Hálószoba (Étienne lakása)

Raoul/Étienne

Szartam én a reptérre érkezőre, ugyanúgy, mint a műszakra. A kép és a sorok a szemem előtt dübörögtek: Salmah meghalt. Vagy két órát tapostam a gázpedált, mire ráébredtem, hogy megint elfelé megyek, egy vészkanyarral toltam a járművet le az autópályáról, be, az erdőbe. A hideg is jót tett, fogalmam sincs, mennyit gyalogoltam, futottam, lihegtem, majd megint futottam. Nem tudok sírni, de ordítani sem, pedig nagyon rám férne, hogy végre megszabaduljak már minden hülyeségemtől. A mobilon megkeresett hír megerősített abban, amit olvastam. Salmah ismét terhes lett, ezúttal a férjétől. A magzat azonban elhalt, nem vették észre, és végül vérmérgezést kapott Salmah, már nem tudták megmenteni. A sajtó azt is kinyomozta, hogy nem ez volt az első terhessége, és hogy ezért a férj nem csak gyászol, de tajtékzik is. Rohadtul leszarom én a férjét. Nincs Salmah. Elment, örökre.
Csatakosra izzadva vágtam be magam mögött a kocsiajtót és a kormányra borulva próbáltam erőt gyűjteni, hogy ne akarjak eltűnni a semmibe, hanem hazavegyem az irányt.
A boltban elég furcsán nézett rám az eladó, nem feltétlenül a pia mennyiségén, amit bepakoltam, hanem a zaklatottságom miatt. Most nem voltam nyugodt, éreztem, hogy elég egy kis lökés és robbanok, így olyan gyorsan húztam haza és csuktam be magam mögött az ajtót, amilyen gyorsan csak tudtam, az sem érdekelt, hogy a kocsival félig felparkoltam a járdára. Fogalmam sincs, hogyan jöttem haza, a képek is zavarosak a boltból, csak az után tért vissza a jelen, hogy már felét elfogyasztottam az egyik whiskys üvegnek.
Az önvád, hogy én öltem meg Salmáht, nem akart kicsúszni a fejemből. Előszedtem az összes fotót, a nyakláncot, amit kapott tőlem a medállal, rajta egy fácánnal, mert az volt a kedvenc állata. Volt. Újabb korty, jó alaposan belehúzva az üvegbe, feloldotta az újabb dilemmákat, egészen addig, mígnem a háló ágyán hanyatt dőlve, meg nem adtam magam a piának.
Teljesen elfelejtve, hogy másnap reggelre egy röpke találkozót beszéltem meg Raoullal, és hogy az a reggel nagyon gyorsan elérkezett, a belépőre bízva, mit fog elképzelni (mivel kulcsra elfelejtettem bezárni a lakást magam mögött), ha meglátja az üres üvegeket, a szétdobált kabáttal és inggel együtt, a képekről és a megvett újságokkal együtt, amelyek csakis annál a cikknél vannak kinyitva.

A hír futótűzként terjedt. Testvérek között ez már csak így megy, ha a negyedik legidősebb hosszúra nyúló távollét után visszatér a városba. Igyekeztem minél szűkebbre szabni az ítélkezés számára a helyet, így a telefonban sem eresztettem bő lére a beszélgetést, amikor a bejövő hívást jelezvén megcsörrent, a többieket sem faggattam ki, mert más és más színezetet kap egy történet újabb s újabb szájakból hallva. Nem a ferdítések miatt, ezeket nem is feltételezem, egyszerűen csak az tudja a leghitelesebben elmagyarázni a tékozlásának okát, aki meghozta az erre vonatkozó döntést, azaz Étienne.
