Belvárosi Pláza

Mit mondhattam volna? Ennek én is jobban örülnék, de sajnos itt vagyok, ahogyan valahol Chloe is, ami miatt határozottan szarul érzem magam. Ünnepelhettünk volna a négy fal között, bár tény, hogy olyan sokat voltunk ott mostanság, hogy lassan belep minket a por.
- Francos december 24-e. Szombat. Holnap még francosabb karácsony, és a húgom tuti ki fog térni a hitéből, hogy szabotálom… Nem mintha szándékos lenne. A plázában vagyunk, ami gyanítom, felrobbant, a teljes nevem meg Joël Émeric Roux, remélem, az egész családomét nem kell felsorolnom, mert attól tényleg falnak megyek. – Hála istennek a tudatommal semmi gond nincsen, még csak nem is gondolkodom semmin.
- Tudod, hogy nem vagyok pesszimista, öregem, de túlélésről csak épületen kívülről beszélnék. – Éppenséggel nem vagyok biztos benne, hogy nem lehetnek még káros utóhatásai a robbanásnak.
Azért az megnyugtat, hogy nem csak én vagyok olyan puhatestű, aki Ron sérülésére egyből benyögne 8-9-et, de hát nekem nem is dolgom, hogy kemény legyek, doki vagyok, nem zsaru.
- Oké, alig várom. – Nem akarom én elviccelni, tudom jól, hogy egy púp nem csak kívül okozhat kellemetlen duzzanatokat, de nem szeretném a rosszabb lehetőséget feltételezni.
- Jó, jó, tedd rám azt a szart, ne kétszer kapjon szívrohamot a húgom. – Egyszer fog, az tuti. Az utóbbi évben valahogy sokkal többször kötöttem ki kórházban, mint életemben összesen, nem túl megnyugtató.
- A tied is. – Vigyorodom el, hiába, egyből szebb az élet, ha doki van a környéken, mindenesetre nem erőltetem a továbbiakban a bugyuta humoromat, egyszerűen csak sok nekem mostanában úgy minden, biztos így jön ki a stressz. Kurvára kellett az életembe még ez a szarság is.
- Ja, valahol, a kávézóban kellett volna találkoznunk ott középen úúúúgy… hát a robbanás utána öt perccel. – Chloeból kinézem, hogy már előbb ott volt, ami valljuk be, rohadt nagy gáz lenne, szóval remélem, nem így történt. - Kösz! – Biccentek felé, továbbra is szorgosan tartva az infúziós zacskót.
- Ezt is kösz, meg úgy mindent, jövök egy sörrel. – Vagy többel, a takarót magamra kanyarintom, mert tény, hogy nem tűnik éppen melegnek a levegő, de esélyes, hogy a sokk miatt van, bármennyire is tudatában vagyok önmagamnak, meg a történteknek, attól még ez benne van a pakliban.
- Jackie? Na, legalább neked nincs semmi bajod. – Pislogok a kedvenc tűzoltómra, de hamar leesik, hogy itt erősen van valami, amiből kimaradtam, vagy csak túlzottan el voltam foglalva a saját dolgommal, következésképpen nem jutottam el agyban addig, hogy kapcsolatban vannak, egymással. Még az sem, hogy külön-külön. Mentségemre legyen mondva, olyan gyakran nem találkozom velük. Akkor sápadok csak le, amikor meghallom a Chloe nevet, addig nem igazán figyeltem a hordágy felé, úgysem láttam volna ülve. Ellenben amint meghallom, már állok is fel, leszarom, ha kihányom a belem, amíg odaérek. Hú, de szép látvány lenne… Annyira futja, hogy az infúziós tasakot Jackie kezébe nyomom, amint odaér. - Csak egy kis agyrázkódás, meg pár üvegszilánk randizni akart a szemgolyómmal. Kosarat kaptak. Semmi bajom… – Ellenben máris a hordágynál vagyok, simán letérdelve mellé, azt sem tudva, mihez nyúljak, annyira rossz bőrben van. Mi a kurva isten van a világgal, hogy állandóan szívatja? Soha semmi rosszat nem tett, kibaszottul kezdek haragudni a nagy kaporszakállúra miatta. A reccsenést hallván azonnal mozdulok én is, hogy takaróstul védjem a lehulló akármitől Csipkerózsikét, főként a fejét, és a mellkasát, miközben igyekszem nem hozzáérni, mert azt én is látom, hogy ott összpontosulnak a sérülései. A torkomba toluló epével most nem foglalkozom, tudom, hogy túlterheltem magam, de egyelőre hajt az adrenalin.
- Rohadt gyorsan el kellene innen húzni. – Nem vagyok benne biztos, hogy a minimális égi áldást nem követi majd valami nagyobb, mindenesetre egyelőre nagyon nem húzódom el. - Jól leszel, oké? Pár hét, és kutya bajod sem lesz. Velem meg ne törődj, fogadjunk, már megint miattam aggódsz inkább, de én jól vagyok. – Oké, félig bekötözött szemmel ez talán nem olyan bíztató, de az csak biztosíték, hogy ne roncsolódjon még jobban a szemem…

II. emelet - Caterin és Bradley

- Ne nagyon tervezz meghalni, jó? – Pillantok rá komolyan, és eszembe jut, hogy talán most lenne itt az alkalom, hogy megszegjem az összes szabályt, amit közösen felállítottunk, de végül nem teszem, csak csinálom, amit a nővérem javasolt, hátha lesz némi értelme. Többször is bocsánatot kérek tőle, mert valljuk be, ezt most én okozom neki, de hinni szeretnék benne, hogy valami értelme van, talán nem mozog majd utána annyira az a fémdarab.
Az események felgyorsulnak az emelet leválásával, jobban mondva, még csak kezdődik a rettenet, de ha ez már ennyire megadta magát, akkor bizonyra előbb-utóbb végleg leesik, nem csodálkoznék rajta, pont ezért szeretnék most valahol nagyon máshol lenni. Annyira futja tőlem, hogy elkússzak a látszólagos biztonságig, mutatva ezzel az utat a Bradleyvel szenvedő tesómnak, de arra már nem futja, hogy arra is figyeljek, mi zajlik le kettejük között, őszintén szólva néha annyira a menekülésre fókuszálok, hogy röpke villanásokra megszűnik a külvilág.
Akármivel is kell fognom Bradleyt, megtartom, amíg Cat el tudja cipelni azt a nyüves korlát darabot. Látom a szemét, és kiakaszt, de majd akkor ordítok rá, hogy üljön már le a picsájára, hogyha átmenetileg biztonságban leszünk. A helyzet sürget bennünket, de sikerül szerencsésen rápakolnunk Bradleyt a korlátra, és feltornáznunk az emelet még ép részére, szerencsére nincs akkora magasságkülönbség, bár nekem is fel kell állnom hozzá, de annyi önszadizást kibírok, arról nem is beszélve, hogy fel kell jutnunk nekünk is, én meg ép kezekkel – a horzsolásokon kívül – csak oldjam már meg egyedül.
Alig sikerült magamat is feltornázni, Cat meg Brad már fenn vannak, mikor egy pasas is mászna, én meg, lévén csak segítsek már, ezért simán nyújtanám a kezem neki, bár élek a gyanúval, hogy nem pont azért nyúlt felém, egyszerűen én tűntem a legjobb fogódzkodónak, bár valljuk be, ez azért nem túl bíztató, alsó hangon sem, lévén elég nagyot ránt rajtam, és talán zúgnék is lefelé vele, mert én nem vagyok hajlandó lelökni, ehhez nem lenne szívem, de Cat közbeavatkozik, és talán ez megzavarja annyira a pasast, hogy eleresszen, és visszazuhanjon, ahelyett, hogyha nem heveskedett volna, simán segítek neki felmászni. Az egyik lábam már félig lelógott ismét, de végül Cat ujjai közé szorítom a sajátjaimat, és visszamászom, igyekszem közben nem arra gondolni, hogy vajon mi lesz a férfi sorsa, a lelkemben kérlelhetetlenül bűntudat sarjad.
- Ülj le, Cat, jó? Vérzik a szemed, nagyon rosszul fest. Bradley… jó lenne, ha még velünk tudnál maradni. – Kúszom oda hozzá, és mindenféle fogadalmamat leköpve fonom ujjai közé a sajátomat. Lehet, hogy megöltem a pólós mutatvánnyal, te jó ég… s már megint jönnek azok az átkozott könnyek. Ó te jó ég, éz nekem nagyon sok.

