Konyha (Maggie's S&P)

Kedveltem a törzsvendégeimet, hiszen az enyémhez hasonló helyeknek mindig szükségük volt rájuk. Voltak persze olyanok, akiket szívesebben láttam, és akadtak olyanok is közöttük, akiket legszívesebben abban a pillanatban kiebrudaltam volna az ajtón, ahogy átlépték a küszöbömet. Ennek ellenére mégis mindig viselkedtem, és mosolyogva köszöntöttem őket, mert ezt egy jó vendéglátós így csinálja. Nem mintha korábban annyira tudtam volna, hogy megy ez. Mikor Alexet megismertem, akkor ugyan pincérnőként dolgoztam egy kis étkezdében, de nem olyan hosszú ideje, hogy jobban beletanuljak a szakmába. Utána pedig természetesen erre nem is szorultam rá. Egészen a közelmúltig, de igazából be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon élveztem a helyzetet. Minden egyes pillanatot, már amikor hagytam magamnak némi szusszanásnyi szünetet arra, hogy kicsit ellazuljak.
Bailey a törzsvendégeim előbbi csoportjába tartozott. Szimpatikus lány volt, megkedveltem őt. Időnként váltottunk pár szót, amikor betért hozzánk. Már mindig tudtam, hogy mit fog rendelni, vagy legalábbis a legtöbb esetben jól saccoltam meg. Hiába, igyekeztem kiismerni nem csak az ő szokásait és igényeit, de mindenki másét is, aki egynél többször döntött úgy, hogy nálunk fogyasztja el a vacsoráját.
Aztán szép lassan mind a ketten nyitottunk egymás felé annyira, hogy végül meg merjem kérni arra, hogy adjon egy kis különórát nekem önvédelemből. Tudtam én jól, hogy nem szokott ilyet csinálni, hiszen mondta is nekem, éppen ezért nagyon hálás voltam azért, hogy ezúttal kivételt tett. Én cserébe nem sokat tudtam felajánlani, így amikor leesett, hogy neki meg főzőleckékre lenne szüksége, megkötöttük a méltányosnak mondható üzletet. Ő tanít engem, én tanítom őt. Teljesen megfelelőnek és fairnek tűnt. Én pedig roppant elégedett voltam, amiért kilátásba került, hogy képes leszek megvédeni magam veszély esetén.
Ennek már jó ideje, egészen szépen fejlődtem, ahogyan ő is az én területemen. Vasárnap este mindig hamarabb zártam be, ezt a szokásomat pedig a mai napon is megtartottam. Pont ezért időzítettük a kis főzésünket mára. Itt nagyobb és felszereltebb volt a konyha jóval, mint amilyennel otthon tudtam volna szolgálni, ezért is használtuk általában az ittenit.
- Szia, gyere csak hátra! – szóltam ki a pult alól, amikor hallottam az ajtó záródását. Persze a paranoia és a túlzott óvatosság még most is jellemző volt rám, így csak az után szólaltam meg, hogy a pult felett található tükörből meggyőződtem róla, hogy tényleg ő érkezett meg. Nem valami váratlan vendég, nem valami pasas, aki ki akart rabolni. Csak Bailey jól ismert vonásai villantak a szemeim elé, és a szívem egyből nyugodtabban is vert. Semmi pánik, Maggie!
- Nos, mit szeretnél ma főzni? – emelkedtem fel a pult mögül, arcomon barátságos mosoly tűnt fel, velem együtt. A legutóbbi alkalommal mondtam neki, hogy majd találja ki, hogy mit szeretne megtanulni. Alapanyag miatt nem kellett aggódni, itt mindenféle akadt, természetesen csakis frissek.

