Szülészet-nőgyógyászat

- Nem feltétlenül szükséges, de mindenképpen jó lenne pihentetőbb életmódot folytatni pár napig, hogy kiderüljön, biztosan nincs semmi probléma. – Már az első reakciójából kiderül, hogy ez nem olyan terhesség lesz, mint a többi, ezt ő nem akarja, s ez az, amikor nekem hátrébb kell lépnem, és hagynom, hogy a betegem meghozza a saját döntését a jövőjével kapcsolatban, én ebbe nem szólhatok bele semmilyen körülmények között. Azzal, hogy sír, sajnos nem tudok mit kezdeni, nekem orvosként el kell határolódnom ettől a helyzettől, mert nem lehetek érzelmileg érintett, arra már rég rámentem volna.
- Cory, nagyon jól tudja, hogy köt az orvosi titoktartás. Nem szólok senkinek, akkor sem, ha nem hívja fel rá a figyelmemet. – Ironikus, hogy pont Chloe esetében elkövettem ezt a hibát, de sem előtte, sem azóta soha. Azért is ég a pofám, de akkor olyan szinten felcseszte az agyam, hogy nem gondolkodtam.
- Beszéljen a gyermek apjával, és után jöjjön vissza a magánrendelésemre, megbeszélünk mindent. – Hívom fel finoman a figyelmet arra, hogy ebben nem kizárólag egyedül ő dönt, az ő teste, ez a messzemenőkig igaz, de illik felhívni a figyelmét arra, hogy van még valaki, akinek tudnia kell erről az egészről, már csak a lelkiismerete miatt is. Onnantól, hogy a férfi tudja – aki valószínűsíthetően nem a vőlegénye, de ebbe eszemben sincs beleszólnom pont nekem -, már eldöntheti, hogy az ő támogatásával, esetleg akarata ellenére, de elvégezteti a műtétet. Egyébként rühellem az abortuszt, és gyűlölöm elvégezni, de meg szoktam tenni, ez a munkám hálátlan része.
- Parancsoljon, itt van az enyém. – Nyújtom át a készülékem, telefonáljon róla nyugodtan, semmi probléma nem lesz belőle a részemről, nem féltem tőle, egy helyen dolgozunk, nem cseszne ki egy szakorvossal, ebben biztos vagyok. Az adatait sem veszem fel, nem akarom, hogy nyoma legyen ennek az egésznek a kórházon belül, amennyiben diszkréten szeretné intézni, úgy lesz, ezért is hívtam inkább a magánrendelésemre. Addig amíg telefonál elkezdem összepakolni a dolgokat, és lekapcsolom a gépet, próbálok nem kifejezetten fülelni, mert nem az én dolgom, de tény, hogy én sem engedném ebben az állapotban egyedül hazamenni, szóval örülök, hogy nem kell rá figyelmeztetnem, hogy hívjon ide valakit.

- Miért nem mehet veled Lars?
Berzenkedem, de minek? Heidi kategorikusan kijelentette, hogy ma nekem kell jönnöm így apelláta nincs. Gyakorolnám rajta a dominanciámat, ha nem lennék halálosan belefáradva erre a hétre. Eleget vívtam vele és egyébként is, történtek olyan dolgok, amik miatt inkább jobb lenne nem kinyitni Pandora szelencéjét, ami jelen esetben a húgom kíváncsisága.
Olyan, mint egy cápa. Egy nagyon következetes és kegyetlen cápa, amelyik ráadásul terhes szörnyeteggé is változott. Nem, nem most. Az utóbbi években szinte állandóan az, vagy amikor éppen nem, akkor csak szimplán kőszikla merevségű feminista. Már nem is emlékszem milyen volt, amikor nem üldöztek minket a hangulatingadozásai. Így jobb egyébként. Vannak legalább olyan napjai, amikor nem abból űz sportot, hogy a mi seggünkbe harapgál.
