Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Váróterem (Pacific Medical Center) Csüt. Május 26, 2016 10:25 pm
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Váróterem (Pacific Medical Center) Csüt. Május 26, 2016 11:26 pm
Joel and Chloe
Három hét. Ennyi ideje döntötte el helyettem, hogy nem találkozunk, nem folytatjuk, ami elkezdődött Kubában. Valami történt, és nevezhetjük kalandnak, egy kis flörttel fűszerezve, de ennél sokkal bonyolultabb, és összetettebb volt a vége. Kínos hallgatások, lelki megnyílások. Olyasmiket mondtam el neki, amit még az édesapámnak se tálaltam volna ilyen nyíltan. Ott volt mellettem, amikor megkaptam a hírt, hogy tűz ütött ki az éttermemben. Még meg se nyitottam, de máris óriási csapást kaptam. A kudarcot meg kellett emésztenem, és a nulláról kezdeni majdnem mindent. Huszonegy nap igen sok, miközben egyszerre kevés is. Joel Émerix Roux-ot nem sikerült kivernem a fejemből, de félőbb, hogy a szívemből se, mert beitta magát a bőröm alá, mégis azt állítottam mindenkinek, hogy lezártam. Amy viszont megkutyult mindent, és váratlan események sorozatát indította el. Mondhattam volna nemet a legjobb barátnőmnek, ha ragaszkodik Seattle legjobb nőgyógyászához? A terhessége felborította az életét, de a tíz teszt nem hazudhat. Megtörtént, és számításba kellett vennie a következményeket. Nekem pedig kötelességem volt támogatni őt, még akkor is, ha nem szívesen léptem át egy bizonyos küszöböt május vége felé közeledve. Pár napja felkészülhettem volna erre a találkozásra, de nem volt időm gondolkodni. Az én fejem felett is összecsaptak a hullámok, de nem akartam még a barátságban is kudarcot vallani, így az ígéretemhez híven csütörtök délután pontban négy órakor leparkoltam Amy háza előtt. Az úton nem szóltam semmit, de ő szóval tartott, és beszélt helyettem is. Félt, és izgatott is volt egyszerre. Amint leállítottam a motort, már tudtam, hogy nem fogom túlélni ezt a délutánt. A táskámban eszeveszettül kutakodtam az erős fájdalomcsillapító után. A kis, barna üveg láttán gyűrűzve feszítette szét a gyomromat a feszültség. Elfogyott? Holnap tizenkét órát kell lehúznom Pierre helyett. Nem hagyhatom cserben. Amy legalább hatszor elismételte a nevemet, hogy felfigyeljek rá. Zavarodott, és szórakozott voltam, ahogyan az elmúlt egy hétben. A dr. Bakernél tett látogatásom a pont volt az i-re. A panaszaimat elnagyolta azt állítva biztosan felfáztam, így felírt valami pirulát, és utamra bocsájtott. Bár igaza lett volna, de ahogyan a harmadik reggel felébredtem, már az is nehezemre esett, hogy felkeljek az ágyból. Ekkor került a kezembe a csoda gyógyszer. Anya halála óta tartogattam. Nem akartam ilyesmikhez nyúlni, de szükségem volt rá. Napi öt, hat bogyó, és már csak szúrt, nem késsel nyitogatták fel az alhasamat. Az éjszakák gyötrelemmel teltek el, de kitartottam. A púder, és a smink csodákra képes. A táskámat megragadva szálltam ki, és indultam meg a váró felé a barátnőm nyomában. Ennyi nőt még életemben nem láttam egy helyen. Ötre kapott időpontot, de a váróban legalább még hatan vártak a sorukra. Az egyik sarokban ültem le, és feszélyezetten néztem körbe a steril, már-már luxusba átnyúló stílusú váróban. Közelebbről nem akartam megismerkedni a plakátokkal sem, de amikor meghallottam az ismerős hangot, és Amy nevét, akkor nagyot nyelve emeltem rá kék íriszeimet. - Amy…egy pillanatra. – rántottam vissza a barátnőmet. - Légy szíves kérdezd meg, amit az úton kértem. – néztem mélyen a barátnőm szemébe, aztán lehorgasztottam a fejemet. Nem akartam ránézni, sem tudomást venni a jelenlétéről. Idegesen szorongattam a táskám pántját. A nyár közeledtével rossz döntés volt felvenni egy farmeringet, és a feszülős farmeromat…
Amy lassan negyedórája bent van. Verejtékezem, és liftezik a gyomrom, rossz előérzetem van. Az alhasam jobb oldalán belenyilall a fájdalom. Nem túl feltűnően szorítom rá a tenyeremet, és mélyeket lélegzek. - Maga is ide vár? – szólít meg a mellettem ülő nő. Apró légzések közepette tekintek rá, és megrázom a fejemet. - Nem, csak a barátnőmet várom. Ő most van bent. – bökök az ajtó felé, ami a bűvölésem ellenére zárva marad. Újabb öt perc telik el, és már két kézzel ölelem át magam. A hátamon a hideg futkos. Megint belázasodtam. A fenébe. Hirtelen nyílik ki az ajtó, és legapróbb zajra is megijednék, de így sikerül kivernem az ölemből a táskámat. A tartalma a földön köt ki, és pár dolog elgurul. Mondanom kéne valamit, de helyette egyből négykézlábra ereszkedek, és összeszedem a dolgaimat. - Chloe minden rendben? – Amy aggódva kérdez rá, miközben idegesen a tekintetemmel az üveget keresem, de az pont egy fekete cipő orra előtt áll meg. Vajon ki lesz a gyorsabb? Esélyem sincs. Amikor az egyik kezemmel a hasamat fogom át, akkor a tekintetem lentről indulva elér az ismerős kék szempárig. A szívem nagyot dobban, de aljas módon. A másodperc törtrészéig tart az összenézésünk, de ő gyorsabb, és felkapja az üveget. A felirat szerint ott a lejárat dátuma, a kezelőorvos neve is. A legfontosabb mégis az, hogy üres. Megpróbálok felállni, és nagy nehézségek árán sikerül is. - Visszakaphatnám? – összeszedem a maradék erőmet, és visszakérem tőle. A kék íriszeim az övébe fúrom, és kinyújtom felé felfelé tartva a tenyeremet.
A hozzászólást Chloe Ward összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 28, 2016 12:11 pm-kor.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Váróterem (Pacific Medical Center) Pént. Május 27, 2016 9:40 am
Hagyjuk, milyen szinten a feje tetejére állt az életem az elmúlt hetekben, már a kubai út is rendesen megborította a sziklaszilárd alapokon nyugvó lelkivilágomat, legalábbis hittem én, hogy az, ám ami végül totálisan betette a kaput, az a lányaim felbukkanása volt, a két hét Varsóban, az eredmények, és végül a beilleszkedési próbálkozások itthon. Nem egyszerű. Pheobet elvitte a bátyám Franciaországba, Michelle pedig szerintem otthon tanul, vagy Angie körül legyeskedik, nekem viszont ez az első napom a hosszúra nyúlt szabadságom után a magánrendelőben. Nem rajongok a gondolatért, tömeg van, nem csodálom, persze, sokan akarják, hogy rájuk nézzek, és hiába mondtam a recepciós hölgynek, aki az egész magánrendelő ügyeit intézi, hogy új betegeket mára ne írjon be, mégis vannak, nem is egy. Ezekből egy olyan is, akit én csuklóból elzavartam volna bizonyos okokból kifolyólag. Egyrészt, Mark meg van lőve a kisasszony miatt, mert mióta összefeküdtek, se híre, se hamva, másrészt Chloe legjobb barátnője. Már az sem lelkesít különösképpen, hogy be kell hívnom, de még eme hangulatomat is megfejeli az, hogy amikor kilépek szólítani, akkor meglátom a kisasszonyt is. Látszólag rezignáltan veszem tudomásul, hogy rám nézni is derogál neki, nem mintha lenne oka a sértődött hercegnőt játszani, lévén megmondtam, amit megmondtam. Az jelenleg határozottan lényegtelen, hogyha fel akartam volna hívni, akkor sem ment volna az elvesztett telefonom és a lengyelországi utam kapcsán. Egyébként akartam, de közel sem azért, hogy ismét találkozzunk, mert azt nem szándékoztam mindkettőnk érdekében, de az érdekelt volna, mi történt az éttermével… - Fáradjon beljebb. – Engedtem be magam előtt Amyt, aztán körbenéztem. - Hölgyeim, szíves elnézésüket kérem, de akiknek nincsen időpontjuk, azokat ma nem tudom fogadni, minden időpont foglalt, kérem, jelentkezzenek be a recepción a következő rendeléseim egyikére. – Nem is értem, miért hagyja nekik a csaj, hogy leüljenek. Kínzás itt ültetni órákig bárkit is, hogy aztán megtudja, esélye sincs bejutni a rendelésre. Csak aztán indultam vissza, hogy megvizsgáljam Amyt, kisebb sokként ért, hogy terhes, és utánaszámolva csúnyán esélye volt, hogy Mark a gyerek apja, márpedig holt biztos, hogy ő erről nem tud. Már, hogyha Amy nem feküdt össze azon a héten fűvel-fával, márpedig bármennyire is tűnt könnyű nőnek, ezt azért nem feltételeztem volna. - Ami azt illet, kicsit korán jött, mert még nem mutatható ki ultrahanggal semmi, maximum a HCG szintből állapíthatnánk meg bizonyosan, bár ki merem jelenteni, hogy tíz különböző teszt nem hazudik. Megtenné, hogy holnap behoz a kórházba egy vizeletmintát? Ha abból megállapíthatjuk, megbeszélünk egy következő időpontot. – Nem vagyok tuskó, és mégiscsak jó eséllyel az egyik legjobb haverom gyerekéről van szó, persze, hogy elvállaltam, át is beszéltünk mindent annak rendje és módja szerint, elég sok kérdése volt, ami azt illeti, és az adatai felvétele sem két perc volt, de végül eljutottunk oda, hogy búcsút inthettünk egymásnak, aminek őszintén örültem, mert jobb szerettem volna mielőbb épületen kívül tudni őket. Azt egyelőre nem pedzegettem, hogy illene elmesélnie Marknak a dolgot, mert őszintén szólva nem preferálom, hogyha egy nő anélkül dönt bármiről, hogy megbeszélné ezt az illetékessel. Mark nem olyan, mint én, ő mindig is szeretett volna családot, csak nem találta meg a megfelelő személyt. Azt most hagyjuk, hogy Amy pont nem ez a kategória, viszont Mark sosem lenne olyan szemét, hogy nem vállalja a felelősséget a hülyesége okán. Mi a picsának találták fel a gumit? Ennyire csak nem rúgtak be… Nem firtatom, kísérem inkább ki a kisasszonyt. Ja igen, az antibiotikum. Hát azt nem kapott, lévén neki nincs rá szüksége, ha másnak van, majd szépen befárad hozzám. Nem voltam ostoba, elég könnyen összeraktam a dolgokat, ettől még nem fogok felírni egy olyan gyógyszert egy terhes nő nevére, ami veszélyes lehet a magzatra. Egyébként sem tenném meg, ideje lenne, ha Chloe is megtanulná, hogy a dolgoknak megvan a maga rendje, és nem elsunnyogni próbálna gyakorlatilag mindent, ami az egészségével kapcsolatos. A gyógyszeres dobozt látván a vonásaimon elég egyértelműen a harag kezd körvonalazódni, és legszívesebben itt hagynám a francba, amiért már megint ennyire ostoba volt. Kész szerencse, hogy nem járt le, de basszameg, ezt még az anyjának írták fel, és rohadt erős szer. - Chloe Ward. Fáradjon be kérem. – Intek befelé, mert innen ő addig nem megy ki, amíg rá nem néztem. Meglehetősen rosszul fest, jó eséllyel az utóbbi időben telenyomta magát fájdalomcsillapítókkal, azt ugyan még nem tudom, miért, és lehet, közöm sincs hozzá, de attól még nem szándékozom ilyen állapotban elengedni. Orvos vagyok, ez a kötelességem. Egyébként aggódom is érte, de ezt neki nem kell tudnia. Valamint, természetesen nem kapja vissza az üveget, továbbra is halálos nyugalommal várom, hogy besétáljon a rendelőmbe, és ha ez megtörtént – mert nagyon ajánlom neki, hogy ne kelljen vele a többi beteg előtt vitatkoznom -, akkor becsukom mögötte az ajtót. - Elmesélnéd a panaszaidat? És ne merd nekem azt mondani, hogy semmi bajod, mert a vak is látja. - Arról nem fogok kiselőadást tartani, hogy másnak felírt gyógyszer NEM szedünk be. Előtte állok meg, és bármennyire nem akarom hagyni, azért látszik a tekintetemben, hogy aggódom, és a homlokára illesztve a tenyeremet ráadásként még egészen egyértelművé is válik számomra, hogy lázas. - Téged tényleg ennyire nem érdekel az egészséged?