Szokás szerint előbb indultam el a megbeszélt reggelre időzített találkozónkra és sikerült majdnem egy negyed órával be is előznöm a kitűzött fél kilencet, amit a változó beosztása miatt választottunk. Azt hiszem legalábbis amiatt, igen. Elég gyorsan információt váltottunk a vonalban, ahol felajánlottam a mai, időben legközelebbi szabadnapomat a régóta esedékes összefutásra. Az előnyként bezsebelt majd’ tizenöt percemet a parkolóban ütöm el, elkezdve az utolsó fejezetét a barkács könyvnek – hiába szeretem jobban a csináld-magad dolgokat, egy új konyhabútornak nem állnék neki előkészületek nélkül.. Ellenőrző pillantást vetek az órámra, ami szerint további három percem lenne még, de ezt az időt már igazán semmiségnek tartom és berakom a kesztyűtartóba, mielőtt bemennék az épületbe, hogy a megfelelő emelethez érve bekopogjak az ajtón. Szám szerint kétszer is. Diszkréten, számítva rá, hogy az érkezésemmel kalkulálva nem kell a csengőt megnyomnom a beeresztéshez, de a hosszasabb csend, ami ezután tölti be a fülem felkelti a kíváncsiságom és ezen felbuzdulva nyomom le a kilincset. A bent fogadó látvány viszont.. Szinte megállok az ajtóban, ahogy az ismerős szanaszétszórtságot megpillantva elkap az inger egy nagyobb lélegzet vételére. Konkrétan nincsenek összehányva a ruhák, de közelítenek afelé az állapot felé. Az üres hasú üvegekből nem nehéz kikövetkeztetnem mi történhetett. Már naivan hinném csak előző esti iszogatásról lenne szó.. Nem épp a legjobb fogadtatás, de amíg nem járul elém a bátyám nem is tudok mit kezdeni vele. Belépek és becsukom magam mögött a bejárat falapját.
- Étienne..? – hangosabban szólok utána, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Igen, határozottan időben vagyok már, a falon lévő óra megerősít benne. Az összképben viszont akadnak kirívó tényezők, amiktől összeszaladnak az egyébként is ráncba szaladt szemöldökeim. A függönyön keresztül bejövő fény fémen csillan nem messze tőlem, láncszerű formán. A mindenhol fellelhető újságkezdemények, pedig eléggé egykutya módon, már-már katonásan ugyanarról szólnak, ahogy lassú megközelítéssel nézem meg őket. Magamtól viszont nem tudom összerakni a kirakós darabjait és folyó víz hangját sem hallom, hogy arra foghassam az ajtónyitás elmaradt feladatát. Nagy szusszanással indulok meg a betájolt háló felé, aminek résén betekintve már észlelem a kidőlt bátyámat. Nem fogok zajt csapni, halkan tárom szélesebbre a belépőt és összefont karokkal dőlök neki a félfának. Egy hangosabb torokköszörüléssel és a falon történő, újbóli kopogással áll szándékomban felébreszteni, jelezni: én itt vagyok, látom te fejben.. Nos, nem.

Nem érzékelem a motoszkálást a lakásban, a tudatlanság boldog mezsgyéjén leledzem. A cikkek nem tettek boldogabbá, dühödtebbé és keserűbbé viszont igen. Nem érdekel, ki miként vélekedik róla, hogy az ő döntése volt és ez annak a következménye, vagy akármilyen cafrangos vélemény. Szeretem és kín látni, hogy az emberi ostobaság és félelem képes ennyire elcseszni ennyi életet. Nem a férjére gondolok, annak sok szépet eddig sem kívántam. Fáj, hogy Salmah félelemből választotta a maradást nála. Most már tudom, hogy egyben engem is óvni akart attól a hiénától. Ez a tudat tovább növelte az üres üvegek számát.
Bírom az alkoholt, mégis, a múlt miatt csak módjával fogyaszthatok, most azonban tettem rá. Ki is ütött, darab faként még csak nem is hallok semmit Raoul érkezéséből.
Nagyon távolról szól bele egy hang a semmibe, a nevemet hallom. Elhessegetem, tovább akarok pihenni.
Az ajtómon történő kopogást hallom meg először. Megváltozik a légzésem, dünnyögök egyet. Kicsivel később a fejemre húzom a takarót, amit félig ledobtam magamról az éjjel. Ez a mozdulat azonban felébreszt, kitapogatózom a takaró alól, és megtalálva a mobilt, megnézem az időt, jó ideig meredve a monitorra.