- Lars a legutóbb volt. Ott a táblázat, nézz rá nyugodtan. Ma te vagy a soros. Dr. Roux vár.
Fennakadok a néven minduntalan. Tisztáztuk ezt már, nem zavar, hogy épp Joëlt választotta, ez a publikus információ. Van az a meglátás, ami miatt viszont mégis zavar. Mert bár imádom a testvéreimet, a családomat ha csak szerzett és nem született, akkor is, de szerettem volna a baráti körömet csak magamnak megtartani. Nem véletlenül nem szerveztem közös találkákat, nem invitáltam meg magunkhoz Joëlt vagy Markot. Jó volt, hogy van valamim, ami senki másé, csak az enyém, az én szintemen mindenképp.
Ettől függetlenül én ajánlottam Heidinek a nőgyógyászt. Mert tudomásom szerint Dr. Roux a legjobb a szakterületén.
Rásegíteném a kabátot húgomra, de hallani sem akar róla nekem meg nincs szükségem a mai nap arra, hogy vergődjön az idegtől, mint egy hal. Rángatózzon kicsit Lars társaságában, én paraszt leszek. Nem engedem előre az ajtóban és nem segítem fel a kabátot reá. Persze ezen megint pattogni fog majd a kocsiban, de kicsit sem érdekel.
Ő maga sem tudja, hogy mit akar. Ha nőként bánok vele, kikéri magának, de ha nem veszem figyelembe, hogy a gyengébbik nemet képviseli, akkor azért pöröl. Így szeretem, de fárasztó azért.
Utálom az ultrahangokat. Nem tudok lelkesedni sem a szívhangért, sem a kis babszemért és ráadásul nevetségesnek tartom, hogy bátyjaként kísérgetem Adelheidet, amikor az egész teherbe eséshez nem igényelt pasit. Minek kell hát itt társaság neki?
- Idekint megvárlak. Ez Lars terepe, én ugyan nem fogom a kenyerét elvenni.
Bátyánk szereti szorongatni Heidi kezét és tisztára extázisba zuhan minden babavárást illető témától egészen addig a pontig, amíg le nem esik neki, hogy az idillitől rettenetesen messze van a helyzetünk.
- Bekaphatod, Wald!
Morran rám Heidi, de engem nem érdekel. Ledobom magam a padra a vizsgáló előtt és hagyom, hogy két hellyel odébb üljön tőlem. Van még fél óránk az időpontjáig, addig duzzogni fog. Hoztam könyvet, én elfoglalom magam. A füstszagot, mely mérgéből árad pedig már évek óta ignorálja az orrom. Unos-untalan ilyen, megszoktam már.
- Hello!
Intek oda közben Joëlnek, amikor bemászik látóterembe a sziluettje. Elvileg Heidi az utolsó páciense mára. Kellemest a hasznossal alapon rákérdeztem már nála, nem húzunk-e el valamerre innen, miután elrendezte a húgomat. Ahogy őt ismerem úgyse engedi, hogy hazavigyem. Idefelé is ő akart vezetni, de a golyóimat még megtartottam, köszönöm. Mindent azért neki sem szabad.

Waldemar & Joël

Tegnap együtt söröztünk Markkal, meg kellett beszélnünk ezt a keresztapa témát, bevallom, hatalmas megtiszteltetésnek érzem, bár apának gyatra vagyok, de ezt talán nem tudom elcseszni, úgyhogy örömmel elvállaltam, bár kíváncsi lettem volna, hogy Amyvel mennyit vitatkoztak azon, hogy végül Mark vágya győzzön ebben a kérdésben. Túlzottan nem forszíroztam, elég nekem, hogy mi nem jövünk ki az arajelölttel, ezzel tisztában van mindenki, de én a magam részéről ennek hangot nem szoktam adni, maximum akkor kelek ki magamból, amikor olyan ostoba ötletei vannak, hogy ő majd elmegy a New Yorki divathetekre. Jah, én meg pápa leszek. Igen, ma is volt benn a kisasszony, decemberben jön a baba, szóval már gyakran látom, sokkal gyakrabban, mint szeretném, és az érzés kölcsönös, bár legalább még orvosként nem rakott ki, amin csodálkozom, mert én már gondolkodtam rajta párszor, hogy elbúcsúzom tőle, de sem Mark, sem Chloe miatt nincs hozzá szívem.
