oha nem voltam egy haverkodós típus, aki csajos estékre jár meg kerül-fordul kávézókban ül a barátnőivel csicseregni mindenféle dolgokról. Na jó, hazudok, mert egykor, még gimis koromban szerettem az ilyesmit, de aztán a barátok lemorzsolódtak és mostanra már a munkám miatt sincs sok időm arra, hogy bármiféle kapcsolatokat ápoljak. Ez van, ha valaki munkamániás, mert bár senki nem kötelez arra, hogy én otthon is az aktákat nyálazzam reggeltől-estig, én mégis mindig ezt teszem. De mi mást csináljak? Üljek egyedül a házamban és járkáljak föl-alá? Vagy hangosan énekeljem a kedvenc dalaimat a hifivel? Ugyan már. Időpocsékolás. Akkor már inkább dolgozok. Ennek ellenére ma -lassan másfél hónapja itt élek már- úgy döntöttem, hogy ideje megismerkednem a szomszédaimmal. Legalább az egyikkel, így aztán kiálltam az udvarra a kávés bögrémmel és szemügyre vettem a jobb és a bal oldali házat is. Sok mindent ez alapján nem tudtam meg, hogy hova is menjek, de mikor megláttam az egyik házból kisétálni egy idősebb nénikét, már tudtam, hogy a másik lesz a jó választás. Ha szerencsém van, ott nem valami nyugdíjas lakik, akihez, ha beülök, elmeséli az élettörténetét a Titanic süllyedéséig visszamenően. Szombat van, így talán okom van feltételezni, hogy ma mindenki otthon tartózkodik, de azért nem akarok pofátlan lenni. Délután kettőkor kezdem csak úgy érezni, hogy most már talán nem pofátlanság, ha átmegyek és bemutatkozok, így aztán magamra kaptam egy farmert, egy blúzt, a balerina cipőmet és egy laza kardigánt, hogy aztán napszemüveggel a képemen átbattyogjak a szomszéd ajtajáig. Nem vagyok egy félős nőszemély, de mikor ott ácsorgok az ajtó előtt érzem, hogy ég a fejem és izzad a tenyerem. Fontos pillanat ez, mert nem tervezem, hogy tovább költöznék innen mostanában tehát, ha az első benyomás kellemes lesz, akkor talán lesznek ismerőseim az utcában és nem fogok egyedül ücsörögni itt az elkövetkezendő x évben. Jó lenne, ha néha tudnék valakivel általános dolgokról beszélgetni és, mivel eddig nem erőltettem meg magam a kapcsolatok ápolása terén, ha már új életet kezdtem, úgy érzem ezen is változtatnom kell. Ajkamba harapva emelem fel végül a kezem és bekopogok. Szabad kezemben a kis ajándék tasakot szorongatom -pocsék ajándékozó vagyok és ezt is, csak azért hoztam, mert így illik-, közben sóhajtok egy nagyot. Nem tudom, mennyire lesz hasznos az a pár gyümölcs, az üveg vörös bor meg a bonbon, hogy megfelelően köszöntsem a szomszédaimat, de ezeket talán mindenki szereti. Sütkérezni nem szoktam, tehát süti nincs. -Heló!- köszönök, mikor nyílik az ajtó és hirtelen azt is elfelejtem, miért állok ott. -Lassan másfél hónapja lakok a szomszéd házban, szóval, úgy éreztem, illő lenne bemutatkoznom meg ilyesmi. Norah Davies vagyok.- nyújtok kezet mosolyogva, majd homlok ráncolva veszem szemügyre alaposabban az előttem ácsorgó vörös hajú, fiatal nő arcát. -Nem lehet, hogy találkoztunk már valahol?- kérdezem végül óvatosan, mert bár a névmemóriám nem mindig a legjobb, az arcmemóriám viszont annál jobban szuperál.
Egyáltalán nem számítottam ma látogatóra. Még így is szoknom kellett, hogy a nővérem beköltözött hozzám, úgyhogy arra a döntésre jutottam, hogy így kezdetben megpróbálok vele minél több időt eltölteni. Közös programok, mindenféle dolog, csak a figyelme elterelődjön. Úgy sejtettem ugyanis, hogy nincs túl jó lelkiállapotban, bármit mutasson is a külvilágnak. Én pedig úgy szerettem volna segíteni rajta, hogy nem érzékeltettem vele a sajnálatomat, és nem is forszírozom különösebben a fájó témát. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha egészen egyszerűen lekötöm őt, bármilyen módon. Ez akkor bizonyult a legnehezebbnek, amikor nem túl meglepő módon önállósította magát, és egyedül vette a nyakába a várost. Nem hibáztathattam érte, hiszen ő tudta, hogyan tudja a leginkább feldolgozni, ami történt. Ezt pszichiáterként tudtam, de testvérként nehezebb volt elviselnem, hiába nem örültem először a hírnek, hogy nálam húzná meg magát. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogom elküldeni, és a végén még én akarok majd gondoskodni róla. Hogy ezen vágyamat még így is kiéljem, nekiálltam ebédet főzni. Igaz, hogy kissé kései ebédnek ígérkezett, de Holly úgyis elment most, és fogalmam sem volt róla, hogy mikor tér vissza. Éppen az édesburgonyákat pucoltam meg, amikor váratlanul megszólalt a csengő. Úgy elmerültem a gondolataimban, hogy elsőre ugrottam egyet ijedtemben, és csak ezt követően mosolyodtam el a saját szétszórtságomon. A kutyák persze egyből felbolydultak, és az ajtónál szűkölve akarták üdvözölni az érkezőt. Az első gondolatom az volt, hogy Holly biztosan elfelejtett kulcsot vinni magával, de akkor valószínűleg telefonált volna. Végül a ruhámba törölgetve a kezeimet, kitereltem a két ebet a hátsó kertbe. Olyan biztos, ami biztos alapon, hogy aztán sietve száguldjak a bejárati ajtó felé. - Egy pillanat! – szóltam ki, már ha volt elég türelmes az illető ahhoz, hogy kivárja a bebocsátását. Ugyan nem voltam olyan szalonképes, kifogástalan állapotban, ahogy megszokhatták tőlem, de itthon csak nem fogok kiskosztümben őgyelegni. Így aztán, mit sem törődve a kényelmesen kopottas farmerrel, és a kissé kinyúlt felsővel, már tártam is ki a bejáratot. – Ó, szia! – mosolyogtam rá az érkezőre barátságosan. Úgy tűnt, mintha egy kicsit ideges lenne, de máris igyekeztem a kedvességgel elűzni a feszültségét. - Én pedig Patricia Calhoun! – árultam el én is a nevemet, miután megtöröltem sebtében újra a kezemet, és elfogadtam a felém nyújtott kacsót. Nem szorongattam meg, de elég határozottan fogtam ahhoz, hogy ne lehessen eltiporhat, gyenge személyiségű embernek titulálni. – Nem, hivatalosan még nem találkoztunk! – ráztam meg a fejemet, kiseperve néhány kósza tincset az arcomból. Nekem is ismerős volt, ráadásul név alapján én már egyből be is lőttem őt. Mikor a rendőrséghez került, az én kezemen is átment az aktája, mint általában mindig. Egy kicsit rosszul is éreztem magam, hogy ennyivel nagyobb előnyöm van vele szemben, de ki gondolta volna, hogy éppen a szomszédomba fog költözni? - És azt hiszem, hogy nagyon fogsz ennek örülni, ha megtudod, hogy honnan vagyok ismerős! – vigyorodtam el szélesen. A hétköznapi életben, civilként nagyon közvetlen és barátságos voltam, de a munkám során profinak tartottak. Ebből kifolyólag a legtöbb rendőr addig volt boldog, amíg nem volt szerencséje hozzám. Ezzel tudni kell együtt élni, ráadásul én segítek nekik. Én tudtam, ők meg szerették ezt elfelejteni. – Pszichiáter vagyok, biztosan láttál már az őrsön. – a vörös hajam amúgy is elég jellegzetesnek mondható, elég néhányszor megfordulnom az irodákban. - Gyere csak be, ha ráérsz! Éppen főztem, megkínálhatlak valamivel? – közben el is álltam a nyílásból, hogy beinvitálhassam. - Azt nekem hoztad? - érdeklődtem mosolyogva, a kezében tartott csomagra bökve. - Ó, és szólíts csak nyugodtan Trishnek! - tettem hozzá szórakozottan, várva a válaszát. Marad, vagy megy.
ár a mosolya láttán tudtam, hogy jól döntöttem, hogy átjöttem ma ide. Barátságos, nyílt tekintetű fiatal nő, aki még ismerős is valahonnan. Ennél jobb szomszédot nem is kívánhatnék. Reménykedtem benne, hogy nem valami sznob házaspár, vagy egy másik idős öregasszony fog élni ebben a csodás házban, és hála az égnek, imáim meghallgattattak. -Nagyon örvendek.- válaszoltam én is egy széles mosollyal, mikor határozottan kezet fogtunk és tovább vigyorogtam. Szimpatikus nő, az már egyszer biztos és még mindig azt érzem, hogy még, ha nem is leszünk öribarik, akkor is jól jön, ha az ember legalább a szomszédját ismeri. Minimum az egyiket, bár van egy olyan érzésem, hogy előbb-utóbb a vénasszonnyal való találkozáson is túl kell esnem. Ahogy tovább csigázta a kíváncsiságomat, honnan is ismerős nekem, egy csomó helyszín megfordult a fejemben, amiről úgy véltem, hogy láthattam ott. A vörös haja elég kirívó és azt hiszem, épp ez az, ami miatt megjegyeztem az arcát de, ha itt a helyszínen tarkón lövéssel fenyegetne valaki, akkor se tudnám megmondani, hogy hol láttam. -Hát persze. Úgy egy hete láttalak az irodában. Igen, így már emlékszem.- vigyorogtam továbbra is, majd bentebb léptem, ahogy felajánlotta, hogy kerüljek beljebb, végül mikor megemlítette, felemeltem a szatyrot és még egyszer belenéztem. Utálok ajándékozni vagy úgy általában bárkinek vinni valamit, de inkább hoztam ezt a pár apróságot, mint, hogy üres kézzel jöttem volna. -Igen. Mivel süteményt nem nagyon szoktam csinálni, inkább hoztam pár apróságot, ha már átjöttem köszönni.- vigyorogtam lányos zavaromban, majd átadtam neki az ajándék táskát és picit szemügyre vettem a nappalit, ahova komótosan besétáltam. -Nem, nem kérek semmit, köszönöm.- utasítottam el udvariasan, mert nem rég ebédeltem és most szomjasnak se érzem magam, meg nem is azért jöttem persze, hogy itt neki álljak enni vagy inni. Akárcsak Trish, a szoba is finom volt, barátságos és kellemes hangulatú. Illik hozzá és azt hiszem, nem is állna jól neki egy agyon csicsázott modernt nappali, bár pszichiáterként biztosan tisztában van a saját ízlésével. Az én lakásomban minden bútor ott van, ahol az előző tulaj hagyta és nekem pont meg is felel az egész, de nem hiszem, hogy tükrözi a személyiségemet. -Rendben. Te pedig hívj Norahnak vagy Chrisnek. Amelyik jobban tetszik.- csúsztattam kezeimet a farmerom zsebeibe, ha már megüresedett a praclim és körbe pillantottam még egyszer a szobán. -Igazán gyönyörű lakás.- mosolyodtam el, majd elképedve fejet csóváltam, ahogy újra végig gondoltam, hogy épp egy olyan személy a szomszédom, akit az őrsön kismilliószor fogok még látni és talán lesz olyan helyzet is, hogy engem fog elemezgetni. Vagy már meg is tette? Ez a gondolat mondjuk kicsit ijesztő, de igazából nincs takargatni valóm. -Ne haragudj, hogy így rád törtem. Egész délelőtt azon matekoztam, mikor illik valakihez váratlanul beállítani, de rájöttem, hogy igazából semmikor.- vontam meg vállaimat vigyorogva, míg elnézést kértem, de van egy olyan érzésem, hogy akkor se zavart volna el, ha épp nyakig lenne valami melóban. Én sem tenném és én általában magamból indulok ki. -Te is egyedül élsz?- kíváncsiskodtam, ha már itt vagyok és ugye az sem árt, ha tudom, kire számítsak még, amíg itt vagyok. Bár úgy sejtem, hogy egyedül van épp, de az nem azt jelenti, hogy egyedül is él. Amilyen csinos, fiatal nő, simán el tudnám képzelni, hogy férje van vagy minimum stabil kapcsolata, de azért ilyesmikre még nem akarok rákérdezgetni. Isten ments, hogy rögtön az első percekben belemásszak az életébe a hülye kérdéseimmel.
Örömmel láttam, hogy kezdett kicsit a kezdeti feszültség után felengedni. Ez határozottan pozitív változás volt szerintem, ráadásul nagyon szerettem új embereket megismerni. Rossz lett volna, ha nem jövök ki az új szomszédommal, akit valamilyen oknál fogva eddig még nem fedeztem fel. Pedig biztos vagyok benne, hogy ha valamikor láttam volna őt korábban, akkor már beazonosítottam volna. Talán én üdvözöltem volna őt az őrsön, de jobb később, mint soha. - Igen, az elképzelhető! – bólogattam, továbbra is megőrizve a jó kedvemet. – Időnként be szoktam járni. Nem mindenki utál ám, de a legtöbben nem rajonganak értem. Tudom én, hogy mindez nem a személyem, hanem a foglalkozásom ellen szól, úgyhogy nem szoktam magamra venni. Ha valaki késik, vagy egyszerűen csak kíváncsi vagyok, akkor benézek. – vontam meg végül a vállaimat. Akkor is így tettem, ha egy kis társaságra vágytam. Lehetett volna saját kis konyhám is, de nem éltem a lehetőséggel. Jobban szerettem a rendőrökébe lejárni, még ha saját kávét ittam is, és nem az automatás löttyöt. - Ez nagyon kedves tőled, köszönöm szépen! – átvettem a csomagot, ha már ilyen szemtelenül rákérdeztem, és bele is lestem azzal a lendülettel, miközben a lábammal ügyesen behajtottam az ajtót. – Úgyis sütni készültem egy kis süteményt, majd viszek át neked, ha már te nem szoktál csinálni. – ajánlottam fel, mert én már csak ilyen gondoskodó vagyok. – Biztos? Egy kis csokit sem? – húztam elő a bonbont, meglengetve felé a dobozt. - Oké, akkor Norah! – bólintottam, elraktározva magamban a nevet, amit már amúgy is tudtam. – Köszönöm, két éve átesett egy kis plasztikán. – néztem körbe én magam is, megtorpanva a nappaliba vezető boltív alatt. Büszke voltam az otthonomra, és valóban az én ízlésemet tükrözte. – Ugyan már, ne szabadkozz! – legyintettem könnyed mozdulattal, mert ilyesmin én igazán nem szoktam fennakadni. – Nyugodtan jöhettél volna már előbb is, bár ebéddel sajnos akkor sem tudtalak volna megkínálni, mert még csak nemrég fogtam hozzá. – érezhetett is némi illatot kiszűrődni a konyha irányából. - Ennyire nyilvánvaló? – nevettem fel, cseppet sem sértődve meg a kérdésen. Közben magamban elraktároztam, hogy ő viszont biztosan egyedül él. - Egyébként a két kutyámmal élek, csak kiengedtem őket hátra a biztonság kedvéért. Nem mindenki szereti, ha állatok lebzselnek körülötte, ők meg elég barátságos jószágok. – a méltatlankodó nyüszítés mintegy varázsütésre hangzott fel a teraszra vezető ajtó túloldalán, én meg jót mosolyogtam rajta. – Meg most a nővérem is itt lakik. Ha kicsit korábban jössz, vagy éppen később, biztosan vele is találkoztál volna. Valószínűleg nem fogod tudni elkerülni, ő elég barátságos teremtés. – nos, igen, Holly tényleg ugyanolyan könnyedén elegyedett szóba idegenekkel, mint én. Biztosan családi vonás. - Meg összetéveszteni sem fogod tudni senkivel, mert pont olyan vörös a haja, mint nekem. – túrtam bele játékosan a tincseimbe. – Sietsz, vagy van kedved leülni? – mivel semmit nem kért, így hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Feltartani sem akartam csak azért, hogy udvariasságból maradjon itt.