II. emelet
Enril & Eva


Szenvedek. Változatlanul, de valamivel halkabban. Kurván nem fogok itt megdögleni… viszont ahhoz előbb normálisan kéne lélegeznem, meg ellazítani az izmaimat. A’sszem. Igazából mindkettő kurvára lehetetlen, beragadtam, nem tudom mozgatni a lábam, nem érzek mást, csak fájdalmat, kétségbeesést, meg némi megkönnyebbülést, tekintve, hogy Ennek legalább feltűnően nagy baja nincs. Legalábbis abból, amit látok… mindenesetre él. Azért a vér a pofáján nem túl bíztató jel.
- Na ja. Fingom sincs, hogy csinálja… - az én hangom a szokásosnál is rekedtebb, elhaló suttogás, ami rohadtul nem tetszik, elvégre legszívesebben én is ordítanék. Rocksztárként eléggé hozzá vagyok szokva, hogy kieresszem a hangomat.
Irigykedve, meg kissé azért tartva nézem végig, ahogy feldolgozza magát ülő pózba, és bár majdnem helyben megdöglik, végül mégiscsak megtartja magát. Köhögök kettőt, hogy az odaúszott moslék arrébb menjen a pofámból.
- Nagyranőtt giliszta, mi? – halvány kis vigyort erőltetek a képemre, bár be kell vallanom, eléggé fárasztó beüzemelni az arcizmaimat… ha nem fájna ennyire kurvára a lábam, a’sszem simán bealudnék ide a padlóra egy kibaszott katasztrófa film közepén. A főszerepben Elijah Moore… bár ahhoz túl nagy csendben döglök meg. A’sszem hangosabban kéne szenvedni. En az utolsó pillanatban löki le a lábamról a követ, aztán a következő pillanatban meginog az épület… és mind meghalunk. Jaj, de szép víziók.
Elfintorodom, ahogy a patkány ismerteti a helyzetem, és még ki is mondja, hogy kb. búcsút inthetek a lábamnak, baszki. Tolószékben azért kurván nem tolnám szívesen a koncerteket… de mielőtt ezen depressziózhatnék, az épületen újabb rengés fut át, én még végre megtalálom a hangom, ahogy elmozdul a szikla, úgy ordítok fel, mint egy kibaszott sakál. Persze a hangom hamar átcsap elhalkuló hüppögésbe, meg káromkodásba, mikor épp mi esik jól. Azért nem vagyok jó hangulatomban, és ahogy a nővére a képünkbe dörgöli, hogy csak semmi pánik, legszívesebben felállnék és löknék rajta egy emeletnyit… nem mintha erőlködni kéne ma, hogy sokan meghaljanak… megrázom a fejem, és inkább a humorérzékemmel ütöm el a dolgot.
- Egy nagyon elbaszott nap… - sóhajtok, a nevét kibaszottul elfelejtettem, de ez mondjuk már ezelőtt is problémát jelentett volna, a többire meg végképp nem akarok most válaszolni. Kurván fáradt vagyok, fáj mindenem, és elegem van.
- Ráérek, taperold csak a pasimat. – vigyorodom el, megint elég szegényesen, de hát testvérek között a’sszem belefér az ilyesmi. Mondjuk leszarom. Én akarom taperolni… aztán persze én is sorra kerülök, pedig erre nem igazán vágyom.
Felordítok, ahogy mozgatni próbálja a kődarabot, aztán halkan nyögdécselek, míg En mellénk nem kúszik. Fasza. Most fogok meghalni. Enyhén szólva is drámai hanghatásokkal kísérem a felszabadult követ, aztán a felsőmre harapok, és a segítségükkel próbálom követni az utasításokat…

Megrázom a fejem mielőtt még válasz is érkezne részemről Joël megjegyzésére.
- A szomszédos épületben voltam, jól vagyok. – csak a robbanást hallottuk és beleremegett ugyan, de össze nem dőlt, ahol gyakorlatoztunk.
Ron mocorgására – vagy annak kísérletére – azonnal felé fordulok. - Ne mozogj. – kérem mielőtt még azt is hozzácsapnám, hogyha lehet, akkor a beszédet is mellőzze, hiába tettem fel kérdést, az imént. Nagyon nem úgy fest, mint akinek egyik vagy másik jót tenne és minél kevesebbet makacskodik, annál tovább tudom magam tartani és nem hagyni, hogy teljesen kiakadjak kevésbé csinált bajt magának.
Az infúziót kissé értetlenül, de átveszem egyetlen szó nélkül. Kell egy pillanat, mire leesik a tantusz, hogy mire fel ez a nagy sietség Joël részéről.
- Nem csodálom, hogy kikosaraztad őket… Örülök, hogy jól vagy. – nem mintha mondjuk lett volna választása a szilánkokkal kapcsolatban, de ha már egyszer így fogalmazott, csípőből jön a válasz. Annak meg tényleg csak örvendeni tudok, hogy – elmondása szerint – a körülményekhez képest jól van.
- Eltört az állkapcsa és a kulcscsontja, de stabil. – nem csak ennyi sérülést kapott be szegény lány, de a legfontosabbakat megemlítem, mert az egyértelmű, hogy nem csakúgy poénból indul meg Joël Chloe felé. Nem, nem az én dolgom, hogy akármit is megosszak akárkivel a sérülései kapcsán, de Nyssa egyébként is leírt mindent és, ha túl nagy érzékenységem nincs arra, hogy feltűnjön általában mi van – vagy nincs – két ember között, ez itt jelen pillanatban kiveri a szemem, nehéz volna nem észrevenni. Bár a tekintetem jelen pillanatban nem őket, hanem a földön fekvőt pásztázza, a rádión keresztül pedig azt a nyavalyás körfűrészt sürgetem.
Ron megjegyzésére pedig összepréselem az ajkaimat szorosan egy pillanatra, lenyelve, ami elsőre eszembe jut.
- ..de nem megyek sehová. – veheti úgy, hogy beleegyeztem, nem én csinálom, de azt ne akarja kitalálni, hogy húzzak is el, mert nem fogok.
Ösztönösen hajolok fölé a vészjósló hangot hallva, hogy a saját testemmel védjem az övét. Szerencsére most még megússzuk, hogy a fejünkre szakadjon a felső emelet, de az egyértelművé válik, hogy sokáig nem maradhatunk; az egész szerkezet meg fogja adni magát, csak az a kérdés, hogy mikor..
A kezére, ami az egyenruhámba mart, teszem a sajátom, szorosan a kézfejére fonva az ujjaimat. Joëlék felé fordulok, hogy lássam jól vannak-e ők is.
- Meg, de fogd be végre, jó?! – lágyan szól a hangom a szavaim ellenére. Tényleg nem hiszem, hogy jót tenne neki a beszéd…
- Henders, Collins! – a nevem említésére a hang irányába fordulok, a gyakorlat vezetőm és egyben hadnagyom bukkan fel a lépcső tetején a fűrésszel.
- Figyelj.. – fordulok vissza Ron felé a tekintete után kutatva, a kezét pedig még mindig nem engedtem el. - ..nagyjából egy perc alatt lehet átvágni a fémet és be fog rezonálni az egész. ..fájni fog, de csak egy percig. – ami rohadt hosszú lesz, én is tudom.
- Collins, vedd át! – ér mellém a hadnagy és nyújtja a fűrészt. A rohadt életbe bele... Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, mielőtt válaszolnék. Nem akarja, hogy én csináljam, ezt igen nyilvánvalóvá tette..
- Nem. – rázom meg a fejem és, ahogy az várható volt a főnököm képe elnyúlik, azon túl, hogy egyetlen pillanat alatt lesz baromi pipa. Joggal.
Veszekedni azonban nincs idő, így nem kapom megint parancsba a fűrész átvételét.
- Kabátot, Henders! Collins, oda és tartsd! – a kollégám leveszi a tűzoltó kabátját, hogy Ronra terítsék, mert a fém szikrákat fog szórni vágás közben amik nem landolhatnak rajta. Én meg arrébb mozdulok elengedve ezzel a kezét, az infúziós tasakot pedig a mellkasára helyezem ideiglenesen, a kabát alá és teszem, ami a dolgom, rámarkolok a fémre – Henders is, de ő feljebb, enyém az alsó része a szikrák miatt, rajtam a teljes védőruhám a kollégámmal ellentétben –, hogy a helyén tartsam vágás közben. Remélem, hogy nem áll neki emiatt is ellenkezni, mert nincs idő arra, hogy másokat is idecsődítsünk, azért, mert nem felel meg a személyem – mindegy milyen okból – arra, hogy szállítható állapotba hozzuk.
- Elbúcsúzhatsz a képzéstől. – mielőtt elindítaná a fűrészt a hadnagy, még megkapom, amivel már akkor tisztában voltam, hogy nagy eséllyel játszom ezzel, amikor ellentmondtam..
Egy perc.. egyetlen perc az egész, mégis pokolian hosszúnak tűnik ez alkalommal…
- Hordágyat kérek az elsőre! – nyúl a rádiója után a főnököm, amint elvágta a fémet és kikapcsolta a fűrészt.
- Collins, te mára végeztél. – nem marad amíg felérnek a kért szállítóeszközzel, én pedig egy bólintással veszem tudomásul a dolgot és a tasak után nyúlok, hogy a benne lévő folyadék le tudjon folyni.


