Nappali (T&R)

zene


Hetvennégy óra. Ennyit töltöttem bent a kórházban egyhuzamban – természetesen, amikor volt rá lehetőségem, pár órát sikerült aludni az irodámban, de azok egyike sem tartott 3-4 óránál tovább, vagy addig sem – maratoni ügyelet, egy autóbaleset és egy tűzeset együttes csokra nem hagyta, hogy elszabaduljak. Következésképpen, amikor hazaértem, nem tudtam dönteni aközött, hogy egyek vagy zuhanjak össze ott, ahol vagyok és aludjak inkább.
Végül az utóbbi győzött, és előtte csak sikerült bevonszolnom magamat a zuhany alá majd pedig úgy, ahogy voltam, pőreségemben zuhantam az ágyba és innentől nem is emlékszem már semmi másra.
Mély álmomból az ajtócsengő nagyon is idegesítő hangja ráz fel. Rose nem lehet, neki egyfelől van kulcsa, másfelől pedig most Angienél van amúgy is.
Hirtelen mozdulok és emelem fel a fejem, válogatott skót káromkodások közepette, hunyorogva, totál kócosan és elhanyagolt borostával a képemen. Gőzöm nincs ki a fene az, de haljon meg ott ahol van. Igen, az orvos is ember és nem szent...
Első körben remélem, hogy feladja és elhúz az ajtóm elől, akárki is legyen, de úgy tűnik, hogy nem olyan fából faragták, így én vagyok kénytelen kimászni az ágyból, magamra rángatni egy kis gatyát, hogy ne egy szál pélóban nyissam ki azt az istenverte ajtót.
- Jól van jövök már! – morgom félig kiabálva, amíg kiérek, némileg lomha és kevéssé koordinált mozgással.
- Mi van már?! – mordulok a túloldalon lévőnek, amikor kinyitok végre. Nem várt vendégem valóban egyáltalán nem várt és gőzöm sincs mi a fészkes fenét akar itt Rachel, az egyik medika a kórházból.
- Neked is szép napot! – csicsereg egy sunyi kis pillantással a szemeiben és anélkül, hogy beinvitálnám, mellettem ellépve lép a lakásomba.
- Nem ismered a telefont? – morgok még mindig az orrom alatt, ahogy becsapom az ajtót egyetlen mozdulattal és a mellkasom előtt fonom össze a kezeimet.
- De, csak nem veszed fel és a csipogódra sem reagáltál. Kezdtem azt hinni, hogy meghaltál.
- Ha így is lett volna, az sem a te dolgod lenne. Miért jöttél? – húzódnak résnyire, az amúgy sem túl nagyra nyílt szemeim. Vagy jó féléve volt pár légyottunk az ügyeleti szobákban és gőzöm nincs, hogy mi a fenének állított most ide.
- Tényleg felcsináltad Roux húgát?
- Ehhez meg mi a fene közöd van?
- Semmi, csak érdekelt a folyosói nagyjelenetük után… Mindegy, nem ezért jöttem, hanem, hogy megmutassam ezt. – a kezembe nyom néhány röntgen felvételt. Kénytelen-kelletlen, de átveszem és vetek rájuk egy-egy pillantást.
- Ugye tudod, hogy van a kórházban ebben a pillanatban is traumatológus.
- De veled akartam konzultálni. – illeg egyik lábáról a másikra. Na jó, ilyet nem játszunk…
- Én viszont most nem dolgozom. Fogd ezeket és kérj más konzultánst a kórház falain belül. Részemről visszamegyek aludni. Szia! – a kezébe nyomom a felvételeket és kinyitom a bejárati ajtót. Elveszi azokat és bár nem tetszik neki, hogy gyakorlatilag kihajítom, mégis elkezdi kifelé pakolgatni a lábait. Már épp megint becsapnám az ajtót, amikor még a folyosóról visszaszól.
- Kösz Tris, ez… igazi élmény volt. – nem vágom, hogy mi baja van vagy ezt minek is mondta, egészen addig, míg meg nem látom mögötte álló szőke fürtök tulajdonosát. Basszus…
- Szia Szívi! – vonul el Rachel gyermekeim anyja mellett, neki címezve a köszönést.
- Angie... – nyögöm ki, mint akit épp tetten értek, noha nem csináltam mást, csak aludtam...

Általában szokásom mindenről előre szólni, de ma úgy alakult, hogy volt pár szabad órám - nem tudtunk kinyitni egy bombariadó miatt, s akik nem voltak bent, azoknak meg is tiltották, hogy a szálloda közelébe menjenek - hát elintéztem pár dolgot, várva a hívást, hogy már mehetek. Tekintve viszont, hogy még mindig nem történt meg, amire várok, úgy voltam vele, hogy benézek Tristanhez is. Azután, hogy Joëllel úgy-ahogy - bár szerintem még mindig duzzog magában, csak erősebb benne a férfiúi tartás - sikerült megbeszéljük a "miért nem mondtam el"-t, szerettem volna egyeztetni az ultrahang megváltozott időpontjáról, hogy jó-e neki is. Nem, mintha ezt ne tehetném meg telefonon..
Van kulcsom nekem is, hogyha bármi van, akkor Rose ügyében így egyszerűbb volt a dolgok intézése - előbb kellett hozzam (mikor már elég nagy volt ahhoz, hogy 1-2 órát egyedül is ellegyen otthon), semmint Tris hazaért volna, vagy bármi efféle - hát éppen azt keresgélem a táskámban, amikor megüti a fülemet a kedves neve. Felkapom fejemet a groteszk performanszra, s ami a szemeim elé tárul, arra egyáltalán nem számítok.
Jó a megfigyelőkészségem, de az arcmemóriám annyira nem száz százalékos, hogy a nőgyógyászati beszélgetés közben mellettünk elhaladók arcát vissza tudjam idézni, de ez a köszönés.. esküdni mernék rá, hogy hallottam már a hangját valahol. Épp csak, ha akarnék is agyalni azon, hogy hol, azt se most tenném meg.
- Önnek is további szép napot! - köszörülöm meg a torkomat, midőn már megtaláltam hangom. Csoda, hogy nem hallik ki belőle a sírós él. Mert igen, az önuralmam nem éppen nagyfokú egyébként sem, de így, hogy ráfoghatom - ráfoghatnám - a terhességi hormonok tombolására az egészet.. nos így pláne hamar törik el a mécses. Ha ilyen jelenet vág pofán, akkor meg aztán tényleg nem tudok mi mást tenni.
Legszívesebben sarkon fordulnék, hogy távozzam, de egyszerűen odakövülök a folyosó padlózatára. Döbbenten, fátyolos tekintettel bámulok Tristanre.
- Milyen kár, hogy erről Joël nem szólt előbb.
Suttogom rekedt keserűséggel. Egyáltalán nem tudom, hogy akarom-e hallani a magyarázkodását. Szeretnék hirtelen amnéziás lenni. Azt lehet?