Elég gyilkos kombó tud lenni, ha nem tudsz főzni, ellenben rajongsz a finom kajákért. Persze el lehet lenni egész héten szendviccsel vacsoraként, de akkor tuti egy hónapig nem akarok semmiféle kenyeret, vagy felvágottat látni. Nem vagyok gourmet, de azért van egy elvárási szintem, amit a hosszútávon való szendvics falás sajnos nem tud kielégíteni. Ellenben rendkívül jártas vagyok a környék éttermeit tekintve és a legtöbb helyen megvan a magam kis szokásos menüsora. Sok helyen már ismerősként köszöntenek, vagy sokkal barátságosabbá válik a hangjuk a telefonban, ha netalán házhoz rendelek. Így tehát sokszor eszem nagyon finomat és habár nem éppen pénztárca kímélő megoldás ez, elég mázli, hogy jól keresek és futja az ilyesmire.
Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen száműztem a főzés gondolatát, mert azért jó lenne legalább az alap dolgokat elkészíteni, de fogalmam sincsen, hogy az én konyhai kétbalkezességem kigyomlálható-e. Ezért is merült fel bennem a gondolat, hogy megkérem Maggie-t, verjen némi alaptudást abba a kemény fejembe. Nem fogadok el tőle pénz a különóráinkért, egyrészt mert másoknak nem tartok ilyesmit, másrészről ez a csereüzlet sokkal kifizetődőbbnek tűnt, amikor mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hadd hálálja meg valamivel a dolgot. Mind a ketten jól járunk szerintem ezzel a kis biznisszel, úgyhogy tiszta haszon az egész.
Belépve egyből a vörös üstököt keresem, de nem látom, csak a hangját hallom, szóval máris határozottabban lépdelek befelé a pult irányába, amerről a hangját hallottam.
- Szia! Remélem nem jöttem túl korán - szemmel láthatóan valamivel nagyon el van foglalva, ezért a megjegyzésem. Elég komikus különben az én számban a "korán jöttem" kifejezést hallani, mert alapjáraton mindenhonnan elkések. Maggie-vel is azért maradtunk abban, hogy a zárás utáni fél órás intervallumon belül érkezem valamikor, mert így ő is tudja rendezni a dolgait addig, én meg, ha belövöm a zárás óráját, akkor legkésőbb fél órával utána egészen biztosan ideérek. Most körülbelül félúton járhatunk a két időpont között, szóval egészen jó a mostani teljesítményem.
- Hú, mit csinálsz? Remélem nem bujkálsz valaki elől, mert akkor bocsi, hogy lebuktattam az álcádat - nevetős hangon érkezik a válaszom, ahogyan a homlokom ráncolva állok meg a pult előtt és támaszkodom rá az alkarjaimmal. Elég furcsa szokás lenne, ha a pult alatt rejtőzködne, főleg, hogy a fölötte lévő tükörből nem csak ő látott engem, de én is tökéletesen kiszúrhattam az alakját, ahogyan közeledtem.
- Valami egyszerűre gondoltam, mondjuk spagetti-féle tésztás cucc? - na igen, annak ellenére, hogy szeretek jókat enni, simán belefér a szótáramba, hogy a kaját "cuccnak" nevezzem. - Bár a legutóbbi tojás rántotta után lehet elég nagy ugrás, de a tükörtojást elvetettem, ne csak a reggelik szintjén mozogjunk, ezért gondoltam merészebbet álmodok - mosolyodom el szélesen, fülem mögé tűrve egy elkószált tincset. - Persze te vagy a főnök, szóval ha azt mondod, még nem állok készen a tésztákra, akkor maradhatunk a reggeliknél - toldom meg még ennyivel, hiszen ő a góré, az lesz, amit ő mond, azt nem mondta múltkor, hogy az lesz, amit én akarok, csak azt, találjam ki, mit főznék szívesen. Bár elég csúnya lenne, ha közölné, hogy ügyes vagyok, de azt főzünk, amit ő gondolt, az ilyesmit azért nem tudnám kinézni belőle.