//bocs srácok a kevés lereagálhatóért //

II. EMELET
[Elijah & Eva & Brad]


- Szerintem a Terminátorból szabadult, vagy valami elbaszott mutánsfilmből, lolz - vigyorgom le rá, addig se a térdét vizslatom búval baszott pofával, mert az aztán mindenkin kurvasokat segít. Legalább nem bőg és tolja ezerrel a hisztit, me' azzal meg pláne nem bírnék mit kezdeni. Azé' kissé aggodalmasan vonom föl a szemöldököm, ahogy ezt az elcseszett suttogást hallgatom, ami minden, csak nem frankó. Nehézkesen ugyan, de feltornázom magam, aztán próbálok a por és mocsok közepette fókuszálni arra a göthös kígyóra, noha - ki hinné de - a pasim jelenleg jobban érdekel.
- Csak egy hernyó, ki nem szarja le - viszonozom a vigyorát, noha hamar befullad, az övével együtt. Annyira tehetetlen faszom vagyok amúgy is, hogy rossz nézni, és nagyjából nekem is a sopánkodásban fullad ki a teljesítményem, ahogy a nővéremmel ordibálok, meg bemérem, miszerint kurván nem fogunk innen egykönnyen kijutni. A szitu ennél még cirkalmasabb is lehetne, de aztán valami elkúrt csoda folytán egy francos sikolyhullámban moccan meg minden, és elsőre szinte ösztönből nyúlok Eli vállához, hogy szintben tartsam, majd csak utána tűnik fel az elmoccanó kő, ahogy kissé megcsúszunk a dörrenéssel.
- Ez most kurvásul fájni fog - közlöm vele a tényeket, aztán már arrébb is toszom azt a szart, bár a következő rángás még nagyobb üvöltést vált belőle ki, és barominagy mák, miszerint Eva egyszemélyes felmentőseregként toppan be, ugyanis innen má' fullon meg vagyok lőve, de a béna kérdéseivel azé' frankón lerohasztja az agyam maradékát. Meg különben is milyen sokkot, basszam meg, maga a vagyok a megtestesült nyugalom. Vagyis lennék, ha a pasim is olyan könnyedén megúszta volna a dolgot, mint mondjuk én.
- Honnan szopjam hányszor csuktak le; szerinted számolom?! - akadok totál ki, mert most baszki. - Te, Eva, semmi bajom, még a faszom is lazán feláll, csak nézd már meg Elit - hajtom el magamtól a taperolását, mert kurván semmi bajom, foglalkozzon inkább azzal, akivel kéne. Nagy nehezen mondjuk így is sort kerít rá, én meg közelebb mászom, hogy leseperjek némi port az arcáról, ami elég nyomorékul nézhet ki, de többre nem futja. Legalább a kő lekerül a lábáról, onnan meg kábé bárhová el tudjuk vonszolni, amíg a szerkezet kitart alattunk.
- Nem dereng, hogy most így hirtelen besoroztak volna a seregbe, baszki - röhögök, de persze teszem a dolgom, mert nem az én seggem múlik rajta, hanem Elié, ami meg így pont nem mindegy. Inkább próbálom óvatosan átkarolni, aztán figyelni a tempóra, míg bemérjük a tűzlépcsőt, vagy mi a pöcsömet. Eleinte a törmeléket bámulom, próbálok nem hullára lépni, de ha elém keveredik egy testrész és nem tudom úgy kerülni, hogy a többieknek jó legyen, akkor pont szarok is rá. Egy ponton túl már addig is eljutok, hogy körbenézzek, de amikor kiszúrok egy túlságosan is ismerős alakot ragadok bele a betonba, ami nyilván akasztja a felmentőmenetet. Egy ideig csak bámulom, de a mocsok haj, törmelékes pofa és tócsányi vérben ázó has ellenére csak leesik, miszerint a bátyám az, basszam meg. Keresem a hangom, aztán észre se veszem, ahogy ordítani kezdek.
- Brad! Remélem, nem dögledezel nagy vígan, míg én szopom a retket, te pöcsfej! - üvöltöm, ahogy kezd eldurranni az agyam, hát a komplett családom ideette a rosseb?! Együtt akarjuk feldobni a pacskert, vagy mi a tököm van? Bár elnézve a szitut baromi szarul fest, és valahogy nem akar moccanni a testem, miközben agyban azt nézem, hogyan tudnék odavergődni hozzá. Ha valaki nem basz tarkón vagy rángat meg, akkor tőlem ugyan se előre, se hátra, míg előre nem lendülök, hogy elcseszett hero-ként pont ne mentsem meg.

Földszint - Josh - Nyssa

Ne izgassam fel magam? Igazából, szerintem jelenleg még az sem menne, olyan szinten félek, hogy másnak már nem maradt hely. Lehet hülyeség, és nem fogok belehalni, de ha mondjuk nem keveredik ide hamarosan egy doki, szép esély lesz arra, hogy netalántán mégis. Vagy csak én látok rémeket, mindenesetre tényleg sokkal egyszerűbbnek tűnne simán elájulni, azt sem értem, miként bírom befogni a szám, mikor annyira rohadtul fáj, és legszívesebben folyamatosan sikítanék. Talán azért, mert itt van Josh, és előtte nem akarok vinnyogós picsának tűnni, vagy inkább azért, mert az elvonási tüneteimhez és a lelkem elgyötörtségéhez mérten ez már rohadtul nem számít semmit sem.
Sokra nem tud használni a doki, akit hozzám küldenek, kérdezget, de szörnyen tompa vagyok, végül önállósodik, és próbálja kitalálni, hogy miben szorulok segítségre. A mindenhol összekarcolt testem csak egy dolog, még az sem érdekelne, hogy mocskosul fáj a bal csuklóm, de a lábam szerintem mostanra már folyamatosan remeg a combomba fúródott csonttól, noha én úgy gondolom, hogy törés, ám valójában az izomkárosodás váltja ki a dolgot. Ettől viszont szinte folyamatosan fáj.
- Ainslie… NE! – A halk hangtónus hamar riadtá válik. Nem kaphatok morfiumot, egyszerűen nem. - Drogelvonó. – Motyogom végül lesütött szemekkel, ugyan nem ordítok, de a hangom meglehetősen elgyötört, és a tekintetemből is fájdalom tükröződik. Bízom benne, hogy Josh majd elmagyarázza neki, miért nem kaphatok morfiumot. Tudomásom szerint az is okozhat függőséget, én meg erőteljesen hajlamos vagyok rá, következésképpen inkább kihagynám, nem lenne jó csöbörből vödörbe esni, valljuk be. Még én is képes vagyok belátni, hogy mekkorát ártana a jelenlegi állapotomban.
- Nem is tudom. – Állapítom meg, bár nem annyira tetszik, amit a fiatalabbik arcán láttam, nyelek is egyet, és ha esetleg Josh közelebb került valamiképp hozzám, megpróbálom megfogni a kezét, mert még mindig a félelem uralkodik rajtam, de szerencsére a pánik elmarad, bár fogalmam sincs, meddig. Bízom benne, hogy nem is fogok olyan nagyon rondán kiakadni, az szörnyű lenne. Végül lehunyom a szemeimet, nem akarok ébren lenni, nem bírok, szörnyen fáj, és egyébként is az a típus vagyok, aki sajnos könnyen feladja…

