Telefonok, sms-ek, e-mailek (Enril)

- ... B-brad... - elakad a hangom, ahogy beleremeg a félig bőgésre álló szám, meg a nyomorék, bulikban tropára ordított hangom. - Valami... valami kurván nem okés... nem tudok... - csuklik el megint, pedig már a szemem is dörzsölöm, csak ne legyen nyomorék sírás a vége, így hajnal faszom háromkor.

- Hmm..? – üdvözlöm roppant bőbeszédűen, és visszacsukom a szemem. Ahogy kimondja a nevem, már rögtön tudhatnám, hogy valóban gond van, de még koránt sem tértem magamhoz.
- Mit? Hol vagy? – kérdezek random, próbálok valami tájékozódási pontot találni, ha már abból nem értek semmit, amit vakerál.

- ... kiöntöttem a burgundit és hánynom kell tőle... - nyögöm még mellé, ahogy próbálom kizárni az utcai lámpa béna kattogását, meg az egymásba örvénylő színek együttesét.
- A műteremben... - válaszolok, talán túlságosan is engedelmesen, holott nem ez a probléma, aztán felbámulok a szétszabott vászondarabokra, majd a mellettük heverő ezernyi, agyonhasznált ecsetre.
- Nem tudok festeni... - ejtem, de ez már talán sírás, aztán a hajamba túrok, majd arcom a gatyámba töröm, míg a lábujjaim a parkettába fordulnak.

Odáig lassan eljutok, hogy kezdenek összeállni a szavai, de azt ne várja tőlem ilyenkor, hogy félszavakból olvassak a sorok között.
- Szarul vagy? – Az átjött, hogy piás, mikor nem? Épp csak nem szokott azért felhívni, hogy megvitassuk, hova hányjon. Beletúrok a hajamba, valami nem stimmel, de nem tudok még rájönni, mi az, ami zavar. – Szívtál is?
Ahogy kimondja a műtermet, azért megnyugszom. Nem csukták le, nem verték össze, nem is késelték halálra. Akkor annyira nagy gáz nem lehet.
- Van ilyen. Majd befejezed holnap – fojtok el egy ásítást. Egy próbát azért megér. Nem hiszem el, hogy ezért hív fel az éjszaka közepén...

- ... kicsit - motyogom, de még mindig nem ez a lényeg. Jelenleg kurvamindegy, miszerint kezd kikopni belőlem a fű és aznapos vagyok. A hányáson már túljutottam, meg a közérzetem a legkisebb problémám jelenleg, basszam meg. A szívós kérdését má' meg se hallom, de a nyugtatónak szánt válaszán úgy kezdek el hüppögni, akár egy ötéves.
- Nem érted, hogy nem megy?! - támadok neki, és nem akarok magam elé nézni, látni a romokat. - Egyik szín se jó, mind undorít; már az ecseten ocsmány, aztán felmegy a vászonra és... még sose volt ilyen, Brad... - harapok a számra, fogja már fel, mi a faszom van.

- Oké, oké, nyugodj meg – vakarom meg a homlokom, itt már egyértelmű, hogy nagyobb a gond, mint reméltem. A hangjából tisztán kiérezni a kétségbeesést. De mi történhetett?
- Miért nem megy? – Felülök, és felkapcsolom a kislámpát is, hogy jobban magamhoz térjek. Addig is beszéltetni akarom, mert most már elég rosszat sejtek. Ahogy azt is: ebből nem két perces telefonálás lesz.
- Mi történt, En? – mert kell, hogy legyen valami kiváltó oka, ő és a festés szinte szimbiózisban élnek egymással. Ha nem megy, az azt jelenti, hogy vele sincs rendben valami.

A nyugtatásra csak egy elbaszott hüppögéssel felelek, közben meg szorosan átkarolom a térdeimet, ahogy próbálok ráfókuszálni a hangjára. A kérdésére viszont elönt a kétségbeesés és legszívesebben elkezdenék vele ordítani, pedig honnan is szophatná?!
- Mit tudom én! - csattanok, aztán letörlöm az arcom.
- Valami... változott... - habogok mellé, hátha... bár nehezen találom a hangom és ezt a retek helyzetet. Jó lenne aludni, de úgyse menne. Mostanában még az öt órák se jönnek kereken össze, nem még ez a szemét!
- Semmi... - vágom rá sértetten, de igazándiból meg lófaszt.
- Kibasztam Elit, na és?! - A festésnek ehhez semmi köze, a'sszem, de mégis ő kérdezi, mi a stájsz mostanság. Hát ez, bazdmeg.

