- Így udvaroljon neked az ember! – cukkolom nagy mosollyal. Nem tagadom, jól szórakozom a témán, szeretem kicsikarni belőle a kemény reakciókat, sokan talán azt hinnék ilyenkor, hogy szívtelen vagy túlságosan rideg nőszemély, én azonban bőven tisztában vagyok vele, hogy nem így van, csupán sokkal józanabbul gondolkodik, mint az emberek többsége. És sajnos az oka is megvan rá. A súlytalan szívózáson kívül viszont engem nyugtat meg a legjobban, hogy ezt a választ adta. Cseppet sem vagyok elégedetlen, és ez látszik is rajtam. - Szeretem, hogy tudsz vigyázni magadra – vallok szerelmet, a bizalmam nem rendült meg felé a távollétem alatt sem, meg hát, a belépőteszten is kiválóan szerepelt, de ugyanakkor azzal is számolok, hogy fogunk mi még meglepetéseket okozni egymásnak. Régen edzettünk már együtt, kíváncsi vagyok mennyit fejlődött. A hunyorgós pillantásom lassan, árnyszerűen változik meg arra a bizonyos kijelentésre. A szemöldököm enyhén felszökik, az arcom merevebbé válik, de koránt sem annyira, mint ahogyan belül csapódik le a téma. Egyelőre csupán ízlelgetem a mondatot, nem akarom elhinni, hogy komolyan ezt mondja... Mikor másokról beszél, másokkal viselkedik, viszonylag könnyedén kiigazodom rajta, ha nem is teljesen, de jobban átlátom a miérteket. Ám ha rólad van szó, és a legmélyebb bugyraidról, a helyzet azért már sokkal komplikáltabb. A fagyi visszanyal, nem igaz? Így már sokkal nehezebb elfogadni azt az épp előbb ecsetelt, kíméletlenül józan észjárást. Nem tudom tovább késleltetni, azonnal elönt az ösztönös tiltakozás. Mégis hogy jön ő ahhoz, hogy azt mondja: a színészet ad értelmet nekem? Mintha anélkül, emberileg egy nulla lennék, egy senki, aki képtelen bármi másban értéket teremteni a világban. Mintha amúgy csak értelmetlenül lézengenék... Ránézek, a pillantásom szúr. Feltett szándékom határozottan a szemébe mondani, hogy téved. Kissé talán átitatja majd a hangom a dac, mert hát igaza van, cseppet sem esik jól ezt szemtől szemben hallani a nővéremtől. A szemeimben éledező düh és sértettség néhány tűnő pillanatra fellobban előtte, de a szavak már nem jönnek olyan könnyen és magától értetődően, mint gondoltam. Farkasszemet nézek vele, és tudom, mindössze azt az egyetlen egy szót kellene kimondanom: tévedsz. Talán pont erre vár ő is. Talán ő sem gondolta komolyan, csak az én reakciómra kíváncsi. Hogy hiszek-e eléggé önmagamban. A szemébe nézek, de nem tudom kiolvasni, a másodpercek pedig telnek. Megszólalni viszont nem megy. Mert a dacon és a sértettségen kívül lassan a kétely is berágja magát. Eszembe jut Naomi, hogy mit tettem vele, és végül mi lett a vége, a szüleim halála, En, meg a sok hülyesége, amin hiába próbálok, fikarcnyit sem tudok változtatni, és végül Nyssa, akinek az életéhez most már szintén alig van közöm. A saját életem, amiben gyakorlatilag a munkán kívül semmi másnak nem jut szerep. Erre az utolsó gondolatra keserűen mozdul a szám sarka. Milyen ironikus az élet. Sok minden végiggyűrűzik rajtam, és amit olyan gyorsan és egyszerűen rá akartam vágni az előbb, most már egyáltalán nem olyan biztos. Végül csak megtöröm a szemkontaktust, és elfordítom a fejem, hogy aztán megcsóváljam, és kiigyam az italom maradékát. - Kérdés, hogy mitől félsz, Nyssa. De talán ezt nem itt kellene megbeszélnünk. – Egyszerre hárítok és pontosítok, valóban nem ez a legjobb helyszín erre. Nem bízom magamban annyira, hogy tudjam, hogyan reagálok, ha most mélyebben belemegyünk. Hallgatom a mesét, hogy megkörnyékezte az ügynökömet, és bevallom őszintén, hiszem is meg nem is. Simán kinézem belőle, hogy kamuzik, ugyanakkor viszont azt is, hogy tényleg megtette. Ennyit arról, hogy kiigazodok rajta... - És mit mondott a kedves Arejay? – A kedves Arejay persze utálja a teljes nevét, mindenkivel csak simán Jaynek hívatja magát, de nekem valahogy belopta magát a szívembe ez a verzió. Egyedi. Csakúgy, mint az arca, ha meghallja. Nem is kell ennél jobb érv. Nyssa enged nekem néhány percet odakint, és ezért hálás is vagyok, még ha jelenleg inkább csak tudom, mint érzem. Végül csak kirobbant belőlem a feszültség, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan tova is áramlott. Mondanám, hogy nem fordul ilyen elő sokszor, de messze nem mondanék igazat. És sajnos egyre rosszabb. A hideg és a cigi viszont örömmel elvégzi a rehabilitációt. Mikor utánam jön, már csak ímmel-ámmal puffogok. Rásandítok, bizonyára váratlanul érte, de hát mit lehet tenni? Ez van, én is megszoktam. Remélem, nem hozza szóba. Egy halvány mosolyt azért kicsal belőlem, ahogy felkonferálja a lépcsőzést. Sejtem, hogy miért akarja. Nyssa, egyem az édes logikád. Felpillantok a lakására, és méregető pillantással kifújom a füstöm. - Minden nap ez a program, vagy ez valami speciális üdvözlési rituálé? – Ráncolom a homlokom, de isten ments, hogy reklamáljak. A dühöm oroszlánrésze már elszállt, ezzel pedig a maradékot is kisajtolom. Nem tart soká’ feljutni, egészen jó kondiban vagyunk, bár az imént elszívott cigaretta azért rendesen fojtogat a vége felé. - Remélem, akad valamid göthösség ellen – fog el egyszer-kétszer a köhögés, míg a kulccsal bíbelődik. Mindig is utáltam beteg lenni, még a leghalványabb gondolatát is igyekszem megelőzni. A beszédet viszont inkább hanyagolom, míg helyreáll a légzésem. Betoppanásom után, kíváncsian szemlélem a lakást, az előbb beígért csinosításokat kutatva, de azt kell mondjam, az efféle memóriám nem a legmegbízhatóbb. - Lecserélted a függönyöket? – tippelek hősiesen, miután roppant jelentőségteljesen végigmustráltam a terepet. Kilépek a cipőmből, a kabátom ledobom az első ülőalkalmatosságra, majd magam is helyet foglalok egy másikban, és nagyjából ez az az ártatlan pillanat, amikor a szemem sarkából, ámde határozottan észlelem, hogy valami megmozdul a látóteremben. És az a valami véletlenül sem Nyssa. Mozog, de békésen elvan: tizenöt százalék. Tetszek neki, és ezt kifejezni sem szégyelli: negyven százalék. Spontán kezdődő szívroham (rám nézve): nyolcvan százalék.
- Tudom, én is szeretem, hogy nem kell magamat védtelennek éreznem. Sőt, a jelenlegi munkám mellett azon is gondolkodom, hogy fegyvertartásit kérjek - tudom, ez nagyjából minden szempontból ellenkezik a hippokratészi esküvel és annak fő részeként a ne árts paranccsal, de én soha nem is voltam egyszerű eset. Az én betegeim már nem tudnak nekem ártani, és nagy eséllyel a családtagok sem, de a letartóztatott gyilkosok nem veszik jó néven, ha valaki ellenük vall a tárgyaláson. Ráadásul én a rendőrségen dolgozom, szóval hallok követésről, zaklatásról, súlyos testi sértésről és erőszakról is napi szinten. Így pedig nem marad más, mint az önvédelem gondolata. Rendben, ha valaki két méterről támad rám egy késsel, akkor nyilván megvédem magamat, de ha ugyanez az illető már tíz méterrel korábban előveszi, akkor a pisztoly komoly visszatartó erővel is jár. Egyébként a katona dokiknak sem probléma egyszerre gyógyítani és szolgálati fegyvert hurcolni, így nekem sem lehet nagy különbség helyzetileg benne. Bár nem tudom, hogy a bátyámat megijesztettem vagy éppen bizalomra ébresztettem ezzel a kijelentéssel. Ahogy ismerem, úgyis megmondja... - Sok mindentől félek, leginkább a veszteségtől. Majd a lakásomban egy újabb ital mellett térjünk akkor vissza rá - nem könnyű engem rávenni, hogy ejtsek egy témát, de elnapolásról már hallottam én is. Egyszerűen Bradnek nincs meg hozzá a hangulata, ez a hely nem elég megnyugtató, és én is erőltetem, ahogy sok mindent. Mert ilyen vagyok, kimondom, amit látok és érzek, hajlamos vagyok még rá is venni az embereket, hogy fogadják el a nézőpontomat. Régebben azért ennyire nem voltam rideg és logikus, azt hiszem. De a régi énem nem is élte túl a balesetet. Az új Nyssa, aki képes tovább létezni és egy borzalmas munkát végezni, sokkal erősebb. De az új Nyssának az érzelmei egy részét is el kellett ásnia. Az empátiám pedig hajlamos vele menni. Ezt tudom, Brad nélkül is tudatosulhat bennem, mennyire más vagyok. És megtanultam engedni, amikor ez valaki jelzi finoman. Vagy durván. A lényeg, hogy én is tudjam, jelzésnek szánta... - Még nem válaszolt, mondom, csak sms-t kapott - húzom ki magamat a csávából. Tényleg nem erősségem azzal a hapsival egyezkedni, és ennek semmi köze a tényhez, hogy éppen vonzódom hozzá vagy taszítónak találom. Egyszerűen csak ez egész jelleme kicsit unszimpatikus nekem. Talán csak zokon veszem, hogy ő még nálam is logikusabb és összeszedettebb, így amikor nagy ritkán tényleg szükségem van rá, hogy Brad csak a bátyám legyen és ebben megakadályoz, ki tudok rá akadni. Ugyanakkor ő is csak a legjobbat akarja neki és igyekszik támogatni, így toleráljuk a másikat. Az sms 150 karakteres határain belül kifejezetten jól szót is értünk. Felette már bajosan... A friss levegő és a cigiszünet szemmel láthatóan jól jön Bradnek, mert mire kiérek, lehiggad annyira, hogy szó nélkül induljon meg az emelet felé. Mivel a helyzet jól alakul, még azt sem bírom megállni, hogy be szóljak be neki közben. Nem tehetek róla, tényleg ő kérdez, akkor miért ne felelnék? - Csak fenékformáló edzés, 8 emelet magas sarkúban különleges izmokat és kitartást igényel - bár a tudósok már bebizonyították, hogy sokszor inkább a genetikától függ és nem az egyébkénti sport teljesítménytől, hogy ki hányadik környékén dől ki. Ezért láttam én már olyan maraton futót, aki három után szuszogott és a szomszéd informatikus pedig, akinek maximum bőr van a csontjain simán felfut még egy csomó bevásárló táskával is. Én azért szelektálok, ha sok a táskám, akkor senki kedvéért nem fogok lépcsőzni, de könnyű cuccal és bárból kifelé igazán józanító tud lenni a kutyagolás. Főleg most, hogy kezd már csípős lenni az esti levegő Seattle-ben. Legszívesebben kiülnék a nem létező erkélyemre egy plédben és nézném a várost. Mivel azonban ilyenem nincs, marad a kedvenc kocsmám és a szokásos emberek benne... - Persze, oxigénnek hívják - válaszolok, miközben a sötét ellenére elsőre megtalálom a kulcsot, kitapogatom a zárat és már bele is találok. Majd az ajtót kinyitva automatikusan a falra téved a kezem és villanyt is nyitok, hogy a lakás teljes pompájában mutatkozzon be Bradnek. Nem mintha nem látta volna már korábban, de azóta alaposan megváltoztattam néhány részét. Jobban mondva tematizáltam. A nappaliba barna függönyök és falak kerültek, meg mű tűz díszítés a tévé alá, a hálószobámból száműztem a sötét színeket és a fürdő az, ami leginkább átalakult. Most már a tetőablak kiszélesedett és éppen elég természetes fénnyel látja el