Ma nem volt annyi hölgy a váróban, mint megszoktam, így egész hamar eljutottam a sor végére, s nem csupán az időpontosok esetében, még a frissen, random beeső anyuka jelölteket is el tudtam látni, nem beszélve a tiniként most először fogamzásgátló tablettára áhítozóról.
- Áhh, szeva Voldemort! – Kacsintottam kedélyesen Waldra, csórikám ezt azóta nem mossa le magáról, hogy meghallottam a nevét, jön magától, nem tehetek róla, na, ettől még bírom a fejét, hogyne bírnám. - Adelheid, fáradjon beljebb kérem. – Intek az ajtó felé, aztán ismét visszavándorol a tekintetem a haveromra. - Van még nagyjából negyedórás dolgom, ha végeztem, meg tudsz akkor várni? – Csak egy gyors rálesés egy ma gyermeket szült páciensemre, illetőleg át is kell öltöznöm, de az ugyebár adja magát, szóval értelemszerűen némi időbe beletelik, míg innen el tudok indulni. A következő percben már megyek befelé, hogy megvizsgáljam a testvérét, akivel bevallom, nem kifejezetten szimpatizálok, de orvos vagyok, közel sem ez a dolgom, tehát nem számít. A vizsgálat egész gyorsan, s nyugis mederben halad, ilyenkor a kismamák sokkal kezelhetőbbek, főleg, hogyha ultrahang is szerepel a képletben, attól szokásuk elgyengülni és elérzékenyülni. Hagyom, hogy nézelődjön, aztán megbeszéljük a továbbiakat, mivel mesterséges megtermékenyítésről van szó, ezért gyakrabban nézek rá, menjünk biztosra. Röpke húsz perc után, - jaja, volt pár kérdése, mindig van, már meg sem lepődöm, - kikísérem, s intek is Waldnak, hogy elhúztam öltözni, addig ő lerendezi a dolgokat a testvérével, onnantól meg majd kitaláljuk, merre legyen az arra.

Ráncba húzom egy fintor keretei között az orromat. Orrnyergemhez nyúlok, mintha csak meg akarnám szorítani azt, mert fáj a fejem, ám valójában egész egyértelműen arra megy ki a dolog, hogy középső ujjat tudjak lengetni Joël felé. Látni fogja, de nem az egész folyosónak kapja meg a szemét. Ez épp elég reakció arra, hogy megint levoldemortozott.
- A Nagyuram jobban tetszene sötét nélkül. Tedd a dolgod, én itt leszek. - Dőlök ezzel hátra, s míg ő Heidit invitálja beljebb, én újrfa elmerülök az olvasmányban. Érdekel, hogy mikor kezd már érdekessé válni ez a több száz oldalon keresztül ülök a fán és elmélkedem történet. Kár, hogy nem a Harry Pottert hoztam el.
Nem hibáztatom azért, mert nem kedveli a húgomat. Nincs benne ismeretlenül semmi szeretetre méltó és ismerősként is sokszor azt érzem, hogy nem több ez a kapcsolat, mint amilyen ismeretség nélkül volna. Mégis szeretem, mert a testvérem, de nem vagyok vak a hibáira. Rendszeresen vitatkozunk, a véleménye nem egyezik az enyémmel és üvöltve szoktuk egymás tudtára adni, ha valamiben ütközben az elveink. Lars meg röhög a markában általában. Remekül szórakozik.
- Még meggondolhatod magad, pupák! - kedveskedik felém pillantva, de én nem nézek rá a könyvből. Az előbb nagyon felnőttes hozzáállással ő tüntetett, most én teszem. Így szoktuk.
