Háromnegyed tizenegykor Kenneth-nél, ami azt jelenti a szokásos kések fényében, hogy elég tizenegy órára odaérnem az épülethez. A váltócuccomat már tegnap délelőtt bedobtam, amikor egy rövid beszélgetésre beugrottam hozzá munka előtt és rákérdeztem mi a helyzet a veterán gyülekezettel, hogy vannak a többiek. Kemény fickó, a lábát hat évvel ezelőtt amputálni kellett, mert a harctéren kialakult blokád miatt napokig el voltak zárva az orvosi egységtől és elfertőződött az alsó lábszárán keresztül menő lövés. A szövetek kezdtek elhalni körülötte, a csontból kilőttek egy darabot.. Mégis pozitívabban áll hozzá az élethez, mint bárki, akit ismerek. Kész lélekguruvá lett az évek alatt, amióta a csoportot vezeti. Bírom a fejét és sokat segített annak idején, amikor feloszlatták a szakaszomat. Mindig megkapom tőle, hogy milyen elfoglalt vagyok és túlságosan is illik a macskapofámhoz az öltöny. Nyilván a haveri savazás nem maradhat el - egyébként meg igen, szeretem az öltönyt. A streetball pálya használatát megbeszéltük, odaadta a kulcsokat, hogy be tudjunk jönni, mert a csoportfoglalkozások csak délután indulnak be, figyelembe véve az általános munkaidőt. Neki is van rendes, nyolcórás állása, ami mellett önkéntes tevékenységként végzi az egész programot és a tagoktól begyűjtött pénzből bérli a létesítmény ezen részét. Kettőre be kell mennem a klubba, addig viszont szabad vagyok és a ráérésétől függően eldől belefér-e neki egy ebéd beiktatása még azelőtt. A kapunál, az ajtónál sem találkoztam Bays-szel, így nem találgatok elsőként értem-e ide és csak arról van szó odébbi helyen tette le a motorját. A kulcsot előhalászom, hogy bejussak és a nyitás közben írok egy gyors üzenetet neki; Nyitva az ajtó. Ha esetleg alattomosan erre várt volna.. Kenneth irodájába megyek közvetlenül, hogy a lerakott táskámat kivegyem és átvonuljak az öltözőbe átvenni a ruhámat. A hely az alacsonyabb költségvetés ellenére korrektül felszerelt, a zuhanyzó helyiségek is rendben vannak, a konyha is ki van alakítva, de első sorban nem főzésre, csak kávézáshoz, kajamelegítéshez a mikróban. Figyelem az időt az átvedlés közben és megejtek egy hosszabb lélegzetvételt, amikor valóban túlesik a megbeszélt időponton az ideéréssel. Hiába lett volna elég tizenegyre ideérnem, megint itt voltam a jól bejáratott ötperces előnnyel. Ez egy egypontos előnyt juttat a térfelemre, ahogy minden másik alkalommal is. Tíz percenként, pedig egy újabb csatlakozik hozzá, ha annyira elhúzza az időt. Csak tudnám hogyan csinálja, ha motorral könnyebben lavíroz a dugóban is és technikailag neki kellene tudni előbb ideérnie. Közelebb is lakik. Nők.. Addig is, amíg ideér elveszek egy labdát a helyéről és megkezdem a bemelegítést.
Már abban a pillanatban tudtam, hogy nem fogok odaérni a megbeszélt időre, amint kiléptem a lakásomból és bezártam az ajtót magam mögött. A bukósisakot már az utolsó lépcsőfokokon a fejemre húztam és rutinosan pattantam fel a kétkerekűre, hogy az első blikkre tíz percre saccolt késésemből hármat lefaragjak. A nagy forgalom nem hátráltatott, motorral könnyűszerrel lehet az autók között lavírozni és szerencsére a piros lámpák sem állták túl sokszor utamat. Persze semmit sem szépít a helyzeten, hogy behoztam egy picit a lemaradásomból, hiszen így is hét perccel a megbeszélt időpont után állítom le a járgányt, hiszen a késés az késés. Ráadásul Ray pont az ellentétem ebben, mindenhova idő előtt érkezik, így még kellemetlenebb, hogy én vagyok az, aki nem tud időben megjelenni. Szapora léptekkel indulok meg az épület bejárata felé, lekapva a fejemről a sisakot, hogy az útközben érzékelt sms-t is menet közben olvassam el. Mosolyt kanyarít a képemre a néhány szó; milyen figyelmes! Most már egészen biztosan nem fogok az ajtó előtt szobrozni és arra sem foghatom a késésem, hogy azt hittem, nem juthatok majd be az épületbe. Ismertem már a járást, nem először vagyunk itt és ezt a kártyát az első találkák alkalmával már elsütöttem, így nem verhetném át ezzel, amúgy is tökéletesen megtanulta már, hogyan csukja be a kiskapuimat. Az öltöző ajtaját a kelleténél egy picivel erősebben csapom be magam után, a nagy lendület magával viszi, annyi baj legyen, legfeljebb már előre meghallja az érkezésem. Én hallom a kosárlabda jellegzetes pattogását, miből könnyű következtetnem arra, már odabent végzi a bemelegítést. Gyorsan dobálom le a cuccaim, kényelmes sportnadrágot, sportmelltartót és egy laza ujjatlant húzok fel, az egész procedúrából a cipőm bekötése veszi el a legtöbb időt, de a világért sem cserélném le a jól bejáratott, élénk barackszínű cípőket. Amúgy sem azért tart sokáig, mert bármi probléma lenne vele, egyszerűen csak nem tépőzáras, hanem fűzős és a nagy sietségben egyszer