Általában izgatottan vártam a találkozásainkat. No, nem annyira, mint amikor ő tartott nekem órát, de végtére is egész kellemes időtöltés volt a főzés. Még annak ellenére is kikapcsolt, hogy gyakorlatilag egész nap ezzel foglalatoskodtam. Ugyan alkalmaztam szakácsot, de sokszor besegítettem én magam is a konyhában, máskor meg a pultban. Éppen ott, ahol szükség volt egy pár dolgos kézre. Az a típusú főnök voltam, aki nem retten meg a munkától, hanem örömmel veszi ki belőle a részét. Jobb is volt így, sokkal közelebbi viszonyban voltam az alkalmazottakkal, noha túlzásba mégsem estem.
- Ugyan, dehogy! – legyintettem volna, ha nincs tele a kezem, és nem éppen a pult mögött ténykedek, de így csak a hanglejtésem maradt könnyed, mielőtt felálltam volna. – Bezártam a szokott időben, de az sem zavart volna, ha még az előtt érkezel. – biztosítottam róla mosolyogva, hogy valóban így van. Szívesen látott vendég volt, úgyhogy akár meg is vacsorázhatott volna a főzés előtt, bár nyilván teli hassal nem lenne olyan kellemes kikapcsolódás. Én legalábbis mindig kikapcsolódásként éltem meg, és most bőven ki is élhettem ilyen téren a vágyaimat. New Yorkban nem volt lehetőségem rá, Alex sohasem hagyta, hogy bármit is csináljak. Azt mondogatta mindig, hogy erre vannak a cselédek. Ő hívta őket így, mintha csak leragadt volna az ötvenes években.
- Jött délután némi italszállítmány, azt pakoltam most el. – könyököltem fel a pultra, arcomon barátságos kifejezés ült. – Kérsz valamit inni? – kérdeztem rá automatikusan, ahogyan az egy jó vendéglátóstól illik. – Egy pillanatra ugyan megfordult a fejemben, hogy elbújok előled, de sajnos otthon felejtettem a láthatatlanná tévő köpenyem. – engedtem meg magamnak én is némi viccelődést, várakozóan pillantva rá, hogy mivel szolgálhatok. Már ha kér egyáltalán valamit.
- Rendben, nekem tökéletesen megfelel! – egyeztem bele, mert az igazság az, hogy bármennyire szerettem is a steaket, az olasz konyha volt a szívem egyik csücske. – Direkt nem ettem még semmit, hogy máris letesztelhessem majd a tudásod. – vigyorodtam el jókedvűen. A tészta egyszerű, gyors, és nagyon finom tudott lenni. Arról már nem is beszélve, hogy laktató is, ami igazán jó párosítás úgy összességében. Ha pedig erre vágyott, én nem leszek semmi jónak az elrontója, amúgy is kezdtem már megéhezni.
- Nagyon helyes! Szerintem nem lesz gond vele, igazából ezek elég egyszerűek szoktak lenni, gyorsan meg is van. – mondtam ki ezúttal hangosan is azt, amit magamban már megfogalmaztam az imént. – Tökéletesen felkészült vagy egy kis spagettire. Már ha spagetti tésztából akarod készíteni, mert egyébként van penne, fussili, linguine, tagliatelle… - kezdtem el sorolni, de arról halványlilám sem volt, hogy vajon mennyire mozog otthonosan az olasz konyhában. Legalább evés terén.
- Azt is kitalálhatjuk, hogy milyen húsból legyen. Mit ennél szívesebben, csirkét, sertést, vagy esetleg marhát? – mindenből volt a hűtőben, ráadásul frissen. Nem lesz itt semmi gond, remekül fogunk szórakozni, ebben egészen biztos voltam. – Vagy ne olaszos legyen, hanem inkább ázsiai jellegű? – mert hát spagetti tésztából akár azt is lehetett készíteni, és ez csak most jutott eszembe. Talán túlzásba is vittem a gondolkodást, de a főzés határozottan a gyengém volt. Természetesen jó értelemben véve.

- Ohh, azért annyira nem szokásom idő előtt idérni - hárítottam egyből, hiszen ő is tudja, hogy nem éppen a pontosságomról vagyok híres. Persze mindig igyekeztem időben ideérni, mégiscsak rám áldozza az idejét, de előfordult már, hogy kicsúsztam a megbeszélt időkeretből.