az árnyék kedvelő dzsungel növényeket ahhoz, hogy tarthatóak legyenek. Nem nehéz kitalálni, hogy a hawaii nyár tematikáját vettem itt alapul. Azt majd később ő is felfedezheti, mert idegenvezetést nem tartok. Csak megvárom, amíg helyet foglal és egyenesen célba veszem a bárszekrényt. Poharak, alátétek, whiskey és egy adag vodka. Tonicot inkább a konyhában tartok, így van egy perce körbenézni, amíg azt is beszerzem, meg ásványvizet. Lehet, hogy még mindig sokat iszok alkoholból, de már hígítom, így még kevésbé üt ki. - Igen, többek közt. És búcsút mondtam a padlószőnyegnek, mikor már sokadszor akadtam el benne reggel, félkómásan - nem tudom, ki mivel indítja a napot, de nekem egy nagy bögre zöld tea az alap, amit nem könnyű megszerezni, ha még előtte kiterül valaki a padlón. Szóval elkezdtem odébb húzni a szőnyeget, hogy ne galibázzon, végül pedig egyszerűen kidobtam, mert sehol nem fért el. Egyébként se vagyok szőnyeg párti, a padlófűtés mellett szükség sincs rá. - Whiskey vagy vodka legyen? - mutatom fel az üvegeket, mikor nem túl messze tőle helyet foglalok a kanapén. A nappali méreteihez képest elég széles példány, én pedig imádom pontosan azért, mert akkor sem fáj mindenem, ha pár órára elszundikálok rajta. Cipő nélkül most alap, hogy amint kitöltöttem az italt, már a lábaim is fenn lesznek. Bírom én a magassarkút, de attól még jó érzés felpolcolni a lábaimat, ha egyszer lekerül. - Egyébként ha a nagy átalakítás érdekel, nézz be a fürdőbe. Mikor megláttam az új divat irányzatot az egyik helyi építésznél, beleszerettem. Szerintem egyből érteni fogod, miért - válaszolok, mielőtt még hirtelen váratlanul érné az ottani növény dzsungel. Igen, én, aki korábban még egy kaktuszt is szomjan tudott dögleszteni, beszereztem jó pár szobapáfrányt. Meg néhány cserepes virágot is, amelyek közül a legtartósabbak már majdnem egy éve élnek meg mellettem. Úgy tűnik, ha az ember nem sebész, jut ideje a növényekre is...
- Történt valami? – kérdem, azért kicsit gyanút fogva. A tekintetem aprólékosan vizslatja a vonásait, ha esetleg füllenteni akarna. Tudom, hogy előre gondolkodó, óvatos természettel van megáldva, amit mellesleg nekem sem ártana eltanulni tőle, szóval remélem, nincs semmi konkrét oka, hogy miért pont most gondolkodik el az ötleten, de jobb szeretnék biztos is lenni felőle. A válasz után azért én is beszúrom. - Mondtam, hogy én is megszereztem? – Bár én inkább csak hobbiból, a forgatásokon annyira hozzászoktam a fegyverekhez, hogy miután mindent befejeztünk, elkezdtek hiányozni. Olykor-olykor jól esik eljárni lőgyakorlatra, meg mondjon bárki bármit, tetszik a gondolat, hogy otthon is van a kezem ügyében egy. Kettő. Néhány. De igyekszem féken tartani magam, mielőtt túlságosan a fejemre nőne ez az új hóbort. A veszteségtől... attól én is félek. Mindketten tudjuk, mit jelent, ahhoz hogy újra át akarjuk élni. Reméltem, hogy annyiban hagyja a témát, még ha csak halasztásról van is szó, azért az esély megvan rá, hogy addigra megfeledkezik róla, vagy aktualitását veszti a kérdés, tudom is én, őszintén szólva tényleg nincs sok kedvem ezt firtatni, sokkal szívesebben gondolnék arra, hogy egy véletlen félmondat volt, amit nem is gondolt komolyan. De az a helyzet, hogy nem is ő lenne, ha ez csakugyan így történne. Azért azon jót mosolygok magamban, hogy Arjay nem reagált még – már ha egyáltalán igaz ez a história, és nem csak a megzavarásom célzatával született. Mert ez csakis azt jelentheti, hogy Nyssa megint kiakasztotta valamivel. Az még nekem is feltűnt, mennyire nem kedvelik egymást, de hát nem hiába, egy-két dologban túlságosan hasonlítanak, így hát életbe lép a két dudás egy csárdában effektus. Néha szívom is a vérét, hogy mintha csak a nővéremet hallanám. Vagy ha éppen valamiért morcos vagyok rá, szívesen ráijesztek azzal, hogy ezt inkább vele beszélje meg. - Azt nem kétlem – húzódik csibészes mosolyra a szám, amint a fantáziám is beindul a különleges fenéktáji izmok megmozgatásáról szóló elmélkedése kapcsán. – Szóval már idelent elkezded a bemelegítést, hogy mire felérsz, kellőképpen izzásban legyen a rendszer? – vigyorgok, bocs, Nyssa, nehéz volt kihagyni. - Wow, kúl lett a lakás! - csodálkozok rá a változásokra, de egyelőre még nem viszem túlzásba, amint bejutunk, birtokba veszem a fotelt, azért nem mondom, hogy meg se kottyant ez a menet, zokszó nélkül feljöttem, de azért ki kell pihenni a fáradalmakat, a nézelődés ráér később is. - A whisky jöhet – bólintok rá a kínálatra. – De csak egy kicsi. Mázli, hogy már nincs szőnyeged, de akkor sem akarom matt részegre inni magam, mostanában erősen tiltólistán volt a pia. – A forgatások ugyebár, meg a személyi edzések. Már így is érzem egy pindurit az italt. - Ki nem hagynám, de engedj egy kis pihenőt a hegymászás után. Inkább arról mesélj, hogy En-t láttad-e, míg nem voltam itthon. Ráírtam, hogy megjöttem, de nem méltatott válaszra. Remélem, nem valami csomagtartóban fetreng. – Bár hamar rájövök, hogy az utolsó mondatot nem feltétlenül akartam kimondani. Némi aggódást azért láthat átfutni a vonásaimon, abból a fajtából, hogy próbálok én mit tenni az ügyben, de nem igazán járok sikerrel, lassacskán kezdek beletörődni, de azért rendesen idegel a dolog. Még ha leplezni is igyekszem.
- Még nem, de volt néhány betörés a környéken. Meg egyébként sem hagynak békén a zsaruk, mióta egyszer a lőtéren vezettem le a feszültséget és piszok jó átlagot produkáltam - sok apró dolog miatt kezdtem el érdeklődni a fegyvertartási engedély megszerzéséért. Az első ilyen a tény volt, hogy tudok lőni és néha gyakorolnom kell, a rendőrségen dolgozva pedig egyértelműen alap, hogy ott is teszem ezt meg. A fegyver kölcsönzés nem volt probléma, a pasi viszont minden áron segíteni akart megmutatni, hogyan fogjam a fegyvert és hogyan álljak be. Ami elsőre nem is jönne rosszul az embernek, mert tényleg a szabályos módszert használta, de nekem, akinek időnként leheletnyivel vagy többel gyengébb a bal oldala, néha nem árt módosítani azt a biztos alapon állást és tartást illetően is. Ezek után viszont ment a lövészet, nem kellett bemutatnia, hogyan tartsam jól a pisztolyt és kerüljem el a visszarúgását, és a többi alap dolgot, sőt, a céltáblánál sem akadtam ki, amikor valamivel hátrább vitte tesztnek. De ennyi nem elég a fegyverhez, mert alapvetően orvosként irtóznom kellene a használatától, ugyanakkor nem viccelek a rablásokkal. Nem itt, de volt már pár a szomszéd utcában és egy nőt meg is támadtak. Akkor pedig sokkal nyugodtabban tudnék aludni, ha nálam is lenne egy vészhelyzet esetére. - Vannak dolgok, amiket te nem akarsz tudni én pedig nem akarom, hogy tudd. Na, ez és a merevedési problémák pont az a kategória - pillantok rá hűvösen, mert már korábban tárgyaltuk, hogy a szexuális életemmel kapcsolatban pár dolog az, ami rá tartozik, történetesen a tény, hogy létezik és számomra kielégítő. Ha majd valaki komoly annyira, hogy tényleg be akarjam mutatni, meg fogom tenni, de addig is hallgatás a tökéletes megoldás. Nem kell mindenről tudni, arról meg éppen, hogy én kifejezetten a könnyen kielégíthető nők közé tartozom, ajánlom, hogy senki ne akarjon beszámolni neki. Egyébként is, ez csak az ágyban igaz, máshol azért kissé meg kell küzdenie annak, aki azt akarja, hogy beengedjem az életembe. Ha pedig egyszer már sikerült, kijutáshoz is valami eget verő szemétséget kell elkövetnie, mert eléggé ragaszkodó tudok lenni. Ha tudod, milyen könnyen veszíthetsz el valakit, akkor igyekszel magad mellett tartani azokat, akik tényleg fontosak... Azért a tény, hogy tetszik neki a lakásom megmosolyogtat és ennek köszönhető, hogy szó nélkül hagyom a vetődését is. Szeretem, ha a családom tényleg otthon érzi magát nálam, szóval elővarázsolok két whiskey-s poharat, egy üveget a jó öreg Johnie-ból, és könnyűsúlyú testvérekre való tekintettel egy második garnitúra üveget is, kólás és ásványvizes palack társaságában. Nekem ne mondja, hogy azonnal leitatni akarom, annak tényleg nem lenne értelme. Ha ez megtörténik, mégis hogy a francba tudnám kiszedni belőle az igazat az érzelmeivel kapcsolatban? Szóval piát tölt és üdítőt felmutat, majd ő választ magának. Részemről maradok a víznél, a gin-tonic kezdés után ez a biztosabb, ha már a lakásban egyiket sem tartom a két italból alapjáraton. Bulit pedig végképp nem szokásom rendezni, arra ott van nyolc emelettel lejjebb a bár külön terme. Nem mintha használtam volna, ha ki akarom kapcsolódni, azt jobban szeretem kis tömeg előtt megtenni. Ami maximum két-három személyt jelent az én esetemben. - A múlt héten még biztosan jól volt. Nem tartom vele a kapcsolatot és ő sem sokat törődött a létezésemmel, de a zsaruk jó néhányszor vitték már be részegen, majd engedték ki másnap reggel. A járőrök azért szólnának nekem, ha valami baj lenne vele - tetszik, nem tetszik, Enril rokonnak számít Bradnek és én is le tudom nyelni a békát, már ami az elviselését illeti. Hosszú távon nem megy és röviden is csak fél évente egyszer vagyok hajlandó egy légtérbe tartózkodni vele, de azért figyelem a híreket. Furán hangzik, de én és a tökéletességre törekvésem, mellé pedig az állandó irányítási kényszer nem vagyunk jó barátok egy drogos, szétszórt művész palántával. Egyszerűen olyan szinten más a személyiségünk, hogy már a szimpla jelenlétével is tud irritálni, bár leginkább a tettei ütik ki nálam a biztosítékot. Egyszerűen az az érzésem, senkit és semmit nem tisztel, tekintve pedig, hogy mennyire meg kell küzdenem a férfiakkal a munkahelyemen egy grammnyi megbecsülésért is, a szabad időmben ezer jobb dolgom van, mint ugyanezt lejátszani. A jó hír, hogy nem titkolom a gondolataimat és ő sem erőlteti a családi bulikat vagy Brad. - Tudod, nekem még mindig annyira furcsa a tény, hogy létezik, hogy vannak testvéreid. Nem tudom, én egyszerre gyűlölném a tudatot, hogy apám megcsalta anyámat éveken át és imádnám, hogy nem vagyok egyke. Oké, az utóbbi tini korom óta nem is voltam - teszem hozzá, mert korábban is ismertem Bradet, együtt nőttünk fel, hála a szüleinknek, és számomra nem volt kérdés, hogy elfogadom apám döntését az örökbefogadást illetően. Segíteni akartam neki, és nem érdekelt, hogy éppen dacos tiniként hányszor verte vissza a próbálkozásomat, mielőtt ténylegesen elfogadta volna. Az biztos javított a megítélésemen már akkor is, hogy papíron két évvel előbb lettem tizennyolc mint ő és nekem aztán soha nem voltak alkohol megosztási gondjaim. Főleg nagyapa házi cefréi után, amikkel nyaranta lepett meg minket. Na, annak aztán volt ereje...