legalább félrekötöm. Senki se kérdezze, ez hogyan lehetséges. Egy üveg vizet marok csupán ki a táskámból és máris indulok a terem felé, a palackot az egyik fal tövében helyezve le. A hajam a labdaállvány felé menet fogom össze egy hanyag lófarokba, de mielőtt labdát kapnék a kezembe, elkezdem a gyors, de alapos bemelegítést. Kezdve a nyaktól, lefelé a vállakon, a törzsemen át a lábakkal zárva a sort. - Látom hasznosan töltötted az öledbe hullott plusz időt - érkezik a csipkelődő megjegyzésem. Szeretek kosarazni, tudok is és habár elég megoszló, mikor melyikünk zsebelte be eddig a több pontot, keményen fel szoktuk adni egymásnak a leckét, sosem árt a plusz gyakorlás. - Bocsi a késésért - hiába szokta már meg, akkor sem mulasztok el egyszer sem elnézést kérni. Hibáiból tanul leginkább az ember, szokták mondani, de ez a késés dolog nálam valamiért annyira mélyen gyökeredzik - magam sem tudom, pontosan hol -, hogyha akarom sem tudom levetkőzni. Ritkaságszámba megy, ha valahova oda tudok érni időben. - Büntetők bemelegítésképpen? - vetem fel az ötletet, befejezve a bemelegítést, ugrálva párat egy helyben. A legutóbbi kosarazós alkalmunkat le kellett mondjam, mert becsúszott egy nem várt meló-ügy, szóval be kell valljam, nem fog ártani egy kis könnyedebb ráhangolódás. Aztán persze mehet majd az egy-egy ellen, de félek, ha egyből a lecsóba csapnánk, csúnyán alul maradnék, azt pedig a világért sem szeretném, még vele szemben sem.
Egy törülköző és a vízzel teli kulacs foglal helyet a falnál lévő padon, illetve a telefonom arra az esetre, ha fontos hívásom érkezik, amit a hívó fél nevéből meg tudok állapítani annak számít-e vagy se. A család és a munka ebbe a kategóriába esik a nap bármelyik szakában, bármilyen helyzetben. Ragaszkodom hozzá, de ezt leszámítva társaságban sose nyomkodom a készüléket és az ilyenkor befutó hívások idejét igyekszem lerövidíteni. A nyújtást nem veszem komolyan, ha könnyű dobálgatásról van szó, a hárompontosak gyakorlásával terveztem alapvetően elütni a várakozási időm egy jelentős részét, amíg meg nem szólalt a csengőhangom a bejövő hívásra terelve a figyelmemet a labda ujjvégemről való elengedésének pillanatában. Édesanyám. A helyemről láttam a profiljához választott képet – ..és megvan a három pontos, amit csak a szemem sarkából érzékelek a megkeresés kezelése miatt. Nem zavar, hiába indítja minden alkalommal ezzel a beszélgetést és amíg lefutjuk az egymás hogyanléte felőli érdeklődési köröket visszaveszem a kezembe a téglafalig gurult labdát. A fél kézzel való pattogtatás áthallatszódik a túlfélre, ami némi magyarázatra szorul, de nem jelent problémát a hangjának tökéletes kivételében. Abban a tekintetben sem, hogy a terembe beszűrődő szekrénycsapkodásra odasandítsak a bejárat irányába csekkolási céllal. Még mindig vonalban vagyok, amikor betéved a tékozló és nagyobbat pattintok a gumiborításún, hogy a hónom alá kapva egy gyors intést intézzek felé és rátérjek a beszélgetés befejezésére, ami le is zárul két rövid mondat, búcsúszavak múltán. - Ha időben ideérnél, akkor nem fordítanám előnyömre és nem lennének ilyen szorosak a pontgyűjtéseink.. – ciccegést címzek a részére meg a hozzá tartozó vigyorkezdeményt a szám sarkában a revans üzenetét hordozva magában, mert tény, ami tény; ha vele nem, mással még ritkábban szoktam eljutni a kosár gyakorlásáig. Az ő hobbija, amit részben átragasztott rám és ha mindössze ennyi idő alatt elértem azt a szintet ő is megizzadjon.. Nem, nem szükséges befejeznem, ahogy hangosan és kétségeket kizáróan sem kell az orra alá dörgölnöm, hogy tudom, jó vagyok. Megingatom az üstököm, miközben a frotír tetejére dobom a mobilom. - Ahogy te mondtad; hasznosan töltöttem az időt. Egyébként nem gond, de egyszer meglephetnél, hogy nem késel. Azt fel se vetem, hogy előttem érj oda akárhova is. Tudod, évek óta tűrnöm kell.. – komolyságba hajló, megjátszott félkomolysággal reszelem a panaszt, a végére kanyarítok egy keserű szájhúzást is, ami felér azzal, hogy ez az egész nincs rendjén.. A performanszot gyorsan lecsapom, elég hozzá pár változás az arcmimikájában, hogy a csipkelődést egyértelművé tévő mosoly elnyúljon a képemen. Az ötletet támogatom és előzetes válaszadásként ragadom meg a nálam lévő labdát, hogy átdobjam neki. Ugrálás közben minden gond nélkül el tudja kapni, elmozdulnia se kell a helyéről; céloztam. - Be kell hoznod a lemaradásod. Tied az első. – az érdemi nyújtással nem vesződtem, mielőtt ideért volna, de az eszköz átadása szabaddá avanzsálja a karjaim. A vállaimnak, pedig jól fog esni a hangos kiroppantásuk. - Mi a helyzet különben? - a bemelegítés értelmében még azt sem sütheti rám, hogy a figyelmének elterelésére játszok a kérdéssel történő megosztásával.