- Egy pohár narancslevet elfogadnék, köszönöm - bólintottam halvány mosollyal arcomon. Bukósisakomat az egyik bárszékre tettem magam mellett, hogy rá tudjak támaszkodni a pultra az alkarjaimmal. - Bakker, pedig azzal tuti egész estére feladtad volna a leckét - grimaszoltam, kaccanva a szavaim végén. Lelki szemeim előtt máris ott a jelenet, ahogyan ő a köpeny alatt ácsorogva jókat kuncog magában, míg én tűvé teszem érte az egész épületet, átkutatva a legapróbb zugokat is. Nem lett volna túl jó poén, ami azt illeti.
- Hát.. azzal nem biztos, hogy olyan jól jártál - húztam el a számat, hogy aztán szinte egyből mosoly kanyarodjon ajkaimra. Ha irányít és nem hagyja, hogy bepánikoljak a fakanállal a kezemben, akkor van esély rá, hogy jóllakjunk a főztömből, ellenkező esetben aligha.
- Kihagytad az "általában" szót a mondatodból. Általában egyszerűek szoktak lenni, ha nem olyan konyhai dolgokban pancser akarja elkészíteni, mint én - pontosítottam a megfogalmazott gondolatait picit, hozzáfűzve a saját meglátásomat. Alapjáraton nem volt semmi gond az önbizalmammal, de a konyhában képes voltam saját magam porrá zúzni minden  magabiztosságomat.
- Ah, ilyen extra kérdésekről nem volt szó - nevettem fel röviden, mert annak ellenére, hogy nem tudok főzni, még ismerem a tésztákat, szeretem az olasz konyhát. - Maradjunk a spagettinél - hoztam végül döntést, ha már úgyis azzal az elhatározással érkeztem, hogy ma egy spagettit fogok megfőzni. - Ezt rád bízom, nem tudom, melyikből érdemes csinálni, vagy melyikből szokták - rántottam egyet a vállamon, hiszen ennyire már azért nem voltam járatos a dolgokban, úgyhogy vissza is passzoltam a kérdést, rábízva a döntést.
- Fogós kérdés, mert rég ettem már ázsiait... - természetesen egyből a kínaira gondolok, de azt nem szeretek boltban, kifőzdékben venni, mert kínai terén csak az anyai koszt, az az igazi. - Nem, maradjunk az olasznál, nem szeretnék szégyent hozni a kínai konyhára - sem másmilyen konyhára, de hát a kínai az a szívem csücske ilyen téren. Mondjuk nem biztos, hogy kínaira gondolt ázsiai címszó alatt, de mindegy is, maradjunk az olasznál, az volt úgyis az eredeti elképzelésem.

- Akkor egy pohár narancslé rendel! – bólintottam mosolyogva, és már nyúltam is le a hűtőbe, hogy kivegyek néhány narancsot. Természetesen az volt a szándékom, hogy frissen facsarjam az ügyes kis szerkezet segítségével, amit pár hónappal ezelőtt szereztem be. Nagy sikere volt a friss gyümölcslének a vendégek körében, úgyhogy máris megérte az árát. – Áh, úgysem bírtam volna ki, hogy ne nevessem el magam! – vallottam be őszintén, mert a sok rossz dolog ellenére valahol még mindig megvolt a humorérzékem, és az utóbbi időben jól is éreztem magam a bőrömben. Már-már biztonságban.
- Dehogynem, ne légy olyan kishitű! – legyintettem egyet könnyeden, közben pedig Bailey elé tettem a poharat. – Parancsolj! – letöröltem szépen a pultot, pedig igazából nem is volt rajta semmi. Csak azért, hogy lekössem magam addig is. – Hidd el, hogy menni fog! Azért még egyszer sem gyújtottad fel a konyhámat, szóval addig ne aggódj. Amúgy is itt leszek veled, ha nem menne valami, de szerintem tényleg nem lehet gond egy kis tésztával. – próbáltam én önteni a lelket belé, mert egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan tarthat valaki ennyire egy kis főzéstől. Mondjuk az is igaz, hogy míg másnak teher volt, meg feladat, addig nekem inkább kikapcsolódást jelentett.