Ahogy a szavait kísérő tompa zajok, árulkodó állapotjelzők átszűrődnek, egyre erősebb a gyanúm, hogy miről is van szó.  És annál komolyabbra fogom. Felülök, az ujjaimat néhány elnyújtott pillanatig az orrnyergemen pihentetem, kényszerítem magam, hogy nyomjam ki a szemeimből az álmot.
- De tudod. – Persze, hogy tudja, én is pontosan tudtam, amikor úgy éreztem, hogy a világ, amiben éltem, hirtelen cserben hagyott, minden szavam mű és mesterkélt, minden mimikám hamis és középszerű. Az egyetlen, amihez értek, amiben élek, nem teszi a dolgát, és nem kapcsolja ki a fejemben keringő gondolatokat. És a legnagyobb kétségbeesésbe taszított.
Viszonylag türelmesen várom, amíg eljut odáig, hogy ki lehet húzni belőle néhány tájékozódási pontot. Mikor meghallom, mit csinált, élből visszakérdeznék, de ez ilyenkor végképp nem segít. Inkább csak felállok, és sétára indulok a szobában.
- Mit csinált?
Érzem benne a fojtott, kitörni kívánkozó agressziót, és a kétségbeesést is, túl sok minden háborúzik benne, valószínűleg ez az oka annak is, hogy nem tud festeni. Ami aggaszt viszont az, hogy ez az állapot túlságosan könnyen fordít önmagad ellen.
- Odamegyek. Viszek piát, és megdumáljuk – mint régen, teszem hozzá gondolatban. – Mit szólsz? Egy... háromnegyed óra – pillantok a neonkéken pillogó vekkerre.

Csak tudnom kéne, de szétcsúszik a világ, azzal együtt pedig az összes létező támpontom. Nem létezik más az undorító színeken, gusztustalan temperaszagon és a neon elbaszottan pislákoló fényén túl. Szeretném szétverni, de megmozdulni nem bírok, ahogy a saját festékeim elkent közepén hüppögök, mint valami ötéves. Végül nem tudom, hogyan jutunk el addig a nyomorék balfaszig, de megtörténik, onnan meg csak meredek bele a semmibe, mert basszák meg.
- Belepofázott a kikúrt életembe, azt! - köpöm, szinte méregtől túlfúlva, és még az arcom is beleráng, ahogy hirtelen újabb bűnbakot találok. Leszarom, mennyire jogos vagy sem.
- Mintha megmondhatná, poénból le akarok-e ugrani a buzi felhőkarcolóról vagy sem... - motyogom még mellé, majd kézfejemmel törlöm le az arcom, ahogy kezdi átvenni fölöttem uralmát a síkideg. Amúgy is, nem kurván mindegy, mit egyeztetek a tetvekkel? Ha baszod, azt szavazzák meg, vessem le magam, akkor ennyi a történet. Miért kéne, hogy bárki is az arcomba tolja?!
[color:07b2=#skyblue]- Ne gyere! - tör föl belőlem ismét a kétségbeesés. Nincs kedvem hozzá, vagy nem'tom. Egyáltalán minek hívtam fel? Nem, mintha értené, mi a bajom, hiszen még magam sem vágom igazán.
- Megvagyok, csak... nem lesz gáz. - Ezt még én sem hiszem el. Máskor már rég rávágtam volna a vonalat, most meg mobilom a fülemhez préselve hallgatom, és úgy érzem, menten széthasít ez a hullámosan bennem pulzáló fájdalom.
- Szerintem elnézek valami buliba, aztán... fasz tudja - nyögöm végül ki, majd hunyorogva hordozom végig tekintetem a szobámon, ami maga a káosz. Csak le kell menni a lépcsőn, elhúzni az ajtót, felpattanni a deszkára és... fejben minden könnyen megy, de a gyakorlatban az ajtóig nem jutok.