- Ezen nem is lepődöm meg – már, hogy jól megy neki a lövészet. Nekem is szinte azonnal a kezembe simult a legtöbb, úgy látszik, van érzékünk hozzá. – Azon már inkább, hogy akarsz is egyet, nem mintha értenék hozzá, és ennélfogva inkább bele sem szólok, csak meglep. Az orvos ismerőseim eddig hallani sem akartak róla, akárhányszor feljött a téma. Azt hittem, ez nálatok ilyen elvi kérdés, vagy micsoda. Messze álljon tőlem, hogy vitatni akarnám a praktikusságát, egyszerűen csak nem vártam tőle, ennyi az igazság. Az pedig megnyugtató, hogy eddig nem volt olyan rizikós eset, amikor elkelt volna egy fegyver segítsége. Ne is legyen ilyen, az már régen rossz. Elnevetem magam a hűvös pillantásán. Mégis hogy lehet mindent ennyire komolyan venni? Ha ez az orvos-létből fakad, úgy keresztet kell vetnem, minden köpenyes kollégára. - Jesszus, hová lett a humorérzéked? Kezdem bánni, hogy itt hagytalak másfél évre. Kijöttél a gyakorlatból. – Nem feltétlen számítottam komoly válaszra. Mégis mihez kellene nekem ez az infó? Persze, hogy igaza van abban, hogy nem akarom tudni, ahogy nyilván én sem erről áradozok, ha találkozunk, de viccre és játékos odaszólásra azért kiváló ez a terület. Még akkor is, ha nálam inkább tabu téma mostanában, mint nála. Nem is értem ezt a szigorúságot. Az üdítős felhozatalnak kifejezetten örülök jelen pillanatban. Tényleg kell, hogy még véletlenül se üssön be az ital túl hamar. Jól bírtam én alapjáraton, naná, hiszen a munkámból és az életvitelemből kifolyólag vastagon hozzátartozott a napi rutinomhoz, meg hát a sok feszkó is termeli az igényt rendesen, Naomival pedig sokkal több volt a vitánk, mint a napfényes időszak. Nem is értem, hogyan élt meg az a kapcsolat három teljes évet. Így utólag, végképp nem kellett volna, hogy hagyjuk idáig feszülni a húrt. - El ne áruld senkinek, hogy idáig süllyedtem. Ártana a renomémnak – jegyzem meg szórakozottan, miután kitöltök magamnak is egy szimpatikus adagnyi kísérőt, de nyilván ebben is csak féligazság rejlik. - Kösz, ezt legalább jó tudni – fújom ki hosszan a levegőt. Jó egy frászt, de mit lehet tenni? Erőszakkal nem vehetem rá, hogy vegye már észre a határokat. Az amúgy sem az én asztalom, neki pedig pont, hogy nem erre van szüksége. De hogy mire, arról fogalmam sincs. Azt éppenséggel tudom, hogy Nyssával nincsenek odáig egymásért, nem csoda: tűz és víz a kettő, és nagyon tisztelem a nővéremben, hogy bizonyára rám való tekintettel, de megpróbálja intelligensen kezelni az öcsémmel kapcsolatos – sokszor kellemetlenbe fulladó – helyzeteket. Igyekszem a szükségesnél nem is sűrűbben összeboronálni őket. Elgondolkodok azon, amit mond, és előbb iszom egy kortyot a whiskymből, mielőtt válaszolnék. - Eleinte nekem is furcsa volt – vallom meg őszintén, mert hát szerintem nincs az a gyerek, akit ne érne váratlanul, hogy az apja egy másik családban is érdekelt, az övén kívül, amit szent és megbonthatatlan egységként a világa alapjaként képzelt el. - De miután meghaltak, ennek már nem volt többé tétje. Ha éltek volna, talán sok minden máshogy alakul, akkor lett volna értelme a számonkérésnek, a haragnak, a szándékok és érzelmek firtatásának, főleg anyám miatt, de így... semminek nem volt semmi értelme – ingatom meg a fejem, gondolatban teljesen a múltban járva. - Mikor En megkeresett, nem volt kérdés, hogy szüksége van rám. És én is örültem, hogy van egy kisöcsém. Egyébként is utáltam, hogy mindig én vagyok a kisebb – pillantok fel rá széles mosollyal. Nem fogom hangsúlyozni Nyssának, hogy En az egyetlen vér szerinti rokonom. Mert eljutottam odáig, hogy ez teljesen lényegtelen, nem akarom, hogy félreértse. Számomra mindketten egyformán a testvéreim, és ha igazán a mélyére akarunk nézni, egyiken sem azok. De hiszek abban, hogy az ilyesmi leginkább döntés kérdése, én pedig már nagyon régen elhatároztam, hogy igazi testvérként fogok rájuk tekinteni. - Most viszont már nincs rám szüksége. Cseszik is a fejemre. Olyan társaságba keveredett, amire nincs ráhatásom. Tehát vagy végignézem, hogy szépen tönkreteszi magát, amihez anyagiakban még asszisztálok is, vagy elkezdhetem feltételekhez kötni a pénzt, amivel elérem, hogy ettől is jobban megutáljon, és más alternatívákhoz nyúlva még hamarabb kinyiffantsa magát. De tudod mi a legszomorúbb az egészben? - tartok egy kis szünetet, amíg én is végigpörgetem. - Hogy ezzel pont ugyanott tartok, mint az apám, aki ugyan elküldte a havi gyerektartást, de amúgy hagyta, hogy a nevelőapja a szuszt is kiverje belőle. Ő sem tett semmit, ugyanúgy ahogy én. Sóhajtok egy nagyot, mikor a végére érek. És inkább iszom még egy erős kortyot. Nem célom elrontani a hangulatot, de rajta kívül másnak nem tudom elmondani. Nem akarok olyan lenni, mint az apám.
- Az orvosi eskü és a lőfegyver tényleg összeegyeztethetetlen elvileg, de valljuk be, kevés orvos jár heti szinten a bíróságra és csukat le a vallomásával gyilkosokat - lehet, hogy azok egyhamar nem szabadulnak, de attól még átkokat és fenyegetéseket kaphatok tőlük, jó néhány felháborodott családtagról nem is beszélve, akik imádják kiabálni, hogy egyszer egy sötét utcán elkapnak és megmutatják nekem, milyen a valódi verés. Ezek után a tény, hogy a halottkémi hivatalba csak a rendőrségen és a fémdetektoraikon át lehet bejutni, számomra igencsak kellemes megoldás, amely miatt a nyugalmamat könnyen meg tudom őrizni munka közben. Ha valaki képes megtéveszteni több tucat zsarut, a fémdetektort és átjutni a folyosók labirintusán, az igazán megérdemli, hogy láthassa az arcomat. Mindenki más számára pedig ott van a panasz kezelési osztály és a sajtó, alig várom, hogy bármelyikkel is megpróbáljanak élni. Sok mindent elviselek, de a munkámat nagyítóval is vizsgálhatják, garantálom, hogy nem lesz benne hiba, így nincs hír, amit fel tudnának fújni az újságírók... Enril és Brad második úgy nevezett családja nem éppen az a téma, amelyhez készültem, így magamnak is töltenem kell alkoholt a folytatáshoz. Nem tehetek róla, engem falhoz csapott az elejétől fogva a hír, hogy a testvérem nincs is annyira egyedül, mint hiszi. Csak az apja volt nagy gazember. És ezt még én sem tudom jól kezelni, így minden tiszteletem Bradé, amiért ő képes volt rá. Valamint nem erőlteti, hogy sokat legyek egy légtérben az ő hebrencs, szétszórt és teljesen logikátlan öccsével. Eleinte még ott voltam kíváncsiságból, mert nekem is tudnom kellett, hogyan fogadja el és bánik vele, de amikor megbizonyosodtam róla, hogy ilyen szempontból sem előnyöm sem hátrányom nincs csak azért, mert én mostoha testvér vagyok, folyamatosan vontam ki magamat a csak fiúknak szóló programokból és hagytam, hogy ketten szórakozzanak. Elvégre én a nővére voltam, aki előtt nem mindent engedett meg magának és Enrillel ellentétben mi egy fedél alatt laktunk. Nekem mindössze a szomszéd szobába kellett átmennem, ha látni akartam és beszélni vele. Ez volt az az előny, ami miatt soha egy percet sem sajnáltam, amit az öccsére áldozott. Idáig. Mert most a szavai alapján tudom, hogy elveszett vele kapcsolatban. És nem is hibáztatom érte. En nem a jó viselkedés szobra, hogy a többi rossz szokásáról ne is beszéljünk... - Oké, elég volt az önmarcangolásból. Enril olyan, amilyen, nem erőltetheted rá a változást. Vannak dolgok, amelyeket egy gyereknek sem szabadna átélnie, de te sem voltál felnőtt, ráadásul nem volt fogalmad a létezéséről, így nem hibáztathatod magadat. És ne nézz rám így, mindketten tudjuk azt is, hogy ha tudnád, hogy valaki bántja vagy segítségre van szüksége, akkor szó nélkül mennél ebben a pillanatban. Ez nem olyasmi, amit apád valaha is megtett - mert kizárt, hogy ne követte volna nyomon valamilyen módon a fia sorsát és ne tudott volna róla, hogy milyen rossz az élete. Úgy döntött, mivel megvan a maga kis családja, ignorálni fogja, ami egy kegyetlen és szívtelen tett a részemről. Minél többet tudtam meg az idősebb McShane tetteiről a halála után, annál nagyobbat csalódtam benne és ez még mindig nem szűnt meg. Előre félek attól is, mi mindent találnék, ha egyszer nekem kellene megvizsgálnom Enrilt. Amiről eddig tudok vele kapcsolatban, azok sebhelyek, csonttörések és hasonló, eltüntethetetlen nyomok a testen, de nyugodtan lehet rá következtetni, hogy volt ott más is. A legjobb reményem vele kapcsolatban, hogy nem kell a boncteremben viszont látnom... - Bárcsak valami tényleg eltörölné a rossz emlékeket. Nem az alkohol, ez csak időleges, hanem tartós dolog kellene. Mennyivel könnyebb lenne az élet... - bár az az igazság, hogy mi is nagyon mások lennénk nélküle. Csak a rosszat nem lehet kiirtani úgy, hogy az ember személyisége ne változzon meg közben. Az enyém pontosan a saját, személyes tragédiám miatt lett komolyabb, értem el magasabb szintet precizitásban, még a humorom egyébként sem égig érő szintjét lecsökkentettem. És biztosan van még több tucat apró kis változás a viselkedésemben, amit én ugyan nem fedeztem fel egyből, de a rokonaim és barátaim kiszúrhatták. Vagyis inkább csak a rokonok. Kevés baráttal tartom a kapcsolatot az egyetemről, mindenki a saját életével van elfoglalva és szét is szóródtak a világban. A rezidensi évek alatt pedig mindenki tudta, mennyire szerelmes vagyok és csak arra az időre emlékeztetnek. Vannak új barátok, akik nem ismerik a régi Nyssát, gyerekkori barátok, akikkel egy időre eltávolodtunk és nem tűnik fel nekik a dolog, de Brad mindent lát. Nyilván az sem kerülte el a figyelmét, ahogyan a kanapén helyet foglalok, befészkelődve a kedvenc párnáim közé. Régebben mindig elnyúltam...