Fogalmam sincs mennyi idő telt el azóta, hogy magamhoz tértem, mennyi ideje fekhetek a romok alatt. Egyre élesebb és élesebb fájdalom hasít belém, ami átjárja az egész tetem. Sokmindenen keresztül mentem már életem során, de ilyen félelmet és kétségbeesést még nem éreztem... magatehetelenül feküdni egy omladozó épületben, a romok alatt, teljesen eltölt félelemmel. Talán egy sorozatgyilkosnak nem szabadna félnie, talán úgy kellene kezelnem ezt az egész helyzetet mint egy teljesen normális dolgot, de képtelen vagyok rá. Nem tudok urrá lenni a félelmemen. Megpróbálom ülőhelyzetbe húzni magam, hogy lássak valamit a porfelhőn kívül, de nem tudom. Kezeimben nincs elég erő, és minden apró mozgás után fájdalom hasít a csípőmbe. Így hát megpróbálok mozdulatlanul feküdni, csak a kezeimet emelgetem néha, letörölni a könnycsepeket az arcomról. Hallom a mentőcsapat autóinak szirénáját, az emberek kiabálását, lépteinek zaját, érzem az orromat facsaró gáz szagát, szinte még a halál bűzét is érezni vélem. A lámpák pislákoló fényén és a rámnehezedő faldarabokon kívül viszont nem látok semmit. Egyedül vagyok és mindezeidáig hiába kiábaltam nem jött felém senki, mindenki a saját életét menti. Nyílván én is ezt tenném, ha képes lennék mozogni. Felállnék innen és meg sem állnék az otthonomig. A kiskutyáimat akarom, mi lesz így velük? Hiszen senki nem tudja, hogy itt vagyok, még Étiennek sem szóltam...miért pont most? Miért pont én? Úgy érzem még túl fiatal vagyok a halálhoz, hiába tettem annyi rosszat az életemben, nem szeretném, hogy vége legyen, nem most és nem így. Teljesen elveszek saját gondolataim labirintusában, amikor hangokat hallok. Mintha két férfi ácsorogna tőlem nem messze és hozzám szólnának. Ismét a magasba emelem a kezem, bár szerintem teljesen fölöslegesen, nem hiszem, hogy látnak valamit belőle.
- Nem tudok mozogni! kiáltom vissza, bár hangom remeg és el-elcsuklik mégis remélem, hogy elég tisztán beszélek ahhoz, hogy megértsék.
- A törmelékek alatt vagyok. Nem tudok megmozdulni... ismétlem magamat szinte már hisztérikusan.
- ne hagyjanak magamra...nagyon kérem. kiáltom az ismeretlen férfiak felé, és ismét megpróbálok ülőhelyzetbe kerülni, de nem bírom mozdítani magam. A kezeimen kívül minden más testrészem béna, csak akkor lenne esélyem egyedül kimászni innen, ha minimum én lennék Superman.
- Ki tudnak szedni igaz? intézem szavaimat ismét a mentőcsapat felé.
- Nagyon fáj...nem bírok mozogni... nagyon remélem, hogy legalább megpróbálnak a közelembe férkőzni és megmenteni. Nem tudom mennyire lehe rossz a helyzet, mennyire vagyok elbarikádozva a „külvilágtól”, egyetlen egy dologban vagyok biztos, ha nem szednek ki innen a fájdalomtól megbolondulok.

To Roman és Shane – Első emelet

Az előttem fekvőért többet tenni már nem tudok, kifelé nem ment volna a dolog, itt talán még nagyobb biztonságban is van. Körbenézve a közelemben nem látok mást, aki nagyon segítségre szorulna, a gyereket meg a fekvő férfi mellé kísérem, aki, bár sokkos állapotban van, nagyobb baja nem esett. Azt találom ki a számára, hogy figyelje a férfit, és háttal ültetem az egész borzalomnak, még ha legszívesebben most azonnal ki is vinném, fogalmam sincs, mennyire bölcs, nem vagyok katasztrófa szakértő, de akár kint is rossz lehet a helyzet.
Mivel orvos vagyok, mondjon a törvény bármit is, nem kifelé, hanem befelé fordulok. Előbb azonban magamat teszem rendbe, a szilánkot kiveszem a lábamból, miután megnéztem, lehetséges-e, aztán a letépett nadrágszáramból szorosra kötöm a sebem felett. A sálammal hevenyészett, egy kézzel megoldható fáslit tekerek rá, jobb, mint a semmi, egyedül helyrerántani nem megy.
Az ordításba én is beleordítok, jelezve, hogy orvos vagyok, addigra már láthatóan nem egyedül. Körbenézek, de bár ne tettem volna. Az üres gyomrom tiltakozik a jelenet ellen, rövid időre még a levegőtől is meg akar szabadulni, ahogy látom a testeket, az üveges tekinteteket, amikben az élet szikrája már régen messze van. Ezek a szemek borzalmasak, fájdalmasak, jó pár lélegzetbe belekerül, hogy ne adjam ki a taccsot. Megkönnyebbülten mennék az egyik vélt irányba, amikor éppen a másik oldal felől hallok elfojtott hangokat. Hogy mi? Keresem a hang forrását, s már közben tudom, hogy a sérülés nem holmi karcolás lehet, ha vörös kódot kiabálnak. Megpillantom, honnan is jött, próbálva félretolni az újabb rókabunda kényszert, ahogy még több félbe, negyedbe vágott, vagy éppen rétes módjára összehajtogatott testeket látok.
Megpillantok egy lehetséges feljáratot, és közben az orvost rántom elő magamban, akiért és amiért itt maradtam. A hideg józanság, ami áthalad rajtam, nyugodtabbá tesz, s már csak a feljutásra koncentrálok. A lépcső stabilnak tűnik, de azért nem árt igyekezni.
- Orvos vagyok, merre vannak? – tudom, hogy éppen ott, ahol vannak, de a hang alapján tudom követni, merre is.
Ha találok lehetséges útvonalat bejutni, a gyorsaság mellett az óvatosság is döntő, nem omlaszthatok rájuk semmit, s nem lehetek első dominó sem.
- Ha tudnak, álljanak arrébb, bemegyek – nem tudom, milyen akadály van előttem, hogy bejussak, ha be tudok menni simán, ez a mondat nem hangzik el tőlem. Ugyanakkor nem szeretnék senkire sem ráomlasztani semmit.
Ha bejutok, első dolgom a körbenézés lesz, kiket találok benn és ki mennyire sérült meg, s ezek közül a legsúlyosabb, de menthetőt fogom keresni, vagy a jelek szerint oda fognak vezetni hozzá.

