Luxus lakosztály

zene

Megdörgölöm a képem mielőtt előre hajolnék, hogy a két karomat a kis asztalkán támasszam meg. Ujjaim egymásba fonódnak és az egyik lábammal folyamatosan és hang nélkül dobolok a padlón. Unatkozom. Nem vagyok idegen, csak fáradt és nyúzott leginkább, de ez az én problémám ugyebár.
A lakosztály előterében várakozom, mint mindig. Tekintve, hogy a folyosón mégsem állhatok jót magamért – ott amúgy se hallanám, ha valami gáz volna –, be meg nem megyek a szobába értelemszerűen, hát az előtérbe veszem be magam mindig. Ha kellek, csak egyetlen ajtónyira vagyok és volt már példa sajnos, hogy kellettem.
Már elmúlt éjfél. Gőzöm sincs mióta vannak bent, de ezen nem szoktam amúgy se túl sokat gondolkozni, pontosabban nem igazán figyelembe venni, hogy az idő múlását. Azért vagyok, hogy itt legyek és ezt csináljam, ez a dolgom, így pedig halálra tök mindegy, hogy mettől és meddig történik, ami történik. A munkaidőmet nem rövidíti vagy hosszabbítja…
Csak akkor hagyom lelépni az ipsét, amikor Cherry jelzett, hogy kifizette. Mert anélkül bizony sehová sem mehetne. Mivel azonban minden rendben volt, így nem állok az útjába, miután pedig becsukódott mögötte a lakosztály ajtaja, még a zárat is ráfordítom belülről.
Bemegyek a szobába és leteszem magam lazán, kicsit lecsúszva és széles terpeszben az egyik fotelbe. Megvárom, amíg Jenna zuhanyzik(?) és összeszedi a dolgait, ahogy általában(?).
- Hazavigyelek? – kérdezek kicsit hangosabban, ha nincs a helyiségben, hogy azért így is meghallja.
- Vagy előbb vacsizni akarsz? – tisztában vagyok azzal, hogy vacsoraidő már rég elmúlt, de – meglepetés – nem csak arra kell figyeljek, nehogy megfojtsa, megverje, megcsonkítsa vagy megölje őket az épp aktuális kuncsaftjuk, hanem arra is, hogy rendesen egyenek, amiről a legtöbb lány hajlamos megfeledkezni. Ezért a lehetőséget felajánlom és nem mondom, benne van az is a dologban, hogy szívesen tölteném még vele az időmet.
Hirtelen mozdulattal állok fel és megyek oda, ahol éppen található – a fürdő ajtajához vagy csak közelebb hozzá –, a kezeimet zsebre vágom és kicsit oldalra döntött fejjel figyelem.
- Szobaszervizzel hozathatok fel valamit, vaaagy... – lusta vigyorba szaladnak az ajkaim a képemen.
-… megkóstolhatod a híres-neves rántottámat. Az egyetlen kaját, amit el tudok készíteni, de azt legalább jól. – most már fülig ér a szám. Persze, ehhez vagy hozzá vagy hozzám kell elmennünk, de mivel úgyis én fuvarozom, nekem tök mindegy merre is kell menjünk.
- Szóval, hogy döntesz? – noszogatom még egy kicsit.

Bár nem látja, de egy bólintással veszem tudomásul, hogy akkor előbb a kajáról kell gondoskodjak, minden más utána jöhet, ami jelen esetben a hazaszállítását fogja jelenteni.
A széles vigyorom rövid nevetésbe torkollik, ahogy elfogadja a vacsora-reggeli dolgot – az éjjel közepén a fene se tudja melyik a jobb kifejezés – és, ahogy a nevemet is a híres-neves mellé teszi, csak tovább vigyorgok, kicsit megcsóválva a fejem.
- Ritkán készítem el másnak is, szóval jegyezd fel, ez különleges alkalomnak számít. – amúgy tényleg nem szokásom másra főzőcskézni – az életemmel játszva dolgozom, nem akarok senkit sem belekeverni, akit nem muszáj –, de jelen pillanatban csak poénból jegyzem meg. Miért is ne?!
- Áll az alku, megbeszéltük. Szeretem a palacsintát és úgy készülj, hogy egy tonnányit is képes vagyok befalni. – nyilván nem, de éjjel van, fáradt vagyok és amúgy is, Jenna közelében valahogy kicsit felszabadultabb, mint más mellett. Így is mindig oda kell figyeljek arra, hogy mit mondok, de vele valahogy más.
- Oké. – bólintok egyet és amíg összekészülődik felveszek valami díszt az asztalról és azzal szórakozok. Máskor ez az a pillanat, amikor képet készítek a telefonommal a pénzről vagy a drogról vagy bármiről, ami a lányoknál van és illegális. Azonban Jenna esetében… egyre kevésbé szeretek jelenteni a felettesemnek.
- Komoly? Hát nem is tudom mit mondjak erre a hatalmas késésre. Na gyere, menjünk. Hozzak valamit? – bökök a fejemmel a táskája felé és ha elfogadja a felajánlást, akkor felkapom a tatyót, ha nem, akkor csak őt kísérve hagyom el a szobát.
A kijelentkezést és a szoba kifizetését intézem – mint mindig –, majd pedig a hotelből kiérve az autó ajtaját előre kinyitom neki, majd beülök én is.
- Hozzám vagy hozzád? – a visszapillantó tükör segítségével nézek rá, várva, hogy hová is menjünk. Ha hozzám, akkor vár még rá egy plusz út is hazáig, ha hozzá megyünk, akkor értelemszerűen nem. Nekem mindegy melyik legyen, így a választást teljes mértékig ráhagyom. Amint megvan, hogy merre is menjünk, indítok és hamarosan a seattlei éjszakában hajtunk a város utcáin.
- Camillát kiengedték a kórházból, Pablo hozzám osztotta be őt is, bár vagy két hétig még biztosan nem dolgozhat. – mesélek, ez egyáltalán nem titok, a lányok tudják melyikük kihez is tartozik.
Nem régiben a szóban forgó lányt összeverte az egyik ügyfele és gőzöm sincs Ramos merre tekergett akkor – neki kellett volna vigyáznia rá –, most pedig már nem él. Mondjuk úgy, hogy Pablo nem szereti a gondokat, azt meg még kevésbé, ha a pénzt hozó lányait bántják, mert így sérül az üzlete. Persze, hogy azt büntette, akinek az egyetlen dolga, hogy vigyázzon a rá bízott lányokra.