A csodásnak koránt sem mondható ébresztést hasonlóan élvezetes folytatás követi. Mert pontosan tudom, hogy minek is tűnhet az egész jelenet és az égvilágon nem áll mellettem semmi, mint a leendő szavaim és a bizalom – ami azt sem tudom mennyire van még meg – közöttünk. Vagyis az övé irányomban.
Nyelek egyet és a döbbenet az én arcomról sem távozik, ahogyan a bűntudat sem, olyasmi miatt, amit el sem követtem.
Lassan indulok meg felé, mint aki attól tart, hogyha túl gyorsan tesz bármit is, akkor elriasztja a másikat.
- Angie, ez nagyon nem az, mint aminek látszik. – a kezeim kicsit előttem járnak, tenyérrel lefelé, így próbálja nyugtatni őt is, magamat is, miközben felé tartok.
- Joël? – szaladnak összébb a szemöldökeim az értetlenkedéstől, elvégre nem tudom, hogy a bátyja miért vagy, hogy jön most ide egyáltalán.
Megrázom a fejem, mert talán nem is lényeges, hogy miért merült fel a sosem volt sógorom neve.
- Nézd, aludtam, Rachel feljött pár röntgennel és elküldtem. Nem történt semmi. – bár őszinte vagyok, a hangom nem a leghatározottabb. Leginkább azért, mert tartok arról, hiába próbálom magam kimagyarázni, talán nem fog menni. Tulajdonképpen az égvilágon minden ellenem szól jelen pillanatban és, ha csak sejteném, hogy Joël szája mikképpen járt el a folyosón, még inkább így látnám az egész helyzetet.

Nagyot nyelek, hogy ezzel is időt nyerjek arra, hogy össze tudjam szedni magam.
- Miért, minek látszik?
Kérdezek rá, mert ha valaki, hát nem én leszek az, aki a szájába adom a szavakat. Hadd mondja csak, hadd magyarázza ki, igazán nem akarom meggátolni benne. Bár igaz, ami igaz, hogy hallani sem nagyon szeretném a szavait.
A folyosó fala felé lépek egyet hátra, nem mintha távolodni akarnék Tristantől, egyszerűen csak úgy érzem kell a biztonság, mert ha így maradok, hamarosan nem fogok tudni megállni a lábamon. Nem tudom, hogy a döbbenet, a csalódottság, a megcsaltság - hite - vagy az, hogy keveset ettem csalja elő, de megszédülök. Egyelőre nem nagyon, nem tántorodom a falnak, de kénytelen vagyok lépni egyet arrafelé.
- Minek jön fel pár röntgennel, hogyha van a kórházban másik orvos? Rachel.. Per Rachel, hát persze. Semmi Dr. Akárki. Értelek, Tristan.
Nagyon kimért és száraz akarok lenni, de igen nehezen tartom magam. Nem akarok zokogni a folyosó közepén, ám a hangom vékonyságán hallatszik, hogy nagyon kevés választ el tőle.
- Igen, beszéltem vele. Már nem konkrétan a nemi életedről és a megannyi szeretődről szerettem volna, de szóba került. Ő csinálja a 4D-s ultrahangomat.
~Amin te nem leszel ott.~ nyelem le a dacos végét a mondatnak. Minél kevesebbet beszélek, annál jobb, annál kevésbé hullok darabjaimra. Miért csinálod ezt velem, velünk? Tristan, hogy tehetted ezt?

Nem válaszolok. Nem akarom kimondani azt, aminek semmi köze a valósághoz. Legalábbis nem most nem ebben a kontextusban és egyáltalán semmikor sem, amióta megint együtt vagyunk.
Vállaim megereszkednek és arcomra is kiül az a kifejezés, ami elárulja, tényleg ki kell mondjam?
Lassítok, ahogy a fal felé lép, annak betudva a mozgást, miszerint leginkább tőlem távolodna el.
- Halvány gőzöm sincs, hogy mi a fenének jött fel, nem én hívtam. – na jó, ez csúsztatás, mert van sejtésem arról, hogy miért jelent meg az ajtómban, de abban nem térek el az igazságtól, hogy tényleg nem én hívtam ide.
- Dr Reed a neve, de ez nem számít. – szusszanok egyet. Azt hiszem az volna a legjobb, ha a lehető legkevesebbet tudna róla, főleg, hogy látom rajta, mennyire felzaklatja ez az egész jelenet.
- Nem akarsz bejönni, leülni, inni? – a hangom aggodalommal telik meg, nem szeretném, ha neki vagy a kicsinek egy hülye félreértés miatt esne baja.
- Kérlek... – toldom végül hozzá, bízva abban, hogy enged és nem a folyosón akarja ezt folytatni tovább.
- Mi? – döbbenten bukik ki belőlem a kérdés és gondolatban legszívesebben megfojtanám most a bátyját. Mi a fészkes fenének beszélt erről a húgának?! Meg van húzatva vagy mi az isten?!
- Oké, nem tudom mit mondott, de nincsenek szeretőim, csak te vagy. Hónapok óta csak te. – ezt már határozottabban szögezem le, mint korábban bármit.
- Mikor? – mert naná, hogy ott akarok lenni, elvégre az én gyerekem is, érdekel és nyilván szeretném látni...

- De ha már itt volt, akkor fantasztikusan eltöltöttétek.. - visszanyelem a mondat végét, nem mondom, hogy az időt, nem mondom, hogy jól érezték egymást.
Semmit sem szeretnék mondani, illetve mindent a fejéhez vágnék. Utálatos az egész helyzet.
Dr. Rachel Reed. Csinos, művelt, egyetemet végzett. Hurrá, nem ez számít, valóban nem ez? Dehogynem. Önkéntelenül is mellé helyezem magam a mérleg másik serpenyőjébe és az első könnycseppek meg is érkeznek a vízió örömére. Hiszen nekem még csak érettségim sincs, vagyis van, de nem olyan régóta. Úgy öt évvel ezelőtt fejeztem be estin a középiskolát, mert kellett a papír ahhoz, hogy kisfőnök lehessek. De ennél feljebb nem léphetek. Én "csak" - bár imádom a lányomat és nem cserélném el semmire a vele leélt éveket - anya vagyok. Iskolázatlan. És rémes erre éppen így rádöbbenni.
- Nem!
Rázom meg makacsul fejemet, de ezzel csak azt érem el, hogy még jobban szédülök. Tenyereim a falra simítom magam mögött, minimálisra csökkentem a mozgást, majd akkor elmúlik. Futó rosszullét. Az idegtől van, ehhez nem kell terhesnek lennem, máskor is megesett már.
- Jó.
Lehelem de nem mozdulok, nem teszek hirtelen mozdulatokat, csak lassan lököm el magam a faltól, s szinte királynői - nagyon odafigyelt - léptekkel indulok el a lakás belseje felé.
- Igen, ő is ezt mondta. Hogy onnan vette észre, hogy megint kerülgetjük egymást, mert már nem hajtod a szoknyákat. Amúgy nagyon édes volt. De.. azt hiszem tévedett.
Meg sem kísérelem letörölni arcomról a könnyeket, minek tenném? Úgyis fakad újabb, ami áztassa vonásaimat.
- Én most.. szeretném használni a fürdőszobát. - térek ki a válaszadás elől, s indulok el az említett helyiség felé. Az ajtó becsukásáig még úgy-ahogy egyben vagyok, ám odabent ajkaim elé kell szorítsam kezeimet, hogy ne zokogjak fel hangosan. Nem akarok semmit sem jobban annál, semmint hogy eljöjjön velem arra az ultrahangra. Azért jöttem, hogy eláruljam az időpontot neki.. ám nem.. nincs joga ott lenni. Így semmiképp. Mégsem bírok kategorikusan nemet mondani neki.

