A hotel előtere

Rohantam, ahogy a lábam bírta. Amy nem szokott csak úgy telefonálni, hogyha nincsen nagy baj, mármint.. határozottan nem így. Van közöttünk az a hallgatólagos megegyezés azt illetőn, hogy ő nem beszél a munkám alanyairól, s így én sem szégyellem magam amiatt, mert mesélek neki róluk. Persze mindig név nélkül teszem, de azért rá lehet jönni. Melissa például olyan, akinek a kiléte hamar kiderült, pláne azért, mert mindketten ismerjük őt. Én a hangját, Amy pedig a küllemét is, valamilyen szinten hát mindketten együtt dolgozunk vele.
Köszörülök torkot a taxi anyósülésén. Látom én, hogy előttünk valaki lefeküdt szinte aludni az úton, de nem nagyon érek rá. Torkomban dobog a szívem.
Nyúlok az ajtót nyitó fogantyúhoz a piros lámpánál, majd még mielőtt a sofőr - vagy a józan eszem - felhívná a figyelmemet arra, hogy jó lenne visszavedlenem normálisba, kinyitom az ajtót, s már a négysávos út közepén találom magam a lassan zöldre váltó lámpa és a kocsik bűvkörében.
Szalad ki a számon halkan. Nem szoktam káromkodni, de a helyzet melegsége kicsalja belőlem a szidalmat, mely saját magam ellen irányul. Futva indulok meg az autók között és a járdára épségben eljutva végül hálát adok az úrnak azért, hogy csak öten dudáltak le, de senki se vasalt ki.
A hotel előtt nagy a tömeg, alig tudom átverekedni magam rajtuk, de végül csak-csak bejutok a recepcióhoz. Azonnal Amyt keresi tekintetem.
Tudom, hogy egyedül nem mehetek a tetőre, márpedig muszáj beszéljek vele. A telefon most, ezen a ponton már nem opció.
Kérdezem közben, mert szeretném nagyjából összerakni a kirakós darabjait. Melissa, a jó ég áldjon meg! Csak ma is hallgass rám.. személyesen is és ne csak az éteren keresztül.

Napok óta boldogságfelhőben úszok. Nem tudom felfogni ami velem történt. Boldog vagyok és úgy érzem, hogy ezen semmi nem tud változtatni. Amióta újra találkoztam Étiennel úgy érzem, hogy az egész világ az enyém és bármit megtehetek amit csak akarok. Bár még mindig félek attól, hogy egyszer kiderül a titkom és örökre elveszíthetem, de ezt a gondolatot megpróbálom olyan távol tartani magamtól amennyire csak tudom. Bár realista ember lévén tudom, hogy minden pillanatnyi boldogság mulandó, ebbe mégsem akarok belegondolni, csak élvezni akarom a pillanatot és kész.
Boldogan és kipihentem ébredtem. Hosszú percekig csak fekszem az ágyban és bámulom a falat. Gondolataim össze-vissza cikáznak, és tele vagyok energiával. Szinte táncolva megyek a konyha felé, hogy megigyak egy jó erős kávét. Sosem kezdem a napot enélkül az erős ital nélkül. Bárhogy is kelek fel, nem indulhat el a napom nélküle. Szokásos módon, kevés cukorral és tej nélkül fogyasztom. Felkuporodom a kanapémra és kezembe veszem az egyik kedvenc Bronte kötetem. Így indul jól a napom, kávéval és egy jó könyvvel. Ennél szebben már csak akkor indul, amikor Étienne mellett ébredek fel. Kiskutyáim vidáman ugrálnak körülöttem, jelezve, hogy ennének már valamit. Megsímogatom Zafír buksiját és engedem neki, hogy az ölembe fészkelje magát. Teljesen beleélem magam a regény soraiba, látom magam előtt a helyszínt, ismerem a szereplőket. Néha nagyon el tud ragadni a képzeletem, édesanyám mondogatta mindig, hogy örök álmodozó vagyok. Hát az álmodozás az megvan, de abban már nem hiszek, hogy ezek valóra is válhatnak. Kinőttem már a tinikorból, annyi minden van a hátam mögött, annyi szenvedés, kísértés és fájdalom.
Nem tudom mennyi ideig ültem összegubózva a kanapén, a könyv bűvkörében, de a telefonom rezgése térít vissza a valóságba. Még szerencse, hogy szokságom használni az emlékeztető opciót a kütyümön, különben teljesen elfelejtettem volna a mai kiálítást, amire hosszú hetekkel ezelőtt sikerült belépőt szereznem. Nem volt könnyű, sok utánajárással járt, de a lényeg az, hogy sikerrel jártam. Egy orosz festő művei kerülnek kiálításra, olyan rég nem voltam Oroszországban, végre láthatok egy darabkát belőle.

Nehéz volt kiválasztanom a megfelelő öltözéket a mai délutánra. Nem szeretnék túl slampos, de nagyon feltűnő sem lenni. Hosszú keresgélés után végül egy combközépig érő fekete koktélruhát sikerült kiválasztanom egy sötétszürke blézerrel. Egy szolid kis smink, és már készen is állok az estére. Taxival teszem meg az utat a helyszínig, autóm nincs és metrózni most egyáltalán nincs kedvem. Szerencsére a forgalom eléggé elfogadható így körülbelül fél óra múlva már le is parkol a sárga hintóm a hotel bejárata előtt.
- Köszönöm. – nyújtom át a zöldhasúakat a söfőrnek és a következő lendülettel már a bejárat felé veszem az utat. Nagyon kíváncsi vagyok erre a bemutatóra, szeretem a művészetet és ha egy apró darabot mutat be szeretett szülőhazámról az még kíváncsibbá tesz. Hatalamas és meleg helyiségbe vezet az utam, ahol már jócskán vannak jelenlévők. Átadom az ajtóban álló biztonságiőrnek a belépőmet egy mosoly kíséretében, majd körbenézek a teremben. Egy arra járó pincér tálcájáról leveszek egy pohár pezsgőt és elindulok a festmények között. Kellemes zene szól, néhol még orosz szavakat is hallani vélek. A festmények gyönyörűek, mindegyik Oroszország egy-egy darbkáját tárja elém. Az egyik Moszkvai utca látképénél megállok és gondolataimba merülve figyelem a gondosan kidolgozott művet. Látom magam gyerekként szaladgálni ezeken a macskaköveken, almát lopni a fáról. Azt hiszem, hogy nagyon hiányzik nekem.

Nemsokára itt a karácsony. Alig másfél hét van az ünnepekig és a nagy hajtásban nekem legalább egy picike időm jut a pihenésre is. Valamiért Advent alatt mindig csökken a bűnözés, egészen pontosan december tizenkettő után kezd meredeken süllyedni, így van időm végre bevásárolni ajándékokból és kicsit foglalkozni a kulturális életemmel is. Ez utóbbit talán nem kellett volna Marianak megemlítenem telefonon, mert azonnal megkaptam az ajánlatot, hogy korábban jön és kísérjem el néhány orosz művészeti programra, többek között egy színházi balettelőadásra, egy vers felolvasásra és egy képkiállításra is. Ki hitte volna, hogy a gazdag szláv elit idén pont Seattle városát tűzi ki a rendezvények helyszínéül? Azon, hogy Maria még hetven évvel az Amerikába való emigrációja után is meghívásokat kap mindenhova automatikusan, már meg sem tudok lepődni. Az egyetlen még élő "nagymamám" a művészetével mindig megnyerte mások szívét és rokonszenvét. Hiába amerikai állampolgár, hiába nem járt évtizedek óta orosz földön, ha nem számítjuk a konzulátus rendezvényeit, attól még imádják. Az utolsó igazi balett nemzedék maroknyi élő tagjának egyike, akik még a régi elvek szerint tanulták a művészetet. És olyasvalakit, aki majdnem kilencven évesen is aktív és foglalkozik az ifjú tehetségekkel, egyébként pedig halomra nyerte a díjakat és kitüntetéseket, egyébként sem lehet elfelejteni. Ennek megfelelően pedig nálam lakik a héten és ő tartja kézben a programot is. Meg a ruhatáramat. Ez utóbbi picit fájdalmas, tekintve, hogy még ilyen szép korban is majdnem jobb formában van nálam. Évtizedek napi szintű tornája és táplálkozása bizony meglátszik rajta, ennek megfelelően pedig a maga alig 152 centijével bizony egy számmal kisebb ruha kell neki, mint nekem a 175-höz. Pedig rám sem mondhatja senki, hogy húsos lennék, esélyem sincs meghízni annyi sport mellett, amennyit hetente űzök. És hogy jön ide ez a téma? Nagyon egyszerű, két igencsak hasonló szabású ruhát választottunk magunknak. Neki pezsgő színű, vastagabb pántos, fényes anyag jutott, római stílusban, én pánt nélküli, deréktól lefelé számtalan fátyolrétegben hullámzó rubinvörös csodát kapok. A hasonló derék vonal, szűk felső rész és azonos esés mellett le sem tagadhatjuk, hogy mondhatni összeöltöztünk. Legalább valamiben hasonlítsunk, ugye. Ezen kívül csak a hasonló árnyalatú világos bőr és élesebb arccsontok utalnak rá, hogy rokonok lennénk. Ő mindig is alacsony volt, törékeny, ősz haja egykor tejfölszőkében pompázott, szemei pedig mély dzsungelzöldek voltak, bár mára kissé megfakultak és a kristályos szemüveg eltakarja őket. De még mindig kifogástalan orosz nemes kisasszony. Én kék szememet az apai nagyanyámtól, fekete hajamat hawaii anyámtól kaptam, magasságomat meg nagyjából bárki mástól a családban megörökölhettem, csak Maria ilyen apró...
Az oroszom elég jó, rendszeresen fordítok orvosi témájú cikkeket is, így nem esik nehezemre követni a beszélgetés folyamát, de így is fárasztóvá válik a dolog egy idő után. Az idősebbek egy olyan világban nőttek fel, amelyet az illem irányított és sokkal terjedelmesebben, árnyaltabban fejezik ki magukat, folyamatosan utalásokat használva konkrét kijelentések helyett. Nekem pedig ez sok, így hamarosan búcsút veszek tőle és elindulok a képek szemügyre vételére. Még soha nem voltam Oroszországban, az ismereteimet könyvekből, internetről és a google segítségével gyűjtöttem össze, így a modern festészet egészen magával ragadó. Még akkor is, ha nem vagyok egy nagy rajztehetség. Sebészként ki kell tudni szúrni a legkisebb elszíneződéseket is egy szerven, így leginkább az árnyalatokat figyelem meg. Amik nagyon megdöbbentenek néha.
- Nekem rossz a szemem, vagy a művész tényleg vöröset rejtett el a zöld, kék és szürke részeken is? - ha távolról, egy méterről nézi valaki a képet, fel sem tűnik neki, de van egy lehelet vékony sáv szinte minden békét sugárzó részletben. Olyan apró, hogy nagyító nélkül kiszúrni sem könnyű, de ott van. Mintha a világ legvékonyabb ecsetjét használta volna a felrakásához. Vagy lehet, hogy vörös hajszálat ragasztott a vászonra? Annyira meglep a felfedezés, hogy fel sem tűnik, már nem a korábbi diplomata áll mellettem, hanem egy teljesen idegen nő és őt szólítottam meg...

