202-es kórterem

Nadiya - Étienne

A nyugton maradás nem az én műfajom, ha mentésről van szó, ezért is jött jól egy termetes adag nyugtató, hogy kiüssön jó pár órára. Így nem hallottam a jövést-menést, nem éreztem a késztetést, hogy ha nem tartok fel senkit, segíteni tudjak. Csak másnap dél után ébredtem fel, s pár óra után már a papírjaim is készen voltak, amilyen gyorsan csak tudnak, a nem súlyos esetektől megszabadulnak ilyenkor, kellenek az ágyak.
Joël után azonnal érdeklődtem, be is mentem hozzá, amint tudtam, ami most mankóval és a jobb lábamon lévő gipsz meglétével nehéz mozogni. Kerekesszékkel kéne járnom, felpolcolt lábbal, így besurrantam inkább hozzá, ha lehet így nevezni. Látni akartam. Mindenkit megkérdeztem a családból, s miután Nadiyát sem értem el, őt is, róla azonban nem adtak semmilyen információt, lévén nem családtag. Nem is igazán vágytam arra, hogy tovább maradjak az ágyban, látni akartam őt is.
Joëlnek plüssállatot vittem, s egy kártyára „Jobbulást, öcsi, szeretlek!” feliratot írtam fel, s hagytam az éjjeli szekrényén. Ha nem engedtek be hozzá, akkor csak beküldtettem egy nővérrel és az ajtóból vetettem rá egy pillantást. Nagyon furcsán váltunk el utoljára és szeretném, ha tudná, mindig mellette leszek, történjen bármi. A testvérem.
Sighez is eljutottam, látni akartam őt is, hogy miként van, nem túl jó bőrben váltunk el egymástól, de most már minden rendben lesz, ez is megnyugtatott.
Még valaki után utána érdeklődtem, s csak azért kaptam róla felvilágosítást, mert hivatalos kérelmet adtam be végül, hogy ha nincs élő családtagja a fiúnak, akkor örökbe fogadom. Meglepetésemre, mellettem volt, amikor felébredtem, addig nyúzta a nővéreket, míg végül kikötött nálam. Már csak ez is lökött az eseten, hiába csak fogta a kezemet és nagyon nem akart visszamenni, csak miután megígértem neki, hogy meglátogatom.
Az arcom nem fest valami jól, ahogy végignyaltam a padlót, be sem kötötték, mondván a levegő a legjobb gyógyír rá. Feltételezem, hogy szebben nézek ki, mint egy rakat vérrel a képemen, ami rá is száradt és telement porral.
Nehéz haladnom, a jobb vállam nemrég jött rendbe, vagy legalábbis a kötés került le róla.
Első utam Nadiyához fog vezetni, sok SMS-t küldtem neki, s sokszor hívtam, egyre idegesebb és aggódóbb lettem, rossz az előérzetem.
Kaptam egy szatyrot a viselt holmijaimnak és az irataim egy részének, a kerekesszéket nem fogadtam el. Menni azonban nem olyan könnyű, a falnak támaszkodom egy pillanatra, amennyire engedi a bal oldalam. Most a másik karom lett béna, nem tudom emelni, mást mindent igen, legalább ez haladás, de azért egy hétig most ez fog ragaszkodni a törzsemhez, hagyva időt a hátizmaimnak gyógyulni.
A hajamba túrok, a víz azért levert, de már alig várom, hogy otthon legyek, vagy Nadiya mellett.
A kezem azonban félúton megáll a mozdulatban, ahogy ösztönösen bepillantok egy nyitott ajtajú kórterembe. A légzésem és a szívütésem is kihagy, legalább két pillanatot, s egy időre minden kívülre szorul, a látvány is szürkébb lesz.
Mindent feledve, belépek az ajtón és leülök az ágyon fekvő mellé, odahúzva egy széket hozzá, egyszerűen nem bírok megszólalni. A szatyrom ledobom, a mankót is az ágynak támasztom, hogy aztán kezem az ő kezére tegyem.
Mondd kérlek, hogy Nadiya jól van és jól lesz!
- Itt vagyok, Nadiya – suttogom végre, s egy puszit nyomok a kézfejére, óvatosan, majd megsimítom.
A múlt összes árnyéka visszatér, körbevesz és fojtogat. Ha nem vagyok, akkor nincs ez vele. Vagy a sors ilyen, tőlem függetlenül?