Földszint - Ainslie & Josh

Halottkém ruha. Az ember legjobb barátja, ha nem kell derékig vízben járni, mert kisebb mértékben szinte minden mást távol tart a bőrömtől, legyen az szilárd vagy folyékony halmazállapotú. És sajnos egyből felismeri mindenki, akinek dolga van halottkémmel, ahogy a férfi is, akinek az ellátására érkeztem. A szavaiból már korábban leszűrtem, hogy van valamilyen egészségügyi képzettsége, de ahhoz túl sok por van az arcán, hogy fel tudjam ismerni, így most az azonosítás részt simán hozzátűzöm a többi teszt készséghez, amivel rutinból az ember elme állapotát szokás vizsgálni. Van néhány és szinte egyben sorolom el őket, mert az is árulkodó lehet, hogy mennyire tud visszaemlékezni belőle, mikor válaszolnia kell. Az eredmény nem rossz, de nem is a legjobb és cseppet sem örülök neki, hogy közben már vagy harmadszor próbál meg a másik beteg felé irányítani. Igen, én is tisztában vagyok vele, hogy ott van mellette és megsérült, ahogy azzal is, hogy a rezidens már neki állt felmérni az állapotát pontosan úgy, ahogy már látta tőlem néhány alkalommal a mai napon és csinálta is. Sőt, azt is tudja már, hogy ha baj van, akkor nekem szóljon azonnal, mert spriccelő artériák látványához nem sok kedvem van...
- Oké, most untam meg. Lássam, hogy mozognak a végtagjai és nincs nagyobb gondja a karjánál, tizenöt másodpercen belül pedig a hölgyé lesz minden figyelmem! - nézek nyomatékosan rá, majd egyenesen a jobb kéz, jobb láb, bal láb, bal kéz körben a végtagjaira megemelt szemöldökkel, mert valahogy szajkózni egy orvosnak nem akarom, hogy milyen sorrendben kellene ezt csekkolni. Elvileg kezek, majd lábak egyébként is a protokoll, de ha sérült rész van, azt szokás a végére hagyni, mert a mozgatás miatti fájdalom hajlamos elfedni minden más kisebb sérülést. Márpedig a kórházban és odakinn is elég sok a sérült ahhoz, hogy előjegyzési lista legyen az MR, CT, röntgen gépekre. - Rossz poén, de attól még továbbra sem áll szándékomban hagyni meghalni bárkit is, aki menthető, mert a jövő heti túlóra számom már így is az eget fogja verni - igen, angol humor, de attól még ez épp nem vicc nálam. Halottkém vagyok, szóval tiszta számomra, hogy minden egyes fekete cetli egy újabb embert jelent az én és munkatársaim asztalán, aki azonosítani kell, megállapítani a halál okát is kiadni a hozzátartozóknak. Tőlem pedig inkább ne kérdezze senki, melyik lesz a legnehezebb feladat, mert erre nincs jó válaszom...
A lány nem sérült a fején, de a többi testrészéről nem lehet ugyanezt elmondani. Még a por és vér réteg alatt is látható, hogy a bal csuklója nincs jó állapotban a vértócsa pedig a lába alatt egyértelműsíti, hogy van a legnagyobb baj. A belső vérzésekre ilyenkor esélytelen vizsgálni, még túl korán van és ő sem fog semmit érezni belőle, így egyből ugrok azokra a részekre, amelyeken lehet segíteni. És amelyek másodikra már nem tetszenek annyira. - Fenébe, a vérveszteség mellett ez a pulzus túl magas, és még mozgatni kell, mert háton fekve nem vihetik ki - fordulok Josh felé csendesen suttogva, hogy a lány ne vegye észre a változásokat, amíg a rezidens próbálja rögzíteni a lábát. Mivel fogalmunk sincs, miképp került oda a csont, szorítókötést nem merek rárakni és nyilván más sem. - Ainslie, csak egy kicsit kell kibírnia már - fordulok felé és rakok rögzítő kötést a bal csuklójára, de a szemem közben Josht keresi, megint. Valamit be kellene adnom neki, különben egy kínzással fog felérni, ha ki akarják vinni a tűzoltók, de fogalmam sincs, mi legyen. Morfiumot ő tagadta meg, altatót a kórházban fognak neki adni, ha bejut, mert ebből bizony műtét lesz, amint lehet és keresztreakciók miatt nagyon nem ajánlják az aneszteziológusok az előzetes altatást. Arról nem is beszélve, hogy a trauma csomagban ez valószínűleg nincs is benne. - Nincs olyan helyi érzéstelenítő, amit beadhatnék neki rizikó nélkül. Az egyetlen ötletem minimális adag benzodiazepin, lassítani fogja a pulzusát és ellazítja az izmokat, csökkentve a fájdalmat, de attól még érezni fogja. Viszont, ha jól mérem ki az adagot, utólag valószínűleg homályosan fog csak rá emlékezni és biztosan elmarad az eufória érzet. Mi legyen? - nézek a férfira, miközben a tűzoltók már közelednek felénk nyilván valóan készen rá, hogy elvigyék a sérülteket, amint mi azt mondjuk, mozgathatóak. Nos, gerinc szempontból már most is azok, de ez a láb akkor is aggaszt, a minimum, hogy oldalán fekve kell őt kivinni a speciális hordágyak egyikén. És nem fogom irigyelni a szállítókat közben. Mentség, hogy egyértelműen vörös jelzéssel fognak bírni...
- Segítek hordágyra tenni, utána maga jön. Ha leteszi nekem a nagy esküt, hogy amint beér a kórházba, feltetet magának egy rögzítő kötést és hajlandó vízszintesben maradni, visszaugrasztom a karját és mehet vele. És le ne merje venni a kártyát vagy mosni az írást, amíg nem látta neurológus! - a vágás a karján nem vérzik erősen, azt valószínűleg az első rezidens összevarrja neki, aki szabaddá válik, de a ct-re már mehet ő is időpontot foglaltatni. Ugyanakkor nem látom okát, hogy tűzoltói kísérettel a saját lábán miért ne hagyhatná el ugyanakkor a helyet, amikor a barátnője és hozzátartozóként miért ne könyöröghetné be magát a mentőbe mellé. Valószínűleg nem lesz vele gond, ha hajlandó megmaradni a fenekén, de azért jobb félni, mint megijedni. Szóval neki van két másodperce meggyőzni, hogy képes felelősség teljes orvosként viselkedni, ha ezt akarja...

//még egy poszt erejéig szándékom maradni, ami már gyorsabb lesz, ígérem

Jackie, Ron, Joel - I. emelet

Jackie és Dwayne párosa meglepő, de mindketten életmentők a tények állása szerint. Nem szokásom mások magánéletébe belepofátlankodni, de jól esik, hogy a sok rossz közepette még akadnak őszinte pillanatok, mint ez a mostani is. A morfin is beszélhet belőlem, mert egyfajta könnyedség uralkodik el rajtam. A fájdalmam kevésbé elviselhetetlen, és Nyssának köszönhetően a helyzetem se kilátástalan. Nem szabadna…nem kell, hogy érdekeljen. Könny szökik a szemembe, és a nedves szempilláim tövében pihennek meg. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnám, hogy Joelnek semmi baja sincs. A mennyezet felé pillantok, és az angyalka hívószavára egy kicsit bent tartom a levegőt. A lábamat, és a törzsemet se igazán érzem, a hordágy erősen tart, de meddig? A kezem szívesen felemelném, de lekötöttek a biztos tartás miatt, és amúgy is, valaki más miatt vagyunk jelen. A tekintetem oldalra siklik, és meglátom Őt. Az égiek túl kegyesek hozzám, és sírva fakadok, de ez csak néma sírás, hang nem jön ki a torkomon, csak néhány csepp vér távozik az alsó ajkamon keresztül, vegyülve némi nyállal. Az egyik fogamat már kiköptem, a kulcscsontom…jaj, mi ez a szúró fájdalom? Mozdulatlannak kellene maradnom, de Joel közelségére másképpen reagálok. Félelem csillan a szemében, aggódott miattam? A szavaira csak sután bámulok fel rá, aztán megremeg a felettünk lévő emelet, és a takarójával együtt von be. Megérzem az ismerős illatot, a biztonságot nyújtót, a meleget árasztót. A szívem megtelik fájdalommal, amikor elkezd arról beszélni, hogy rendbe jövök, hetek kérdése, és újra beszélhetek. Nem érzem, hogy így lenne, de örülök, hogy itt van. A jobbomat a kézfejére csúsztatom, mely a hordágy szélébe kapaszkodik. Féltettem, nem hiszek neki, a szeme már most sérült. Mi van, ha nem fog látni? Újabb köhögési roham tör rám, amikor Jackie mellé ér egy másik férfi is. Túlontúl erős a hangja, nem tudom kizárni, és Joelről odavánszorog a pillantásom. A jelenet nem tart sokáig, ellentmond, Ronban egy cső van? Újabb hullámban önt el a forróság, és a lábujjam vége elzsibbad. A mélykék szempár rám vetül, újabb adag vér folyik ki a számon, és elengedem Joel kezét. Mérhetetlenül elfáradtam, hívogat a kellemes sötétség, a fájdalommentes környezet. A köhögészápor nem csillapul, két másik fogam is billeg, a szájpadláson őrületes kínokba taszít, kék lélektükreim mélyén a szomorúság, és a lemondás tükröződik vissza.
- Jo….el… - rekedtes hang, aprócska erőlködés, és mielőtt bármi más is történne, egyszerűen feladja a küzdelmet a szervezetem, és elveszítem az eszméletem. Körbeölel a csend, minden békés.