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Váróterem (Pacific Medical Center) Pént. Május 27, 2016 11:12 am
Joel and Chloe
Átkozom az eget, hogy megijedtem a kinyíló ajtótól, és szanaszét repült a táskám. Igyekszem nem továbbfeszíteni a húrt, mert a barátnőm is vár rám, és én is kíváncsi vagyok, hogy vele mi történt odabent. A terhessége meglepett, de ha úgy dönt, hogy megtartja, akkor mellette fogok állni, és a legvégsőkig kitartok az oldalán. A gyógyszeres dobozt kutatom lázasan a tekintetemmel, ami természetesen Joel lába előtt áll meg. Nem akarok jelenetet rendezni, mert nem vagyok olyan, és amúgy sincs semmi köze hozzá. Az egyre erősödő fájdalom ellenére még felállok, bár nem mondanám, hogy sokáig képes leszek talpon maradni, ha nem kapok valamilyen gyógyszert. A kezemet nyújtom az üvegért, de az arcvonásain is látom már, hogy nem oké a helyzet számára. A harag szikrája lobban lángra, és kissé elfelhősödik a pillantása. A következő utasítását már meg sem akarom hallani. Milyen alapon kéret be a rendelőjébe? Mély lélegzetet veszek, és a kérdő pillantások kereszttüzében, mely a barátnőm oldaláról, és a többi nő meghökkenése láttán vélek felfedezni, úgy döntök, hogy befáradok vele, de előtte még Amynek suttogva közlöm, hogy mindjárt jövök. Nem szeretném a frászt hozni rá, és a meccset kettőnk között kell lebokszolni. - Ne beszélj velem ilyen hangnemben. – lépek kicsit oldalra az ajtótól, amikor becsukja, és rám szegezi a tekintetét. A hangját hallani is rossz, mert minden érzékem reagál rá, és nem számít a három hét kihagyás sem, mert a szívem elárul, és a közelségére másképpen kezd el dobogni. Váratlanul ér, hogy a tenyerét a homlokomra simítja, és megint bántóan kérdez rá olyasmire, amit én nem tolerálok jelen pillanatban. Még vakmerőnek, és nemtörődömnek is tart? Nagyszerű. - De, érdekel. – köpöm a szavakat, és állom a tekintetét. - Először is elmentem orvoshoz, de a kedves kollégád nem fáradt azzal, hogy megvizsgáljon, csak elintézett annyival, hogy felfáztam, és kaptam valami pirulát, de két nap elteltével nem használt. Kellett valami erősebb. – nem nézek oda, de egyértelműen az anyukám gyógyszerére hivatkozok. - Arra pedig nincs pénzem, hogy bejelentkezzek hozzád magánrendelésre, és nem is kívántam a társaságodat keresni az elmúlt három hét után. Szóval szépen megkérlek, engedj ki, és hunyjunk szemet az előbbi incidens felett. – az oldalamba ismét késhasogatásra emlékeztető fájdalom kap bele, és kénytelen vagyok kimutatni előtte a gyengeségemet. Erősen szorítom rá a kezemet, de ettől nem fog elmúlni. Az egyik székig hátrálok, és lerogyok rá. Előregörnyedek, és kissé szaporábban véve a levegőt pillantok fel a kék szemekbe. - Szükségem van a gyógyszerre, mert így nem tudok dolgozni. – megfeszítem a talpamat, és a farmeringem alá nyúlva ölelem át magam védekezően. Az émelygés állandó kísérő, de kezd hányingerem is lenni. - Nincs időpontom, szóval… - újabb hullámban tör rám, és kénytelen vagyok az ajkaimat is összepréselni.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Váróterem (Pacific Medical Center) Szomb. Május 28, 2016 12:06 am
- Mégis milyenben? – Mert hogy a hangnemem totálisan nyugodt, az teljesen biztos, még csak lekezelőnek sem lehetne mondani, de ha sorra vesszük, mikor milyen szinten vette semmibe a panaszait a legtöbb baja kapcsán, teljesen jogos, amit mondok. Az már más kérdés, hogy határozottan nem gyere be a stílus, amit ellenben ő levág. Jobbára csak pislogok, mint hal a szatyorban, mert ez a vérig sértődöttség olyasmi, amit nem tudok hová tenni. Tudomásom szerint semmi olyat nem tettem, amiért kiérdemeltem volna a vipera oldalát. Elvégre, már eleinte is elmondtam, hogy tőlem ne számítson semmire. Sóhajtva hallgattam végig a szavait, nem szúrva közbe semmit a világon, mert nem láttam értelmét. Duruzsolja végig a mondandóját, aztán meglátjuk, érdemben bármit is lesz-e esélyem hozzátenni. Annak nem örülök, hogy elment orvoshoz, és így lepattintották, bár volna egy tippem, melyik marha volt az, és kezd nagyon tele lenni vele a hócipőm. Felelőtlen, hanyag gyökér. - Az elmúlt három hét után? Miért… szerinted mégis mi történt az elmúlt három hétben? – Kérdezem rendkívül fáradtan, de inkább csak megcsóválom a fejem, nem, most határozottan nem ez a fontos. Ha nem kívánta a társaságomat keresni, az alapvetően elég beszédes, s ki vagyok én, hogy bárkire is ráerőltessem magam, még akkor is, ha jót akarok tulajdonképpen? Rájöhettem volna már rég, hogy nem kell az a kutyának se. Mindegy. Nem fújom fel a fejem ezen, mert nincs értelme, egyébként is el akartam engedni, ha dühös és utál, sokkal könnyebben megy magától. Nem vagyok érzéketlen, de inkább most égesse meg magát, mint akkor, amikor már sokkal többet érez… - Nem tudok neked gyógyszert felírni, ha nem tudom, mi bajod. – Nyilván nem kérnék tőle pénzt, nem magától jött be, én kérettem be, meg úgy egyébként sem. Tudom jól, hogy a közelmúltban gyulladt ki az étterme, az épp elég érvágás neki jelenleg, elhiszem, hogy nincs kidobni való pénze, sőt, meg is értem, nekem sem szokott lenni sosem… Nem mondom, hogy nincs félretett pénzem, mert nagyon is van, de mindig alaposan megfontolom, mire költsek. Aggodalmasan figyelem, elé sétáltam közben, s most leguggolok, csöppet sem vagyok leereszkedő, még csak sértődött sem, hogy nem akart hozzám jönni eleve, egyébként sem ért volna el a mai napig, meg aztán, nem szokásom olyanokkal foglalkozni a szakmám keretei közt, akikkel ágyba bújtam. A kettő nálam nem fér össze. Azt viszont már megszokhattam volna, hogy miatta minden dugába dől, amit addig megszoktam. - Nem érdekel, hogy nincs időpontod… hagy vizsgáljalak meg. – Kérem, talán ezzel többre megyek, mert abszolút nem szeretném, ha innen csak úgy kisétálni. Meglehetősen aggaszt az állapota, és nem lennék nyugodt, ha most elengedném innen. Ettől függetlenül tény, hogy erőszakkal nem tarthatom itt, nem is fogom, de egy próbát megért, hátha legalább egy kicsit belátó lesz.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Váróterem (Pacific Medical Center) Szomb. Május 28, 2016 12:13 pm
Joel and Chloe
- Számon kérő hangnemben. Nem tartozok elszámolással neked, és nem tetszik, hogy úgy vélekedsz rólam, hogy hanyag lennék. Tudod jól, hogy milyen véleménnyel vagyok a kórházról, és az orvosokról is. Nem sok olyanba botlottam bele, aki kiérdemelte volna a bizalmamat. – szorítom a hasamra a kezemet, mert a fájdalom kezdi ellehetetleníteni a beszélgetésünket. A másik kérdésére nem itt szeretnék kimerítő választ adni, mert akkor hetekig vitatkozhatnánk arról, hogy mennyire nem tartom egyenesnek a jellemét. A néma csend, ami az elmúlt három hétben honolt közöttünk kielégítő válasz volt helyette is, csak azt hittem, ha már eltöltöttünk három napot Kubában, akkor utána közli, hogy ennyi volt, és többet a büdös életben nem akar látni. Még arra se vette a fáradtságot, hogy felhívjon, pedig tényleg nem mentem volna fának, ha úgy mondja el, hogy szép volt, de maradjunk ennyiben. Még a lezárást se kaptam meg, ami azt jelenti annyira sem tartott, hogy búcsút mondjon nekem, és ez jobban fáj, mint az elutasítása. Azt hittem Kubában törődött velem, legalább egy kicsit a rémálmom után, de tévedtem, most meg azzal jön, hogy nem ügyelek eléggé az egészségemre. Van benne igazság, de pont nem ő lenne az a személy, akitől ezt hallani akarom, mégis lenyelem a békát, és megelőzöm a bajt. Nincs kedvem újabb értelmetlen veszekedésbe bonyolódni vele, és a fájdalom is közbeszól. A legközelebbi székig hátrálok, és lerogyva rá már érzem, hogy ebből baj lesz. Nem tudom palástolni, hogy rosszul vagyok, nem bírok lábra se állni lassan. Nem csodálkozom azon se, hogy nem akar gyógyszert felírni, de amikor odajön hozzám, és leguggol elém, hogy minden érvem ellenére azt kérje, hogy megvizsgálhasson, akkor megint meglep. Feltekintve a kék lélektükrökbe aggodalom csillan, ami ellentmond a tapasztalataimnak. Mérlegelem a kérését. Ha most viszolygok nem lesz jobb, sőt még rosszabbul is járhatok. A szakértelmében sosem kételkednék, mert jó orvosnak tartom. - Rendben…csak ne fájjon még jobban. – karolok bele az alkarjába. Bizalmat előlegezek meg, annak ellenére, hogy megsértett. Nem szeretném, hogy rá legyek utalva másra, ezért a segítségével állok talpra, de egyedül megyek el a vizsgálóasztalhoz, vagy ágy, kengyel, fogalmam sincs, minek nevezzem. - Egy hete kezdődött. Akkor múlt el a menstruációm is, és eleinte csak itt fájt. – emelem meg a farmeringem szegélyét, és az alhasam jobb féltekére mutatok. - Nem állandóan, de beleszúrt, aztán másnapra elviselhetetlen lett. Négy napja lázas vagyok, ha elmúlik is, addig sikerül lent tartanom, hogy hőemelkedés legyen belőle. Mostanra nem vagyok meg fájdalomcsillapító nélkül, nem alszom, és nem marad meg bennem semmi jó formán. – mielőtt összerogynék, felfekszem, de majdnem sikerül leesnem. Az ingemet gombolom kifelé, amikor vélhetően odalép mellém. Lélekben tudom, hogy mi következik, de bármennyire is óvatosan nyomkodja meg, összerázkódom. Eleinte csak elpárásodik a szemem, de amikor a legérzékenyebb területen nyomkod meg, ha megteszi, akkor kicsordul a könnyem is. - Ott…ott nagyon fáj. – bent reked a levegő is, és megengedem neki, hogy lehúzza a farmeromat is, hogy jobban odaférjen. Borzalmasan kiszolgáltatottnak érzem magam jelenleg. Ha kérdez, akkor válaszolok, de akadozva. Ha pedig meg nem kezdte el a vizsgálatot még, akkor türelmesen várok. Megbízok benne, az első orvos anya halála óta…és az első férfi David óta, aki felkavart érzelmileg.