gazság szerint én sosem éreztem utálatot a pszichiáterek iránt. Mikor a férjem meghalt, egy kedves hölgy nagyon sokat segített nekem, ahogy elkezdtem gyógyszereket szedni meg piálni és egyéb finomságok. Bár, a gyógyszerek a mai napig kísérik a mindennapjaimat, de már negyed annyira se függök tőlük. Tudok nélkülük is aludni, ha nem zaklat fel semmi aznap. Szóval, az ilyen emberekre, mint Trish, soha nem tudtam haragudni. Igen durva munkájuk van és, egy percig sem irigylem őket. Más kérdés, hogy egyes embereket feszélyez a közelségük, mert már egy-egy gesztusból vagy testtartásból sok mindent le tudnak szűrni és ez zavarba ejtő. -Szerintem nem utálnak, csak a közeledben senki se tudja, hogy viselkedjen, mert tudják, hogy sok mindenből következtetéseket tudsz levonni pillanatok alatt. Senki sem szereti, ha belelátnak.- mosolygok, ahogy próbálom kicsit megnyugtatni és szerintem közel is járok az igazsághoz. Ha megkérdezném az őrsön lévő embereket, nagy részük biztosan ezt mondaná. -Ez a legkevesebb.- visszakozok, mielőtt még neki állna komolyabban hálálkodni azokért a kis semmikért, amiket hoztam. Lényegében, egyáltalán nem ilyesmit szoktak vinni a szomszédoknak szerintem, amikor először találkoznak, de ez most olyan Norah-féle ajándék. -Az nagyon jó lesz, mert enni szeretek, csak lusta vagyok.- nevetem el magam, ahogy kicsit bátrabban megnyilvánulok, de nincs mit tagadnom. Nem szeretek a konyhában pepecselni és nincs is nagy tapasztalatom az ilyesmikben. Szégyen vagy sem, nő létemre nem vagyok egy mester szakács. Persze, apróságokat elkészítek én is, meg alap dolgokat, de nem szoktam túl cifrázni. Az nem az én világom. Inkább rendelek egy pizzát és kész. -Nem, tényleg nem kérek. Habár, egy pohár vizet lehet elfogadnék.- nem akarok pofátlan lenni, de a nagy izgalmak hatására egészen megszomjaztam. Ugyanakkor, most már sokkal nyugodtabb vagyok, mert szemmel láthatóan jól jártam a szomszédaimat tekintve. Legalábbis, az egyik biztos, hogy jó fej. -Jól sikerült az a plasztika.- mosolygok továbbra is és elkezdek kicsit matekozni, hogy mióta is élhet itt Trish. Amúgy is sejtettem, hogy nem frissen érkezett ember, mint én, de a két év az már biztos. Ebből ugyan nem lehet kikövetkeztetni, hogy mióta is lakik itt, de nem is akarok ennyire kérdezősködni. Idővel majd minden kiderül. -Dehogy. Direkt nem akartam akkor jönni, hiszen nem kajálni jöttem. Nem rég ebédeltem én is, szóval ne izgasd magad emiatt.- tartom fel magam elé két kezem, hogy jelezzem ténylegesen, hogy felesleges ilyesmi miatt aggódnia. Nem fogom ettől egy lusta nőszemélynek tartani, mert nincs kész ebéd időre a kaja és nem kínál meg. Még én érezném magam pocsékul, ha idepofátlankodtam volna kaja időben. Sosem tartottam ezt szép dolognak. Kivételt képez persze az, ha valakit konkrétan áthívnak ilyesmi kajálásra. Az megint más tészta. -Sajnálom. Szakmai ártalom, de mivel férfi holmit nem nagyon láttam itt a nappaliban és az egész lakás olyan nőies, sejtettem, hogy így lehet. Nem akartalak megsérteni ezzel vagy ilyesmi. Én is egyedül vagyok.- mentegetőzök gyorsan, mert eszem ágában sem volt bunkónak lenni, csak sokszor kibuknak belőlem az ilyen kérdések. Attól, hogy én nem érzem gáznak vagy cikinek, hogy egyedül vagyok, másnak ez talán rosszul eshet. Az én szememben ettől még Trish nem kevesebb, sőt. Szerintem vagányak azok a nők, akik inkább vannak pasi nélkül, mint, hogy bármilyen jött-menttel összeálljanak csak azért, hogy elmondhassák, van valakijük. -Imádom a kutyákat.- lágyul meg az ábrázatom, mikor szóba kerül a két kutyus, akit most jobbnak látott kiengedni az udvarra, de elhatározom magamban, hogy egyszer mindenképp össze kell haverkodnom velük. Én is terveztem, hogy magamhoz veszek egy négylábú barátot, de félek, hogy nem tudnám gondját viselni a sok munka mellett. Ugyanakkor az is lehet, hogy bele kellene vágnom egyszerűen, és majd kialakulna a dolog. -Kár, de remélem lesz még alkalmam megismerni.- húzom el kissé a számat, ahogy kiderül, hogy van egy nővére is, aki szintén vörös hajkoronával rendelkezik. Kezdem kissé laposnak érezni az én sötét fürjeimet, pedig mindig olyan büszke voltam rájuk. Valójában mindig is tetszett a vörös hajszín, de pechemre, nekem nem állna olyan jól, mint Trishnek. -Nem akarok sokáig zavarni, amúgy is át kell még olvasnom pár aktát, de pár percig még maradok. Közben te nyugodtan folytasd a főzést, nehogy elkéss vele.- ajánlom fel a segítségem, ami kimerül abban, hogy maximum beállok a konyha ajtóba és figyelem, ahogy főz. Hátha ellesek egy-két trükköt. -Igazából, csak azért jöttem, mert nekem még a város is nagyon új és reméltem, hogy olyasvalakit sodort mellém az élet, akivel még talán tudok is néha váltani pár szót.- fogalmazom meg röviden és szolidan, hogy mekkora kretén is vagyok, hogy nem, hogy barátaim de még ismerőseim se nagyon vannak, bár a munkám mellett ez nem is csoda. Amúgy se sokan szeretnek rendőrökkel haverkodni, nem is értem, miért...
- Igen, ez igaz. Én sem rajonganék azért, ha valaki könnyedén megállapítana velem kapcsolatban dolgokat. De azért hidd csak el, hogy sokan tényleg nem szeretnek bejönni hozzám, egyenesen irtóznak tőlem, és ezt nem is rejtik véka alá. – bizony, sok ilyen példa volt már, csupán ezért mertem általánosítani. Noha egyébként nem voltam híve soha az ilyesminek, mivel szerintem nincs két egyforma ember. – Tudják, hogy sok múlik rajtam, és tartanak tőle, hogy eltiltom őket a munkától. – mosolyodtam el, annak meg határozottan örültem, hogy Norah-n ennek nyomát sem láttam. Tudtam, hogy állt már kezelés alatt, de a vele kapcsolatos plusz információimat bölcsen elhallgattam, mielőtt teljesen elüldözném innen. - Akkor megbeszéltük, és legközelebb én nézem meg a te házadat! – nevettem el magam jókedvűen. Legalább nem vette tolakodásnak, hogy szívesen megkínáltam volna. Az ilyesmi nekem magától jött, másoknak is vittem át, vagy be a rendőrségre. Mondjuk, ott a legtöbben nem értékelték olyan nagyra, vagy kaptam a beszólásokat, amiket olyan profin engedtem el a fülem mellett, mint ahogyan kielemeztem a pácienseim érzelmeit. Nem szép dolog ugyan, de ez volt a dolgom. - Nagyszerű, akkor gyere! – összecsaptam volna elégedettségemben a kezeimet, de még időben kapcsoltam, hogy bizony most az egyik tele van a nekem szánt ajándékokkal. Intettem is, hogy kövessen engem, a cuccokat pedig leraktam az egyik kis asztalkára, biztos helyre. – Máris adom a vizet! – dünnyögtem magam elé, ahogy a hűtőben kutakodtam. Kisvártatva rá is leltem a flakonra, aztán töltöttem a vendégemnek egy újonnan leemelt pohárba. – Köszönöm, szerintem is egész pofás lett! – közben lopva újra körülnéztem. Tényleg meg voltam elégedve mindennel, büszke voltam az otthonra, amit teremtettem. - Nos, rendben! De legközelebb átjöhetsz amiatt is, ha már nem rajongsz a főzésért. Én általában nem tudok keveset csinálni. Még akkor sem tudtam, amikor egyedül laktam itt, úgyhogy több napig ettem. – a lehető legőszintébben mondtam. Persze nem akartam állandóan főzni rá, de olykor-olykor azért belefért volna, hogy őt is megkínáljam. Már csak azért is, hogy ne legyen annyira egyedül. Én most már nem leszek, sőt, talán túl sokan is leszünk néhány hónap múlva. Ezt még mindig szoknom kellett egy kicsit. - Ugyan már, csak cukkoltalak egy kicsit! – nevettem újra. – Ne aggódj, nem sértődtem meg egy kicsit sem! – biztosítottam róla vidáman. – Tényleg elég nőies, de én szeretem így. Majd egyszer talán lesz valaki, aki széthagyja az összes holmiját, de egyelőre ez a veszély még nem áll fent. – tehát nincs párkapcsolatom, ezzel ezt is a tudtára adtam. Ha esetleg legközelebb egy férfi nyitná ki az ajtót előtte, akkor elkezdhetne aggódni, hogy valami baj van. – Tényleg? – felcsillantak a szemeim a plusz információ hallatán. – Akkor nem bánod, ha beengedem őket? – böktem az üvegezett ajtó felé, ami a konyhából nyílt a teraszra, és ott toporgott a két kutyám. - Gyertek be! – tártam ki előttük, mire mind a ketten egyszerre nyomultak be, és nem törődve azzal, hogy mi az a jól neveltség, már le is támadták Noraht, mint legújabb ismerősüket. – Ők Sandy, és Bogart. Köszönjetek szépen Norahnak! – elbűvölten néztem az ide-oda csóváló farkakat. – Ó, ebben biztos vagyok, még csak most költözött ide! – utaltam vissza Hollyra. – Szóval hazahordod a munkádat, mi? – ezt az információt máris elraktároztam magamban, akaratlanul is. Nekem meg ez volt szakmai ártalom, de hát nem tehetek róla. – Már nincs sok hátra, bár azt sem tudom, hogy Holly mikor jön vissza. – ingattam a fejemet tanácstalanul, miközben folytattam a krumplik pucolását, majd felszeletelését. - Lehet, hogy a végén meg is fogod unni, hogy nem csak itt, de mindenhol belém fogsz botlani. – mert hát a közös munkahely nem egy utolsó szempont. – Nem szabadulsz tőlem, de az ajtóm mindig nyitva áll. Bent is, és itt is! – talán azért voltam vele ennyire nyílt és barátságos, mert tudtam róla, hogy rendőr. Máskülönben nem valószínű, hogy ennyire közvetlen lettem volna egy idegennel.