- Mi? Nem! Dehogy, az ég világon nem történt semmi sem! – oké, kezd egy kicsit groteszk lenni, mintha a falnak beszélnék. Ez egyre csodásabb lesz.
Bennem van a késztetés, hogy a heves tiltakozásra ugyanilyen hévvel feleljek, de visszafogom magam és lenyelem a kikívánkozni készülő válaszomat. Inkább türelmesen várok, hátha csoda történik vagy jobb belátásra tér. És amikor megtörténik mellette haladok a lakás felé, olyan közelségben – vagy távolságban – maradva, hogyha esetleg kell, elkaphassam. Nincs túl jó színben, bár a történtek után nem is csodálom.
Becsukom az ajtót magunk mögött és felé fordulok, ahogy beszélni kezd. Lassan rázom meg a fejem.
- Komolyan ennyire bízol bennem? Mégis mikor volt, amikor átvágtalak? Csak egy olyan alkalmat mondj, amikor nem mondtam igazat neked! – kicsit élesebben sikerül ráöntenem ezt, mint szeretném. Viszont tény, ami tény, sosem csaptam be, amennyire legalábbis én tudom.
- Tudod hol van. – a hangom keményebbé vált, noha nem akartam, hogy ilyen legyen. Amíg ő bezárkózik a fürdőbe, addig magamra veszek egy melegítőgatyát, mégse alsóban legyen egy kibontakozni készülő vitához.
Nem tudom mennyi idő telik el, de kétségkívül annyi, hogy egyszerre paprikázzam fel magam és hűtsem is le az agyam. Ami egyébként gyakorlatilag lehetetlen, de nekem valahogy mégis összejön.
A fürdő ajtajához lépek és bekopogok rajta.
- Beszéljünk... – mert így aztán tényleg semmire sem megyünk. Nem mozdulok el a fürdő ajtaja elől, eszemben sincs sehová sem menni, amíg rá nem veszem, hogy kijöjjön onnan.

- Akkor mégis miért..
Kezdek bele lendületesen, hogy végül hirtelen fejezzem be a mondatot és ne folytassam, ne adjak neki lezárást. Sokféleképpen lehetne befejezni a mondatot, mint ahogy lehetne értelmezni a jelenetet is. Egyiket sem szeretném megtenni, makacsul zárom össze ajkaimat és csak azért nem rázom hevesen és tagadólag a fejem, mert így is forog velem a világ.
Nagy levegőt veszek, amikor már az előszobájában állok. Kedvem lenne felpofozni, ám ugyanakkor nagyon szívesen menekülnék a karjai közé zokogva, védjen meg a világtól, védjen meg önmagától, védjen meg ettől az egész hülye helyzettől.
- Én.. Nem.. Nem akarok alkalmak után kutakodni.
Préselem ki magamból nagy nehezen ezt az egy mondatot, aztán már menekülőre is fogom a fürdőszoba felé.
A csaphoz lépek, megtámaszkodom a székén, nagy levegőket véve próbálom lenyugtatni magamat. Megnyitom a vizet, hogy a zubogás hangja elnyomja zokogásomat, melyet nem tudok halkan magamba nyelni. Egyszerűen képtelen vagyok a helyzetet elfogadni, megmagyarázottnak vélni.. rosszul vagyok. Lelkileg. És ez fizikai tüneteket is produkál. ezért a szédülés, ezért a gyomorgörcsből gyomorháborgásba forduló érzés. Csodálom, hogy még nem ájultam el. A stressz rám mindig ilyen hatással volt, a gyerekkori migrénemre fogják, hogy abból nőtte ki magát - vagy csendesült, kinek mi - ám én nem tudom.. most semmit sem tudok.
Hideg vizet lötygölök arcomba, hátha attól magmhoz térek egy kicsit. Elzárom a vizet, ekkor hallom meg a kopogást. El akarom küldeni, de nem megy. Amióta megláttam Dr. Rachel Reedet kilibbenni tőle a tagadás az egyetlen, amiben biztos vagyok.
- Nincs bezárva.
Szólok ki erőtlenül, sírásba görbült hangon. Ellököm magam a csaptól, megindulok az ajtó irányába, de mégis inkább maradok a fal mellett, a csempének vetett háttal csúszom ülésbe, s hajtom felhúzott térdeimre homlokom. Lehet, hogy túl nagy feneket kerítek valaminek, ami meg sem történt, ám tény, ami tény.. nem vagyok képes kisebb katasztrófának megélni a látottakat.
- Mondd el még egyszer. Elölről.
Kérés, szinte elhaló, de valós. Nem tudom, hogy hallja-e, de ettől még nem vagyok képes hangosabban megfogalmazni sem ezt, sem mást. Most semmiképp.

- Mit miért? – szöknek magasba a szemöldökeim homlokomon. Tekintve, hogy az ég világon semmi sem történt, most azt magyarázzam, hogy miért nem volt semmi? Nem értem és sajnos az én türelmem is kezd végéhez érni ebben az egész hülye helyzetben, akárhogyan is festett az iménti kis jelenet.
- Akkor ne tedd. – morgom az orrom alatt miközben a fürdő felé menekül.
Hagyok neki és magamnak is időt, hogy legalább valamennyire lenyugodhassunk. Eleve olyasmi miatt megy a cirkusz, ami meg sem történt és bár értem én, hogy mégis minek látszott az egész, mégis egyre inkább az villog az agyamban, hogy tényleg ennyire bízik csak meg bennem?! Akkor tulajdonképpen mi értelme is annak, hogy megint együtt legyünk?
Általában nem szokásom a lakásban rágyújtani – főleg Rose miatt – ezúttal kivételt teszek, mivel Angiet sem akarom magára hagyni, akkor sem, ha a fürdőszoba ajtó túloldalán van jelenleg.
Idegesen veszem ki a cigarettaszálat a dobozból, harapom fogaim közé, majd kapkodó mozdulatokkal halászom el bőrdzsekim zsebéből az öngyújtót, hogy aztán a felkattanó lánggal gyújtsak rá, mélyen szívva le a füstöt.
Miközben ismétlődő mozdulatokkal emelem ajkaimhoz a nikotinszálat, folyamatosan a fürdő ajtaját figyelem. Hallom a víz csobogó hangját odabentről és igyekszem kivenni Angie neszezését is, így bizonyosodva meg arról, hogyha lelkileg nem is, de fizikailag legalább jól van.
Az eltelő idő és a dohány segít végül visszanyerni türelmesebb oldalam, így amikor az ajtóhoz lépek, megint higgadt vagyok. Megdörgölöm a képem, jobbommal végigszántok az üstökömön, végül pedig begörbített ujjaimat odakoppantom párszor a tömör fához.
Szavait belépőként veszem, a kilincshez nyúlok, lenyomom azt és belépek a csempézett helyiségbe. Az ajtót szélesre tárva hagyom, vállammal pedig a félfának támaszkodok.
Karjaimat összefonom a mellkasom előtt és mély levegőt veszek mielőtt megszólalnék, tekintetem pedig nem veszem le földön kucorgó alakjáról.
- Hetvennégy órát voltam bent a kórházban, mielőtt hazaestem. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki az ajtócsengőmre tapadt és nem hajlandó elmenni akkor sem, ha nem megyek ki egy darabig, úgyhogy végül kinyitottam. Dr Reed állt az ajtómban, nem hívtam be, mégis bejött, de az előtérben maradtunk nagyjából három percre, amíg a kezembe nyomott pár röntgenfelvételt. Közöltem vele, hogy a kórházban keressen konzultánst és elküldtem. El is ment, ekkor jöttél te. Ennyi történt, semmi több. – foglalom össze az elmúlt negyedóra-húsz perc eseményeit.
Ellököm magam az ajtótól és odalépek hozzá, mellé guggolva. Ujjaimat finoman az álla alá csúsztatom, ha engedi és finoman feljebb irányítom így az arcát, hogy a tekintetét láthassam.
- Hiszel nekem? – a kérdésem határozottan cseng, de a vonásaim ellágyulnak. Látom rajta a sírás nyomait, két tenyerem közé fogom gyengéden az arcát.
- Elhiszed, ha azt mondom, hogy téged akarlak és a gyerekeinket? Azt, hogy szeretlek?