- Figyelj, szeretek biztosra menni és a legapróbb részleteket is tisztázni! – jelentettem ki vigyorogva. Más valószínűleg nem csinált volna túl nagy gondot abból, hogy milyen tészta legyen, de ilyen téren én maximalista vagyok. – Rendben, akkor spagetti lesz. Van bőven! – ezt ellenőriznem sem kellett, tudtam fejből. Ha nem is darabra pontosan mindent, de nagyjából képben voltam a készleteinkkel kapcsolatosan.
- Jól van, akkor csirke lesz, vagy sertés. Attól függ, hogy mi mellett döntünk. Esetleg szóba jöhet még tonhal, vagy tengeri herkentyűk is. Esetleg, ha egyáltalán nem akarsz húsost, akkor valamilyen zöldséges szósz is. – vázoltam az újabb alternatívákat, csak hogy minél több kérdésben kelljen döntést hoznia. Én bármit szívesen megfőztem, és mivel éhes is voltam, bármit szívesen meg is ettem volna, ha már itt tartunk.
- Rendben, akkor olasz! – legalább ezt máris tisztáztuk. – És akkor paradicsomos szósz legyen, vagy inkább tejszínes? Carbonara, milánói, bolognai, esetleg valami zöldséges akkor? Vagy halas? – soroltam áris az újabb tisztázni való kérdéseket. Teljesen belelkesültem igazából, de ez az én hibám. Ez a gyengém, és ha azzal foglalkozhattam, amivel igazán szerettem, akkor néha kicsit túllőttem a célon. Anélkül, hogy igazából nekem ez feltűnt volna, de szerintem Bailey ehhez már hozzászokhatott azóta, hogy összejártunk így esténként.

- Te jó ég, az egy facsaró gépezet? - kukkantok át a pulton, enyhén rátámaszkodva a falapra, amikor látom, hogy igazi narancsokat vesz elő. Élek-halok a frissen facsart narancsléért és nem számítottam rá, hogy azt fogok tőle kapni, kellemes meglepetésként ér a felismerés és máris sokkal jobban érzem magam. Na nem mintha eddig bármi problémám lett volna, de egy pohár frissen facsart narancslé nálam csodákra képes. - Még ijesztőbb lett volna, ha a nevetés ellenére sem bújsz elő, hanem a semmiből kacarászol nekem - széles a vigyorom, de azért nem szeretnék egy ilyen jelenetbe belecsöppenni. Kész horrornak tűnik.
- Nem vagyok kishitű, csak tisztában vagyok a hiányosságaimmal - ilyenkor azért meglátszik, hogy én nem anya mellett sündörögtem a konyhában, hanem apát figyeltem edzés közben. - Köszönöm! - veszem el a poharat, már az illata is mennyei! - És remélem nem is lesz rá példa - grimaszoltam aprót, mert tényleg elég kínos lenne lángba borítani a konyháját. - Jól van, ha te azt mondod, hogy menni fog, akkor hiszek neked - emelem fel megadóan a kezeimet, ráhagyva a dolgot. Nem arról van szó, hogy félek a főzéstől, egyszerűen csak nincs annyi tapasztalatom, mint neki és ebből kifolyólag sosem szerettem fakanalat ragadni. Mert valami mindig félrecsúszott, odaégett, széttört, vagy az ujjam vágtam el a zöldség helyett.
- Jól teszed - bólogattam szélesen mosolyogva, mert a részletek fontosak, egyszerűen csak nem számítottam arra, hogy ennyi kérdés felmerülhet egy egyszerű spagetti hallatán. Ő a szakács, nem én, ez is tökéletesen látszódik.