ár ő pszichiáter és, talán teljesen más következtetéseket von le az emberekről egyes gesztusok, szavak és mozzanatok alapján, ugyanakkor ez nekem is a munkám része egy kicsit. Persze, egy nyomozó nem olyan profin űzi a szakma ezen részét, de például egy kihallgatás során sok mindenben segít, ha valamennyire konyítunk a pszichológiához. Na és persze ott van a megfigyelőkészség. Ahogy én is kiszúrtam egyből, hogy nincsenek férfi holmik, úgy más nyomozó is megtette volna, hiszen az a dolgunk, hogy minél rövidebb idő alatt a legtöbb apróságot észre vegyük, amire más esetleg nem figyelne fel. De isten ments, hogy neki álljak most itt annyira tüzetesen leskelődni. Ez az "egyedül élsz" kérdés is, csak véletlenül csúszott ki a számon. Ő se áll neki elemezgetni engem, hogy a viselkedésem alapján ilyen és ilyen vagyok. -Hát akkor, csak azt tudom ajánlani, hogy az olyan bunkókkal ne foglalkozz. Őket is elég sokan utálják, akarom mondani, minket. Szakmai ártalom ez, ahogy talán neked is.- húzom el kissé szomorkásan a számat, mert bizony akadnak olyan szakmák a világon, melyek mellett meg kell tanulnia az embernek kezelni azt, hogy esetleg csúnyán néznek rá az utcán és, hogy soha nem fognak mellette teljesen ellazulni. -Persze, de ahhoz elég komoly indokok kellenek, csak ők ezt nem tudják, gondolom. Vagy azt nem tudják, hogy miféle megnyilvánulások adnak okot erre.- találgattam óvatosan, bár őszintén szólva nem is érdekel az, hogy ki mennyire dilis az őrsön. Nekem épp elég, hogy anno hagyták, hogy folytassam a munkámat, mert bár meg voltam kicsit zuhanva, a képességeim mégis olyanok, melyet nem lett volna érdemes veszni hagyni. A főnököm is azért helyezett át ide, hogy segítsen és ezért örökké hálás leszek neki. Tényleg jót tesz az új környezet. -Készülj fel, az enyém nem lesz ennyire szép. Azóta, hogy megvettem, semmit nem cseréltem le. Bár, már fontolgattam, hogy megpróbálom én magam berendezni.- morfondíroztam újra, mert ezen valóban sokat gondolkoztam mostanában. Jó és szép a lakás, de talán tudnék szebbet varázsolni belőle. Afféle önkifejezés lenne, ha magam bútoroznám be és tekintve, hogy a Bostonban eladott házam árából még mindig van félre téve, még pénzem is lenne rá, hogy tatarozzak kicsit. Festés, új bútorok és egyebek. -Talán, még tanácsot is kérek majd tőled, hogy mihez kezdjek a lakásommal.- nevettem el magam, de valójában, csak vicceltem. Nem lakberendező, hogy ilyesmivel fárasszam, ugyanakkor baráti tanácsa biztosan lenne. Kitörő öröme láttán mosolyogva indultam meg utána a konyhába, majd megköszöntem a vizemet és csípőmmel az ajtófélfának támaszkodva figyeltem, ahogy tevékenykedik tovább. Megnyugtatott a tudat, hogy ezzel a folyamattal, amit épp csinál, még én is tisztában vagyok. Mindjárt vállon is veregetem magam. -Na igen. A legtöbb pasi szereti széthagyni a holmijait, szóval rögtön meg fog látszódni a lakásodon, ha a horgodra akad egy.- mosolygok, miközben kezdünk egyre csajosabb témára váltani, de persze nem akarok egész idő alatt a pasikról csacsogni. Azt hiszem, a nőknél ez valami genetikai dolog, hogy végül mindig ennél a témánál lyukadnak ki, de majd csacsogunk róluk eleget, ha lesz valamelyikőnknek egy a háznál. -Persze! Miattam ne tartsd kint őket. Jól meg vagyok a kutyákkal és nem zavarnak.- vigyorogtam, majd figyeltem, ahogy kitárja az ajtót a két kutya előtt, akik azonnal engem vettek célba. Mivel tudom, hogy nem szabad rögtön rájuk csimpaszkodni, először csak hagytam, hogy körbe szimatoljanak, majd lehajoltam hozzájuk és megsimogattam őket. Igazságosan, nehogy féltékenyek legyenek egymásra. -Sandy és Bogart. Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Nagyon cukik vagytok.- duruzsoltam a két ebnek, akik ezt farok csóválással díjazták és egyre inkább éreztem a késztetést, hogy én is szerezzek magamnak egy kutyát. Talán, valamelyik nap benézek a menhelyre mert, ha már kutyát akarok, szerintem az a legjobb, ha egyben segítek is az egyiken és kihozom egy ketrec mögül. Ugyanakkor, ha csak öreg kutyákat találok majd, akkor megóvom magam a fájdalomtól, hogy rövid időn belül elpusztuljon a kedvencem, és inkább szerzek egy kiskutyát. -Igen, sajnos szokásommá vált, hogy lezáratlan ügyek aktáival jövök haza. Igazság szerint, mivel egyedül vagyok, borzasztóan ráérek és legalább lefoglalom magam, amíg nem szólal meg a csipogóm.- árultam el a teljesen őszinte okát annak, miért olvasgatok még itthon is aktákat. Nem akarom én előadni, hogy ennyire pedáns vagyok vagy munkamániás. Szimplán unalomból csinálom és így legalább úgy érzem, hogy hasznosan töltöm a szabadidőmet. -Előbb-utóbb biztosan megjelenik.- jegyeztem meg, miközben a kutyákat dögönyöztem és nem is akartam nagyon kíváncsiskodni a nővérével kapcsolatban. Biztosan meg fogom egyszer ismerni, ha ő is itt lakik, ugyanakkor nem vagyunk még akkora puszi pajtások, hogy neki álljak kíváncsiskodni a nővéréről. -Köszönöm, ezt megjegyzem, csak nehogy a végén neked legyen majd eleged belőlem.- vigyorogtam, majd felegyenesedtem és, csak hagytam, hogy a kutyák a csípőm mellett lógó kezemet nyaldossák. Azt hiszem, kedvelnek. Kétlem, hogy azért nyalogatnának, mert utána meg akarnak kóstolni. Viszont a csipogóm hangjára abbahagyták a nyalogatást és érdeklődve forgatták a fejüket az övemen lévő kütyüt nézve. -Basszus. Bocsánat.- morogtam, miközben megnéztem a számot és elő vettem a mobilom, hogy visszahívjam az őrsöt. -Ne haragudj. Az őrsről hívtak. Muszáj visszatelefonálnom.- szabadkoztam, miközben -ha már nyitva volt az ajtó- kisétáltam oda, ahova nem rég a kutyák lettek miattam "száműzve" és tárcsáztam. A beszélgetés nem tartott sokáig, de arra épp elég volt, hogy elvegye a kedvem az élettől is. -Rendben. Értesítsd a mentőket és a tűzoltókat. Azonnal indulok én is!- fejeztem be a beszélgetést, miközben visszasétáltam a konyhába és sajnálkozva Trishre pislogtam. -Sajnálom, mennem kell. Egy férfi le akar ugrani az egyik panel tetejéről. Biztosan látni fogod a tévében perceken belül, mert azok persze, már ott vannak.- morogtam utálkozva, mert, ha valamit utálok, azok a riporterek. Karrierista őrültek, akik mások szerencsétlenségét kihasználva másznak feljebb a ranglétrán. -Köszönöm a beszélgetést és remélem, még találkozunk.- mosolyodtam el végül, majd a kutyáktól is elköszöntem egy-egy simogatás kíséretében és vártam picit, hátha Trish szeretne kiengedni de persze, ha nagy munkában van, kitalálok én egyedül is.
- Ó, én tényleg nem szoktam magamra venni az ilyesmit! – legyintettem könnyed mozdulattal. Tudtam annak idején, hogy így lesz, vagy legalábbis számítottam rá, úgyhogy nem okozott túl nagy meglepetést. Az mondjuk teljesen más volt, hogy immár élesben kellett ezt kezelnem és elfogadnom, de én választottam ezt. Senki nem kényszerített erre a pályára. – Azt hiszem, hogy egyszerűbb ellenségesen viselkedni, meg nyűgnek tekinteni velem a találkozókat, pedig igazából pont ezzel nehezítik meg a saját helyzetüket. – elgondolkozva pislogtam magam elé, hogy aztán kék íriszeim ismét rátaláljanak Norah-ra. - Sokan meg pont tudják, hogy mit kellene mondaniuk, csak arra nem számítanak, hogy átlátok a szitán. – mosolyodtam el szélesen. Nem egyszer volt már olyan esetem, hogy meg akartak győzni arról, hogy tökéletesen készen állnak a munkára. Pontosan azokat a dolgokat válaszolták, amiket hallanom kellett volna ideális esetben, de én mégis láttam, hogy hazudnak. Talán saját maguknak is. Ebből pedig akadtak konfliktusaim, nem is egy. Megkaptam számtalanszor, hogy nem tudok én semmit, és csak a karrierjüket akarom tönkretenni, meg lehetne ezt még sorolni napestig. - Szerintem az nagyon izgalmas, ha az ember a maga képére alakíthatja az otthonát, a saját ízlése szerint. Eszem ágában sem lett volna lakberendezőt fizetni, mikor elszórakozhattam én magam is a válogatással. Másnak teher, nekem kikapcsolódás volt. – vallottam be őszintén, könnyed mozdulattal rántva egyet a vállaimon. – Nyugodtan, szívesen segítek! – ajánlkoztam önként, bólogatva is a szavaim mellé. Nekem egyáltalán nem okozott volna gondot, hogy tanácsokat osztogassak, még ha a végső döntést nem is én hozom meg egy-egy bútorral, vagy színnel kapcsolatban. - Az biztos, bár egyelőre nem horgászok. – számomra nem volt kellemetlen ez a téma. Egyébként nem kívántam elzárkózni sem egy esetleges kapcsolat elől. Ha jönne egy jó lehetőség, biztosan megismerkednék az illetővel, és talán még esélyt is adnék neki, de görcsösen nem keresgéltem. Az nem én lennék, hiszen így is teljes értékű embernek tekintettem magam. Elég aggasztó lenne, ha éppen én lennék kapcsolatfüggő, mikor olyan sok mindent tudok az efféle dolgokról, már persze szakmailag. - Igen, nagyon cukik, és baromi hamar az ember fejére nőnek, ha hagyja. Én hagytam… - de egy cseppnyi harag sem volt bennem emiatt. El is nevettem magam, miközben elbűvölten néztem a két kutya, és az új szomszédunk ismerkedését. Szerettem őket nagyon, ők voltak az én társaim, amíg Holly be nem robbant az életembe újra. Amit szintén nem bántam ám, csak sok változás elébe néztünk. – Időnként én is dolgozok itthon, de próbálom a munkát az irodában hagyni, ha tehetem. Pedig nekem sem kell senki másra időt szánnom, de mégis. Megfogadtam magamban ezt a szabályt már kezdettől fogva, és próbálom is tartani magam. Ha nagyon unatkozol, inkább nézz be hozzánk! – javasoltam, mert szerintem sokkal jobb társaságban lenni, mint aktákat bújni. Már éppen mondani akartam, hogy ugyan, ne vicceljen már, nekem biztosan nem lesz elegem, amikor megszólalt a csipogó. Én már akkor sejtettem, hogy ez munka lesz, így csak bólintottam felé, és folytattam a főzést. - Valami komoly baj van? – érdeklődtem kíváncsian, amikor visszatért a konyhába. Csak fél füllel hallottam ugyan, de nem tűnt apróságnak. – Ó, az öngyilkos jelöltek mindig sok fejtörést okoznak. – húztam el a számat, amint megtudtam, hogy mi a helyzet, és kérdés sem volt, hogy mit fogok tenni. Már töröltem is meg a kezeimet. – Semmi gond, veled megyek! – közöltem nemes egyszerűséggel, nem tűrve ellenkezést. – Gyorsan firkantok egy üzenetet a nővéremnek, meg felkapok valami normálisabb ruhát. – azzal már ott sem voltam. Tényleg nem volt több néhány pillanatnál. Ugyan az összhatás még mindig nem a megszokott volt, de már nem volt olyan kopott az a farmer, és a póló sem úgy állt rajtam, mint tehénen a gatya. - A közelben van? – kérdeztem, miközben az üzenetet megírtam a konyhában. – Legyetek jók! – búcsúztam a kutyáktól, és már magamhoz is vettem a táskámat. – Szerintem menjünk egy kocsival. Az enyém közelebb van! – nem sokkal ugyan, de akkor is. – Mondd, hogy hová kell menni! – máskor is hívtak már ki, ráadásul túsztárgyalóként is jól funkcionáltam, ha nem volt kéznél erre képesített zsaru.
em tudom, hogy ha az őrsön ismertem volna meg és abban a környezetben beszélgettem volna vele elsőnek, akkor ugyanilyen szimpatikus lenne, de kétlem. Odabent valahogy mindenki mufurc és stresszes, ami nem épp a legjobb körülmény ahhoz, hogy az ember haverkodjon. Így viszont, hogy otthoni környezetben találkoztunk, szerintem nálam már alapból nem jöhet szóba, hogy valaha is utálnám azért, ami a munkája. Még, ha kutakodna is bennem. -Ha ki tudod zárni ezeket a dolgokat, akkor nincs gond.- mosolyodtam el és kicsit irigyeltem is ezért, mert ezzel szemben én az első héten képtelen voltam nem arra gondolni, hogy mindenki az "új csaj"-ként emlegetett valószínűleg és mindenki azt várta kíváncsian, hogy milyen zsaru vagyok. Mostanra már nem érdekel és azt hiszem, épp eleget bizonyítottam, hogy más zsarun koptassák a nyelvüket. Egyébként őrjítő, milyen pletykás banda van az őrsön. -Vigyázz, szavadon foglak!- mutatok rá, mikor közli, hogy szívesen segítene a lakásom átrendezésében és azt hiszem, ha arra kerül majd a sor, tényleg igénybe veszem majd a segítségét. Négy szem többet lát, mint kettő és igazság szerint, sok helyet még mindig nem ismerek a városban, hogy hol érdemes az ilyesmi cuccokat beszerezni. -Nem is kell. Jön majd magától az illető, ha akar.- helyeseltem a szerelmi témával kapcsolatban és tényleg hiszem, hogy ez így van. Engem is a véletlen hozott össze a volt férjemmel. Akkoriban épp eszem ágában se volt bepasizni, mégis megtörtént tök váratlanul. A jó dolgok mindig váratlanul jönnek. -Imádni való kis rosszcsontok.- vigyorogtam továbbra is, miközben a kezemet már szanaszét nyaldosták és a nagy szemeikkel azt várták, hogy tovább simogassam őket. Nem lehet velük betelni. Én is akarok egy kutyát! -Igen, igazad van. Le kéne szoknom róla, de nehezen megy. Szeretek a munkába temetkezni.- vontam vállat és most rám is lehet ragasztani, hogy munkamániás vagyok. Büszkén vállalnám, mivel már megkaptam párszor és idővel be kellett lássam, hogy tényleg így van. Ugyanakkor, ha van, ami elterelje a figyelmemet a munkámról, akkor meg eszembe se jut az egész. Kivéve, amikor épp jól érzem magam és megszólal a csipogóm, mint most is. Sajnos ez van, ha az emberre számítanak odabent még a szabadnapján is. -Mi? Biztos velem akarsz jönni? Hiszen épp főzöl és amúgy se muszáj.- hökkentem meg, de nem azért, mert nem örülnék, hogy velem akar tartani, csak csodálkozok, hogy ennyire segíteni akar. Ezek szerint ő is elég elhivatott és örülök, hogy ez kiderült. Kevés olyan szakember van, aki tényleg azért az, ami, mert segíteni akar az embereken. A legtöbben inkább a jó fizetést veszik az első szempontnak a többi meg nem számít. -Hát jó.- bólintottam végül, mikor neki állt összeszedni magát és írt gyorsan egy üzenetet a nővérének és persze, azon sem álltam le vitatkozni, hogy az ő kocsijával menjünk. Valóban egyszerűbb, mint átsétálni az enyémért, elő kotorni a kulcsait és utána elindulni. -Közel. A belvárosba vezető útról szerintem látni is fogjuk, hogy miről van szó, mert a firkászok természetesen addigra ott lesznek.- mutogattam a város irányába, melynek az egyik szélső paneljében ment el épp valakinek az esze és, csak remélni tudom, hogy időben odaérünk még és nem lesz csúnya végkimenetele az ügynek. Egy gyors búcsú a kutyáktól és már meg is indultam Trish kocsijához, hogy bedobjam magam az anyósülésre. -Ez a szombat egyre érdekesebben alakul.- sóhajtottam egyet és persze, részben örültem ennek a napnak, mert megismertem Trisht, ugyanakkor morcos voltam, amiért így belerondított valaki a délutánomba. Persze, sajnálom is szerencsétlent, mert minden bizonnyal beteg. Aki valóban öngyilkos akar lenni, az megoldja csendben. Az ilyen emberek, csupán figyelemre vágynak a legtöbb esetben és a firkászoknak hála, meg is kapják azt. -Voltál már ilyesmi helyzetben?- pillantottam rá menet közben, mert érdekelt, hogy vajon rá bízhatjuk-e a dolgot, ha nincs még ott a túsztárgyalónk, vagy sem. Bár kétlem, hogy pszichiáter létére ne tudna egy ilyen helyzetet kezelni.