// Kinézet

Csak állok a festmény előtt, mint akinek földbe gyökerezett a lába és hagyom gondolataimat elkalandozni. Hosszú évekkel ezelőtt jártam utoljára a szülőföldemen, valójában nem is hittem, hogy ennyire hiányzik nekem. A szürke hétköznapokban csak nagy ritkán jutnak eszembe a gyerekkorom emlékei. Az orosz nyelvet is ritkán használom, hiszen ebben a nagy városban nem igazán ismerek oroszul beszélő embereket. Fél évente egyszer, amikor a szüleimmel beszélek telefonon el-el ejtek néhány orosz szót, mondatott, van néhány orosznyelvű könyvem otthon, de ezeken kívül a hétköznapi életemben nem használom már az anyanyelvem. Pedig tizenkét évesen, amikor idejöttünk hossszú hónapokon keresztül nem voltam hajlandó megszólalni angolul. Sem iskolában, sem a barátokkal, de még a szüleimmel sem. Aztán beláttam, hogy csak a saját életem nehezítem meg, úgysem megyünk innen sehova. Megtanultam hát az angolt, amit most már természetesen zökkenőmentesen használok, rég volt már a gyerekkor. Itt állni a rengeteg festmény között és a szülőföldem részleteit nézegetni igazi kincs most nekem. Szeretném, ha anyáék is itt lennének velem, látnák ezt a csodát.
Annyira belemerülök saját gondolataimba, hogy észre sem veszem, hogy valaki mellém szegődött, csak a hangja térít vissza a valóságba. Hirtelen megint éveket repülök a madárcsicsergéstől a kiálítás tompa zajáig.  Rápillantok a nőre és összeráncolom a szemöldököm. Kell néhány másodperc amíg megértem, hogy mire is utal. Annyira elmerültem saját gondolataim és emlékeim tengerében, hogy a valóság és külvilág még teljesen zavaros. Mintha most ébredtem volna fel. Ismét rápillantok a képre, de ezúttal megpróbálom más szemmel nézni, és a vörös csíkokat keresni rajta. Közelebb hajolok a festményhez, az orrom és a vászon között alig van néhány újnyi távolság. Erőltetnem kell a szemem, de végül megpillantom azokat a rejtett csíkokat.
- Nahát.... – csúszik ki a számon. - Azt kell, hogy mondjam önnek igazán jó szeme van! Én megmondom őszintén, hogy nem vettem észre őket. belekortyolok a pezsgőbe és hátrálok néhány lépést.
- Ebből a távolságból egyáltalán nem észrevehető. Milyen művészi munka, csodálatos. Aprólékos, szépen kidolgozott...
Abszolút megérte megszerezni a jegyet, kár lett volna kihagyni ezeket a csodálatos festményeket.
- Gyerekkoromban sokat szaladgáltam ezeken a köveken. Errefele volt az iskola ahol jártam. Amikor én gyerek voltam, itt – mutatok a kép jobb oldalára - volt egy gyümölcsös kert. Mindig innen loptuk az almát. nem tudom, hogy miért mondom mindezt el ennek az ismeretlen nőnek. Csupán jól esik kimondani a szavakat, bevonni valaki mást is az emlékeimbe.
- Elnézést! Kicsit elragadott az emlékezés küldök felé bocsánatkérő mosolyt.
- Nadiya vagyok. illik bemutatkozni ha már szegényt így lerohantam az emlékképekkel. Barátságosan nyújtom felé a kezem. Úgy általában nem vagyok az a nagyon barátkozós típus, de most jól esik ismerkedni.

Azt hiszem, a szemem még a régi. Legalábbis az apró, vörös vonalak, amelyeket én is kiszúrtam nagyjából két lépés távolságra a képtől közelebb hajolva egészen biztosan láthatóvá válnak és a textúra egyértelművé teszi, hogy mégsem hajszálak. Nem mintha hinnék benne, hogy létezik olyan árnyalatú haj, mint ez a sötét vörös, amely a félig száradt vérre emlékeztet engem első pillanatban. Meg a másodikban és harmadikban is, utána pedig kell néhány újabb, hogy sűrű vörösborra asszociáljak helyette. Azt hiszem, az én életemben már megvan a hatása annak, hogy nem éppen lélekbarát munkát végzek. Hiába kapcsolom ki az érzelmeimet ilyenkor, hiába egyértelmű mindenki számára, hogy nekem nem sajnálni és gyászolni kell valakit, hanem megállapítani a halál okát, hogy elkapható legyen a gyilkos, attól még mindenre én sem találhatok megoldást. És nem vagyok robot sem, akinek ez mindig sikerül. Mostanra értem el azt a pontot, ahol már kell a kikapcsolódás és persze a megnyugvás is. Ezért került hozzám két hete Mercy. A tigrismintás, még mindig kissé beteges macska, akinek pár hónapja még az egyik lábát is amputálni kellett egy baleset miatt. Én mégis beleszerettem minden hátránya ellenére. Talán, mert én sem leszek már soha többé egészséges nagy eséllyel és ebben ő is hasonlít rám. Csak ő nem mindent egy balesetnek köszönhet, hanem a ténynek, hogy néhány kapzsi macskatartó addig tenyésztette a toyger fajtát drága pénzért kis családon belül, amíg a génhibás alom világra nem jött. Utána pedig kidobták azt a néhány kölyköt is, amelyek túlélték egyáltalán a szülést...
- ... és fájdalmas is. Engem folyamatosan alvadt vérre emékeztet a szín, a tény pedig, hogy szinte mindent átszőnek a vonalak, igencsak árulkodó - fejezem be a beszédet, miközben egy pillanatra én is közelebb hajolok a képhez, keresve valami mintát ezekben a vékony vonalakban. A legtöbb egyértelműen egyenes, körvonaltól körvonalig tart, és egyre inkább kezdem hinni, hogy egy papírlap segítségével bűvölték ide. A papír elég vékony, festékbe mártva és hajtogatva könnyedén elérhető vele az adott szélesség, elég hozzáérinteni a vászonhoz és már ott is van a nyom. Egyre inkább kezdem elhinni, hogy a kép készítője komoly visszhangot váltott ki a művével Oroszországban és nem hazugság, hogy szép, hosszú kirándulást tervezett be magának olyan országban, aminek nincs kiadatási engedélye egyik volt Szovjetuniós állammal sem. A gondolataimból ismét a lány vált ki és a meséje. Ezek szerint nem képzeltem az enyhe akcentust a hangjában, tényleg nem angol, hanem orosz. Vajon milyen érzés lehet festményeken viszont látni a környéket, ahol felnőttél?
- Nekem nem probléma, pont a meséjétől elevenedik meg számomra a helyszín a képről. Az igazi, gyermeki, a festő emlékei nélkül, amelyeket a vászonra vitt. És lehet, hogy munkahelyi ártalom, de megint azt hiszem, látok valamit itt. A fa árnyéka nem emlékezteti valamire? - teszem fel a kérdést immáron oroszul, miközben jobban körül nézek és kiszúrok egy pincért a közelben egy nagy tálcányi pezsgőt egyensúlyozva. Igen, ő kell most nekem. Intek neki, hogy hozzon egy kis alkoholt, miközben hagyom, hogy a nő megnézze a jelzett alakot. Engem ugyanis a halottak körvonalaira emlékeztet, amilyeneket a zsaruk szoktak hagyni a helyszíneken. Csak itt nem fehér, hanem fekete az egész. De akkor is biztos vagyok benne, hogy ha a google-n kikeresném a címet és beütném a halál szót oroszul, kiírná, hogy ott valaki tényleg elveszítette az életét. Üdv a világomban, ahol bizony ami nem tűnik szépnek, az ritka csúnya lehet...
- Nyssa, de ha az könnyebben megjegyezhető, akkor a középső nevem Alexandr - teszem hozzá, mert ugyan nem olyan komplikált ez a név, de arab, és így bizony meggyűlik vele az emberek baja. Főleg a szlávoké. Az Alexandra fehérorosz verziója ellenben számukra is könnyedén kiejthető és elég ismerős ahhoz, hogy ne felejtsék el könnyedén. Sőt, még egy fél vezeték névvel is meg tudnának birkózni. A másik fele az, ahol bedobják a kulcsot, hála a milliónyi magánhangzónak és néma hangnak. - Egyébként remekül beszél angolul, jól sejtem, hogy még tinédzser kora előtt váltott nyelvet? - ez elég árulkodó tud lenni általában. A legtöbb ember számára az az alap nyelv, amit tiniként használt, ha utána akart újat tanulni, akaratlanul is vaskosabb akcentusúvá vált. Mikor az emberi test növekszik és változik, akkor a száj is alakul és részben idomul a leggyakrabban használt nyelvet. Ezért van, hogy hiába beszélem anyanyelvi szinten az oroszt, nekem bizony van egy kis akcentusom benne. De én már a második amerikai generáció tagja vagyok, így ennyi talán megbocsátható. Már ezen a szinten már nem is beszélné ősei nyelvét. - Esetleg le tudja olvasni a kép címét? Ismerem a cirill ábécé betűit, de a kézírással meggyűlik a bajom - folytatom, miközben a bal alsó sarokra mutatok, ahol bizony ott van a művész aláírása mellett még valami. Csak nem tudom pontosan kibetűzni. Fenébe...

//a dőlt betűs részeket Nyssa oroszul mondja elvileg, így fogom ezt jelezni a jövőben is