A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 28, 2016 10:55 pm-kor.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Váróterem (Pacific Medical Center) Szomb. Május 28, 2016 9:09 pm
Nem, nem tartozik. Hagyjuk is, pont így van jól, ezt akartam. Az, hogy haragszik, tulajdonképpen pont oda vezet, ahol lennünk kell, mert most csak sértett nő, nem pedig a szíve tört darabjaira. Bármennyire is élveztem a kubai utat, már most tudatában vagyok, hogyha többet látom, túl fontos lesz, olyan fontos, amivel én soha nem tudtam mit kezdeni, és ami azt illeti, nem is akartam. Sosem bízna bennem, és teljes joggal tenne így, mert vagyok, aki vagyok, nem fogok megváltozni senki kedvéért. Igazság szerint, alapból nem gondoltam, hogy tartoznék neki bármivel is, tekintettel arra, hogy előre szóltam, tartsa magát távol tőlem, illetve tökéletesen tudhatta azt is, mivel beszéltünk róla, hogy sem kapcsolat, sem gyerekpárti nem vagyok. Innentől kezdve akkor is mosnám kezeimet, ha alapból tahó vagyok, és nem hívom fel, noha nem ez történt, de őszintén, nem szándékozom mosakodni előtte. - Még jobban akkor fog, ha nem hagyod, hogy megvizsgáljalak. – Szelíden szólok ezúttal, mert most az egyetlen használható kommunikációnak ez tűnik, márpedig szükséges, hogy ránézzek, mert ha a gyanúm helytálló, akkor ez nem egy egyszerű felfázás, amit akár lábon is ki lehet hordani, ha szerencsésebb az ember lánya. A vizsgálóasztalhoz kísérem, aztán elmegyek steril kesztyűkért, bizonyára kényelmetlen lesz a szituáció, nem véletlenül nem viszek ágyba beteget, egyszerűen nem fér össze a kettő. - Rendellenes hüvelyi folyásod van? – Kérdezek rá erre is, noha már az eddigiek alapján is tökéletesen biztos vagyok benne, miről van szó, és határozottan nem örülök neki. - Le kellene vetkőznöd alulról, ki kell zárnom a hólyaggyulladást. - Sóhajtok fel, közel sem célom megalázni, egyszerűen szükséges rossz jelenleg, ha úgy tetszik, és hogyha megteszi, és engedi, akkor már kezdődhet is a tapintásos vizsgálat. Kesztyűs kezem két ujját óvatosan a hüvelybe vezetem, másik kezemmel pedig a hasfal felől tapintok. Így két kezem közé tudom venni a méhet, illetve annak környezetét is. A vonásaim egyre inkább elkomorodnak, és mikor kicsordul a könnye, abba is hagyom. - Akut kismedencei gyulladásod van. Mikor voltál a másik orvosnál? Egy hete? Akkor még időben vagyunk, és nagyon jók a gyógyulási esélyek, nyom nélkül gyógyíthatóak. – A panaszai akkor kezdődtek, így gondolom alapvetően nem kell attól tartanunk, hogy elburjánzott a dolog benne, és eldurvulna a helyzet. Nem is akarom azzal ijesztgetni, mi minden lehet ennek a vége, nincs szívem hozzá. Abból kiindulva, hogy mennyire kiakasztotta az, hogy sterilizáltattam magam, biztos, hogy szeretne majd gyereket, márpedig a gyulladás legrosszabb kimenetele a meddővé válás. - Írok fel neked antibiotikumot, és fájdalomcsillapítót, illetve ha hozzám nem szeretnél a jövőben járni, akkor menj a kórházba a doktornőhöz, akihez eleve jártál volna, ő jó és megbízható. Dr. Bakerhez ne… Jó lenne, ha pihennél, nem akarlak ijesztgetni, de ronda következményei lehetnek, ha most túlhajtod magad. – Az egyetlen szerencséje, hogy olyan állapotban még nincsen, hogy kórházba kelljen utalnom, és így megint csak rá van bízva a gyógyulása, ami valljuk be, eddig sem ment túlságosan szerencsésen. - Ha bízol bennem ilyen téren, akkor viszont egy hét múlva szeretnélek látni. A kórházban, ott nem szükséges fizetni a vizsgálatért. – Most sem fogok tőle pénzt kérni, lévén nem magától van benn, és egyébként sem minden vágyam az orvosaként működni, mert ahhoz többször találkoznunk illene, és szerintem jelen állapotok szerint ő ezt még kevésbé akarja, mint én.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Váróterem (Pacific Medical Center) Szomb. Május 28, 2016 10:58 pm
Joel and Chloe
A vizsgálóasztalig kísér, és bár nem kellene, de ott van mellettem, aztán egy kis időre egyedül maradok, amíg a kesztyűért megy. Tisztában vagyok vele, hogy le kell vetkőznöm, de ez mégis olyan helyzet, ami a kínos mellett még kissé megalázó is. Nem lesznek becéző szavak, sem túlfűtött pillanatok. Maradnak a csigalassúsággal, és fájdalommal járó hosszú szekundumok, mire már azt fogom kívánni, hogy ez is csak egy rémálom legyen. Ha valaki azt mondta volna nekem három héttel ezelőtt, hogy ennyire hivatalosak, és távolságtartóak leszünk egymással, akkor bele se vágok az utazásba. Érzékenyen reagáltam, pedig, ha józanul gondolnám végig, akkor ennek így kellett lennie. Nem kapcsolatpárti, nem tud elköteleződni, és bármennyire is élvezném a szexet, annál tovább nem lépne, és mellettem mással is hetyegne. Nem vagyok az a típus, aki hetente váltja a partnereit, és hűségesen kitartok a másik mellett. Nem bírnám vele, összetörne. A kérdésére még nem válaszolok, mert meg kell küzdenem a vetkőzéssel is. A felfekvés is egy tortúra, de amint meglátom, a gyomrom is összeszűkül. Ma se fogok enni már. - Igen, volt. – jegyzem meg a kérdésére, és a plafont tanulmányozom, mantraként ismételgetve, hogy ez csak egy vizsgálat. Azonban a hideg kéz, az idegen érintés megnehezíti a dolgomat, és lehunyom a szemhéjamat. A fájdalom erősebben nyilall bele egy bizonyos pontnál is, amikor végképp befejezi a vizsgálatot. A diagnózisra nem is kell sokat várnom, de az már mellékes, hogy nem is meglepő. - Kismedencei gyulladás. – halkan, és lemondóan sóhajtok. A harmadik eset a huszonhárom évem alatt. David alatt kétszer estem bele, mert mind kiderült még mással is lefeküdt rajtam kívül. Amikor azzal jön, hogy ez gyógyítható, és nem lesz maradandó nyoma, akkor szótlan maradok. - Igen, egy hete. – amint elfordul egy kicsit, lemászom a vizsgálóasztalról, és émelyegve húzom fel a bugyimat, és a cipzárral szenvedek a farmeromnál, hogy megigazítsam az ingemet is. - A rossz következmények alatt a meddőséget érted? Ne kerteljünk, mert ha most nem vigyázok, akkor lehet búcsút mondhatok az anyaságnak. Ez vicces. Amy nem akart eddig gyereket, sőt határozottan kijelentette egy évvel ezelőtt, hogy a munkája teljessé teszi az életét, erre bumm becsúszik neki. Én meg meddő is lehetek. – kissé kimerülten a láztól lépek az asztalához, ha odamegy át, és megírja nekem a recepteket. Az orvos cserére nem reagálok azonnal, hiszen az lenne mindkettőnknek a legkényelmesebb, ha máshoz mennék, de magamat ismerve már ez is előrelépés, hogy a múlt heti kudarcom után megengedtem neki, hogy megvizsgáljon. A félelmeim nem alaptalanok, és őszintének kellene lennem vele. Most lenne itt az ideje, hogy felvilágosítsam arról, hogy ez a harmadik ilyen betegségem, és a gyógyulási esélyek igen gyatrák, de hallgatok. Nem lesz az orvosom, így nem kell beszámolnom a kórelőzményekről sem. - Jövő héten találkozunk. – pillantok le a kék íriszekbe, amikor a pecsét a receptre kerül. A kezemet nyújtom érte, és ha odaadja, akkor a táskámat szétnyitva süllyesztem bele. Elindulok az ajtó felé, és tudom, hogy követ, mert várja a következő betege. Fülledt szeretőkből lett két idegen. Az ajtó nyitódása előtt még hátrapillantok rá. - Mellesleg roppant kedves a húgod. – tárom ki az ajtót, és a láztól kipirult arccal keresem meg a tekintetemmel a barátnőmet, akinek arcszíne már sápadt. - Ne aggódj Amy. – mosolygok rá halványan, és mellé állva a kezemet nyújtom, hogy hagyjuk el az épületet.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Hetek teltek el a faházban tett látogatásunk óta, és nem igazán tudtam, mit kezdeni azzal, hogy lefeküdtünk, előtte veszekedtünk, közben meg hiányoltuk a másikat. A problémáink felőröltek, és kezdtem megijedni, hogy ez mindig így fog menni. Végül bejelentette, hogy visszamegy dolgozni, és ez egy pozitív előremozdulás volt a tragédia után. Nem kérleltem, és nem is nyaggattam, hogy több időt töltsön velem, mert a családjának nagyobb szüksége volt rá, mint nekem. Az önzőségemet lenyeltem, mint a békát, és türelmesen várakoztam. Az orvosok nem kerültek el, mert a fizikoterápiára heti egy alkalommal látogattam el, a fogorvost legalább kiejtettem, és azt a hiányosságomat kihúzhattam a listáról. A beszéddel még gondjaim akadtak, mert begyulladt az alsó ínyem, és kenegetnem kellett, de azt mondták ez gyakori egy állkapocstörés után. Az étrendem végképp átalakult….hosszú lenne a lista, hogy mit nem ehetek, de lényegében maradtam a pépes, és a folyékony ételek fogyasztása mellett. Látványosan fogytam le az elmúlt két hónapban, de nem csoda, mert ebből alapvetően egy időt a kórházban sínylődtem. A leleteim mindenhol javulást eredményeztek, dr. Morgan mostanság azt forszírozta, hogy Joel is kísérjen el, hogy páros terápiát kapjunk, de nem egyeztem bele, főleg nem úgy, hogy gyászol. A bátya halála megviselte, és még nem volt túl rajta, de elkezdte összeszedni a darabkáit, és ez már jó jelnek tűnt. Nem sokban járulhattam hozzá, de bíztam benne, hogy egy kicsit talán nekem is részem volt a dologban. A nőgyógyászi téma feledésbe merült egészen addig, amíg ma reggel egy szál rózsával átkötve egy vicces képeslapot nem kaptam valakitől. Brutus-szal a kezemben vettem át a futártól, és bontottam ki a kis borítékot. Azonnal felfelé görbültek az ajkaim, amint megláttam a nekem szánt üzenetet.
„Nem szokásos randevúra hívlak meg, de muszáj sort keríteni rá, ha a jövőben szeretnél ehhez hasonló madarakat látni az ablakod környékén. Babonás vagy? Gyere el…kérlek. Joel.”