- Akkor köszönd, ha ízlett is. – prezentálok egy apró főbólintást is a szavaim mellé és komolyan gondolom a dolgot. Egy dolog elkészíteni, egy másik meg, hogy csak szerintem ehető, vagy más szerint is. Jelen pillanatban Jenna szerint.
- Igen, eeez fontos megjegyzendő. – komolytalankodok, mert hát nem várom el tőle, hogy miattam akár egyetlen percet is a konyhában töltsön.
- Nincs mit. – átveszem tőle a táskát és tényleg nincs már más dolgunk, mint a recepción elintéznem a lakosztály kifizetését, aztán ülhetünk is a kocsiba, hogy itt hagyjuk a hotelt magunk mögött.
- Rendben, akkor hozzád megyünk. Megálljunk előtte vásárolni valahol? – ami a kaját illeti, túl sok hozzávalót nem igényel, de ha kell, akkor értelemszerűen egy éjjel-nappal nyitva tartó üzletet is útba ejtek, mert alapanyag nélkül hiába akarok neki rántottát készíteni.
A visszapillantóra emelem a pillantásom, de nem sokáig időzöm Jenna arcát figyelve, nem árt, ha az utat is szemmel tartom. Tudom, hogy mire is gondol pontosan, az én emlékeimben is ugyanolyan élénken él annak az estének az emléke. Megfeszítem az állkapcsom, nem szoktunk beszélni róla, azt hiszem mindketten inkább felejtenénk a történteket, akkor is, ha ez sosem fog valójában sikerülni…
- Úgy tűnik, hogy igen, de egy ideig nem engedem új ügyfél közelébe. – bólintok egyet, ő maga is azt állítja, hogy jobban van és a biztonság kedvéért – meg, mert tudom, hogy ennyi idő alatt nem tudta még túltenni magát egy ilyen traumán –, jobb, ha a megszokott és ismert kuncsaftokat elégíti ki, akikről tudni, hogy nem a bántalmazásra izgulnak fel.
Ramos említésére megkeresem Jenna tekintetét a tükörben és megrázom röviden a fejem, jelezve, hogy neki már valószínűleg annyi.
- Nem hiszem, hogy látni fogjuk valaha is még. – ennyiben hagyom a dolgot, bármennyire is biztosra veszem, hogy már nem él.
- Holnap találkozom Pabloval és mivel úgyis rá fog kérdezni; kell még kokó? – azt tudom, hogy nem ő fogyasztja, az ügyfelek kedvéért van minden lánynál, de arról fogalmam sincs, hogy szüksége van-e újabb adagra, vagy még nála.
- Vagy bármi más? Segédeszköz, gumi? – munkaeszköz. Csak ez nem irodaszer… azt meg már azt hiszem mindketten megszoktuk, hogy beszélünk erről, mintha tényleg tollak és post-it tömbök lennének.

- A titkos összetevő attól titkos, hogy nem mondhatom el mi az. – komolytalanul szólalok meg és egy apró kis mosoly húzódik az ajkaimra.
- Szóval kénytelen leszek anélkül elkészíteni, mert a végén még kilesnéd mit veszed a boltban. – viccelődöm – elég gyérül mondjuk – tovább, és a valóság az, hogy semmilyen extrém vagy ténylegesen is különleges hozzátevője sincs a rántottámnak, ezt azonban nem kell elárulnom, elég, ha akkor derül ki, amikor összerakom.
- Mi a helyzet a tiéddel? – pillantok megint a tükörbe, majd visszairányítom a tekintetem az útra. Nem beszélünk róla, így nem tudom. Annak idején őt is igyekeztem egy ideig távol tartani a vadi új kuncsaftoktól, már ameddig megtehettem, de sosem kérdeztem rá igazából, hogy mennyire volt gyors vagy éppen lassú a tempó.
- Átmész hozzá? – hangosan nem ejtett ki ezzel kapcsolatban semmit, így inkább kérdezek. Gondolom Camilla örülne neki, de ez inkább csak magánvélemény, semmint biztos tudás.
Egyetértünk és azt hiszem ezen nincs is mit tovább ragozni. Tényleg nem akarom a szükségesnél jobban feszegetni a témát, nem volna jó ötlet. Csak olyasmit szaggatna fel, amire senkinek sincs szüksége, főleg nem Jennának.
- Rendben. – bólintok egyet és már most tudom, hogy ezt – megint – el fogom tussolni. Egy ideje már nem jelentek róla, sem pedig semmiről, amihez köze lehet. Pontosabban úgy jól fél éve maradoznak el azok a bizonyos jelentések vele kapcsolatban. Az a bizonyos éjszaka mindkettőnkben megváltoztatott valamit, ebben egészen biztos vagyok.
- Hozom mindent. – drogot és óvszert is. És ezzel talán ezt a témát zárhatjuk is, bár, ha volna még bármi kívánsága, akkor készséggel hallgatnám meg azt is. Tudja, hogy számíthat rám és tényleg mellette állok. Nem csak az álcám okán.
Leparkolok a háza előtt és a táskáját felmarkolva kísérem a bejárati ajtóig. Megvárom, míg a kulccsal babrál és őt követve lépek be az otthonába.
- Nem jártál még nálam, ez nem kupi. – amennyire elsőre a szemem elé tárul a helyzet, ez tényleg nem vészes és amúgy, ha nem szól előre, akkor fel sem tűnt volna igazából.
- Persze, jöhet a bor. – amúgy sem él a zéró tolerancia – amerika, így szeretlek –, és egyébként sem vagyok bizonytalan a képességeimben, egy pohár bortól még nem fogok fejre állni, plusz most komolyan, elég gáz volna az álcám, ha nem vállalnék be ilyesmit.
A konyha felé veszem az irányt és az instrukcióknak megfelelően kezdek el kipakolni. A hűtőből a tojást, a vajat és a sajtot, a szekrényből a serpenyőt és előkerül a fakanál is.
- Hagymát tartasz itthon? És oregánót? Só merre? – közben bekapcsolom a tűzhelyet és, ha meglesz a hagyma, akkor annak a pucolásával és aprításával kezdem a műveletet. Ha nincs neki, akkor csak simán odadobom a serpenyőt a lángra és egy nagy adag vajat is beleteszek.
Aztán egyenként felverem a tojásokat egy kisebb tálkába és egy villával alaposan felverem.
- Nem vagy egyébként túl fáradt? – megállok és a kitöltött bor után nyúlok, hogy összekoccinthassam vele a poharat, de nem iszok az alkoholba, visszateszem a konyhapultra és folytatom a rántotta elkészítését.