Egszerűen hihetetlen, hogy egy festmény mennyire képes elterelni az ember gondolatait. Teljesen más világba csöppentem általa, gyerekkorom Oroszországába. Csak úgy ömlenek felém az emlékek, amikor még gondtalan és boldog voltam. Még nem volt az élet ilyen kegyetlen és a fájdalmat is csak a mozi vásznáról ismertem. Önfeledten tudtam örülni minden apróságnak amim volt, a szüleim még szerves részét képezték az életemnek. Büszkék voltak. Az életem nagy részét a boldogság, nevetés és önfeledt játék tette ki. Most meg mi lett belőlem? A saját létezésével harcoló nő, akinek valahol tizenkilenc éves korában kisiklott az élete és azóta folyton vakvágányon van. Egy megkeseredett ember, akinek már nem igazán van boldogság a szívem. Egy gyilkos, egy magányos farkas, egy félresiklott vonat. Ez lennék hát én. Rengetegszer gondolkodtam már azon, hogy ha Moszkvában maradunk talán mindez nem történik meg. Akkor nem esek szerelembe fiatalságom legszebb éveiben, nem kell elviselnem a folytonos veréseket és megalázásokat, akkor nem lennék egy mészáros. Bevallom nagyon haragudtam édesanyámékra, őket okoltam minden szerencsétlenségért ami engem ért az elmúlt években. Ha ők nem ragazkodnak annyira Amerikához, ha apámnak nem lett volna fontos visszatérnie a szülővárosába akkor minden bizonnyal most más életem lenne. Befejeztem volna az egyetemet, normális munkám lenne, férjem és gyerekeim. Egy nyugodt család, szép jövő és karrier. Ehelyett viszont, félek utat engedni az érzelmeimnek, rettegek  őszintének lenni, nem merem beengedni teljesen az életembe azt a férfit aki után minden porcikámmal sóvárgok, menekülök, és folytonos rettegésben élek. Hihetetlen, hogy ezeket a gondolatokat – vagy inkább vágyakat- egyetlen festmény hozta ismét elő bennem. Rég eltemetett álmok és sérelmek ezek, túl fájdalmasak ahhoz, hogy a mindennapokban foglalkozzak velük. Pedig tudom, hogyha igazán szeretném még minden megvalósítható lenne, csak abban nem vagyok egészen biztos, hogy hogyan is kellene mindezt kivitelezni. Hogyan hagyhatnám fel azt az életmódot ami mára már a lételemem egy olyan ábránd miatt, ami az első rossz mondat után szertefoszlik? Megérné ismét olyan helyzetbe keverni saját magam aminek nem tudom a pontos végkifejletét? Gondolataim kusza menetéből ismét a fiatal nő hangja rángat vissza. Megpróbálom nem elragadtatva nézni a festményt, egy „kívülálló” kíváncsi tekintete sokkal több részletre felfigyel.
- Fájdalmas...most, hogy mondja, valóban olyan kísérteties az egész. Titokzatos Lázasan kutakodok agyamban valami emlék után. Történnie kellett valaminek ami megihlette a festőt. Vagy csak a képzelete játszott volna vele? Már idejét sem tudom, hogy mikor hallottam utoljára orosz szavakat – leszámítva azt a néhány telefonbeszélgetést anyukámmal – így alaposan meglepődöm, amikor oroszul válaszol szavaimra. Nem is tudom, hogy miért lepett meg ennyire, végülis egy orosz festő műveit csodáljuk, számítottam arra, hogy rajtam kívül is bőven akad majd még oroszajkú a teremben. Mosolyra húzodik a szám és azonnal az anyanyelvemen válaszolok neki. Eltelhet bármennyi idő anélkül, hogy anyanyelveden szólalj meg, soha nem tudod elfelejteni. Nekem még mindig kedves a szívemnek.
- Ha jól értelmezem szavait, akkor ön még nem járt Oroszországban? Vagy csak Moszkvában? remélem kérdésemmel nem vagyok túl tolakodó. Megfigyelem az amlített fát és számomra is úgy tűnik, mintha egy fekete, arc nélküli ember lapulna az árnyékában. Időközben a kiürült poharamat a pincér tálcájára helyezem és elveszek még egy pezsgőt. Nem vagyok nagy italos, tulajdonképpen csak a pezsgőt és bort szeretem, ehhez a remeg estéhez és társasághoz pedig tökéletesen illik ez a buborékos, édeskés ital.
- Nyssa... gyönyörű név. ha jól sejtem akkor a kisasszony sem teljesen orosz, de erre a feltételezésemre nem kérdezek rá. Nem akarok túl tolakodó lenni és egyébként sem tartozik rám.  Kérédésre bólintok és belekortyolok az italba.
- Igen. Tizenkét éves koromban költöztünk Seattle-be. Apám amerikai. Gyerekkoromat töltöttem csak a csodálatos Moszkvában, így az angol is lassan anyanyelvnek számít nálam. És te? Amerikában születtél? tegezem le véletlenül. - És remélem nem bánod hogyha átváltok a hivatalos nyelvről egy kissé barátságosabbra. küldök felé egy mosolyt, majd tekintetemmel ismét a képet vizsgálom, apró részleteket keresve rajta.
Ismét közelebb hajolok a műhöz, hogy az aláírás alatt le tudjam olvasni a címet.
- Hmm...elég apró betűk...de ha jól látom: Rejtélyes férfi a címe. agyam automatikusan kutakodni kezd emlékek után, történnie kellett valaminek, ami megihlette a művészt és ezért így festette meg ezt az amúgy barátságos sétálóutcát. Hirtelen egy ujságcikk képe jelenik meg előttem. Egy festő elvesztette egyetlen lányát, sem a test, sem a tettes nem került elő soha.
- Azt hiszem tudom mi ez. Ezelőtt 15-20 évvel egy nagyon híres moszkvai festő egyetlen lánya eltűnt. Utoljára itt látták őt életben. Sem a test, sem pedig az álítólagos gyilkos nem került elő. Csak   vérnyomokat és néhány szakadt ruhadarabot találtak utána. Hosszú hónapokig, talán évekig is kerestette a lányt. De sem élve sem holtan nem találták meg.
Megborzongok egy kicsit ahogy eszembe jut ez az emlék. Bele sem merek gondolni mit érezhet egy szülő ilyen szituációban.
- Lenyűgöző.

- Én inkább kegyetlennek mondanám. A kép szépségét direkt csúfították el rejtett módon - elvégre a vörös csak nagyon közelről vagy alapos nagyítás után kiszúrható és nekem is edzettség kellett hozzá, hogy megtaláljam. Meg nem ártott meg a tény, hogy korábban megjegyezték néhányan, hogy közelebbről sem árt megfigyelni a részleteket, mert a festő szereti a komplikáltabb motívumokat elrejteni. A holttestnél ez olyan jól sikerült, hogy a szél fújta fa árnyéka majdnem teljesen illeszkedik is hozzá és csak azok ismerik fel a nyomokat, akik láttak már néhány körberajzolt körvonalat. Nekem is volt szerencsém párhoz, bár az általában jót jelent az én szakmámban. Ha körvonal van ott és test nincs, az azt jelenti, az áldozat még élt, amikor kiértek a mentők és van esély rá, hogy a kórházban felépüljön és ne az én asztalomon kössön ki másnap. Rutin, hogy körbe kell rajzolni a testeket, de ezt a zsaruk addig is meg tudják csinálni, amíg várják az orvosi segítséget, mert nem merik megmozdítani az áldozatot, ha nem elvérezni készül. Vannak sebek, amelyek jobb, ha úgy maradnak, ahogy korábban voltak, az a biztos. Ha mégsem, akkor jöhet a hathatós mentős segítség, amivel már érdemeltek ki túrát a műtőig kedves dolgozók...
- Egyetlen egyszer jártam Oroszországban, tíz éve, Szentpéterváron díjazták a Kirov balett örök csillagait, egy rokonom is köztük volt, őt kísértem el - mosolyodom el halványan, miközben oldalra mutatok, ahol Maria még mindig beszélget egy nagykövettel és kezd egyre nagyobb tömeg kialakulni körülötte. Lehet, hogy pályája csúcsán emigrált és Amerikában vált csillogó sztárrá, de soha nem felejtette el, hol tanult és az oroszok még mindig nagyon büszkék rá és kortársaira. Lehet, hogy nem szép a szemükben, amit tett, de Maria a maga módján a lehető legjobb időben született. Esélye volt megismerni a leghíresebb balett táncosokat és azon tehetséges üzletembereket, akik világhírnevet adtak a moszkvai és szentpétervári iskoláknak, a tanulóikat pedig a világ legjobb táncosaivá léptették elő. Lehet, hogy mást nem fogadnak ilyen örömmel, de a művészek mindig is a saját világukban éltek, nekik szabad volt a különcködés. Egy nő pedig, aki képes volt hatvan évesen is fellépni kedvenc szerepében és nézőtereket töltött meg, igenis csodálatot érdemel. Maria Plyseckaja pedig végre hajtotta...
- Nem probléma. Én már Amerikában születtem, még az apám nagyszülei emigráltak családostul, mikor ő gyermek volt, csak a nyelvtehetségemnek köszönhetem, hogy megtanultam oroszul. Egyébként elég kevert a családfám, anyám félig hawaii őslakos, félig koreai... - ezért van, hogy mindkét nyelvet ismerem valamennyire. Hawaii hivatalos nyelvét nem beszélem, abból csak pár szót tudok, de a koreai is elég jól megy. Vagy ment a nagymamán halála előtt. Azóta nem gyakorlom, apa idegbajt is kapna, ha rendszeresen csak a felét értené a telefonbeszélgetéseimnek az anyámmal. Oké, picit eltértem a tárgytól, de úgy érzem, így igazságos, ha már Nadiya is megtette. Megérdemli a választ, amíg megpróbálja kibetűzni a címet. Bár egy perc múlva már azt hiszem, nem kellett volna erre kérnem. Utálom a befejezetlen történeteket...
- Engem inkább a hideg ráz tőle. A bizonytalanság mindennél rosszabb, mert újra és újra felbukkan a remény, majd összetörik - én már csak tudom, az egészségügyi állapotommal kapcsolatban megkaptam ugyanezt jó néhányszor. Már régen lemondtam róla, hogy valaki ki tudja bányászni a szilánkokat a fejemből és képes leszek újra műteni. Megelégszem a patológiával. - Bár bevallom, én nem vagyok egy művész lélek, lehet, hogy más éppen ezért találja csodálatosnak a képet. Az én fantáziám csak a tetoválásomig terjedt - fordulok kicsit oldalra, hogy látható legyen a vállamon a virágminta. Ez a legegyedibb dolog, amit valaha terveztem és ehhez még így is kellett egy művész segítsége. Mondjuk, tekintve, hogy a saját hátamra nem tudok semmit felvarrni, ebben nincs sok meglepetés...

