A Hotel Recepciója

Amikor Holly-t megismertem, nem gondoltam volna, hogy képes leszek repülőre ülni és egészen Seattle-ig menni. Kapcsolatunk hajnalán még csupán az vezérelt, hogy minél több információt kiszedjek belőle az apjával kapcsolatban. Fontos nevek és címek birtokában volt az öreg Calhoun és jobbnak láttam, ha ezzel magam is tisztában vagyok. Amerika azonban teljesen más, mint Oroszország. Az emberek naivak és boldogan hisznek egy szebb jövőben, amit a tévékészülékben helyet foglaló színes bőrű férfi ígér nekik holmi céduláért cserébe, amiben egyetlen tollvonással eldöntik jövőjük sorsát. Persze ez ennél jóval bonyolultabb, és aki ebben nem jártas, az könnyen nagyot csalódhat. Így volt ezzel Holly is, amikor megismert. Az évek alatt a nevek és címek sora egyre csak nőtt, az apja dalolt, mint a legszebb dalos madár, pedig kalitkába volt zárva. A lánya pedig egyre mélyebbre csúszott a szerelem ingoványos és rózsaszín felhőtől ragacsos mocsarában. Nem hazudok, ha azt mondom, idővel én is érezni kezdtem valamit iránta, de csak azzal álltattam magam, hogy ez csupán a munkával jár. Az orosz kapcsolatok mindent elvártak tőlem, apám halála és Vasilisa eltűnése után gyenge és sebezhető voltam. Meg kellett mutatnom, hogy érek annyit, mint megboldogult apám. Hogy magam is képes vagyok egyben tartani a birodalmat és felvirágoztatni az orosz maffiát. Persze piszkosul marta az önérzetem, hogy taknyos gyereknek titulálva azt hitték, képtelen vagyok elvégezni egy munkát. Küldhettem volna bárki helyettem, hisz aki apámhoz lojális volt, az most a leghűbb emberem, mégis magam akartam kivívni az elismerést.
Az életünk már-már giccsesen tökéletes volt. Ő belém szeretett, ahogy azt terveztem, én pedig hónapokon át színleltem azt, amire roppantul nem vagyok büszke. Játszottam az érzéseivel, miközben tudtam, hogy az életét odaadná Charlie-ért. Csakhogy én nem az voltam, akinek hitt. Charlie kedves volt és odaadó, Zivon ennek szöges ellentéte. Egy idő után úgy éreztem, megbolondulok az egésztől és lelépek, de mindig felvillant előttem apám önelégült és büszke arca, ahogy azon az éjszakán megbecstelenítettem azt a lányt. Visszagondolva, az voltam én. És vagyok most is…
Nem akartam azt a gyereket. Egyáltalán nem és hiába örültem egy kósza pillanatra, tudtam, hogy ennek a gyereknek sosem lesz nyugodt élete. Pláne nem az én hátteremmel. Hiába vagyok császár, az orosz alvilág hercege, annyi ellenségem van, mint égen a csillag. Csak egyszer, egyetlen egyszer lankad a figyelmem és megtörténik a baj. Muszáj volt elmennem… nem volt más választásom. Mégsem tudom kiverni a fejemből sem Őt, sem a gyerekünket. És bár az apja újra előtérbe került, igazából nem miatta jöttem Seattle-be. Tudni akarom, hogy minden rendben van velük. Majd foglalkozom később az öreggel.
A hotel, melyben megszálltam igazán impozáns és ahogy a katalógusban írták, valóban pazar látvány belülről. Diszkrét módon kezelik az itt megszállókat, nem kérdeznek és meglepő módon, nem kell elismert emberekkel díszített dollárt csúsztatni egy-egy különös eset után. Még csak egy napja vagyok itt, de már most teljesen más, mint San Fransisco.  