- Csak nyugodtan! – legyintettem, barátságos mosolyt küldve felé. – Másként fel sem ajánlottam volna. – ez igaz is volt, udvariasságból nem szoktam felajánlani semmit. Igaz, hogy néha kényszert érzek rá, de uralkodni szoktam magamon, és nem teszek olyasmit, amit nem gondolok teljesen komolyan. Az efféle felajánlások bizony mindig szívből jöttek részemről, és szívesen segítettem volna neki tényleg, ha be kell rendezni a lakását. - Én is így gondolom. Szerencsére sosem éreztem magam kevesebbnek azért, mert nem volt épp mellettem senki. – futó kapcsolataim azért nekem is voltak, meg komolyabb is akadt már életem során, de ténylegesen említésre méltóval még nem büszkélkedhettem. Ezért is voltam most egyedül, aztán egyszer vagy kialakul valami, vagy kutyás öregasszony leszek, és az őrsön fogom élni a fél életem. Nem volt valami csábító jövőkép, be kell vallanom. – Tényleg gyorsan az ember szívéhez nőnek! – mosolyogtam szeretettel, ahogy a kutyákhoz beszélt. - Lehet, hogy neked is kellene egy! – jutott eszembe, mert arra következtettem, hogy egyébként nincs még házi kedvence. Pedig jó is az, ha van kiről gondoskodni, és ha nem is válaszolni, lehet beszélgetni is velük. Kiváló hallgatóság, és szerintem tényleg megértenek minden egyes szót. – Sokan vannak ezzel így ebben a szakmában, időnként én is előveszem itthon egy-egy esetemet, de mint mondtam, próbálok leszokni erről. – és szerintem neki is ezt kellene tennie. Jó megoldás lehetett, ha időnként átjön hozzánk inkább. Mivel nem akartam hallgatózni, ezért lekötöttem a figyelmemet a főzéssel, amíg Norah vissza nem tért, és el nem mesélte tőmondatokban, hogy mi történt. A riasztás nem volt új dolog számomra, egyszer jártam együtt egy nyomozóval, úgyhogy jól tudtam, hogyan működik az életük. Nincs pihenés, még hétvégén vagy szabadnapokon sem. Ha menni kell, akkor menni kell. - Persze, hogy veled! Jól jöhet a segítségem, ha nagy a baj! – közöltem magától értetődően, és olyan könnyedén hagytam félbe azt, amit csináltam, mintha egy cseppnyi bosszúságot sem éreznék miatta. Tényleg nem éreztem, hiszen majd folytathatom később, amikor végeztem ezzel az üggyel. Vagy, ha Holly nem bír majd várni rám, maga is befejezheti és megeheti. Sejtettem, hogy nélkülem nem fog nekiállni ebédelni, de azért lefirkantottam neki az üzenetben azt is, hogy nem tudom még mikor végzek. Át is öltöztem gyorsan, hogy még véletlenül se legyen esélye legújabb szomszédomnak arra, hogy itt hagyjon. Szerencsére meg sem próbálta, aminek nagyon örültem, még ha amúgy se hagytam volna neki sok választást. Ha nem vinne, akkor mennék magamtól. - Hihetetlen, hogy ebből van ekkora hír, holott ez mindennapos sajnos! – ingattam a fejem, immár a volán mögött ülve. El is indultam a város irányába, követve az instrukciókat. – Az is lehet, hogy az illető csak figyelemre vágyott, azért választott ilyen központi helyet. Másként, ha komolyan gondolná, nem ország-világ előtt akarná megtenni. – vélekedtem, megrázva a fejemet. Számtalan ilyen volt, és talán ezek voltak a legrosszabb ügyek. Lefutni a köröket vele, mikor egyértelmű, hogy valójában nem akar öngyilkos lenni, de mégis ilyen ostobaságok miatt veszélyezteti a saját, és mások életét is. - Hát, az tény, hogy nem számítottam ilyen fordulatra! – nevettem fel futólag, még ha maga a szituáció egyébként nem is volt nevetséges. – Persze, számtalanszor! – legyintettem fél kezemmel, szemeimet az úton tartva. – Sokszor hívtak már ki ilyen esetekhez segíteni, vagy utólag beszélgettem az illetővel. Olyan is volt, hogy sokkal rázósabb esethez hívtak, amikor túsztárgyalást kellett folytatni, és nem volt hozzá képzett nyomozó a helyszínen. – magyaráztam, néhány pillanat múlva pedig már láttam is a gyülekező tömeget, meg néhány keresztbe fordított járőrkocsit. - Azt hiszem, hogy meg is érkeztünk! – szálltam ki, miután leálltam. Megpróbáltak ugyan feltartóztatni minket a kordonnál, de vagy engem ismertek fel, vagy Noraht, végül beengedtek minket mindenféle kötözködés nélkül is. - Nahát, Doki! – csillant fel kajánul az egyik kint tartózkodó járőr szeme. – Úgy látom ma otthon hagyta azt a csinos kosztümjét! – elmés megjegyzésnek szánta ugyan, ám tőlem csak egy negédes mosolyt kapott válaszul. - Én is örülök, Hopkins járőr! – nemrégiben keveredett tűzharcba, ami után kötelezően jönnie kellett hozzám néhány beszélgetésre. Ezért ismertük egymást. – Ő itt Davies nyomozó! – mutattam be Noraht, ha esetleg nem ismernék egymást. – Szerinted felment már valaki? – intéztem ezúttal a mellettem álló nyomozóhoz a kérdésemet. - Már vannak fent, igen! – szólt bele a túlbuzgó járőr, mire megrökönyödve fordultam felé. - És mennyire van képben az illető? – utaltam itt arra, hogy mennyi tapasztalata van hasonló helyzetekben. - Ez az első ilyen, de valakinek muszáj volt mennie! – vonta meg lazán a vállait. – Szerintem csak műbalhé! – vélekedett a fiatal férfi, és látszott rajta, hogy tényleg nem hatja meg a dolog. - Ó, a fenébe is! – szitkozódtam az orrom alatt, amivel sikerült kiváltanom egy jóízű nevetést a kocsinak támaszkodó férfiból. - Doki, káromkodik is? – élcelődött tovább, ám én mit sem törődve vele, Norah felé fordultam. - Van rá esély, hogy tényleg műbalhé az egész, de mi van, ha nem? Sohasem lehet biztosan tudni az ilyeneknél, és én nem akarok kockáztatni azzal, hogy nem vesszük elég komolyan. Fel tudsz menni? Telefonon tudom mondani, hogy mit mondj. Vagyis… nem akarok beleszólni a munkádba! – emeltem meg megadóan a kezeimet, amikor észbe kaptam. – Mit tegyünk? – voltak tapasztalataim ilyen téren, de mégsem akartam átvenni az irányítást, hiszen nem az én dolgom volt. Én csak segíteni jöttem.
iközben Trisht vártam, komolyabban elgondolkoztam ezen a kutya lehetőségen. Csak azt nem tudom, milyen fajtát is szeretnék igazán. Igaz, a menhelyeken általában keverékek szoktak lenni és, ha ott nem találok elég fiatal kutyát, akkor jöhet a kisállat kereskedés. A legjobb az lenne, ha én nevelhetném kis korától. Valamennyire konyítok a kiképzős részhez, így eltanítgatnám én, hogy ismerjen pár trükköt, de persze nem akarnék belőle rendőr kutyát csinálni. Csak egy sima otthoni boldog ebet. -Naná, hogy jól jöhet a segítséged.- ennyit még utána szóltam, mikor elment öltözködni és magamban megjegyeztem, hogy talán ez az ismeretség nagy változásokat hoz majd az életemben. Ha lesz valaki, akivel tudok néha beszélni -akár, mint pszichiáter is, bár azt inkább kihagynám, ha már szomszédok vagyunk-, rögtön másabb lesz az életem. Mondjuk nem fogok annyira a munkámba temetkezni. Nem beszélve arról, ha szerzek egy kutyát magam mellé, akkor csomó más programom is lesz, mint itthon melózni és ez a gondolat, hogy változhat az életem -jó irányba- teljesen felvillanyoz. -Az, ha valaki másnak pocsék az élete, mindig nagy hír. Az emberek szeretik sajnálni a másikat és megbotránkozni, de mélyen legbelül meg örülnek más kárának meg annak, hogy ők nem jártak úgy, mint az a szerencsétlen fönn a tetőn.- sóhajtottam, miközben röviden véleményt nyilvánítottam és, csak utána jutott eszembe, hogy az ilyen mondataimból Trish sok mindent le tud szűrni. Talán azt is, hogy jó pár éve megingott a hitem az emberekben, annyi borzalmas dolgot láttam és bár tudom, hogy vannak kivételek, sajnos azok egyre kevesebben vannak. -Na igen. Mindig azt mondom, ha valaki tényleg meg akar halni, az otthon csinálja egyedül úgy, hogy még véletlenül se vegyék észre, mielőtt elérné a célt. Felvágja hosszában az ereit és beül egy kád vízbe vagy ilyesmi. Az ilyen emberek magukba vannak roskadva és figyelemre vágynak, bár ez a te szakterületed.- mosolyodtam el, mikor rádöbbentem, hogy kezdek én is pszichiáterbe átmenni és, bár mindig is szerettem az ilyesmi dolgokat és olvastam is rengeteg szakkönyvet, nem ez a szakmám. Más kérdés, hogy a szakmám mellett kötelező bizonyos szinten ehhez is érteni. -Hát ennek nagyon örülök! Tényleg jól jöhet még, hogy velem jöttél.- mosolyodok el, mikor közli, hogy többször is volt már hasonló helyzetekben és gyanítom, nem végezte rosszul a munkáját, ha végül hozzánk került. -Igen.- bólintottam, ahogy körbe pillantottam a lezárt helyen. Újságírók, kíváncsiskodók sorakoztak mindenhol, a zsaruk pedig próbálták lezárni a környéket, nehogy bármi gond legyen. Vagyis, hogy nehogy valakire rápottyanjon majd a tag. -Üdv.- fogtam kezet a pasassal, miután Trish bemutatott, majd figyelmesen hallgattam, mi a helyzet. Valakik már vannak fent, na de kétlem, hogy olyan szakember lenne akármelyik is, mint Trish és ez hamarosan be is bizonyosodott, hiszen Hopkins is megmondta, hogy ez az első esete. Bár, ha akarnánk, hagyhatnánk is, hogy tapasztalatot szerezhessen, de most nincs kedvem rizikózni. -Akkor szóljon nekik, hogy lejöhetnek. Én és a doktornő felmegyünk. -ez afféle válasz is volt Trish kérdésére, hogy mit tegyünk. A világért se hagynám, hogy kimaradjon ebből, ha már velem jött, ráadásul, ő legalább ért is ehhez és tapasztalata is van már. -A férfiról mit tudni?- lestem kérdőn a férfira, mire kicsit összeszedte magát, elnyomta csajozós énjét és megköszörülte a torkát. -Nos, 38 éves, elhagyta az asszony és megvonták a láthatási jogát a két gyerekétől. A szomszédok szerint napok óta ki se mozdult, most pedig hirtelen ez történt. Egyébként nyugodt pasasnak írták le, csak az asszony lépett félre, emiatt a válás. A neve Adam Silverstone.- adott kielégítő választ, de én inkább a "doktor nőt" figyeltem, hátha le tudok olvasni valamit az arcáról, majd megköszöntem az információkat. -Köszönöm, Hopkins járőr. Akkor felmegyünk és innentől átveszem az ügyet.- tudom, ezért meg lesz minden oka, hogy utáljon, de egyrészt azért hívott fel a főnök, hogy én kezeljem az ügyet, másrészt pedig azért, mert én vagyok az egyetlen idióta, aki már a legelején felajánlotta, hogy bármilyen ügy van hívhatnak, mert rohadtul ráérek. Szóval, onnantól kezdve nem egyszer hívtak már mindenféle időpontban mindenféle ügyhöz, én pedig kihívásnak tekintem ezeket. -Mehetünk.- pillantottam Trishre, miközben magamhoz vettem egy rádiót, majd elindultam a lifthez és, ha ő is csatlakozott hozzám, már el is indultunk a tetőre. -Bár nem vagyok szakértő, de szerintem nem fog leugrani. A gyerekeit biztos látni szeretné még, nem gondolod?- sandítottam "társamra", majd amint fölértünk, követtem a többi járőr iránymutatását egészen a tetőre vezető lépcsőig. -Nos, úgy gondoltam, hogy én itt maradok, ha baj történne, a háttérben ácsorgok majd, te pedig megpróbálhatnál beszélni vele, ha neked így megfelel?- a világért sem akartam ráerőltetni a dolgot, így megvártam mit válaszol és, ha úgy dönt, akkor bevállalom én a beszélgetést, de jobban örülnék, ha ő csinálná.
- Hát, ha nem is örülnek, de mindenképpen többet foglalkoznak másokkal, mint kellene. – egyetértően bólogattam, mivel én sem szerettem túlzottan, hogy az ember ennyire hajlamos beleütni a dolgát olyanba, amihez semmi köze. Más ember szenvedésének élvezetét pedig egyenesen taszítónak találtam. – Tudod, mások élete mindig sokkal izgalmasabb, mint a sajátunk. – pillantottam oldalra Norah-ra, vezetés közben. Szörnyen bosszantónak találtam ezt, de hát nem lehetett mit tenni. Mások vagyunk, én például segíteni próbáltam azoknak, akiknek baja volt, és nem élvezkedtem a kínjain. - Ugye? Én sem kürtölném szét ország-világ előtt, hogy mennyire gyáva vagyok és inkább a halált választom. – talán nem volt túlzottan szakmai, vagy profi véleménynyilvánítás, de úgy gondoltam, hogy magánemberként megtehetem, hogy ezt mondjam. Alig néhány perc múlva már nem tenném, de egyelőre csak mi ketten ültünk az autóban. – Persze ezek csak a figyelemhajhászok. Akik valóban segítségre szorulnak, azokra nincs egy rossz szavam sem. Van, hogy valaki annyira rossz színben látja az életét, és annyira csábítja az, hogy feladjon mindent, hogy tényleg meg is tenné. – volt már rá példa, hogy ilyen beteget kezeltem. Végül sikerült meglelnie magában és a környezetében az értékeket, de arra is akadt már példa, hogy kevésnek bizonyultam. Lehet, hogy sokszor tűntem érzéketlennek, de muszáj volt. Egyébként minden ilyen eset borzasztóan megviselt engem is. - Ha én öngyilkos akarnék lenni, szerintem a gyógyszereket választanám. Gyors és fájdalommentes, és általában hatásos is. – vélekedtem elgondolkozva, pusztán elméleti síkon. Én nem ilyen típus voltam, hanem túlélő. Túltengett bennem mindig is az élni akarás, ezért is voltunk Hollyval még mindig részei a tanúvédelmi programnak, noha természetesen erről senki nem tudott. Miután megérkeztünk, gyorsan bemutattam egymásnak a túlbuzgó rendőrt, akit már ismertem, és Noraht. Nem akartam ezzel túl sok időt elvacakolni, úgyhogy a lehető leggyorsabban rátértem a tárgyra. Szerencsére Hopkins is kapcsolt, és elég tempósan visszaállt a zsaru szerepébe. Ezt most nagyra tudtam értékelni, még ha szóban nem is fejeztem ki az elégedettségemet. Egészen addig nem is volt semmi problémám, amíg legújabb ismerősöm nem közölte a nagy haditervet. - Rendben! – bólintottam, követve Noraht az épület felé, aztán beszálltam vele együtt a liftbe. – Valószínűleg erre megy ki az egész. Fel akarja hívni magára a sajtó figyelmét, elérni, hogy együtt érezzenek vele, aztán valamilyen úton-módon visszakapja a láthatási jogot. – vélekedtem elgondolkozva, miközben a felvonó megindult velünk együtt a tető irányába. – Figyelj, nem tudom, hogy mennyi felhatalmazásom van nekem ehhez. – vallottam be őszintén, kissé tanácstalanul. – A helyzet az, hogy ennyire közvetlenül nem szoktam belefolyni. Van ebben is tapasztalatom, de általában útmutatást adok csupán, hiszen hivatalosan nem vagyok rendőrtiszt. – túrtam bele vöröslő tincseimbe. - Gondolod, hogy annyira örülni fog neki, hogy egy pszichiáter ment oda hozzá? Mert valószínűleg nem fog rendőrnek nézni, annyira pedig csak nem ostoba, hogy azt higgye, civilt engedtetek hozzá. – grimaszoltam egyet, mert elég kilátástalannak tűnt a helyzet. – Ha úgy gondolod, akkor megpróbálhatom én, csak nehogy később baj legyen belőle. – szögeztem le, mert az is lehet, hogy előveszik majd, amiért engem beengedett oda. Lehet, hogy szakember vagyok, viszont ez meg egy éles helyzet volt. Ráadásul annyira a tévébe sem vágytam, márpedig ezek után tuti benne leszek.