Nagyjából húsz oldallal később keveredik elő a húgom, s Frofó még mindig ne mászott le a fáról. Vagy ez Bilbo? Követni nem tudom ezeket a szőrös mancsú törpéket, akik nem is törpék, s akik Hans kedvenc karakterei voltak az egész könyvsorozatban. Mindegy, a Gyűrűk Urát így sem sikerült megkedveljem.
- Elviszem a kocsit. Add a kulcsokat!
Tipikusan mit tetszik? fejjel pillantok fel Heidire. Leállnék vele vitázni, szívesen tenném, de tényleg az övé ez az autó, joga van rendelkezzen felette, olyankor mindenképp, amikor nem nekem kellene alább adnom a férfiasságomból és az anyósülésre kényszerülnöm.
- Fel ne hívj, ha hazaértél épségben! - Meglovagolom a fordított bekötését, miközben becsapom a könyvet, s először azt nyomom a kezébe, aztán kotrom elő felkelve a kocsikulcsot a zsebemből. Ráteszem a könyv tetejére, magamhoz vonom a kis berzenkedőt, s csókot nyomok a homlokára. Ő távozik, én pedig a helyemen maradva várom meg Joëlt, s csak akkor kelek fel a váró ülőalkalmatosságáról, amikor immáron nem Dr. Roux, hanem Mr. Roux jelenik meg az orrom előtt.
- Ma kifejezetten elviselhetetlen perszóna. Bal lábbal kelt. Lars szerint nem kellett volna annyi mindent összezabálnia lefekvés előtt, s akkor rendesen ki tudja aludni magát. Hogy vagy, haver? Markkal mikor beszéltél utoljára?
Mivel már nincs nálam a könyv - csodálom, hogy Adelheid nem vágta hozzám - így korrektük farmerzsebre tudom vágni bal kezem, ha illendő, ha nem. Nem protokollhelyszínen vagyunk.
- Merre tovább? Szokott hely? Meddig kaptál kimenőt, apuci?

- Igenis, Nagyuram. – A poén kedvéért még meg is hajolok kissé előtte, a mindenki számára egyértelmű jelet naná, hogy láttam, de csak vigyorogni tudok rajta, tekintettel arra, hogy ezt nagyjából mindig eljátsszuk, megszoktam, s nem veszem magamra, most már amolyan megszokássá vált, és igazából csak cukkolom. Állandóan nem hívom így, csak mindig, amikor meglátom, de utána visszatérünk a megszokott kerékvágásba.
Nekem mindegy, hogy bejön-e Wald, avagy sem, döntse el ő maga, ám mivel fel sem néz a könyvéből, ez a rejtvény hamar megoldódik, s maradhatunk abban, hogy csodás percek várnak rám Heidivel. Kész szerencse, hogy nem mindig hozza a megszokott formáját a rendelőn belül, különben a barátomra való tekintettel sem lennék hajlandó foglalkozni vele, vannak határok. Szerencsére elég hamar elröppen ez az idő, ami azt jelenti, hogy mára az én napomnak is vége a kórházban, bízom benne, hogy semmilyen sürgősségi esetem nem fut be, ami egyébként sokszor előfordul, és akkor buktam a pihenőidőmet. Rettenet sokat túlórázom, és nem a pénzért, az is jól jön, egyértelműen, de én az a típus vagyok, aki a szívét, lelkét képes a munkájába fektetni. A közöttük lévő párbeszéd nem érdekel, inkább addig is elkezdek pakolászni, és összekészülni, mert minden perc drága, ha már megbeszéltük, hogy megyünk valamerre, eszemben sincs itt maradni, hogy nyakon csípjenek. A következőkben ettől függetlenül eljutok arra a pontra, hogy megnézzem a betegeimet, mert enélkül nem megyek sehová, de relatíve hamar túljutok a dolgon, ennek fényében nem váratom meg annyira Waldot, és hála az égnek holnap szabad vagyok, szóval majd fel kell hívnom Raoult, hogy ráér-e egy rég esedékes teniszpartira, aztán azt sem ártana tudnom, hogy Chloe mennyire ér rá, és még a csajokkal is együtt kellene töltenem egy kis időt, meglehetősen sűrű napnak ígérkezik, hol vannak azok az idők, amikor gondtalan agglegényként átaludhattam az egész napot… Ami azt illeti, igazából nem sírom vissza őket egyáltalán.