Napi rutinként, a hotel lobbijában kívántam meginni a kávém, egyedül, társaság nélkül. Luka és Sergei a várost járják és mosolyognom kell, ha arra gondolok, milyen viccesen festenek egymás mellett. Kifejezetten jól esik, hogy senki nem téblábol körülöttem és végre elmerülhetek az újság és a kávé nyújtotta mámorban. Ennek ellenére torkomon akad a korty, amit jó ideje forgatok a számban.
Vajon viszket a tenyere egy pofonért?! Tudatalattim vigyorogva paskolja meg frissen borotvált arcomat. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar összesodor minket a sors, be kell valljam, nem készültem fel. Fogalmam sincs, mit mondjak neki. Elvileg én hagytam ott. Lágy csókkal a homlokán, angolosan távoztam közös otthonunkból, magára hagyva élete nagy utazásában. Nem tudja, hogy ezt valójában értük tettem.
-Ezt kérdezhetném én is tőled. – Visszatolom a csészét a recepciósnak és Holly felé fordulok. Tisztán emlékszem a napra, amikor megismertem. – A városban több tucat hotel van és neked pont itt kell fényképezned. – Ha elhitetem vele, hogy valójában érzéketlen és hirtelen döntés volt eltűnésem, talán még jobban gyűlöl. Jobb lesz ez így kettőnknek.
Szemem a hasára téved, önkéntelenül is elidőzik rajta. Az elején eljátszottam a gondolattal, hogy feladom addigi életem és normális munka után nézek, de rájöttem, hogy semmihez sem értek, csak ehhez. A zsaroláshoz és a gyilkoláshoz. Nekem Moszkva az otthonom és nem San Fransisco. Zivon Gruzinsky vagyok és nem Charlie Bowman.
-Ne itt rendezz jelenetet kérlek. – És ezzel utalok arra is, hogy a nagy testvér mindent lát. Nem akarok lebuktatni magam. Idővel persze beavatom önző és manipulatív tervembe, melybe belerángattam és mely miatt most a közös gyermekünket hordja a szíve alatt. – Gyere fel a szobámba és megbeszéljük a dolgokat. – Ajánlom fel a lehetetlen, kizárt dolognak tartom, hogy azok után, mait tettem vele, még elfogadná meghívásom.

Charlie így, Charlie úgy… Gyűlölöm ezt a nevet. Egyáltalán nem is értem, miért épp ezt választottam. Talán mert kedves hangzása van és olyan barátságos a csengése. Mint annak a majomnak abban a bugyuta sorozatban.
Voltak vitánk olykor és legtöbbször azok után kisétáltam az ajtón egy félmosollyal az arcomon, elintézve ezzel az egészet. De idővel ezek a vitánk épp úgy bántottak engem is, mint Őt. Ekkor már nem hagytam magára, viszont jobbára megkaptam a vendégszobát éjszakára. Most, ahogy előttem áll apró termetével, dühtől izzó tekintetével, újra eszembe juttatja a pillanatot, amikor megfogant közös gyermekünk. Ha jól emlékszem, és nem csal a memóriám, épp egy hasonló eset után következett be a nem várt esemény.
-Nem beszélhetnél kicsit halkabban, az isten áldjon. – Nézek le rá most már türelmetlen pillantással. Ha így folytatja, lassan az egész hotel rajtunk legelteti majd a szemét. Már így is kínos szemrebbenések vesznek körbe a recepciós hölgyek által. - Egy árva szóval nem mondtam, hogy egész a te hibád lenne. Meg volt rá az okom, hogy eltűnjek az életetekből és nem azért, mert berezeltem volna az apaságtól. – Sziszegem fogaim közt préselve a szavakat. Kezd elmenni a türelmem, amit oly sokáig tartogattam. Kezd unalmassá válni a színjáték, amit évek óta űzök. Már nem nyújt akkora izgalmat, mint az elején és szeretnék végre tisztavizet önteni a pohárba. Már amennyire lehetséges, hisz mégsem teríthetem ki a kártyáimat előtte. Legalábbis teljesen nem… a legjobb lapokat a végére tartogatom.