nnak ellenére, hogy féltem, milyen szemmel fog majd rám nézni Trish a vélemény nyilvánításom után, elmosolyodtam, mikor kiderült, hogy hasonlóan gondolja ő is. Bár szerintem minden ember tisztában van azzal, hogy amikor valaki akár azzal fenyegetőzik, hogy leugrik a tetőről vagy épp beszed két doboz gyógyszert aztán felhív valakit, hogy "bevettem egy csomó bogyót, meg fogok halni" az mind, csak azt akarja elérni, hogy figyeljenek rá. Vagy ott a másik példa, mikor valaki ezzel akarja maga mellett tartani az általa imádott embert, aki el akarja hagyni. Gusztustalan dolgok ezek de egy dolog közös ezekben az esetekben: betegekről van szó. Nem véletlenül mennek utána a pszichiátriára, hogy aztán rendbe szedjék őket és jobb esetben, pár hónap múlva visszatérhetnek a megszokott életükbe. Valóban, a gyógyszeres megoldás is finom és szolid már, ha az ilyesmit lehet annak nevezni. Nem lesz tőle minden csupa vér, nem okozunk másoknak kellemetlenséget -kivéve a szomszédot, zsarukat, mentősöket, halottkémet vagy a lakás tulaját- és fájdalommentesen lépünk át a túlvilágra. Jobb, mint vonat elé ugrani, ami aztán széttrancsírozza az embert és még annak is meg van az esélye, ha rosszul veti magát a mozdony elé, hogy túléli, csak épp egy életre nyomorék lesz. -Na igen, de ezek után, ha sikerül is leszedni onnan, kétlem, hogy a gyerekei közelébe engednék. Mehet a vigyorgóba, a gyerekei meg lehet látják a tv-ben, hogy apunak elment az esze és még jobban tönkre tesz mindent. Ha ezeket végig gondolta, akkor lehet, hogy ugrás lesz a vége.- sóhajtottam egyet, miközben reméltem, hogy a tűzoltók hamarosan itt lesznek és gondoskodnak róla, hogy akkor se legyen gond, ha ugrana a pasas. Mikor Trish röviden vázolta félelmeit, hogy ebből még akár baja is lehet, megráztam a fejem határozottan. -Nyugi, én fogom tartani a hátam, ha bármi gond lenne és gondoskodom róla, hogy téged ne vegyenek majd elő. Nyugodtan mondhatod majd, hogy én rángattalak bele és megfelelő szakember híján ez volt a legjobb lehetőség.- hadartam el gyorsan az érveimet és tudom, hogy a főnök megértené. Ezzel szemben, ha további vizsgálatok zajlanának, jönnének a hülye szabályok, hogy meg kellett volna várni, míg szakember érkezik a helyszínre meg bla bla bla. Csak épp addig leugrik a pasas talán. Épp ezek azok a helyzetek, amikor a szabálykönyvet gondolatban a hátam mögé dobom és úgy végzem a munkámat, hogy megmentsek egy életet, nem pedig azokra hallgassak, akik egy irodában nagy okosan összeírtak pár baromságot. -Nem kell tudnia, hogy pszichiáter vagy. Mondd azt, hogy joghallgató vagy és talán tudsz neki segíteni a pereskedésben. Füllenteni szabad ilyenkor de, ha nem szeretnéd elvállalni, nem erőltetem rád. Átveszem szívesen, csak én lehet, hogy inkább orrba verem és becibálom onnan, amilyen forrófejű tudok lenni.- vigyorodtam el és valóban, már erre is volt egy tervem. Két zsarut biztosan magunk mellett fogok majd tartani és abban az esetben, ha nekem kell vele beszélnem és úgy látom, hogy hiába jártatom a számat, erőszakkal fogom leszedni a tetőről és lehetőleg nem a rövidebb útvonalon. -Neked nem lehet belőle bajod, nekem pedig nem számít. Egy fekete pont a sok piros közt... kit érdekel?- vontam vállat jó kedvűen, miközben a tetőre értünk, ahol több zsaru is szorgoskodott. Az egyik úgy három méterre ácsorgott a pasastól és próbálta szóval tartani, majd mikor meglátott, közölte a férfival, hogy jött valaki olyan, aki tud neki segíteni és odasétált hozzánk, társa pedig ott maradt helyette. -Heló. Davies nyomozó vagyok, ő pedig Miss Calhoun, rendőrségi pszichiáter.- mutatkoztunk be a nő pedig kezet nyújtott mindkettőnknek. -Rogers járőr vagyok. Én tartottam szóval idáig a férfit, de nem nagyon mutat hajlandóságot arra, hogy lejöjjön onnan. A tűzoltók már úton vannak, de dugó van a belvárosban, így lassabban érnek ide, mint kellene. Miss Calhoun fog tárgyalni a férfival, vagy ön, nyomozó?- pillantott előbb Trishre majd rám a rendőr, én pedig meghagytam, hogy rögtönzött társam válaszoljon. Ha vállalja, én megszavazom neki a bizalmat. Nem véletlenül dolgozhat ő nálunk, szóval tudom, hogy jó szakember lehet. Viszont, ha nem akar rizikózni, akkor megyek én. Ilyen egyszerű az egész.
- Sajnos megvan rá az esély, hogy pont az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretne. – vélekedtem én is hasonlóképpen, mint Norah. – Biztos vagyok benne, hogy feltételekhez fogják szabni a láthatást ezek után, már ha egyáltalán újra tárgyalják a dolgot. Az is biztos, hogy lesz egy állapotfelmérése egy pszichiáterrel. – ezek így szoktak menni, én is a rendőrségen csinálok hasonlókat, ha valamelyik zsarunak lelki gondjai támadnak, vagy valamilyen trauma éri őket. Csak és kizárólag az én jóváhagyásommal térhetnek vissza a munkájukhoz, ez a bevett eljárás. Ezért nem kedveltek sokan közülük, mivel túl sok múlt az én döntésemen. - Nem is attól tartottam, hogy engem elővesznek, hanem attól, hogy neked lesz belőle bajod. – mondtam komolyan, hiszen nem szerettem volna, ha egy munka miatt, a puszta segítő szándékból fakadóan valakinek problémája lesz. – Bár tény, hogy ez jó megoldás lehet, talán ki tudjuk magyarázni… - sóhajtottam kissé gondterhelten, beletúrva vörösen pompázó tincseimbe. – Rendben! De valamit akkor is mondanom kell majd neki, mivel civileket nem engednének hozzá. Ennyi esze csak van neki is… - ha nem, akkor tényleg nagy gondok vannak, de erre most inkább nem tértem ki. Szerintem Norah is tisztában volt ezzel, nem véletlenül döntött az azonnali cselekvés mellett. - Jó, azt hiszem, hogy akkor jobb lesz, ha én megyek! – nevettem el magam akaratlanul is. – Bár lehet, hogy akkor már arra koncentrálna, hogy téged bepereljen, és el is menne a kedve az ugrástól. – viccelődtem kicsit, csak hogy oldjam a kialakult feszültséget. Az szinte tapintható volt, amint felértünk. – Megoldjuk, hogy senkinek ne legyen semmiféle baja! – jelentettem ki határozottan. Azért számított a szavam odabent, bárki bármit mondjon is. Voltak jó kis kapcsolataim, amiket az évek során alakítottam ki munka közben. - Üdvözlöm! – fogadtam el a bemutatást követően a járőr felém nyújtott kezét. – És megtudott tőle bármi érdemlegeset? – kérdeztem komolyan a nőtől. - Nem sokat beszél, úgyhogy nem lesz könnyű dolga! Úgy tűnik, hogy komolyak a szándékai… - kezdett bele, mire csak megráztam a fejemet. - Ha az lenne, nem várná meg odalent gyűlni a tömeget, nem várná, hogy kiérjenek a tűzoltók, akiknek az érkezésére már bizonyára számít. Remélem, hogy nem tévedek, és tényleg csak figyelmet akar magának. Ha komolyan gondolná, akkor már rég leugrott volna, és nem fontolgatná ilyen sokáig. – foglaltam össze a véleményem. – Én megyek oda hozzá, megpróbálom elterelni a figyelmét, és rávenni arra, hogy jöjjön le. – közben automatikusan a párkány szélénél álló férfi irányába néztem. – Huh, akkor kezdhetjük! – határoztam el magam hirtelen, még utoljára Norah-ra pillantva. - Bennem biztos, hogy nem fog kárt tenni, maximum magában, de arra sem látok sok esélyt. Nem lesz baj! – mondogattam határozottan, hogy aztán tétován körül nézzek. – Van valakinél egy doboz cigaretta? – kérdeztem fennhangon, mire Rogers járőr kérdőn felvonta a szemöldökét. - Mire kell az most önnek? – az értetlenségén elmosolyodtam, ő pedig közben elővette a zsebéből a dobozt. - Még jól jöhet. Évek óta nem gyújtottam rá, de hátha kedve szottyan egy szálhoz a fickónak! – azzal pedig máris kialakíthatok vele egyfajta kapcsolatot. – Köszönöm! – elvettem a dobozt, aztán pár pillanattal később megindultam a tető pereme felé. Nem tettem hirtelen mozdulatokat, csak igyekeztem lazának tűnni. Akkor is, amikor a férfi ijedten kapta felém a fejét. - Ne jöjjön közelebb! – emelte rám a kezét, szinte sütött róla az idegesség. Ezt támasztotta alá a halántékán végig csorgó verejtékcsepp is. - Ne aggódj, Adam! Trish vagyok, azért jöttem, hogy segítsek. – mondtam neki, aztán lopva Norah felé pillantottam újból, észrevétlenül biccentve felé. Egyelőre minden rendben volt. – Kér egy cigarettát? – kínáltam oda neki, miközben a számba vettem egy szállal. - Nem kérek! Ne trükközzön! – szólt rám ellenségesen, de elengedtem a fülem mellett. Megszoktam már ezt a viselkedést a rendőröktől is. - Eszem ágában sincs, csak gondoltam elszívok egy szállal, ha már ilyen szép a kilátás. – csak lazán, semmi probléma nem lesz itt. Nem akartam úgy tenni, mintha érdekelne a sorsa, mert pontosan erre ment ki az egész részéről. – Biztos nem kér? – kínáltam felé ismét a dobozt, majd meggyújtottam a sajátomat. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne köhögjek fel, de végül sikerült. - Na jó, de csak egyet! – egyezett végül bele, miután beszívtam néhány slukkot, és egyenesen felé fújtam a füstöt. - Rendben. Közelebb megyek magához, csak semmi hirtelen mozdulat! – figyelmeztettem, nehogy itt megrettenjen nekem, és véletlenül leessen. – Tessék! – nyújtottam egészen közel hozzá a kezemet, aztán leültem mellé. Én nem lógattam le a lábaimat, háttal a városnak foglaltam helyet. – Látja, máris jobb! – mosolyogtam rá barátságosan, miután elfogadta a felé kínált tüzet. A szívem természetesen a torkomban dobogott, és míg a pasas nem figyelt, némán formáltam a szavakat Norah felé, hogy továbbra is minden rendben.
em tudom, hogy, ha holnap visszagondolok majd erre a napra, milyen érzelmeket fognak kiváltani belőlem az emlékek. Eddig igazán jól telt a nap, csak ez a nyamvadt csipogó ne lenne az övemre akasztva. Olyan sokszor akartam már földhöz vágni és darabokra taposni, de nincs mit tenni. Ez a munkám. Ezt vállaltam. -Maradjunk annyiban, hogy a pasas, ha sikerül leszednünk onnan, úgyis nagyobb szarban lesz, mint én.- kacsintottam mosolyogva egyet Trishre és reméltem, hogy ezzel megnyugtatom. Őt is meg magamat is, mert nem is a férfi élete az, ami miatt a leginkább ideges vagyok, hanem Trish-é. Ugyanis, ha bele megy, hogy beszél a pasival és baja esik... na akkor eláshatom magam és igazság szerint, szívesen meg is tenném. Csak most jöttem rá, mennyire nem kellett volna belerángatnom ebbe az egészbe. -Nem tudom mit kellene tenni, hogy elmenjen a kedve az ugrástól.- és amint a mondat végére értem, eszembe jutott egy remek ötlet, ami talán sikerhez is vezethet minket. -Szóval, nem valami beszédes. Az jó, nem? Vagy pont, hogy rossz? Ha élvezné a figyelmet, akkor kiselőadást tartana a tetőn arról, milyen szemét ez a rendszer vagy ilyesmi.- gondolkoztam hangosan, de persze cseppet sem érdekelt, hogy miért van csendben a pasas. Jelenleg rühellem, amiért elcseszte a napomat és amiért ilyen idióta módon akarja rendbe tenni az életét. Így maximum, csak az arcberendezését teheti rendbe, semmi mást. A zsarunak nem válaszoltam, mert úgy éreztem, hogy Trish tiszte eldönteni, hogy mit szeretne, de valamiért, amikor kinyögte, hogy majd ő megy, nem lettem nyugodtabb. Sőt. Legszívesebben leálltam volna vele vitatkozni, hogy hülyeség volt ide hoznom és menjen haza. Nem azért, mert félnék, hogy bármi gondom lesz ebből, hanem, mert attól félek, hogy neki is baja esik. -Légy nagyon óvatos, Trish! Ha bármi gond van, csak jelezz. Folyamatosan figyelni foglak és megpróbálok minél közelebb lopakodni.- nyugtattam, amennyire csak lehet valakit nyugtatni ilyenkor, de gyanítom, ha én ilyen ideges vagyok, akkor ő majd felrobban az izgatottságtól és az egyéb érzelmektől, melyek ilyenkor hatalmukba keríthetnek valakit. -Ez remek ötlet. Valaki hozzon majd nekem is egyet, legyenek szívesek.- járkáltam fel-alá, miközben elkezdődik a komolyabb szervezkedés, végül ajkamat rágcsálva figyeltem, ahogy Trish elindult a férfi felé. Ha nem tudnám, hogy undorító lesz tőle a kezem, most tövig rágnám a körmeimet. Így viszont marad a bagó, amit egy másik kedves járőr szolgáltatott nekem. Valamiért egészen addig, míg nem láttam, hogy a tető szélén ücsörgő pasas és újdonsült társam rágyújtanak, én se gyújtottam meg a cigimet, de aztán jöhetett a pöfékelés ezerrel. -Rogers!- szóltam a járőrnek, aki mindeközben mögöttem serénykedett és le nem véve szemeimet Trishről beszélni kezdtem hozzá. -Szeretném, ha a lehető leghamarabb ide hozná a férfi gyerekeit. Asszonyostól vagy anélkül, nem érdekel, de ők talán vissza tudják tartani a férfit. De ez nem jó...- sóhajtottam, ahogy jobban átgondoltam a dolgot, Rogers pedig a szemöldökét ráncolta mellettem. -Igen. A gyerekeket nem biztos, hogy ki kellene tenni ilyen veszélynek.- ácsorgott csípőre tett kézzel, majd megvilágosodtam a mobiljára nézve. -Akkor hívja fel őket és mondja el az anyjuknak, hogy mi a helyzet. Ha nem engedné öt percen belül, hogy a gyerekek beszéljenek az apjukkal és megnyugtassák, hogy láthatja még őket, mondja neki, hogy az ő dolga lesz feltakarítani Adam maradványait.- hadartam el a morbid befejezésű kérésemet, mire Rogers már nyúlt is a telefonért meg a rádiójáért, és megkért valakit, hogy szerezze meg a számot. -Légy óvatos, Trish!- intettem némán megformált szavakkal kolléganőmet, mikor tekintetünk újra összeakadt és idegességemben észre se vettem, hogy a lábammal idegesen dobolok, holott meg kellene őriznem a hideg véremet. Az nem segít, ha az épp eléggé aggódó Trish meglátja, hogy engem is majd szétvet az ideg. Próbáltam néha közelebb osonni, de mindig attól féltem, hogy megijed az a marha és lelöki a szomszédomat, így mindig meg is torpantam és inkább megpróbáltam fülelni, hogy miről lehet szó.