Mivel látom, hogy telefonál, így a szóbeli köszönés helyett csak egy intést kap, mielőtt nekiállnék összefogni a hajamat és egy lófarokba tornyozni. A bemelegítés ettől függetlenül nem marad el, gyorsan mozgatom át az izmaimat és szinte majdnem végzek, mire leteszi a telefont. - Munka? Család? Ne üssem bele az orromat? Vagy semmi érdekes? - bökök állammal a telefon felé, bár valószínűleg teljesen egyértelmű anélkül is, mégis mire gondolok. Nem akartam én ám semmit sem félbeszakítani, éppen ezért, ha fontos hívása volt, felőlem nem kellett volna letennie, bár a köszönésből nem úgy vettem le, éppen egy munkatárssal diskurál és ha fontos is lett volna, valószínűleg le sem tette volna. - Kell, hogy némi előnyhöz juttassalak - pimaszul kunkorodik a szám sarka. Tudom, hogy nem igazán szokott mással kosarazni, én némi előnyben vagyok, hiszen gyakori, hogy a srácokkal meló után leugrunk dobálni párat, de vagy vérében a tehetség, vagy tényleg annyira rúg már a késéseim össz ideje, hogy bőven felfejlődött az én szintemre az alatt. Egyik opció mondjuk nem zárja ki a másikat, mindenesetre örülök neki, hogy méltó ellenfélre találtam személyében és valóban izgalmasak az ilyen közös alkalmaink, megdolgoztat alaposan. Már épp érkezne a riposzt az elnézés kérésemre adott válaszára, amikor is elbizonytalanodom a szavai végét hallva. Mi..? Sietve csukom be a számat és bűnbánó grimaszt vágva döntöm enyhén oldalra a fejemet, még a bemelegítésben is megtorpanva. Tényleg ilyen mély tüske lenne ez benne? A nagy francokat! Szélesre szalad az én mosolyom is, fejem csóválva csapom csípőre a kezeimet és el sem akarom hinni, hogy bedőltem ennek. - Szép, ezek után már legfeljebb csak szülinapod alkalmából fogom összekapni magam - szúrok vissza, ám szavaimat éppen annyira kell komolyan venni, mint nekem kellett volna az ő előbbi mondandóját. Elkapom a felém dobott labdát, rábólintásként véve a dolgot, hogy pár lecsapást követően apró szökkenéssel ugorjak laza futásba, elkocogva a büntetővonalig, kezembe véve a labdát állva meg a vonal előtt. Pozícióba helyezkedem, néhány pattogtatás után kapva kézbe a labdámat és emelve fel. - Martinez jól kicseszett velem - kezdek bele a válaszadásba, de a folytatás előtt még rádobok. Felső sarokból pattan be a labda, amit összehalászok és felé hajítok. - Az utolsó pillanatban találta ki, hogy betegszabira van szüksége és persze, hogy én lettem beosztva helyette - tártam szét a kezeimet, miközben a palánk alá helyezkedtem, hogy várjam az ő dobását. - Szóval szervezhetem át a hetem, holnap már utazok át - a terv szerint csak jövő hét elején mentem volna Seattle-be, így viszont változott a felállás, már holnap reggel indulok. - Nagy bánatomra így a hétvégére tervezett sörözés is ugrik - nincs messze a két város, de két korsóért azért nem járatnám annyit a motoromat. Martinez már akkoriban is nagy léhűtő volt, amikor még ő is a cégnél volt és sajnos mostanra sem igazán változott. Mert nehezen tudom elhinni, hogy valóban betegség miatt mondta vissza a megbízást. - Feléd? - passzolom vissza a kérdést, bemelegítés alatt legalább van időnk beszélgetni kicsit.