Persze, semmi jót nem vártam ettől a telefontól, ismerem Ent, meg az éjszakai hívásait, túlságosan is, a mostani helyezet pedig, akármi történt is, különösen húzósnak tűnik. De ez a felhőkarcolós baszás azért engem is váratlanul ér. Ha eddig fáradt voltam, most aztán kinyílnak a szemeim, köpni-nyelni nem tudok. Először.
Ráharapok az alsó ajkamra, nehogy elragadtassam magam, és olyat mondjak ki, ami csak rontana a helyzeten. Fel-le sétálgatás közben masszírozni kezdem a halántékomat, és inkább csak magamban káromkodok.
Azért tisztázzuk.
- Te... le akarsz ugrani egy felhőkarcolóról? – kérdezek rá erre a mellékesnek tűnő részletre, hátha számára is sikerük egy kicsit jobban kidomborítani, anélkül, hogy belepofázásnak venné. Közben meg most már engem is majd szétvet az ideg. Legszívesebben oltárira lebasznám, afféle kijózanító, atyai módra. De éledezik bennem a gyanú, hogy Eli is valami hasonlóval próbálkozott. Hát, ez... rózsás.
- Jól van, akkor nem megyek. Csak ne rakd le – törődök bele egyelőre, erőltetni nála ezt úgysem lehet, ha nem akarja látni a fejem, akkor úgyse fogom utolérni. De azért utánanézek, merre dobáltam le a cuccaimat. A fotelben meg is találom a nadrágomat, elkezdem fél kézzel magamra varázsolni.
Nem lesz gáz. Na persze. Nem szokott.
Az, hogy még mindig vonalban van épp elég bizonyíték, hogy gáz van. Már csak azt kellene tudnom, hogy mit kell ilyenkor mondani.
- Ne akarj átkúrni. A bátyád vagyok, bazmeg – tartalmilag ugyan letolásnak hat, a hangom mégis jelzi, hogy ezúttal egyáltalán nem erről van szó. Már-már mintha megkérném valamire. Kis híján elvágódok, ahogy a sötétben próbálom magamra erőszakolni a gatyámat, így inkább leülök az ágyra, és úgy próbálkozok újra.
- Ne csinálj baromságot. El fog múlni, oké? Mindig minden elmúlik. Melyik buliba? – Bár bizonyára hiú remény, hogy meg fogja mondani. Fogalma sincs róla. Azért teszek még egy próbálkozást.
- Most már úgy sem tudok aludni, tolhatnánk valami hardcore partit. Mióta visszajöttem, még nem is balhéztunk sehol. Úgy igazán, mint régen. Kezd hiányozni, meg aztán rám is rám férne. Nincs pofázás, csak amit hoz az este. Mondtad a múltkor, hogy akarsz mutatni egy kúl helyet. Melyik az? – Igaz, ami igaz, régen azért elég durván nyomtuk.

Többször basztam már fel Bradet a hajnal random időpontjaiban, de az indok általában méretes farokság, vagy úgy mondjuk kompletten nem is volt, de ezt ugye szokásom leszarni. Most se érzékelek túl sokat belőle. Annyi még felbasz, hogy nem bírja felfogni, mi a faszom van, de aztán csak bekapcsolódik és hisztizhetek tovább neki. Mintha frankón tíz lennék, ő meg a bratyó, akinek meg kell védenie a szánalmas kis seggem. Közröhej.
- Nem akartam, bazdmeg! - kiáltok, faszé' nem jut el az agyáig?!
- Csak szavaztattam őket, mert miért ne; ennyi. - Ettől függetlenül, ha azt mondják, ugorjak, akkor nyilván ugrom. Ilyen kibaszott egyszerű a szitu, ráadásul ez a gyökér is azon akad fenn, amin a másik. Egy kicseszett részletkérdésen.
- Jó, nem rakom... - motyogom mellé, de amúgy se tenném, annyira a padló alatt vagyok kettővel. Elég szar dolog bevallani, de szükségem van rá, mert ő a családom. Lehet, hogy elég fos vitákba belemászunk olykor, de pár hét múlva már egyik sem számít igazán. Miközben motoszkál csak enerváltan fogadom a leszidást, noha az agyamig már kurvásul nem jut el.
- Elmúlik, persze... - Kurván nem hiszek neki, most szar és kész. Nem látok tovább annál, ami jelenleg leköt, de ez másféle helyzetekben sincs másként, amit neki különösen kéne tudnia. Általában azt se tudom, mi a faszomat fogok egy óra múlva leművelni. Nem még, hogy másfél hét múlva, basszam meg.
- Valami random rave. - Abból mindig van egy rakás, sz'val kamunak se lenne túl átlátszó.
- Hardcore partit, mi? - bámulok el az ajtóig, meg végig a romhalmaz szobán. A lenti műterem se fest szebben, de az most mindegy. Amúgy meg nem vagyok gyökér, eléggé levágós, mire megy ki és Braddie sem hiába a bátyám, elég jól ismer már. Futja egy halovány mosolyfélére, ahogy megtámaszkodok a falnak, majd felnyomom magam.
- Felőlem... A Powell park mellett van egy hely. A buszmegállóval szemben - jegyzem meg darabosan, bár kurvasemmi kedvem semmihez. Ülni se, bulizni se, élni se kábé. Festés nélkül az egész szart se ér.