Nem nézek fel, így nem látom hidegen bezárkózó, elutasító kartartását. Annak viszont örülök, hogy hallotta szavaimat, hiszen mesélni kezd, én pedig nagyon koncentrálok arra, hogy mindent fel is fogjak abból, amit mond. Annyira, hogy a hangos zokogásból néma könnyhullatásba nyugszik viselkedésem.
Logikus minden amit mond és nem érzek semmiféle hamisan mentegetőző élt szavai mögött. Valahol szégyellem magam azért, amilyen jelenetet sikerült rendezzem, de egy másik oldalam nem tud ennyire könnyen napirendre térni az eset fölött, az az oldal nem szégyenkezik.
- Utálatos egy némber.
Suttogom, miközben csuklómmal kitörlöm a könnycseppeket szemeimből azelőtt, hogy felemelném fejem.
Általában nem szidok senkit, nem vagyok olyan. Az efféle hevességet és jellemvonulatot mindig is meghagytam bátyáimnak, magamból is csak előttuk hagytam előkúszni, vagy Tristan előtt. Rose társaságában nagyon igyekszem figyelni arra, hogy ne törjek pálcát senki felett, ne ítélkezzem és ne illessek kellemetlen szavakkal senkit. Nem akarom, hogy a lányom ilyesmiket tanuljon el tőlem.
- Igen.
Bólintok, miközben magam közé vonom karjait, hogy ölelésében bújhassak el. S bár hangom még mindig fájdalmas szomorúsággal cseng, valós amit mondok. Hiszek neki. Mert szeretem. Ám ettől még nem vagyok abban biztos, hogy máskor képes lennék másként kezelni egy hasonló helyzetet. Hiszen abból kiindulva, amit Joël mondott.. ezek a nők..
- Volt előzménye?
Nem kellene megkérdezzem. Nem kéne tudni akarjam, mégsem bírom magamban tartani.
- Nem ma.. nem azóta. Csak.. ?
A kérdőhangsúly marad, de folytatása nem következik. Ha eddig nem, hát most szégyellem magam a keserű kíváncsiságomért.

Bízom abban, hogy nemcsak a hangom, de a szavaim is eljutnak hozzá és az, amit mondani akarok, amit mondok neki. Lassan és higgadtan adva elő a történtek sorát. Tudom, hogy nincs más, csak a szavam, ami mellettem tanúskodik. Egyszerre sok és kevés, hiszen bizalom nélkül aligha ér bármit is, ami kettőnk között van, másfelől azonban ez az egyetlen, amire most alapozhatok, nincs más, amit magam mellé állítsak a szemében.
- Az. – hagyom rá a dolgot. Valójában nem ismerem annyira, hogy tudjam, bár, amit ma produkált, az ezen állítást igazolja. Nem tudom, de őszintén szólva nem is érdekel, mert az egyetlen személy – nő – aki ebben a történetben fontos számomra, a fürdőszobám padlóján kucorogva hüppög.
- Oké. – megkönnyebbül sóhaj szakad ki tüdőmből és magamhoz ölelem őt szorosan, amikor karomba bújik. Bízom abban, hogy ezzel végre lezárhatjuk ezt az egész félre sikerült történetet, de úgy tűnik ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
- Gyere, menjünk át inkább a nappaliba, jó?! – húzódom el tőle annyira, hogy a tekintetét lássam, kicsit húzva az időt, mert nem feltétlen szeretnék erre a kérdésre felelni. Főleg azok után, hogy mennyire kiborult attól, amit látni hitt.
Ha nem ellenkezik, akkor egy csókot nyomok a homlokára, mielőtt felsegíteném a padlóról, és ki nem tessékelném onnan magunkat.
- Kérsz valamit inni? – kérdezek előbb rá erre, míg a kanapéhoz kísérem. Ha a válasza igen, akkor előbb a konyhába is teszek egy kört, ha nem, akkor csak leülök mellé, az egyik lábamat felhúzva, hogy teljesen felé fordulhassak.
- Nézd, sosem hazudtam neked és nem is áll szándékomban elkezdeni, de ezzel együtt nem szívesen beszélek erről, mert nem számít. – kezdek bele, visszatérve a korábbi kérdésére és közben, ha rám figyel, akkor nem eresztem a pillantását.
- Volt. De semmi komoly, oké?! – gőzöm sincs, hogy mennyire fogja ez kiborítani vagy sem, de megmondtam, nem hazudok neki. Viszont ez már mind a múlt, mennyiben számít bármit is jelen pillanatban?

Befoghatnám a számat, magamban tarthatnám mindazt, ami kikívánkozik, de ahogy a kimondáséban, úgy a ki-nem-mondáséban sem volnék biztos. Még mindig nem találtam magamra ebben a helyzetben, de karjai közt megpihenni - majdnem csendesen - maximálisan jólesik.
- Ühümm.
Bólintok, de mégsem moccanok azonnal. Veszek pár mély lélegzetet, mielőtt kibontakoznék ebből a kettős helyzetből, majd szép komótosan kelek fel a padlóról, s indulok el Tristannel a nappali felé.
- Egy pohár vizet, köszönöm. És Tris.. van egy szelet csokoládéd, vagy valami cukor? Egy picit szédülök.
Felvezetésképp ráfogom a vércukorszintem valószínűleges leesésére azt, hogy mennyire kifutott arcomból a vér és lábaimból az erő. Aztán persze rájövök, hogy ne egy orvosnak kellene előállnom ilyesmivel, de végtére mindegy már, kértem, s mivel tudja, hogy nem vagyok édesszájú, nyilván sejtette volna a csokikérésemből is azt, hogy valami nem kerek. jobb hát ez így.
A kanapé háttámlájának vetem fejemet, lejjebb csúszva ültemben annyira, hogy ezt megtehessem. Amíg Tris vissza nem tér, addig lehunyt szemekkel próbálok végre tényleg megnyugodni. Nem normális, hogy így reagáljak.. nem akarok ártani a kicsinek sem ezzel az idegességgel.
- Köszönöm!
Nyúlok a pohár után, ezennel felülve én magam is, kedvesem felé fordulva ültemben.
- Az sem lenne bűn, ha komoly lett volna. Volt időtök rá. Csak azért kérdeztem, mert ha akar még tőled valamit, akkor igenis számít. Valamennyire..
Nem tudom, hogy érteni fogja-e amit és amiért kérdeztem vagy feszegetem ezt a témát. Mindazonáltal szeretném ezt megbeszélni vele.

