná szeretni sebzett lelkem és szívem. Kinek kellhetnék? Hisz mindenki csak azt lát, amit akar, és a legtöbbjük nem tekint túl egy klassz, vad meneten velem. Az életvitelemet sem tűrné egyik sem, hát nem is próbálkozok. Nem számítanak mert én sem számítok. Csak egy szellem vagyok, aki be akarja teljesíteni a küldetését. Aztán úgyis vége lesz mindennek. Hisz tudom jól előre, mire a hadjáratom véget ér, lehet, hogy Collier halott lesz, de a temetését én sem érem meg élve. Ez egy ilyen szakma.
Félre állok a kietlen, sötét úton, és a tejútrendszer csillagmiriádjai alatt kinyitom a csomagtartót, és elég mogorván mordulok rá a nőre, miközben látom, hogy a szemébe világítva elvakítom kissé. El is felejtettem, hogy ő végig vaksötétben volt. Stílusom azonban valóban célratörő és kegyetlenül nyers. Nem véletlenül neveztek mindenütt Mogorvának. Látom, hogy mondani akar valamit, ezért bár nem rögtön, be kell látnom, muszáj vagyok megtudni mit akar. Nagyot sóhajtok vergődése láttán, ahogy a fejét emelgeti. Van a helyzetben valami fura, de nem tudom mi az, ami nem illik a képbe. A gondolatot elhessegetem.
- Ajj, a francba....Legyen. Már most az agyamra mész...Na, mondd gyorsan, nem érek rá veled szórakozni, és ha könyörögni kezdesz, azonnal rád vágom a csomagtartót, előre mondom. Szóval? Mit akarsz? - szabadítom ki a szájából a kendőt az utolsó szónál, és figyelek rá, nehogy megharapjon. Még egy tetanusz a seggembe, az hiányozna csak igazán.
S míg hallgatom a nőt, óvatosan kémlelek körbe a csendes úton. Egy lélek sem jár erre, és a néma csend most nekem egyenlő a szabadsággal. Azt jelenti, még senki nem fedezte fel a nyomaimat, és ez szuper. Nem mintha nagyon aggódnék bármi miatt, de jó lenne mielőbb végezni a kihallgatással és a holttest eltüntetésévél is. Látom rajta, hogy meg van rémülve, de sajnos én ezen érzelmekre jelenleg teljesen immunis vagyok. Amúgy sem szoktam hinni olyan nők érzelmeinek, akik vígan viselnek rókabundát, de az állatvédelemről prédikálnak a mosodában, de még ha történetesen teljesen igaz lehet a rémülete, ez jelenleg engem egyszerűen nem érdekelhet. Hogy nézne már ki, ha minden elrabolt alanyt, akit valaha hóhérkézre adtam, hogy megszabadítsák a szerveitől, vagy behajtsák rajta a bűneiket, megszántam volna, és elengedek. Ez nem így működik. Megjártam a háborút, és az egész életem arról szólt, hogy az emberi élet semmit nem ér. Az enyém sem, másé sem. Mindig van valaki, aki többet fizet, mindig van valaki, aki szebb és jobb, mindenki pótolható. Miért tekintenék én másként vadidegenekre? Leszarom. Ami kell, elveszem, ami nem, arra meg szarok rá. Úgyhogy Vanessa bárhogy pattogjon is, dalolni fog nekem, mint a kismadár, vagy egyenként szabadítom meg a műkörmeitől, és az lesz a legkedvesebb közös programunk az éjszaka folyamán. Türelmetlenül szorongatom a csomagtartó szélét és kissé elirányítom a szeméből a zseblámpa fényét, míg hagyom, hogy belekezdjen a fontos mondandójába.