Egy gólya állt a mező közepén, a képen, és ettől nagyot dobbant a szívem. Nem felejtette el. A délelőtt egyik részét az étteremben töltöttem, hogy felzárkózzam. Mostanában egyre több időt fordítottam arra, hogy kísérletezzek az életekkel, mert az ízlelőbimbóim fele kinyiffant a műtét miatt. Nem ismertem volna be, de a gyengeségből előnyt akartam kovácsolni, és nem arra gondolni, hogy véget érhet a karrierem. Santos türelmesen csinálta végig velem az evési próbákat, új receptek után kutattunk, de eddig nem sokat mutathattunk fel. Megkedveltem a kezdeti nehézségek ellenére is, és hittem benne, hogy vele együtt, egy olyan jövőt álmodhatok meg, ami az éttermemet előrelendíti. - Most már mennem kell, tényleg nem ehetek többet. – kapok be még egy zeller véget, és a gyomrom liftezik tőle. Nem akadtak utasítások a találkozásunkkal kapcsolatban, de tudtam, hogy mire készül, és ez tőle is nagy áldozat volt. - Holnap újra. – mosolyodik el a séfem, és egy intéssel akasztom a táskámat a vállamra, és hagyom el az éttermet, majd a legközelebbi buszmegállóig sétálok át. A délután öt nem szokatlan időpont, de szerdán igen…ekkor nem fogad senkit a magánrendelőjében. A szívem a torkomban dobog, amikor felszállok a közlekedési eszközre, és a hallójáratomba dugva a fülhallgatót, máris kikapcsolom a világot, és egy másikba csöppenek. Mostanában rákaptam a mesékre, és egy cseppet sem bánom, hogy visszatérek a tündéri álomhelyszínekre, mert kell valami csoda…hogy jobbra forduljon minden. A zötykölődés nem segít, igyekszem nem ugrálni a busszal, de sok sikert nem érek el vele, azonban hamarosan elérem a megfelelő megállót, ahol le kell szállnom. Kétszer is jelzek, mert beragad a gomb, és a szoknyámat igazgatom. Tavaszodik, még nem az igazi, és elkél a kabát is, de erősen látszódik az évszakváltás. Hosszú álmából ébred a táj is, a napsütésnek köszönhetően az emberek is boldogabbak. Az ismerős épület láttán egy kisebb rosszullét fog el. Sokszor járok erre, immár magánrendelési időpontokat kaptam dr. Morganhez, ugyanebben a központban, de más, ha valaki a nőgyógyászatra jön. A portás segítőkészen tárja ki előttem az ajtót, és meg is állít. - Hova készül hölgyem? – majdnem elnevetem magam, amint kiveszem a fülhallgatót, és leállítom a telefonomon a zenét is. A Szépség és a szörnyeteg betétdalát hallgattam idefele. - A nőgyógyászati magánrendelésre. – látom az értetlenséget a szemén, de lesiet egy rózsaszín köpenybe öltözött kis hölgyemény. - Dr. Roux már várja, Ms. Ward. – mosolyodik el, és az utat mutatva, nézek bocsánatkérően a férfira, aki még most sem érti, hogyan lehetséges, hogy szerdán idejöjjön valaki. - Köszönöm Maggie. – egy széles vigyorral köszöntöm, és szállok be vele együtt a liftbe. - Még egy telefont el kell intéznie, de utána be fog menni, addig nyugodtan fáradjon be… - a klikkre kapom fel a fejemet, és lépek ki az ismerős váróterembe. Hónapokkal ezelőtt, egy hercegnő megfoganása után jártam itt utoljára. - Semmit sem változott. – magyarázok magam előtt, és az asszisztenst követve haladok el a székek mellett, aztán a névtáblára siklik a tekintetem. - Öt perc, és jön. – nyugtatgat, és előreengedve, magamra is hagy. Az íróasztala, és a vizsgálóasztal…mielőtt elkapna a pánik, inkább odasétálok a papírhalmazhoz, és elrendezgetem neki. A táskámat leteszem óvatosan a kabátommal együtt, és végigpillantok a megannyi újságon. Lakberendezési tanácsadások…ejha csak nem kipofozza a lakását? Felülök az asztal szélére, és belelapozok. Az egyik nappali elrendezés kitűnő, a színek összeállítása is tetszik, és túlontúl belemerülök a témába, amikor ismételten felpillantok a képek között, nagyot dobban a szívem, és kiesik a kezemből az újság. - Joel…mikor…hogy? – pirulok el, és végigmérem. A köpeny alatt egy hosszú ujjú fekete felső van rajta, és mosolyogva mered rám. - Nem kutakodtam, szóval izé… -hajolok le az újságért, és a helyére visszatéve állok fel. A bőrszoknyám igazgatom, de tudom, hogy jobban leköti a kinézetem. Egy rózsaszín Mickey egeres, bolyhos felső van rajtam, meg egy bokacsizma. A hajamat egy halvány rózsaszín szalaggal fogtam fel. - Szóval milyen randevú lesz ez? – szedem ki a táskámból a képeslapot, és magam elé tartom, és egy szende mosoly ül ki az ajkaimra.
Visszajöttem dolgozni, muszáj volt, nagyon sok a betegem, nagyon le vagyok maradva, lassan mindenki megszül. Kénytelen voltam bevezetni, hogy a betöltött 20. hét után nem vállalok el átmenetileg kismamákat, nem vagyok képes azokra figyelni, akikkel nem voltam ott az elejétől fogva, egyszerűen szeretem a lehető legteljesebb mértékben én magam végigkövetni a fejlődésüket, és mivel általában sosem megyek szabadságra, vagyis egy évvel ezelőttig nem igazán volt példa, csak ha elzavartak (akkor is a városban maradtam), ez meg is szokott történni. Most viszont épp elég lesz felzárkózni azokból, akik az elmúlt közel három hónapban cseperedtek közben. Így is rengeteg a munkám, és minden olyan napon bejövök pluszban átmenetileg, amikor nem vagyok ügyeletes. A mai nap az első az utóbbi pár hétben, amikorra nem engedtem Marynek, hogy bárkit beírjon, csakis egy „páciensem” volt, és vele fogok foglalkozni. Még így is feszült voltam kissé, nem azért, mert féltem, hogy bántani fog, sokkal inkább arról volt szó, hogy Chloeban miként csapódnak le az ilyesmik, mert még mindig könnyen lehet, hogy túlontúl is negatívan. A meghívó nem teljesen saját ötlet, mert kértem tippet Angietől, hogy hogy csalogathatnék be a rendelőmbe valakit, aki retteg a vizsgálatoktól. Igazság szerint nyilván levágta, hogy Chloeról van szó, azt meg tudja, hogy szeretne majd gyereket, szóval kitalálta ezt a gólyás képeslapos izét, úgy tálalva, mintha bármelyik nőre hathatna, aki kisbabát szeretne, és előtte tennie kellene az egészségéért. A dolog rákfenéje a szememben ott volt, hogy ha Chloenak valaha gyereke lesz, annak én nem lehetek az apja, ez a gondolat némileg lelombozott, de nem foglalkozhattam most ezzel, a lényeg az volt, hogy ő szeretne, én pedig igyekszem mindent megtenni ennek érdekében. Az egészsége a legfontosabb, ahhoz az is hozzátartozik, hogy megélhesse a nőiségét. Annyira ismerem, hogy ki merjem jelenteni, nagyon rosszul érintené, hogyha azt kellene hallania, sosem lehet gyereke. Határozottan remélem, nem fogok arra kényszerülni, hogy ezzel sokkoljam. A rózsa azért már saját ötlet volt. Egyébként nem nagyon mennek nekem az ilyesféle gesztusok, egyszerűen sosem volt rá szükségem, anyának meg Angienek vettem virágot, de azt sem toldottam meg sosem kísérőszöveggel. Egyedül Chloe kapta úgy a csokrokat a kórházba, ha már bemenni képtelen voltam, legalább ennyit megtettem. Remélhetőleg nem végezte mindegyik csokor a szemetesben, bár Csipkerózsika vehemenciájából kitelik. Itt voltam közel fél órája már, átnéztem Chloe leleteit, az összes elérhetőt lehúztam a kórház rendszeréből, és próbáltam kitalálni, mi lenne a legjobb megoldás, de nem kerülhettük meg a műtétet sajnos. Remélem, hogy a vérképe már valamivel jobb az előző óta, de úgyis el kell küldenem megint a műtét előtt. Most csak jó lenne elérni, hogy ne akarjon világgá szaladni a vizsgálat elől, bár egyelőre fogalmam sincs, miként fogom ezt kieszközölni. Ma Maggie jött át kicsit segíteni nekem, Maryt elküldtem pihenni, annyit gürizik velem pluszban, hogy a férje már panaszkodni kezdett, sosincs otthon. Ezt csak nem hagyhatom. Maggie nem is nővér, szülész szeretne lenni, szóval nem árt, ha tanul egy, s mást, de ma csak átvettünk pár beteget, amire a kórházban nem volt idő, egyébként meg esélyesen ő a legújabb kinevelendő gyakornokom. Azt hiszem, ez az utolsó sarkalatos pontja annak, hogy osztályvezető főorvos legyek, valószínűleg a hosszas távolmaradásom visszavetette a karrieremet, de nem bánom, talán még valóban nem érettem meg rá. Átmegyek a raktárba pár dologért, feltöltöm a készleteket, minden olyan gyorsan fogy mostanában, de tényleg nem meglepő, ha átlag heti négy napot vagyok benne a 2-3 helyett, a hétvégéken nem voltam hajlandó bejönni, de általában az ügyeletem akkorra marad. Húzós ez a hetem eddig, vasárnap ügyeltem, hétfőn annyira mentem haza, hogy tudtam két órát aludni, utána vissza a magánrendelésemre, és kilenckor lefejeltem a párnámat, egy fél perc sem kellett, hogy aludjak, tegnap meg a szokásos napi meló, és utána ismételten hulla fáradtan estem haza. Ma valamivel jobb, aludtam a pihenőben egy kicsit napközben, nem volt műtétem hála az égnek. Mikor visszaérek a steril holmikkal, akkor észlelem, hogy Chloe már itt van, és az asztalomon matat. - Húsz másodperce, az ajtón… – Jegyzem meg mosolyogva, és úgy döntöttem, hogy nem fogok úgy viselkedni, ahogy eddig, mert ha hímestojásként kezelem, hímestojásnak is fogja érezni magát. Letettem a helyükre a cuccokat a kezemből, a szabadkozásával nem foglalkoztam, hidegen hagyott, hogy egy lakberendezési magazint nézeget, ha a betegeim kartonjával tenné, az kiakasztana, de szerintem ilyesmit úgysem tenne. Odalépek hozzá, pont akkor áll fel, és a csípőjére futtatva kezeimet, húzom közel magamhoz, és csókolom meg, ekképp fejezve ki, örülök, hogy itt van. Eleget puszilgattam a homlokát, és nem a bátyjának akarom érezni magam. Bízom benne, hogy nem lesz ellene kifogása. - Remélem, jobbára nyugodt, némi felfedezéssel, információáramlással, beszélgetéssel, amik mind ahhoz kellenek, hogy az a csőrös egyszer jöhessen. – Engedem el, majd ráfogva a sztetoszkópom két végére lepillantok a székre az asztalom mellett. - Csüccsenj le, kérlek! – Én is így teszek, és odagördülök elé a székemmel. - Rendkívül illetlen dolgot kell kérnem, kisasszony… Felhúzná a felsőjét? – Mosolyog rá, megszokott ez orvosi körökben, de talán könnyebben belefeledkezik abba, hol van, hogyha némi játékosságot belecsempészek. Arról nem beszélve, hogy nem rajongok azért a rózsaszín bolyhoz izéért. Totál hazavágja a szoknya-bokacsizma párost. Sebaj, ezt úgysem mondom ki, elvégre nem divatbemutatóra jött.
Nem gondoltam végig, hogy igazából milyen hatással lesz rám, ha meg kell jelennem Joel rendelőjében, mint beteg. Az incidens óta csak pszichiáter jelenlétében beszélgettünk a témáról, meg a támadásomról is. Nem akartam kivetíteni a dolgot a mai napra, de megfordult a fejemben, hogy rosszul fog elsülni, pedig ő aztán mindent megtett azért, hogy ne így legyen. Képeslap és virág, a kedvesség mintaképe, de amint átléptem odalent a küszöböt, már belül zakatolt a szívem, és izzadt a tenyerem is. A biztonsági őr értetlensége mosolyra fakasztott, de a liftben már jócskán be kellett nedvesítenem a számat, és jobban összezártam a combomat is. A digitális kijelzőn megjelenő emeletek suhanását követtem figyelemmel, amíg Maggie ki nem szállt, és a követésére sarkallt. Hajaj, mennyi emlék rohamozott meg hirtelen a váróterem luxus kivitelének láttán. A kedves párom megengedhette magának, hogy egy ilyen környezetben tartsa meg a magánrendelését, de még furcsább, hogy jelenleg csakis miattam volt jelen. Amynek nem szóltam arról, hogyan állok, mert eléggé lekötötték a kislánya körüli teendők, mint az úszásoktatás, és a keresztelőjének a szervezése. A legjobb hír viszont az volt, hogy a négy hónap elteltével befejezettnek látta a szülési szabadságát, és vissza kívánt térni a ruhatervezéshez, melyben lelkesen támogattam. Hiányoztak azok az estéink, amikor ketten ültünk össze, és miközben főztem, ő felsorakoztatta a következő szezon ötleteit. Mostanában nem mesélt róla, hogy milyen ruhakölteményeket álmodott meg, de bíztam benne, hogy a közeljövőben sort kerítünk egy csajos estére. A székeken állapodott meg a tekintetem egy rövid ideig, aztán vettem egy mély levegőt, és felkészültem a felkészülhetetlenre.