Megvárom, amíg képes lesz felállni, nem sürgetve a dolgot. Részemről ráérünk és szeretnék is rá figyelni maximálisan. Amikor készen áll, akkor segítek neki – ha elfogadja – és így kísérem a nappaliba.
- Hozom rögtön és azt hiszem igen, van itthon. Mindjárt jövök vissza, maradj addig ülve, kérlek. – bólintok egyet. A cukor bevitel szerintem sem rossz ötlet és, ha jól sejtem, akkor van is itthon.
A konyhába megyek, töltök egy nagy pohár – ihatóan – hideg vizet és a csokoládéval is nyert ügyem van, így ezekkel felszerelkezve megyek vissza hozzá. Átnyújtom a vizet, a csokit pedig az asztalra teszem, aztán leülök én is.
- Nincs mit. – megvárom, amíg iszik. Nem szólalok meg, csak miután már letette a poharat.
- Jobb egy kicsit? – tudni szeretném, hogy miként is van, mielőtt még bármit ráöntenék.
- Oké, először is, említetted Joëlt, feltételezem elkotyogta magát, igaz?! – mielőtt még tovább megyünk, azt hiszem ezt jobb lesz tisztázni minden körülmények között és csak azután rátérni arra, amire kíváncsi.
- Angie én... – nagy levegőt veszek és kicsit helyezkedek is ültemben, mert ez pont nem az a téma, amit nagyon szívesen vitatnék meg gyermekeim anyjával.
- ...szóval az elmúlt években nem mondhatni, hogy nagyon kerestem volna bármilyen komoly kapcsolatot. Reed… Rachel sem volt az. Hogy mit akar most, arról fogalmam sincs, de őszintén szólva nem is érdekel, mert én nem akarok tőle az égvilágon semmit sem. Téged akarlak, meg a két gyerekünket. Ebben egyeztünk meg és én ezt komolyan is veszem. – szusszanok egyet.
- Angie, a fenébe is, el akarlak venni, de nem így. Nem akarom, hogy azt hidd a gyerekek miatt, meg akarom adni a módját, készülni rá, elvinni téged valahová, romantikusnak lenni, valami emlékezeteset megszervezni, feltenni a kérdést féltérdre ereszkedve, megkérni előbb a lányunktól a kezedet, de ahhoz, hogy ezt végigcsináljam, kell a bizalmad és, hogy tudd, nem dugok félre. Nem akarok… basszuskulcs! Te kellesz, értsd meg végre, hogy te kellesz!

- Köszönöm, igen.
Maradok egy kicsit csöndben, amíg a csokoládét majszolom. Tényleg múlni látszik a szédülés - vagyis érződik - de esélyesen ez csak placebo-hatás. A gyomrom egyébként nem köszöni meg az édességet, de ebbe most ne menjünk bele. Egyelőre a hányós rosszullétekig nem jutottam el, az állandó émelygés viszont kísért. Teljesen mindegy mennyire körültekintően igyekszem étkezni. Ami azért meglepő, mert Rosezal nem volt ilyesféle tünetegyüttesem. Hiába, minden terhesség más és más.
- El. Kicsit zabos volt, nem gondolta át miket mond. Elég bénán sikerült tudassam vele, hogy kiababát várok. A várunkig már el se kellett jussak, azonnal és zsigerből vágta, hogy a te gyereked. Megkérdeztem honnan ilyen biztos ebben és hát..
Belekortyolok a vízbe, majd leteszem a poharat az asztalra. A csokoládéből két falat után elég volt, tényleg nem fogadna be belőle többet a gyomrom, így nem kísértem a sorsot. Oldalvást dőlök a kanapétámlának, támlatetőre fektetett karomon támasztom meg a fejem, hogy nyugvópontot találjak ekképp.
- ..akkor mondta, hogy nem volt nehéz, hisz egy ideje nem hajkurászod a nőket, szal összerakta a képet. Nem, mintha ne lehetne más nő is, aki mellett megállapodsz, csak hát.. képzettársított.
Nem tudom a végére már, hogy a magam vagy a bátyám bizonyítványát magyarázom, amennyire nehezen kezdtem bele, annyira sokat sikerül beszéljek a témáról így a végére. Kíváncsian, de kissé félve hallgatok el, mint aki tart a párja reakciójától.
Úgy tűnik, hogy ez a sok beszéd fertőz, mert Tristan is belemelegszik, s míg ő beszél, minden egyes szavát hallva fokozódik figyelmem, s mire a végére ér, már el is felejtem, hogy miről, kiről beszéltünk az elején. Ajkaim elé vont kezekkel, éledő mosollyal és megdöbbent-szerelmesen csillogó szemmel nézek könnymosta arcomról Tristanre.
- Akkor.. most nem hallottam semmit, oké? És te sem hallod, ahogy azt mondom neked, én is azt szeretném, hogy valaha megtehesd mindazt, amit elmondtál és kimondhassam azt az egy szót, amit most nem teszek, hogy ne rontsam el.
Még mindig zavart vagyok, még mindig nem kúszott ki elmémből a kép amire ideértem, de valahová a lényegtelenség ködébe kúszott. Kezemet nyújtom arca felé, közelebb húzódom hozzá, s ezúttal én vagyok az, aki ragaszkodását csókban teljesíti ki.. be. Mert szeretem. És hiszek neki. Bár ettől még nem könnyebb bemenni a kórházba úgy, hogy - én hülye - minden csinos doktornőben, nővérben a potenciális "veszélyt" látom. Merde Joël! Nem kellett volna semmit mondanod.

Elhúzom a szám sosem-volt-sógorom nagyszájúságán, ha nem is miattam, de a húga miatt eszébe juthatott volna, hogy ne pont neki adja elő, milyen kimondatlan versengés is volt közöttünk jó néhány évig.
- Hidd el, nem lehetne másik nő. – forgatom meg a szemeimet. Bénán hangzik vagy sem, de Rose miatt eszemben sem volt senkit sem közel engedni. Épp elég az, hogy olyan családban kellett felnőnie, amilyenben – hiába adtunk meg neki mindent, amit csak tudtunk, gyakorlatilag mindig csak az egyikünk vagy a másikunk volt a mindennapok résztvevője, ketten együtt csak alig – és nem volt tervben, hogy egy pót-anya jelöltet is a képbe hozzak. Az meg aztán végképp nem, hogy másik gyerekem is legyen, erre végtelenül kényesen figyeltem oda, egészen addig, míg Angievel megint össze nem gabalyodtunk.
- Egyébként, hogy adtad elő neki? És Raoul tudja már? – pusztán kíváncsiságból érdekel. Joëllel még egészen jóban vagyunk a magunk módján, de a másik Roux fivér… fogalmazzunk úgy, hogy elviseljük egymást. Még szerencse, hogy a kettőnk kapcsolata csak ránk és részben a gyerekeinkre tartozik.
Előadom, ami leginkább indulatból fakadóan hangzik el – nesze nekem nagy titkolózás meg a többi… - és mire a végére érek, meghallva Angie szavait, halk sóhaj hagyja el ajkaimat és ahogy lassan megrázom a fejem, mosolyba fordulnak ajkaim.
- Ahj, te nő... – nyomom meg az utolsó szót, de mind a vigyor a képemen, mind tekintetem csillogása arról árulkodik, elszállt már minden rossz érzésem.
- Nagyon helyes, épp elég, hogy én már elrontottam a meglepetést. Na, gyere ide. – kérem tőle és ahogy p felém nyújtja a kezeit én a derekát fogom meg. Ha engedi, akkor az ölembe húzom, hogy aztán ott fogadjam és viszonozzam a csókját.
- Túl vagy öltözve kedvesem... – rekedt hangon suttogom ajkaira, amikor elszakadok tőle némi lélegzetvételnyi időre, hogy aztán megint ajkaira forrhassak és a felsője szegélye után kutassak, nem titkolt szándékkal azért, hogy megszabadítsam tőle.

