Nappali (Keith & Annaleigh Lakása)

- Ha fel tudnám emelni, biztosan jobb lenne. – Vigyorogva csóválom meg a fejemet, s különben is, mi lenne velem, ha nem tudnék a jövőben gofrit sütni, na, arról szó sem lehet, következésképp senki fejét nem verem szét vele…
- Nagyon, őszintén, sajnállak. Majdnem annyira, mint amennyire lelkesen töröm milliónyi darabra ezt a szart. – Kecsesen lendülő csípőmmel már döntöm is fel a rusnya vázát – remélem, Annának sem tetszett, ha igen, azt majd leverem Keithen – és már-már földöntúli gyönyörrel élvezem, ahogy rohamost közeledik a padlóhoz, majd csattan szét rajta, nem vagyok rest kárörvendő röhögésbe fúlni az akció közepette, majdan csillogó szemekkel szemlélni szeretett bátyámat. - Oké, a masnis szájvíz majdnem olyan jó ötlet, mintha az enyém lenne. – Kacsintok rá szemtelenül, tudom, dög vagyok, bár a masniról az eszembe ötlik más egyéb felhasználási mód is a saját életem területén, de Keith ott fogna padlót, ha tudna az elkorcsosult gondolataimról. Jobb lesz kiiktatni a masnikat a fejemből. Bizonyos nem kívánt vonzalmat is illő lenne, de az istennek sem akar sikerülni.
- Na, ha már a te ötleted volt ez a kis kérdezz-felelek, ne kámpicsorodj el, mert akkor semmi értelme az egésznek. – A hajam – gondolom én – visszaáll eredeti szénaboglya állapotába, mert amúgy pakolok jó ideje, félelmetes, hogy pár hét alatt mennyire szét tudom dobálni a cuccaimat, és a felét se találom, pedig határozottan nincs sok belőlük.
- Nem tudom hibáztatni, de én vagyok az egy szem kicsit lánya, a tenyerén kéne hordoznia, és minden hülyeségemet elnéznie. – Hajtom le a fejem, mindenki tudja, hogy a viszonyom apával sosem volt az igazi, és nem is tudom, hogy miért. A legcsekélyebb hülyeségeimtől kiakadt, és megkaptam a magamét, azt hiszem, pont azért vagyok olyan, amilyen, hogy leplezzem a lelkemben tomboló vihart, amit apa hozzám való viszonyulása generál gyakorlatilag születésem óta. Kinek segítene, ha naphosszat azon bőgnék, hogy az apám nem is szeret? Senkinek. Így hát mosolygok… Utána nézek, amikor sétába kezd. Legyintek, kettő, de ez még csak bemelegítés, semmi olyan, amire olyan nagyon bonyolult lenne válaszolni, és az azt nézzük, ő is bekérdezett közben egyet, amire válaszoltam, szóval akkor 2-2, az nálam pont egál.
- Hoppá, kezdenek körvonalazódni a partvonalak. Nyugi van, tudom, hogy te jössz… – Intem le, kérdezzen csak, én majd a saját véleményemet belefoglalom a következő kérdésem körítéseként mondandómba, ebben biztos lehet. Ilyet nem vagyok képes csak úgy szó nélkül hagyni, érzem is, ahogy a idegrendszerem állapotát jelző fokmérőm emelkedik.
- Nos. Akkor… az orvosi. Adott egy Mrs. Cartwright, az egyetem legnagyobb férge a tanárokat tekintve, aki terrorizálja a diákokat, teljesíthetetlen elvárásai vannak, undok dög, és még ránézni is rossz. Aztán amikor a mindenből példás barátnőmet meghúzta valami fals dumával, úgy döntöttem, ideje véget vetni a dolognak. Nem tudom, feltűnt-e, de elég jó szemem van a dolgokhoz, és már egy éve is feltűnt, hogy kavar valakivel. Akkor már nem járt hozzánk az a diák, de szorgalmas kis hangya voltam, annyira utáltam mindig is, és még akkoriban utánajártam a dolognak, lőttem pár képet róluk. És… szétküldtem a suli összes e-mail címére, és kitapétáztam vele a folyosókat. Őt kirúgták, engem kicsaptak. Nem bánom, tudod? Sőt, jól érzem magam tőle, mert legalább nem cseszteti tovább a többi hallgatót. – Vonok vállat. Akármit is mondjanak, az én szememben ez az egész nem rossz dolog. Kicsesztem egy nővel, aki erkölcstelen dolgot művelt, és összeszűrte a levet egy diákkal. Kicsit ironikus, hogy jelenleg én is alig tudok kigabalyodni az erkölcstelenség hálójából, de hónapok óta tartom magam, szerintem marha jó vagyok. Igaz, tény, hogy az egyetlen szerencsém az, hogy Shepherd atya nem kifejezetten mutat érdeklődést irántam, mármint valami halvány azért akad, de lehet, hogy csak szimplán kedves és előzékeny a nőkkel, s a lelki üdvünkért cserébe bókol néha.