Az újsághalmaz láttán majdnem elnevetem magam. Joel tisztaságmániás, de ez az irodájára nem jellemző jelen esetben, sőt kissé szétszórt. Az új trendek felvillanyoznak, és fejben már arra készülök, hogy kifessem a lakásomat, de egyelőre a nagymamám is ott lakik, de hamarosan útra kel, és visszatér Európába. Egyre többször pedzegette, hogy tartsak vele egy-két hónapra. Teljesen megújulnék, és visszanyerném a kreativitásomat is. Nemet kellett mondanom több szempont miatt is. Az éttermem vezetése nem hárulhatott örökké az édesapámra, és Santosra. Nem akartam lemondani róla, és dr. Morgan is most már úgy látta, ha az egészségügyi állapotom engedi, akkor visszatérhetek, de ne essek át a ló túloldalára, és néha tartsak szünetet is, hogy a lelkem is felfrissüljön. A másik a kapcsolati rendszerem volt. A legjobb barátnőm anyává avanzsálódott, és napjában többször is felhívott, a családom legnagyobb része itt tartózkodott, ahogyan Joel is. Nem szakíthattam ki a közegéből, amikor a lányaival javulást ért el, mellesleg egy távkapcsolat a végét jelenthette a mostani viszonynak. Így sem mondanám, hogy elégedett vagyok a találkozások gyakoriságával, de három hónapot kellett bepótolni a munkájában, hogy aztán előreléphessen. Mi lesz, ha főorvos lesz belőle, nekem meg beindul a szekér? Valószínűleg lerövidülnek az együtt töltött idők is, most is hetek maradnak ki, és lassan belátom, hogy ennél sűrűbben nem is fogunk találkozni. A héten öt napot robotol, aztán a családjával van, és kiszorulok, de nem fogok panaszkodni. A felesleges energiáimat az éttermemre, és a lelki fejlődésemre fordítom. Hirtelen vezetem fel a tekintetem a belépő úriemberre, és zavarba jövök. Lebuktam, vásárolni akarok. Elterelésképpen a képeslapot tartom fel, és válaszokat várok a délutáni programra, de odalép hozzám, és belém fojtja a szót. - Neked is szia… - pipiskedve ölelem át az egyik karommal, és utat engedve a nyelvének, mélyítem el a köszöntését. - Gyakrabban is kifejezhetnéd ilyen módon, hogy hiányoztam. – hunyom le félig a szemhéjamat, és körbenyalva az ajkaimat, szakadok el az övétől. - Az információkat neked kell szolgáltatnod. – lépek el tőle, és az asztalra helyezem a lapomat, és megtámaszkodva a két tenyeremen mérem végig. A fejemet oldalra döntve figyelem a mozdulatot, ahogyan a sztetoszkópja két végével játszik. - Üljek le? – szegezem fel az államat, de minden ellenkezés nélkül huppanok le, és ráfektetem az egyik lábamat a másik térdemre. Elém gurulva szűkíti le a menekülés útvonalát is, ahogyan a felsőmre néz, és megkér rá, hogy húzzam fel. Lassan nyúlok alá, és görgetem fel addig, hogy a magenta színű melltartóm elővillanjon. - Tessék, hallgatózz. – a fülébe dugja a végét, és előrehajol. Az első érintés hideg, és lúdbőrt idéz elő a mellkasomon, de őt figyelem, és mélyen beszívom a levegőt, aztán kifújom. A térdem jobban feszül rá a másikra, a tenyerem viszketni kezd, és David lihegése jut eszembe. Megfeszülök, és szaggatottá válik a lélegzetem, nem lép tovább, és arra ingerel, hogy felnézzek rá. - Én…én… - kicsit eltolom, hogy friss oxigénhez jussak, mert közel állok ahhoz, hogy pánikolni kezdjek, de aztán éppen csak, hogy felemelkedem a székről. - Levennéd a köpenyed? Légy szíves…ez túl…hivatalos. – szeleburdin húzogatom a felsőmet, mert hőhullám tör rám, aztán úgy döntök, ha megszabadul tőle, hogy ráülök az egyik lábára, és a nyakához bújok. - Nem csinálhatnád, így? Ígérem, nem fogom mozdulni, de éreznem kell az illatod. – fúrom az arcomat a bőrébe, és megengedem neki, hogy benyúljon a felsőm alá.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Váróterem (Pacific Medical Center) Pént. Márc. 31, 2017 11:48 am
- Úgy lesz, erről biztosíthatlak. – Tulajdonképpen mindig így szerettem volna, és ha nem is rögtön, de inkább viselkednék vele mindig úgy, ahogy az tőlem normális, nem túlféltve minden áldott pillanatban, amivel esélyesen egyáltalán nem használok, sőt, csak rontok a helyzetén. Meglátjuk, ezzel hová jutunk, lehet elcseszek mindent, de legalább önmagam vagyok közben, nem valami halovány, értelmetlen árnyéka valómnak. - Ez egyértelmű, elvégre én lennék az orvos. Látod? – Mutatok mosolyogva a köpenyemre hímzett csodás nevemre. Mily szerény vagyok. - Dr. Joël Émeric Roux. – Nem tehetek róla, imádom azt dr-t a nevem előtt, büszke vagyok rá, arra is, amit elértem, és örülök, hogy megint tudok végre dolgozni, hogy legalább ennyire sikerült összeszednem magam. Nem állítom, hogy belül minden rendben, mert darabokban vagyok még mindig, de igyekszem felépülni a traumából, és újra annak az erős férfinak lenni, akinek még egy éve hittem magam. - Látom, valaki ügyelt a színek harmonizálására. – Jegyzem meg derűsen, igyekszem annak lenni, remélhetőleg így kevésbé sokkolja a helyzet, és nem fog annyira feszengeni. Mindenesetre amint lehetőségem nyílik rá, leveszem a nyakamból a sztetoszkópot, és a fülembe dugom a végeit. - Vigyázat, hideg lesz. – Ugyan erre szerintem minden ember fel van készülve, de a magam részéről biztos vagyok benne, hogy jobb, ha felhívom rá a figyelmet pluszban. Ennél mondjuk szerintem csak kényelmetlenebb dolgok érhetnek egy nőt a nőgyógyásznál, szóval aki még itt is fennakad, azzal jobb nagyon óvatosan bánni, igaz, Chloeval mindenképpen így tennék. Látom szinte rögtön, hogy feszült lett, szóval megállok, hátrébb tol, s nincs más lehetőségem, mint nyugodtan megvárni, hogy összeszedje magát, és folytathassam. - Csak nyugodtan, van időnk, a te tempódban haladunk. – Én semmivel sem fogom sürgetni, tudom, hogy az egészsége múlik rajta, de jelenleg több kárt okoznék vele, mint hasznot, következésképpen nem fogom megkockáztatni. Jobb ez így mindenkinek. - Persze. – A köpeny végül is nem létszükséglet, szóval felállok, és lehámozom magamról, hogy aztán a fogasra akaszthassam, kisvártatva visszaülök a székemre vele szemben, de abban a szent pillanatban az ölembe ül, és odabújik. Kénytelen vagyok elmosolyodni a dologra, bár határozottan nem a megszokott mederben folyik a vizsgálat, igaz, ami igaz, soha nem rendelek szerdán, vagyis az elmúlt heteket kivéve, és eleve nem vagyok egyik betegemmel sem ilyen bizalmas viszonyban. Nem véletlenül nem ajánlott kezelni a hozzánk közel állókat. - Lehet, hogy nem a legjobb a testhelyzet, de legyen, csak húzd ki magad rendesen. – Mivel az egyik karommal tartom, így nem vagyok képes felhúzni a felsőjét, szóval benyúlok alá, és úgy hallgatom meg. - Sóhajts. – Mondom halkan, ilyen közelről kétségkívül érezheti az illatomat. Egyébként fogalmam sincs, hogy mit tehetnék, hogy jobb legyen neki, szóval rá hagyatkozom, figyelem a reakcióit, és ha túl soknak ítélem, akkor leállok. - Úgy hallom, minden rendben, eltekintve a szokásostól. – A szemtelen vigyorom kezd visszatérni a repertoárba, most is elővillan. Utána kezet váltok, ballal tartom a combjainál, és jobbal nyúlok fel hátul a ruhája alatt, hogy onnan is meghallgassam a dolgokat. Nem tart sokáig, nem egy hosszas folyamat ez, kiváltképp, ha nincs semmi probléma. Vele inkább nőgyógyászatilag van gond, meg hát, a szervezete eléggé megsínylette az utóbbi hónapokat, fogyott sokat, de ez közel sem meglepő, ha valaki hónapokig csak folyékonyat szürcsölhet, az megérzi a dolgot. - Te szeretnéd kipróbálni? Jól gondold meg, hogy mit válaszolsz, senkire nem bíztam még rá. – Vágok komoly ábrázatot, s tény, hogy nem adom ki a kezemből, más csak ne tapogassa, van egy tartalék, azt kölcsönadom, ha kell, de ezt nem.
Nem tudom, hol ronthattam el, hogy megengedtem egyetlen férfinak is, hogy uralkodjon felettem. David nem volt piskóta, amikor behízelegte magát az életembe, majd utána úgy tört össze, mintha a porcelánbabája lettem volna, és megunta a velem való játékot. A rögeszméje lettem végül, és ez okozta a vesztemet. A nemből nem értett, és egyre szélsőségesebb helyzetekkel hívta fel magára a figyelmet, mint a barátom megveretése, az erőszaktevés, és még sorolhatnám. A szerződés mind közül a leggusztustalanabb, és az édesanyám búcsúlevele. A lelkembe gázolt, és Joel most ezen igyekszik felülemelkedni, hiszen megtenne értem bármit, a gyereknemzésnél biztos. Nem beszéltünk róla, a közös jövő gondolatot homály fedi, és nem tudom, hogy mikor fogunk készen állni, hogy ez a kommunikáció lerendeződjön veszekedés, és egymás megfojtása nélkül. Minden elfojtott harag, érzelem a bizonytalanságomból fakad, a múltam, az előzmények kiölték belőlem a feltétlen odaadást, és túlságosan megégettem magam ahhoz, hogy könnyedén beleugorjak. Éppenséggel pont én lennék az, aki kihátrál a kapcsolatból, ha komolyabbra fordul? Én áltatom magam azzal, hogy anyává akarok avanzsálódni, miközben még arra se állok készen, hogy összeköltözzek valakivel. Joel és a háttere bonyolult. Nem szimplán fél az elköteleződéstől, ott van még a két ikerlánya, akiket meg kell szoknia. A családjához szoros kötelék fűzi, és felmerül a kérdés, hogy hosszabb távon, hogy férek bele ebbe a képletbe? A jelenben megvagyunk, és hiába rettegek tőle, hogy mi lenne, ha…mert tudom, hogy szükségem van a tervezés gondolatára. Nekem nem elég, ha időt kér, egy ideig elleszünk vele, de mi lesz, ha rám tör a vágy, és ott azonnal akarok választ kapni? Szakítani fog velem, ellök magától? Nem tudom, de megint elragad a félelem, a rossz emlékek felülkerekednek rajtam, és szaggatottá válik a légzésem is. Érzi, hogy nincs rendben valami, nem is sürget. Túlontúl kedves, de legalább nem kezel úgy, mint egy lelki sérültet. Eleget istápolt, nekem a férfi kell, most elsősorban az orvos. A megértése felmagasztalja a szememben, megérti, hogy soha nem is lett volna másnak esélye arra, hogy megvizsgáljon. Az erőszak után befolyásolhatóvá váltam, de a bennem tomboló indulat nem halt ki. Nem értheti, hogyan reagálok más férfiakra, akikben nem bízom meg. Az arcába üvölt a bizalmam jelképe, de vajon észrevette, hogy ezzel kitüntetem, és nem a bizonytalanságba akarom taszítani? Nem megy a vizsgálat. Le kell vennie azt a nyamvadt köpenyt, mert megöl vele. Eldadogom a kérésemet, és teljesíti is, de nem tud lehuppanni a szélre anélkül, hogy ne üljek rá a lábára, és ne bújjak el a nyakában. Nem tagadja meg tőlem, így lassan nyugszom meg, és szívom be az illatát. Fanyarkás, de számomra tökéletes. Az orrom hegye a bőréhez ér, és amikor arra kér, hogy húzzam ki magam, egy kissé megemelem a felsőtestemet, és úgy nézek le rá. - Sóhajtok… - beszívom mélyen a levegőt, bent tartom, aztán kifújom. Nem nyúl illetlen helyre, de a fülemben hallom vissza a saját szívverésemet. A ritmusán nem tudok változtatni, bármennyire is igyekszem, nem megy a közelében. Kétszer ismétli meg, aztán kezet változtat, és a hátamon is meghallgat. - Most nem kell attól félned, hogy tüdőgyulladásom van. – somolyogva tekintek a kéklő szempárba, és nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el. Végül megállapítja, amit eddig is tudtam, és lehajtom a fejemet. Zavarba hoz a közvetlensége, de amikor rákérdez valamire, elsőként azt hiszem, hogy rosszul hallok. - Én, téged? – újfent elmondom ugyanazt, mintha gyengeelméjű lennék, de már rá is fog a kezemre. - Nem tudom, hogyan kell, de nagyon szívesen. – elveszem a nyakából, és beledugom a fülembe. - Így most milyen vagyok, mint egy igazi doktor néni? – cukkolom, és matatni kezdek a felsője alatt. A fekete mostanság nem fog változni, nem is csoda, mert gyászol. A bal felét keresem, és hamarosan meghallom az ütemes verést. - Ejha…honnan kellene tudnom, hogy ez szokatlan. – hajolok közelebb, és továbbhallgatózom, aztán pimasz mosoly kúszik az ajkaimra. - Lesz ez gyorsabb is, ha… - szemérmetlenül fészkelődöm az ölében, és az ajkait fixírozom. - Na…igen…ez csodálatos. – nyílnak el a szirmaim, és a szemébe fúrom a pillantásomat. - Én is ilyen hatással vagyok rád? – mímelt kíváncsisággal érdeklődöm meg, de a választ úgyis tudom.