Sokminden kavarog jelenleg a fejemben. Az emlékektől egészen a festmény elemzéséig minden az eszemben van. Olyan sok mindent tudnék kérdezni a festőtöl, magyarázatot találni. Bár igazából a művészetben nincsenek válaszok, mindenki a saját szemszögében látja a dolgokat. Pontosan ez benne a lenyűgüző, ugyanaz a színpadi darab, tánc vagy éppen festmény mindenkinek mást jelent. Eltérő dolgok jutnak az eszébe róla, más emlékek törnek elő. Van akinek szomorúságot, másnak vágyódást, boldogságot vagy éppen reményet jelentenek.
- Szerintem meg pont az benne a zseniális, hogy van egy ilyen rejtett üzenete. A nézelődök valószínú több mint fele nem is figyel fel rá. Ahogyan én is átsiklottam volna rajta, ha te nem hívod fel rá a figyelmem. Szerintem ez a lenyűgöző benne, pontos, aprólékos és...őszinte.
Nem minden embernek van akkora akaratereje, hogy egy ilyen drasztikus életeseményt ilyen pontosan és precízen megcsináljon. Arra nem mernék mérget venni, hogy az előbb említett  lány apjának a kiálításán vagyunk, lehet, hogy eg másik művész örökítette meg a tragédiát, de akkor is nagy pontosságot és higgadtságot követel egy ilyen mű elkészítése.
Nagyon szabadjára tudom engedni néha a fantáziámat, úgy elragad egy-egy gondolat, hogy csak nahogy nehezen tudok „visszatérni”a földre. Egy utolsó korttyal kiürítem a pohár tartalmát mielőtt válaszolnék Nyssanak.
- És nem vagy kíváncsi, hogy honnan erednek a gyökereid? mondjuk igazság szerint ebben sem lenne semmi fura, hiszen nincs semmi ami Őt oroszországhoz kötné. - Nahát... pillantok az előbb említett hölgy irányába. Nem vagyok nagy balett rajongó, szerintem egy kezemen meg tudom számolni hány előadását láttam ez említett társulatnak, de azért én is nyomon követtem a híradásokat, otthoni eseményeket és pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mekkoera dicsőség egy ilyen legenda a családban. Arra még tisztán és világosan emlékszem, hogy ez a korosztály volt az amelyik alapjaiban megmozgatta és egváltoztatta a balett művészetét. Sokat olvastam róluk az újságban és néha még a mai napig megjelennek cikkek, a kortárs művészek talán soha nem érnek már a nyomukba. A régebbi generáció – ha szabad így neveznem őket – szinte minden művészeti ágban letettek valamit az asztalra, amit a fiatalság nagyon nehezen – vagy egyáltalán nem – tud csak utolérni. Alaposan szemügyre veszem az idős nőt, megpróbálva nem magamra vonzani a figyelmet. Nem akarok tolakodó lenni, vagy bámulni mint a ma született bárány, de nem mindennap találkozik az ember orosz legendákkal. Látszik testtartásán, mozgásán, hogy mai napig milyen kifinomult és érzéki. Szeretnék én is így kinázni ebben a korban, de persze erre esélyem sincs, nem azzal az életformával amit én űzök.
- Akkor ez az este több szemponból is fantasztikus, nem mindennap találkozi az ember balett csillagokkal. Még távolról sem. Egy picit talán túlságosan is elragadtattam magam, de nem tehetek róla, néha előtör belőlem gyermeki énem.
- Nagyon szép és színes család lehet a tietek. És minden elismerésem a nyelvtudásodnak, egy pici akcentust leszámítva majdnem úgy beszélsz mint egy őshonos orosz. nem olyan egyszerű nyelv ez, mint ahogy sok kívülálló elképzeli. Nagyon öszetett és bizony nem könnyű megtanulni annak, aki nem ilyen környezetben nevelkedett.
- Van valami abban amit mondasz, de...tulajdonképpen mást sem csinálunk az életben csak reménykedünk...aztán pedig elengedjük a hitünket...majd újra keresünk valamit amibe kapazkodni tudunk. Biztos vagyok benne, hogy az emeberk nagy százalékánál így működik, hiszen mindig szükségünk van valamire ami erőt és hitet ad nekünk. Követem pillantásommal a mozdulatait amíg meg nem pillantom a tetoválását.
- Ez nagyon szép munka. Milyen virág ez? soha nem láttam ezelőtt még ehhez hasonló virágot. Törékenynek tűnik, de mégis sugárzik belőle valami erő.
- Te tervezted? kérdezem, majd ismét leemelek egy poharat a felénk sétáló pincér tálcájáról. Remélem nem fog a fejembe szállni, mivel nem vagyok nagy piás, de mopst úgy érzem, hogy szükségem van egy kis italra. Ahogy mondani szokták, a jó társasághoz az ital is elengedhetetlen.

- Ez komplikált. A nyelvet és a szokásokat ismerem, de a családom történelmét nem. A  rokonok meséinek vége mindig az volt, hogy anyám elrontotta, a szőke, zöld szemű művészeik évszázados vérvonalát - a nagyszüleimet ugyan nem ismertem, de a dédnagyanyám még életben volt, mikor megszülettem és soha nem hagyott ki alkalmat, hogy látogatás ürügyén betoppanjon anyámhoz, majd megpróbálja belemélyeszteni a karmait. Bár már elhagyták az országot régen, nem felejtették el, hogy nemesek és művészek voltak, egy egyszerű katona félvér lánya pedig mindennek véget vetett. Befeketítette a családfát átvitt értelemben és szó szerint is, mellé pedig egyetlen gyermeket tudott csak produkálni, aki lány lett. Az orosz mesék, amelyeket babaként hallgattam akkor nem sok hatással voltak rám, a dédi felvette a hangját és odaadta a felvételeket a szüleimnek, hogy játsszák néha le nekem, de utáltam, így nem tették. Tiniként újra hallgatva tűnt csak fel, hogy mennyi apró szúrás van benne. Utalások az eredetemre és a nem hozzáillő rangokra. Nem véletlenül dobtam ki mindet...
- Ha csillapodik a tömeg, szívesen bemutatlak neki. Nagyon kedves és még mindig imádja az orosz történeteket - Maria soha nem tudta teljesen elfelejteni a születése helyét, az országot, amely tanította. Még mindig figyeli az orosz festmény kiállításokat, könyveket szerez be és olvas modern íróktól és tartja a kapcsolatot a még élő disszidensekkel. Akikből egyre kevesebb van. A valódi nagy öregek, akik még a cári birodalom megszűnése után szabadultak, kihaltak, a gyermekeik sem lesznek már fiatalabbak. A hidegháború alatt nem volt gyakori az emigráció, az új nemzedék pedig a szocializmus világában nőtt fel és mondhatni nem érdeklik már a hagyományok. Az eredmény bizonyos fokú magány, amin elég nehéz javítani bármilyen szempontból. Pedig egészen egyedi hangulata van az egykori orosz nemességnek. Teljesen másképp formálják a hangot néha, a beszédjük sokkal megnyugtatóbbá válik, a műveltség érzetét kelti mindenkiben...
- Örülök, hogy ezt hallom, sok munkát fektettem a tanulásba - bár még így is olcsón megúsztam a dolgot. Az orosz hagyomány tisztelet és hobbi miatt lett választott nyelv számomra, amit önállóan tanultam, később pedig extra pontokat jelentett a nyelvvizsga az egyetemi felvételikor, így apám segítségét kértem. Drasztikusnak hangzik pár pontért új nyelvet tanulni, de számomra sokat számított, így volt idő, amikor minden nap órákig ezt csináltuk. A kézírásom ugyan még mindig rémesen ronda és nehezen is olvasom a nem nyomtatott szövegeket, de azon felül már egy ideje fordítok orvosi kutatásokat is.
- Szerintem oroszul nincs neve, angolul vörös pókliliomnak hívják. Gyakori virág a távol keleten, bár rossz híre van. Legtöbbször a temetők közelében nyílik októberben, halottak napja előtt. A koreai kultúrában búcsú virágnak is nevezik, gyakran használják a szimbolika miatt elváláskor - főleg szerelmesek, de a családon belüli kapcsolatokra is lehet kivetíteni. Általában olyankor adják, amikor nagy eséllyel többé már ebben a világban nem fognak a felek találkozni, mert az egyik társadalmi helyzete teljesen megváltozik, vagy haldoklik. Morbid, de gyönyörű és kifejező. - A minta egy részét én terveztem, a többit a tetováló. Mint mondtam, nincs nagy fantáziám. Megnézzük a következő képet? Ez az első, amit láttam, szóval válassz te és mond el, mit veszel észre rajta - teszem fel a kérdést, mert van itt még jó néhány és kicsit unalmas lenne egy előtt álldogálni órákig pezsgőt szürcsölve, ha az ember nem műértő. Én pedig az aztán végképp nem vagyok. És az is érdekel, mit fog Nadiya választani. Van itt minden, tájkép, portré, csendélet...

Most beigazolódott, hogy a legjobb társaság néha észrevétlenül alakul ki az ember köré. Nem feltétlenül kell hosszú évek óta ismerősnek lenni ahhoz, hogy jól érezd magad valaki mellett. Bár nem igazán az én asztalom a random ismerkedés, de ennek a találkozásnak most kivételesen örülök. Jól érzem magam és legalább nem kell magányosan végigjárnom a galériát.
- A rokonság mindig azzal foglalkozik amihez semmi köze. Szerintem a nagynénik és nagybácsik erre vannak szakosodva. Biztos van valami iskola ahol azt tanítják nekik hogyan baszogasság azokat a rokonokat akik nem állnak be a sorba. És, nincs semmi izgalmas a szőke, zöld szemű emberekben. Nézz csak rám. mutatok végig magamon széles mosollyal az arcomon. Bár az én szemem inkább a kék fele húz, de ha az ember jobban szemügyre veszi zöldes árnyalatokat vél feledezni benne. Nem vagyok elégedetlen a kinézetemmel, bár tinédzserként sokszor a pokolba kívántam a hajszínem. Egyszer még át is festettem feketére, de a végeredmény pocsék lett. Nem tartom magam csúnya nőnek, de ha jobban szemügyre veszem Nyssat van benne valami megmagyarázhatatlan ami vonzóvá teszi, szerintem minden férfi számára. Különleges ar arcberendezése, magas és elegáns. Valószínüleg ha végigmegy az utcán nincs olyan férfi aki ne fordulna utána. Ellenben én, alacsony vagyok, néha a ruhák is úgy állnak rajtam mint egy fogason és hiába vadító kék a szemem, ha nem tudok vele csábítani. Félreértés ne essék, nem vagyok féltékeny a mellettem álló nőre, de néhány centit és egy kis kisugárzást én is kaphattam volna még.
- Komoly beszélsz? Nagyon szívesen megismernék egy legendát. Nagyon megtisztelő. vetek még egy pillantást az idő nőre, majd visszafordulok beszélgetőtársam felé.
– Azt elhiszem. Az orosz nem annyira könnyű mint ahogy az első hallásra tűnik. Nagyon összetett a nyelvtana és nehéz megtanulni a szavak helyes kiejtését is. az lehet, hogy a szókincse nem annyira gazdag, mint mondjuk más nyelveknek, de elsajátítani egyáltalán nem könnyű. - Apám már évek óta él oroszországban, az egyetemen is tanulta a nyelvet. Ott ismerkedtek össze édesanyámmal, de néha még mindig kifog rajta egy-egy mondat vagy éppen könyv. magyarázom lelkesen, miközben akaratlanul is egyre több részletet csöpögtetek el az életemről, ami aztán tényleg nem szokásom. Bevallom nőiesen egy kissé fura is, hogy egy idegen előtt ennyit fecsegek, talán a pezsgő az oka. Mindenesetre máris többet tud rólam, mint a közeli ismerőseim. Leszámítva persze Étiennet, hiszen a magam mércéjéhez képest megpróbálok a legőszintébb lenni vele. A sáros dolgaimat leszámítva nincsenek előtte titkaim. Még egyszet szemügyre veszem a tetoválást miközben beszél és érdeklődve figyelem. Halálvirág. Ez akár az én szimbólumom is lehetne...
Soha nem hallottam róla. Bár nincs is igazán jártasságom a keleti kultúrában. Az én jártasságom kimerül a művészetben, a filozófiában és a kutyáimban. na meg persze a gyilkosságban, de ezt nem mondom ki hangosan. - ha nem vagyok túl indiszkrét, miért pont ezt a virágot választottad magadnak? Hiszen annyi sok más virág van, aminek nincs köze a búcsúnak.
Nekem ugyan egyetlen tetoválásom sincs, és nem is igazán tudom elképzelni magamon, de szerintem ez is az önkifejezés egy módszere, a művészet egy ágazata úgyhogy egyáltalán nincs vele bajom. Szép és kellemes látványt nyújt a szemnek, ha az ember nem viszi túlzásba. Annyira belejöttem az ismerkedésbe és a szövegelésbe, hogy szinte meg is feledkeztem arról, hogy hol vagyunk és miért. Valószínű Nyssat is jobban érdeklik a művek mint az én hülyeségeim. Kérdésére bólintok és elindulok a következő festmény irányába.
- Szerintem menjünk körbe. Úgy biztosan nem felejtünk ki semmit.
A következő festményen egy idős nő látható egy roskadozó ház előtt, ami mellett kopár fák díszelegnek. A háttérben pedig a felhők mögül egy madár látszik távolodni. Vagy közeledni, nem tudnám pontosan megmondani. Meleg színeket használt a művész, a sárgát, pirosat és kettő keverékét. A nő arca fehér helyett inkább halkványsárgának látszik, míg a ráncok erős pirossal, de nagyon vékony ecsettel vannak kihúzva. Mindez ad neki egyfajta szomorúságot. Elég absztrakt.
- Nos, erről mi avéleményed? kíváncsi vagyok ő mit vél felfedezni rajta. - számomra szomorúságot és reményvesztettséget sugall. Viszont a felhők mögül előtörö napsugarakban és a madárban jelen van a remény is... számomra legalábbis ilyesfajta üzenete van.