-Mégis ki máshoz mehettél volna Holly? A húgod az egyetlen ember, aki szó nélkül eltűr. – Hangosabbra sikeredik válaszom, mint azt terveztem. Gyerekeiket sétáltató párok és idős házasok néznek rám és egy percre elkalandozik a gondolatom. Szánalmas pillantással méregetnek, megvető tekintetük egyenesen átszúrja a szívem. Mégis mit képzelek magamról, hogy ezzel a bájos hölggyel így beszélek? Fogalmuk sincs, mi ez a z egész, mégis úgy méregetnek, mintha valami utolsó senki lennék.
Megragadom Holly karját és ha ellenkezik, ha nem – engem az sem érdekel – a lift felé vonszolom. Persze azért így is megkapom a lesújtó pillantások tömkelegét, de jobban járnak, ha nem engem vesznek célpontba. Még a végén rosszul sül el a fegyver…
-Ide figyelj! – Kezdek bele fojtott hangon. Végképp nincs türelmem kedvesnek lenni, hisz cseppet sem arról vagyok híres. Átkozott nőszemély… sikerült megpuhítanod. - Egyszer fogom elmondani és te rohadtul végig fogsz hallgatni. – Egy félreeső helyre lépek, magammal húzva Őt is. Kedvem lenne belekóstolni ajkaiba és itt, ezen a szent helyen magamévá tenni, de anyám úriembert nevelt belőlem, még ha apám ki is ölte egy részét belőlem.
Hátát a falnak nyomom, karjaimmal közre zárom, tenyeremet a márvány falnak préselem. Belenézek zöld íriszeibe és keresem a szavakat. Mégis hogy a francba vezethetném fel neki a tényt, hogy nem az vagyok, akinek megismert. Hogy az együtt töltött évek alatt sem autószerelőként kerestem a kenyerem, hanem távolról igazgattam a királyságom.
-Amit mondani fogok, hihetetlenül fog hangzani és őrültségnek fogod tartani, de nem tarthatom örökké titokban. A gyerekemet várod… – Anélkül, hogy megkérdezném, egyik tenyerem a pocakjára simítom. Különös, megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Egy percre szentimentális hangulatba kerülök, az egész világot megváltanám, de a szemem sarkából észreveszem a két ölebemet. Luka füléhez tapasztja telefonját és a helyiséget pásztázza. Nem telik bele pár másodpercbe, hogy kiszúrjon. Megindul felém, talán még Holly-t is meglátja.
Orosz szavak hagyják el számat, kapcsolatunk évei alatt talán először. Luka megdermed, válaszol és talán egy aprócska csalódottságot vélek felfedezni szemeiben.  Azt hiszem, nem csak én vagyok Holly egyetlen hódolója. Kiviharzik az épületből, Sergei utána, mi pedig ismét ketten maradunk. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, sőt, inkább az igazságot, de egyelőre nem tudom megfogalmazni.
Megnyomom a lift gombját és várom, hogy halk csengőszó jelezze érkeztét.

Luka hirtelen felbukkanása kizökkentett addigi magabiztosságomból. Az évek alatt szinte fel sem tűnt, hogy bármit is akarna Holly-tól, de visszagondolva néhány apró momentumra, a vak is láthatta volna, hogy bizony a legkegyetlenebb ölebem mégsem az, akinek mutatja magát. Ezért még számolunk, kedves barátom. Ami az enyém, az az enyém. Évekkel ezelőtt gond nélkül adtam volna túl rajta, mint valami olcsó portékán, de idővel minden megváltozott és átértékelődött. Már nem tárgyként tekintek a mellettem felvértezve álló nőre, hanem mint életem részeként. Igen, Zivon Gruzinsky meglágyult, puhány, érzelgős gyerekké változott, akire az anyja most biztos büszkén tekint le. Ezzel szemben apja forog a sírjában és átkozza a napot, amikor engedte, hogy Amerikáig utazzon és maga ássa bele magát a legmélyebb ügyletekbe. Még élt, amikor elhatároztam, hogy én magam derítem ki az árulók nevét és már halott volt, mikor San Francisco-ig utaztam, hogy magamba bolondítva Holly-t, zsarolhassam az apját.