És nem is örülök neki, hogy ő ezt teszi. De erről inkább nem nyilatkozom. Úgy sincs semmi értelme, egyrészt mert nem azt a munkát végzi, amiről mindig is álmodott, ez már eleve egy kompromisszumos megoldás, ami szűkebb keretek közé szorítja az embert, másrészt ez az ő élete, és semmi jogom sem lenne beleszólni. Harmadrészt pedig nagyon is tudom, hogy szeret veszélyesen élni, és nincs is ezzel semmi baj. Nekem azt volt nehéz megtanulni, hogy nem védhetem meg mindentől, és hogy hogyan tudok bízni benne annyira, hogy ne féltsem folyton minden hülyeségtől. Elhinni és nyomatékosítani, hogy nem felelőtlen, ami pedig jönni akar, az úgyis elkerülhetetlen. Például a baleset, bár sosem értettem egyet azzal a kivonulással, és a mai napig mérges vagyok érte valahol. Túl sokat vett el tőlünk. Szóba viszont nem hoznám, ha valamit, hát ezt a sebet nem tépném fel rajta. Néha kicsit túlmegy a határon, de alapvetően szeretek Nyssával beszélgetni, mert mindig megvilágít valami olyasmit, amilyen szögből eddig még nem vizsgáltad a dolgokat. És most még kicsit jobb kedvre is derít vele, mert amire rá akar világítani vele, igaz - Egy pszichológus veszett el benned, ugye tudsz róla? – húzom félmosolyra a szám, és felé emelem a poharat, mielőtt megízlelem az első kortyot. Ez az én köszönetem, egy kis humorral bélelt csipkelődős beszólás, és a hozzá tartozó sármos-huncut félmosoly, ami azonnal elsimítja az élét, illetve egy látványos, jelzésértékű gesztus. Aki ismer, tudhatja már, hogy tőlem ebben semmi bántó szándékú nincs. Sőt. Sosem kedveltem a direkt fogalmazást, az túlságosan lemezteleníti az embert. És abban is igaza van, hogy nem kéne magam lelkiismeret-furdalósra inni, amilyen nagy az arcom általában, ha túlságosan fáradt vagyok – mint például ma este egy tegnapi hosszú repülés és egy szinte egészében átvirrasztott, zűrös éjszaka után –, hajlamos vagyok rá, hogy megessen az ilyen. - Hát, az biztos nem – értek egyet elgondolkodva. Ahogy tudnék még jó pár dolgot sorolni, ami nem. – Lehet, csak mi bonyolítjuk túl – kacsintok ki ismét a mondandóm mögül, mielőtt még túlságosan is elmélyednék benne. Hogy a mosoly mögött meggyőződésből mondom-e? Fene tudja. Valahol is-is között mozog az állás. Míg tölt, és úgy általában véve a vendéglátásommal és a hazaérkezéssel foglalkozik, van alkalmam megfigyelni néhány lopott pillanat erejéig a saját, megszokott környezetében. Nem mintha a lenti bár nem számítna annak, de itt mégis csak sokkal privátabb és természetesebb a légkör. A viselkedése, apró szokásai, a lakás átalakítása mind-mind árulkodnak róla. Sokkal többet, mint amit a szavaiból el lehet csípni. - Néha azon kapom magam, hogy hiányzik a régi ház – döntöm hátra a fejem teljesen a támlára, elnyúlva a kanapén, a plafont fixírozva, kábé mintha valami ritka szép csillagos égbolt volna. Tényleg kényelmes ez a szar. – Az ismerős zajok, a közös vacsorák, a sok hülyeség, amivel mindig átjöttél... – kúszik az arcomra egy szemtelen mosoly, és még arra is számítok, hogy megcsapkod érte, a régi Nyssa legalábbis ezt tenné. Tudom, hogy már minden megváltozott, felnőttünk, távolabb kerültünk egymástól, és sok borzalom történt, de úgy látszik, ez sosem fog teljesen átíródni bennem, egy részem mindig is számolni fog a régi reakciókkal. - Nem tudom, mit öntöttél a whiskybe, de magamra sem ismerek – teszem meg a szükséges kizökkentő manővert, és lehunyom a szemem, mielőtt még azt gondolná, tényleg ennyire nosztalgikus magasságokba csapok, vagy hogy talán csakugyan maradt ott valami, amit nehezemre esik elengedni. - Csak pofázok. Pofázok. És pofázok. Ritka nagy ökörségeket. – A szemhéjaim továbbra is csukva maradnak. Kezdem érezni a fáradtságot és az alkoholt együtt, pedig tudhatnám már, hogy Nyssánál érdemes észnél lenni.
- Tanultam az egyetemen pszichológiát is, de ennek semmi köze hozzá. Olyan sokszor hallottam már másoktól, hogy hülyeségekért hibáztatom magamat, hogy el kellett fogadnom, igazuk van. Senki nem irányíthat mindig - még ha nekem ezt még mindig nem sikerült teljesen elfogadni, hiszen eléggé vezető jellem tudok lenni. Elfogadom a főnököm jelenlétét, ha szükség van rá és a tudásával nekem segít, de egyértelmű, hogy megpróbálok olyasmin változtatni, ami szerintem egy elmaradott rendszer része. Ebből a szempontból igazi technika guruvá váltam, amíg volt majd fél évem felépülni és visszanyerni a testem feletti uralmat, lehetőségem volt megismerni egy másik világot. Egy világot, ahol hangos könyvek, számítógépes rendszerek és hozzájuk kapcsolható telefonok, az internet jelenti az ember számára a szabadságot. Azóta pedig rájöttem, hogy ha valaki egyszer megtanulta ezeket használni, akkor később már igenis esélye van megkönnyíteni az életét a programokkal. Nekem részben ezek irányítják a napomat, bár van egy aranyos kis noteszem is a táskában, azért a telefonon elérhető online határidő naplóm kincset ér. És tényleg esélyt ad, hogy még inkább átláthassam a saját életemet. Tudom, ez nem mindig egészséges, de valamikor bizony szükség van ilyesmire. A javulás számomra az lesz, ha egyre több lyuk jelenik meg benni, mint szabad idő, amit ott és akkor dönthetek el, hogyan is akarok tölteni... - Az biztos, az első időben, miután oda kerültél, tényleg nem volt nap, amikor békén hagytalak volna. És végig az volt az érzésem, hogy csak tőlem tűrnéd el - teszem hozzá, miközben felemelem a saját poharamat és belekortyolok az alkoholba. Tudom, két gin-tonic után már illene lassítani, de az nem én vagyok. Ha valamit sikerült a soha le nem sülő bőrömön kívül szereznem az apámtól, akkor az a vodka tűrő képesség. Még soha nem volt annyi ital, ami után spiccesnél akár csak egy picit is részegebbnek tűnt volna és nálam sem gyakori. Az egyetem alatt könnyű volt pont ezért barátkoznom, mindig azok közé tartoztam, akiket nem lehetett egy bulin lerészegíteni és így gyakran kaptam meghívást a következőre is. - Valahogy az volt az érzésem, hogy szükséged van a jelenlétre, de a szüleimtől nem viselted volna el könnyedén. A saját családod miatt a szülői szeretet és szigor nem volt idegen neked és folyamatosan összehasonlításokat végeztél. Testvérről viszont nem tudtál, így az én jelenlétem újszerű volt. És hamar megtanította, hogy én beleütöm az orromat mások dolgába, ha kell - meg akkor is, ha jobban szeretné, hogy kimaradjak belőle. De legalább nem volt gondja a csajokkal, mert mindig kiderítettem ki érdekli és olyan tippeket hagytam hátra, amivel könnyedén meghódíthatta az aktuális kiszemeltjét. Akkoriban én aggódtam miatta olyan szinten, hogy muszáj volt figyelnem rá, legyen mellette valaki. És ha ez nem én voltam, akkor bizony tettem róla, hogy az általa választott illető méltó legyen rá és jó ok nélkül na hagyja faképnél. Fogadok egyébként, hogy valódi családok esetében sem ritka, ha az ellenkező nemű testvérek egymásnak adnak tippeket a kapcsolataikhoz. Egyszerűen azért, mert aki ismer, az könnyebben vágja a fejedhez, ha hülye voltál. Vagy vágja orrba a pasidat a miheztartás végett... - Nem a pia a ludas, hanem a helyzet. Ez az én lakásom, ahol biztos nem fordult meg senki, aki esetleg hátra hagyhatna egy diktafont. A családi kapcsolatokon kívül pedig az irtózásom a hírnév minden grammjától biztosítja, hogy végképp nem adnék ki semmit a sajtónak. Fogadok, hogy mióta elutaztál nem volt senki, akivel ilyen szabadon és félelem nélkül tudtál volna beszélni bármiről... - legalábbis erre van egy jó tippem, mert az ügynöke, menedzsere, vagy a jó tudja mi nem éppen a lelki szemetes alkat és az arcára van írva, hogy mivel ne zaklassák. Szerintem. Utána lehet, hogy ezt a pofát csak nekem készítette elő, hogy biztosan nyugton hagyjam, ki tudja. A lényeg, hogy nem hiszem, rajta kívül túl sokan lennének, akik nem árulnák be egy szép összegért valamelyik újságnak és ettől a bizalmatlanságtól bizony nehéz elvonatkoztatni. Velem szabad lehet. Nagyjából. Mert a szex nem az a téma, amit vele fogok megvitatni. És a nem létető szexuális élete mellett szerintem ő sem akarja tényleg felhozni. Meg én sem akarom, hogy tisztában legyen a számokkal. Tudom, hogy nem ítélne el, de attól még a volt partnereim számszerűsítése elárulná, hogy mennyire voltam magam alatt... - Következőre popcorn és kóla mellett megpróbálhatjuk végig nézni az egyik új filmedet is. Ha te kibírod, hogy viszont lásd magadat a vásznon álszex közben, talán én is képes leszek rá - kacsintok rá vidáman, miközben a vizes poharat is magamhoz veszem. A hidratálás nem árthat meg...