- Félreérted. Őket az nem zavarta volna, ha egy csúnyácska lányt kapnak, amíg beleillik a családi színpalettába. Az viszont, hogy egyértelműen van bennem egzotikus vér, a családi hagyományok szemen köpése volt. A dédnagyanyám utolsó kívánsága az volt, hogy ne kerüljünk a családi kriptába - ami még meg is sértett volna, ha nem vagyok túl fiatal a halálakor. Alig voltam öt éves, amikor történt, így nem is nagyon emlékszem a vén boszorkányra. Van egy kép róla a fejemben, ahogy idősen, de egyenes háttal ül a kórházi ágyban, gyönyörűen felékszerezve és gondosan befont, kontyba fogott hajjal, miközben magyaráz oroszul apának és Marianak. Még nem nagyon értettem mit mond, azzal pedig tisztában volt, hogy ha nem beszélnek lassan, akkor anyám sem fogja, mégis szinte pergett a nyelve. Direkt csinálta, hogy még inkább kellemetlen helyzetbe hozza a nőt, aki életet adott nekem. Talán, ha férfinak születek, engedékenyebb lett volna. Így viszont egy megkeseredett satrafát kaptam, aki még az érdek házasság korából származott és a gyermekeitől is ezt várta. Pontosabban csak ketten élték meg a felnőtt kort és Maria balett karrierjét tönkre tette volna egy baba, így a fiára koncentrált. És apámat imádta, mint a családban az első fiú unokát. Ő nem tudott hibázni, amíg bele nem szeretett egy félvér nőbe sötét hajjal és bőrrel, örökké mosolygó szemekkel és végtelen nyugalommal...
- Az orosz nyelv komplikált. Egyszerű társalgással megbirkózom és a munkám révén az orvosi szakszövegekkel is, de a felső tízezer illedelmes társalgási fordulatai, amit akár itt is elvárnának, rajtam már kifognak. Ennyire nincs jó nyelv érzékem meg türelmem - az azért nem titok, hogy saját döntésem volt az orosz tanulás és ha nagyon akarom, Maria könnyedén képes lett volna ezt tovább vinni, amíg kifogástalan modorú nemes kisasszony szintjén nem beszélek. Csak ahhoz rengeteg idő ráfordítás kellett volna, ami nekem nem volt. Balettoztam, sportoltam, folyamatosan tanultam és mellé jótékonysági munkát is végeztem, hogy minél egyszerűbben bejussak az egyetemre. Kevés barátom volt, mert mindig hittem benne, hogy később is tudok barátkozni a jellememmel, de egyetlen esélyem van csak az ország legrangosabb orvosi egyetemére bejutni tökéletes pontszámmal. Furcsa kettősség ez, Seattleben a családommal élve fegyelmezett és precíz voltam, tipikus orosz. A nyári szünetben Hawaii-on viszont a szabadjára engedett szélvész. Ott próbáltam ki mindent, ami érdekelt, vonzott, kíváncsivá tett...
- Tiszteletből. A nagyanyám elhagyta ugyan Koreát fiatalon, de a családja egy része nem jutott ki. Nagyon kevés dolgot vihetett magával, még egy képe sem volt a nővéreiről, akik akkor haltak meg. A virágokat tiszteletből ültette minden évben, évtizedekig, ha már a sírjuk előtt nem imádkozhatott. Pár éve meghalt, nekem pedig még mindig a virágzó pókliliomok jutnak eszembe először róla. Azzal, hogy a bőrömre varattam egyet, nem felejthetem el soha a felmenőimet - mert ahányszor tükörbe nézek, a virág vékony, vörös szirmai ott fognak tekeregni a vállamon, mindig ugyanolyan frissen, üdén és vörösen. Igazából eredetileg a nagyi emlékére akartam csak egy apró tetoválást, de utána rájöttem, hogy a növény szimbolizálhat mindenkit, akit meggyászolok. Ahelyett, hogy megpróbálnék évente egyszer eljutni a sírjukhoz, inkább magammal viszem az emlékeket mindenhova. És egészen egyedi módon varrattam fel. A szirmok alatt nem látszik, hiszen mind vörös, de először sárgával neveket véstek a bőrömbe, csak utána magát a mintát. Rejtve, de velem vannak azok, akiket családomként szeretek...
- Ohm, ennyire én még nem néztem meg a képet - válaszolok zavartam a Nadiya által választottra, mert ugyan rá néztem pár méterről, de utána előre léptem és elkezdtem a részleteket figyelni, újabb rejtett utalásokat keresve. Csak itt éppen egészen mást találtam, mint amire számítottam. Mosolyogva ittam a poharamból és szemléltem a kedvenc részemet, mikor a lány megszólalt, így picit le vagyok maradva. A madarakat például még ki sem szúrtam. - Én az arcnál leragadtam. Nagyon szépen ki van dolgozva, én ilyennek gondolnék egy szeretet teljes nagymamát. Nyugodt szemek, vékony nevető ráncok a szem és száj körül, meg néhány nyom a haján és a ruháján. Mintha fényképen akarták volna megörökíteni, ahogy kilép a házból sütés közben - és ezt automatikusan tovább is gondolom, hogy nyilván nem magának, hanem az unokáinak készít házi kalácsot vagy lepényt. Csupa olyasmit, amit mindig a nagyi csinál a legjobban... - Nézzük meg a címet és kiderül, kinek van igaza... Jól látom, hogy várakozás akar lenni? - nem vagyok benne biztos, hogy jól betűztem, eleve nem láttam gyakran kézírást, mellé pedig ezt egy idős festő és ecsettel hagyta a kép sarkában. Számomra alig kivehetően...

- Igen, az oroszok ebből a szemszögből nézve elég egyoldalúak. Nehezen fogadják el a válatozásokat, főleg a régi arisztokrata családok leszármazottai. Azt hiszem nekem nagyon nagy szerencsém volt a családommal, soha egy percre nem éreztették apával, hogy kívülálló a származása miatt. modnjuk gyerekként nem igazán foglalkoztatott a származás meg ilyen idiótaságok, de ahogy visszaemlékszem nincs olyan pillanat amire azt mondanám, hogy apám megkülönböztetést kapott volna. Megpróbálták elfogadni édesanyám valasztását és értem pedig rajongtak.
- Áh, szóval orvos vagy? valahogy nem lep meg a dolog, az utóbbi időben a sors orvosokkal és mentősökkel hozott össze. Soha azelőtt nem ismertem egyetlen doktort sem, mostanra meg lassan az ismerősök csak orvosokból állnak. - Orvosi szakkönyveket fordítasz és azt mondod, hogy nincs elég türelmed? Ugyan már... én biztosan nem lennék képes rá, én a türelmetlenebb fajtából származom...bár ha nagyon rá lennék szorulva valószínűleg megcsinálnám. le az összes kalapokkal Nyssa előtt, már így egy órás beszélgetésből látom, hogy milyen erős nővel hozott össze a sors. Nem vagyok a világ legjobb emberismerője, de azokból az apró információ morzsákból, amit elszórt előttem bátran le merem vonni a következtetést és megállapíthatom, hogy erős, magabiztos nő aki képes megállni a saját lábán. Legalábbis a külvilágfelé ezt sugallja, de véleményem szerint legyen bármennyire erős is egy nő, mindig vágyik a törődésre. Megmondom őszintén, hogy ez a kellemes társalgás egy picit elvonta a figyelmem a festményekről, pedig én imádom a művészetet, de most valahogy szívesebben szentelem a figyelmem Nyssanak. Ez pedig nálam egyáltalán nem megszokott dolog. Általában távolságot tartok az emberek között, nem szeretem felfedni magam, és mindenfélékről szövegelni. Mostanában meg mintha nem lennék teljesen önmagam, random ismerkedem emberekkel a parkban vagy akár egy kisálításon. Ez nem én vagyok és elég fura belegondolni, hogy ilyen is tudok lenni. Nem az a kőszikla akiknek a szomszédaim is gondolnak.
- így már érthető, hogy miért viseled magadon a búcsú virágát. Szerintem ez egy szép gesztus, így mindig veled vannak azok akik fontosak voltak a számodra és már nem lehetnek veled. küldök felé egy mosolyt, majd tekintetem a festményre szegezem, és megpróbálom kitalálni, hogy mi lehet az üzenete. A színekkel ezen a festményen is tökéletesen dolgozott a művész, minden apró vonalka nagy precizítással van megörökítve. Ha az ember sokáig nézi a képet, olyan mintha egy fotót látna, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna a néni és leléphetne a vászonról. Nem sok festőnek sikerül így játszadoznia a színekkel, érzelmekkel és realitással egyszerre. Voltam már jó néhány galériában, de csak nagyon kevés százalékára mondanám azt, hogy érdemes volt megtekinteni. Ez a mostani mindeképp pozitív hatással van rám, nemcsak a festmények hanem a társaság miatt is. Szerintem a következő alkalommal elhozom majd Étienne-t is, hadd lásson ő is egy kis művészetet. Szerintem tetszeni fog neki. Kortyolok a pezsgőből és csak azután válaszolok a nőnek.
- nekem is ez jutott eszembe. Olyan mintha mindjárt lelépne a vászonról és megsímogatná a fejünket ráncos kezével. Van benne valami, ami a reményt és a várakozást szimbolizálja nekem. Nem tudom megmondani, hogy miért érzek így. Talán a színek játéka, vagy kontrasztok miatt. Itt egy élettelen, kiszáradt fa, fölötte a szárnyaló madár... szerintem pont ez a lenyűgöző és csodálatos a művészetben, festészetben, hogy egyetlen kép minden embernek mást jelent, más érzelmeket indít el benne és más gondolatokat sugall. Közelebb hajolok ismét a képhez, hogy kibetűzzem a címét.Itt mintha még apróbbak lennének a betűk mint az előző festményen.
- Várakozás....vagy vágyakozás? Nem tudom pontosan kiolvasni a betűket. vonom fel a vállam és ismét a színek játékára figyelek.
- Talán nem is fontos...sokkal érdekesebb az, hogy ránk milyen hatással van ez a mű. A művészetben pont az a legfantasztikusabb, hogy ezer meg ezer nyelvet beszél. Itt nem számít, hogy honnan jöttél, ki vagy és merre tartasz. néha képes vagyok a kelleténeélk kicsit jobban elragadtatni magam, ilyenkor csak úgy ömlenek ki belőlem a szavak, minden gondolkodás nélkül. Csak mondok és mondok, a szívemre hallgatva, és háttérbe szorítva az agyam.