Ha őszintén meg kellene vallanom, kénytelen lennék azt mondani, hogy igencsak szórakoztat, hogy mindig így reagál rám a teste, és nem a fizikai vágyra gondolok nyilvánvalóan, inkább erre a felfokozott állapotra, a heves szívdobogásra, kipirulásra. Rettentően elragadó, és az ilyesmi igencsak hiányzott a röpke futó kalandjaimból. Tudtam, hogy hatással vagyok a nőkre, de az soha fel sem merült, hogy ennyire. Tetszik… és az a tény is, hogy mindez azóta tart, hogy tavaly először találkoztunk a rendelőmben. A magam részéről sosem gondoltam bele, hogy valaha lesz komoly kapcsolatom, és tény, nem hittem volna, hogy kibírom majd, hogy ne éljek a felkínálkozó lehetőségekkel. Ellenben olyan jól sikerült, hogy közel fél évig a világon semmi sem történt ilyen téren, és a felmerülő problémák, tragédiák sokaságában igazság szerint fel sem tűnt. - Az biztos, hogy nem jönne jól. Nem mintha nem lett volna szép esélyünk rá. - A havas, medvés móka istenesen gondoskodhatott volna a lehetőségéről, de szerencsésen megúsztuk mindketten, következésképpen legalább extra élmények nem csúsztak a jelen csodás fejleményei közé. Igaz, azért részemről már jobb volt a helyzet, vagy legalábbis igyekeztem úgy tenni, de a világon semmi sem változtatott azon a tényen, hogy ismét elvesztettem egy bátyámat, és immár sosem kaphatom vissza. Sosem rendezhetjük a viszonyunkat, sosem kérdezhetem meg, hogy valójában mi történt vele, nem kérhetem, hogy mesélje el a teljes igazságot, mert érdekel, szeretném, ha a bizalmát magaménak tudhatnám ismét. Ez immár esélytelen. - Persze, gondoltam, esetleg könnyebb lenne, ha ilyen téren is bevonnálak a történésekbe. - Értelemszerűen nőgyógyászati vizsgálatnak nem áll módomban alávetnem magam, de ennyit még simán megtehetek, nincsen ezzel semmi baj. Ki tudja, talán még tetszeni is fog neki, legalábbis engem ez a gondolatmenet hajt a felajánlásig. - Egyszerű, csak bedugod a fülembe, a tappancsot a mellkasomra teszed, és hallani fogsz mindent, amit kell. - Tény, hogyha valami bajom lenne, esélyesen nem szűrné ki, ámde nincsen, éppen eleget jártam orvosi vizsgálatra az agyrázkódás miatt, szóval legalább tudom, hogy amúgy tökéletes egészségi állapotnak örvendek. - Határozottan, bár, a fehér köpeny hibádzik, de sebaj, én mindent elhiszek neked. - Kacsintok rá, nem tudom, miért kúszik a fejembe a fehér comb harisnyás, rövid köpenyes képe, de igyekszem elhessegetni onnan, mert annak bizony most nincs itt helyen, bármennyire kényelmes legyen ilyesmiről fantáziálni. - Alapvetően nem a szívverést figyeljünk ilyenkor, inkább a légzést, a tüdő hangjait, ha bármilyen zörejt, hörgést hallassz, az rendellenes. A szívet inkább EKG-vel vizsgáljuk, azon érdemes keresgélni, ha probléma van. Súlyosabb esetben persze ilyenkor is kirívóan jelzi a szervezet, hogy valami nem kerek, de az enyémmel nincsen semmi baj. Esetleg annyi, hogy újra meg újra megbolondítja egy kis boszorkány. - Mosolyodom el, tudom, hogy nem minden a legideálisabb közöttünk, de attól még tény, hogy érzéseim vannak felé, és nem mentek sehová sem az utóbbi hónapokban. Kénytelen vagyok megköszörülni a torkomat, amikor fészkelődik az ölemben, tény, hogy igencsak jó módszert választott a szívverésem felturbózására. - Doktornő, javítson ki, ha tévedek, de a vizsgálat mintha meglehetősen egyedi lenne. - Igazából egészen feldob a helyzet, bár tudom, hogy nem kellene elkomolytalankodnunk a vizsgálatot, ideje lenne a végére járni a problémáinak egészségügyileg is. - Mintha nem tudnád… boszorkány. - Minden észérvem ellenére a tarkója mögé nyúlva rántom bele egy újabb csókba, hátha ennyivel beérem, és végig tudom csinálni higgadtan ezt az egészet. Éppen ezért olyan hosszasra nem tervezem nyújtani az intimitás beékelését, elvégre talán Chloenak is jobb lenne, ha végre túl lenne rajta, de egész egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni, egészen addig semmiképpen sem, amíg nem vagyok kénytelen levegő után kapni. - Párdon, azt hiszem, valaki elvette az eszem. - Döntöm a homlokom az övének pár szusszanásnyi pillanatra, majd a térdei alá csúsztatom a kezem, és a másikkal megtartom a hátát, úgy emelkedem fel. - Az ultrahang jön, kisasszony, ha orvos szeretne lenni, azzal is meg kell ismerkednie. - Haladjunk lépésről lépésre. Az ultrahanghoz nem kell vetkőznie, meg semmi kellemetlenséget átélnie, csak kicsit bekukucskálunk, hogy látszik-e valami.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Váróterem (Pacific Medical Center) Csüt. Ápr. 06, 2017 11:13 am
+16
A nőgyógyászat nem az a szakterület, ahova szívesen látogatok el az elmúlt egy év eseményei miatt. Minden pillanatban a rossz emlékek törnek utat maguknak, és a sornak nincs vége, mert még mindig talány, hogy mi lesz a sorsom. Lehetséges, hogy soha nem fogom megtapasztalni az anyaság örömét, és be kell érnem annyival, hogy más módon legyek szülő? Joel nem fél, vagyis nem látszik rajta, hogy sokat őrlődne a témán. Engem annál inkább foglalkoztat, de már nem adok hangot neki, csak ha valóban témába kerül, és a másik fél is nyitott rá. A rendelőben elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb az élcelődés ne váltson át valami komolyabba. Szerelmes vagyok az orvosomba, ami paradoxon, de nincs más, aki képes lenne ellátni. A sztetoszkópos vizsgálat első feszültséghulláma elillanni látszik, amikor szerepcsere történik, és én vagyok a soros, hogy meghallgassam őt. Fészkelődöm az ölében, még arra is ügyelek, amit mond. - Ebben az esetben, ha baja lenne a szívemnek, de nem olyan nagy, akkor EKG-t kérnél? Műtétek előtt is szoktak, nemde? Én nem tudtam, hogy a tüdőt hallgatják, mert nekem csak a szíved jutott. – öltöm ki rá a nyelvemet, és végül kihúzom a fülemből az orvosi eszközt. - Tudom, hát…de akkor sem vagyok boszorka. – biggyesztem le az ajkaimat, és hamar lesz fülledt a levegő, mihelyt a szája utat talál hozzám, és forró csókban érünk össze. Nagyon ravasz, nem enged el, és még közelebb is nyomulok hozzá, csak a nyakamban lóg a fonendoszkóp. A nyaka köré fonom a karjaimat, és olyan hévvel viszonzom a kezdeményezését, amire régen nem volt már példa. Pihegve dönti a homlokát nekem. - Ez fordítva is igaz, Dr. Roux. Az eszemmel együtt ellopta a szívemet is. – kuncogok fel, aztán hirtelen kapaszkodnom kell, mert felemelkedik velem együtt. - Tudod, ez már majdnem beleillene egy felnőtt filmbe is, ha másképpen lennék felöltözve. – bújok a nyakához, és beleszuszogok a hallójáratába. - Jaj, most… - letesz a vizsgálóasztalra, és felcsúszik a Mickey egeres felsőm. A lábam szétterpesztve, és fülig vörösen pillantok fel rá. Most pontosan úgy érzem magam, mintha életem első vizsgálatára készülnék. - Hideg lesz? – viccesen festhetek, ahogyan a sztetoszkóp nyaka a két mellem közé ékelődik, még jobban kiemelve a domborulatomat. Felhúzom a hasam közepéig a felsőt, hogy a zselével bekenje az alsó felét, és rányomja a vizsgálófejet. - Ejha… - kicsit libabőrös leszek az érintéstől, de egyáltalán nem kellemetlen. A monitorra téved a tekintetem, rálátok a belső felépítésemre. Az egyik kis székre huppan le, hogy jobban felém fordítsa. - Kérlek, magyarázd el, mintha most látnám először. – mélyesztem bele a kék szivárványhártyáimat az övébe, és ha belekezd, akkor elhallgatok, és csak az irányító kezére fogom rá. Az egyik ujjammal simogatom, és mosolyogva szemlélődöm. - Ez egyáltalán nem rossz, tényleg jó orvos vagy. – dicsérem meg, aztán, ha már a végére ért, akkor tudom jól, hogy mi következik. A géppel van elfoglalva, miközben felülök, és letörlöm a zselét. Nem figyel rám, mert nyomtat valamit, én viszont a csizmámtól szabadulok meg, utána hátradőlök, és a harisnyámat kezdem el, nem túl szexisen letolni. A végén a bugyimmal együtt válok meg a szoknyától, de csak a bokámig jutok el, mert Joel ledöbbent arcával nézek farkasszemet. - Felizgultam, essünk túl rajta, de utána… - hagyom félbe a mondatot, rábízva, hogy milyen folytatást ígér. A sztetoszkóp még mindig a nyakamban, de csak a felső meg a melltartó van rajtam.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Váróterem (Pacific Medical Center) Kedd Ápr. 18, 2017 12:37 am
16+