ELLIOTT :: NADIYA

A rendőrre hagyom a megnyugtatást, én addig, amíg Elliott beszél a lehetséges sérülthöz, inkább a törmelékhalom statikai állapotát igyekszem felmérni.
- Ott talán el tudunk hordani annyi sittet, hogy beférjen egyikünk.
Választok egy helyet, amit a legalkalmasabbnak vélek. Elég szép "boltív" van kialakulóban a lehullott tartószerkezetből, átjárónak majdnem tökéletes lesz az én véleményem szerint. Persze nem csak szemmel, hanem tettleg is ellenőrzöm mindezt, lévén nem kívánok szarvashibát csinálni. Úgy helyezkedem, hogy én legyek közelebb a veszélyzónához, én találtam a helyet, ahol "ásunk", próbálom hát tovább kamatoztatni a tudásomat és lehetőleg csak olyan törmelékelemre rányúlni, ami tényleg biztonsággal mozdítható. Még így is meg-megmoccan a halom nem túl bizalomgerjesztőn, s olyankor odébb kell fogást találjak.
- Belátsz valamennyire így már?
Szándékomban áll Elliottot felkérni arra, hogy másszon be a sérülthöz, már csak azért is, mert ha valami gebasz lenne a biztonsággal, kívülről még mindig tudok szólni vagy segíteni neki abban, hogy ne omoljon rájuk, legalábbis rá nem. Tudom én, hogy az emberélet az első, de nyilván nem hagynám sérülni a rendőrt akkor, ha úgy látnám, hogy nincs menekvés, nem tudunk akkora lyukat csinálni ketten - egyelőre - amin át a sérült kihozható.
- Nem hagyjuk magára! Árulja el a nevét.. - próbálok beszélgetést kezdeményezni a sérülttel, mert ha nyugtalan, akkor mocorogni próbál, az meg rajtunk nem segít.
- Mindent megteszünk annak érdekében, hogy kihozzuk onnan. - szólok még, s közben egy bólintással jelzem Elliottnak, hogy rendben, nézze meg mi van a liftek felé.
- Por és kis törmelékdarabok valószínűleg fognak magára hullani, miközben dolgozunk, kérem ne essen pánikba. - intézem szavaimat Nadiyához. Tényleg nincs arra szükség, hogy minden megmozdított elemnél elöntse a páni félelem. Így is elég rettenetes lehet neki odabent. Amennyire tudok hát, óvatosan - de nem a hatékonyság és gyorsaság rovására menve - dolgozom, s próbálok a legmegnyugtatóbb hangot megütni a nő felé.

I. EMELET - JOËL & JACKIE & CHLOE

A doki távozása után nem számítottam gyors segítségre, főleg nem ebben a formában.. Szó szerint fél füllel hallom az egymással váltott szavaikat, de rohadtul nem tudok azokra figyelni és még kevésbé tudom elnyomni a felülési kényszeremet. Nem, egyáltalán nem vagyok ehhez az alacsony vérnyomás ellenére sem nyugodt, hogy egy darab faként várjak a jelenlétében, amíg ránk nem omlik az egész.. Nem is a határozott kérés az, amitől befogom és megfékezem az automatikus lendületvételből fakadó mozdulatot. A kurva fájdalom fojtja belém mindkettőt. Összeszorított fogakkal nyelem le, eddigre már teljesen elvesztem a látóteremből Joël-t és jelenleg azt tudom hova, miért ment, mikor a legutóbbi próbálkozása a felállásra jelentősen taccsra vágta. A kérdés, pedig rövid időn belül a ki miatt?-ra korlátozódik le – az agyam nem kapcsolt ki, csak lassabbra vette a tempót és eléggé akörül forog, aminek makacsul, ellentmondást nem tűrőn adok hangot. Leszarom, hogy ne beszéljek, mert nem tesz jót.. Most kurvára semmi sem tesz leginkább.
Látom lenne minek lepattannia a nyelve végéről, hajszálon múlik ne kérdezzek vissza megerősítést várva a kérdésemre, hogy ugye nem?, de elmarad. Kellemetlen a szusszanás, ami számára beleegyezést jelent, nekem meg a minimális megkönnyebbüléssel egybekötve egy kisebb tortúrát, amihez szokni kell annak fizikai következményei miatt. Kell, a rákövetkezőre is, ami az ingatag emelet miatt szegez a földnek. Megfeszülve, görcsösen marok Jacks egyenruhájába, ahol épp érem és attól függetlenül, hogy megérzem a kezét az enyémen még nem eresztem vagy enyhítek a szorításon. Az észlelésem és az érzékelésem nem a legjobb, még szép tudni akarom megvagyunk-e.. Ő körbe tud nézni, én a fejemet se tudom mozdítani. Bólintásra sem, amivel tudomásul venném a kérdésemre adott választ, valamint az övére adnám, hogy befogom. Helyette nyelek, erre még képes vagyok, nemkívánt fémes íz ide vagy oda. A féloldali siketség az őrületbe kerget, hallom az igyekvő segítséget, aki ide tart és előre tudom nem jelent jót Jacks ismételten rám irányuló figyelme. Tudom nem a halálos ítélem kerül szóba, így előre felkészülök arra a kilencesre, amit a dokinak is mondanék, ha ismét baromságot kérdezne – már szerintem azt.. Oké értékűen döntöm meg a kezemet és a felkészülésre koncentrálok, hogy ha már a jelenlévő emberszám nem engedi meg a lefogásom, valahogy mozdulatlanságot erőltessek magamra már mostantól kezdődően. ..kisebb, mint több sikerrel. Nem ellenkezem, csak azt nem akartam ő vágja el azt a szart, aminek a megkezdésekor ívbe rántódna kábé a gerincem is az erős fájdalomtól. A melegítő takarót feljebb húzom és arra harapok rá, hogy az először belém rekedt üvöltés ne csatlakozzon az emeleten lévőkéhez, de az egy perc vége előtt nem sokkal már nem bírom, a torkom is belesajdul az erőfeszítésbe. Nem beszélve az állkapcsomról.
Hallom a főnöke szavait és csak még egyet rúg a cseszett szar állapotomba.. Igen, mostanra már határozottan jól jön a melegítés; kutyául érzem magam, kurvára fáradtnak és lassan fázok is..