- Ha engem kérdezel, egy nőnek sem lehet megmondani, mit csináljon, hát még akkor egy állapotosnak. Reménytelen. Remekül, köszönöm kérdésed, pont tegnap találkoztunk, remekül van, alig várja, hogy férj és apa legyen. – Azt már tudja, hogy én leszek a kereszt apa, de nem meglepő, elvégre Markkal általános iskolába és gimnáziumba is együtt jártunk, azóta a legjobb barátom, az életem egyik legfontosabb alappillére, csak éppen mostanában az agyamra ment azzal, hogy jobban akarja tudni, mit kellene tennem, éreznem, úgy gyakorlatilag mindent. Nem vagyunk egyformák, ő is mindig nagy nőcsábász volt, de időről-időre belehabarodott egy kis tündérkébe, s akkor aztán kiakadt a mutatója, meg az enyém is, mert elviselhetetlennek tartottam.
- Ne szívd ezzel a vérem, hallod, egyébként meg, tök mindegy, lévén az egyik nem beszél velem, a másik meg nyilván szorgalmasan tanul, szóval nincs rám szükség. – Vonok vállat, nem szoktam hazasietni, eleinte lelkes voltam, és próbálkoztam, nagyon sokféleképpen, de még mindig ott vagyunk, ahol a part szakad, szóval most már nem vagyok hajlandó rágörcsölni. Ugyanúgy nem élem az életem, mert nyilván rájuk is vásárolok, de ettől függetlenül engedélyezek magamnak különféle programokat, a portás úgyis leadja a drótot, hogyha hazaérnek. - Jó a szokott hely, csak előtte vigyük haza a kocsimat, mert szeretnék inni. – Addig elszállítom, utána meg már mindegy, merre az arra, az is lehet, hogy végül nem a szokott hely lesz belőle. Bánja a rosseb.

Szalutálok neki a Nagyúr mellé, mert fogalmam sincs mit csinál Voldemort, de ez megy, ezzel semmi problémám nem akad. Volt az az időszaka az életemnek, amikor elgondolkodtam azon, hogy katonának álljak-e. Végül aztán rendőr lettem, de hogy elhivatottságot érzek-e magamban azt nem mindig tudom. Nálunk Hans az, aki tökéletesen megtalálta magát a hivatásában, és még Lars közelít. Ebben én Heidivel vagyok rokon. Nálunk a megszokás abszolút befigyel szerintem, bár ha ezt hallaná, bizonyára máglyára vetne engem a véleményemmel egyetemben.
- Elég papucsul hangzik. Az is, vagy csak én gondolom túl?
Nem akarok rossz szájízzel kérdezni, távol álljon tőlem, hogy froclizzam Markot. Az egy dolog, hogy nem értem mire fel ez a nagy áldás-békesség esküvő-ügyben, de legyen az én bajom, hogy keveset képzelek a lakodalmakról meg a gyermekáldásról. Pont ne egy szülésznek fejtsem ki, ugye és ne is fél perccel azután, hogy a terhes húgom távozott. Mark tudja. Ha neki a megesésből születendő gyerek kell a nővel együtt, lelke rajta. Ahogy azon is, hpogy kit választ keresztapául. Nagyobb dolgokon sem szokásom besérülni, pláne nem ezen.
- És neked mi a véleményed az asszonyról?