- Technikailag ez nem az én hatásköröm, elküldenélek kardiológushoz valószínűleg, ha gyanakodnék valamire, de szerencsére erre nincs szükség. - Mondanom sem kell, mennyire tré lenne, hogyha még azzal is baja lenne. - Nem mindegyik műtét után, de amik leterhelik a szívet, azok előtt szokott lenni, a kisebb nőgyógyászati beavatkozások előtt nem. - Elmosolyodom a nyelvöltésére, arra meg, hogy nem boszorka, egyenesen elnevetem magam. - Ó, dehogynem. - Forszírozom, de a derültségem okán sejthetné, hogy ennek semmiféle negatív tartalma sincs, isten óvjon attól, hogy ilyesmit merészeljek mondani neki. Csak szívom kicsit a vérét, haladás, hogy már meg merem tenni, holott az ilyesmi nagyon is közel áll a jellememhez alapjáraton. Csók tünteti a lebiggyesztett ajkait, mert nem bírom, és hozzátenném, nem is akarom visszafogni magamat, ami olyan jól sikerül, hogy kisvártatva azon kapom magam, hogy nem jut túl sok levegő a tüdőmbe. Istenem, hogy mennyire örülök annak, hogy nem tiltakozik, illetve nem látom rajta jelét vonakodásnak, vagy megbánásnak. Elviseltem, mert megértőnek kellett lennem az állapota kapcsán, és viseltem volna még, ha úgy kell lennie, de örülök, hogy most javulni látszik a helyzet. - Esztelen és szívtelen? Azt kell mondjam, felettébb rossz párosítás. - Markolok a hátsójába, kíváncsi vagyok, hogy a szavaim vagy a szemtelen tettem okán lesz nagyobb a felháborodottsága, csak szórakozom, és hiszem, hogy ezzel ő ugyanúgy tisztában van, mint én. Megemelem, és irány a vizsgálóasztal. - Ohh, a fejemben másképp vagy felöltözve... - Hintem el sokatmondó pillantással a dolgot, képzelődni szabad szerintem, és elég élénk tud lenni a fantáziám, szóval könnyedén öltöttem rá szexi nővérke göncöt a fejemben, akkor is, ha valószínűleg sosem fogom ilyesmiben látni. Nem gáz, nem fétisem a dolog, de most valahogy jött magától, és nem akarok nagyon szabadulni az elképzeléstől. - Igen, a zselé egy kicsit hideg, de ne aggódj, nem elviselhetetlen. Azt hiszem, a jövőben sem fogadhatlak rendelés időben, igencsak kiakadnának az utánad következők. - Arról nem beszélve, hogyha engem rajtakapnának vele, akkor seperc alatt kicsesznének az állásomból, és vége lenne a karrieremnek. Ezen felbuzdulva az ajtóhoz lépek, és bekulcsolom, meg az öltözőbe vezetőt is, eszemben sincs kockáztatni. Ez nem jelenti azt, hogy bármi történni fog, de jobb az elővigyázatosság, illetve gondolom Chloe sem szeretné, hogy csak úgy benyisson valaki, bár elméletileg nem dolgozom, nem kellene, ám az ördög sosem alszik. A kérdésére bólintok, és alaposan elmagyarázok neki mindent, megmutogatom, mi-micsoda, és azt is megbeszéljük, hogy a probléma hol lehet, persze tisztességesen nem lehet így megvizsgálni, ahhoz látnom kell pontosabb műszerekkel, és valószínűleg laparoszkópiával be kell majd nyúlnom, és kiszedni a cisztát. Elmagyarázom a műtét lényegét is, illetve hogy jó eséllyel pusztán egy kis cisztáról van szó, ami elzárja az utat a petevezetékben, és hogyha azt kivesszük, nem lesz akadálya a termékenységének. Most elhessegetem azt a gondolatot, hogy miként is fog ez megvalósulni majd, ha úgy dönt , most van itt az ideje a gyerek kérdésnek. - Igyekszem. - Nem szerénykedek, tudom, hogy jó orvos vagyok, meg azt is, hogy jó pap holtáig tanul, mindig van hová fejlődni, ezért járok olyan sokszor továbbképzésekre, konferenciákra, de most egy darabig maradnom kell a seggemen, mert túl sokáig voltam munkaképtelen. Papírtörlőt nyújtok át, hogy letörölje magát, addig rendbe rakom a gépet, letörölgetem, és visszaállítom alapállapotába, hallom, hogy matat közben, de nem tudom mire vélni a hirtelen felbátorodását, nem sürgettem a dolgot. - Fura dolgokra gerjed a kisasszony. - Nevetem el magam, aztán steril kesztyűt húzok, és a kezembe veszem az orvsoi műszereket, hogy levehessem a mintát. - Tedd fel a lábaidat, lazítsd el magad, kicsit feszíteni fog, de elméletileg semmi kellemetlennek nem kellene történnie, ha fájdalmat éreznél, azonnal szólj. - Esélyesen hamarabb észrevenném, minthogy jelezni tudja, de jobbnak látom, ha innen közelítem meg a dolgot. Fél perces a művelet mindösszesen, és tényleg nem jár fájdalommal, én meg gondosan becsomagolom a mintát. Lenne még egy s más dolgunk, mielőtt végzünk, de ha már a kisasszony láthatóan is beindult, én ugyan nem fogom megváratni. - Csak úgy mondom, hogy kegyed az első... - Nem fojtatom, nem csinálhatnék ilyesmit, és rendszer sem lesz belőle, de talán hogyha kellemesebb emlékekkel foltozom be a rosszakat, akkor idővel kioltják egymást, és indulhat tiszta lappal a dolog. Nem mondhatni, hogy nagyon túlagyalnám a dolgot, már csak azért sem, mert már én is eléggé rágerjedtem a témára, így hát igencsak hamar érzékborzolóan intim közelségbe kerülünk, mindösszesen annyit módosítok a képleten, hogy a lábait leemelem a kengyelekből, és a vállamra helyezem, és úgy mozgatom az ágyat, hogy pont jó magasságban legyen, így mozdulnia sem kell. - Megőrjítessz... - És most nem az idegeimre menetelről beszélek, arra is képes, de a kis hegyi kirándulásunk óta nem volt rá példa. Ez most a jó féle, amiben szeretek elsüppedni, megadni magam neki. A lábait simítom közben, combjaiba markolok, vagy épp a csípőjét ragadom meg, hogy erőteljesebb mozdulatokat vihessek be, és már nem minden pillanatban azt lesem, hogy van-e valami baja, de nem feledkezem meg róla. S ha úgy ítélem, hogy már képtelen vagyok tovább visszafogni kirobbanó valómat, hát ujjaimmal morzsolgatni kezdem ölének legérzékenyebb pontját, remélve, együtt robban velem, akármilyen gyors, heves és vágytól izzó az egész, úgy hiszem, pont az adott helyzethez illő, és mindketten megtaláljuk benne a magunk örömét. Legalábbis nagyon bízom benne. Felhúzom magamhoz, hogy pihegő kis testét mellkasomba zárjam, és gyöngyöző homlokom a hajába temessem. - Kis boszorkányom. - Suttogom, és kiérződik belőle a derű. Kell pár perc, míg összeszedem magam, és a dolgok komolyabb részére tudjak koncentrálni.
Eleinte fura volt, és zavaró, hiszen mégiscsak egy rendelőben ülök, ahol nőgyógyászati vizsgálatok zajlanak, kellemetlen emlékekkel, de Joel olyan könnyedén csavar az ujja köré, és riasztja el a fejem fölé gyülekező felhőket, hogy én magam is meglepődöm a bennem átalakuló változásokon. Az első pillanatban még azon aggódtam, hogy az erőszakból, és az utána következő rossz érzésből, a vizsgálatokból keletkező feszültségem újraéled, de játékokkal űzi el, és nagyon imponál, hogy megengedi, hogy én is meghallgassam. Nem feltétlenül professzionális, ahogyan én teszem meg, de igyekszem, és valóban hallom a nekilóduló szívverését. Érdekes információkkal lát el, és az én esetemben nem lesz EKG, sem egyéb finomság, amit nem bánok, mert így is kényes a terep. A nyakába csimpaszkodva élvezem, hogy felemeli a kis fenekemet, és áttelepülünk a vizsgálóasztalra. Az ultrahanggal soha nem volt gondom, mármint az egy egyszerű, és túlélhető része a mai napnak, de még félek a felsőmet is feljebb tolni, de a zselé láttán elmosolyodom. - Tudom, hogy nem lesz kellemetlen, csak tudod, mégis…ez a massza. – tekintek fel rá, és összezárom a két combomat, vagyis ezzel szórakozom, amíg rá nem keni, és oda nem ül mellém, hogy szemmel vételezze a belsőmben zajló eseményeket. Nem orvosi szaknyelve beszél, kerüli a latin szavak használatát is, ezért kijár neki a piros pont. Félelmetes, hogy csak az egyik működik, és a felvételen csak a helye látszik a másiknak. A kismedencei gyulladásomnak meglett a kártékony hatása, ami azt illeti, de még létezem, és meg fog tenni mindent annak érdekében, hogy a jövőben képes legyek kihordani egy babát. A törődése, vagy szimplán a jókedve ragadós, de azt is észreveszem, hogy a kelleténél több az elővigyázatosság, mert bezárja az ajtókat, ide csak az jöhet be, akit ő beenged, és ez helyénvaló. - Leszívod a cisztát? – fintorodok el, de némiképp a kis játékunk elment egyfajta izgatásnak is, mert, mire ahhoz a részhez érünk, hogy le kell vetkőznöm, önként teszem meg, és a hasam letörlése után, le is tolom a szoknyámat, és a bugyimat is, bár a kengyellel nem vagyok kibékülve. - Hú, ez nagyon hivatalos volt. – tárom szét a lábamat, és a plafont szemlélem. Nem feszülhetek be, mert utána…és igen, ha megcsókol. Beharapom az alsó ajkamat, és elálmodozok abban a két percben, amíg leveszi a mintát. Enyhén feszítek be, mélyeket lélegezve segítek rá az izmaim működésére, de észre se veszem, addigra már le is emeli a lábamat onnan, és egy fokkal lentebb kerülök. - Héj…ennek van ilyen funkciója is, dr. Roux? – enyelgek vele, és cicázva vonom közelebb magamhoz. A felsőjét nem veszi le, de a nadrágtól hamar válik meg, én készen várom. Nem arról szól ez az együttlét, hogy lassan mérje fel az igényeket, hanem meglovagoljuk a pillanat gyönyörhullámát, és kiélvezzük, hogy semmilyen rossz nem történik velünk. - Júúj… - a két combom a vállán landol, és másodperceken belül magamba fogadhatom. - Te még jobban…istenem Joel… - hirtelen túl intenzívé válik az élmény, teljes egészében tölt ki, és az előző alkalomhoz képest sokkal jobban idomulok én is hozzá. Akkor talán érezte a görcsösséget, meg a gátat, de ez mostanra átszakadt, és felveszem a ritmust. A csípőm előrelendül, és az ágy szélében kell kapaszkodnom. Őrjítően ránt magával az örvény, és spirálisan kúszik fel bennem a sóvárgás, majd tűzijátékként robban az alhasamban. A tekintetem elhomályosodik, a legérzékenyebb pontomat birizgálja, mint egy kapcsolót, és fogalmam sincs, hogy képes rá, de egy másodikat is előidéz, de a remegésembe ő is belecsatlakozik. A végcél után egy éteri buborékban lebegek, nem is figyelek arra, hogy kihúzza belőlem a férfiasságát, és felrántva a karjaiba zár. A felső rácsúszik a hasamra, a szoknya leesik a földre, a harisnyával, meg a bugyival együtt. A mellkasába szuszogok bele, a fekete pólója rajta maradt, és benyúlva alulról karolom át a derekát. - Az vagyok, és csakis a tiéd. – suttogom vissza, és kell jó néhány perc, hogy feldolgozzam a történteket, de most túl lusta vagyok bármilyen zuhanyzáshoz, hacsak ő nem fog kezdeményezni, ami meg is történik. - Héj…- bújok a nyakához, és a lábaimat összekulcsolva a csípője körül, szuszogok bele a nyakszirtjébe. - Szeretlek, de megölöd az alvási tervemet. – dörmögök, és betérek vele az öltözőbe.