+18 - vulgáris szavak, szexuális utalások, brutális megnyilvánulások

Tiszta égbolt feszít felettem, míg a szűnni nem akaró rettenetes dörömbölés miatt  a csomagtartóba világítok. A sötét aszfalt rejtélyesen kanyarogva fut tova, csupán egy részét világítja be a Mondeo fényszórója, s a helyzetjelzőből szűrődő gyenge, vörös fény adja meg a Holddal összekapcsolódva testem sziluettjét. Az elemlámpa erősebben világít, elvakítom vele áldozatomat. Zavar-e az, hogy kellemetlenséget okozok neki? Egyáltalán nem. Szükséges rossz. Nagyon korán megtanultam azt, amit sok ember még idős korában sem hajlandó beismerni: egy élet vagy száz? Nem számít. Senki nem pótolhatatlan senki életéből, sem a társadaloméból. Meghal az elnök? Választanak újat. Meghal egy családfő? Még le sem telt a gyászév, és az özvegyasszony egy másik pasason tekereg. Eltávozik egy szülő?
Pár hónap, és csak a halottak napi virág emlékeztet arra, hogy valaha köztünk járt. A sebek behegednek, a hiány eltompul. Az arc elmosódik, a hang megkopik az emlékezetben, míg végül...a feledésbe merül. Csak idő kérdése. Tehát nem törődök azzal, hogy kinek fog majd ez a nagyszájú, szilikonnal bélelt kéjmunkás hiányozni. Mert nekem addig kell bevégeznem azt, amit elterveztem, amíg még eleven tűzként éget a gyász. Míg Rhys kesernyés ízű nevetése a fülemben cseng, míg még emlékszem, milyen volt a hangja, mikor felhívott, és csak annyit szólt a telefonba: "Este a bárban. Tízkor. Utánfutót ne hozz. Csömöröm van a buláktól." vagy " Ha jössz át, hozz pulykamellet meg valami pékárut...Leszarom, akartál-e jönni. Van söröm. Akkor hatkor. Te főzöl." Addig kell megtennem, amit megkíván a bajtársiasság és a barátság, amíg még kihűlt szívem sivár dombján ég az egyetlen tűz, amely még az élők közé soroltatott. Mert ha az kihuny...abban a pillanatban teljes mértékben szomjazni fogom a halálomat. De addig a percig egyetlen cél éltet: bosszút állni az egyetlen emberért, akit közel engedtem magamhoz. Bosszút állni mindenkin, akinek köze volt Rhys halálához. S a legvégére hagyni azt a két embert, akik az én mércém szerint a legnagyobb felelősséggel tartoztak ezért. Colliert. És Maya Cairnst.
Most azonban ez a kis tüneményes plasztikaszökevény lesz a porondon, és azt kívánom neki, gyorsan adja tudtomra ami kell nekem, mert így talán lesz esélye a gyors, és relatíve fájdalommentes halálra. Ha azonban nem teszi, nagyon hosszú, fájdalmas és fáradtságos napoknak nézünk elébe.
A csomagtartót tartva figyelmeztetem, majd rántom le a szájáról a kendőt. Tényleg nincs időm és kedvem vele foglalkozni. Nem értem, hogy nem veszi észre, hogy ez nem játék, vagy buli, hanem egy tényleges emberrablás, amelyben ő az áldozat, én pedig a nagy, gonosz, csúnya bácsi, aki minden porcikájában fenyegetésnek számít. De a nő jóformán rám támad. Csípős nyelvét jól felvágták, az már egyszer biztos. Belső feszültségem egyre csak nő, míg hallgatom. Komolyan megfordul a fejemben, hogy szájba vágom, de meggondolom magam. A kocsit nem akarom takarítani. Szavaira mély levegőt veszek és néhány másodpercig emésztem amiket mondott. Joga van tudni? És ez a hangnem? Ez tényleg azt hiszi, hogy szórakozásból csinálom ezt? Elborul az agyam. A dühömet sajnos sosem kezeltem túl jól, s bár az évek alatt elsajátítottam néhány önuralomra kényszerítő praktikát, ezek jelenleg nem képeznek működőképes perspektívákat. A csomagtartót elengedve, akár egy kobra, olyan gyorsan kapom el az arca két oldalát, és szorítom össze de úgy, hogy érezze, elég egy rossz mozdulat, és a fogaival együtt az állkapcsa bánhatja. Közelebb hajolok hozzá, úgy morgom az arcától alig pár centiméternyire, miközben szorításom cseppet sem enyhül, ezzel pokoli fájdalmat okozhatva neki.
- Na ide figyelj, te pökhendi kis ribanc. Leszarom, mekkora császárnőnek képzeled magad, vagy azt, hogy kivel keféltél az elmúlt évek alatt. Ha még egyszer ilyen hangnemet ütsz meg velem szemben, kitépem a nyelved, és feldugom a seggedbe, világos voltam? Csak, hogy tisztázzuk az erőviszonyokat, és a felállást: Te itt nem parancsolsz, és jogod ahhoz van, amit én adok neked, szóval a helyedben meghúznám magam, és megpróbálnék addig láthatatlannak maradni, ameddig csak lehetséges. Mert hidd el nekem, hogy hamarosan eljön az idő, amikor mindent megtennél azért, hogy egyedül lehess a csomagtartómban. És ha még egyszer egyetlen nyikkanást is meghallok, hátrajövök, kiráncigállak innen, és mivel amúgy is baromira jó kedvem van, megásatom veled a saját sírodat, aztán elvágom a csinos kis nyakacskádat, hagyom, hogy megfulladj a tulajdon véredben, aztán a fejedet pedig feltűzöm a Space Needle-re. De előtte még úgy megbaszom minden lyukad, hogy a végére nem fogod tudni eldönteni hol ér véget a puncid és hol kezdődik a segged. Érthető voltam?
Nem hagyok időt az ellenkezésre, bár biztos vagyok benne, hogy kellően hatásos voltam ahhoz, hogy az elkövetkezendő egy órában míg felérek a házhoz Vanessa maga alá vizelve szűköljön nyomorúságán hátul. Elengedem az arcát, majd gyorsan vissza is rángatom a szájába a kendőt, és szó nélkül csapom rá a csomagtartó tetejét. Kétséget sem hagyok afelől, hogy amit mondtam, komolyan is gondoltam. Nem vagyok egy kedves pasas. Nem akarok mást, csak információkat azokról, akikkel kapcsolatban áll. A pasasok dumálnak. Sokat. Főleg szex előtt, közben, és után. Nekem pedig dátumok kellenek, időpontok, helyszínek, nevek. És mindent meg is fogok kapni. A kocsi hátulját elhagyva a kavicsokat gyötörve a talpam alatt visszamegyek a kocsi utasterébe, majd bevágom az ajtót, és padlógázt nyomva elindulok. A motor felbőg, kavicsokat szórók a hátam mögé a kerekekkel. Felhúzott ez a követelőző liba, de nem baj. Most még lehetett nagy a pofája. Meglátjuk akkor is ekkora lesz-e, mikor savat csepegtetek a szemeibe vagy a bőrére? Rhys, a lelkem már úton van hozzád a pokolba. Remélem addigra betöltesz valami magas pozíciót, mert akiket utánad küldök, azoknak csakis a legjobb kínzókamra jár.