Mikor a fivérem referálását hallgatom, szemrevételezem a nyakát, ellenőrzöm az életfunkcióit, a pupilla reflexet, kap gyógyszert a fájdalomra, vérnyomást mérek és így tovább, a lehető legrövidebbre szabva az időt.
- Bent megnézik a kollégák. – ez nem kérdés, itt most csak annyi a lényeg, hogy stabil legyen a szállításhoz és, hogy minél hamarabb jusson ki az épületből és be a kórházba is egyúttal.
- És te azzal császkálsz? – pillantok fel Sigre, majd a lábára, az élt pedig mellőzöm a hangomból.
- Átkössem újra, vagy kibírod így is? – Étienne szakképzett mentős, így abban teljesen biztos vagyok, hogy a tudása legjavát adva rögzítette a lábat, de nem azokkal az eszközökkel, amikkel egyébként dolgozik. Ha másokról volna szó, nem is kérdezném, megcsinálnám, de tudom, hogy a bátyám is fel tudja mérni mennyire tud mozogni így és kéri-e azt az újra kötözést.
- Mivel mindketten vígan mozogtok, gondolom egyikőtök sem ragaszkodik a nyakmerevítőhöz. – szívem szerint rájuk aggatnám, de ahogy elnézem, több métert is megtettek már a robbanás óta, így pedig a gerincsérülés nem túl valószínű.
- Megnézem a bokád és a lapockád, de előbb menjünk. – a gyereket felnyalábolom és előre indulok, valahová az épület széle felé. Az egyik holtfolyosóról nyíló üzlet valamivel biztonságosabbnak tűnik – itt még nem rogyott meg szabad szemmel láthatóan az épület –, lefektetem a gyereket a földre, majd a családtagsereglet felé fordulok, előbb Étienne lapockáját szemügyre véve. Az első, hogy elkezdem lefertőtleníteni, majd miközben kötést teszek rá, szövegelésbe kezdek.
- Joël is itt van, megsérült, de már elláttam. Nincs nagy baja, agyrázkódás és üvegszilánkok az egyik szeme körül, de megmarad. – pillanatnyi szünetet tartok, amíg leragasztom a kötést.
- Ezt valószínűleg össze kell majd varrni. Add a karod, megmérem a vérnyomásod. – újra szembe kerülök vele és a vérnyomásmérés mellé nála is ellenőrzöm a pupillareflexet, hiába tűnik úgy, hogy jól van, jobb a biztosra menni. Végül felírom a karjára az értékeket.
- Morfin jöhet? – biztos vagyok abban, hogy vannak fájdalmai, a döntés azonban az övé, hogy kéri-e vagy sem, ha igen, akkor megkapja most.
- Mutasd a bokád. – kérem tőle és ha szabaddá teszi a felületet, akkor megvizsgálom a kezemmel. Dagadt, az egyszer biztos.
- Nem hiszem, hogy eltört, de, ha lehet ne nagyon terheld. Mindkettőtökért jönni fognak. Leviszem a gyereket és felküldök valakit értetek. – mindkettőjüknek szól a dolog és közben bekötözöm Étienne bokáját.
Amint megvagyok vele, Sig felé fordulok.
- Kérem a te karod is. – vérnyomást mérek, pupillareflexet nála is nézek, esetében is felírom a karjára az összes információt.
- Morfin? – kell vagy nem kell eldöntheti és aszerint fog kapni vagy sem.
- Hadd nézzem meg a lábad. – ha az átkötözést nem is kérte, mindenképpen látni akarom.
Baromi ronda, és ez a szakvéleményem. Röntgen nélkül is megsaccolnám, hogy eltört.
- Ülj le és ne mozogj tovább, mert a végén nagyobb lesz a baj. – két sárga lapot tépek le számukra.
- Eszetekbe se jusson vitatkozni. – figyelmeztetem őket és a kezükbe adom, hogy akasszák a nyakukba – addig nem megyek sehová, amíg ezt meg nem teszik –, majd felveszem a gyereket.
- Leviszem őt magammal, maradjatok itt és ez nem kérés. Oké?! – nem viccelek. Tudom, hogy mindketten életek mentésére tették fel a sajátjukat, de azzal senkinek sem használnak, ha közben magukat is bajba sodorják.
Ha nincs más, akkor a gyerekkel a karomban hagyom őket itt és az első dolgom lesz jelezni a tűzoltóknak, hogy menjenek értük.


//nagyon szépen köszönöm a lehetőséget uraim és tessenek egyben maradni most már :"D ^^ //

Ahogy emberi hangokat hallok a közelemben egy pillanatra átsöpör rajtam a nyugalom. Hát mégis van remény, mégsem ütött utolsót az órám. Kicsit megrémísztett a tudat, hogy itt fogok meghalni, egyedül. Nem látok semmit, a romok teljesen eltakarnak, így biztos voltam abban, hogy kívülről sem vagyok látható. Ezért, kiabáltam, így próbálva magamra vonni a figyelmet. De mindezidáig senkit nem érdekelt, hogy fogságban vagyok. Az emberek sikítozva menekülnek a kijárat felé, azok akik hozzám hasonlóan pedig itt ragadt, nem hiszem, hogy képesek segítségemre lenni. De most újra van remény, a mentőalakulat két tagja felfigyelt rám. Mostmár biztos, hogy nem fogok itt ragadni. Nem tehetek más, mint próbálok nyugott maradni, válaszolgatni minden kérdésükre és várni, hogy kiszedjenek innen. Önerőből úgysem tudok megmozdul, ahhoz túlságosan fáj minden mozdulat, és a testemre nehezedő faldarab sem segít a helyzeten.
- Nadiya. Nadiya Bishop vagyok. válaszolok a nekem szegezett kérdésnek, bár biztos vagyok benne, hogy a nevem semmit nem jelent neki. Ismeretlen vagyok számára ahogyan Ő is az nekem. Az egyetlen ok amiért találkoztunk ebben az életben az ennek a katasztrófának köszönhető.
- Mióta vagyok itt? És mi történt? fogalmam sincs, hogy pontosan mennyit voltam eszméletemnél, és azt se tudom mennyi idő telt el az ébredésemtől. Az időérzékem enyhén szólva is elhagyott. Még mindig nagyon félek, és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy nyugodt maradjak.
- Iszonyatosan fáj a fejem, eszméletlen voltam, csak nem tudom mennyi ideig. Amikor magamhoz tértem már itt voltam a romok között. Nem tudom mi történt. Egy faldarab, vagy valami ahhoz hasonló van a lábaimon, nem tudom mozgatni őket. Deréktól lefele csak iszonyatos szúrást érzke a csípőm körül. Ugye nem bénulok le? Ugye nem? csak most tudatosul bennem, hogy akár ez is bekövetkezhet. Nem akarok tehetlen lenni egész hátralévő életemben, nem akarok korlátok között élni. - Fáj a fejem, zúg a fülem...és iszonyatosan félek. ez utóbbi ugyan nem tartozik az állapotompontos leírásához, de ki kell adnom magamból. Talán így egy kicsit megkönnyebülhetek.
- Rendben. válaszolok ismét, miközben hallom, hogy odakintről nekilát a romok eltakarításának. Nem tudom mennyi időbe fog telni, de nagyon remélem, hogy minél hamarabb kiszednek innek, a fájdalom már egyre elviselhetetlenebb és a félelmem sem tudom legyűrni. Ahogy egyre közelebb kerülnek hozzám, ahogy egyre jobban mozgatják ez eldőlt elemeket por és törmelékdarabok hullanak rám. Kezeimet védekezőleg a fejem elé emelem, nem mintha tudnék segíteni valamit a rám hulló darabkáktól, de remélem így nem sérül még jobban a fejem. A felszálló porrétegtől köhögni kezdek. Alig lehet látni valami a sűrű szemcséktől, amik szellemként „lebegnek” körül. Hosszútan tűnő percek után, végre megpillantok egy alakot. Vagy lehet, hogy többen is vannak, de a szemem megtelt a szemcsékkel, arcom koszos, alig látok valamit, csak a körvonalakat tudom kivenni, az arcvonásokat nem.
- Itt...itt.. mondom, mintha nem lenne eléggé nyilvánvaló.
- Köszönöm... szavaimat viszont nem tudom befejezni, mert a következő pillanatban hangos robbanás szerű zaj hallatszik, majd recsegve és ropogva hull alá a mennyezet, egyenesen a mellkasomra. Kezemmel védem ugyan a fejem, de a testem többi részét nem tudom, és elmozdulni sincs lehetőségem. A fal mellkasomra cspódik és ismét fájdalom járja át a testem. Nem tudok mozdulni, nem merek, félek attól, hogy újabb romok hullanak rám. Kétségbeejtő, hogy a hangok amik eddig a mentőcsapat felől érkeznek elhalkulnak. Szívem egyre jobban zakatol mellkasomban, szeretnék minél előbb kijutni innen de ahogy elnézem erre egyenlőre még esélyem sincs.