Fél órával később
Frissen, azt nem mondanám, hogy üdén, de az asztalánál ülünk, és a gurulós szék háttámláját megigazítva, egy másikkal egyetemben, egy kisebb bázist építettünk ki. A laptopja képernyőjén egy PDF fájl van megnyitva, teletűzdelve számokkal, meg grafikonokkal, az égvilágon nem értek belőlük semmit. Elfeküdve az ölében, a két vádlim átlóg a másik székre, úgy figyelem, hogy miket állít be, de már mélyen benne vagyunk a témában. - Akkor azt állítod, hogy komoly diétát kellene tartanom, az a táblázatot a Bibliám, és nem ihatok alkoholt sem? Nem vagy kicsit sem szőrösszívű, ááá nem. Legalább egy csokit, vagy valamit…. – nyújtózkodom a touchpad után, de elhúzza, és magához ölel. A felkarjára fektetem az államat, és előre meredek, aztán elkomolyodom hirtelen. - Joel…van esély arra, szóval, hogy neked, és nekem valaha gyerekünk legyen? – a féltett kérdés, de nem baj, ha tisztában vagyunk az esélyekkel, és a hozzáállásokkal is. - Ne érts félre, tudod, hogy nagyon szeretnék babát majd egyszer…de azt hiszem, az úgy lenne teljes, hogy tőled lenne. – karolom át alulról az izmos kezét, és elfektetem rajta az arcomat. Mindketten előre bámulunk, és azt várom, hogy végre megszólaljon.
- Van ám. – Nem mintha ilyesmire használnám, eddig eszembe sem jutott, no de tény és való, hogy bizony van ennek ilyen funckiója, sokkal könnyebb felülni az idősebbeknek, vagy azoknak, akik nehezebben mozognak, ha előtte leeresztem a széket. Kizárólag ilyen értelemben használtam eddig, de nyilván most egészen más vele a célom. Bevallottan rég engedtem már el magam ennyire a társaságában, és most is kellett némi alapozás, hogy meg merjem tenni, de úgy ítéltem, kockáztathatok ennyit, elvégre, ő pedzegette eleve, hogy begerjedt. Az istenem Joël olyan szó együttes, amit imádok hallani, nem tehetek róla, férfiból vagyok, és szeretem, ha ilyesmit váltok ki egy nőből, jobban mondva, már a nőből, merthogy csak Ő van, és hálaistennek, hogy már így is van, mert nem biztos, hogy nem kattantam volna be már rövidúton tőle. Nem tart sokáig, de annál intenzívebb, érzéseim szerint számára ugyanúgy, mint számomra. Időnként kell ilyen, nem mintha a kapcsolatok szakértője lennék, közel sem vagyok, ellenben nem lehet a finomkodásra beszűkülni, nekem sem esne jól, és hitem szerint neki sem. Ellenben az ilyen őrjítő dolgok, nos… kellenek, és kész. Istentelenül jól esik, az a helyzet, és a belőle kirobbanó orgazmus okán azt kell mondjam, ugyanígy van vele. Az már csak hab a tortán, hogy képes még egyre szinte pillanatokkal az első után, ezért sok nő ölni tudna, nem mindegyiknek megy ilyen gyorsan, de őszintén örülök, hogy neki igen. Utána már én magam is követem, hogy aztán hosszú pillanatokig remegve feszüljek meg, majd húzzam magamhoz, mert éppenséggel így sokkal jobban esik. Nem pusztán arról van szó, hogy nem szeretném, ha használati tárgynak tekintené magát, sokkal inkább arról, hogy bizony nekem is igényem van erre. - Alvás? Itt? Azért előtte remélem, hazavihetlek. Én is szeretlek. – Irány a zuhanyzó, igazából nem szoktam a betegeimmel használni, de nekem néha kell, van, hogy huszonnégy óra kórházi szereplés után esek be, és olyankor egyszerűen muszáj némileg felfrissülnöm, más meg nem segít.
Szerencsére váltóruhám is van mindig, ugyanabból az elgondolásból, amiből mondjuk kávégép, meg egy ágy a pihenőben, néha itt aludtam még mielőtt a lányok képbe kerültek. Azóta nem fordult elő, igyekszem mindig hazakeveredni, hogy ne legyenek egész délután/este egyedül. Tudom, nagyok már, de azért jó látni őket, más, hogyha van kihez hazamennem, szerintem ez egyértelmű. - Azért kell a diétát tartanod, mert jelenleg a szervezetedben nagyon sok minden nincs meg, aminek meg kellene. Például rettentően alacsony a vas, illetve a fehérvérsejt számod, szóval alakítanunk kell rajta. Legalább egy hónapot jó lenne kezdetben kibírnod, utána megint leveszik a véred, és meglátjuk mennyit alakult. Ne aggódj, éhen halni nem fogsz, mert több kalória van benne, mint amire alapesetben szükséged lenne, mivel nagyon sokat fogytál, ártani nem fog. Ha édességre vágysz, főzz tejberizst a rizsből, arra engedélyezek némi kakaót. Csokit ne fogyassz négy hétig, utána meglátjuk. Ellenben zöldséget annyit falhatsz, amennyit nem szégyellsz, délelőttönként gyümölcsöt is. – Nála nem a fogyás a cél, viszont jó lenne, ha a rendszerességet az életébe vinné, amihez viszont kell a szigorú diéta, talán rászokik, hogy egyen naponta ötször. - Azért azt jó hallani, hogy így gondolod. – Felsóhajtok, nehéz téma, de tiszta sor, hogy erről beszélnünk kell, mert valljuk be, enélkül nehéz bármiféle jövőt tervezni egy olyan nővel, aki családot tervez a jövőben. - Igazság szerint van rá esély. Végeztethetek helyreállító műtétet, igaz a beavatkozás nagyon bonyolult, és nem jár 100%-os sikerrel, ha az nem működőképes, akkor a herékből még mindig lehet spermát nyerni, de akkor csak a lombikbébi program jöhet szóba. Illetve, nagyon csekély kockázata a vasectomiának, hogy összenő az ondóvezeték, de mivel ez eddig nem esett meg, szerintem már nem fog, aztán… ki tudja. Hatszáz az egyhez. – Mondjuk, ha megtörtént volna, akár Chloe már terhes is lehetne, na akkor lehet seggre ülnék. Nem mintha olyan lehetetlennek találnám a jövőben, szó nincs erről, de nem most. - Én csak annyit szeretnék kérni, hogy még mielőtt komolyan elgondolkodunk ezen, azért várjunk vele… igencsak sok minden történt az utóbbi időben, előbb jobb volna tisztességesen egymásra találnunk, megszoknunk a másikat, mittudomén, idővel összeköltözni, mert elméletileg úgy ismerszik meg igazán az ember, és hasonlók… – Na, nem most. Bár Michelle pedzegette, attól is letettem az arcomat, mert halálosan nem értettem, hogy jött ez neki, de egyelőre még nem tervezek vele, előbb jó volna úgy kibírni huzamosabb ideig, hogy nem akarunk ordítva a másiknak esni. Haladunk, de ez még nem elég.
Megmondom őszintén, hogy ez az egész vizsgálat a kezdeti nehézségek ellenére kellemes emlékké fog alakulni. Anyukám halála óta irtózom a kórházaktól, Joel ezzel nagyon is tisztában van, már az ismeretség hajnalán találkozott a fóbiámmal, de igazán csak a hathetes bezártságom alatt vágtam az arcába, hogy hajlamos vagyok a depresszióra is. A hormonkezelésnek köszönhetően a hangulatingadozásaim leredukálódtak a nullára, akadnak még magányosabb pillanataim, de nem a halálban látom a megoldást…élni akarok, mert vannak céljaim, emberek, akik elérték, hogy fontosak legyenek, és felismerjem, én is érek annyit, hogy ne adjam fel. Az éttermem, a kapcsolatom, és a társas viszonyaim…roppantul bonyolultak, de pontosan annyi örömet is okoznak, mint amennyi veszteség, és csalódás ért. A gépet figyelem, nekem ez a kínaira emlékeztet, a sok kandzsi…egyszerűen képtelenség felfogni, nem vagyok orvos, és nem is leszek, ezért konyhanyelvre kell lefordítania nekem. Az már világos, hogy diétáznom kell, mert a vérképem borzalmas, de a többi? A touchpadot nem érem el innen, de nem is baj. A belsőmben egyfajta nyugalom uralkodik el, amiért a karjai között lehetek. A nemtetszésemet azért kifejtem a csoki megvonással kapcsolatban. - Tejberizs? Naná, egy kis vaníliával… - összeszalad a nyál a számban, aztán eszembe jutnak a titkos találkozók Santos-szal. Nem vallhatok kudarcot, szükségem van arra, hogy visszataláljak magamhoz. Az ízek felismerése nélkül csak félember vagyok. Sóhajtva mérem végig a képernyőt, elgondolkodom azon, amiket mond, és nem hangzik jól, hogy alacsony a vasam. - Ezek szerint spenót, káposzta és társai lesznek a legjobb barátaim? Séf vagyok…oké, de válogatós is. – lehunyom a szemhéjamat egy pillanatra, és azon agyalok, hogy miképpen tarthatnám be, de az egy hónap csokoládé nélkül…borzasztóan hosszú. - Fel se tudom fogni…nekem sütnöm kell, meg naponta dolgozok vele, ez nem olyan, mintha csak megvonnád. Joel ezt én nem…- rázom meg a fejemet, de aztán elhalkulok. Ne keressem a kifogásokat már, gyártom őket, ahelyett, hogy kompromisszumot kötnék. A másik téma a műtét, és annak a végkifejlete. Az alkarjára fektetem rá az államat, és csak bámulok magam elé, mire végre kiejtem a rettegett kérdést. Hónapok óta kerülöm, de ha tervezni szeretnénk, tudnom kell, hogy változott-e a véleménye. Tavaly nyáron elvből elutasította a kapcsolatot, a házasságot, és a gyereket is. Emlékszem, hogy könnyelműen a fejéhez vágtam, hogy esélyt sem ad arra, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam…de igaza volt. Nekem fontos a család, a jövőkép…nem tudok spontán haladni a semmi felé. A biztosíték pedig a szavahihetősége. Mélyeket lélegzem, a szívem nekilódul, mikor megszólal a mély orgánumán. - Mind a mellett, hogy steril vagy, ez lehetséges? Nekem úgy tűnik, hogy a remény nem halt meg…csak tudod. – sütöm le a szememet, olyan nehezen beszélek az érzéseimről az idegösszeomlásom óta, hogy szinte már magamba zárom, de inkább beszélnem kellene róla, ha néha ez megterhelő, akkor is. - Kubában eléggé ellene voltál, és utána is. Most meg…megleptél. – átfordulok, hogy a mellkasához bújhassak. A karjaival átölel, és az álla alatt pihen meg a fejem búbja. - Összeköltözni? Hát…igazad van, az még korai lenne. A lányaid sem bírnak, akkor hosszú távon mi lenne. Nem szeretnék a gonosz mostoha lenni, főleg nem úgy, hogy a korkülönbség nyolc évre rúg közöttünk. Én csak a lehetőséget szeretném megkapni a gyerekre, ugye tudod? – pillantok fel a mélykék szempárba, és elmosolyodom. - Ott van Kim is, teljes az életem…azt hiszem Joel. Nem vágyom még az anyaszerepre, csak tudom, hogy anélkül nem bírnám elképzelni a jövőmet. Olyan nő vagyok, aki álmodozik, férjhez menne, és tervez, de már annak is örülök, hogy velem vagy. A karácsonyi robbantás ráébresztett arra, hogy meg kell becsülnünk minden percet. – simítok végig a felsőtestén, és ráfektetem az arcomat a szívére, majd összekuporodok az ölében. - Nem maradhatunk itt egy kicsit még? Olyan kényelmes így. – ásítok egyet, nem a legjobb helyszín, de nekem most ez a legtökéletesebb. Befészkelődöm az ölébe, stabilan tart, miközben laposakat pislogva jutok el odáig, hogy elandalítson a szívdobogása. Most már minden rendben lesz…érzem. Szeretem őt, más nem számít.
/Köszönöm szépen, imádtalak. <333/
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174