- Nem-nem, maradjunk a sertésnél, vagy a csirkénél. Nincs bajom a tengeri herkentyűkkel, de minél egyszerűbbnél maradunk, annál nagyobb a valószínűsége, hogy majd otthon, egyedül is képes leszek elkészíteni - osztottam meg vele a gondolataimat a téma kapcsán.
- Legyen paradicsomos szósz, az pedig fogós kérdés, hogy milánói, vagy bolognai legyen. Te melyiket szereted jobban? Mert akkor legyen az - ha már eddig mindenben én döntöttem, akkor ezen a téren átengedném neki a terepet, ne az legyen, hogy csak az én kívánságaim teljesülnek. Közben felhajtottam a narancslé maradékát, visszacsúsztattam neki a pulton és felálltam a bárszékről; én készen vagyok, felőlem kezdhetjük.

- Persze, hát így az igazi, nem? – kérdeztem széles mosollyal, kissé felszegett állal. Azért arra büszke voltam, hogy igyekeztem mindig inkább a minőségre menni, nem pedig a mennyiségre. Ez igaz volt körülöttem mindenre, az italokra, az ételekre, a berendezésre. Ha magamon spóroltam is valamennyit, ezt a helyet úgy vezettem, hogy senkinek ne lehessen rá egyetlen rossz szava se. Eddig bevált, ami azt illeti.
- Azért nem szívesen hoznám rád a frászt, bár tény, hogy elég bizarr jelenet lett volna. A végén még itt kapsz nekem szívrohamot, aztán hívhatom a mentőket… - persze csak viccnek szántam, hiszen ez semmiképpen sem történhetett volna meg, és ugyan van humorérzékem, azért mégsem ennyire kitekert. Én inkább azt mondanám, hogy a normál keretek között mozogtam, de úgy gondoltam, hogy muszáj ezt megőriznem, és nem besavanyodni. Nem sokon múlt, volt olyan időszak, de annak már vége. Igyekeztem elég felszabadult lenni ahhoz, hogy senkinek ne szúrjon szemet, amikor véletlenül mégiscsak elméláztam a múltamon.
- Figyelj, szerintem a főzés pont az a dolog, amit bárki el tud sajátítani. Ha éppen érzéked nincs is hozzá, akkor is meg lehet tanulni, ha pontosan követed a receptek leírásait. – vonogattam a vállaimat. Lehet természetesen az is, hogy csak én gondoltam ezt ennyire egyszerűnek, mert nekem ment a dolog, de ez akkor sem olyan volt, mint mondjuk egy sport. Ha például nekem kosárlabdáznom kellene, egészen biztos, hogy nem boldogulnék vele túl jól, bármennyit gyakorlok is.
- Helyes, ezt már szeretem! – bólintottam egyet elégedetten, és amíg ő elfogyasztotta a gyümölcslevet, én addig sorra vettem magamban, hogy tényleg minden hozzávaló megtalálható-e a hűtőmben. – Ahogy gondolod, én bármiből szívesen elkészítem, de akkor legyen mondjuk a sertés. – hoztam meg végül a döntést akkor, mert úgy tűnt, hogy nem fogunk egy könnyen előrébb jutni, ha arra várok, hogy Bailey határozzon erről.
- Hm… - néhány másodpercig elmélázva meredtem magam elé, aztán felpillantottam a leendő konyhatündérre. – Legyen most akkor milánói. Úgyis van egy kis gomba még, amit felhasználhatnánk. Nincs még baja, de holnap újabb szállítmány érkezik belőle, úgyhogy ezt most nyugodtan elfogyaszthatjuk. – böktem kezemmel a hátam mögé, ahol a konyha foglalt helyet. – Nos, akkor kezdhetjük? – kérdeztem mosolyogva, miközben átvettem a poharat, és a mosogatóba tettem. Majd később elmosom, most irány a főzés.