// ha valami esetleg nem felel meg nektek csak szóljatok és azonnal javítom

Pontosan annyira lassul le az idő, mint mikor a Pike padlóján feküdtem hónapokkal ezelőtt. Hiába tudom, hogy egyetlen perc csak, hatvan másodperc maximum és vége, nem tart tovább, mégsem így tűnik. Nem amikor a takaróra harap, hogy visszafogja azt a lehető legtermészetesebb ordítást, amit bárki más hallatna a helyében; nem amikor tudom, hogy jobb volna, ha valaki lefogná, és akkor nem neki kellene fékeznie önmagát; nem amikor átfut a fejemen, bár máshol lennék és akkor sem, amikor rögtön ezután gyűlölöm magam már csak a gondolatért is, sehol máshol nem akarnék most lenni..
Önkéntelenül engedem el bal kezemmel a fémet mielőtt még ketté vágnák teljesen, amikor nem bírja már tovább és fogom meg a jobb kezét, szorítsa az enyémet. Bajt nem csinálok, ketten tartottuk a vasbetonrudat, így az nem mozdul el, de ettől függetlenül a legkevésbé sem szabályos, amit teszek. ..és a lehető legkevésbé sem érdekel…
Hatalmas megkönnyebbülés nekem is, amikor végre két darabban végzi a fém és végre vége van az egész műveletnek. Henders visszaveszi a kabátját, a hadnagyom lelép és valahogy az sem tud most meghatni, lehet, hogy egy életre sikerült elásnom magam. Nem, kurvára nem tud izgatni.
Jobbomba veszem az infúziós tasakot és megemelve tartom, hogy a folyadék tovább tudjon folyni. Mindjárt itt vannak a hordágyak az egész társaságnak, mindjárt kiszabadulhatunk végre innen.
Mindjárt..
Már csak percek kérdése, rövid perceké..
- Csak lélegezz.. ..lélegezz. Tarts ki még egy kicsit. – kérem továbbra is mellette térdelve a földön, el nem eresztve közben. Nagyon igyekszem, hogy ne süssön át a hangomon a riadtság, de őszintén fogalmam sincs, hogy mennyire sikerül vagy sem.
Az viszont biztos, hogy addig nem engedem el a kezét, amíg meg nem érkeznek a srácok és kénytelenek rámozgatni a hordágyra és rárögzíteni.
- Később megkereslek, vigyázz magadra és rá is. – fordulok még Joël felé és bár semmi logikus nincs ebben a kérésben – elvégre, hogyan vigyázhatna magukra, amikor ő is megsérült – valahogy magától értetődően jön.
A lábánál kapaszkodok bele a hordágyba, a sisakomról pedig megfeledkezem. Már a lépcső tetején vagyunk, amikor másik sérülthöz érkező kolléga szól miatta, de elvenni már nem tudom, arra nincs idő, hogy megálljunk és felvegyem, ezért megígéri, hogy lehozza utánam.
A lépcsőn lefelé haladva sem érzékelem még az időt úgy, hogy a normál tempójában haladna. Kicsit sem. Alig egy kevés van már csak hátra a földszint eléréséig, amikor vészjósló hanggal roppan meg az épület. Ismerem már ezt a hangot, jobban, mint kellene vagy szeretném és azt is tudom, hogy nagyon rövid időn belül fog elszabadulni a pokol. Hamarabb, minthogy kiérnénk…
Az egész szerkezet beleremeg a becsapódástól, annyira, hogy meg kell álljunk egy pillanatra, mielőtt folytatni tudnánk az utat kifelé. Az adrenalin megint egyetlen pillanat önti el a szervezetemet. Elengedünk magunk mellett néhány rohanó kollégát és orvost, a fejemet pedig lefelé hajtom, ahogy a törmelékhullám megindul. Henders fél kézzel tartja meg a hordágyat és a karjával óvja Ron arcát, hogy valamennyit felfogjon a lehulló épületmorzsalékból. Por kaparja a tüdőmet és a torkomat, a lépcsőkorlát pedig elszabadul. A hangra és egyáltalán arra, hogy kiszakad a talapzatából, egyetlen pillanatra kapom oda a tekintetem és ez bőven elég ahhoz, hogy valami élesen hasítson végig az arcomon. Nem láttam, hogy mi volt az, csak utólag és hazudnék, ha azt mondanám, nem szakad belém a lélegzet is a tudattól; hacsak tíz centivel állok arrébb, elviszi a képem és nem valószínű, hogy azt megúsztam volna élve.. Megnyugodni azonban nincs időm, mert valami akkora erővel és lendülettel találja el a fejem hátulról, hogy kicsúszik a hordágy a kezemből. Azt már nem látom, hogy a két kollégám az utolsó pillanatban tud utána kapni a megbillenő hordágynak. Elveszítem az egyensúlyom és a lépcsőről sikerül úgy leesni, hogy a végén a padlónak csattan a fejem. Az fel sem tűnik most, hogy a karom is sérül, a fejem egyelőre rosszabb.
Baromira fáj..
Szó szerint csillagokat látok és kell két lélegzetvételnyi idő, mire egyáltalán ki bírom nyitni a szemeimet a hirtelen belém hasító fájdalomtól.
- Collins?! Jól vagy, fel tudsz állni? – pislognom kell. Legalább kétszer és megkockáztatok egy bólintást miközben már igyekszem ülésbe feltápászkodni. Basszus, ez még mindig nagyon fáj. A kezemet oda kapom, ahol a koponyám a csempének csókolózott.
- Jól vagyok, nincs baj. – adok jelentést a hogylétemről, elvégre nem vérzik, ha minden igaz. Leveszem a kesztyűmet, hogy így is megtapogassam a sérült részt, és mivel továbbra sem érzem, hogy seb keletkezett volna, vagy vérezne, felállok.
- Biztos nincs baj?
- Nincs. Menjünk! – újra megfogom a hordágyat, jelezve, hogy tovább tudok menni, csak menjünk már. Rám hagyják a fiúk, szerencsére. A fájdalom pedig tompán lüktet, de jelenleg kisebb bajom is nagyobb ennél…

Felkérem magam a mentőbe. A hadnagyom már elküldött és amúgy is, eszemben sincs maradni. Normál esetben nem biztos, hogy engedték volna, de a mentőst ismerem, dolgoztunk már össze párszor, így rám hagyja, hogy beülhessek. Nem akadályozom Ron ellátását, hagyom, hadd dolgozzon a mentőscsaj, nincs szükség az asszisztálásomra és amúgy is csak útban lennék.
A kórházhoz érve azonban vele elszaladnak az orvosok a műtők felé és csak tompán érzékelem, amikor egy nővér leültetni akar, az arcomon lévő sebet vizsgálja és arról kérdez megsérültem-e máshol is.
Beletelik némi időbe, mire válaszolok neki. Végzi a dolgát, orvost hív, de várni kell rá, én viszont nem itt akarok várakozni és még azelőtt átvándorlok a műtőknél lévő várótermekhez, hogy a doki elérne hozzám. Másoknak nagyobb szükségük van rá, én megmaradok..
Egyre másra jönnek ki a nővérek, néha egy-egy orvos is, senki nem időzik sokáig. Csak a halált közlik a hozzátartozókkal, a jobb hírekről a nővérek adnak némi tájékoztatást és én rájövök, hogy semmit sem fogok megtudni, mert nem vagyok se családtag, se hozzátartozó, se senki, akinek bármit is elmondanának..
Meg-et próbálom hívni, többször is, de a telefonvonalak még mindig süketek.
Remeg a kezem. Felállok. Leülök. Szédülök.
Újra próbálok telefonálni, de még mindig nem érek el senkit. Lassan megőrülök...

(…)

Még mindig nincs ellátva az arcomon lévő seb, amikor végre nagy nehezen, órákkal azután, hogy ideértünk, sikerül kiderítenem műtik-e még egyáltalán. Hazudok. Hozzátartozónak hazudom magam és azt hiszem a nagy kavarodásban, a katasztrófahelyzet okán és amiatt, mert még mindig a tűzoltó gúnyám van rajtam, vagy csak simán a túlterhelt nővér nem akar vesződni a ma már vagy ezredjére érkező és érdeklődő családtagok és egyéb hozzátartozók egy újabb faggatózójával, de ellenőrzés nélkül hiszi el, amit mondok és közli, hogy melyik szobában van. Ennyi elég. Ha bevitték egy szobába, akkor él.