- Szóval, Anna ikerhúga nem tudott rólad. Akkor gyanítom a többi sem. Mi vaaaan? Nem, ez nem volt kérdés, ez csak… a totál értetlenségem megnyilvánulása. Mi az isten haragos egéért nem beszélt rólad a testvéreinek? Még jó, hogy nem tudtam róla, tuti lekapom a tíz körméről, hogy valaki dugdossa az én bátyámat a tesói elől. – Oké, dühös vagyok egy kicsit, bár már totál felesleges, de… nem értem ezt az egészet, és lehet, Keith nem is tudja rá a választ, vagy nem olyan női módon, ahogy azt mi megértetnénk egymás között, esélyes, hogy inkább Annától kellene megkérdeznem.

- Túl lány vagy Lott. – megdobom a szemöldökömet és hátrébb dőlök, várván a revansra, amiért megjegyzést tettem a testvéri hierarchiára: igen, az egyetlen lány, de.. Mert mindig van egy de: a név kötelez, ennyire sosem lány, játékos alábecsülés ide vagy oda, csak vérszívási felületet adott át lehetőségként a beismeréssel. Előszeretettel használom ki. Meg is érdemli a következőért. No nem a szívesség-törésért.
Egyetlen másodpercig vagyok képes sajnálatot színlelni, egészen lebiggyedő szájszélekkel, mielőtt a megkönnyebbülés felfelé hajlítaná őket a bátybüszkeséggel karöltve. Az én húgom tudja csak ilyen laza, bűnbánatmentes mozdulattal elintézni a boszorka vázának nevezett borzalmát, ami a csörömpölés nyomán zene a füleimnek. Kihagyom a ziccer lehetőségét a visszacsípésre, ezzel is honorálom a segítségét a karácsonyi ajándékötlet fixálása mellett.
- Idővel a tanítvány túlnövi mesterét, vigyázz. – elismeréssel adózó figyelmeztetést tűzök közvetlenül a szemtelenül csillanó szemei elé. A kihívással felérő mosoly, pedig szelídebbe fordul át a téma változásával az utolsó keresztbe tett hajszálának helyre igazításával együtt. Az üstökét csak finoman megnyomom – le –, ahogy már-már felszólít a kedélyesség megőrzésére.
- Aye, igenis! – s míg lentebb van a kobakja eltüntetem azt a kopottabb utánzatot a képemről a parancsnak engedelmeskedve. Csak az a bökkenő, hogy a sorra kerülők eléggé megülik az ember gyomrát ahhoz, hogy képes legyen jó pofát vágni hozzá. Mármint.. Gondtalant. Végül csak a vállának gömbölyded csontján pihen meg a tenyerem, azt szorítom meg tovább szövögetés közben.
- Kéne és ez ő hibája, persze, de ajánlom, hogy ne amiatt legyen ez a szétszórtságod, mert kevesebbnek érzed magad a szigorának köszönhetően. Mutasd meg neki, hogy rosszul teszi amiért nem hordoz a tenyerén. – avagy bizonyítsd be, hogy nincs igaza. A könnyed stílus, amiben tálalom a bátorítást nem azt jelenti, hogy ne venném komolyan, amit mondok. Nagyon is annak veszem, de mit is mondott nemrég..? Ne kámpicsorodjak el? Ő se tegye, nem ugyanaz, ha mi hordozzunk a tenyerünkön apa helyett, de..
Érzékeny téma neki, érzékeny nekem és ennek megfelelően fel is állok, hogy tudattalan vezessem le a vele járó feszültséget. Hiába telt el annyi idő, oldódott meg, Audrey-nak most először hozakodom vele elő és leginkább ez zavar. Kis sebtapasz tépegetést eszközöltünk, ami kapcsán emlékeztetem a partvonalakra. A válaszadás közben egy beismerő félmosolyt kap az éles szemének megemlítésekor, de ahogy előrébb halad a magyarázatában óhatatlanul is ráncok költöznek a homlokomra. Hosszú levegőkifújás előzi meg a válaszreakcióm.
- Lehet megérdemelte, de abban biztos vagyok, hogy nem a tanulmányaidnak kellett volna bánniuk a dolgot.. Nincs azzal baj, hogy nem dugod homokba a fejed és ha valóban jobbnak érzed az orvosi nélkül oké, elhiheted, hogy támogatlak a döntésedben, de ez nem épp a tied volt. A tanárnő lejáratásán kívül. Értem miért tetted, de.. – újabb tarkóvakarás következik. – Apa is joggal akadt ki az önbíráskodáson. – imádom-szeretem, egyetlen kishúgom, de a családban is gyakran szeretik elfelejteni, hogy két oldala van annak a nyamvadt éremnek. Elhúzom a szám. Lehet ő jogosnak ítéli, de mi lesz, ha minden alkalommal, mikor jogosnak érzi a tettét egy ilyen következményt fog maga után vonni, hm? Toleránsan én is a hajam tépkedném.
Két szék oldal közt rekedtem.