A könnyen lerövidített beszélgetés után a második tippre esne a megerősítő bólintásom, ha nem sorjázna közvetlenül mögé még kettőt. A telefont tartó kezemmel a szóbéli válaszadás előtt osztom meg melyik volt a helyes megoldás. A kettes. - Édesanyám. Csak a szokásos családi körökkel, „Hogy vagy? Eszel rendesen? Milyen a munka?”, et cetera. – ha úgy vesszük ráhúzhattam volna a semmi érdekes felelet gúnyáját is, mégse teszem, a tulajdon anyám nem az a kategória, sose lesz. Hosszabban nem taglalom, egy harmadik félnek, azért bőven piszkálja az unalmi faktorát a téma és egyből mindenkire ráaggatja a bólogató kutya szerepét. A legtöbbekre igen. Idő közben ledobom a törülközőre a mobilomat és gyorsan pattogtatok egyet, a széléről veszem be a palánkot és alulról támasztom meg a célzáshoz. Némi előny, huh? Az egyhelyből történő dobások elég jól mennek, elég sok szögből, aminek eredményeképpen a gyűrűről nem pattan le eldobást követően a labda. A pörgése lassul, befelé dől el, ponthoz juttatva az egyszemélyes csapatomat. - Azért vigyázz vele, ha elég sokat mondod kifogásnak fog hangzani egy idő után, hogy miért verlek le egyre gyakrabban. – a port is leseperhettem volna a vállamról, a vérszívó megjegyzése pont annyira talált be és ezt a stílusom egyértelműen a tudtára hozza, mert nagyon is tisztában vagyok vele, hogy jó vagyok, nem csak előnyről van szó. Kisebb önbizalom túláradásról már annál inkább, nem sokkal a realitás talaja felett lebegve. A húzását sose unom meg, úgyhogy szép lassan vezetem fel a második kört számára, elővéve a színészi képességeimet is hozzá kellékként. Az arcomra gyűrődő vonások hűen tükrözik a szavaimat és komolyan, élvezet nézni az övén végbe menő változásokat, amik a színjáték végén egy az övétől pimaszsági szinten nem is oly` távol álló vigyort kanyarítanak a szám sarkába. Nem sajnálom az átverésért, az alapot ő szolgáltatta a hecchez, amit ettől függetlenül sem veszek komolyan. A késést nem kedvelem, de.. Elnézem neki, leplezetlenül kárpótlom magamat a piszkálásával. Megszívom a fogamat és gesztikuláló mozdulattal a levegőben igyekszem az idő kerekének visszapörgetését demonstrálni, serkenteni az emlékező képességeimet. - Ha jól emlékszem legutóbb sem jött össze, szóval.. – ezen a ponton és ebben a pillanatban örülök nincs nála a labda, mert sejtésem szerint lazán hozzám vágná bosszúból. Engedek a mellkasomat rezegtető nevetésnek, kiengedem a kisebb változatát és leadok egy passzt felé, hogy ne csak ácsorogjunk. Én is bepótlom a dobáshoz készülődése alatt az elmaradt melegítését az izmoknak. Előre vonom a karomat, hogy a másikkal tartott ellennyomás segítségével kezdjek neki és hallgatom a beszámolót, aminek egy részénél már előre sejtem a rám is vonatkozó következményeket.. Nem örülök neki, de azért túlleszek rajta valahogy. A visszadobottat gond nélkül kapom el. - Átszervezzük máskorra, emiatt fájjon a legkevésbé a fejed. Sűrű lesz az elkövetkezendő időszak a klubban, de megoldjuk. Bár azért jössz a sörrel. – aki épp lemondja az mindig jön eggyel a másiknak. Nevezhetjük farkastörvénynek is, amit a cégnél belénk nevelt a régebbi generáció. A dobó helyzetét másolom, rövid kocogás, labdavezetést követően sorakozok fel a büntető vonalhoz, hogy szándékosan magas ívvel küldjem be a kosárba.. Hajszálon múlt ne pattanjon ki. Jessz. - Minden jó. A munka a héten nagyon nyugis volt, a lányoknak meg, mintha picivel nőtt volna az IQ szintjük.. – visszadobom a labdát és az ujjaimmal is jelzem mennyire piciről beszélek. Nagyon-nagyon piciről.. - Ami viszont lényegesebb, megvan Duckett? Ilyen magas, cingárfajta, két felnyírt csíkkal a hajában bal oldalt, ami miatt a többiek folyton húzták az agyát. Ő volt az, aki edzés közben mindig valami szar hiphopot tolt be. – a kezemmel mutatom a magasságát, nagyjából egyhetvenkettő körül. A körülírása azért ilyen magyarázós, mert ők kevesebbet találkoztak az Avalonnál az eltérő szakterületek miatt. Plusz a srác nem sokat volt ott. - Két napja belebotlottam és tippeld meg, kinek van ingyen jegye Seahawks következő meccsére, a lelátó egyik legjobb helyére? – kérlek, kérlek, tippelgess..