// Folytatás a Westlake parkból, Nadiya és Theodor oltári estéje a karácsonyi robbantás előtt

+18

Hosszú ideje készültem már erre, nem is tagadhatnám. S most, hogy Nadiya eszméletlen teste itt fekszik az ágyamon, végre beteljesíthetem a vágyamat. Ajkaim kiszáradtak, nyelvemmel nedvesítem be szám tikkadt felületének völgyeit. Talán ébredezik, talán nem, de elővigyázatosságból egy újabb adag éterrel ütöm ki az összes érzékét.
Levetkőztettem. Nem mohón, tépve az anyagot, hanem lassan és módszeresen. A cipőin oldottam a csomót, lazítottam a fűzők szorítását, majd az ágy mellé tettem először a jobb, aztán a bal párat. Zoknijait hasonló körültekintéssel vettem le, nem siettem el, s az anyag sem reccsent meg. Annyi biztos, hogy az apró lyukért, ami a bal zokni talpán éktelenkedett, engem nem lehet felelősségre vonni.
A kabátja következett, miután kioldottam az övet és a gombokat, majd a legkülső réteget egy álló inasra terítettem. Így tettem a több réteg felsővel is, szépen összehajtva várták az ágy mellett, hogy újra felvegye őket. S akkor a nadrág jött, mely túlságosan feszesen állt rajta, így megküzdöttem vele, de már annyiszor elképzeltem ezt az estét, hogy nem okozott semmi sem fejtörést.
Egy pillanatra megálltam. Csodáltam vékony testét, szálkás alakját, nyugodt vonásait, s hallgattam szuszogását. Csókolnom kellett őt, vágytam ajkainak érintésére, de visszafogtam magam, elöltem magamban a szenvedélyt, elkotortam az érzelmeket. Melltartójának kapcsait oldottam, majd bugyijától is megszabadítottam, hogy immáron meztelenül feküdjön előttem. Elnéztem őt, ujjaim péniszemre markoltak, ahogyan ruha nélkül álltam ágya mellett. Tenyerem égett a cigaretta parazsától, de nem törődtem vele, nem engedtem a szorításon, így maszturbálni kezdtem. Három percig tartottam ki. Izmaim megfeszültek, mégis összerogytam a kielégülés bódító hatásától. Papírzsebkendővel tüntettem el róla a testnedveket.

---

Újabb adag étert kapott, remélhetőleg az utolsót. Egy fehér fűzőt adtam rá, csipkével díszített nemes darabot, majd combharisnyákat és egy harisnyakötőt. Hófehér magassarkúkkal egészítettem ki megjelenését, majd a fűzőhöz passzoló tangát is ráadtam. Pontosan ezeket viselte tizenegy évvel ezelőtt és még mindig passzolnak rá. Parfümmel fújtam be, ugyanazzal az illattal, mint amit akkor viselt. Felültettem és egy hófehér ruhát húztam rá. Ha nem gyakoroltam volna, biztosan nehezebben ment volna, de Los Angeles kurvái készséggel álltak mindig rendelkezésemre, ha fejleszteni akartam magam.
A ruha is tökéletesen állt rajta, sehol sem volt rajta súlyfelesleg. Fátyolt kapott és egy bilincset, mellyel háta mögött kényszerítettem kalodába a kezeit. Visszafektettem. Felkapcsoltam a televíziót, majd elindítottam a DVD lejátszóban lévő lemezt. Mendelsshon esküvői indulója ordított a hangfalakból, én pedig Nadiya mellé feküdtem. Fekete zakó, fehér ing és fekete bőrcipő volt rajtam. Pont olyan, mint a felvételeken. Elmosolyodtam, amikor megláttam magamat, de grimaszom komorrá vált, amikor egy felirat jelent meg a képernyőn.

Mélyen és zavartalanul alszom. Nem gondolok semmire, nem álmodok semmit. Egyszerűen csak fáradt vagyok és most végre kipihenhetem magam. Nem érzékelek semmit a külvilágból, az előbbi kellemetlen incidensek is eltűnnek a gondolatai közül. Nem gondolok Étiennre, sem Theodor visszatérésére, de még a lányok állapotára sem. Egyszerűen csak pihenek és mélyeket lélegzem. Nem zavar a külvilág, az emberek vagy az autók robaja. Nagyon úgy tűnik, hogy agyam azon része amelyik a az engem érő ingerek befogadására képes teljesen kikapcsol.
(…)

már nem akarok alaudni, de valami számomra megmagyarázhatatlan okból kifolyólag szempiklláim ismét elnehezednek és ismét álomba zuhanok. Nem tudom mi történik velem, de érzem ahogy valaki hozzámér, mintha a ruháimatól szabadítana meg. De ki? És miért? Mit akar tőlem? Egyre kevesebb rajtam a ruha, már anyaszült meztelenül fekszem az ágyban. Szeretnék tiltakozni, vagy legalább kinyitni a szemem, de nem tudom. Az érzékszerveim ismét cserben hagynak, a valóság egyre csak távolodik én pedig ismét nyugodt és csendes álomba zuhanok.

(...) valami idióta szomszéd már megint bömbölteti a zenét. De úgy tűnik mstmár kémplett meghibbandtak, ki hallgat éjnek évadján nászindulót, felébresztve ezzel engem. Kinyitom a szemem, de furcsa mód homályosan látok és a szobátsem ismerem ahol vagyok. Néhány pillanatig még hunyorgok a Tv erős fényétől és próbálok rájönni, hogy mi történik velem. Izzadságcseppek jellenek meg homlokamon, ahogy felismerem a DVD-t és a főszereplőit. William és Nadiya esküvője....mi ez az egész. Agyam lassan kitisztul és eszembe jutnak az elmúlt órák történései. Thedor, a kutyák, majd az altató amivel teljesen kiütött. Megpróbálok felülni, de valami miatt nem sikerül, talán a félelem bénított meg. Kezeimet nem tudom használni, össze vannak bilincselve. Vágignézek a helyiségen, ami első látásra egy hotel szobájának tűnik. Fehér menyasszpnyi ruha van rajtam, megismerem, pontosan ugyanaz amiben hosszú évekkel ezelőtt kimondtam a boldogtalanító igent. Zihálva próbálok felülni, és ekkor siklik pillantásom Theodorra, aki mit sem törődve fekstik mellettem...
- Mi ez az egész Theo? Hol vagyok? Most azonnal engedj el! most már teljesen biztos, hogy ez a férfi mellettem meghibbant. - Ha hozzám értél esküszöm, hogy megöllek. Will után küldelek. beleborzongok a tudatba, hogy esetleg valami olyat csinált velem, amit normáli sesetben, önszántamból soha nem engednék meg neki. Elfog a hányinger ha arra gondolok, hogy látott meztelenül, hogy hozzám érhetett, hogy esetleg rajtam tölti le a feszültséget. Nem akarok, hogy bármilyen közöm legyen hozza, undorodom már gondolattól is, hogy milyen perverz dolgokat vihetett végbe amíg kiütve feküdtem az ágyban. Tudom, hogy nála szép szavakkal nem fogok menni semmire, hiszen figyelmeztetett, mondta, hogy bosszút fog állni. És eddig a pillanatig úgy tűnik, hogy áljja is a szavát és ő áll nyerésre.
- Theodor. Kérlek...engedj el!