Orosz szavak töltik be a szűkös liftet, mielőtt megszólalnék. Átkozódom és szitkozódom, amiért voltam olyan idióta és hagytam, hogy elkalandozzon a figyelmem. Sehogy se jövök ki jól ebből az egészből. A lift nagyot zökken, ahogy megáll azon az emeleten, ahol a szobám található. Amint szétnyílik az ajtó, csuklója után nyúlok és bilincsként fonom körbe ujjaimmal. Kapcsolatunk évei alatt nem tapasztalt tőlem ennyi durvaságot.
A bejárat már nyitva, idős férfi áll a küszöbön. Nem kell szólnom, elég egy pillantás és tudja, nem kívánatos személy. Becsukja maga mögött az ajtót. Fojtott szavak kúsznak be a réseken, parancsot osztva terelgeti a többit. A bárhoz lépve whisky-t töltök egy kristálypohárba. Borostyán színén megtörik a lemenő nap sugara. Egyszerre leszek erős és gyenge is, ahogy lehúzom az italt.
-Nem kell elhinned azt, amit mondok. De jogod van tudni, az igazságot. – Üstökömbe túrok, kósza tincsek hullnak szemem elé. A falnak dőlök, keresem a szavakat. Mégis mi az istent mondhatnék? Hogy az életünk egy színjáték volt? Hogy azért él még, mert én úgy parancsoltam? Hazudjak és meséljek be neki valami ócska, felszínes mesét? Ahhoz túlságosan féltem… túl jól ismerem az alvilág minden egyes fattyát, tudom ki az, aki egyetlen pennyért képes lenne elárulni. - Nem azért hagytalak el, mert nem akartam a gyereket. Te jó ég Holly, madarat lehetett volna velem fogatni, mikor megtudtam. – Kisfiús félmosoly kúszik arcomra. -  Egyszerűen meg kellett tennem. A kapcsolataim, az életem… – Végigsimítok arcomon. Homlokon mély ráncok keletkeznek, ahogy saját magammal vívódok.
-Nem Charlie a nevem. Zivon Gruzinsky vagyok, Moszkvában születtem 1985 decemberében. A büdös életben nem értettem az autókhoz. – Nem tudok a szemébe nézni. Jobbnak látom, ha a város fényeit pásztázza szemem, nem pedig hitetlenkedő arcát. - A lábim előtt hever egész Oroszország és az alvilág. Holly kicsit sem vagyok jó ember, érted már, miért mentem el?! – Jesszusom, nehogy még egy könnycseppet is ejtsek?! Inkább töltök magamnak még egy pohárral és miután ledöntöttem, még egyel. A szoba hirtelen levegőtlen lesz, újra a réginek érzem magam. Tele élettel, hatalomvággyal és önzőséggel. A telefon vadul rezegni kezd a zsebemben, ügyet sem vetek rá, az sem érdekel, ha az egész hotel lángokban áll. Nekünk most túl sok mindent kell tisztáznunk.
-És… hogy érzed magad? – Érdeklődöm állapotáról. Láttam már terhes nőket, tudom, hogy mindenkinél más tüneteket produkál. - Nem tűnsz nyúzottnak. – Vigyorodom el, a whisky-s üvegre pillantok. Az előbb még csordultig volt, most már csak félig van. Talán ennyit ittam volna vagy a képzeletem játszik velem. - Oh Holly, a francnak kellett neked ma idejönnöd. Olyan szépen elterveztem mindent. Megveszem a kaszinót, ami a pincében van és angolosan távozom. – Hevesen gesztikulálva lépkedek felé. - De nem, neked fel kellett bukkannod és kurvára keresztbe kellett húznod a számításaimat. Annyira ismerlek már… – Egyre közelebb jutok hozzá, ingatag lábakon állok. Az ital, a szűkös, levegőtlen szoba triplájára emelte véremben az alkohol szintet. Lehajolok hozzá, arcát tenyereim közé fogom.