- Ez nagyon aranyos - az én édesanyám ritkított az ilyen jellegű hívásokon, most már általában csak hétvégente hív fel, hogy végigzongorázzuk a már jól ismert köröket. És persze, hogy érdeklődjön, mikor tervezek hazaugrani. - Bár azt én is kérdezhetném, hogy eszel rendesen? Olyan kis soványkának tűnsz - csücsörítettem picit és csak egy kis képzelőerő kell, hogy Ray odaképzelje, ahogyan nagyanyó módjára megcsipkedem kicsit a pofazacskóját. Mosolyom színtiszta jele annak, nem gúnyolódásból, vagy sértegetésből teszem a megjegyzést, eszem ágába sem jutna poénkodni az anyukájával, vagy a vele való kapcsolatával, egyszerű cukkolás csupán mindez. Pláne, hogy olyan szépen elteszi a labdát. - Álmodj királyfi! - érkezik a magabiztos reakció, habár azért el kell ismerjem, lehet kelleni fog némi extra edzés, hogy ne maradjak le túlságosan és még csak lehetőséget se adjak neki arra, hogy egyre gyakrabban elverhessen. - Nincs amúgy semmiféle kosaras a felmenőid között? Vagy a Masrhall fiúk ilyen tehetségesnek születnek, vérükben a tudással? - érdeklődöm, félig komoly csupán a két kérdés, de ha szemfüles, a dicséretet is észreveszi a sorok között. Nyíltan ugyan nem mondom ki ezúttal sem, mennyire ügyes, de burkoltan azért ott a "bók", elég jól kosarazik és rettentő hamar belerázódott a sportba. Mondjuk a profi szinttől még messze van - én is, ha már itt tartunk -, de nem is a bajnokság a cél, egyszerű hobbi szintű kosarazásról van itt szó, abban pedig kifejezetten ügyes. Csúnya azt ezt követő kis színjátéka, de mondhatom azt, hogy megérdemlem, a sok késésért cserébe ez a legkevesebb, hogy szívja miatta a véremet. Haragudni amúgy sem haragudnék rá, nem szokás kettőnk között a csipkelődést komolyan venni, de így meg aztán pláne nem. Tiszta sor. - Ne kalimpálj úgy a kezeddel, anélkül is pontosan tudom, mire célozgatsz - húzom össze picit a szemeimet és már azon gondolkodom, mára tuti megfogadta, hogy minden lehetséges helyzetben a vérem szívja majd. Nem meglepő az ilyesmi, de most az átlagosnál is magasabb szinten űzi az ipart. - Jól van, profin értesz ahhoz, hogy letörd minden igyekezetem és elszántságom. Lassan eléred, hogy már ne is próbálkozzak. Aztán meg majd magadra vess, ha már nem csak öt-tíz perceket, hanem fél órákat kell majd rám várnod - ha kislány lennék, nyelvet nyújtanék rá, így azonban csak a vállammal lököm meg, miközben a megkapott labdát pattogtatva elhaladok mellette. Túl régóta nyúzzuk már ezt a késős témát, hogy lassan tényleg kínosan érezzem magam miatta, még vele szemben is. Nem hobbiból csinálom, sem azért, hogy direkt kicsesszek vele, egyszerűen el vagyok kódolva, de Isten lássa lelkem, tényleg szoktam próbálkozni. - Persze, a sör az alap - nem is kellene, hogy mondja, hiszen a megszokás az megszokás. - Lesz valami konkrét beosztásod, amihez igazíthatjuk majd az enyémet, vagy ne is próbálkozzak, mert teljesen helyzetfüggő, mikor kell bent legyél? - toldom meg némi érdeklődéssel, mikor, hogyan is szervezhetnénk azt a pótló alkalmat. Közben persze figyelem a dobását, a fejem csóválva, amiért befelé pattant és nem kifelé a gyűrűről, de ezek úgyis az első dobások, felesleges volna már most következtetéseket levonni. - Oh, hát akkor már lassan igazi álom melóvá változik a hely! - teszek megjegyzést a lányok értelmi képességeinek minimális növekedésére és a nyugis melóra. - Egyébként ha már nőtt a szint, akkor lehet javuló tendenciát mutatnak és később még jobb lesz, nem? Vagy ez csak ilyen egyszeri alkalom és aztán rövid időn belül úgyis visszabutulnak majd? - egyáltalán nem gondolom komolyan, mert teljesen hidegen hagy, mennyire is buták a lányok, vagy sem. Minden melónak megvan a maga szépsége és az árnyoldala egyaránt. - Igen, így már megvan - bólintok, átvéve tőle a labdát és felállok a büntető vonalára. A két felnyírt csík és a szar hiphop már teljesen egyértelművé teszi a pasast, de kíváncsian sandítok rá szemem sarkából, mégis miért hozza fel. Pont dobnék, amikor kiderül, miért is, az apró szökkenéssel már megkezdtem a mozdulatot, automatikusan dobok is utána, de az érkező információ kellőképpen letaglóz, hogy nagyon csúnyán félredobjam a labdát, az pedig lepattanjon a fehér téglalap bal sarkáról és jól elguruljon. - Mi van?! - szalad fülig a szám, ahogyan Ray felé fordulok. - Komolyan nekem küldte őket? Hát az eszem megáll, milyen cuki pasas! Úristen, de jó lesz! - lelkesedek fel, megjátszva az egészet, hiszen nagyon jól tudom, hogy nekem aztán rohadtul nincs ingyen jegyem a meccsre. El is fordulok, hogy nekiinduljak összehalászni az elgurult labdát. - Az eszem megáll, hogy neki jutnak az ilyenek, én bezzeg csak a depressziós Winston-nal futok össze, aki órákig képes sírni, mert kidobta a csaja. Chah, neki két potya jegy, nekem meg a túlóra. Beszarás... - puffogok magamban, szándékosan ütve meg pont azt a hangerőt, amit még ő is tökéletesen képes meghallani. Összemerve a labdát indulok csak meg vissza, apró mosolyt erőltetve a képemre. - Szerencsés flótás vagy te, Raymond Marshall, remélem tudod - passzolom felé a labdát, a kelleténél talán picit erősebben.