Igen, azzal mélyen egyet kellett értenem, hogy bizony a pasas nagy bajban lesz, ha vége ennek az egésznek. Biztos, hogy elő fogják venni, ha végül nem ugrik le, hiszen rengeteg rendőr kiérkezett, foglalkozott vele a média is, ráadásul a tűzoltók is úton voltak. A forgalmi akadályokról nem is beszélve, amit ezzel okozott a környező utcákban, ráadásul rontotta a saját esélyeit is. Ha érzelmileg labilisnak lesz nyilvánítva, biztosan nem kap láthatást továbbra sem, hiába az a célja. - Nem olyan biztos, mert a média úgysem hallaná, hiszen ők odalent vannak. Majd amikor eléjük kerül, biztosan elkezdi ezt a monológot is. Egyelőre nehéz lenne megmondani, hogy mennyire komolyak a szándékai. Pont ilyenkor a legrosszabb, ha nem beszélnek. Bár a teljes elutasítás lenne a leginkább aggasztó, mert akkor van esély arra, hogy tényleg le akar ugrani. De szerintem nem kell ettől tartanunk. Ha így lenne, már valószínűleg tényleg megtette volna, és nem érdekelné semmi. Abszolút nem kommunikálna, de ő még valamilyen szinten nyitott a világra. – magyaráztam a véleményem, és csak azt remélhettem, hogy jól szűrtem le a magam következtetéseit. Ez a munkám ugyan, de minden eset más, és egyelőre ezzel a férfival még személyes kapcsolatom nem volt. Most még bármi benne lehet a pakliban. - Jól van! Tudom! – mosolyogtam rá biztatóan Norah-ra. Nekem nem volt kétségem afelől, hogy minden rendben lesz, bár sosem lehet tudni ugyebár, hogy mikor kattan be valaki teljesen. – Azért csak óvatosan, és remélem a tűzoltók is hamar ideérnek! – mert ha gond lesz, inkább legyen ott az a felfújható akármi, amire lepottyanhatunk. Azért a halálba csak nem rántana magával egy idegen embert, igaz? Annyira senki nem kétségbeesett, kivéve, ha szociopata az illető. Közben én már meg is közelítettem a fickót, hagyva, hogy a rendőrök tegyék a dolgukat. Én is azt próbáltam tenni, és bíztam a sikerben. Nem mondom, hogy rutinfeladat ez, mert sohasem az, de legalább volt már tapasztalatom ezen a téren is. Csak azt reméltem, hogy a tévébe nem kerülök be. Egyrészt nekem az amúgy is necces dolog volt, másrészt csak az kéne, hogy Holly meglássa valahol, és egyből rosszul legyen a képtől. - Gyakran dohányzik? – kérdeztem mintegy mellékesen a férfitól. A szemem sarkából figyeltem őt, láttam, hogy időnként néz csupán felém. - Már leszoktam egy ideje. – jött a hanyag válasz, majd egyből egy kérdés is. Ezt jó jelnek vettem. – Maga zsaru? – nem nevettem ugyan el magam, de villantottam egy vidám mosolyt felé, miközben megráztam a fejemet. - Egek, dehogyis! – hosszasan szívtam bele a cigarettámba, hogy aztán felé fordulva fújjam ki a füstöt. - Jó, mert egyáltalán nem tűnik annak. – egyetértően bólintott, aztán elfordította rólam a tekintetét. A pillantásom csak egyetlen pillanatra kalandozott a lassan közeledő Norah felé, de egyelőre még nem volt semmi baj. - Mindenkinek van rossz napja, Adam, de tényleg nem lát más utat? – tértem rá inkább arra, amiért jöttem, de nem túl meglepő módon egyből elutasítást kaptam. - Itt vagyok, nem? – ingerült volt és dühös, méghozzá nagyon. Ez nem egy kétségbeesett, mindenről lemondó ember megnyilvánulása volt. - De ez még nem jelenti azt, hogy meg is kell tennie. Szerintem tehet valamit az ügye érdekében, talán tudok segíteni. – ajánlottam fel barátságos mosollyal, és észrevétlenül egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, most már kartávolságba. - Mégis hogyan? – kérdezte nevetve. – Senki nem tud segíteni, csak a volt feleségem jobb belátásra térítése. – erre persze vajmi kevés volt az esély. Amelyik nő eléri, hogy a férje ne láthassa a közös gyerekeket, az valószínűleg elég elszánt. - És gondolja, hogy ettől jobb lesz? Ezzel csak tovább hátráltatja a dolgot… - ráztam meg a fejemet, és szerencsére pont elkaptam a bekanyarodó, vörösen fénylő tűzoltókocsit. Remek, nemsokára felállítják a matracot. - Nekem már úgyis mindegy, nem igaz? – mély slukkot szívott, míg én leütögettem a hamut a sajátomról. - És ha túléli, akkor mit tesz, Adam? Hogy akar a gyerekei szemébe nézni? – még mielőtt észbe kapott volna, már merészen rá is tettem a kezem az övére. Időnként a fizikai kontaktus segít, máskor meg ront a helyzeten. Reméltem, hogy itt az előbbiről lesz szó. - Nem tudom. – vallotta be őszintén, és meglepetésemre nem húzta el a kezét, viszont nem is mozdult. – De ha az a ribanc örök életére bűntudatot érez majd, akkor már megérte! – gyűlölettel teli szavak voltak ezek, ami kicsit megrettentett. Különösen az, amikor hirtelen ráfogott a karomra, méghozzá olyan erősen, hogy nem tudtam elrántani, ráadásul enyhén meg is billentem. - Mit művel?! – ripakodtam rá, magamban pedig azért imádkoztam, hogy odalent gyorsan felállítsák a „védőhálónkat”. – Nem akarhatja, hogy egy másik ember halála a lelkén száradjon! – próbáltam hatni rá, de talán kivételesen rosszul mértem fel a helyzetet. Nem egyszerűen elkeseredett volt, hanem valami nagyon félresiklott nála. Még arra se volt lehetőségem, hogy Norah után nézzek, helyette próbáltam kirántani magam a szorításból. – Azonnal engedjen el! – sziszegtem figyelmeztetően, de csak egy fejrázást kaptam válaszul. - Nem tehetem! Ha Jennifer látja, hogy még ölni is képes lennék a gyerekekért, talán meggondolja magát! – a szívem hevesen dobogott a torkomban, és próbáltam az agyamban felkutatni a lehetséges megoldásokat. Nem sok sikerrel sajnos.
ivel én magam nem vagyok pszichiáter és Trish elég elismert a szakmájában, semmi okom nincs arra, hogy kételkedjek abban, amit mond így hirtelen a pasasról. Valószínűleg, ő már pár apróságból le tudja szűrni, hogy mik a lehetőségek, az esélyek és úgy általában, mennyire lehet dilis az ürge. Tekintetem úgy tapadt Trishre, miközben a pasas mellett ücsörgött, hogy akkor se néztem volna félre, ha felgyullad mellettem valami. Jelenleg én felelek az ő testi épségéért, azaz, ha valami baj történik, akkor nekem lőttek. A szebb verzió az, hogy minden rendben lesz, sikeresen leszedjük onnan a pacákot és, csak egy ejnye-bejnyét kapok majd, amiért Trish-t bele kevertem, valamint meg is dícsérnek majd minket, hogy azért ügyesek voltunk. Nem hivatalosan persze. Én viszont a rosszabbik esetre voltam felkészülve. Lábaim ugrásra készek voltak, hogy, ha úgy látnám gond van, azonnal két ugrással ott legyek és segítsek. Titkon azon logikáztam, hogy, ha tarkón verem a pasast a fegyveremmel, akkor milyen gyorsan kellene a másik kezemmel elkapni és a földre fektetni, hogy csak a lába lógjon tovább a semmibe. De mi lenne, ha lebuknék és ő meglátná, hogy megindultam felé, minek következtében azonnal ugrana talán Patriciával együtt. Mintha valóra válna minden gondolatom, most Trish megpróbált közeledni, megérintette a férfi kezét, mire az megfogta kolléganőm karját és nem eresztette. Fogaimat összeszorítva figyeltem az eseményeket, kezeim úgy feszültek ökölbe, hogy már-már fájt és az esélyeket latolgattam. -Rogers. Hol a kurva életbe van már a telefon? És mi van ezekkel a nyamvadt tűzoltókkal?- sziszegtem dühösen figyelmemet a tető szélén ücsörgőkön tartva. -Hozom már!- szaladt oda Rogers járőr mellém, én pedig gondolkodás nélkül közelebb osontam, de nem vészesen persze, nehogy levesse magát a pasas a tetőről Trishel együtt. -Adam! Adam, figyeljen rám! Davies nyomozó vagyok! A felesége és a gyerekei telefonon keresik!- szóltam oda, amitől reméltem kibillen egy kicsit és Trish el tud szakadni tőle. Ezt persze próbáltam neki jelezni is a tekintetemmel és, csak remélni tudtam, hogy megérti. -Kérem, Adam. Jöjjön be onnan, oda adom a telefont és beszélhet a családjával! Nem kell ma semmi szörnyűségnek történnie. Talán, minden rendbe jön, ha most bejön onnan. A gyerekei látták a tévében és nagyon félnek. Nyugtassa meg őket Adam, kérem.- esdekeltem, miközben a telefont magam elé tartottam, másik kezem pedig fel a fejem fölé, hogy láthassa, nincs nálam fegyvert. Azt persze nem láthatta, hogy a derekamhoz be van csúsztatva egy az övembe. -Nézze. Leteszem ide a telefont és hátrébb megyek három lépést. Kérem, vegye fel. A családja a vonalban van. Beszélni szeretnének önnel.- hajoltam le szép lassan, hogy valóban letegyem a telefont az apró kaviccsal borított talajra, majd visszaegyenesedtem és tovább figyeltem az öngyilkosjelöltünket. Alaposan megfontoltam minden egyes mondatot, amit kimondtam és remélhetőleg, nem fog egy mondatomon se bepipulni. De, ha nem teljesen hülye, akkor azt is tudja, hogy hiába beszél a családjával és hiába fogja azt hazudni a volt neje, hogy láthatja a gyerekeit. Utána, míg nem figyel három zsaru fogja letarolni és levisszük innen. Aztán jöhet a vigyorgó. -Maga dönt, Adam.- jegyeztem még meg halkan, mert úgy hiszem, ilyenkor, ha azt érzi egy ilyen ember, hogy az ő kezében van az irányítás, talán megnyugtatja és magabiztossá teszi. -Trish, minden rendben?- kérdeztem anélkül, hogy ránéztem volna, mivel úgy láttam jónak, ha inkább Adamen tartom tekintetem. Csak egy rossz mozdulat, és ugorhatok. Akkor pedig egyértelmű, hogy nem Adam kezét kapnám el, hanem Trishét. Ki a francot érdekelne ez a dilis barom, ha veszélybe sodorná Patricia életét, akit én rángattam bele ebbe az egészbe. Törje ki a nyakát, mit bánom én, de a szomszédomat nem hagyom kinyírni.
Azért azt nem mondanám, hogy teljes mértékig biztos voltam a dolgomban, még úgy sem, hogy már számtalanszor keveredtem hasonló szituációkba. Minden ember más, minden eset különböző, és én soha nem vehettem készpénznek, hogy amit gondoltam, az helyes. Az pedig pláne nem fordulhatott elő, hogy rutinszerűen végezzem a munkámat, mert ezt nem engedhettem meg magamnak. Ha éppen a világ szeme nem is volt rajtam, de a város egy részének, és a rendőrségnek egészen biztos, hogy rajtam csüngött a tekintete. Ettől függetlenül próbáltam higgadt maradni, és kitalálni, hogy vajon mi járhat az emberünk fejében. Ha jósnak éppen nem is lehetne nevezni, de azért a viselkedéséből remekül lehetett következtetni. Általában. Kivételek azonban mindig vannak, és most is éppen akadt egy. Ostoba módon ugyanis nem készültem arra, hogy tényleg veszélybe is kerülhetek, noha nem volt éppen átlagos a helyzetünk. A szorítás pillanatában érzékeltem ám, hogy körülöttünk felbolydult némiképp a rend őreinek tábora. A szemem sarkából azt is láttam, hogy Norah is elég feszült lehet, és gyanítottam, hogy próbált valamit kitalálni, amivel a segítségemre siethet. Nekem csupán annyi volt a dolgot, hogy szóval tartsam a pasast, és késleltessem a döntéshozatal pillanatát. Ha elég ideig lekötöm, talán a rendőrök kieszelnek valamit, vagy legrosszabb esetben a tűzoltók odalent felállítják azt a felfújható vacakot, és mi arra fogunk leesni. Talán pontosan ezt kéne tennem, rádöbbenteni a fickót, hogy mégsem vágyik ő annyira a halálra. Egy ilyen élmény biztosan kihatna a későbbi döntéseire, csupán attól tartottam, hogy a végén beperelne. Talán jogosan. - Adam, kérem engedje el a kezem! – szóltam rá, a tőlem telhető legnagyobb higgadtsággal. – Ez semmire sem megoldás, ráadásul most már nem csak a volt neje látná, hogy képes ölni, hanem mindenki más is. Nincs az a bíró, aki engedélyezné magának ezek után a láthatást. Többet ér azzal, ha most szépen lesétál velünk. – próbálkoztam észérvekkel, hátha elérek valamit nála. Nem fűztem hozzá túl sok reményt, de úgy voltam vele, hogy egy próbát igazán megér. Tényleg, őszintén szerettem volna segíteni neki, még ha ő nem is akarta. Ez a dolgom. Amikor Norah váratlanul megszólalt, Adam ijedten rezzent össze, és ellenségesen kapta a pillantását a hang irányába, enyhén megrántva engem is. Épp csak nem billent meg a korlát szélén. A próbálkozás azonban nem volt éppen rossz, úgyhogy küldtem a szomszédom felé egy biztató mosolyt, egyúttal pedig próbáltam megnyugtatni is. Reméltem, hogy nem lesz itt végül semmi gond. - Ez csak egy ócska trükk! – közölte a férfi. Sajnos nem voltam elég gyors, és a pillanatnyi gyengülő szorításból sem tudtam kihúzni a karomat. Most pedig az ujjak ismét belevájtak a bőrömbe, még ha nem is okozott elviselhetetlen fájdalmat. - Adam, hallgasson ránk! Az egyetlen dolog, amivel segíthet magán, ha most bejön a tetőről. Beszéljen a gyerekeivel, úgy tudom egy ideje már nem tudott. Most itt a lehetőség! – próbálkoztam be ismét, amikor újra rám figyelt. Láttam rajta, hogy elgondolkozott, és ezt jó jelnek könyveltem el. Egyelőre. - Ha odamegyek, egyből le fog tartóztatni! – méregette Noraht elutasítóan, velem már abszolút nem is törődve. Valószínűleg ettől a helyzettől teljesen megbomlott a józan ítélőképessége, és ez eléggé aggasztott is. Látszott a tekintetén, és ez jót bizony nem jelenthetett. - Megígérem Adam, hogy nem fog semmi ilyesmi történni. A családja aggódik magáért, beszéljen velük! Ha kárt tesz bennem, akkor elveszíti az esélyt erre. – figyelmeztettem komolyan, hátha meggondolja magát. – Persze, rendben vagyok! – küldtem egy tétova mosolyt Norah felé, de elég vékony jégen jártam ahhoz, hogy biztosan állíthassam ezt. Hiányzott is a meggyőzés a hangomból, méghozzá nem is kicsit. - Adam, beszéljen velük! Magát várják a telefonhoz! – ismételtem el újra, mire a férfi lassan elkezdett befelé fordulni. Láttam rajta, hogy igyekszik alaposan átgondolni, amivel nincs is semmi baj. Csak engedett volna el közben. - Rendben! De ha hazudik… - megértettem. Képes lenne bántani engem, még a saját életét is megkockáztatva ezzel. Kurtán bólintottam egyet, és már éppen reménykedtem benne, hogy elszabadulok, amikor váratlanul megbillent. Ezúttal nem szándékosan tette, baleset volt. Ajkaimon ijedt sikítás szökött ki, ahogy megéreztem a rántást az egész testemen, amivel próbáltam visszatartani őt a lezuhanástól. - Norah, segíts! – egész testsúlyommal ellent tartottam, lábaimmal támaszkodva meg a párkány szélénél, hogy így próbáljam megakadályozni azt, hogy ez az ember a mélybe zuhanjon. Odalent mindenki felhördült, ahogyan idefent is hatalmas káosz támadt hirtelen. A tűzoltók még épp csak elkezdték előkészíteni a terepet. - Ne engedje, hogy lezuhanjak! – kérte őszinte rettenettel, de az erőlködés miatt nem válaszoltam, csak fújtattam egyet, némi biccentéssel együtt.