A fátyolon keresztül ajkaira illesztem jobb mutatóujjam. Csendben kellett lennie, hangja nem torzíthatta el a csodás pillanatot. Csak ő és én.
Nem szóltam hozzá egyelőre. Száját csitító ujjam lassan szántott végig állának vonalán, majd nyakán húztam végig a kíváncsi felfedezőt, hogy mellei közét tapintva folytassa útját, végül köldöke vonalánál szakítottam el az érintést. Gyönyörű nő volt, még így tíz év után is. Bármennyire gyűlöltem, bármennyire vetettem meg, azóta vágyom rá, hogy először megláttam.
- Nem foglak bántani, ha nem kényszerítesz rá. Még nem, most nem. - ezt már azután mondtam neki, hogy combjai fölött lendítettem át a bal lábam és némi fészkalódás után csípőjén találtam magamnak helyet. Egyenes derékkal ültem rajta, néztem elmosódó arcát a fátyol mögött, majd meguntam a status quo-t és előredőltem. Tenyereim a vállai mellett találtak támasztékot, miközben mellkasom az ő melleihez ért. Másodpercek, hosszú-hosszú néma másodpercek teltek el így, miközben a pap beszédét hallgattam a televízióból. Éppen a szerelem fontosságáról beszélt.
- Sosem mondtam el neked, hogy mennyire gyönyörű vagy, igaz? - a fátylat felhajtom, majd jobbom mutatóujja ismét a száját érintette, de most nem elcsitítottam, hanem simogattam, kényeztetni próbáltam. - Emlékszel még arra, amikor William bemutatott a szüleimnek? Tudod, a Santa Monica-i nyaralóban... Én emlékszem rá, minden pillanatára.
Hatalmasat kellett sóhajtanom. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, szinte olyan távolságra, hogy orrunk majdnem összeért, de csak addig törtem előre, tovább nem.
- Tikkasztó hőség volt, rajtad pedig egy hófehér nyári ruha volt. Emlékszem, egy szalmakalap is volt rajtad, hatalmas karimával, s amikor hirtelen eleredt az eső, felerősödött a szél és lekapta a fejedről. Emlékszel Nadiya, emlékszel még erre?
Mosolyogtam rá és megpusziltam a száján, már ha sikeres volt a manőver. Nem, még nem csókolhatom, nem hívhatom nyelvét párbajra, nem! Még túlzottan vad, túlzottan kiszámíthatatlan.
- Féltékeny voltam Williamre, hogy ő talált meg téged előbb, de mostantól minden más lesz, igaz? Úgy fogsz szeretni engem is, mint ahogy őt szeretted ezen a napon. Ugyanolyan boldoggá teszlek, mint amilyen akkor voltál. - szünetet tartottam. Kicsit felegyenesedtem, majd ujjaim a nyakára fonódtak. Lassan, de elemi erővel kezdtem szorítani a torkát. - De ha nem leszel az enyém, akkor másé sem leszel. Megértetted?

Szívem majd kiugrik a mellkasomból, félek. Én, aki megannyi embert küldött már át a túlvilágra most rettegek. Theodor még annál is őrültebb, mint amit feltételeztem róla. Az érzés, hogy közeleg a halálom órája egyre erősödik bennem. Nem most kellene eljöjjön a kaszás, nem itt és főleg nem ennek a férfinak a képében. Próbálnék szabadulni, de mégsem bírok mozdulni, összekötözött kezeim és a mindent elsöprő félelem sem engedni. Próbálom lerázni magamról ujjait, amik kíváncsi felfedezőútra indultak testemen. Nem szól semmit és talán ez még annál is ijesztőbb mintha beszélne. A szavakkal tudok bánni, bármit visszaháríttok, de így...így magatehetetlen vagyok és utálom ezt az érzést. Némám figyelem, ahogy átdobja rajtam lábait és rámnehezedik. Hiába mocorgok nem vagyok elég erős ahhoz, hogy letaszítsam őt magamról. Teljes mértékben átvette az irányítást fölöttem, a testem fölött. A TV-ből minden szó ismerősen cseng füleimnek, nem is kell látnom a képernyőt ahhoz, hogy tudjam pontosan mi történik. Részese voltam, a főszereplője és bár azóta olyan sok minden történt velem az a nap felejthetetlen része az életemnek.
- Miért csinálod ezt velem Theodor? Kérlek...könyörgöm...engedj már el... nem hiszek a saját füleimnek, képes vagyok könyörögni neki...de valahol mélyen legbelül érzem, hogy mindhiába, hiszen nem fog elengedni. Addig nem amíg meg nem kapja azt amit akar, és szinte biztosra veszem, hogy az életemen kívül másvalamire is vágyik. Beleborzongok a tudatba, hogy hozzám akar érni...
Gyönyörű? Miről beszél ez? Zavart pillantásokat küldök felé, már éppen nyitnám szólásra a szám, amikor ujjai ismét az ajkaimat érintik. Soha nem voltam még ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Csak tehetetlenül fekszem alatta, próbálom visszafogni a feltörni vágyó könnyeimet és beindítani agyam azon részét amely a menekülés megtervezéséért felelős. Teljesen leblokkoltam, sem szólni sem mozdulni nem bírok. Bárcsak álom lenne mindez, felébrednék végre és élhetném tovább a hülye kis életem. Kérdésére nem tudok válaszolni, csak bólintok. Emlékszem rá. Addigi életem legszebb élménye volt. Santa Monica mély nyomokat hagyott bennem, a napfény, a tenger és a mindent beterítő virágillat. Egyik nagy pillanata volt az a Willel közös rövid életünknek, megismertem a szüleit, Theodort és néhány hónap múlva már a lánykérésre is igent mondtam. Bárcsak ne tettem volna. Tisztán emlékszem az említett napra, a ruhára, a kalapra és minden pillanatára. Bár próbáltam elfelejteni, mindent kitörölni de nem tudtam. Az is az életem része és talán jobb is, hogy emlékezhetek. Érzem ahogy puszit nyom a számra, de szavai annyira lebénítanak, hogy nem bírok ellenkezni.
- Komolyan beszélsz Theodor? Mire akarsz kilyukadni? Kezdettől fogva utáltál. Első pillanattól fogva ott volt a gyűlölet a szemedben. Legszívesebben belefojtottál volna egy kanál vízbe...miről beszélsz? És...te nős voltál... nehezemre esik felfogni és megérteni mindazt amit mondd. Soha, egyetlen pillanatig sem vettem észre rajta hogy hogyan érez. Nem voltam közömbös számára, vonzónak talált, de mégis sütött róla a harag.
- Semmi nem lesz másképp Theo....én...nem leszek a tied sem most sem máskor...mert... nem tudom befejezni a mondatot, mert erős kezei a torkom után kapnak és érzem ahogy szorítása egyre erősődik. Egyre nagyobb a félelem ami átjár, hiába ficánkolok, nem tudom kiszabadítani magam. Mégiscsak egy erős férfi fogja vagyok, ha legalább az egyik kezem tudnám használni, talán úgy lenne esélyem...így viszont érzem ahogy egyre kevesebb levegőhöz jut a tüdőm. A TV-ből most hallom vissza saját hangomat, ahogy a pap kérdésére boldogan mondom ki az igent. Ott pecsételődött meg az életem, és talán most jött el a vége.
-neee...The...o... próbálom kiejteni érthetően a szavakat, de levegő nélkül egyáltalán nem sikerül. Tényleg itt és most halok meg?