Látványosan telítem meg a tüdőmet levegővel, lehunyom a szemem, összepréselem a szám és alig-alig bólintok a szurkálódása alatt. A mosolyomat, pedig minimálra igyekszem visszaszorítani. Soványkának, huh? Az elhasznált kifújásakor ráakasztom a komoly nehezteléstől mentes, jó emlékezőképességem üzenetét küldő tekintetemet. - ..ezért még számolunk. – mérget vehet rá, betartom az ígért szót és nem most fogok kivételezésbe kezdeni. Ha-ha.. Ha kartávon belül van, akkor a hozzá közelebb eső, dobás után felszabadult kezemmel megpróbálom puhán lecsapni a fejét egy kényszerített bólintásra. Ha nem, ezt kihagyva megyek a lepattanó labdáért, de a riposztra még azt megelőzően vágom ki az azt megtagadó vigyort. Nem kell szóban reagálnom hozzá, hogy világos legyen számára mi jár a fejemben és ő lesz a megerősítője, amire már a vállam felett hátrapislogva reagálok. - Nem a vér teszi. – egészében, pofátlanul elfogadom és kihasználom a szépre polírozott dicséretét, amit valószínűleg a kimondása után egyből a megbántak listájára sorolt át. A labda földről felhalászása után azért szelídül a magabiztosságom, ahogy felé fordulok, visszaindulok. - A cselezésben azért van még mit fejlődnöm. – a mondat végén megkísérlem a lépés közben átpattintani a lábaim között, ami ugyan sikerül, de jobban kileng a kelleténél a labda. A pontjaim javát vagy távolabbi dobásokból gyűjtöm össze, ritkábban palánk közelből, mert könnyen kihasználja a réseket a védelmemen. A mihez tartás végett hozzátettem, ne tűnjön azért nagyobbnak a képem, mint amekkora valójában. A labdát kézbe veszem a mesterkélt beszédnél és pillanatnál, a következő pattanás hangja a passzolást fogja jelenti. - Mondd ki. – összefonom magam előtt a karjaimat és félredöntött fejjel hegyezem a füleimet. - Persze, csak a biztonság kedvéért, ne értsük félre egymást. – hirtelen, oxigénpótlással együtt teszem hozzá, pont betolakodva a hozzáfűzni valója elé. Leengedem a kezeimet. - Mondtam már értékelem az öt-tíz perceidet? – nyájasabban, kedveskedőn lobogtatom az orra előtt az emlékeztetőt róla a vállinzultálás hatására. Ezeket jobban, mint a fél órákat.. Egy ártatlan fejet is bevágok az összkép kedvéért. Legyen tökéletes.. - Következő hónapban a hétfő estéim szabadok, a többin bent vagyok a klubban. – sok opcióm nincsen a munkavégzésre, a felelősség miatt bent kell lennem, koordinálni, beosztani a fiúkat. Legfeljebb az óraszámaimmal tudok játszani, azokkal is minimálisan. Hashtag though life.- Mennyi ideig leszel Seattle-ben? – a kosárpont után kérdezek, újfent az elguruló labdáért megyek. A siker természetes volt.Álom meló.. Bájos feltételezés, egy kisebb sandítást bezsebelhet érte. A többség fogalmazzunk úgy nem véletlenül dolgozik ott, de akadnak köztük kellemes kivételek. Nagyon is kellemesek.. - Ez abszolút hullámzó, mint a kedélyállapotuk és nagyban függ az aktuális.. Problémáiktól. – egy másodpercre megállok a megfelelő kifejezést keresvén, mert a külsejük miatti aggodalmakat, nyervogásokat a magánéleti zűrjeikkel karöltve nehéz definiálni. Az én mércémmel legalábbis. - Most épp kedvező a nap állása. – nagybölcs nyugalmával, higgadtan bólintok rá a leközölt tényállásra, miközben átadom a kört a folytatás előtt. A hírérték sokkoló teljesítményrontását fejcsóválva, ciccegve fogadom.. Fogadnám, ha a második ciccnél nem csavarná meg a saját szájíze szerint a szavaimat. Menthetetlen.. - Jah, azt elfelejtettem mondani.. Rögtön azután a vacsora után mentek, amit vagy két éve ígérgetsz neki. Említett rózsát, habcsókot, fülledt romantikát. – megdobom a szemöldökömet, mert nagyon is élénken él előttem mennyire hajtott rá Duckett az egyik kocsmázás alkalmával, az ígéret, pedig akkor született a lerázására. Szegény ember.. Jót szórakoztam a kikosarazásán. Kristálytisztán ütközik a hangja a dobhártyámnak, az enyhe, rendkívül burkolt célzással együtt. Megszívom a fogam a labdacserénél. - Gondoltam elsütöm valami csajnál a lehetőséget, hogy bevágódjak nála, de a nehéz időszakodra való tekintettel lemondok róla, ha valamennyit tudok javítani vele a kedveden.. Az orrlógatás nem áll jól neked. – lassú fejcsóválás van jelen gardedamként, illetve egy megjátszott él az előzményhez, mintha olyan nagy áldozat meghozataláról lenne szó részemről. Mondjuk, khm..- ..és hidd el, nálam jobban senki nem tudja. – valójában nem kevés öniróna lakozik a mondatban, de közel sem feltűnő, elég ügyesen leplezem. Csak annyiban nyilvánul meg, hogy a dobáshoz bekészülődés közben valamivel jobban koncentráltnak tűnök. Hashtag easy-peasy. ..az eredmény: háromból három. Átmozgatom a vállaimat és még mielőtt elindulnék begyűjteni; - Na mit mondasz? Kezdhetünk vagy még szeretnél egy kis előnyt adni a felkészülésben? – a kötelező cukkolás.. Mert Garnier, megérdemli.