Ami megesett, az megesett, Joël hamarabb jártatta a száját, mint ahogy gondolkodott, de igazából nem haragszom rá. Miért is tenném? Nem tett rosszat, nem állított valótlant és tulajdonképpen nem is dughatom állandóan homokba a fejemet. Megtörtént, ami megtörtént, ez van, fátylat kell borítanom a rossz érzéseimre az egészet illetőn.
- Nos, a véletlen és a szerencsétlenségem közrejátszott. Nemes egyszerűséggel meghallotta, amikor a nőgyógyászaton kerestem az orvosom, akihez terhesgondozásra járok. A legjobbkor kavarodott a hátam mögé. Persze, nyilván gondolhattam volna, hogy előkerül, de nem gondoltam. Kissé kiakadt a mutatója.
A kissé elég enyhén fogalmazza meg azt, amennyire rosszul érintette a bátyámat. Mondjuk nem tombolt így igazából annyira nem is kellene azt gondoljam, hogy gázos volt a szitu, de azért valahol mégis igen. Mert ismerem.
- Nem tudja. Arra kértem Joëlt, hogy ne mondja el senkinek. Raoulnak is én szeretném bevallani az igazat, ahogy a többieknek is, de egyelőre nem sikerült napirendre térnem afölött sem, ahogy Rose reagált bizonyos dolgokra, szóval..
Megvonom a vállamat. Gyarló vagyok és gyáva, nem vitatom. Bár nem gyanúsított ezzel senki, mégis van önkritikám, tudom magamtól is hová tenni a dolgokat.
- Nem rontottad el. Tipikus mi voltunk.
Engesztelő mosolyom mögött ott lakik a mi személyes névmás mögé érzett szerelem is. Jólesik kimondani.
Közelebb húzódom hozzá, ha nem szólítana fel erre, akkor is megtenném, s ajkaira csókolom feszültséglevezető örömömet.
- Komolyan úgy gondolod?
Duruzsolom vissza, eleresztve minden rossz érzésemet. Tarkójára siklik érintésem, vállain támaszkodva kapaszkodom belé, miközben csókolom, s csak annyi időre szakadok el tőle, amíg felemelhetem kezeimet annak segítségeként, hogy a felsőt áthúzza fejemen. Hacsak nem kapott mohón a pulóver alatt viselt ujjatlan után is, akkor trikóban maradva helyezkedem, hogy egyik lábamat átemelhessem öle fölött, így kényszerítve arra finoman, hogy oldalvást üléséből hátát a támlának vetett helyfoglalásba moccanjon, s én lovaglóülésben kerekedhessek fölé. (Ha a trikómat is levette, akkor ugyanezt melltartóban teszem meg, nem a ruha a mozdulatsor lényege).
- Nem úgy volt, hogy egy hosszú műszak után aludni kívántál?
Nem az előzményekre szeretnék visszautalni, Rachelfüggetlen a kérdésem. Vágyom arra, hogy folytassuk ezt a játékot, de amellett, hogy engem is bármikor felhívhatnak, hogy tiszta a levegő és visszamehetünk dolgozni, őt sem szeretném a pihenéstől elvonni. Ha bizseregnek a pillangók alhasamban, ha nem.

- Mert nem szóltál neki előbb vagy mert így tudta meg vagy valami más miatt? – gyakorlatilag több oka is lehet, hogy miért is akadt ki és amennyire minden fivér félti Angiet, akár még az is lehet kifogás, hogy megint teherbe ejtettem. Hát, legalább már nem vagyunk gyerekek, mint Rose idején és így véleményem szerint ez az egész csak ránk tartozik, de hát ember legyen a talpán, aki eligazodik az összes Roux fivéren…
- Nagyon sokáig már nem halogathatod. – szusszanok végül. Nem akarok ebbe beleszólni, max ha Angie azt szeretné, hogy együtt mondjuk el a fivéreinek, de ha nem, akkor ez tényleg nem az én dolgom. Viszont az tény, hogy hamarosan már látszódni fog és minél tovább halogatja Angie, annál nagyobb cirkusz lesz, ami meg nem tenne jót se neki, sem pedig a kicsinek.
- Oké, így is fogalmazhatunk. – ingatom meg a fejem oldalirányban némi somolygással az orrom alatt.
- Ühümm... – hümmögök bele a csókba és ahogy megvan a pulcsija szegélye le is veszem róla azt. Készséggel helyezkedek a kanapén úgy, hogy a hátam a támlának érjen és így ő is kényelmesebben ülhessen az ölembe.
Az egyik tenyerem arcélére, nyakára, onnan pedig a tarkójára, a szőke tincsek közé siklatom, a másikat pedig derekára, csípőjére majd a hátán felfelé, ahogy újra csókja után kapok, ajkait és nyelvét ízlelve, amíg el nem húzódik a kérdés erejéig.
- Téged jobban kívánlak... – ejtem ajkaira vágytól elmélyült hangon a szavakat, miközben a trikó levételén munkálkodok, hogy aztán azt is elszórjam valahol magunk körül.
Elismerő pillantásokkal iszom magamba látványát, megőrjít, egyszerűen imádom minden egyes porcikáját.
Kulcscsontjára, vállára hintek borostától szúrósan csiklandós, mégis puha csókot, miközben átkarolom, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal fordítsak magunkon, elfektetve őt a kanapén. Combjai közé fészkelődve helyezkedem fölé, ismét csókot követelve ajkairól, hogy aztán kedvem szerint haladjak lejjebb a testén, meg-megállva minden egyes olyan ponton elidőzve, kényeztetve, amit annyira szeretek rajta...

- Mert nem szóltam neki és így kellett megtudnia. Nem mondom, hogy nem jogos.. épp csak nem tudtam hogy mondjam meg.
Nem akarok előállni azzal a kártyával, hogy fogalmam nem volt arról, miképpen kellene tálaljam a gyermekvárást amiatt - se - hogy nem tudom hányadán állunk egymással az apja és én. Legutóbb legalább együtt jártunk, amikor teherbe estem, most viszont felnőttek vagyunk és.. szoktak a felnőttek egyáltalán járni egymással? Olyan balga kifejezés.
- Tudom. Nem is szeretném, épp csak.. Étienne-ék megint elvesztették a babát. Mindig olyan nehezen jön össze és sosem marad meg. Most komolyan, hogy mondjam így meg neki? Vagy bárkinek?
Második legidősebb - már - bátyám tartós kapcsolata és az egész házasság-nemházasság témakör a családban az eltitkolt témák közé tartozik. Oké, én tudok róla - és már Tristan is, mert nem bírtam befogni a szám - de sem anyának, sem apának, sem - szerintem - a többi bátyámnak nincs tudomása az egészről. A nő olyan, mint Columbo felesége. Mindenki tud róla, de még senki sem látta, rajtam kívül. Mi egyszer - teljesen véletlenül - találkoztunk már, s egyébként is, Étienne mindent megbeszél velem. Társam a gyengeségben, vagy hogy is fogalmazhatnék.
Combjaira ülök, így hajolok hozzá közelebb, hogy csókoljam, majd pedig tapintatos kérdésemmel előhozakodjam. Egészen fejbúbomig végigbizsereg rajtam a vágy, mely szavainak tónusából, csókjának ízéből tör felém. Hosszan fújom ki a levegőt, szinte beledorombolok a mozdulatba, ahogy elfektet a kanapén. Most én jövök azzal a ruhamustrával, akármit is vett felsőtestére amíg én a fürdőszobában voltam, szándékomban áll tőle megszabadítani.
Felkuncogok, ahogy bőrömet éri borostája, mindig is csiklandós voltam, de most mintha érzékenyebben érintene az egész. Oldalán cirógatok végig, nem állna meg a csípővonalnál, hanem lenyúlva addig, amíg csak elérem, hogy aztán felfelé fussanak ujjaim a hátán, végül belevesszenek nem túl hosszú tincsei közé. Elhelyezkedem a kanapén, hogy fejem a támlának dönthessem, mintha csak azt használnám párnának, átkarolom nyakát, közelebb húzom magamhoz, s mielőtt súgnék neki valamit, finoman megharapom fülcimpáját.
- Ne itt..
Utalok a nappali voltára. Hirtelen fogalmam sincs róla mennyi az idő, hogy van-e még iskola, de tekintve, hogy Rose bejelentés nélkül is szokott érkezni, jobbnak látnám, ha másutt folytatnánk azt, amit eszemben sincs abbahagyni elkezdtünk.