Fejingatással erősítem meg a költőinek szánt kérdést. Egy vállrándítás is érkezik. Apró, ez van szagúan egészen az utolsó mondatáig.
- Elég mérges voltam, elhiheted, de azért nem akartam volna a történet teljes megértése nélkül mást belevonni. Ne értsd félre.. – sóhajtok. – Nem teljesen értem, de mi mást tudtam volna és tudok tenni, minthogy elfogadom? Ha válaszolandó kérdésnek szántad miért nem szólt senkinek.. Azzal indokolta meg, hogy technikailag három másik van belőle. Mutatott képet mindőjükről, komolyan, nem tudom eldönteni a szerencsén múlott-e, hogy elsőre eltaláltam melyik ő vagy tényleg felismertem. Ez ijesztő és ilyen szempontból megértem, valahol. Egyszerűen nem akartam, hogy nagyobb éket verjen közénk tudod? Ha több embernek van róla tudomása nagyobb ék. - ..és tisztelem annyira ne nőjenek ki a földből vadhajtású pletykák, fikciók. Elég volt a saját fejemből.. Összefont karokkal állok meg egy másodperc erejéig, végül a kerámia cserepekhez guggolok, hogy elkezdjem a nagyobb darabokat ímmel-ámmal összegyűjteni a tenyeremben.
- Viszont következő kérdésem: mihez akarsz kezdeni? Érdekel, azért faggatlak róla. Ha virágkötőnek állsz, mert úgy éreznéd magad jól támogatlak benne. Vicces munka különben. – még viccesebb, hogy a nagy utazgatások ideje alatt tényleg volt alkalom, amikor Lor-ral így álltunk be pénzt gyűjteni, segíteni a következő út költségeinek összekaparásához.

Anna felhívott tegnap, hogy nem ugrok-e át, én meg miért is ne mennék? Ami engem illet, azóta is nagyon hálás vagyok neki, amiért kiszedte belőlem a problémáimat, hiába nem akartam róla beszélni. Meg kellett nyílnom, különben mostanra már biztosan becsavarodtam volna. Az eszemmel tudtam, hogy beszélnem kell a dolgokról, de közel sem volt ilyen egyszerű a helyzet, nem ment. Mostanra már nincsen problémám a dologgal, nem esek össze, ha netán szóba kerül, vagy sajnálkozva pillant rám valamelyikük, mert épp elgondolkodott, és nem uralja igazán az érzéseit. Az még most sem megy, hogy kimondjam az erőszak és az abortusz szavakat, de már nem próbálom eltussolni a saját tragédiámat. Ugyanakkor sajnáltatni sem állt soha szándékomban magamat, felállni és rendbe jönni szeretnék, nem újra meg újra a padlóra zuhanni. Mostanra már jobban vagyok, lényegesen, főleg Anna és Hales közelében, bár utóbbi esetében sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy hagytam helyettem börtönbe vonulni.
A laza farmer, derékig érő kabát is jelzi, hogy már jobban vagyok, legalább nem a méretemnél két számmal nagyobb ruha retteneteket hordok, hanem normális ruhákat. Már nem akarok kényszeresen eltűnni a világ elől, és nem hiszem azt, hogy minden férfi bántani akar. Ettől még a közelségüket nem szívlelem, és nem nagyon tudok mit kezdeni velük, kivéve Jasont, de ő minden tekintetben a nagybetűs kivétel az életemben.
Hoztam egy pár fánkot, bár tudom, hogy biztos lesz muffin, de idefele elmentem a fánkos üzlet mellett, és olyan cukikat láttam, hogy muszáj voltam bemenni, és venni párat. Van olyan, ami rénszarvast mintáz, egy másik nyuszit, meg mindenféle mázzal és töltelékkel voltak, szóval vettem egy nyolcas dobozt, annyi csak elég lesz kettőnknek. Nyolc különbözőt, elvégre ha mindet elfelezzük, mindkettőnknek jut nyolc féle íz orgia, tiszta mámor.
Odaérve csengettem, majd ha Anna beeresztett, már száguldottam is fel a lépcsőházban. Elméletileg most senki nincs itthon rajta kívül, mert mintha Halestől hallottam volna egy hete, hogy a sógornője megint ott lakik. Keith is meg lehet áldva azzal a húggal, de én ne mondjak senkit, szerintem mindenki hátán púp vagyok a magam tragédiájával, de azért már igyekszem többnyire elterelni magamról a figyelmet, mert nem szeretek a középpontban lenni. Most könnyű is, nagyjából minden Marlieról meg a gyermekéről szól.
- Sziaaa! Hoztam fánkot! Hogy vagy? – Öleltem át fél karommal, mert a másikban a doboz volt, és kapott is két nagy puszit. Azt követően megszabadultam a kabátomról, ledobtam a csizmáimat, és indultam befelé, kíváncsi voltam, milyen apropóból hívott át, bár engem az sem zavar, ha csak szimplán látni szeretett volna, hisz nekem is hiányzott már.