Nehezemre esik visszafolytani a nevetésemet, ahogyan "felfújja" magát, a tekintetét pedig állom, egyik szemöldököm magasabbra is szalad kissé. - Próbálkozni bármikor szabad - szúrok oda még egyet, kaccanva a szavak végén és könnyedén táncolok el az emelkedő keze elől, amint látom, felém nyúlna. Na még mit nem! - Hahh, jellemző! - forgatom meg a szemeimet, de a mosoly továbbra is ott ül szám sarkában. - Látom, elég fényesre polírozták már az egódat, úgyhogy nem kapsz tőlem több dicséretet - nyelvet öltenék rá, ha kislány lennék, így azonban csak szavaim hordozzák a gesztust. Így is éppen elég magabiztos, nincs szüksége a bókjaimra ha az orrom alá dörgöli a tehetségét. - Már nem sokat szépíthetsz a helyzeten, pajtikám - csóválom meg a fejem. - De a cselezésben tényleg van még mit fejlődnöd - grimaszolok röviden, hogy aztán széles mosolyra szaladjon ajkaim párosa. Csak ugratom, szívom a vérét, ahogyan mindig is szoktuk. Nem a zavar nagy képe egyébként, legalább lesz mibe beletolnom a kosárlabdát, ha ezúttal ő marad alul pontokat tekintve. Nem mondom ki újfent, az elején úgyis bocsánatot kértem a késésemért és tudom jól, hogy legutóbbi alkalommal sem sikerült, eddig egyszer sem igazán sikerült, akárhányszor megpróbáltam, de legalább az igyekezetemet értékelhetné! Mert igyekszem, ha nem is megy egyelőre tökéletesen a dolog. - Na látod, máris jobban hangzik! És máris nagyobb késztetést érzek, hogy legközelebb jobban igyekezzek - bájos mosolyt villantok a nyájas kérdésére adott válaszomat követően. Ha már ő eltúlozza, akkor én se maradjak ki a sorból. Persze ezzel együtt tényleg igyekezni fogok, hogy megajándékozzam egy olyan alkalommal, amikor nekem kell várni rá, aztán akkor majd örülhetünk mindketten a fejünknek. - Akkor következő hónap valamelyik hétfőjén pótoljuk a hétvégit - bólintok aprót, gondolatban feljegyezve, majd nézzek utána, nekem miként alakul a beosztásom és össze tudjuk-e egyeztetni a szoros menetrendjével. Örülnék neki, mert tényleg szar lemondani egy sörözést és nem az alkohol, vagy a kárpótlásként szokás másiknak fizetett sör miatt, hanem azért, mert szeretek vele lógni és sosem jó érzés lemondani egy találkánkat. - Bő egy hétig Seattle, aztán közel két hét Tacoma. Akkor összehozzuk azt a hétfő estét. Meg elmehetnénk lassan végre valamikor kirándulni is, hátha mondanak majd valamelyik hétvégére jó időt - dobom be az ötletet, hiszen nem ritka, hogy nyakunkba vesszük az erdősebb vidéket egy hétvégi nap alkalmával, lassan itt lenne újra az ideje. - Illetve lenne még egy távoli programötletem, ha szeretnél kicsit művelődni komolyzene kapcsán - pillantok rá egy kedves mosoly kíséretében, de addig nem mondom az ötletet, amíg nem mondja, lenne esetleg hozzá kedve. Tudtommal nincs különösebb problémája a komolyzenével, de nem is zúdítanék rá ennyi programötletet egyszerre, emésztgesse csak, hogy milyen sokszor varrnám magam a nyakába. - Ahha, a Holdállás, a plázák akciói és az időjárás függvényében, mi? - kaccanok, hiszen tudom jól, hogy mi nők milyen szeszélyesek tudunk lenni, a kiszámíthatatlan mivoltunkról nem is beszélve. - Reméljük így marad egy jó ideig - bólintok aprót, elkapva a felém passzolt labdát és felállva a büntető vonalára. Hallom az első ciccegést, de csak azért is folytatom a megkezdett kis produkciót, nem adva meg neki azt az örömöt, hogy már egyből a nyálam csorgatom a belépőjegyek hallatán. Akkor már legyen kerek egész a történet. - Uhh, rózsa, habcsók és fülledt romantika is? Tényleg ideje lesz bevasalnom rajta azt a vacsorát, imádom az ilyeneket! - vállaimat felhúzva, megrázva kicsit őket hunyom le a szemeimet, mintha csak magam elé képzelném az említett programsorozatot. Valójában már a fülledt romantika hallatán hányingerem támad, de én mentem bele a dologba, hát az a legkevesebb, hogyha ő folytatja, nem szállok ki belőle. Vagyis nem szállnék, ha nem dobná be a gentleman szöveget, mire aztán már nem bírom én se soká, jóízűen nevetek fel a nehéz időszakom emlegetésekor. - Igazi úriember vagy - csóválom meg vigyorogva a fejemet, a hónom alá csapva az időközben összehalászott labdát. - Valóban? - szalad feljebb a szemöldököm a labda átpasszolása közben. Tényleg nem áll jól az orrlógatás, de nem kérnék tőle ilyen nagy áldozatot. - Egyébként meg nem akarom ellopni a remek csajozási lehetőségedet - halvány pimasz él húzódik meg a szavak mögött, ahogyan figyelem, hogyan készülődik neki a dobásnak és teszi be a labdát. - Itt az ideje felmosni a nagy arcoddal a padlót, szóval csapjunk bele - emelem felé az ökölbe szorított kezemet, hogy a jól megszokott kő-papír-ollóval döntsük el, ki is kezdje a támadást. A változatosság kedvéért ezúttal nem kővel, hanem ollóval nyitom az első próbálkozásomat, aztán meglátjuk, melyikünk nyeri meg az első támadási próbálkozás lehetőségét.