- Nálunk sem olyan drasztikus a helyzet, de volt pár húzós év - ami nem csoda, tekintve, hogy nem csak anyám származása csapta ki a biztosítékot a drága nagyszülőknél, de a felfogása is rátett egy lapáttal. Nem tartom anyámat érzéketlennek vagy éppen ridegnek, amiért úgy döntött, nem fogja a házasság kedvéért félbe hagyni az egyetemi disszertációját és inkább vár két extra évet a gyerek szüléssel, mert az ő helyzetében alighanem én is ezt tettem volna. Sőt, igazából meg is tettem, mert a sebészképzés alatt hiába volt meg a tökéletes partner, nem mertem bevállalni a babát. Ma pedig nem tudom, hogy ez volt a legjobb vagy a legrosszabb döntés, amit csak hozhattam a körülmények tükrében...
- Igen, papíron orvos vagyok, de legközelebb élő beteghez a könyvek fordítása során jutok általában. A halottkémi hivatalban dolgozom - mert nagyjából ez az egyetlen olyan hely az egész államban, ahol el lehet mondani a páciensekről, hogy nagyobb kárt bennük én már nem tehetek. Sőt, néha éppen a halottkém feladata az, hogy megtekinthető állapotba hozza a testet egy nyitott koporsós temetés előtt, persze csak egy alapos festés után, amit a hullaházi dolgozók végeznek el rajta. Ha egy műtét közben a páciens az asztalon hal meg, akkor többet nem szabad hozzá nyúlni, amíg nem látta a patológus és meg nem állapította a halál pontos okát. Igaz, általában már vakon is ki lehet mondani, hogy ez a nagy mennyiségű vér veszteség, amelyet az időben nem kezelt/felfedezett érsérülés okozott valamelyik főbb szerven. De a hullaházba kerül minden más helyzetben indokolt boncolásra váró páciens és azok is, akiknek a halál oka ismeretlen és a család kéri a kiderítését. Van néhány egyszerű szívroham és hasonló, de van olyan is, hogy hetekig tartó vizsgálat eredménye után is csak a fejemet vakarom, mert egyszerűen nem találok megfelelő választ a kérdésre. Márpedig egy olyan családban, ahol valami örökletes betegség is jelen van a hasonló helyzetben mindenki csak a körmét rágva várja a válaszomat. Szóval azért minden rossz ellenére nekem megnyugtató a tudat, hogy néha még ezzel is meghető élet, ráadásul a szikétől sem kell örökös búcsút vennem...
- Kicsit ez is szélsőséges, de jobban tetszik, mint az előző kép. Ugyanakkor egyiket sem tudnám elképzelni a szobám falán - tettem hozzá halvány mosollyal, miközben már az aláírást próbálom kibetűzni. Jó, lebuktam, ide igazából Maria kísérete miatt jöttem csak el, a festészeti érdeklődésem kissé más irányba terjedt ki eddig. Egyszerűen fogalmazva nekem mindig is jobban tetszettek azok a képek, amelyek nem próbáltak fényképre hajazni, hanem a készítő inkább egy hangulatot próbált megragadni a színekkel és formákkal. Talán ezért esik nehezemre elfogadni, hogy a családi örökségben számos olyan kép van, amelyeket a Plyseckij férfiak évszázados képzőművészeti múltjuk alatt alkottak meg és apám még mindig rendszeresen hárítja el a különböző ajánlatokat a megvételükre. Oroszországban a múlt elég fontos tud lenni a gazdag családokban, most, hogy megszűnt a kommunizmus, nagyon sokan szívesen fizetnének azért, hogy megszerezzenek egy-egy magán képet és beállíthassák a rajta szereplő személyt mint nagy befolyású ősüket. Talán ezért is egyezett bele apa, hogy gelériák számára adja kölcsön a családi örökséget, mert onnan mégiscsak nehezebb lenne elvinni és nagyobb őrültségnek számítana...
- Lehet, hogy nem számít, de pontosan ezekre a kérdésekre a válasz adja meg támpontokat. Hogy is fogalmazzam meg? Ott a következő kép, kissé elvont. Az ember a pókhálótól kezdve a horgoláson át a minimalista fáig mindent láthat bele a vonalakba. Számomra mégis az első, ami beugrik egy kisagyi idegpálya modell gerinccsatolásokkal. Szerintem ez olyasmi, amiről az emberek fele azt sem tudta, hogy létezik például - a maradékból sem sok marad, akinek egészen fogalma lenne róla, hogy tényleg hasonlít a képre és igencsak fontos szerepe tud lenni egy-egy sérülés felismerésében és a test átalakításában annak kezelésére. Egészében véve mondhatjuk, hogy ha ott valamit elvágnak, akkor abból nem könnyen épül fel a szenvedő alany. Ezzel pedig meg van pecsételve a sorsa is. Nem hiába olyan óvatos minden doki a fejműtétekkel... - Fene, most tettem tönkre a játékot. Azzal, hogy elmondtam, mi minden lehet a képen, akaratlanul is az egyiket fogod belelátni, sajnálom - teszem hozzá, miközben inkább a pezsgőmre koncentrálok és hagyom, hogy Nadiya azért szemügyre vegye. De ez feltétlen reflex, először bele fog látni valamit, amit én mondok, utána pedig olyasmit, amit még véletlenül sem mondtam, nem is utaltam rá, de hogy elsőre mi lett volna a benyomás, na az biztosan nem fog kijönni. Erről ennyit...

Nem is tudom mikor romlott meg igazábol a kapcsolatom a családommal. Még a gyilkosság előtt vagy után? Abban biztos vagyok, hogy nem tudták elfogadni a döntést amit hoztam, ahogy megszabadultam Willtől. Mindig azt mondták, hogy bármi problémám van hozzájuk mehetek, aztán én meg önkényesen véget vetettem egy ember életének, és a saját fájdalmamnak. Ez túl sok volt nekik. Megértem. De talán ennek most már semmi jelentősége nincs, olyan sok év telt már el azóta, a hiányuk lassan mindennapivá vált, az életem része lett. Mostmár nekem is bőven elegendő az a havi egyszeri telefonbeszélgetés amit megejtünk egymás között. A családról való beszélgetésünk viszont újra feltépte bennem ezt a fájdalmat. Mostanában van olyan szerencsém, hogy orvosok társaságát élvezhetem, van egy olyan érzésem, hogy lassan mindenki inteligensebb, képzettebb és erősebb egyéniség a környezetemben. Talán túl sokáig voltam már egyedül, gubóztam be a szobámba, csak az állatkáim társaságát élvezve. Halottkém. Szóval hozzá kerülnek azok a férgek akiket én segítek át a tulvilágra. Nagy valószínűséggel akkor minden felkaszabolt áldozatom az ő kezei közé kerül. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, szeretem amikor többet tudok a másiknál, ha tisztában lenne vele, hogy nekem is részem van abban a sok hullában amikkel dolgozik, akkor tuti nem lenne már ilyen barátságos velem.
- Halottkém? Nem túl nőies szakma. ül ki arcomra a meglepettség, a látszatot tartani kell. - Nem túl megöreltető meló? Végülis nap mint kerül hullaházba valaki. Így nem sok szabadnap és pihenés juthat neked. Szinte lényegtelen a halál oka ahhoz, hogy te vedd kezelésbe őket, nem igaz? érdeklődöm barátságosan miközben a festményt csodálom. Tényleg elképesztően játszik a színekkel és formákkal a művész.
- Ahhoz szerintem is túl absztrakt, hogy felkerüljön a falra, de egy múzeumban vagy kiálításon szívesen nézegetném. Még akár többször is. valahogy nem is illene az én lakásomba ezek közül egyik sem, arról nem is beszélve hogy valószínűleg piszok drága. Már a belépőért is rengeteget kellett kifizetnem, de így utólag nem bánom. Megérte az a néhány zöldhasú ezt az élményt és persze a társaságot is. Ismét a mellettünk szédelgő pincér tálcájára pakolom az üres poharat, de ezúttal nem nyúlok másik után. Mára ennyi alkohol bőven elég volt, még a végén értelmetlen fecsegésbe kezdek bele, és egyáltalán nem alakulna ki rólam jó vélemény, ha részegen lődörögnék a képek között. Na nem mintha annyira érdekelne, hogy kinek mi a véleménye rólam, azt már rég kinőttem, de nem szeretném elvágni magam alatt a fát. Ha kitiltatom magam, akkor a következő ilyen nemes alkalmakra sehogy nem fogok bejutni. A művészet pedig már jóideje az egyetlen dolog ami hatással van rám, szeretném élvezni amíg csak tudom. Miközben hallgatom szavait tekintetem a következő képre vándorol, oldalra fordítom a fejem és próbálok rájönni, hogy mit is ábrázolhat ez a sok vékony, kusza vonal egymásba fonódva.
- így néz ki egy kisagyi idegpája? nézek rá értetlenül. Azt hiszem nagyon sokat dolgozahat és nagy szenvedélye lehet a munkája ha egy egyszerű festménybe ilyesmit lát bele.
- És igen, igazad van. Nekem teljesen pókhálónak tűnik. Egy nagyon nagy pókháló, mintha ki lenne nagyítva és úgy a vászonra festve. próbálok másik szemszögből vizsgálni a képet, valami mélyebb jelentést keresni neki, de semmi nem ugrik be. A vonalak vékonyak, és különboző pontokban fonódnak össze, és mindegyik kapcsolat vége egy másiknak a kezdete. Egy kissé zavaros, és bele is szédültem, ahogy a vonalakat próbáltam kibogozni. Bár az lehet a pezsgő hibája is.
- Nem dolgozol sokat? Még soha senkit nem hallottam képet így jellemezni. nem megséretni akarom, pusztán egy kérdés, aminek valószínűleg már előre tudom a válaszát. Nekem nincs viszonyítási alapom ugyebár, azt sem tudom hogyan néz ki az a bizonyos idegpálya, de ha az is ennyire kusza, akkor jó döntés volt messzire elkerülni az orvosi pályát. Szerintem több embert öltem volna meg, akaratomon kívül, mint így sorozatgyilkosként.
- Lássuk mi a címe. hajolok közelebb az ismételten apró betűkhöz.
- nekem ehhez nem elég jó a szemem, vagy csak túlzásba vittem a pezsgőzést, de nem bírom leolvasni a címet.