- Kösd fel a kötényt, és csapjunk bele! – ezzel együtt pedig én is összecsaptam a kezeimet. – Szerintem először vágjuk fel a zöldségeket, és bevallom, kicsit csalni fogunk a szósszal, mert akad némi korábban főzött sűrített paradicsomom, ami tökéletes alapnak. – ezzel egy időben már ágaskodtam is az egyik szekrényhez, hogy elővegyem az emlegetett üveget. – Már tudod, hogy mit hol találsz! Vegyél csak elő nyugodtan egy nagy kést, meg egy vágódeszkát, én meg hozom a hagymát, paradicsomot, meg gombát. Bármi mást szeretnél bele? Feldobhatjuk kicsit, nincs kőbe vésve a recept… - ajánlottam, megvonogatva a szemöldökömet.

- Nem mindenkinek sajnos, bár én mélységesen egyetértek veled - rajongtam a frissen facsart narancsléért. Otthon is volt facsaró gépem, az számított a legdrágább konyhai kütyümnek...
- Hidd el, hogy ezt szerintem te, aki ebben élsz, akinek ez tök természetes, másként látod, mint én. Próbálkoztam már vele, de ha egyszerűen nincs meg bennem a csí, akkor a receptek sem sokat segítenek - húztam el a számat. - Szerintem ez tökre olyan, mint egy sport, vagy például a harcművészetek. Nincs meg mindenkiben az érzék, hogy olyan könnyen képes legyen elsajátítani. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, csak több izzadtság kell hozzá - vigyorod el. - De én igyekszem, hiszen most is itt vagyok! - én próbálkozom, Isten lássa lelkem. Lehet mondjuk abból erednek a hiányosságaim, hogy én mindig is inkább apával töltöttem a szabadidőmet, Maisie volt, aki anyával ténykedett a konyhában. Az életemből kimaradtak az ilyesmik és mivel amúgy sem voltam ügyes benne, inkább csak a krumplihámozást és a szeletelést bízták rám mindig is.
- Oké, akkor legyen malac - bólintottam rá, mert nekem aztán olyan mindegy. Csak legyen egyszerű és könnyen elkészíthető, hogy otthon is képes legyek reprodukálni anélkül, hogy felgyújtanám a konyhámat.
- A milánóihoz akkor viszont nem inkább sonka kellene? - habár a főzéshez nem értek, a kajákhoz már annál inkább és azt tudom, hogy a darált hús a bolognai alapanyaga, a milánóié viszont inkább a sinka. - Vagy egy bolognai-milánói keverék lesz? - szaladt széles mosoly a képemre, mert én abban is benne vagyok, ha halmozzuk az ételeket. Mindkét olasz kajáért odáig voltam, szóval felőlem simán vegyíthetjük őket. - Mert a gomba határozottan jól hangzik, azt semmiképpen se hagyjuk ki! - fűztem még hozzá. Szerettem a gombát, szóval a világért sem száműztem volna a mai hozzávalók listájáról. - Naná! - bólogattam szélesen, miközben hátracaplattunk a konyhába és felkaptam egy kötényt. Már egészen otthonosan mozogtam, a kötény után előszedtem a kést és a vágódeszkát, míg ő a hozzávalókat készítette össze.
- Nekem az csak jó, ha csalunk, minél egyszerűbb, annál jobb, így sokkal nagyobb esély van arra, hogy otthon is képes leszek majd megcsinálni. Egyedül - vallottam be, hogy semmi kifogásom a sűrített paradicsom ellen. Inkább ez, mert ezt boltban is könnyedén be tudom szerezni, mint az igazi paradicsomból készülő püré. - Egyébként az étteremben nem régebben befőzött paradicsommal dolgoztok? Mindig újat csináltok? Vagy hogy működik ez? - a főzéshez sem értek, nem hogy egy étterem vezetéséhez, ez viszont tökre érdekel, ha már gy feldobta, úgyhogy rá is kérdezek gyorsan.
- Hm, egy kis spenót nagyon elvetemült ötlet lenne? - gondolkodom el, mert a spenótot is nagyon szeretem. Bár ahhoz lehet tejszínes alap jobb lenne, de én személy szerint a paradicsomos mártáshoz is el tudom képzelni. Aztán majd a főnök asszony elmondja, mi a helyzet.