-Ártatlan emberek vére tapad az ujjaimra. Senkitől sem félek… – Suttogok, mintha attól félnék, más is meghallja mondandómat. - Mégis rettegek a gondolattól, hogy valami történik veletek… – Óvatosan, lágy csókot lehelek puha ajkaira. Istenem, mennyire hiányzott már. Azt, hogy valójában mi áll megismerkedésünk hátterében, nem a mai nap témája.
Ahogy az sem, hogy ilyen könnyen megúszom hirtelen döntésemet. Nem az az ártatlan n, mint akinek mutatja magát. Vajon most is viszket a tenyere egy pofonért?

Alkoholtól felbátorodva férkőztem a közelébe és bár ne tettem volna. Hatalmas önmegtartóztatás kellett ahhoz, hogy ne döntsem az ágyra és tépjen le róla az összes ruháját. Vajon akarja látni ezt az énemet is? Undorodom magamtól, ahogy visszagondolok hajdani önmagamra. Arra a lényre, akit apám formált kénye kedve szerint éveken át. Ha ellenálltam, hát megbüntetett. Kezdve azzal, hogy elüldözte azt, akit őszintén szerettem az anyámon kívül. Vasilisa hiánya aztán nyomott hagyott szívemben és Holly volt az egyetlen, aki ki tudta tölteni azt az űrt a szívemben. Persze ehhez hónapok hosszú sorának kellett eltelnie, mégis sikerült neki egy olyan embert formálnia belőlem, amire anyám is büszke lenne. Ha még élne, biztos szeretné… és örülne az unokájának.
-Szerinted viccelnék az ilyenekkel? – Ráncolom homlokom, ahogy eltávolodik tőlem. Talán fél, vagy egyszerűen csak gyűlöl? - Nem hazudtam! – Emelem fel a hangom. - Az érzéseim, a viselkedésem, nem volt hazugság. – Legalábbis a végén már nem színleltem. Amikor pedig úgy éreztem, veszélybe sodrom őket, meg kellett hoznom egy nehéz döntést. Mi lett volna, ha értesülnek gyengeségemről… belegondolni sem merek.
Nézem, ahogy kikerül és az ablakhoz sétál. Tehetetlen dühömben ökölbe szorul a kezem. Mielőtt olyat tennék, amit később megbánnék, az whisky-s üveget számhoz emelem. Émelyít az illata, mégis belekortyolok. Egyet, aztán kettőt, végül hármat. Árnyékokat vélek felfedezni az ajtó rései alatt. Kíváncsiak, akár a gyerekek. Ismernek és tudják, hogy csupán idő kérdése és visszatér a régi Zivon. Pont ettől tartok én is, ezért iszom.
-Öhm, Luka és Sergei az alattvalóim. Bármit megtesznek, amit mondok nekik. – Vigyorgok, erősnek és kikezdhetetlennek érzem magam. Az ágyra ülök, gondolatok tömkelege cikázik a fejemben, de ülve sem jobb a helyzet. - Ott voltak velem San Francisco-ban is. A munkatársaim… – Felnevetek, megvakarom államat és állásba tornázom magam. Megtántorodom első lépésemtől és jobbnak látom, ha a falnak dőlve hallgatom Holly-t. Nem válaszolok kérdéseire, összeszorítom szemeimet, ahogy hangja egyre élesebben cseng fülemben. Aztan hirtelen előttem terem, megragadja ruhámat mellkasomnál, nekem pedig elfogy a türelmem.