- Tényleg nem az, négy dolgozó közül én vagyok az egyetlen nő, de attól még jól végzem a dolgomat. Egyébként minden gyanús haláleset, gyilkosság, baleset vagy néhány kórházi halál is nálunk köt ki. Sőt, időnként behoznak egy zsák csontot is, nekünk pedig ki kell találni, hogy emberi-e - bár a legutóbbi ilyen tréfa esetében azért voltam kedves szólni a rendőröknek, hogy ha következőre egy olyan lény részeit akarják behozni nekem, aminek jól láthatóan ragadozó feje volt, akkor ne tegyék, mert én is csak annyit fogok tudni mondani róla, hogy valamilyen emlős volt a kutya- vagy macskafélék családjából. Medvével még nem találkoztam, azoknak azért van elég nagy testük ahhoz, hogy ne keverje őket össze senki valami random emberrel. Meg persze néha hoznak be igazi emberi testrészeket is, amelyeket szeptember óta egyszerűen csak a gyakornokomra bízok, hiszen ő az, aki törvényszéki antropológiát tanult éveken át az egyetemen. A csontváz puzzle náluk vizsga kérdés tud lenni, így nálam háromszor gyorsabban össze tudná rakni az egész testet. Már, ha nem több emberé a csont kollekció, olyankor kezdheti elölről a dolgot. Nem irigylem érte, de ő akarta ezt tanulni. És a csont nem bűzlik, mint egy oszladozó vízi hulla...
- Nagyon hasonlóan egy átlagos modell. Persze mindenkié picikét eltér és nem is lehet nagyon megnézni, sajnos nem túl egészséges a szer, ami világítóvá teszi a gépek számára, mint a fények a karácsonyfa ágait - ragadom meg a közeli hasonlatot, mivel a terem sarkában tényleg fel van állítva egy méretes fenyő, amely finom illatokkal lengi be az egész termet, ugyanakkor szegényt valakinek sikerült elég szerencsétlenül dekorálni, kihangsúlyozva, hogy kevés dús ággal áldotta meg az ég és nem sok vékonyabbal. A dekoráció egyébként tetszik, narancs, mézeskalács, vörös gömböcskék és rengetek csillogó aranyhaj, de az égősort igazán lecserélhették volna egy rövidebb és formásabb darabra. Nem olyannak nézem a szállodát, ahol ilyenen spórolna az igazgató, szóval vagy nem tud róla, vagy az édes kislánya/unokája készítette és neki van egy picike ízlés ficama. Mindegy, nem fontos, egyetlen pillantást vettettem felé, mielőtt visszatértem a képhez. Ami igen, laikusok számára tényleg nagyon hasonlít valami őrült pókhálóra is. Könnyen lehet, hogy éppen onnan jött az ihlet és én gondolom túl, hiszen évekig ilyen képeket nézegettem minden munkanapomon.
- Tanulási ártalom inkább, a sebészképzés orvosival tizenkét év, utána már nem tudsz nem testrészeket beképzelni egy-egy absztrakt mintába - válaszolok halvány mosollyal, miközben én is leadom a poharamat egy arra járó pincérnek, majd követem Nadiyát a címolvasás felé. Sajnos azonban nekem sem jobb a szemem rá, mint neki, mert tényleg csak egy pacát látok az aláírás mellett, betűknek ezt sehogyan sem tudom elnézni. - Ne aggódj, nekem sem megy a leolvasás. Nem szem probléma, a készítő nem ír szépen... és most remélem, hogy nincs a közelben - kuncogom el a végét, miközben felegyenesedem és megigazítom a ruhámat, mielőtt a kelleténél többet villantana ki a dekoltázsomból. Alapból ez a ruha amilyen csodaszép, olyan könnyedén viselhető is, de egyértelműen nem hajlongásra találták ki. Vagy guggolásra. Ez utóbbit még egy korábbi alkalommal állapítottam meg és ezért választottam hozzá apró táskát, aminek pántja is van. Azt kisebb eséllyel ejtem le...
- A következő lehet az a kép jobbra a büféasztal mellett? Jól néznek ki a falatkák - mosolyodom el halványan, mert bár alig ittam és a pezsgőt egyébként is jól bírom, de attól még egy-két harapás nem árthat meg. És érdekel, egy orosz ünnepségre egy ilyen gyökerekkel nem rendelkező szálloda hogyan alkotja meg az ételeket. Az orosz blinik például egy palacsinta szerű, de nem édes tészta alap, amit itt apró korong alakban készítettek el és rá mindenféle hal került, valamint kaviár. Na, igen, a kaviár náluk nagyon alap, még akkor is, ha én gyakran elég sósnak találok. De a lazacos verziót szívesen kipróbálnám. Meg talán azt a káposztás minimuffin szerűséget is, ami idáig illatozik. Érdekel, abba mit töltött egy ötletes szakács...

- Nem kétlem hogy jól végzed a munkádat, nem erre akartam kilyukadni. küldök felé egy mosolyt. Nem állt szándékomban megbántani, remélem nem mondtam semmi olyat ami esetleg rosszul érintené. - Nem irigylem a munkád annyi szent. Biztosan bőven van mit csinálj és nem unatkozol. Ha már csak a híradót veszem alapul, nap mint nap agyonlőnek vagy éppen megkéselnek valakit. tényleg kemény és hálátlan feladat lehet. Hiszen a hozzá kerülő „betegek” már nem mennek sehova. Az orvosok megmentik, vagy legalábbis megpróbálják megmenteni a kezükbe kerülőt, nekik ott van az élet, a remény sugara, a köszönet és hála, míg Nyssa mindezekből nem kap semmit. Elég idegörlő szórakozás lehet. Én pedig vagyok olyan kegyetlen, hogy amikor csak kell biztosítom arról, hogy elegendő munkája legyen. Ez pedig az én melóm. Elteszem láb alól azokat a férfiakat akik csak púpként élnek a társadalom, feleségeik hátán. Egytől egyig megérdemlik a sorsot amit én osztogatok. Segítek a bajba jutott nőkön, visszaadom nekik a reményt egy szebb életre, és boldogabb életre, akár a gyerekeik számára is. Ha tágabb értelemben vesszük a dolgokat akkor mi nem is különbözünk annyira egymástól, mindkettőnk feladata az, hogy megoldjunk bizonyos, megoldhatatlannak látszó feladatokat. Figyelmesen hallgatom szavait, tekintetemmel a festmény és a karácsonyi pillogó között ugrálva. Elvettem már néhány életet de még soha nem gondoltam bele abba, hogy hogyan nézhet ki belülről az emberi szervezet. Nyilván az alap anatómiát amit a sulikban is tanítanak tudom, de ennél mélyebbre nem tér ki az ismeretem.
- Annyi sok évet fektettél tanulásra, miért lettél halottkém? Vagy direkt erre szakosodtál? Nem tudom...de nekem olyan hideg és hátborzongató... nem kevés munkája, szabadideje lehet abban, hogy idáig jutott, nagyon fáradtságos munka lehetett. Személy szerint én el sem tudom képzelni, hogy valamiben ennyi enegiát fektessek. Valamikor engem is érdekelt a művészet és az egyetem ahova jártam, de sajnos az én életem másképp alakult és nem tudtam befejezni. Szavai belőlem is halk kuncogást váltanak ki, amikor elindultam otthonról mindenre számítottam csak arra nem, hogy így fog alakulni az estém. Még néhány pillanatig bámulom a képet, megpróbálom leolvasni a címet, de akárhonnan nézem nem tudom kibogozni az összekuszálódott betűket. Eddig a pontig én voltam az akit nem igazán érdekelt a művek címe, de most kíváncsi lennék rá. Tényleg érdekel, hogy ez a pókhálószerűség mi a csuda lehet. Honnan ihletődött meg, mi járt a fejében amikor a vászonra vetette. Tapasztalataim szerint a legtöbb festő tematikusan dolgozik, van egy témája amire építi a kiállításokat, egy téma ami jobban érdekli, vagy szerethetőbb neki, de ez a művészúr minden kategóriából hozott egy-két alkotást. Mindegyik más, mindegyik sugall valamit, de eltérő stílusjegyekkel, mintha több ember dolgozott volna rajta. Az biztos, hogy az ígéretét betartotta, tényleg van miről beszélni, ezt a galériát az ember nem felejti el egykönnyen. Automatikusan a pult felé tekintek, eddig nem is nagyon tűnt fel, hogy milyen ínycsiklandozó illatok szállnak. Bár imádom a hazai ízeket, de már nagyon régen nem ettem. Édesanyám mindig szakácsokat megszégyenítő menüket varázsolt az asztalra. Egy jó kis pirog-ot most eltüntetnék. A sós tésztás változatát gombával, paradicsommal és paprikával imádom, desszertnek pedig a ribizliset és almásat. Nagymamám készített mindig rengeteg almás pirogot, emlékszem a környék összes gyereke nálunk volt amikor ő sütött.
- Menjünk. bólintok és elindulok a kincseket rejtő svédasztal felé. Végignézek a piros, ízléses terítéken és az ínycsiklandozó eledeleken. Van itt minden: pirog, pelemnyi, borscs, isteni illatot áraszt magából a kulics, ami mázzal bevont kalács.
- Van itt bőven választék. nézek rá, és próbálom legyűrni magamban a rámtörő emlékeket, gyerekkorom szépségeit és ínyencségeit. - Te jó ég, de régen nem ettem már ilyesmit. mondom és a tányéromra pakolok két zöldséggel töltött pirogot. Ha jól van elkészítve akkor a tésztája omlós, a zöldségek ízei pedig passzolnak egymáshoz. Beleharapok a kezemben tartott ételfélebe és élvezem az ízeket. Egy kicsit úgy érzem mintha hiányozna belőle valami, valami jellegzetesség, de még így is eszméletlen ahogy az ízek találkoznak.