- Lenne még..? – a képzeletbeli labda pofátlan ívet ír le, ahogy visszadobom a térfelére. Ő jelentette ki nagy elánnal, hogy több dicséretet nem kapok, amiből következik; tudna még legalább egy párat mondani. A kérdés kifejezetten költői vonásokkal rendelkezik, mert érzékelhetően nem várok rá választ, a saját megfogalmazásával húztam ki a lába alól a talajt és nem fogja tudni lemosni magáról még jó ideig a másodpercekkel ezelőtt elhangzottat. A heccelését rövid időre szüneteltetem és finomítok a megcsillogtatottan, amit az igyekezetem ellenére hasonló ízzel kanyarít vissza, mint előtte. Így vegyem én is komolyan, eh? A sorozatos késéseire vonatkozó, rövid eszmefuttatásunkat egy őszinte érdeklődéssel zárom, amivel a füllentést is kibekkelem. Komolyan sosem kérdeztem rá mi okozza a sokak számára elkerülhető anomáliát és azt hiszem ez nem a közeli jövőben fog megváltozni, mert az egyetlen tanácsom a részére az időbeni elindulás lenne a saját példámból kiindulva. Megbántani nem akarom vele, többször elismételte tudja, tisztában van vele, az egyetlen járható út az marad, ha lenyelem olykor még a hócipőmet is hozzá vágnám. A jó színész ugye.. Csendes bazsalygással csóválom meg a fejemet, ami a bájosságának szól. Előre sajnálom azt a delikvenst, akinek hozzá kell edződnie majd ehhez a kinevelhetetlen szokásához. - Szavadon foglak mindkettőt illetően. A Rainer-hegy északi oldalán nem tudom, de azt hiszem veled nem voltam még. Ott van egy jó sziklafal mászáshoz, mit szólsz? A kaját bevállalom. – nem mellékesen toldom hozzá a kiegészítést, egyszerre mentőöv és megvesztegetési eszköz. A távolabbi felvetés hallatán feljebb emelkedik a szemöldököm és ahogy fény derül a program miben létére szinte egyből magamhoz veszem a szót. - Szívesen, milyen előadásról van szó? És mikor a távoli jövőben? – a helyre történő rákérdezés meg se fordul a fejemben feltételezem nem három órányi autóútra szemelt ki egy orchestra koncertet. A műfaj szakértőjének nem vallanám magam, de gyakorinak nevezném a hallgatását és ugyan sejtem, hogy a szakmabeli előkelőségek vagy a szakzsargon alkalmazói máglyán égetnének el azért, mert mindez válogatlanul történik. Akár Chopin után Csajkovszkij.. Spotify válogatja, amit nem verek nagy dobra. A kíváncsiságom viszont nem kevéssé keltette fel azzal ki iránt érdeklődik olyannyira, hogy megszületett benne a programötlet. Emlékeim szerint ilyen.. Puccosabb események nem kerültek eddig a repertoárunkba, amióta csak ismerem. - Pontosan, pontosan úgy ahogy mondod. – a pozitív megerősítést a hüvelykujjam feltartásával is jelzem a részére, majd Áment.-t bólintok a megfogalmazott reményre. A felborult alvás, ébrenléti időszakon túl a vendégek és az ott dolgozó művésznők átlag intelligenciaszintje van a legnagyobb veszéllyel az ép(elméjű)ségemre. Nagy megkönnyebbülés, ha az egyiktől kis időre megszabadulhatok, mert enyhül a mértéke. - Ha vannak egyéb kívánságaid; készíts listát. Ezer örömmel eljuttatom a részére, hogy tökéletes estétek legyen. – némán tátogom csak, hogy; megérdemlitek és szelíden, már-már a baráti segítőkészség lexikonból előlépett példaképeként pislogok rá. A folytatás után, pedig csak merné kétségbe vonni ennek a helytállóságát.. - Mindig. – mintegy végszóként kerül hozzá a labda a dobáshoz és bólintok a visszakérdezésére. - Kérlek, nem vagyok amatőr, hogy a lehetőség nélkül kispadra kerülök. – megjátszott, keserű ciccegéssel engedem el a hozzám gyorsan visszakerültet, amit szépen beteszek a kosárba és a lelkes belevetődési ötletén felbuzdulva ezt követően tartom is az öklöm, hogy megtudjuk ki fog helyzeti előnnyel indulni. Ám tisztában vagyunk vele; az az igazi győztes, aki a végén nevet..
// Áh, csak párszor lesz orr alá dörgölve; eredmény Köszöntem a lehetőséget, meg a halakat! //
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Pacific Avenue
//