//A következő reag már mehet a házhoz, ha megfelel neked IDE //

to: Philip

from: Édua

Égő ágak közt táncol a ború,
egy újabb megfáradt lélek megy el!
A börtön-test után megmaradt hamut
a börtön-világotok nyeli el!

Olyan műgonddal rendezem kontyba barna tincseim, mintha legalábbis engem temetnének. Egy kicsit mindig olyan. Nem sok gyászszertartáson jártam életemben, de az a kevés bőven elég volt, hogy őszinte legyek. Nyilván. Kinek ne volna? Bár engem nem a halál ténye aggaszt és szomorít el, hanem éppen az életé.
Kifacsart egy logika, de a halál az halál. Nem meghalni könnyű, hanem élni nehéz, tovább élni. És sajnálok mindenkit, akinek része kell legyen ebből a kiüresedett életből. Márpedig a sajnálat nem feltétlenül az az érzés, mellyel úgy vélem, hogy tisztelgek mások előtt. Ilyen formán nem is szeretem. Képtelen vagyok kezelni és mit kezdeni vele.
A fekete csizmán felhúzott zipzár surranó hangját sóhajom kíséri. Próbálom kitalálni mindazt, amit mondhatnék, tán papírra is vetném megfogalmazódó gondolataim, ha ugyan lennének olyanok. Nem tudom.
Részvétem.; Itt vagyok.; Szeretlek. Egyik se jó. Marad hát egy könnyed telefonbillentyűt simító ujjtáncból születő üzenet, mely tartalmaz minden praktikus lényeget:
Éphram nincs itthon. Nálam alszol, apelláta nincs. Van egy valag piám, a tort rosszullétre hivatkozva kihagyod.
Smiley nincs, az mégis csak illetlen volna. Viszont miután magamra kanyarítottam a kabátomat, a lépcsőházból még megkapja a folytatást.
Húsz perc és ott vagyok érted. Ezúttal én vezetek.
Meg akarom menteni, a világon mindentől meg szeretném védeni, de tudom, hogy nem vagyok hozzá kompetens. Talán pofátlanság, hogy kiragadnám a gyászoló családja köréből, de.. én így tudok segíteni. És fogok is, addig éljek. Hacsak nem zavar végérvényesen el.