hogy Trisht figyelem és azt, ahogy ez az őrült pasas fogja a karját, egyre inkább az az érzésem, hogy ezt elcsesztem. Nem kellett volna belerángatnom őt is. Sőt. Úgy kellett volna telefonálnom nála, hogy még véletlenül se halljon semmit, aztán szolidan elslisszolni és tenni a dolgom. Most úgymond, egy civil élete került veszélybe, akinek, ha baja esik, az csakis az én hibám lesz. Nem az érdekel, hogy utána elküldenek, meghurcolnak és talán, még sittre is kerülök, hanem az, hogy ez a fiatal nő miattam került most életveszélyes helyzetbe. Végül az apró kütyü, ami most életeket menthet a kezembe kerül. A vonalban a férfi családja van és én csak azt remélem, hogy megjön a józan esze, bemásznak onnan és mehetünk is. Persze, nagy rizikót vállalok már azzal is, hogy megzavarom őket, miközben ilyen veszélyes a helyzet, de akár még jól is sülhet el, ha kibillentem kicsit a helyzetből. 50-50% azt hiszem. -Dehogy trükk. Adam, esküszöm magának, hogy nem trükközök. Segíteni akarok, ahogy a hölgy is.- biccentek Trish felé, aki közben biztos azon van, hogy kiszabadítsa karját a férfi szorításából és a nyakamat tenném rá, hogy borzasztóan fél, mégis, ezt nem nagyon láttatja az arcán. Valóban nagyon ügyes, ha ilyen jól el tudja rejteni ezt. -Nem fogom. Nyugodtan beszélhet a családjával, Adam. Nem fogom megzavarni ebben, megígérem.- azt persze nem közlöm vele, hogy a telefonálás után azonnal bilincsbe verjük és visszük a rendőrségre. Hiába tűnik most úgy, hogy kezd megjönni az esze, attól még közveszélyes. Borzalmasan sajnálom, ami vele történik, de eszem ágában sincs elengedni egy olyan embert, aki ilyesmivel akarja rendbe hozni a hibáit. Szépen megy az őrsre, ahol elbeszélgetnek vele, aztán szakértőhöz kerül, majd tárgyalásra és, ha mázlija van, akkor nem csukatják le, hanem elküldik valami kezelésre mondván, nem beszámítható. Trish jól van, legalábbis ezt mondja, én pedig egy óvatos mosoly kíséretében bólintok, tekintetemmel pedig próbálom azt sugallni, hogy most már minden rendben lesz. Főleg, mikor Adam végre megindul és úgy látszik, véget ér ez az egész őrület. De a váratlan fordulatot ugye azért hívják váratlan fordulatnak, mert az ember nem számít rá. Se én, se Trish és még azt hiszem Adam sem számít arra, hogy megcsúszik és most, mikor végre eldönti, hogy tényleg nem akar leugrani, majdnem leesik. Csak azért nem loccsant még odalent az aszfalton, mert Trish tartja őt, én pedig egy tized másodperccel később már ott hasalok a tető szélén, félig lelógva, hogy elkapjam Adam másik kezét és segítsek felhúzni. Próbálok biztos fogást tartani rajta, mert a keze csúszik, az ingje meg kétlem, hogy kibírná, mire felhúzom, de végül két kézzel sikerül úgy megtartanom, hogy fel tudjuk húzni onnan. Most látszik csak igazán, mennyire nem gondolta ő ezt komolyan, hiszen most, hogy tényleg lezuhanhatna, már egyáltalán nem olyan elszánt. Kétségbeesett és segítségért esedezik. -Rogers!- kiabálok a járőrnek, aki már eddig is sokat segített és egy pillanattal később már ő is ott liheg. Adam másik karját segít fogni Trishnek, hogy aztán felhúzzuk a pasit épségben és rögtönzött kolléganőm se zuhanjon le a tetőről. Odalent a tömegre feszült csend ül. Mindenki azt várja, hogy mi lesz, végül mikor már mindenki épségben biztos helyen ücsörög, hatalmas tapsvihar zendül fel odalentről. Rogers már készíti ekkor a bilincset, hogy Adam megkezdhesse boldog utazását a rendőrség felé, de valamiért úgy érzem, hogy, ha már megígértem valamit, tartsam is be. -Elől bilincselje össze a kezeit, Rogers, hogy tudjon telefonálni.- pillantok közbe Adamre, aki nem tudom, hogy most ijedt, utál avagy hálás, amiért mindezek ellenére még hagyom, hogy beszéljen a családjával. A telefon, ami a földön hevert eddig, a kezébe kerül, miután Rogers járőr ellenőrzi, hogy még vonalban van a férfi családja, majd Adam remegő kézzel átveszi a készüléket és könnyes szemekkel üdvözli a gyermekeit. -Fú basszus.- sóhajtok egyet, miközben feltápászkodok és lesöprögetem magamról az apró kavics darabokat, miközben másik kezem segítségül nyújtom Trishnek. -Hát, nem így terveztük, de legalább sikerült.- mosolyodtam el, majd fejet csóválva figyeltem, ahogy a szerencsétlen tűzoltók most elkezdik szétszedni az éppen kipakolt matracot. Nem irigylem őket sem, hiszen tudom én, hogy siettek és igyekeztek de, ha most baj történt volna, egyenként rúgtam volna tökön mindet. Csak aztán vonultam volna a sittre. -Azt hiszem, nem lesz egyszerű megírnom a jelentést arról, ami itt történt.- pihentettem kezeimet a csípőmön, majd figyeltem, ahogy a férfi könnyezve magyaráz valamit a telefonon. Rogersnek óvatosan sugalltam tekintetemmel, hogy lehetőleg hagyja, hagy fejezze be a hívást, én pedig elindulok befelé onnnan. Elég volt ennyi időt tetőn tölteni. -Mit szólsz hozzá? Híresek lettünk.- nevetem el magam, mikor eszembe jut, hogy mindezt nem csak odalentről, de felülről, helikopterrel is élőben közvetítették, szóval jó eséllyel az egész jelenetet látta mindenki a városban. Remek lesz hétfőn így bemenni az őrsre. Nem tudom, hogy letolnak majd vagy megveregetik a vállam, amiért senki nem halt meg ma itt, de minden esetre el fogom majd mondani, hogy ez a Rogers remek járőr, Trish pedig nagyon jó munkát végzett, szóval nélkülük nem is sikerült volna. Jó csapat voltunk így együtt. -Ha szerencsém van, a főnököm még nincs itt, szóval jobb lenne, ha lelépnénk.- mosolyodtam el és igen, aljas módon a zsarukra bíznám a piszkos munkát én pedig pofátlanul lelécelnék, ha Trish úgy érzi, eleget voltunk ma már itt.
Minden annyira hirtelen, és gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam. Automatikusan cselekedtem csupán, amikor a megbillenő férfi után kaptam. Azzal akkor még nem is számoltam, hogy nem fogom bírni sokáig megtartani őt, hiszen jóval nehezebb nálam, a kezem csúszik, és a rendszeres edzőterem látogatásától függetlenül, még mindig nem vagyok egy izomkolosszus. Segítségre volt szükségem, mégpedig a lehető leghamarabb ahhoz, hogy megmenthessek egy életet, most már szó szerint is. Csak reménykedni tudtam, hogy mindenki gyorsan kapcsol majd, és kezd el cselekedni. Sosem heverném ki, ha az én kezeim közül csúszna ki, és veszítené életét. Főleg azok után, hogy szép szavakkal majdnem sikerült jobb belátásra térítenünk őt. Nem lehetett csak így vége. Folyamatosan ezt mantráztam magamban, miközben meghallottam Norah éles kiáltását, ahogy hívja a járőrt. Remek, már jön a segítség, és ezt a lent lógó Adammel sem voltam rest közölni, hátha megnyugtathatom vele. Eszem ágában sem volt elengedni, teljesen felesleges volt még csak kérnie is, de nyilván ilyen szorult helyzetben az ember csak kimondja mindazt, amit gondol. Ez az ember pedig nem akart igazából meghalni, legalább még sikerült jól megállapítanom ezt is. - Csúszik nagyon! – fordultam oda futólag Norah-hoz, nem mintha neki nem tűnt volna fel nagy valószínűség szerint. – Próbáljuk meg behúzni! – indítványoztam az ötletet, és már meg is erőltettem magam annyira, hogy nekiveselkedjünk a felhúzásnak. Közben megérkezett Rogers járőr is, és így hármas erővel már sikerült a nagy mentő hadműveletünk is. Azért an ők mégiscsak jól tudnak együtt dolgozni, ha megerőltetik magukat, igaz? - Ó, édes Jézusom… - dünnyögtem kimerülten, ahogy leültem a tetőn, aztán hátra is dőltem. Nem foglalkoztatott, hogy mennyire lesz poros a ruhám. Az volt a lényeg, hogy sikerült mindnyájunknak megúsznia ezt a rázós kalandot. – Ezért megéri csinálni! – jelentettem ki, miután végignéztem a jelenetet, amint Adam meghallotta a gyerekei hangját a vonal túlsó végéről. El is fordítottam a fejemet, mintha csak nem akarnék belekontárkodni egy intim jelenetbe. – Köszi! – elfogadtam végül a felém nyújtott kezet, és csak most kezdett lassanként kijönni rajtam a hatalmas izgalom, ami bennem volt. Eddig az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben, de most egyszeriben ólmos fáradtság telepedett a tagjaimra. - Azt hiszem, hogy ezúttal nekem is meg kell majd írnom a saját vallomásomat erről az egészről. – egyáltalán nem tetszett az ötlet, de hát mit tehetnék? Ez a kötelességem, és hála a médiának, most már mindenki tudni fogja, hogy itt voltam én is. Ennek a fejleménynek már korántsem örültem annyira, mint annak, hogy megmentettünk egy életet. – Én annyira nem örülök ennek. Néha kell nyilatkoznom, de alapvetően nem rajongok a nyilvánosságért. – vallottam be őszintén, de hogy mi volt ennek az oka, arra inkább most nem tértem ki. Nem is tehettem volna, hiszen hosszú évek óta őrizzük már a Calhoun testvérek álcáját, nem lett volna szerencsés felfedni. Főleg most, hogy Holly babát vár ugyebár. - Persze, menjünk haza! Ezek után már tényleg nálunk kell ebédelned, vagy legalábbis inni egy pohár bort! – közöltem vele, ellentmondást nem tűrően. – Vagy legalább egy kávét. – tettem hozzá, mielőtt még tiltakozni kezdett volna. – Remélem, hogy a nővérem nem látott, mert akkor biztos teljesen idegbeteg lesz, és az nem tesz neki jót. – gondolkoztam hangosan, lefelé baktatva a lépcsőn. Odalent egyből megrohamoztak minket, de én próbáltam áttörni a tömegen, és nem foglalkozni az ostromló kérdésekkel. Egyszerűen csak megfogtam Noraht, és magam után vontam, hogy átverekedve a tömegen, beülhessek a biztonságot adó kocsimba. - Annyira utálom ezt! – fintorogtam, úgy bámulva előre a szélvédőn át, mintha egy csapat ellenségen kellene átverekednem magam.