- És néha nem tudom, hogy előny-e vagy hátrány, hogy készenlét és nem hullaszám alapján kapjuk a fizetést. Bár nem árt, ha gyors vagy és alapos, mindenki más dolgát is megkönnyíted vele - a túlórákat jó ok nélkül nem díjazzák, ráadásul még a hullaház és a boncterem befogadó képessége is véges, így ha sokáig bíbelődsz valakivel, azok mások nagyon ki tudnak akadni, mert őket ez akadályozza a munkájuk végzésében. A városi hullaházba csak azok a testek kerülhetnek, amit valaki már kiadott, márpedig ahhoz kellene halálok vagy legalább jelzés arról, hogy előtte ellenőrizték az illetőt. Ha nem történik meg, az nagy mulasztás. Amit én nem engedhetek meg magamnak. Már így is tisztában vagyok vele, hogy nagyítóval keresik a hibákat a munkámban, ami miatt el tudnának marasztalni, szóval jobb, ha nem szolgáltatok nekik okokat feleslegesen. Ennyi erővel le is mondhatnék és tehetnék úgy, mintha örülnék annak, hogy egy ritka egomán férfi titkárnőnek néz és semmi kihívást jelentő feladatot nem ad nekem. Orvos lennék, nem informatikus vagy titkárnő, mégis rám szakad ez és nincs az az isten, hogy a férfiak csak úgy hajlandóak legyenek átvállalni a beosztást.
- Nem, nem halottkém akartam lenni, idegsebész voltam, mielőtt baleset ért. Most nem biztonságos számomra élő embereket vagdosni fel, ez pedig a legrövidebb átképzési folyamatot igényelte - elvégre hullákat darabolni minden orvos megtanult már egyszer anatómia órán, most már nem volt más feladatom, mind egyszerűen felidézni a korábban tanultakat és elkezdeni őket alkalmazni. Régen voltak az egyetemi vizsgáim, de fél év rehabilitáció bőven elég volt rá, hogy felidézzek magamban minden kis apróságot, ami kapcsolatos a törvényszéki orvostannal. Nem szokásom kidobálni könyveket, volt diákok jegyzeteit megszerezni sem nagy probléma, ráadásul pedig a gyakorlati részét még öt évig tanultam élő páciensen is, így nem mondható el rólam, hogy teljesen kezdőként mondjuk a bőrgyógyászatról jöttem át. És nem utolsó sorban, halottabba már az én kezem közül sem kerülhet ki senki. Még egy élőnél, ha valamit elnézel, ez a rizikó bizony megmarad és így is komolyan meg kellett győznöm néhány dokit, hogy jobb, ha nem veszi el az orvosi engedélyemet...
A büfé javaslat nyilván valóan Nadiyának is bejön, így mindketten oda fordulunk és kicsit alaposabban körül nézünk az ételek között. Nem vagyok én az igazi, vérbeli orosz konyha nagy ismerőse, de azért forma alapján felismerem a fogásokat és tisztában is vagyok vele, mit várjak benne. A fűszerezésnél fogalmam sincs, milyennek kell pontosan lennie, de ha finom, akkor én ennyit már túl tudok élni magamtól. Szóval kiválasztok néhány biztos falatot, hozzá hasonlóan zöldséges pirogot, a káposztás muffint, lazacos bliniket és egy kis ostyát is, amit ránézésre valamilyen savanyított hallal és káposztával töltöttek meg. Mindegyik apró falatokra van szedve, nyilván valóan azért, hogy a vendégeknek legyen esélye minél többet megkóstolni közülük, így pedig még kényelmesen lehet is járkálni tányérral a kézben, ha akar valaki. Vagy képeket nézni. Nekem megfelel. Simán ebédelek gyilkossági helyszínelési aktát olvasgatva is, egy-két absztrakt kép meg se kottyan. - Csak én érzem úgy, vagy az amerikaiak még mindig nem tudnak jó tejfölt készíteni? - a tejszín, amelyet jó néhány ételbe tesznek még rendben van, de ha az ennél fanyarabb, sósabb és sűrűbb telföl kellene például a káposztára vagy a pirogba, akkor mintha meg lennének lőve. Mindig túl híg és édes lesz a végeredmény még az én stílusomnak is, pedig azért a családom eléggé sokat viszonyult receptek táján a helyi viszonyokhoz...

Mindig amikor gyerekkoromra gondolok vissza melegség és boldogság lesz urrá rajtam. Ha eszembe jutnak az emlékek csak még jobban vágyódom vissza, az én rég elfelejtett otthonomba. Mit meg nem adnék most azért, ha nagymamám ráncos keze símogatná a hajam, ha nagyapával fütyürészve mennénk almát szedni a szomszéd néninek. Ha a szüleim tárt karokkal várnának haza, meleg vacsorával, esti mesével és sok szeretettel. De ez már sosem lesz így többé. Nagyanyát néhány évvel Amerikába érkezésünk után temettük el, nagyapa pedig évek óta alzheimer kórral küzd, egy Szentpétervári klinikán gondozzák. Senkit nem ismer meg az életéből, folyton csak drága feleségét szólogatja. A szüleim...nos, hát ők még megvannak nekem, de a kapcsolatunk már enyhén szólva sem olyan mint régen. Nem tudták feldolgozni, hogy segítségkérés helyett inkább elvettem az ex-férjem életét. Hiába nyilvánítottak ártatlannak, az ő szemükben ott maradt a tüske. Ez van, ezen már változtatni nem tudok, és talán már nem is akarok...ha a büszkeségük nagyobb mint az irántam érzett szeretetük akkor megérdemlik a havi egy telefonhívást. Elképesztő, hogy milyen emlékeket, érzéseket képes kiváltani az emberből egy ismerős étel. Jóízüen falatozok a pirogból, és hát az íze valóban mennyei, de mégis van valami ami hiányzik belőle. Ami minden pirogban benne kell lennie, de nem ugrik be, hogy mi lehet a hozzávaló. Na nem mintha én olyan kitűnő pirog készítő lennék, próbálkoztam már vele, de valahogy sosem lett az igazi. Úgyhogy maradok a könyebben elkészíthető ételek mellett.
- A tejföl! Ez lesz az! tör rám a felismerés ahogy eljutnak hozzám a nő szavai. Ez az a kis titok amin az előbb gondolkodtam. A nagyim mindig tett a tésztájába egy kis tejfölt, hogy megpuhuljon és mert élvezhetőbb, könnyedebb íze lett tőle.
- Bocsi... szóval, igen. Egyetértek, a tejföl itt nagyon pocsék. Pont azon gondolkodtam, hogy valami hiányzik ebből a pirogból, nemteljesen ilyen az íze, aztán meg ahogy szóba hoztad a tejfölt beugrott, hogy valószínűleg az hiányzik belőle. Vagy nem hiányzik, de nem elég erőteljes az íze ahhoz, hogy érződjön is. küldök felé egy mosolyt és remélem megértette a zavaros eszmefuttatásomból, hogy mire is akarok kilyukadni.
- Egy kicsit elkalandoztak a gondolataim ahogy megláttam ezeket a fenséges ételeket. Harapok bele ismét a zöldséges pirogba.
- Nézd csak azt a festményt! Mire emlékeztet? kérdezem a asztal fölött lógó képre mutatva, ami első ránézésre Washington állam és Moszkva címerének összeolvadása lenne. Lehetséges, hogy a festő ily módon tisztelegne Amerika és Oroszország előtt? Vagy ez már megint valami más és csak a képzeletem játszik velem?
- Nekem teljesen úgy tűnik mintha a két címert vonta volna össze egy nagy rajzba, és hát egy teljesen más jelkép lett belőle. Hogy látod? kérdezem teljesen őszinte kíváncsisággal.
A tányérom lassan kiürül, de valószínűleg még meg fogom kóstolni a kulicsot is, imádom a mázat ami körbeöleli a kalácsot. Rápillantok az órámra.
- Nagyon eltelt az idő. Nem tartalak fel? Ha gondolod nyugodtan csatlakozhatsz a nagynénédhez, nem akarlak egész este fogva tartani. Valószínüleg az öreg hölgy is igényt tartana a társaságodra. fordulok Nyssa felé. Észre sem vettem, hogy így eltelt az idő,bár pompásan érzem magam a nő társaságában, de arra is gondolnom kell, hogy ő nem egyedül van itt, lehet, hogy szívesebben töltené idejét a nénikéje társaságában mint egy kissé bolondos orosz nővel. Nem akarom feltartani.

Pár perc csend következik, amit mosolyogva veszek tudomásul. Nem kellemetlen Nadiyával beszélgetni, ami azt illeti, még kifejezetten élvezem is a társalgást, de attól még elmondható rólam, hogy evés közben nem szeretek dumálni. Olyankor egyébként sem illik, még mindig hallom magam előtt a régi utasításokat arról, hogy nyugodtan nyeljem le a falatot, mielőtt újra megszólalok és közben a felnőttek persze gyorsabbak voltak és már rég másik témánál tartottak. Szóval az, hogy állunk, mosolygunk és élvezzük az ízeket, nekem tökéletesen megfelel. Még akkor is, ha nem az az igazi orosz étel lett a végeredmény, legalábbis számomra. Imádom a káposztát, rengeteget meg tudok belőle enni és most is két olyan fogás van itt, amibe jól láthatóan ott van a zöldség, de egyik sem az az gazán különleges. Hiányzik az orosz fűszerezés, ahol sokkal több bors és tejföl kerül az életbe. Alapvetően így sem rossz ez, de van, amiből még én is jobbat csinálnék. Már ha nem sajnálnám az időt, hogy mondjuk azzal vacakoljak, mini muffin formába töltsek bele minden egyes tésztakorongot és félig kisütve megpakoljam káposztával meg valami öntettel és visszarakjam újra. Túl macerás a dolog, de egyszer lehet, megpróbálom. Mert ötletnek nem rossz. És biztos jobban menne, mint a pirog gyártás, amihez soha nem éreztem magamban elég elszántságot. Azt még apám is előbb készíti el...
- Tényleg fenségesek, de én ízileg valami sokkal oroszosabbra gondoltam. Itt nem merték használni a tejfölt, fűszereket, kaprot - ez a három, ami úgy elsőre leesik, hogy egészen eddig nekem idegennek tűnt, de lehet, találok még valamit. Elvégre még csak a pirogig jutottam, ami viszont nekem kifejezetten ízlik, tekintve, hogy ritkán van részem benne. Ez olyan igazi, oroszos, bár annak kicsit túl homogén az állaga. Egy igazi nagyi nem próbálná leturmixolni a hozzávalókat, hogy biztosan teljesen egynemű anyagot kapjon, az lenne a cél, hogy minden darabban kicsit másképp domináljanak a zöldségek. Így nem is baj, hogy csak egyet vettem és utoljára hagytam a lepényt a lazaccal. Jól van, a halakat nagyon imádom szintén, főleg a tengerieket, márpedig elméletileg a lazac éppen az...
- Ezt nem tudom értelmezni, nekem olyan, mint néhány Da Vinci tanulmány, ami minden oldalról próbál valamit egyszerre lerajzolni - én is látom az ütközéseket, de abban nem vagyok biztos, hogy két különböző alakot akarnak összekötni benne, vagy ugyanazt a formát rajzolta mellé a művész elforgatva és megfelelő térgeometriai látásmóddal megalkothatja vele a tárgy több dimenziós modelljét. Sajnos soha nem voltam túl jó ennek a látásmódnak az elsajátításában, csak a formák alapján tudok következtetni kicsit. Ezért is értékelem egyébként jobban Da Vinci portréit, mint terveit. Az utóbbit legyen a mérnökök feladata kibogozni...
- Igaz, tényleg lassan illene visszamennem hozzá, de ő még biztosan nem fog keresni magától, ahhoz túlságosan élvezi a figyelmet. Ha végeztünk, még bemutatlak neki - mert nem viccnek gondoltam ezt a felajánlást, ha meg akarja ismerni Maria Plyseckajat, a szentpétervári balett iskola egyik utolsó eredeti csillagát, én örömmel segítek neki. Maria az orosz nemesség tagja, ugyanakkor egy csupaszív nő, aki örömmel csillogtatja meg egyéniségét bárkinek. És a teremben körbenézve szinte azonnal el is kapom a pillantását, ahogyan megint három férfi udvarolja körül ránézésre harminc és nyolcvan év közötti korban elszórva. Csak én tudom, hogy minden bókjuk ellenére nincs sok esélyük. Maria eléggé titkolta mindig is a magán életét, de egy valamit nem tudott. Még alig voltam tíz éves, amikor meghalt a színház igazgató, akit addig a legjobb barátjaként kezelt. És hogy azóta sem enged közel magához a családon kívül senkit. - És azt hiszem, már ki is szúrt magának - mosolyodom el, ahogy látom, hogy kezd kitörni a gyűrűből és felém indul el. Csak a pillantása jelzi, hogy ide tart és jobban járok, ha megvárom. Hát legyen. Az üres tányért gyorsan leteszem az egyik pincér tálcájára és a táskámból egy pillanatra előszedem a mobilomat is. Mert tudni akarom, hogy nem kerestek-e, mellesleg pedig tükörnek sem utolsó. Azt hiszem, a rúzsom kiérdemel egy dicséretet. Nagyon masszívan tart eddig...