+16

- Hát… szerintem csak részben az. Még csak alig vagy túl a tizenkettedik héten, szóval már bocs, de nem az ő gyerekükről van szó. Időben szóltál. Ettől függetlenül persze, már nem lehet sokáig tovább halasztgatni, de azért ez... – kicsit azért mindenki az agyához kaphatna első körben. Most van itt az ideje, hogy megtudják és nem korábban volt, elvégre egyikük sem a szülője a mi gyerekünknek és ezt mondjuk illenék önmaguktól is tudni. Arról nem is beszélve, hogy a másik, amit mondaniuk kellene, az egy gratuláció és ezzel vége is a történetnek… De nem pofázok bele, elvégre nem az én családom, nem igaz?! Csak épp az én gyerekem…
Ilyenkor azért örülök, hogy Sig normálisan fogadta a dolgot.
- Ugye nem fogsz bűntudatot érezni amiatt, hogy nekünk gyerekünk lesz, nekik meg nem jön össze? – húzom összébb a szemréseimet, mert amit mondott az így elég meredek ebben a kontextusban.
És ezen a ponton jut először eszembe az, ha majd megkérem Angie kezét és esetleg igent is mondd, nem fogunk nagy családi hacacárét tartani…

Őszintén szólva elérünk egy pontra, ahol szeretnék minden bátyáról bőségesen megfeledkezni, meg úgy kb mindenki és minden másról is. Az egyetlen személy aki érdekel, akivel lenni akarok, épp az ölemben üldögél és a kezeimben tartom, egészen addig míg testhelyzetet nem váltok vele együtt.
Bőröm bizsereg érintése nyomán és tudattalanul is ölének nyomom a sajátomat. Segítek a vetkőztető mozdulatánál és a végét magam fejezem be, elhajítva a korábban magamra kapott, egyszerű pólót.
Újra felfedezem testét, apró csókok és leheletnyi érintések nyomán. Harapására jól esően mordulok fel torokból, hogy aztán némi értetlenkedéssel hajoljak el tőle a szavai hallatán.
- Oké. – lemászok róla, hogy végül aztán karomba kapjam fel őt és így induljak el a háló felé, vele együtt.
A szobába lépve a megvetett – és feltúrt – ágyhoz viszem, hogy azon fektessem el. Mielőtt azonban követném, megszabadulok a nadrágomtól és az alsómtól is egyszerre, majd pedig az ő nadrágjának dereka után nyúlok, kigombolva azt és szépen lassan lehúzva róla az alsóneműjével együtt.
Előbb feltérdelek az ágyra a lábainál és néhány pillanat erejéig csak élvezem a látványát, mielőtt a térdeihez hajolnék és apró csókokkal hinteném be tökéletes és fehér bőrét egyre feljebb haladva belső combján, mígnem elérem legérzékenyebb pontját, amit nagy élvezettel kóstolok meg és feledkezem kényeztetésébe.

Piroskörös felé halad

Még isteni szerencse, hogy nem mondja ki hangosan, amit gondol, mert a végén nagyon összevesznénk rajta. Nem vagyok babonás, soha nem is voltam és a mágikus 12. hétben sem hiszek. Ha valami történik az nem azért fog bekövetkezni, mert valaki beszélt a terhességéről. A bátyáimmal a viszonyom pedig mindig szoros volt, nem értem, hogy mi ezzel a baj. De lehet, hogy csak nekem túlérzékeny a lelkem.
- Nem fogok.
Nyelek egy nagyot és nem emelem fel a hangomat, nem tobzódom mérgemben. Nem, nem fogok. Hanem érzek. És nem amiatt, mert nekünk összejött és nekik nem, s nem is bűntudat ez. Egyszerűen csak szerintem nagyfokú tahóság valakinek elújságolni a gyermekvárásomat úgy, hogy tudom min ment keresztül ugyanebben a témában.

Felnevetek, amikor felkap, nem számítottam rá, így meglepetésként ér, s ez csalja elő belőlem a hangkiadást. Csókjai minden előző rossz érzést elmosnak belőlem, csak a pillanat van, csak ő, csak én.
Megemelem fenekemet fektemben, hogy könnyebben le tudja hámozni rólam a nadrágot és az alsóneműt, majd egy kósza mozdulattal igazgatom ki magam alól a takaróját, hogy ne álljon az anyagcsomó a hátamba, mint valami fakírkerevet. Hiába, a férfiak és az ágyazás.. nem, eszembe sem jut, hogy más miatt lenne feltúrva, elfogadtam és elhittem neki, hogy álmából keltette a csengő, így nyilván nem volt ideje rendet tenni, mielőtt a hívatlan látogatót - és a vele érkező drámát - beeresztette a lakásba.
Míg figyelmének kereszttüzében heverek pőrén, jobb tenyerem ösztönösen simítom hasamra - így ruha nélkül azért valamennyire látszik már hasfalamon a változás, még ha nem is mérvadó - mintha eltakarni kívánnám, vagy dédelgetni.. nem is tudom. Nem gondolom át, csak úgy jön a mozdulat, majd ahogy indul,t úgy sikkad is el az éledő szentimentalizmusom, s veszi át helyét a szemlehunyt élvezet.
Ismer. Elképesztő, hogy mennyire ismer, pedig több, mint egy évtizedig semmi közünk nem volt így egymáshoz. De úgy tűnik, hogy az ember érzékei mit sem változnak a kor előrehaladtával. Még mindig ugyanazokat a dolgokat szeretem, hogyha szeretkezésről van szó, az érzékeny pontjaim ugyanazok maradtak - igen, a fülem még mindig "süket", míg másnak pedig az az erogén zónája.. az is. Hát nekem nem volt sosem - bár azt meg kell állapítsam, hogy így majdnem a tizennegyedik hétben igencsak felfokozottan érzem azt, amit épp művel. Mintha legalábbis az átlagosnál nagyobb amplitúdóval hatna rám a kényeztetése. Jó ég! Nem emlékszem, hogy ez az első terhességemnél is így volt-e, vagy hogy ahhoz van-e köze vagy egyszerűen csak Tristan játszik így a húrjaimon, ilyen könnyedén.. Mindenesetre igen hamar sikerül belemarkoljak a lepedőbe magam mellett kényeztető csókjai nyomán és hatására.

+18


Egyszerűen imádom a látványt, hogy már meglátszik a belőlünk fakadt új élet a hasán. Akarom ezt a gyereket – és az anyját is –, pont úgy, ahogyan annak idején Roset is akartam. Soha, egyetlen pillanatig sem bántam meg, hogy megszületett a lányunk és tudom, érzem, hogy ez a baba is jó, hogy van, hogy létezik, hogy világra fog jönni. Angie pedig… mindig is egymás életének a részei voltunk, hol jobban, hol pedig kevésbé, de elszakadni sosem sikerült egymástól. Nem is lehetett volna és nem is akartam volna. Most meg aztán pláne nem.
Nagy élvezettel hajolok combjai közé és veszem ajkaim és nyelvem ostroma alá testének ezen területét, egyáltalán nem elsietve, de annál inkább kiélvezve a műveletet.
Elégedettséggel érzékelem, amikor ujjai a lepedőbe marnak és az egész teste némi feszüléssel(?) válaszol, pláne, ha még sóhajokat is enged legördülni ajkairól. Ha már elkezdtem, eszemben sincs abbahagyni, amíg át nem lököm a gyönyörtől elválasztó határon, nem számít meddig tart a dolog.
Elhajolok ölétől, hasára ejtek futó csókot, amit több is követ, ahogy felfelé haladok a testén. Kebleinél hosszabban időzök, előbb az egyiknél majd a másiknál, ajkaim és fogaim közé véve a bimbókat és nyelvemet is bevetve folytatom izgatását, míg elszakadva tőlük vissza nem találok csókjához.
Combjai közé helyezkedem csípőmmel és hacsak nem tesz a dolog ellen, akkor kettőnk között lenyúlva egyik kezemmel igazgatom magunkat a megfelelő szögbe és pozícióba ahhoz, hogy elmerülhessek benne egy lassú de határozott lökéssel.
Forrósága és nedvesen szűk ölének körülfonódása halk és mély tónusú sóhajt fakaszt torkomból és pillanatnyi megállásra késztet mindkettőnk kedvéért, mígnem mozogni kezdek benne. Előbb lassan majd egyre gyorsuló tempóban.
Ajkaitól elszakadva, nyakán csókolok végig, míg feje mellett támaszkodok meg alkaromon.