Na igen, Nyssa és az irányítás esete... kicsit elmosolyodom, amikor szóba hozza. Imádom a testvéremet, de az események kézben tartására iránti vonzódásával néha azért hajlamos túlmenni a határon, mint például ma este, lent a bárban, amikor feltette azt a bizonyos kérdést. Tulajdonképpen nem azért, mert nem beszélnék erről vele, gyerekkoromban benne bíztam a legjobban, és ennek azért a mai napig megmaradtak a nyomai. Attól nem félek, hogy kellemetlen információkat adna ki rólam a médiának, egyrészt mert jól sejti, hogy ez mivel jár, nem hiába próbál kézzel-lábbal tartózkodni a nyilvánosságtól, illetve közelről végignézhette azt is, hogy az én életemmel mit tett a showbiznisz és a fokozott közfigyelem. De nem csak ezért vagyok nyugodt a közelében, egyébként sem tudnám elképzelni róla, hogy valaha is hátba szúrna. Ha már benne sem bízhatnék ezen a világon, eléggé elveszett ember lennék. Amiért mégis inkább passzoltam a témát, hogy váratlanul túlságosan érzékeny pontra tapintott. És nem ismerném be, de tagadni sem tagadhatom önmagam előtt: akkor és ott rosszul esett tőle ez a kijelentés. Sok mindent nem tud rólam, hosszú volt ez a másfél év, és ez bizonyára visszafelé is igaz. - Én csak tőled szoktam hallani – mosolygok megint halványan, meglovagolva a helyzetben bujkáló vicc faktort, de attól igaz. Mondjuk, ennek az is lehet az oka, hogy egyedül őt avatom be a szemetesládámba, és még őt is csak nagyvonalú óvatossággal. Amikor friss volt a történet Naomival, és rám szakadt a megelőző évek minden következménye, a fájdalommal és a mardosó bűntudattal együtt, a tetejében még a média is rám szállt. Ha akkor nincs, aki legalább részben észnél tud tartani, nem is tudom, merre kanyarodhatott volna ez az egész. Akkoriban sokszor hallottam tőle ezt a mondatot, és ízében még most is az akkori emléklenyomatokat idézi. Még ha most már túl is vagyok rajta. Azt hiszem. Miközben beszél, az emlékek hatására egyre szélesedik a mosolyom, míg a végére halkan el is nevetem magam. - Az biztos. Néha még tőled is nehezen. De azért jól esett, jól jött akkor egy testvér – teszem hozzá, és elgondolkodva kortyolgatok néhányat a poharamból. – Teljesen más ember lennék – nélküled, következne, de nem célom szentimentális magasságokba csapni, sosem adom ki magam szívesen ilyen szempontból, így hát inkább megtartom magamnak a befejezést. - Jó kis egyszemélyes felkészítő kurzus voltál a média mindent tudni vágyó világára – váltok inkább irányt, szemtelenül cukkolva egy kicsit, de az arcomról leolvashatja, hogy csak viccelek. Pont az előbb gondoltam végig, hogy megbízom benne, de azért jól esik a megerősítés. Hálás vagyok neki érte. Amit sikerül kipréselnem magamból viszont nem túl sok. - Nem nagyon – ismerem be, és inkább megint a pohár fenekére nézek. Ennél a pontnál nem esik annyira jól ránézni, mintha zavarban lennék, de talán csak nem annyira kényelmes a téma. De a következőre megint csak elvigyorodok. Örülök a jókedvének. - Micsoda áldozatok, mademoiselle. Kihívás elfogadva. – Normál esetben rátennék egy lapáttal, de most inkább nem támogatom meg a beszólással, hogy pillanatnyi nehézségeim ellenére – vagy inkább hatására? – meglehetősen hitelesen játszok. De koránt sincs azért annyi ágyjelenetem. Szerencsére. Mintha csak a téma illusztrálása következne, mintegy végszóra tompán koppan valami a szomszédban, arra azonban elég, hogy a megfelelő falrészhez vonzza a pillantásom. Majd kisvártatva megint. A beálló csöndben pedig egyéb távoli, ám jól kivehető zajok is érzékelhetővé válnak. Kérdő tekintetem Nyssára téved, emlékeimbe idézve, amit a bárban mesélt a kedves szomszéd uraságról és újdonsült szokásairól. A mimikám túlságosan is beszédes. De valóban, most már a hölgy is félreérthetetlenül becsatlakozik a hanghatásos műsorba, nem is akármilyen élményt ígérve. - Nahát. Bevallom, élt bennem a gyanú, hogy csak túloztál. De úgy tűnik, tényleg nem kell előfizetned pornócsatornára. És most mi lesz? Végighallgatjuk? – a pillantásomban egyszerre ül némi humor és egy kis provokáció. – De gyorsan döntsd el, mert a hölgy kezdi egyre áthatóbban élvezni az estét. Később már nem illik megzavarni.
- A média világára? Hát, fogadjunk, hogy azon a tájékon még mindig sokkal kevesebb a segítőkészség az emberekben, mint bennem volt - fordulok felé egy olyan mosollyal, amit leginkább elégedettnek lehetne nevezni. Cica és a tejszínes tál közelebbi megismerkedése folytán például. Mindegy, a lényeg, hogy egyértelműen benne van minden, ami abban az időben a kapcsolatunkat jellemezte, kezdve az örök kíváncsiság és az állandó segíteni akarás édes kis keverékével. Mert ez volt nálam a fő célpont, így próbáltam leginkább bejutni az érzelmi pajzsai mögé, vagy amikor nem sikerült, akkor egyszerűen rá hagytam más valakire a feladatot, akinek esélye lehetett. Gyerekkori barát, cuki lány a suliból, sőt, még a saját nagyszüleit is bele vontam, mert van, amit senki nem tud utánozni, és ezek a szeretettel készült sütik ízei például. Nekem hiába van meg nagymama minden régi receptje és használom jól a konyhai mérleget, attól még nem lesz ugyanolyan, ami az én sütőmből kerül ki. Oké, ez már elég gyenge hasonlat, de attól még a lényeg benne van, hogy az én célom már akkor is olyan figyelem megadása volt, amilyenre tényleg szüksége is volt... - Akkor most töltök magamnak még egyet és jöhet minden, ami nyomja a szívedet. Még akkor is, ha csak beszélni akarsz róla és nem vársz tanácsot - ajánlom fel a lehetőséget a saját poharamat forgatva, de fogadni mernék, hogy nem fogja elfogadni. Nem tehetek róla, van egy olyan érzésem, hogy megvannak a saját kis titkai, amelyeket nem akar tovább adni. És nem mondom, hogy ezt nem tudom megérteni. Nekem is van néhány, amit csak egyetlen ember tud, sőt, néha igazából két részletben és ketten kapják meg, hogy még véletlenül se lehessen egyedül kitalálni a lényegét. Tudom, furán hangzik, de számomra ez nyújt biztonságot, hogy van kivel beszélni róla, de nincs elég információja ahhoz, hogy elítéljen érte. Furcsa fintora a sorsnak, hogy még nem volt annyi alkohol bennem, ami után ez változott volna. Még akkor is tudtam, mire kell fokozottan figyelnem. Valahogy az agyam hátsó részébe erre be van építve egy szűrő és segít abban, hogy meg tudjam őrizni a méltóságomat. De ezt kimondani nem fogom, mert nem tudnám jól elmagyarázni a létezését. Akkor jön elő, amikor már spicces vagyok... Hirtelen a szomszédban nagyon is ismerős zajok kezdenek újra felbukkanni, mire nem tudok csendben maradni. Apró, sikkantás szerű nevetés kúszik ki az ajkaim közül, miközben a hang alapján már azt próbálom kitalálni, hogy a kanapé vagy a bárpult érdemelte-e ki éppen a szerencsés vízszintes hely szerepét ebben a játékban. A hangokat már nagyjából megtanultam kizárni, és ha nem látom meg Brad arcát, valószínűleg simán menne a beszélgetés folytatása is, de ő nyilván nincs hozzászokva az ilyen jó akusztikához. Társasházak egyik nagy hátránya, a teljes csend mindig is csak álom lesz, mindegy, hányadik emeleten és mekkora függönyök mögé bújik az ember. Már ha nem hangszigeteli saját kezűleg a hálóját, de az meg ugye a többi lakót késztetné elmélet gyártásra rövid távon. - Nyilván nem állunk neki felül licitálni őket, és tényleg nincs előfizetésem arra a csatornára. Szóval kereshetek a youtube-on valami gyerekvisítást ajándékba, vagy két percen belül szólok, hogy jussanak el a hálóig - én inkább a másodikra szavazok, abban már van rutinom, az első meg egyébként is szemét dolog. Bár még talán ki is tudnám magyarázni, valahonnan kollégáktól a rendőrségen egy délutánra simán le tudnék akasztani egy babát és azt mondani, hogy korábban is vigyáztam rá, de valahogy ezt nem szeretném én sem visszahallani következőre, ha éppen jól akarom érezni magamat valakivel. A szomszéd sráccal egyébként is hallgatólagos megegyezésünk van rá, hogy időben figyelmeztethetjük a másikat, ha éppen úgy áll a helyzet és szükséges a dolog. Márpedig egy ivós vendég, akinek nem hiányzik az aláfestő nyögés kifejezetten ez a kategória nálam. - Tévedtem, ez a kanapé hangja volt, alig fél perced van dönteni, utána már kegyetlenség. Kiáltsak, vagy ne? - fordulok Brad felé újra, miközben kénytelen vagyok a vizes poharamat is közelebb húzni magamhoz, ha azt akarom, hogy minden rendben legyen. Jól bírom az alkoholt, de orvosi utasításra igencsak hígítom, ha úgy adódik, amíg le nem szállhatok egy-egy gyógyszeremről. A vese probléma nincs az öt éves tervemben...