+18 (Talán)

- Miért olyan nehéz elhinni, amit mondok? - elengedem a nyakát. Hagyom, hogy levegőhöz jusson, de nem sokáig, mert megcsókolom. Kiélvezem az olyan régen vágyott érintést ajkaink között. Szenvedélyem ágyékomban merevedik, nem tudom visszafogni, elfolytani a kéj lázas követelését. Nyelvemmel próbálom táncba hívni az övét, talán sikerül, talán nem, de erőszakos követelésem nem tűr ellentmondást.
Figyelmen kívül hagyom a mondatát, mellyel a volt feleségemet említi. Sosem volt szerelem a miénk, érdek feszült kettősünk házasságában. Inkább csak egymás mellett éltünk, külön ágyban, külön szobában. - Gyűlöllek azért, amiért Williammel tettél, de azért még jobban, hogy őt választottad. Pedig milyen szépek lehettünk volna együtt.
Felkelek róla, majd felültetem és az ágy mellett lévő hatalmas tükör elé állítom. Mögötte állok meg, majd átölelem, s fejemet bal vállára teszem. Elnézem kettősünket, hallgatom az örömujjongást, amikor a pap házastársaknak nyilvánította őket, majd belecsókolok a nyakába.
- Féltékeny voltam Williamra, s még most is az vagyok. - jobbommal mellét markolászom, érzem, ahogyan a fűző fémkerete formába önti őt, balom pedig lefelé kalandozik, ölét masszírozom kérlelhetetlenül. - Őt választottad, nekem pedig sosem volt esélyem nálad, de mostantól minden más lesz. Minden megváltozik!
Újra a tökörbe nézek, s eltávolodok tőle. Ha el akarna szaladni, engedném, de a szoba bejárati ajtaja zárva van, nem tudná kinyitni. Ha nem menekül, ha nem csinál semmit, leveszem róla a fátylat, majd a televízió felé dobom, ahol éppen a hatalmas limuzin képe látszódik, melyen a "FRISS HÁZASOK" felirat díszeleg. A konzervdobozok ütemes dobogása közben kapcsolom ki a készüléket, majd egy kést veszek magamhoz.
Újra visszatérek Nadiyahoz, megmutatom neki a hosszú pengét, tompa felé húzom végig hasfalán. - Maradj mozdulatlan.
Mosolygok rá, majd óvatosan, hogy meg ne sértsem, vágom le róla a ruhát hátulról. Nem sietem el a dolgot, s neki sem kellene túlzottan mozognia, különben óhatatlan is megvágom. Másodpercek munkája alatt teszem tönkre a ruhát, melyet majd' tíz évig őriztem ezért a pillanatért. Amikor végeztem, márha mozdulatlanul állt, eltakarítom körülötte a ruha cafatjait, majd a késtől is megszabadulok. Újra megállok mögötte, újra rákulcsolom karjaimat, s magamhoz szorítom vékonyka testét.
- Levenném a bilincset, de félek, kihasználnád a lehetőséget. - mosolygok rá, majd jobbommal bugyijába nyúlok. Középső ujjammal ajkai közét próbálom felfedezni, s amikor megtalálom, mélyen süllyesztem forró résébe követelő tapintásom. Vajon átnedvesedett vagy segítenem kell rajta? Csak az idő a megmondhatója.