18+

Mély levegőket véve, ajkaim résén kiszöktetve azokat merülök el a kényeztetés kiélvezésében, néha-néha alsó ajkamba harapva a lepedőmarkolás ritmusára. Szinte érzékeim legmélyéről keverednek elő jóleső sóhajaim, melyek között az eltelő idő egyre csökken, egészen addig, míg hümmentéseknek, majd pedig diszkrét, csúcsfűtötte nyögésnek adják át a helyüket.
- Mon dieu..
Sóhajtom, szinte észre sem véve, hogy franciául nyilvánulok meg. Amikor valamit nagy átéléssel művelek, szenvedéllyel veszekszem, mesélek, kiélvezem a pillanatot, akkor nagy százalékban az anyanyelvemen szaladnak elő belőlem a szavak, kifejezések.
Ahogy moccan, eleresztem a lepedőt, s először hajába túrok, hogy aztán tarkójára simítsak vállára, onnan hátára, figyelve arra, hogy meg ne karmoljam, de azért mégis, szenvedéllyel szántsak végig tagjain.
Felhúzott lábbal segítek rá a közeledésébe való olvadásra, mohó játékossággal simítom tenyeremet fenekére, hogy belemarkolásom lendületét is odatoldjam egyesülésünk hevébe. Ritmusát felvéve rezonálok együtt vele a diktált tempóban, néha átvéve a vezetést, irányt és gyorsaságot váltva húzva el a játékot, hadd fokozzam a benne tomboló szenvedélyt is, ezzel édesítve meg a kielégüléshez vezető utat.
Ujjaim táncot járnak mezítelen bőrén, simogatom, karcolom, közelebb húzom magamhoz, elengedem, kettőnk rezonnanciájába oltva kényeztetésemet is ekképp, azon dolgozva, minél inkább viszonozhassam az örömet, amit - legyőzve elsőre érzékeimet és engem ebben a csatában - okozott, s okoz nekem.

+18



Belesomolygok abba, amit csinálok vele, amikor francia szavakat hallok sóhajtani ajkairól. Ha a kedvéért nem tanultam volna meg az anyanyelvét, azt hiszem akkor is tökéletesen érteném a szavait, főleg azok után, amilyen kontextusban kapom őket. Nem mondom, hogy nem szalad végig rajtam az elégedettsége hulláma, mert az hazugság volna.
Élvezem az érintését a tarkómon, a hátamon, gyakorlatilag mindenhol a bőrömön, ahol csak megérzem és jól eső morranást vált ki belőlem, amikor körmeivel karcol végig.
Kifejezetten izgatónak találom, ahogy beszáll a ritmus és az ütem megadásába, hol együtt mozogva velem, hol pedig a saját kedve és élvezete szerint mozogva.
Tenyerem a hátára siklik, utat találva a matrac és közötte, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal, húzzam őt fel lovagló ülésbe magamon, ahogy pozíciót váltok vele, több teret adva így neki.
Ajkaitól és nyakától elszakadva találok vissza előbb az egyik melléhez, ajkaim és nyelvem kényeztetésébe vonva azt, a legkisebb mértékig sem elsietve a dolgot mielőtt áttérnék a másikhoz.
Gyorsabb tempóba váltok, tenyereim a fenekére simulnak, ezzel is segítve a mozgásomat. Túlságosan akarom és vágyom rá ahhoz, hogy hosszasan elnyújtsam a dolgot jelen pillanatban. Tudom, érzem, hogy innen már nem lesz megállás, így hacsak nincs ellenére a közös, ősi tánc léptéke, hamarosan újra ajkaira tapadok, egy birtokló és forró csókkal, mígnem abba nyögve halkan élvezek el belé ontva forróságom és magom.
Kapkodó lélegzetvételekkel illesztem homlokom vállgödrébe.
- Szeretlek. – suttogom két légvétel között halkan az egyetlen dolgot, ami eszembe jut momentán.

18+

Szerettem franciául tanítani. Nem volt ellenemre, sőt, szinte természetes, hogy ő is kell értse, amit Rosezal beszélünk, ugyanis lányunkat is feltett szándékom volt az anyanyelvemre megtanítani. Már nem emlékszem, hogy direktben ment ez Tristannel is, vagy csak alakult a kifejezéshasználataim megértésével, mindenesetre számomra az érintésekén kívül a francia a szeretetnyelv. Amikor a legszerelmesebb voltam belé, amikor a legigazibban kívántam kedveskedni neki, akkor mindig franciául vallottam meg, mennyire szeretem. Édesebb - számomra - dallama volt.
Játszunk, pengetjük húrjainkat, s kifejezetten kellemes, ahogy fogalmam sincs hol kezdődik az én, s hol végződik az ő, vagy éppen fordítva. Korbácsolom érzékeit érintéseimmel és a ritmusváltásokkal, ameddig úgy érzem, hogy még élvezetére - közös élvezetünkre - van, de nem akarok semmit sem túlhúzni, így ahogy egyre szaporábbá válnak légvételeim a vágy tüzében égve, úgy hagyom, hadd vegye át az irányítást megint csak ő, követő leszek az adok-kapok-vezet háborúban.
Felhúz, pozíciót vált én pedig kacagok. Rossz - vagy hát kinek mi - szokás, csak vele való együttléteinkkor emlékszem olyan szintű felszabadultságra, hogy belekuncogtam volna a mozdulatokba és a szenvedélyességbe. Pedig hát.. nem tegnap volt, amikor a baleset előtt utoljára..
Ajkaira hajolok, mohón kóstolom csókját, belelovagolva magamat a végét járó játékba. Nyakát átkarolva kapaszkodom belé csók közben, nyelvemmel mohón kergetem övét, párhuzamban sóhajtva ajkaira vele a kielégülést, mely megfeszíti tagjaim.
- Én is téged, szerelmem!
Csókolok hajába, kapkodva szedett légvételek közt, dübörgő szívvel ejtve francia vallomásomat, melyet - nem, mintha feltételezném, hogy nem érti - angolul is követnek szavak.
- Szeretlek..
És mintha már fényévekre lennénk a jelenettől, melyre megérkeztem a minap. Nem érdekel. Nem számít. Engem szeret, együtt vagyunk, s erre nem csak a testiségből vonok következtetést balgán. Egyszerűen csak.. feltétel nélküli bizalom. Buta voltam, s hiszékeny, de már nem gondolok vele. Nem érdekelmes.
Amidőn egy keveset pihenve kiélveztük az édes vég perceit, helyezkednék, nem akarom messzire ereszteni, az ágyon elheverve szeretnék megint hozzábújni csak még egy kicsit azelőtt, hogy zuhanyozni csábítanám. Egyszerűen jólesik ekképp.