Ezt még nem kérdeztem soha, de nem szeméremből. Egyszerűen csak nem volt rá affinitásom és amúgy is elég ritkán tudtunk mostanában találkozni a munka miatt. Amikor én értem rá, akkor ő nem és fordítva. De ettől még haverok vagyunk, legalábbis szerintem semmi gáz nincsen azzal, ha nem koptatjuk naponta egymás küszöbét. Van olyan barátom, akivel évente kétszer találkozom és kicsit sem beszélek többször, mert olyan helyzetben van, hogy nincs erre lehetőségünk, mégis tudom, hogy jóban vagyunk. Messziről könnyű, mi? Nem érdekel, ehhez a véleményhez tartom magam.
- Ennyire másmilyenek? Nem úgy van, hogy az ikrek hasonlítanak egymásra?
Vigyoromat nem tudom letörölni az arcomról. Az egy dolog, hogy nem szép dolog Joël vérét szívjam, de egyszerűen néha muszáj megüljem ezt a témát, annyira adja magát.
- Úgy legyen. De a taxit te állod.
Nyilván nem, ezt ő is tudja. Nem hagynám, sajnos a gálánsság ilyen téren a jellemem része. Heidi szerint az egoizmus és férfisovinizmus beszéli belém, s nem az udvariasság. A tipikusan pasis "mindent én akarok kézben tartani". De szerintem ez nagy baromság, neki is meg szoktam mondani.
- Egyébként mi újság mostanában? Ne kelljen már mindent harapófogóval kiszedni belőled!

- Totál papucs, de neki ne mondd, én sem teszem, jobb a békesség alapon. – A véleményemet Amyről megtartom magamnak, nem túl rózsás, az egyszer biztos, de hát istenem, nem kedvelhetek mindenkit. Az érzés kölcsönös, de ezzel nekem nincs bajom, beteg dolog lenne, ha úgy kedvelne, hogy én őt csöppet sem. A kölcsönösség tökéletes az esetünkben.
- Nos, ez olyasmi, amiről nem szívesen értekezem, mert sok jó nem akad, szóval maradok inkább a diszkrét hallgatásnál. – A magam részéről tényleg nem szokásom mocskolódni, ezáltal Amyt nemes egyszerűséggel kihagyom a párbeszédeimről, Marknak nyilván nem ecseteltem, hogy mennyire nem pálya nekem a nő, és Chloe előtt sincs eszemben megtenni, a véleményem megtartom magamnak, és ez így van jól.
- Külsőleg totálisan. Nem csak olyan hányaveti tojás módra, de amint megszólalnak, lehet tudni melyik-melyik. – Már csak abból is részemről, ahogy rám néznek, de ezt inkább nem elemzem, elég szar érzés anélkül is, hogy emlegetném. Sajnos tényleg nem vagyok Dia szíve csücske, és valószínűleg soha nem is leszek, de hát ez van, úgy szép az élet, ha zajlik, nem igaz? Bár ellennék pár hónap nyugival, az tény.
- Jól van csóri, pedig igazán elvarázsolhatnád a taxist, ha már te vagy a sötét Nagyúr. – Ettől TÉNYLEG soha nem fogok leszokni, annyira jól esik cukkolni vele. Tudom, dög vagyok, de hát na, ilyen is kell néha, különben a földi pokol merő szenvedés lenne csak.
- Mióta kell belőlem bármit harapófogóval kihúzni? A türelmetlenséged ne az én számlámra írd, barátom. Egyébként, az esküvő a nyakunkon, de nagyjából ennyi a lényegesebb. A lányok háza táján semmi változás, Dia már képes egy levegőt szívni velem, de ennyi, a többit inkább hagyjuk, mert csak lehangol a téma. Chloeval meg alakulgatnak a dolgok, de az tuti, hogy a sors szeret kihívások elé állítani minket a kapcsolatunkat illetően. – A teljes igazságot neki sajnos nem mondhatom el, miképp senkinek sem, aki nem tudott már eleve róla, vagy magától Chloetól, vagy a sajtóból. Szerencsére Mark tudja, Amy nem a legdiszkrétebb fajta, szóval előtte nem kell elsunyulnom a dolgok ezen részét. Amint kiérünk, leintek egy taxit, hogy menjünk arra az iddogálásra, rám fér, az egyszer biztos.