- Fogadjunk, hogy itt vagy az ajtóban – reflex az a kanyarban, késve érkezik minden gondolat hozzám, bezzeg a fejfájás!
- Öt percet kérek, a konyhában találkozhatunk – nem akarom, hogy így lásson, még a testvérem se. Az összezuhanás és a kifacsart rongy enyhe jelző lenne.
Egy úú sor kíséretében a fejem fogva ülök fel, végigsimítva a borostás arcomon. Eltámolygok a fürdőbe, a lepárló szaga hozzám képest illatos rózsa. Előhalászom a fogkefét és a krémet, utána meg arcot mosok, minden egyes lehajolásnál reptéri hangárokat megszégyenítő hangorkán fogad a fejemben.
Köntöst utálom, egy kapucnis kardigánt húzok magamra, a farmerhez, úgy csoszogok ki a konyhába.
- Kávét? – meredek a pultra és elkezdem előhalászni a holmikat. Még nem néztem körbe, mit is sikerült alkotnom üvegek terén a lakásban. Rókabőrt nem vagyok képes kidobni, azt még a legnagyobb betegségek terén sem voltam képes remekelni. Azt viszont nem állíthatom magamról, hogy jobban nézek ki, mint öt perce. Talán éberebbnek vagyok elmondható.
- Voltaképpen nem tudom, miért kerestelek este. Azon kívül, hogy szerettelek volna látni és bocsánatot kérni, hogy ilyen kurva sokáig el voltam. Szó nélkül.
Szembe akarok nézni mindenki haragjával, adják ki magukból. Legalább ezzel is rendeződik talán a családi ziláltság. Salmahval már az ásó kapcsolatom van, annak már egy fél éve úgyis lőttek, most meg aztán végleg. Gyászolni meg ráérek akkor is, ha egyedül vagyok. Most azonban egy Aspirinre égetőbben lenne szükségem.

Ha nem fél évvel ezelőtt láttam volna utoljára megesik kedélyes kartartással figyelném a felnőtt, negyvenéves fejének lassú ébrenlétre vergődését, ami a takaró nyúzásával kezdődik, de csak a mély levegővel egybevett türelmem gyakorlom helyette.
- Jepp. – ..az ajtóban. Határozottan bólintok a megerősítés mellé, hiába virít még mindig a fején a pokróca. A hangszínemből anélkül, hogy látná tudni fogja milyen mozdulattal volt egybekötve a válaszadás. A helyszínváltás javaslatára ellököm magam az ajtófélfától és két paskolással jelzem azon a beleegyezést.
- Azt azért jegyezd fel magadnak, hogy a saját lakásodban késtél a megbeszélt találkozóról. – a kérésnek megfelelően fordulok vissza abba az irányba ahonnan jöttem, hogy kényelmesen összeszedje magát. Valószínűleg ez volt és nem kizárt lesz is az egyetlen kényelmes előzménye a találkozónak, amit figyelembe véve meghallgatom, elfogadom az előtte magára szánandó  percek szükségességét. Őszintén, valahol keserűen a lakásban fogadó látvány miatt, amihez visszaérve újból körbenézek a helyiség felett uralkodó rendetlenségen, a széthányt újság- és üveghalmokon. Felgyűröm az ingem két ujját a könyökömig és önhatalmúlag megyek körbe a nyakuknál megragadva összeszedni a dorbézoló éjszakából maradt palackokat. Egymás mellé felpakolom őket a konyhapultra, ami pedig az újságokat illeti.. Nem csukom be egyiket se, a nyitva hagyott oldalaknál rendezem egy halomba mindet egy kivételével, amit magamnak félre teszek. A többit ugyanott köt ki, ahol a Jim Beam feliratú darab: a bútorlapon. Közelebb hozzám, mint hozzá. Az arany nyakláncot nem veszem el, a dohányzó asztalra helyezem tiszteletben tartva, hogy az sokat sejtetően személyes kötődésű. Személyesebb.