Bárcsak mindez egy rossz álom lenne. Fel akarok ébredni, otthon akarok lenni a lányokkal és Étienne-nel. Nem tudom elhinni, hogy mindez valóság, velem történik meg és Theodor ilyen csúnyán túljárt az eszemen. Félek, bármekkora szégyen is rám nézve, de rettegek. Talán még soha azelőtt nem éreztem ilyen halálfélelmet, még William mellett sem. Bár ő sem finomkodott, úgy bántott ahogy csak tudott, de mégis kiszámítható volt. Mindig tudtam mit fog csinálni és hogyan, így sikerült legyőznőm őt. Theodor viszont teljesen kiszámíthatatlan, őrült, akinek semmi sem számít és akinek semmi sem szent. A gyűlölete irántam pedig túl nagy ahhoz, hogy egy ilyen pillanatot kihagyjon, egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem kerülök ki élve a kezei közül. Levegő után kapkodok miután elengedi a nyakam, tüdőm megkönnyebülten szívja meg magát az éltető elemmel. Alig tudom visszatartani a feltörni vágyó könnyeimet, de azt az örömet nem fogom megadni neki, hogy sírni lásson. William volt az egyetlen férfi aki láthatott elgyengülni, gúnyolódhatott rajtam, soha senki más nem kapja meg ezt az örömöt. Érzem ahogy ajka csókra nyílik az enyémen, nyelve lázasan kutakodik az enyém után. Hiába mocorgok, nem tudok kitérni előle. Agyam lázasan kutakodik valamilyen megoldás után, menekülő útvonalat keresve, de még azt sem tudom hogy hol vagyok, így pedig elég nehéz bármit is kigondolnom. Egy idő után ajkaim megnyilnak a folytonos ostromlásra, de nem vagyok hajlandó könnyen adni magam, amilyen erősen csak tudok ráharapok nyelvére. Nem tudom mennyire okoztam fájdalmat neki, vagy, hogy egyáltalán érezte-e a támadást, de nem fogom csak úgy odaadni magam neki. Ha meg kell halnom, legalább fejtörést okozok neki, és nem engedem, hogy hozzám érjen.
- Te beteg vagy Theodor... megvetés és szánalom vegyül a hangomba. Nincs normális reakció amivel a hallotakat le lehet reagálni. A testvére felesége voltam, a nő aki elvette az öccsét, ő még mindig képes vágyat érezni irántam? Némán figyelem ahogy lemászik rólam és bár próbálok ellenkezni, ő mégis olyan könnyedén állít lábra mint egy játékbabát. Látszólag semmi nehézséget nem okoz neki az emelgetésem. Ellenkezni próbálok, de hiába minden, amíg kezem hátra van kötözve addig tehetetlen vagyok. Próbálom csuklómat kihúzni a bilincs szorításából, de csak annyit érek el vele, hogy felhorzsolja a bőröm. Allok a tükör előtt és kissé homályos tekintettel figyelem magam. Ugyanaz a menyasszonyi ruha amit az esküvőmön viseltem, ugyanolyan tökéletesen áll rajtam, csak az arcomon mosoly helyett kétségbeesés tükröződik.
- Engedj el kérlek. remegek meg a nyakamat ért csóktól. Nagy levegőt veszek és próbálok higgadt maradni.
- Hogyan választhattalak volna téged? Hiszen feleséged volt, esélyem sem lett volna...de ha tudom...ha tudom, hogy mit érzel, akkor...talán boldogok lehettük volna együtt... a hazugság csak úgy bukik fel belőlem. Talán ez ez egyetlen módja annak, hogy megszabaduljak. Hazudnom kell neki, ha szerencsém van akkor elhiszi minden szavam és elengedi a kezem...Földbe gyökerezett lábakkal állok a tükör előtt, figyelem minden mozdulatát, felkészülve arra, hogy bármikor elveheti az életem. A fátyol lekerül rólam, a háttérzaj elcsitul Theodor pedig egy késsel tér vissza hozzám. Gombóc keletkezik a torkomba, próbálom lenyelni, de lassan már nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Jól ismerem a kések tulajdonságát, elég egy rossz mozdulat, egy óvatlan pillanat és az életemnek vége. Szavaira csak bólintok, és könnyeim folynak végig az arcomon. Eddig bírtam, nem vagyok képes továbbra is visszafogni őket, a felszínre törtek és patakként szántják végig arcomat. Nem mozdulok. Még levegőt is alig merek venni, egy pillanat lenne az egész, egy döfés és már halott lennék. Könyeimtől áztatott arccal állok a tükör előtt, és nézem ahogy lassan, de annál biztosabban szabdalja szét a fehér anyagot. Lassan, és óvatosan dolgozik, a kés hegye egyszer sem ér a bőrömhöz, csak a ruha anyagát vágja át kegyetlenül, hamarosan már félmeztelenül állok a tükör előtt.
Remegek az érintésétől ahogy ujjait a nemiszervem környékén érzem. Alig látok már a könnyeimtől, reszketek ahogy ujja óvatosan behatol. Nem vagyok nedves, kellemetlen az érzés ahogy megpróbálja egyre bennem és bennem tuszkolni ujjait.
- Biztos vagy benne, hogy így kell ezt csinálni? El akarod rontani? nem tudom menniyire hathatok rá a szavaimmal, talán semennyire, de úgy érzem jobb lesz ha belemegyek a játékba, másképp nem menekülök meg.
- William nem így csinálta. Ő sokkal gyengédebb volt, szenvedélyesebb. A nászéjszakánkon legalább négyszer juttatott el a csúcsra. Biztos, hogy felnőttél a feladathoz, hogy kielégíts egy nőt? félek... de talán sikerül kizökkentenem őt,és akkor elenged, vagy...elszaladhatok.

+18

Még mindig érzem a számban a saját vérem ízét. Fájdalmas volt, amikor megharapott, de uralom annyira a testem, hogy nem törődtem vele. Gyengeség lenne megadni neki azt az élményt, hogy újra fájdalmat okozott nekem. Nem tehettem!
- Boldogok lehettünk volna? - kérdezek vissza, amikor újra felegyenesedek, s miközben szentségének bejáratát ostromlom, újra a szemeibe nézek a tükrön keresztül. Száraz volt, őt nem hozta lázba annyira a kettősünk szadista jelenete, mint engem, hiszen még így, a nadrágon keresztül is érezhette férfiasságom keménységét. Könnyeire figyelek, miközben ujjam mélyebbre és mélyebbre szalad, de nem törlöm le átáztatott arcát, hagyom a félelem átlátszó tanúit. - Boldoggá tehettelek volna, de még mindig boldoggá tehetlek.
Meglepett mindkét kérdése, így szabad kezem ujjait ismét torkára szorítottam, újra elvéve lőle az éltető oxigént. Annyi erő mégis volt benne, hogy újra járassa a száját, így még jobban satuba fogtam garatát, hiszen agyamat egy pillanatra elöntötte a harag vörös köde. Fátyolos szemmel néztem továbbra is a tükrön keresztül, majd fehérneműjéből kihúztam a kezemet.
Pár lépés volt, amit meg kellett tennünk, hogy a falhoz szorítsam. - Miért akarod, hogy bántsalak? Miért?
Őrület felhangja ült ki kiáltásom fülsiketítő morajába, s amennyire csak tudtam, a bézs színű falhoz nyomtam. Ujjaim még mindig a torkát markolták, így a fájdalom, amit neki okoztam, engem is kínzott, de nem törődtem vele, újra elhajtottam a szenvedés kártékony zöngéit.
- Ismersz engem. Tudod, hogy mennyire állat vagyok. Ne hasonlíts Williamhez! - fröcsögtem fülébe a szavakat, nyálat köpve minden egyes szónál. - Gyengédségre vágysz? MEGKAPHATOD!
Testemmel továbbra is a falhoz szorítottam, így szabad kezemmel letoltam a nadrágomat, fenekéhez szorítva ágaskodó falloszom. Tangáját egy hirtelen mozdulattal téptem le róla, a gyenge anyag nem okozhatott ellenállást dühömnek. - Szenvedélyt akarsz?
Újra fülébe hörögtem, majd be sem fejeztem a kérdésem, már péniszemmel támadtam forró rését.
- Sikíts nekem, sikíts nekem ribanc! - ütemesen döfködtem, olyan erővel, amilyen gyűlölet élt bennem. Nekem is fájt minden fúrás, de nem érdekelt, majd összeszokunk. Betörlek Nadiya, ha az életedbe kerül is!