- Segítőkészség? Már a felvetés is naivságra vall. – Ott senki sem azért faggatózik, mert valóban kíváncsi lenne, illetve, nem ok nélkül az. Minden egyes elejtett mondatnak tétje van. És a legkisebb elszólást is azonnal ellened fordítják. Főleg a sajtósok, de a kollégák közül is viszonylag kevés van, akiben valamilyen szinten meg lehetne bízni. Nem is szokásom. Ahhoz viszont, hogy hogyan szűrjem a mondandómat, tény, hogy nagyon sok segítséget kaptam Nyssától, és ezen muszáj vagyok én is elmosolyodni. Még ha ő máshogy is érti. Régen azért minden más volt, akkoriban a legkevésbé sem gondoltam volna, hogy tíz év múlva ide jutunk. Mind pozitív, mind negatív értelemben. De bármennyire is bízom benne, és szeretnék megnyílni neki, tudom, hogy nem sikerülne még csak hozzáfognom sem. Mióta felnőttek vagyunk, mindössze egyszer történt meg, mikor a sok tagadás és hárítás után végül mégiscsak rám omlott Naomi elvesztésének nem csak fájdalma, de a felelősség terhe is, az újságírók rohamával, alattomos vájkálásával együtt. Egy ideig bírtam, feltűnően szilárdan, de végül mégis csak megomlott alattam a talaj. Sosem felejtem el azt az estét, amikor végül Nyssánál kötöttem ki, részegen, itt-ott véresen, teljesen szétcsúszva, rám sem lehetett ismerni, de olyan őszintén ragaszkodtam hozzá, mint azóta sosem történt meg. Talán már nem is fog. Az volt az első és utolsó eset, ezt is megfogadtam magamban, a másik szintén élő elhatározásommal együtt. Van elég baja az én terheim nélkül is, ezeket nekem kell megoldanom. De a baleset óta ő is megváltozott, és igazából abban is kételkedem, hogy tényleg tudni akarná. Jól van ez így. - Mégis miből gondolod, hogy van ilyen? Az életem irigylésre méltó – hunyorítok rá, kísérletet téve az elviccelésre, és a mosoly, ami a szavaim mögött játszik elég meggyőző. – Alig várom, hogy újra belevessem magam Seattle-be. Hiányzott a város. Van valami változás, amiről tudom kell? Nekem ne tölts, különben itt alszom el – már így is közel állok hozzá, hogy beadjam a kulcsot, még a tegnapi utazást sem tudtam kipihenni, mivel az éjjel vajmi keveset aludtam, az utólag nézve, meglehetősen mókásra sikeredett szállodás incidens miatt. A fejem már megtalálta támasztékát a kanapé támláján, és egyre laposabbakat pislogok. Ám a szomszédból átszűrődő akusztika eltereli a figyelmem a fáradtságról. Nyssa sziporkázik, de a vége felé már esküszöm, nem vagyok benne biztos, hogy csak viccel. Felnyögök az ötletre. A gyerekvisítás valahogy nem csak a szomszédékra lenne káros hatással, hanem az én idegrendszeremre is. - Szerintem már eljutottak – mutatok rá a sarkalatos pontra, valami vízszintes alkalmatosságig biztosan. - A kiáltás itt már nem segít. Részemről a csengőre szavazok. – Nem mondom, hogy nem tudok együtt érezni a szomszéd szobában akciózó párocskával, nem akarok én itt faszentet játszani, számtalanszor megtettem én is, hogy nem érdekelt a láthatatlan környezet. De most semmi ingerenciám végighallgatni őket. Vicces összefüggés, de mióta én magam nem bocsátkozok szexuális kalandokba, azóta a toleranciám is jelentősen megcsappant ezügyben. - Ha nem te, akkor én megyek – talán furcsának is tűnhet, hogy ennyire zavar, de ami engem illet, nem igazán érdekel. Nem azért ugrottam fel a nővéremhez, hogy sztereóban dugást hallgassak. – Sőt, ez nem is éppen női feladat – ugrok fel a kanapéról, és azzal a lendülettel az ajtó felé indulok, ha kommentálja, ha nem, kinyitom, kilépek a folyosóra, és ráérősen, jó hosszan megnyomom a szomszéd lakáshoz tartozó csengőt. Ha kell, újra és újra, biztos ők fogják hamarabb megunni, elvileg ők vannak nagy munkában. Most már az sem érdekel, ha abbahagyják, addig nincs kedvem megbékélni, amíg szóvá nem tehetem valakinek. Végül csak kinyílik az ajtó, egy láthatóan sebtében törölközőt magára tekert fickó áll előttem, türelmetlen pillantással végigmér, mielőtt kibökné. - Mit akar? De haladjunk, nem nagyon érek rá. - Azt hallom – nyomom meg sokatmondóan. – Udvariasan megkérném, hogy vegyenek vissza a hangerőből, és ne nyújtsanak kéretlen pornószolgáltatást, különben kénytelen leszek én is előfizetni a kisasszonyra. - Vigyázz a szádra, haver – fortyan fel a már amúgy is eléggé felindult pasas. Tény, hogy szelídebben is kezdhettem volna, de nincs kedvem azt játszani, hogy még háromszor visszajövök. – Ne merd még egyszer lekurvázni, világos voltam? Elnyomom magamban a késztetést, hogy közöljem vele, már megtette helyettem. - Akkor ne is viselkedjen úgy, tudtommal mások is laknak itt, akiket esetleg... – de erre már tényleg bepöccen, nem is várja meg a befejezést, előre lép, és megragadja az ingemet, én meg a csuklóját. Nem sok választ el, hogy a következő mozdulatokból verekedés legyen. - Ki az, Bernie? – hallatszik egy tompa női hang nem is olyan messziről. Nyssa nem is tudom, merre van, de a szobában mintha ő is utánam indult volna.
- Semmi olyasmi, amit a következő hetekben magadtól nem tudnál kitapasztalni. Nekem legalábbis a legnagyobb változást azok a dolgok okozták eddig, amelyekről nem volt korábban fogalmam, mint a bűnügyi statisztikák és társaik... - foglalom össze röviden a dolgokat, miközben ráérősen még öntök egy keveset a saját poharamba. Nekem ez már eggyel minimum több, mint amennyit Brad ivott, de még így sem érzem, hogy sok lenne. Apám orosz mája az egyetem alatt minden buliba be tudott vinni és én azóta sem szoktam le róla, hogy használjam az előnyeit. Nem minden nap iszok, már nem és akkor sem érem el a megengedett legmagasabb mennyiségű alkoholt, így nem érzem annak szükségét, hogy komolyabban aggódjak. Még nem. Majd akkor, ha valami jele is lesz bárminek. Eddig nem történt ez meg. És egyébként is, hetek óta tervezem, hogy időpontot kérek a neurológusomhoz, amint kicsit lesz szabad időm és átnézem vele együtt a gyógyszer listámat. Már bőven ideje csökkenteni az adagokat és nekem szándékomban is áll ezt megtenni. De nem fogok csak úgy leállni valamivel, hanem beszélünk, mérlegelünk és folyamatosan fogjuk megvonni a nem létszükségletűeket. Szépen szólva, ha nekem kisebb az esélye a bajnak mint egy sima autó balesetnek, akkor nem fogok vele szennyezni a szervezetemet. - A csengőt inkább ne... - kezdenék bele Bradnek a kiselőadásba arról, hogy hallgatólagos megegyezésem van a szomszédommal arról, ki és mennyire tolerálja a másik által okozott zajokat, de mielőtt meg tudnám fogalmazni a nem mindig ismert részleteket, valahogy a dolog véget is ér. Mert az öcsém egyszerűen csak felpattan és elindul az ajtó felé, nekem pedig az alkohol hat már annyira, hogy ne tudjak elég gyorsan reagálni rá. Mire felállok és elindulok utána, már nem csak eléri az ajtót, hanem ki is nyitja, nekem pedig esélyem sem lesz utolérni. Francba! Francba, francba, francba. Nem éppen így képzeltem el a mai napomat semmilyen szempontból, bevallom. És biztos, hogy nem azzal akarom befejezni, hogy vitát kezdeményezek az egyetlen normális szomszédommal, még akkor sem, ha éppen zavarja a bátyámat a hang. Sajnálom, de ez az én lakásom és nekem szándékomban áll megtartani, így jó lenne, ha nem akasztana ki valakit. Utána igazán húzós lenne az élet... Mire utolérem az öcsémet, már jó néhányszor rányom a csengőre és a jól hallható, hogy benn is felfedezték ezt. Sőt, egy igencsak morcos szomszéd is megjelenik, de annyira lehet nagyjából józan, mint én, mert észre sem vesz, csak Bradet látja, akinek hála abba kellett hagynia a kellemes elfoglaltságát. És a beszéd sem segít a dolgon, igazából még én is bántónak találom, pedig egészen biztos, hogy rám ilyesmit nem mondhatnak. Egyetlen egyszer érdemeltem ki eddig, hogy lekurvázzanak és nem esett kellemesen. A másik nőnek sem lehet kellemes. Még így, alkoholtól eltompulva is tisztában vagyok a helyzettel és azzal is, hogy ha nem avatkozom közbe, akkor az öcsémet megpróbálják laposra verni... - Ne, elég! - próbálok beállni a két férfi közé úgy, hogy közben hátamat Bradnek mutatom és fókuszálva keresem a szomszédom pillantását, hogy rám figyeljen, mert nekem van most mondanivalóm. És nőt nem ütne meg remélhetőleg. Mert ennyi ital után már nem biztos, hogy ki tudnám védeni, abból pedig még nagyobb vita kerekedne. - Nézd, sajnálom, kicsit sokat ittunk és Brad ilyenkor agresszív. Folytatnátok a hálószobában valami zene mellett, kérlek? - vetem be minden meggyőző erőmet a kérlelésbe, miközben remélem, hogy a nő a háttérben is jól hallotta a szavakat, mert nem egy exhibicionistának néz ki, ennek pedig része, hogy nyakig pirul, amikor utalok rá, hogy hangos volt. Egyébként meg elég sokat jelent a pillantásom is. A lányt ugyan védi, vagy inkább a saját büszkeségét azzal, hogy kijelenti, nem kurva, de arra már nem vette a fáradtságot, hogy az igazi nevét mondja meg neki? Van itt sár, amit ki is fogok dönteni, ha nem nyugszik le a kedves szomszédom. Három... Kettő... Egy... - Mond csak, miért szólított téged...? - Vidd vissza a haverodat és zárd be az ajtót, Nyssa. Még egyszer nem leszek kedves - veti oda, miközben kiszabadítja a karját és szó szerint az orromra vágja az ajtót. Remek. Akkor jöhet a másik delikvens. - Brad, ilyet ne csinálj. Ő az én szomszédom - és én már megszoktam őt, arról nem is beszélve, hogy neki is vannak időpontok, amikor hallgatnia kell a ritmikus ütődéseket az ágy támlától és a nyögéseket. Az egyetlen oka, hogy nem fer a dolog, hogy nekem nem megy a hangoskodás szex közben. Valahogy a sikítástól nem tudok koncentrálni az érzésemre, így kihagyom. Nem mintha a pasikat zavarná, nagyon is tisztán jelzem attól még, mikor és mi a jó nekem. - Gyere, nekem szükségem lesz egy pohár vízre, mielőtt igazán beüt az utolsó pár korty - dőlök neki és fordulok a saját lakásom irányába a karjába karolva. Még nem veszélyes a dolog, annyit nem ittam, de a vacsorát nem erőltettem túl az este és egyébként is, én az alkoholtól csak lehangoltabb leszek, ha egyszer túljutok a pörgés fázison. Mert akkor jön a letargia és a könnyek, amit nem akarok. Szóval hagyom, hogy visszakerüljek a korábbi helyemre és lehajtom a pohárnyi vizet, majd újra töltök, de ez az asztalon marad. Helyette csak átmegyek Brad mellé és nem tudom megállni, hogy hozzá bújjak. Mert nekem még mindig ő a családban a biztos pont. - Hiányoztál az elmúlt évben, szóval hagyd, hogy kicsit kiélvezzem a jelenlétedet, mielőtt megint elszaladsz - mert nyilvánvaló, hogy hamarosan elmegy. Nem akar lelkizni és én sem, mindkettőnknek fájnak a sebei túlságosan ahhoz, hogy felfedjük őket a világnak még ilyen privát körben is. De nekem az is vigasz, hogy fizikailag itt van mellettem. Mostanában kevesen vannak, akikhez így hozzá tudnék bújni...