Az autóval hangosan fékezek, s isten engem úgy segéljen, addig fekszem a dudán, amíg elő nem kerül. Ajkaimat éppen csak pirosra rágcsálom, míg várakozom. Szeretem, amikor feketét visel, mindig úgy véltem, hogy szexi benne, ahogy a fekete eddig az elegancia színe volt bennem, de most szinte remélem, hogy valami csilicsáré színbe bújt. Hülyeség. Nyilván nem tett így. De egyszerűen fáj tudomásul vennem a fájdalmát, tehetetlennek érzem magam én már csak ilyen megakasztó gondolkodásmóddal rendelkezem.
- Lake View? - kérdezek rá a temető melyikségére, amint beült, ha ugyan megtette. Mielőtt a váltóra fognék, cseppet sem véletlenül a keze után nyúlok. Ha elkapná, akkor csak a térdére simítom tenyeremet. Épp egy szívdobbanás. Semmi több. S már indulhatunk.
- Kinéztem egy lakást. Egy tetoválószalon fölött van. Szerintem egy fokkal kevésbé bulis, mintha Éphramot győztem volna meg arról, hogy hadd nyissak szalont a lakásában, de azért megteszi. - veszem fel egy korábbi beszélgetésünk fonalát. A legrosszabb témafelvetés talán, de.. fogalmam sincs mi az, amit mondanom kellene. Nem akarom még jobban elszomorítani vagy épp felhívni gyászban gyengeségére a figyelmét. Hát terelek. Legfeljebb hárítja masszívan a törekvéseimet. Meg fogom emészteni.

Nem járok temetésre. Általában nem. A mi családunk nem arról híres hogy ilyen szinten kifelé élje az életét. Azóta pláne nem, hogy a föld alá tettük őt. Rég volt, tán igaz se volt, bőröm alatt mégis ott zsibong az érzés. Fáj. Neki. És borzasztó átérezni a nyomorúságát. Akkor is ha nem mondom ki. Akkor is, ha nem lehet - talán - róla pontos fogalmam. Csak szar és kész.
Úthengerként igyekszem átrobogni az életén ma, el kívánva seperni mindazt, ami érheti. Éppen ezért olyan az sms amilyennek, olyanok az egész napot illető ötleteim amilyenek.

Dehogy beszéljük. Így lesz.

Küldöm a választ, megfellebbezhetetlenné téve azt, amit akarok. Eszemben sincs hagyni hogy csak azért maradjon mert szükség van rá. Butaság. Ha hagyja magát kizsigerelni lelkileg azzal nem használ csak árt. Mert minél hamarabb roppan bele a bánatba, annál kevesebb ideig tud a labilisabb családja rendelkezésére állni.
Legyek most én a rossz, az aki elcsábítja, belefér. Ha nem köszöni majd meg senki, akkor is.

Mondd és mutasd. Majd eldöntöm, hogy bekapom-e.

Kap a végére egy nyelvöltést is, hangulatkeltés formájában. Hadd érezze a törődést.
Rámosolygott, amikor beszáll. Legyen ez bármilyen szentségtelen is ebben a helyzetben.
-Tipikus hozzáállás. Amit nem te csinálsz az már nem is jó, ugye?
Froclizom kedélyesen miközben indulásra osztokelem a masinát.
Olyan szívesen mondanék még valamit. Valamit ami kifejezőbb az érintésnél. De végül csak megfogom őt aztán el is eresztem mintha az intermezzo csak lényegtelen közjáték lett volna. Hogy mennyire nem volt az azt gondosan magamban tartom.
-A helyet nem konkretizáltam. Azt mondtam nekik hogy pasit viszek fel magamhoz és hangosan szeretem. Gondolhatod mennyire nem kellett győzködni. - nevetem el magam csendes diszkrécióval. Mégis csak egy temetésre tartunk éppen.
-Rugalmas a csóka. Menjünk holnap?
Kapok az alkalmon mint türelmetlen kisgyerek. Kapóra jön igazából azt illetőn is, hogy az abszolút kimozdításra játszom.
-Mondd csak, a szüleid tudják hogy én jövök veled?
Majdnem azt kérdezem, hogy tudják-e mit hazudott kettőnkről az azonosításon, de még idejében féket rakok a nyelvemre. Inkább azzal foglalkozom, hogy parkolóhelyet találjak magunknak. Egy temető környékén ez azért nem is olyan egyszerű.