-Fogalmad sincs, milyen életet éltem előtted. El sem tudod képzelni, mennyi ellenségem van. Ha veletek maradok, ha úgy élünk, mint egy normális pár, idővel nem kirándulni jártunk volna, hanem a temetőbe. – Lefejtem ujjait ruhámról és a csuklójára markolok. - Jobb lett volna, ha mindent elmondok? Szerinted megértetted volna? Tudtál volna szeretni, ha tudod, hogy ki vagyok? Nem undorodtál volna tőlem, ha tudod, hogy mennyi embert megöltem? – Nem tudom kontrolálni érzéseimet, sem a dühömet. Ellököm magamtól, ha nem ő állna előttem, talán még kezet is emelnék rá.
-Az apád miatt! – Ordítom ingerülten. - A kibaszott apád miatt. Információkkal szolgált az orosz maffiának. Csicsergett, mint egy dalos madár, de idővel elnémult. Nekem pedig nevekre volt szükségem. Így jöttél te a képbe… – Kár lenne tovább titkolózni, bár az igazat megvallva, nem ebben a kényes szituációban kellett volna olajat öntenem a tűzre. Gyűlölöm magam azért, amiért kihasználtam. - Aztán minden más lett és beléd szerettem. – Menteni a menthetőt sosem késő, bár az én esetemben talán kár a fáradtság érte. Erőm sincs ahhoz, hogy tovább vitatkozzak. Rég voltam ilyen őszinte bárkivel is. Megérdemli, hogy tudja az igazat még akkor is, ha ezek után nem kíváncsi rám.
-Egyet azért jobb, ha tudsz. Ő az én gyerekem is. Nem tilthatsz el tőle. – Leroskadok a mellettem üresen ácsorgó székre. Belefáradtam, hogy egy olyan életet élek, ami távol áll tőlem és az elvárásaimtól. Egy olyan ábrándot kergetek, aminek nincs értelme. Tizennégy évesen elhittem, hogy szebb jövő vár rám és nem kell apám nyomdokaiba lépnem. Aztán anyám halála után minden megváltozott. Romlott, erkölcstelen féreg vált belőlem, aki apám várában ide-oda kúszott büntetlenül. Bármit és bárkit megkaptam anélkül, hogy annak következményei lettek volna. Azt hittem, Holly-val is játszadozhatok majd, hogy kényemre formálhatom és kedvemre tehetek vele bármit, amit épp a fejembe vettem. De nem így lett és az évek alatt rádöbbentem… nem kell nekem olyanná válnom, mint az apám. Csakhogy akkor már késő volt. Elbaltáztam az egész életemet.
-Ha menni akarsz, Krilov majd hazavisz. – Könyökeimmel combomra támaszkodom és tenyereimbe ejtem arcomat. Mocskos egy világot élünk, ha azt kell bántanom, akit a legjobban szeretek.

Olyan könnyű lenne azt mondani neki, hogy menjen. Meneküljön, fusson és vissza se nézzen. Felejtse el, hogy valaha együtt voltunk, törölje ki minden emlékét rólam és élje az életét úgy, mintha soha nem is találkoztunk volna. Ésszerű döntés lenne részéről, ahogy az én részemről is. Valami eszement mesével elaltathatnám Antonovich gyanakvását. Az öreg fenntartásokkal fogadta, hogy apám halála után nem őt, mint legfőbb bizalmasát nevezte meg az alvilág királyának. Nem ülhetett a trónra, amelyre oly régóta ácsingózott. Helyette én foglaltam el az engem megillető helyet és ez azóta is böki a csőrét. Bár az én királyságom bábja, szinte biztos vagyok abban, hogy másfelé is kacsingat. Híre ment, hogy a „vörösök” kémje, információkat csepegtet a konkurens társaságnak, cserébe megvédik és élete végéig biztonságot kap. Ígéret szép szó, az már más kérdés, hogy betartani Lev Volkov sem fogja. Nem úgy ismerem, mint aki megtartaná kimondott szavait.
-Ugyan már Holly, az első adandó alkalommal elrohantál volna a húgodhoz. – Tudom, hogy így lett volna. Szoros kötelék van közte és a testvére között, máshova nem tudott volna menekülni. - Ott lihegtek volna a nyakadban. Annyira én sem vagyok kegyetlen, hogy végignézzem, ahogy elkapnak… én nem… – Nem bírtam volna elviselni, ha bármi bajod esik. Gondolataim kóválygósak lesznek, összefolynak szavaim a fejemben. Már nem tudom, mit szabad mondanom és mit nem.