A csatlakozása pillanatában épp a cikket nyálazom át tüzetesebben és csak a fejemet kapom fel a kérdésre. Nem húzom el vagy rejtem el az alkarommal mit olvasok, láthatja, meglepetést, pedig nem okozhat számára, ha már annyi példánnyal volt tele a nappalija és ennek kirívósága okán felvettem egyet.
- Elfogadom, köszönöm. – rá ráfér, nekem, pedig csak jól fog jönni, amíg kivárom, hogy magától kezdjen el beszélni. A természetes érdeklődés nyilvánvalóan megvan bennem, de hatalmas szakadék van a két lehetőség között, hogy ő kezd bele vagy én. Ő.
- Hmm.. – csendben, mindössze egy nyugodt hümmentéssel veszem tudomásul első ízben az általa elhangzott bocsánatkérést, végül előrébb tolom a nálam lévő nyomdai anyagot, de nem szándékosan. Csak a karommal a felkönyöklés következtében.
- ..és hol voltál? Mit csináltál? Miért nem jelentkeztél, hogy ne kelljen sort keríteni a bocsánat kérésre? A huszonegyedik században eléggé elterjedt dolog a telefon használata. Legalábbis úgy hallottam. – nem kapom le mind a tíz körméről, sőt, az utolsó informatív megjegyzésemben van egy kisebb mennyiségű kedélyesség, de érezhetően a mellékes kategóriából. Csak azért, mert mégis a testvérem, akire a látszólagos higgadtságom és illedelmes modorom ellenére nagyon is haragszom, amit ettől függetlenül nem akarok a nyakába rántani. Leginkább megérteni akarnám, ami magamtól nagyon nem megy.

Mormogással válaszolok a válaszra. Ezt jól megcsináltam.
- Vettem, köszi – lengetem meg a karom a takaró alól a levegőbe. Ezt a blamázst!
- Ezt is! – az ajtó megpaskolása felér egy harangzúgással, fel is nyögök hozzá.
Körbenézek, ahogy a nappaliba érek át. Valahogy nem úgy rémlik, mintha így hagytam volna a lakást.
- Köszi – mutatok körbe, aztán felteszem a kávét, keresve valami fehér gurigát is, hogy szűnjön a fejfájás. Egy egész pohár folyadékkal veszem be. A kávégépre csak ahh hangot tudok kiadni halkan, ez már sok a fejemnek.
A nappali fényre hunyorogva lépek a kanapéhoz és ülök bele. A medálos nyaklánc egyből a tekintetem fókuszába kerül, mint ahogy sem tudja egyáltalán elkerülni a figyelmem, hogy a cikknél kinyitott magazin Raoul előtt van.
- Fekete, erős – teszem elé a kávéscsészét, eléggé remegő kezekkel, amik újabb szikrákat vetnek a fejembe. – Cukor, tej, tejszín – tolom oda a kisebb tálcát, amit sosem pakolok el, a konyhában várják a felhasználót.
Az enyémet hamar felhajtom, minden nélkül. Borzalom az íze, de legalább nem érzem a fogkrémet.
A cikk közelebb kerül hozzám, a lapra meredek, majd inkább töltök még egy adag kávét.
El kell mondanom. Neki is. Erőt gyűjtök, s jó lenne ha már a gyógyszer is hatna. Kicsit hosszúra nyúlik a csend, végül megköszörülöm a torkom. Tudom, hogy piszok dühös rám, hiába mutatja magát nyugodtnak.
- Házasságtörő voltam, Raoul. A nő... Salmah férjnél volt, háromszor lett tőlem gyereke, mind a háromszor el is ment. Az utolsónál leesett a lépcsőről, úgy vetélt el. Ekkor dobott, visszament a férjéhez. Félévre rá... – nem megy, összekulcsolom a kezem a szám előtt, hallgatok egy kicsit megint.
- ... meghalt pár napja – felkelek a kanapéról, nem akarom, hogy lássa az arcom, ahogy kiüresedik, az ablakhoz megyek, akármennyire is bántja a fény a szemem.
Az előző barátnőm is meghalt, igaz, ő autóbalesetben. Kell ennél jobb ómen? Kiírhatnám a homlokomra, hogy fuss, ha kedves az életed.