Ha valaki azt mondta volna nekem a reggel, hogy ez meg fog történni velem akkor valószínűleg szemberöhögtem volna. Eddig a pillanatig elképzelhetetlennek tartottam, hogy bárki képes lehet ilyen sunyi módon legyőzni. Természetesen vannak haragosaim, olyan emberek akik a hátuk közepére sem kívánnak, de mellettem mindannyia eltörpülnek. Legalábbis ami a tettlegességet illeti. Arra viszont nem számított, hogy pont Theodor fog felbukkani az életemben és bevallom, hogy alábecsültem. Azt hittem, hogy azért jött, hogy újra és újra megkísérelje a lehetetlent és börtönbe juttason, de most már világos, hogy mik az igazi szándékai. Még a kutyáim megmérgezése előtt meg kellett volna tőle szabadulnom, nem hagyhattam volna ennyire elfajulni a dolgokat.
Kezei ismét a torkomat szorítják meszakítva az oxigén útját a tüdőmig. Nem fogom olyan könnyen odaadni magam neki, ha meg kell halnom hát legyen, de meg fog küzdeni velem. Sosem adom fel, soha nem fordítok hátat magamnak, azt már megtettem néhányszor amíg az öccse felesége voltam. Érzem a hideg falat a hátam mögött miközben kezei tovább szorngatják a torkomat. Már alig bírok levegőt venni érzem ahogy lábaim elgyengülnek és szervezetem kétségbeesetten kiáltozik az életetet jelentő oxigén után.
- Bocs...á...nat... próbálom kipréselni a szavakat fogaim között. Hiba volt felbosszantani, de azt hittem, hogy így majd kizökkenthetem őt és akkor lesz esélyem a menekülésre. Nem számítottam ekkora dühkitörésre tőle. Szemei szikrát szórnak és teljesen elvette az eszét a düh. Ahogy ismét elég levegő áramlik a tüdőmbe, megpróbálok kiszabadulni az erős férfi kéz szorításából. Kétségbeesetten kapálózok kezei között. Kell lennie valaminek amivel el tudom terelni a figyelmét, csak van valami ami képes kizökkenteni őt ebből a helyzetből és elég időm lesz elrohanni.
- Nem úgy gondoltam....én...nem akartam...ne csináld...Theodor, gondolkozz. szabadkozom félelmemben ahogy hallom a tanga anyagának reccsenését, majd ágaskodó péniszét érzékelem a fenekem körül. Nem hiszem el, hogy megcsinálja, hogy képes ilyen kegyetlenül bánni velem. Hát a gyűlölete tényleg ennyire hatalmas? Ahogy belém hatol kemény farkával hatalmas fájdalmat okoz nekem. Minden egyes lökésnél éles fájdalom hasít az alfelembe, ő pedig egyáltalán nem kímél. Összeszorítom a fogaimat,nem akarok kiabálni, megadni neki azt az örömöt, hogy újra könyörögjek neki. Egyre jobban záporoznak a könnyeim amiket hiába próbálok visszatartani jelen pillantban még ők is erősebbek nálam. A fájdalom belenyilal egész testembe, a lábaimból kimegy az erő és még az egyszerű levegővétel is fájdalmat okoz.
- Hagyd abba!! Theodor!!!!!!! próbálok rákiabálni, bár hangom a mondat végére teljesen elcsuklik. Az erő elhagyja a testem és ha a férfi nem szorítana a falhoz valószínűleg összeesnék.

+18

Nem tudtam abbahagyni, nem akartam abbahagyni. Géppé váltam, szenvtelenül és könyörtelen precizitással végeztem munkámat, döfölő mozdulataim kegyetlen erőszakot bírtak Nadiya testére. Agyam olyan messzire vándorolt ahonnan talán nincs visszaút. Már nem gondolkodtam, csak keféltem, farkammal feszítettem szét testét, s nem volt olyan külső hatás, amely kibillentett ebből az állapotból.

~ Bocs...á...nat...

Nyakába haraptam, amikor úgy éreztem, hogy mozogni, menekülni kíván. Izzadt testem az övéhez szorítottam, ajkaim között vérének vassal fűszerezett kesernyét ízleltem, miközben legősibb ösztöneim vették át a hatalmat. A birtoklás vágya, a harag és a düh minden elpusztító tűzvihara, a szenvedély és kéj hegyeket mozgató földrengése. Csípőm lankadatlan munkával dolgozott, képtelen voltam testemnek megálljt parancsolni, de nem is volt olyan gondolat a fejemben, ami ezt akarta volna. Nadiyanak mindenért meg kell szenvednie, ami fájdalmat okozott nekem az elmúlt tíz évben. A visszautasítás, a gyilkosság, a gyűlölet, a pimaszság.

~ Bocs...á...nat...

Fájdalmat akartam okozni neki, s törekvésem sikerült. Fájdalmat és gyönyört egyszerre, legalábbis magamnak mindenképpen, s jobb, ha ő is hozzászokik ehhez a bánásmódhoz, vagy ez lesz az utolsó közös éjszakánk. Vagy már nappal van? Nem tudtam eldönteni, nem járt semmi egyéb a fejemben, csak Nadiya betörése és büntetése. Újra nyakába haraptam, felszakítva az előző sebeket, s talán egy apró cafatot szakítottam ki, annyira erőteljes volt fogam munkája.

~ Bocs...á...nat...

Harmadjára jutott el a tudatomig az előbb mondott szó, bár abban sem voltam biztos, hogy Nadiya akár egyetlen egyszer is kiejtette volna. Elengedtem torkát, miközben enyhítettem a szorításon is, mellyel a falnak paszíroztam. Farkam kicsusszant belőle, még mindig ágaskodva meredt a lány felé, akit visszalöktem az ágyra, hogy hátára és így a bilincsre feküdjön. Pár lépéssel én is követtem, majd újra medencéjére ülve uraltam egész lényét.
- Megbocsátok neked. - nyaltam végig arcának bal felét, szippantva magamba lényének elhasználódott illatát. Csókot nyomtam a szájára, de nem követtem el ugyanazt a hibát, hogy nyelvemet is használjam, most a saját szájüregembe maradt a kutatkodó szerv. - Mondd ki, hogy szeretsz. Gyerünk Nadiya, hallani akarom tőled. Szeretlek Theodor! Gyerünk, mondd már ki!
Egy pofonnal jutalmazom késlekedését, s már lendítem a másodikat is, mely biztosan célra találna, ha nem mondja ki a szavakat. - Ne kelljen újra bántanom téged! MONDD KI!