Érzelmeim kifakadását tagadás követi, amibe belefacsarodik szívem. Kár lenne bizonygatni, hogy szeretem, ha úgysem hisz nekem. És őszintén, azok után, amiket ma elmondtam neki, nincs jogom ahhoz, hogy felhánytorgassam szívtelenségét. Örülök, hogy ennyivel beérte és nem kellett levakarnom magamról, miközben hisztérikus állapotban kaszabolja arcomat.
Lehunyt szemmel ülök a széken, könyökeim fájdalmas foltot hagynak combomon. Érzem illatának ismerős esszenciáját, távolról hallom, ahogy felém sétál. Engedem, hogy a hajamba túrjon és egy pillanatra elfog a nosztalgikus érzés. Annyi emlék köt minket össze, amiből talán csak a fele igaz. Kapcsolatunk első éve a megszokásról szólt. Ahogy a mondás is tartja, megszoksz vagy megszöksz. Gyűlöltem azt a feladatot, amit kiszabtam magamra, de jobbnak láttam, ha én végzem el a piszkos munkát. Meg aztán, mégis kit küldtem volna magam helyett? Luka a negyvenet tapossa, Sergei pedig annyira hülye, hogy csodálom, még életben van.
-Hogy nem öllek meg. – Szólalok meg fojtott hangon, nagyot nyelek mondatom végén. - Bármennyire gyűlölöd, mégis csak az apád. Könnyű volt azzal zsarolni, hogy életben hagylak téged és a húgod is. – Orrnyergemet masszírozom, szemhéjaim összeszorítva kizárják a külvilágot. - Nem akarom, hogy elmenj. – Felnézek rá, majd szemem lejjebb siklik. - Nem akarok olyan lenni, mint az apám. Egy mocskos féreg volt, aki megérdemelte a halált. Gyűlöltem egész életemben, csupán azt akartam, hogy büszke legyen rám, de nem azért, mert megerőszakoltam egy lányt tizennégy évesen. Vagy azért, mert a puszta kezemmel ástam neki gödröt a hátsókertben. – Elszorul a torkom, ahogy visszaemlékezek arra az éjszakára. Álmatlan éjszakák sokasága miatt képtelen voltam aludni és egy idő után úgy éreztem, jobban lennék, ha valaki végre engem is elhantolna. Aztán anyám halála után már semmi sem érdekelt. Ő volt a fény az éjszakában, az utolsó mentsváram, de ő sem bírta elviselni apám zsarnok természetét. - Ez vagyok én Holly. Van ez az oldalam, ami ellen nem tudok mit tenni. Szeretem, hogy hatalmam van. Hogy parancsolhatok és szó nélkül teljesítik még akkor is, ha az lehetetlennek tűnik. – Beteges, tudom és mindezt apám nevelésének köszönhetem. De megváltoztam. Illetve csak egy részem. De tudom, hogy ha elnyomnám ezt az énemet, egy idő után felrobbannék és megsemmisítenék mindent és mindenkit magam körül.
-Költözz Moszkvába. Ott szemmel tarthatlak. Lehetnél a királynőm. Pazar életetek lenne, semmiben nem szenvednétek hiányt. – Őrült ötletnek tűnik, de talán kivitelezhető. Magamhoz térek, mocorogni kezdek, az üveget keresem. Túl messze van tőlem, de ha jól nyújtózom, elérhetem. Csak pár centiméter hiányzik, igen, mindjárt a markomba zárhatom. Megbillen a szék alattam, az üveg után nyúlok, de csak a levegőt markolom. Elterülök a padlón, mint méretes bálna a szárazföldön. Szitkozódok, természetesen oroszul, lassan már elfelejtek más nyelven beszélni.