em kifejezetten mondanám, hogy attól, hogy jó pár éve zsaru vagyok, immunins lennék a stresszre vagy az ilyen helyzetekre, annyi viszont mindenképp haszon, hogy a reakció időmet nem korlátozza olyasmi, hogy megijednék vagy leblokkolnék. Ennek köszönhető, hogy olyan hirtelen tudok ugrani, mikor Trish bajba kerül, na meg annak is, hogy meglehetősen utálnám magam, ha sikeresen kinyírnám a szimpi szomszédomat, akit csak most sikerült megismernem és én rángattam bele ebbe az egészbe. Hála az égnek viszont nem kell már most azon gondolkoznom, hogy Mexikóba költözzek-e vagy bevonuljak a sittre, mert sikerül Patriciat megmenteni. Az viszont már a feladat nehezebbik része, hogy Adam is megússza az esetet, hiszen őt, csak Trish tartja és eszem ágában sincs leszólni, mert biztos, hogy nem egy puhány csaj, de egy férfi testét megtartani egy ilyen helyzetben nem könnyű dolog. Viszont van egy nagyon jó járőrünk -szólni is fogok pár jó szót az érdekeiben, ha ezzel az üggyel végeztünk-, aki azonnal ugrik és a segítségünkre siet. Rogers remek munkát végzett ma, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Ha lesz rá alkalmam, személyesen is megköszönöm a segítségét. -Ez rohadt meleg helyzet volt.- sóhajtok, miközben felsegítem Trisht a nagy ijedelem és mentőakció után, majd tovább fújtatok párat. Nem mondom, én is betojtam egy pillanatra, de tudom, hogy ilyenkor mindent szabad, csak egy helyben állni nem. -Megéri, de rosszabbul is elsülhetett volna.- jegyzem meg, mikor Trish meghatottan figyeli, ahogy Adam megkapja az ígért telefonbeszélgetését és könnyek közt duruzsol a gyerekeinek. Nem tudom, hogy mi lesz vele ezek után de remélem, hogy az fog történni, ami a leghelyesebb. Ha valaki kideríti, hogy fejben nem oké nála valami, akkor ne kerüljön a gyerekei közelébe azt kívánom, mert talán legközelebb őket veszi majd magához egy ilyen öngyilkos akció keretein belül de, ha teljesen egészséges és, csak kétségbeesésében csinálta ezt az egész cirkuszt, akkor kapja vissza őket. Egy család úgy szép, ha egyben van. Apa, anya és gyerekek. -Igen. Kelleni fog tőled is egy vallomás és mindenkitől, aki itt volt fent. Viszont interjút adnod nem kötelező, szóval, ha kényelmetlennek érzed, átadjuk majd valami szóvivőnek a beszélgetés lehetőségét, ha megírtuk a jelentéseket és megkapja a papírt arról, hogy mi történt ma itt és miért. Neked nem muszáj szerepelned.- mosolyodok el, ahogy próbálom megnyugtatni, közben pedig elindulunk végre lefelé erről a nyamvadt tetőről. Örülök, hogy sikerült végül ploccsanás és vértócsa nélkül megúszni ezt az esetet, de az kevésbé tetszik, hogy most napokig mi leszünk a sztárok a médiában. Utálom az újságírókat. -Enni most nem tudnék, de a borra vevő vagyok.- nevetem el magam, ahogy kapok egy kedves vacsorameghívást -vagyis ebéd- és valamiért úgy érzem, hogy amúgy is beszélnem kell majd még erről az egészről Patricia-val mert, ha mást nem is teszek majd, meg kell dícsérjem a bátorsága és a lélekjelenléte miatt, amit végig meg tudott őrizni. Remekül végzi a munkáját, ezt most alkalmam nyílt látni és egyre büszkébb vagyok, hogy ő a szomszédom. -Szép munka volt, Rogers. Remélem, még beszélünk!- kacsintok oda a fiatal nőnek, aki erre kihúzza magát és büszkén vigyorog. Mintha magamat látnám pár évvel ezelőttről. Nekem is minden álmom az volt, hogy valaki feljebbvaló megdicsérjen valamiért, onnantól pedig tudtam, hogy már csak fentebb kerülhetek. -Nem nyilatkozunk, köszönjük.- morgok, miközben átverekedjük magunkat a tömegen, végül behuppanok Trish kocsijába és alig várom, hogy elmenjünk innen a francba. -Remélem, nagyon sok borod van otthon, mert erre az őrületre inni kell.- mosolyodok el, majd amikor eszembe jut Trish nővére félve rápislogok. -Ugye a nővéred nem fog kiakadni ezért az esetért? Reméljük, hogy nem is tud róla, mert nem volt tv közelben vagy ilyesmi.- gondolkozok hangosan, mert valamiért úgy sejtem, hogy nem éppen dicsérné meg érte a tesója. Én is hallgattam az enyémtől eleget a magánakcióim miatt.
- Az biztos! – bólogattam helyeslően, még mindig kapkodva a friss levegő után. Tényleg nagyon meleg helyzet volt, nem is tudom, hogyan tudtuk ilyen olcsón megúszni. Oké, a fél város most már ránk figyelt, de senkinek nem esett baja, és végül az öngyilkos merénylőnk is jobb belátásra tért. Nem mondom azt, hogy sétagalopp volt, vagy könnyen ment, mert nem. Volt rázós pillanat, amikor azt hittem, hogy nem tudom megoldani a helyzetet. De végül sikerült, és Adam is rádöbbent, hogy annyira mégsem szeretne meghalni. Ennek nagyon örültem, még ha ő nem is fog a közeljövőben, hiszen be kellett vinni az őrsre, és a bilincses kivonulását bizony a tévé is közvetíteni fogja. Nem tudtam, hogy milyen kihatással lesz ez az ügyre, ami miatt az egészet csinálta, de valószínűleg nem fog pozitív színben feltűnni a bíróságon. - Tudom, Norah! Hidd el! – szusszantam egyet, miközben feltápászkodtam a földről. – De az ilyen pillanatokban valahogy eltörpülnek bennem a nehézségek, és már csak a jó végkimenetelt látom. – mosolyodtam el. Nem vagyok az a típus, aki mindig rózsaszínben látja a világot, de én is hittem abban, hogy az emlékeket megszépítheti az idő. Még így pár perc után is, én mindenképpen elégedett voltam a végeredménnyel. Végül is, nem esett bajom, csak majdnem. Az a majdnem szócska pedig elég sokat nyom a latban jelen pillanatban. Ennyi volt a lényeg, nem több. - Még ma, vagy ráér később is? – érdeklődtem lefelé menet, a vallomásom idejével kapcsolatban. – Az nem lenne rossz, most nincs semmi kedvem érthető fogalmazni, és moderálni magam a sajtó előtt. – hazudtam szemrebbenés nélkül, pedig nem is ez volt a valódi oka. – Mára így is eleget szerepeltem, azt hiszem. – ingattam a fejemet rosszallóan, és mintegy varázsütésre, amint kiléptünk az épületből odalent, már meg is rohamoztak minket. Vagy legalábbis próbáltak, mert sem Norah, sem más kollégák nem engedtek nekik teret. Azt hiszem, hogy ez volt az én szerencsém, de az arcommal már így is eleget fognak villogni a tévében az esti híradóban. Erre mérget vettem volna, legnagyobb bosszúságomra. - Itt már biztonságban leszünk. – néztem ki a szélvédőn át a kaotikus állapotú tömegre. Azért a kocsi elől csak el fognak menni, és nem kell senkin áthajtanom, ugye? – Kár, hogy nekem nincs szirénám… - szomorkodtam egy kicsit, mert akkor biztosan könnyebb dolgunk lenne, amikor elindulunk. – Ne aggódj, van néhány üveggel. Betáraztam, felkészülve a nehéz időkre. Egyelőre még nem tudom, hogy most is az van-e, vagy inkább ünnepelni fogunk. – vigyorodtam el szélesen, amikor megnyílt előttünk az út, és hazafelé vehettük az irányt. Egészen addig ki is tartott a derűsebb arckifejezésem, amíg fel nem hozta Hollyt. - Te jó ég, valószínűleg nagyon ki fog akadni! Akkor meg pláne, ha nem tőlem tudja meg, hanem a tévében látta. Fogalmam sincs, hogy hová ment, de remélem valahová kintre fotózni. – haraptam be aggodalmasan a szám szélét. – Nem tenne neki jót, ha túlságosan felspannolná magát. Tudod ő… nos, ő babát vár éppen. – tettem hozzá némi szusszanással. Még nekem is szoknom kellett ezt az egészet, annyi szent. Közben pedig sikerült is ráfordulnom az utcánkra, ahol mintha semmi nem történt volna, maradt a béke szigete. - Úgy látom, hogy még nem ért haza. Akkor bejössz, ugye? – alig pár pillanattal később már oda is értem a garázs elé, és leállítottam a kocsit. Várakozó pillantással fordultam az anyósülésen ülő Norah felé.
n is így szoktam a dolgokhoz állni. Bármilyen megpróbáltatáson is menjek keresztül, csak a végkimenetelt nézem, hogy mit sikerült elérni vagy épp rendbe tenni a nehézségeknek köszönhetően. Most épp megmentettünk egy életet, talán egy családot is és, bár elég veszélyes helyzet volt, végül nem történt semmi baj. Felesleges azon agyalni, hogy mi történhetett volna. Nem történt meg és már nem is fog, ha csak a főnök nem rúgja szét a seggem, de remélem ez sem fog bekövetkezni. -Igaz. Legyünk pozitívak.- mosolyodom el, majd a kérdését hallva elgondolkodok pár pillanatra. Mivel én se fogok ma már neki ülni jelentést írogatni, azt hiszem bőven ráér mindezzel holnap foglalkozni, hogy hétfőre meglegyen. Főleg, ha ma neki ülünk borozgatni. -Hétfőre elég lesz megírnod. Én is akkorra fogom megcsinálni, ma már nem foglalkozok ilyesmivel.- bólogatok a magam helyeslésére, mintha így akarnám meggyőzni a belső kis munkamániás énemet, hogy ez jó lesz így és kész. Mostantól változtatok. Nem fogom mindig a munkát helyezni előbbre saját magamnál vagy az emberi kapcsolataimnál. Ennyi. -Igen és reméljük, hogy többé nem is kell majd kamerák előtt állnunk. Legalábbis, én nem érzem magam olyan alkatnak, hogy a tévében kellene szerepelnem.- vigyorgok továbbra is, miközben már a kocsiban ücsörgünk és minden gondunk egy karika csapásra elszállt. Legalábbis, az enyémek biztosan, mert ma már véget ért az ügyeletem, úgyhogy mostantól azt csinálok, amit csak akarok. -Hát, a kocsimban van egy, csak kár, hogy nem gondolkoztam előre. Elhozhattuk volna, de sebaj. Sziréna nélkül is menni fog ez.- nevetem el magam, ahogy elképzelem, hogy szirénával vágtáznánk hazafelé, nehogy Trish nővére előbb érjen haza, mint mi. Nem tudom, hogy tud-e erről az egészről és, ha igen, akkor engem fog-e hibáztatni, amiért a húga veszélybe került, de most, hogy tudom terhes, kezdek kicsit félni tőle. Bár, még nem ismerem, de egy terhes nőtől mindenképp félni kell, azt hiszem. -Azt olvastam, hogy egy pohár bor jót tesz a kismamáknak is, mert vérserkentő, szóval, ha ki is akadna ezen a mai hőstettünkön, majd leitatjuk maximum.- mosolygok szemtelenül, de persze nem gondolom komolyan a dolgot. Isten ments, hogy ilyesmibe bele vigyük a nővérét, ugyanakkor őszintén remélem, hogy nem látta a híradót és fogalma sincs az egész esetről. Jobb lenne, ha Trish mesélné el neki és nem a média túlzásait hallaná először, mert azok képesek olyasmit mondani, ami meg se történt csak, hogy nagyobb legyen a nézettség. Undorító fajtája ez az embereknek, ahogy az újságírók is. -Persze, de nem sokáig. Nem akarok zavarni vagy ilyesmi, bőven van dolgod és a tesóddal sem árt majd beszélned, ha tud valamit erről az egészről, ha nem.- tanácsolom óvatosan, mert persze nem akarok én beleszólni a dolgaikba, de így elkerülhetné Trish, hogy akár holnap vagy még ma este véletlenül is meglepje a tesóját valami hírcsatorna, ahol ott virítunk mind a ketten. Miközben kiszálltam a kocsiból, alaposan végig gondoltam, hogyan fogok elmenekülni, ha Trish nővére haza ér és úgy látom, hogy paprikás a hangulat. Úgymond, menekülő útvonalat tervezek magamnak árkon, bokron, kerítésen át, ami lássuk be nem nehéz, mivel szomszédok vagyunk. Micsoda mázli. -Na és... nem, mintha közöm lenne hozzá, de mi a helyzet az apával?- kérdezem óvatosan, mert se tolakodó nem akarok lenni se bunkó, de azért kíváncsi vagyok, hol van Trish sógor jelöltje, akié a baba. Több lehetőség is van, hogy miért nincs itt, hiszen lehet, hogy katona és meghalt, miután kiderült, hogy jön a baba, vagy lelépett vagy fene tudja.
A hozzászólást Norah C. Davies összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 02, 2017 8:59 pm-kor.
- Jól van, remélem még nem lesz túl késő. – motyogtam elgondolkozva, ahogy eloldalaztam az emberek mellett. Nem tudtam pontosan, hogyan is működnek náluk ezek a dolgok, de azt azért reméltem, hogy senki nem fog megkeresni a rendőrségtől a vallomásom miatt, ha már tudják, hogy Norah-val voltam. Nem akartam most felesleges köröket futni, mikor úgyis készen leszek vele, amikorra kell. Sosem szoktam csúszni a határidőkkel. - Pedig rajtad még az sem ront, ha rád rak a képernyő egy pár plusz kilót! – vigyorodtam el szélesen, hogy oldjam az esetleges feszültséget. Nem volt sok, de talán valamennyi még megmaradt a korábbi adrenalin dús helyzet miatt. – Egyébként én sem vágyom túlzottan a képernyőkre, de néha sajnos elkerülhetetlen, amikor szakvéleményt kérnek tőlem. – volt már rá példa, és hiába igyekeztem elkerülni, mégsem úsztam meg. Pedig nekem aztán nem használt, ha ott szerepeltem, közzé téve az arcomat. - Majd legközelebb mindenképpen elhozzuk, azzal biztos jóval gyorsabban tudunk majd haladni. – álmodoztam egy kicsit még, hogy milyen jó lett volna, ha van nálunk az a hordozható sziréna, de végül csak kikeveredtünk a tömegből még így is. Azért egy autót rendszerint elenged a tömeg, mivel jóval nagyobb, mint az emberek. Aztán az ilyen esetekben általában tömeg esetén is menekülnek, ami most neked kedvezett. Nyilván nem húztam rájuk a kocsit, de ha kicsit odaléptem a gáznak, és bőgettem a motort, akkor rendszerint észbe kaptak, és szétrebbentek előlünk. - Hát az elég mulatságos lenne! – ismertem be, és még fel is nevettem, ahogy a részeges, terhes Hollyt magam elé képzeltem. – Egyébként nem kell aggódni, annyira nem kiakadós fajta. Tudja, hogy időnként jár rázósabb helyzetekkel is a munkám, de azért mégiscsak remélem, hogy nem a tévéből fog értesülni erről az egészről. Ha szerencsém van, akkor valahol kint van a szabadban, és egyenesen haza fog onnan jönni. Különben biztos frászt kap, még ha ideges nem is lesz! – elmélkedtem vezetés közben, és hamarosan már le is tudtam állítani a motort az otthonom előtt, ahol megnyugodva konstatáltam, hogy a nővérem még sehol. Van remény, hogy nem volt tévé közelében még. - Dehogy zavarsz, mi szeretjük a társaságot! – és ezt komolyan is mondtam, láthatta az arcomon. – Na, gyerünk akkor befelé! – parancsoltam rá mosolygósan, és már szálltam is ki az autóból. Megvártam, amíg ő is hasonlóképpen tett, aztán lezártam az autó zárját, és megindultam a bejárati ajtó irányába. Út közben előkerestem a kulcsaimat, és alig pár másodperc alatt már bent is voltunk, az örömittas kutyáim társaságában. Természetesen egyből ránk vetették magukat, ahogy az lenni szokott általában. - Hé, nyugi srácok! Nem voltunk olyan sokáig el, és látjátok, mind a ketten megvagyunk még! – simogattam örömmel a selymes kis fejüket, közben hátra pillantva a vállam felett, hogy Norah is utánam jött-e már. – Ó, én csak Gyáva Charlie-nak hívom újabban. – vontam meg a vállaimat, közben felegyenesedve a kutyáktól. – Lelépett, csak úgy. Ha a kezeim közé kerül valamikor, biztosan kitekerem a nyakát! – ingattam a fejemet rosszallóan. – Hát miféle férfi az ilyen? Évekig minden rendben volt, de ha jön a gyerek, akkor annyi? Kész, vége? – szerintem egyértelmű volt, hogy mi erről a véleményem. - De semmi baj nem lesz, megoldjuk majd mi ketten! – jelentettem ki, magamat is győzködve egyúttal. – Fehéret, vagy vöröset innál inkább? – váltottam témát hirtelen, miután bevonultam a konyhába, hogy megmossam a kezemet, és elővegyek két poharat.
Kezdőlap 
Tárgy: Nappali (Calhoun ház)