Fölösleges azon gondolkodnom, hogy mivel érdemeltem ki ezt, hiszen történetesen elég sok rossz dolgot csináltam életemben. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kapok mindent vissza a sorstól és nagyon úgy néz ki, hogy a büntetésem Theodor személyében érkezett meg. De miért pont most? Miért akkor amikor az életem változni látszik, amikor végre ismét vannak céjaim. Túlságosan fáj most mindegy egyes döfés amivel a testem ostromolja ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Lábaimból teljesen kimegy az erő, levegő sem jut már a tüdőmbe, érzem ahogy az erő teljesen elhagy. Ebben a pillanatban semmi sem érdekel már, az agyam nem képes normális gondolatokat megformálni, csak az éles fájdalom járja át a testem és várom a halált. Bár az agyam kikapcsol, lelassul és már csak a békés távozásra várok, a fájdalom még most is élesen járja át az egész testem. Legyen végre vége, szűnjöm meg minden körülöttem, akkor talán valahogy megnyugvást lelhetek. Az életem úgyis tele van lemondásokkal, fájdalommal és kínnal, talán az, hogy pont most bukkant fel Theo véget vethet minden kínnak ami körbeöleli az életem. Nem hiányoznék senkinek, nem sírnának utánam, nem hagyok magam után semmit.
Csak várok a halálra, hogy testi fájdalmaim megszűnjeken végre, de helyette az erős kéz szorítása enyhül a nyakam körül és a farka kicsusszan belőlem hirtelen megszűntetve a fájdalmat amit addig okozott. Ahhoz még mindig gyenge vagyok, hogy a saját lábamon megálljak egyedül, de ezzel nem is kell foglalkoznom, mert erőteljes lökéssel az ágyra dob. Még mindig sűrűn kapkodom a levegőt, tüdőm végre oxigénhez jut, de még mindig olyan gyengének és elesettnek érzem magam. Egy pillanat alatt eltünt az a magabiztos, mindenre elszánt Nadiya akivé az elmúlt tíz évben váltam. Helyette egy kiszolgáltatott, elesett nő lettem. Nincs elég erőm ahhoz hogy kiabáljak vagy megpróbáljak elmenekülni, azt hiszem minden próbálkozásom fölösleges lenne. Egyre biztosabb, hogy nem győzhetem le Őt, elkapott és nincs menekülés. Szavai csak nehezen jutnak el a tudatomig, olyan kihasználtnak és védtelennek érzem magam. Miközben tüdőm még mindig hálás a megmentő oxigénért, agyam és lelkem már rég a halált esdik. Megbocsát nekem? Milyen fenhangon és magabiztossággal jelenti ki a szavakat. Mintha tényleg lenne mit megbocsátania nekem. Próbálom félrehúzni a fejem, hogy ajkai ne érinthessék az enyémet, de még egy ilyen alap cselekvéshez is gyengének érzem magam. Noha farkával már nem ostromol, de az előbbi akciója miatt még mindig fáj az alfelem. William sem volt ennyire kegyetlen velem, bár ő is sokszor erőszakoskodott, de mindig tudta hol a határ. Alábecsültem Theodort és most már belátom, hogy ez nagy hiba és ostobaság volt a részemről. A pofon erőteljesen csattan arcomon, újabb fájdalmat indítva el bennem. Ég az orcám a pofon után, de az előbbi fájdalmrengeteg után mindez csak egy kis szúnyogcsípésnek tűnik elhasználódott testemnek.
Nem fogom megtenni neki amit kér, nem fogom boldoggá tenni azzal, hogy kimondom amit hallani szeretne. Megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra, ami most biztosan nem hat őszintének és még ez is fájdalommal jár.
- Szeret....szeret....szerintem a pokolban fogod végezni... megpróbálok összegömbölyödni, mert nem számítok arra, hogy le fog állni a bántalmazásommal.
- mert oda foglak küldeni. William mellé küldelek a pokolba... hangom halk és nagyon kell koncentrálnom arra, hogy összefüggően fogalmazzam meg a mondatot.

Miért nem engedelmeskedik? Miért kell mindig ellenállnia? Pedig szeretném, a tenyeremen hordoznám, csak annyit kellene mondania, hogy szeret! Hogy én vagyok számára a legfontosabb, de nem! Csak arra képes, hogy gyűlöljön. A második mondata után még egyszer arcon vágom, de nem pofonra emelem a kezem, hanem ököllel sújtok le az orrára. Talán eltörött, talán vérzik, nem érdekel. Már semmi sem érdekel. Pedig szépek lehettünk volna együtt, gyönyörű pár.
- Miért csinálod ezt magaddal? - kérdésemet már akkor tettem fel, amikor felálltam az ágyról. Néztem összegömbölyödni vágyó testét, és hagytam, hogy azt tegyen, amit csak akar. A késem után nyúltam, s vártam. Úgy szorítottam a fegyvert, hogy elfehéredtek az ujjaim, s már szinte fájt a gyűlölet, amit a tenyeremben éreztem. Csak figyeltem őt, nem tettem semmi mást.
Egyetlen döfés volna, az agresszió egy piciny megnyilvánulása, és elvehetném az életét, mint ahogyan ő tette azt az öcsémmel. Figyelném, ahogyan az élet kimúlik belőle, ahogyan a szemei elvesztik fényüket, ahogyan az éltető vörös testnedvek megfestik hófehér bőrét, ahogyan ... de nem tettem meg. A kés mellé dobtam az ágyra, majd cigarettát és öngyújtót markoltam fel és kiléptem a lakosztály erkélyére.
- Ne menj sehová...
Hideg volt, csípősen dermesztő hideg, de nem érdekelt. Testemet remegésre késztette a felkavaró szél, de kitartottam, volt már rosszabb is, sokkalta kegyetlenebb is. A cigaretta füstje kitöltötte a tüdőmet, s ahogyan Seattle fényeit néztem, a fagyos korlát fémjére támaszkodtam.
Nem tudtam megondani, hogy mit kerestem idekint, de ezt kellett tennem, mert nem tudtam tovább. Azt viszont tudtam, hogy ma éjjel ölni fogok, s Nadiya lesz haragom elszenvedője. Túl engedetlen, túl betörhetetlen, s van egy olyan sejtésem, hogy soha nem lesz az enyém. Megfordultam és a szoba belsejét figyeltem, talán még mindig az ágyon fekszik, talán már elmozdult onnan, nem tudom megmondani. Combom hátsó felén érzem most a korlát hűvös nyaldosását, s egy pillanatra előredőlök, hogy megmasszírozzam jobb lábam elgémberedett izmait. Kiszolgáltatott egy helyzet, azt már biztos.