Fél füllel még hallom, hogy azt mondja, ne bántsam a csengőt, de nem igazán izgat. Ahhoz most már túlságosan él bennem a tenni akarás. És érdekes mód fel is fortyanok. Megint. Ez az oka annak is, hogy kábé kettővel durvábbra sikerül a nyitás, mint ajánlatos vagy illendő lenne, de ez sem igazán tud most érdekelni. Semmi kedvem őket hallgatni, és visszajönni sem szándékozok még egyszer. Szóval kuss legyen. Már-már azt se bánnám, ha behúzhatnék neki párat, kezdjen csak bele... lehet, tudat alatt pont ezt akarom kiprovokálni? Még az sem zavarna, ha cserébe kapnék is valami kijózanító simogatást, a forgatások úgy is csak később kezdődnek, meg hát a sminkmesterek csodákra képesek. De Nyssa láthatóan nem szeretné, ha egymásnak ugranánk a drága Bernie-vel, amit azét valahol meg is tudok érteni. De nem most. Mikor közénk áll, a pulzusom már felvette a ritmust, nem egyszerű lenyugodnom, de jobb is, hogy háttal van, és nem látja a tekintetemben az elszántságot: egész jól esne péppé verni valakit. Ne adja az ég a pasasnak, hogy durva legyen vele, mert akkor... De Nyssa szavai magára vonják a figyelmem, hogy agresszív lennék? Na jó, meglehet. Máshogy is lehetett volna fogalmazni. De hirtelen annyira feldühített, nem azért jöttem, hogy azt hallgassam, hogyan töm meg egy sikítozó libát. A fickó szavaira viszont felkúszik a szemöldököm, és ahogy fordul a hangulatom, egy kezdődő félmosoly is az arcomra téved. - Ja, hogy eddig kedves voltál – adok hangot a rádöbbenésnek, mielőtt bezárná az ajtót. És miután már belül van, de sejtem, hogy még hallótávolságon belül, miheztartás végett azért hozzáteszem. - Én sem jövök még egyszer, max a rendőrség. – Majd a felém forduló Nyssára nézek, a pillantásom egyenesen belefut a már kissé felhős, gyönyörű kék szemekbe. - Attól még egy kretén, ráférne, hogy egyszer istenesen elgyepálja valaki – húzódik ajkaim másik széle is apró mosolyra, a hangom viszont elárulja, hogy félig-meddig bocsánatkérőre fogom, de csakis felé. Ahogy hozzám dől, lazán átkarolom, és hajlandó vagyok visszasétálni vele a lakásba, itt-ott azért szándékosan kacsázok vele egy kicsit. - Azt ne mondd, hogy jól kijöttök... De tudod mit, inkább ne is beszéljünk róla, mert csak felidegel, a végén még visszamegyek – már csak poénkodok vele, de azért jobb, ha tényleg nem boncolgatjuk (haha) nagyon a témát, mert a viccen túl annyira azért mégsem elképzelhetetlen. Ahogy visszaérünk, a homlokomat megdörzsölve, és egy ásítást elnyomva újból lehuppanok a kanapéra, meglepetéssel, és nem kevés örömmel fogadva a hozzám bújást. Nahát, Nyssa, ennyi pia és egy majdnem verekedés kell hozzá, hogy engedj kicsit a távolságból? - Szerencséje van mademoiselle, még pont van egy kis időm a következő randevúig – mosolyodom el, ahogy féloldalasan magamhoz húzom, majd játékosan őt is kimozdítva – de el nem engedve – eldőlök vele a kanapén. Esélyesen halványan el is nevetem magam közben, és ahogy a fejem megtalálja a párnát, Nyssát azért hagyom némileg fészkelődni, de nekem is jól esne, ha kicsit úgy maradna velem, hiányzott az érintése, a közelsége, a társasága, az ismerős, megnyugtató illata. - Nekem is hiányoztál – mondom olyan halkan, amennyire csak lehet, a feje fölött formálva a szavakat, és elég gyanús, hogy néhány perc múlva elalszom. Aztán vagy felébredek és hazaindulok, vagy pedig reggelig még kiélvezem ezt a régóta nélkülözött érzést, hogy a sok jövés-menés és az életemben ki-be rohangáló emberek között van valaki, aki mellett egy kicsit kellemesen otthon érzem magam.
//Szerintem ez lehet akár záró is, de ha szeretnéd még tovább vinni, akkor benne vagyok. Köszönöm, szuper volt! //
- Hagyd már, miatta legalább nem azon kell aggódnom, hogy mikor hallgatja üvegpoháron át, mi megy az én ágyamban - mert van egy olyan érzésem, hogy a másik szomszédom már próbálkozott vele. A srác informatikus és valószínűleg nem is keres vele rosszul, ha ilyen lakása van, de ez még nem teszi népszerűvé őt a nők körében. A legtöbb nő, akivel látom, már ránézésre is prostituált, a többiek általában elég gyorsan lekoptatják. Így pedig néha igencsak kellemetlen érzés volt számomra, hogy reggel engem figyelt, amikor az aktuális partneremet kikísértem. Pontosabban kiraktam, mert még mindig nem a közös ébredés a kedvenc programom egy vadidegennel. Ezért a szerencsés delikvens hajnali ötkor kaphatott egy Nyssa féle felverést és kirúgást, de ilyenkor más általában még az igazak álmát alussza. Azon a kis gyíkon kívül, akinek mindig olyankor támadt kedve levinni a szemetet. Ezért volt végül, hogy kicseréltem a vendégszobát és a hálómat, meg persze rászoktam, hogy időnként idegenben töltsem az estét. Nekem mindkettő tökéletesen megfelelt... - Remek, akkor most egy ideig te vagy a párnám - fordulok Brad felé halvány, fáradt mosollyal, miközben elhelyezkedem a karjai között és egyszerűen csak ülök. Nem gondolok semmire és senkire, figyelem a csendet, a lakásom érintetlenségét, a nyugalmat és a békéz. Imádom a családomat, de újabban az öcsém került hozzám a legközelebb. Ő az egyetlen, aki megérti, mit éltem át, mennyire nem tudtam még túllépni teljesen a történteken és elfogadja, hogy nem is akarok mindent kibeszélni. Egyszer megtettem, a poszttraumás stressz szindróma elkerülésére kötelezően megnéztem a dilidokit, de ennyi. A hiánya attól még itt van és el is fogadom, hogy nem lehet kikerülni. De nem is kell, vele nem. Fogalmam sincs, mikor kap el az álom. Csak azt érzem, hogy Brad elfekszik, magához húz és én sem akarok még elválni. Így élvezem a légzését és végül lehunyom én is a szememet. Tudom, hogy nem kellene, mert holnap mindenem fájni fog. Hogy innom kéne egy kis vizet még. Vagy keresni egy takarót. Az ajtó sincs kulcsra zárva. De egyik sem izgat. Reggel úgyis meg fog szólalni korán a telefonom és elküld munkába. Addig viszont hadd élvezzem a nyugalmat...
//nem a legjobb záró, de én is köszönöm
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Házi tojáslikőr. Az egyik legfinomabb hozadéka a karácsonynak, főleg, ha tényleg finomra készítik el. Az enyém ráadásul még erős is. Nem vodkát használtam hozzá, ahogyan azt az eredeti recept ajánlotta, hanem nagypapa eredeti, hawaii-i édesgyökér pálinkáját, amelyet még a szibériai medvék is csak erős fejrázás mellé tudnának meginni. Ezek után pedig nem olyan nagy csoda, hogy édesre és erősre sikerült az egész, amiből a második pohárnak csak a feléig kellett jutnom, hogy megunjam a jelenlegi állapotomat. Egyedül, este a lakásomban a tévével és a macskámmal, ahol a karácsonyra leginkább néhány ízlésesen elhelyezett fenyőág és gyertya utal, miközben mindenhol máshol még ma is, napokkal szenteste után villognak az égősorok a fákon. Idén nem állítottam. Nem lett volna értelme. Otthon sem voltam. Bevállaltam a hálaadási ügyeletet, hogy elutazhassak Honolulu-ba az ünnepekre, ahol az egész család összegyűlt. És így is csak három napom volt, mielőtt vissza kellett volna jönnöm. Hiába, ilyenkor mindenki a családjával akar lenni. Esélytelen a hosszabb kirándulás. Braddel más a helyzet, fogalmam sincs, most merre jár, a szüleim egyenesen New Yorkba mennek vissza, Maria pedig? Nos, ő igazából el akart jönni velem pár napra, de utána kapott egy felkérést Chicago-ba és láttam rajta, hogy menni akar, így elengedtem. Ki hitte volna, hogy 90 évesen híresebb lesz mint mikor 25 volt? Spiccesen általában nem a telefon az ember legjobb barátja, hiszen erősebb késztetést érez az exek zargatására, de nekem olyanom nincs az élők sorában, így nem tettem el korábban. Most halvány kuncogással emelem fel és nyitom meg az üzenet küldést, hogy átinvitáljam Max-ot egy könnyű kis szórakozásra. Meg talán mocskos szexre, ha előbb nem üt be a pia. Tudom, hogy otthon van és egyedül nagy eséllyel, szóval miközben rá várok egy kicsit mélyebben körülnézek a fehérneműs fiókomban is. Fekete szett, hozzá illő, combig érő harisnyák és a köpeny is harmonizál a többivel és a hajam színével. Az egyetlen kivétel a korábban felkent vérvörös rúzs, amiért tényleg gratulálnom kell majd a készítőjének, nem csak tartja a beígért tizennyolc órát, hanem utána is úgy kell lekaparni az ajkaimról. Legalább a sminkemet nem kell felfrissítenem egy gyors púder használaton kívül. Helyette van idő tálakba rendezni tojás likőrt, karácsonyi apró süteményt, némi gyömbéres kekszet és még talán sajtos rudakat is. Legalábbis biztos vagyok benne, hogy ünnepek előtt nem vettem semmilyen macska jutalom falatot, aminek ilyen alakja van, így ezt alighanem emberi fogyasztásra szánták. Éppen egy pohár vizet iszom, amikor a csengő megszólal és kénytelen vagyok a kaputelefonhoz futni, hogy beengedjem a vendéget. Siget. Egy "gyorsan ide értél" köszönés mellé. A tény, hogy más van odalenn csak pár pillanattal később jelenik meg az agyamban. Hülye tojáslikőr! Azonnal a telefonom felé fordulok, hogy megnézzem, mi ment félre. Nyilván a látásom, mert a ketyere szerint én a meghívóüzenetet neki küldtem el. Hála az égnek név nélkül. Kellett nekem kreatívkodni a hozzárendelhető arcképekkel. Egyiküknek sem a feje lett a kiválasztott, hanem egy másik testrész a profilnak... Nem az!!! Egek ura, csak egy izmos, mezítelen felső testről készült képet használtam, hogy jól szórakozzak rajta és most eltévesztettem. És már végképp nincs időm javítani. Gyorsan megigazítom a köntöst, ellenőrzöm az üdítők és alkohol mentes sör készletet a hűtőben, majd kikerülöm a macskámat, végül pedig mégis felkapom, mielőtt az ajtóhoz lépnék. Arra nincs szükség, hogy átessek rajta, ez anélkül is kellemetlen helyzet. Francba a tojáslikőrrel! - Szia! Gyere be! Örülök, hogy igent mondtál, még ha ez egy kicsit kurta-furcsa meghívásra is sikerült... - elharapom a mondatot, mielőtt hozzá tenném, hogy a tojáslikőr az oka és becsukom az ajtót. Majd elengedem a macskámat és gondosan lesöpröm a nem létező macskaszőrt is magamról. Felegyenesedéskor pedig a helyére igazítom az elszabadult hajtincseimet. És ezzel vége az idő húzásnak. - Boldog karácsonyt kívánok neked, még ha személyesen csak így utólag tehetem is meg - teszem hozzá, miközben elé lépek és a vállába kapaszkodva a szájához hajolok egy csókra.