Álmodom. A tengerparton sétálok egyedül, lábam elsüpped a puha homokban. Arcomat égeti anap sugara és hajamat felborzolja a lágy szellő. Érzem a sós víz illatát, látom a hullámzó habokat amik olyan erővel csapnak alá, hogy bárkit lesüllyesztenének a mélybe. Közel s távol amerre a szemem ellát sehol egy árva lélek. Nagyon úgy tűnik, hogy én vagyok az egyetlen aki ezen a csodálatos tengerparton sétál, magába szívva a friss levegőt. Egy pillanatig elgondolkodom ahogy a hullámzó vizet nézem, nem értem, hogy hogyan kerültem ide. Nemrég még a plázában voltam, a romok alá szorulva. Emlékszem, hogy nem tudtam mozogni, most pedig könnyedén lépkedek a forró homokban. Nem érzek fájdalmat, valami mintha megváltozott volna. Olyan érzés mintha semmi sem történt volna velem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig nagyon jól tudom, hogy semmi nincs rendben és talán semmi nem is lesz már. Hogyan kerültem ide, miért vagyok itt? Ez csak képzeletem csúfos játéka? Vagy talán ennyi volt...talán meghaltam? Kiálltani szeretnék, hátha meghallja valaki és magyarázatod ad a kérdéseimre de egyszerűen nem jön ki hang a törkömön. Hiába formálom meg a szavakat a segítségkérésem az egész csak néma mimika. Érzem ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon, de hirtelen élkes fájdalom hasít a mellkasomba és nem bírom felemelni a kezem. Üvölteni akarok, zokogni és könyörögni az életemért. Nem érhet most véget, nem így...mintha nagyon távolról gépek halk morrgása és emberek suttogása lenne hallható. Hallom, ahogy beszélgetni de nem értem, hogy mit mondanak és nem látom a hanghoz tartozó arcokat sem. Hiába próbálok segítséget kérni nem hall senki, nem lát senki és már én magam sem tudom, hogy mi folyik körülöttem. Teljesen összezavarodtam. Egyre jobban testembe hasít a fájdalom, már mozdulni sem bírok, összegömbölyödöm a homokban és összeszorrított fogakkal várom, hogy vége legyen végre.

(…)

éles fájdalom hasít végig az egész testemen, ami arra késztet, hogy felüvöltsek és kinyitsam végre a szemem- fehér kórterem, mellettem két nővér beszélget, egyikük kezében egy perfúziós csővel.
- hol vagyok? hangom erőtlen és halk, de legnagyobb meglepetésemre azonnal meghallják és mosolyogva jönnek felém a fehérruhások.
- Minden rendben van. Kórházban van. Most már jó kezekben van, nincs amiért aggódnia. Vannak fájdalmai? élek, és jelenleg most ez a legfontosabb. Talán igaza van a mosolygós gondozónak, most már minden rendben van. Kérdésére bólintok. Szeretném megkérdezni, hogy mennyire súlyos az állapotom, hogy fogok-e még járni, de túlságosan fáradt vagyok a beszédhez. Aludni szeretnék. Érzem ahogy a fájdalomcsillapító átjárja a testem és szinte azonnal hatást gayakorol a szervezetemre. A mellkasomat, csípőmet, fejemet és vállamat szorongató fájdalom enyhül én pedig újra elalszom, de ezúttal nem álmodom semmit.
Nem tudom mennyi ideje alszom, mennyi ideje vagyok kórházban, de az ismerős érintésre szinte egy csapásra eltűnik szememből az álom. Szemhéjam még nehéz egy kicsit, de képes vagyok rá és megpróbálom felnyitni. Látni akarom Étienne arcát, elmerül tekintetének melegségében, megmondani neki, hogy minden rendben van. Hangja, ahogy a nevem kiejti ismerős boldogságot hoz szívembe. Itt van velem, ez pedig sokat jelent nekem. Egyenlőre még meg sem fordul a fejemben, hogy talán ő is megsérülhetett. Felnyitom a szemem és hunyorgok egy kicsit az ablakon betörő erős fénytől. Oldalra fordítom a fejem és megpróbálok ránézni, de még az ilyen apró mozdulatopk is fájdalmat okoznak.
- Étienne... suttogom és huvejkujjamat vágigsimítom a kezén.
- Minden rendben van tudom, hogy minden jó lesz, hiszen itt van velem. Én pedig itt vagyok neki. - Jól vagy? kérdezem. Szeretnék felülni és megölelni, de még kissé gyenge vagyok a mozgáshoz. A fájdalom pedig lassan ismét visszatér a testembe.
- Hogy kerülsz ide? Megsérültél?