Leugrani bazdmeg, egy felhőkarcolóról. Az agyam még mindig itt jár, ez teljesen, véglegesen idióta. Fogalmam sem volt, hogy ennyire. És afelől is nyugodt lehet, hogy nem fogja megúszni a fejmosást, csupán késleltetve vagyon. Jelenleg nem felbaszni akarom, hanem megnyugtatni, akkor is, ha ő cserébe pillanatok alatt fellőtte az agyvizemet.
- Ez megnyugtató. – Ennyit még megengedek magamnak, a többit visszanyelem, ugyanis hiszek neki, mikor azt mondja, nem akarta megtenni. Lehet, Elijah is félreértette emiatt a hülye szavazás-téma miatt. Bár azt se vágom, mi a fasznak kell erről szavazást indítani. Ha nagyon akarom, úgy értem: igazán nagyon-nagyon akarom, értem, hogy mi jelenti benne számára a fun-faktort. De ez még nem változtat semmin.
Aztán mintha ismét megenyhülne, olyan gyors hullámokban változik a hangulata, hogy az még nála sem számít normálisnak. Egyre azon jár az agyam, hogy ennek az éjszakának még nagyon rossz vége lehet. Az sem véletlen, hogy engem hívott fel, tőlem vár segítséget, de mégis mit a faszt tudnék csinálni?! Mikor azt is kerek perec visszautasítja, hogy odamenjek, lassan kezdek pánikolni. Ám ekkor mégis eszembe jut valami, olyan magától értetődően, hogy nem is értem, mi tartott eddig... Már hogyne tudnám. Túlságosan is jól emlékszem ezekre a bulikra, vagyis arra, hogy alig maradt meg belőlük valami. Ha pedig kiütöm magam, semmi nem garantálja, hogy képes leszek betartani a fogadalmamat, aminél fontosabb jelenleg nem létezik számomra. Ha az nincs, én sem vagyok, biztos, hogy képtelen lennék tükörbe nézni.
Gyorsan döntök. Ahhoz képest, hogy színész vagyok, elég gyatrára sikerül az alakítás, nem hiába mondják, hogy a magánélet teljesen más terep. Azért számolom a pulzusom, mire kinyögi a választ. Powell park...
- Remek. Húsz perc és ott vagyok – remélem, nem szűrődik ki a hangomból a megkönnyebbülés, de azért végigtörlöm a képem. – Te meg igyál egy Redbullt. Az majd lehel beléd egy is életet. Kezdésnek.
A gatyám után valami ingfélét is sikerül magamra húzni, kezdek egész belejönni ebbe a félkómás-félkezes-párperces felszerelkezésbe.
- Van cigid? – Nem ringatom magam abba a hitbe, hogy megúszhatom csupán piával, akkor már inkább elégbe megyek, és megpróbálom viszonylag alacsonyan tartani a licitet.
- Aztán ajánlom, hogy odatalálj. – Vagyis lehetőleg ne nyírasd ki magad, azon a pár utcasarkon. – Ha közben meglépsz kurvázni, állati pipa leszek, azt pedig még te sem szoktad tolerálni - produkálok a végére egy vérszegény mosolyt.

Kezdek megint visszabillenni ebbe a magasról fosok le mindent állapotba. Néha még az is képlékeny és elég farok dolognak tűnik, miszerint a bátyámmal pofázom a nagy büdös semmiről. Mindenki a szaros kis részleteken akad fenn, mint leugrottam-e volna, miért toltam be, hol járt az agyam közben, holott a lényeg az lenne: miért tűntek el körülöttem a színek?
- Az. - Durván vágom oda, érzékelje má', hogy le kéne akadni a témáról, de kurvagyorsan, ha nem akarja, hogy vele is összebalhézzam. Ehhez ugyanis momentán zéró kedvem nincs. De így igazándiból semmihez. Csak ülök és meredek magam elé, ahogy bedobja a parti ötletét, és ugye vannak dolgok, amikre élből nem szabad nemet mondani. Most mégis megerőltető rávennem magam, de ez még mindig jobb opció annál, hogy hajnal háromkor az ajtómon dörömböl a gettó közepén. Szinte monoton adom tudtára, hol fogom várni, már ha...
- Ok - bólintok rá, de még a fűhöz sincs affinitásom. Arra se emlékszem, mikor cigiztem utoljára.
- Jó'van... - egyezek bele szinte mindenbe, csak rakjuk má' le ezt a kurva telefont és tegyük meg nem történté a dolgot. Bénának érzem magam, egy rakás szerencsétlenségnek.
- Nem'tom - motyogom, szinte félhalottként, ahogy a hajamba túrom a festéket, meg összebaszom  a nadrágom a mocskos parkettán. Tudom, hogy nem ártana lezuhanyozni, átöltözni, vagy legalább is keríteni egy fésűt, de nem fogok. Ázom a temperában és olajfestékben, sötét karikák trónolnak a szemeim alatt és azt se vágom már, mikor ettem utoljára. Talán tegnap; fasz tudja.
- Jól van, Braddie. Megvárlak a kurvákkal... - Mert egy ribanchoz nincs most energiám. Festeni akarok, egyedül csak festeni, de képtelen vagyok rá. Úgy rakom le a telefont, hogy nem tudom, képes leszek-e felállni, vagy egyáltalán megtalálni a red bullt, már... ha ugye van.