Az ünnepek sosem voltak a kedvenceim. Nem voltam jó a hazugságokban annak kapcsán, hogy ki hozza az ajándékokat, nem tudtam megfelelően választani a felhozatalból , hogy mit vegyek és sose voltam képes megjátszani, hogy örülök valaminek, amikor pedig nem is. A hatszázadik pulóver és üveg ital után már kezdett kissé unalmas lenni így negyven felett az ünnep, így az elmúlt években legtöbbször ügyeltem karácsonykor. Az legalább mindig izgalmasnak ígérkezett, hiszen az emberek nagy többsége azt sem tudja hol hagyta a fejét ilyenkor, s a nagy rohanás - főleg nagy többségben - sok balesetet eredményezhet. Pár éve ott volt például az a nagy tömegszerencsétlenség. Busz ütközött a szalagkorláttal, miután mandínerből lepattant egy teherszállítóról, ami valamiért áttért a sávjába. Igen, az volt az az év, amikor Sadie laptopot kért karácsonyra, s én nagyon büszke voltam magamra, amiért mintaapaként kiválasztottam a piac legmenőbb darabját, s betettem neki a fa alá. Éppen csak becsomagolni felejtettem el, s azt a tényt, hogy tőlünk szerette volna megkapni és nem "csak úgy" megkapni. Hiába, mindig mesterien voltam képes lelombozni mindenkinek az ünnepi hangulatát. Sarah balesete óta nagyon igyekszem, hogy legalább az évnek az ünnepnapjain ne dolgozzak annyit. Nem olyan egyszerű, hiszen időközben a kórházban én lettem az a nyúl, akit ilyenkor előrángatnak a kalapból, mondván úgyis mindig ez a vágya, de azért nagyjából sikerül lavíroznom. Épp csak.. már nem kér tőlem semmit úgy, ahogyan régen, s ez még frusztráltabbá tesz abban, ami az ajándékozást illeti. Jövőre talán végképp lealacsonyodom, s pénzt adok neki, borítékban. Aztán majd arra költi, amire csak szeretné. Tervben volt, hogy Katet is meghívom az ünnepekre, de aztán ez is elmaradt. Nem úgy, mint az engem érő üzenet, melynek feladójaként Nyssa száma jelent meg a kijelzőmön. A szemöldököm enyhén felszaladt ugyan rá, de mivel a lányom épp az anyjánál van, az öcsém a családjával tölti az estét és az anyám is elruccant valahová, úgy voltam vele, hogy miért ne tegyek elegetg a meghívásnak? Fekete pulóver alá egyszerű, világoskék ing - ez a szürke farmerhez dukáló ünneplő öltözet. Nem bálba megyek, az elegánsabbik cipőmmel megfelelőnek ítélem az összképet ahhoz, hogy így állítsak be Nyssához a szövetkabátom - melyet Sadie kisebb korában mindig papkabátnak becézett, mert szerinte hogyha a fehér sálammal vettem fel, akkor olyan voltam benne, mint egy tiszteletes (konkrétan az az olasz, akit Terence Hill játszik, s mindig elfelejtem a nevét. Az "atya"-n kívül nem marad meg róla a fejemben más) - alatt. Elkerekednek szemeim a megjelenését látva. Olyannyira, hogy hirtelen se köpni, se nyelni nem tudok, így a csókja is elér anélkül, hogy bármennyire is tiltakozhatnék. Nem, mintha egyébként ne találnám vonzónak, s ne lett volna közöttünk már ennél több is - meg kevesebb is hogyha ruháról és távolságról van szó -.. egyszerűen csak.. hát nem vagyunk ilyen csókkal üdvözlős nexusban, én úgy tudom. Azt látom, hogy nagyon igyekeztél boldoggá tenni.- Neked is boldog karácsonyt, Nyssa! - köszörülöm elő magamból az első döbbenetből ocsúdva, s ha már így esett, a lazaság álcáját magamra kapva kerülök beljebb, hogy saját lakásába tessékelhessem őt is. Meg ne hűljön idekint.. - Hogyhogy csak így egyedül? - a hangsúly nem az egyedülön van, hanem az ígyen, de azért még idejében sikerül moderáljam magam, s annyira nem nyomom meg a szót. Nehogy a végén azt higgye, hogy panaszkodom bármire.
Mennyi ideig tudnám húzni a játékot, mielőtt lebuknék Sigmund előtt? Egy percig? Ötig? Maximum nyolcat mondanék, utána rájönne legkésőbb, hogy valami nem stimmel, szóval talán egyszerűbb, ha meg sem próbálom a hazudozást. Egyből csókkal indítottam, a számon biztosan érezte az alkoholt is az édes íz mellett, és elég okos ahhoz, hogy magától is rájöjjön, pontosan mennyi kettő meg kettő. Kis segítség: nem három. És valamiért ez a gondolat is elég, hogy kuncogni akarjak, szóval inkább hátrább lépek és megvárom, amíg leveti a kabátját. Meg felakasztja, ezzel sem akarok most próbálkozni és szerintem annyit már járt ő is erre, hogy tudja, mi a rutin. Még ha a macskám egyértelműen ki is fejti, hogy számára nem ő a legjobb élőlény a földön, akit szívesen fogad gondozónak, amikor éppen távol vagyok. A kis édes a nehéz esetekhez vonzódik. Ahogy általában én is. Hosszabb vagy rövidebb ideig. Általában az utóbbi. Tudom, ez így igencsak kegyetlennek hangzik. Sajnos ilyen vagyok spiccesen. Őszinte meg minden, ami vele jár... - Tegnap jöttem vissza Hawaii-ról, délelőtt dolgoztam... most meg... nem akarok egyedül lenni - foglalom össze röviden a lényeget, miközben megigazítom a köpeny egyébként tökéletesen álló nyaki részét újra. Én is a zavar. Ez sem gyakori. Általában elég sok köze van a tényhez, hogy pocsék vagyok, ha az érzelmeimről van szó. A kimutatása tettekben megy, de szavakba önteni az egészet? Abban korábban sem voltam jó, a sérülésem óta pedig még jobban védem a gondolataimat. Szinte csak ezek maradtak meg nekem érintetlenül. És csak azért nem pirulok el egy ilyen vallomáshoz is, vagy vörösödöm el zavaromban, mert nagy levegőt veszek és hagyom, hogy a testem lenyugodjon. Bár így is lehet, hogy megtörtént a dolog. Persze Sigmund ezt nem érzékelhette. Ahhoz le kellene mosnom magamról a sminket. És ezt nem fogom megtenni. Oké, látott már nélküle, ami azt illeti az első szexet sikerült egy zuhanyzóban lefolytatnunk, szóval nem igazán lenne meglepetés a dolog, de mégis jobban kedvelem, ha rajtam van. Magabiztosabbá tesz a tény, hogy a szemeim nem maguktól a formájuk miatt sugároznak szomorúságot. - És látni akartam az arcodat is, amikor kibontod a karácsonyi ajándékodat - teszem hozzá halvány mosollyal, mert általában van egy rendszerem. Karácsonyra szeretek valami apróságot adni a barátoknak és a gyerekeiknek, de eddig mindig Joelt neveztem ki igáslónak és adtam át neki pár táskát gondosan felcímkézve az ünnepek előtt. Most is ment egy ilyen, de nem minden volt benne. Igencsak szeretem diszkréten intézni a szerelmi életem alakulását, így Sigmund valódi ajándéka a kis karácsonyi "sarokban" vár személyes kézbesítésre. Tudom, azért egy mű fát illene állítanom, de nem vagyok semmi olyan vallás híve, ami foglalkozna vele. Gyermek koromban apám miatt ugyan volt néha, de még ő sem erőltette a dolgot. Az én ünnepem az újév, amihez még hátra van két nap. Vagyis három. Egek... Mielőtt további hülyeségek kigondolásával és kimondásával kellene még kínosabbá tennem a helyzetet gyorsan intek Sigmundnak, hogy nyugodtan jöjjön be a nappaliba és foglaljon helyet, ahol kényelmes neki. Az XXXL kanapé az egyik első olyan darabja volt a lakásnak, amit "szerelemből" választottam és szinte mindenkinek megvan a saját kis kedvenc sarka, ülőrésze benne. - Van tojáslikőr, jó erős, bár gondolom te azt inkább kihagyod, szóval kóla, alkohol mentes sör vagy ásványvíz legyen? Vagy csináljak egy kávét? - sőt, ha elég mélyre nézek a szekrényben, biztosan találok pár teát is, de úgy emlékszem, ő nem éppen az a teázós alkat. Még én is csak télen veszem elő ezt a fajta meleg italt, ellentétben némi koffeinnel, amely életmentő minden egyes ügyelet alatt. És komoly elvonási tünetek jelentkeznek nálam, ha kihagyom a reggeli adagomat. Olyankor csiga vagyok. Az alkoholtól ellenben bepörgök, szóval most nincs rajtam kikapcsoló gomb, miközben az asztalra teszek néhány fajta rágcsálni valót és a Sigmund által kért italt, magamnak pedig ásványvizet hozok. És egy utolsó körben az ajándékot is előhúzom a kupacból. Van még mellette egy-kettő, amit nem sikerült eljuttatnom a címzettnek. A csomagolások közül még egy képeslap is lehullik, amit automatikusan felveszek, mielőtt a macska megkaparintaná. - Remélem ennek jobban fogsz örülni, mint egy üveg whiskey-nek - próbálok tréfálkozni, miközben átadom neki a hosszúkás, lapos csomagot. Egy apróság, mondhatni, amit egy ügyes ismerősömnek köszönhetek. Találós kérdés: melyik méretet a legkönnyebb megtudni Sigmundról nekem?
Kezdőlap 
Tárgy: Nappali (K-P apartment)
//