Chloe & Joël

A mai nap nem elég, hogy rettentő hosszúnak ígérkezik, még ráadásul Chloe műtéte is az ügyeleti napom kellős közepére lett beosztva. Olyan érzésem van, hogy menten elhagyom a fejem, azt sem tudom, hová kapjak. Még délelőtt lezavarok két sürgősségi császárt, és nem segít a helyzetemen, hogy tudom Chloe be lett rendelve éhgyomorra reggel nyolcra, de még ránézni sem jutott időm. Hát még ha tudnám, hogy be sem jött.
Nagyjából tíz körül jutok oda, hogy a rendelőben váltsak pár szót Maryvel, és határozottan nem vagyok lelkes, mikor azt hallom, hogy ő még nem hallott róla, holott megkértem, hogy ő készítse elő, legalább valamennyire Chloe is ismeri, ami adna némi biztonságérzetet.
- Mi az, hogy nem hallottál róla? – Pislogok párat, de a pillanatnyi düh helyét hamar aggodalom veszi át, és hamarosan megcsörgetem a telefonját, de nem veszi fel. Kezdem határozottan rosszul érezni magamat a bőrömben, és egyelőre fogalmam sincs róla, hogy mire véljem ezt az egészet, bízom benne, hogy baja nem lett. Mary szegény tehetetlenül nézi a helyzetemet, és hozzám hasonlóan rendkívül tanácstalan, de értékelem, hogy nem futamodik meg. Régóta dolgozunk már együtt, szóval ezen talán nem kellene meglepődnöm. Kisvártatva végül feltűnik a keresett személy, én meg sietek is elé, hogy megnézzem, nem esett-e baja, de az arckifejezése egészen hamar megállásra késztet, és az a kevéske örömöm rögvest tovaszáll, ami egyáltalán oda merészelt férkőzni az aggodalmam mellé.
- Ez nem hangzik túl jól. – Se köszönés, se semmi, nyilván baj van, amit orvosolni kell, és csak bízni tudok benne, hogy nem én követtem el valami marhaságot a tudtomon kívül. Most még azt is elfelejtem, hogy tulajdonképpen még neheztelek némileg, na jó, igazából már elég rég túltettem magam rajta, a bizalom nem jön magától, esetünkben erősen dolgozni kell még a kérdéskörön.
Már majdnem rákérdezek, hogy mi a gond, fél a műtéttől? Elkezdett vérezni? Látszik rajtam, hogy aggódom, de ha valamire, hát arra semennyire sem vagyok felkészülve, ami végül elhagyja az ajkait. Mi van? Hosszú pillanatig képtelen vagyok megszólalni, csak nézek ki a fejemből, a füleimben újra-meg újra felcsendülnek a hallottak. Alig egy perce hozott be nekem Mary egy kávét, amolyan jó kis stresszoldó a számomra amellett, hogy segít ébren maradni. A kezemben azonban most megállt még a kiskanál is.
- Hogy mit parancsolsz? – Első körben határozottan hitetlenkedve meredek rá, mintha azt várnám, hogy csak ugrat, mert izgul a műtét miatt, és ezért keres kifogásokat. A terhességi tesztet lesem az asztalomon, felvonom a szemöldököm, leteszem a kávésbögrét. Oké, ez most lehet, hogy nekem egy hangyafasznyit sok így. Akárhogyan az lenne, de mi az isten nyila? Sok cifra dolgot láttam már a pályafutásom során, de azért ilyen mondjuk még nem volt. Mármint, hogy steril pasastól esett teherbe az asszony. Nem azt állítom, hogy lehetetlen, de egészen kevés esély van rá.
- Körülbelül… hány hetes is lehetsz? – Számolok fejben. A tesztek egész hamar kimutatják, a hormonkezelése óta van ciklusa, de ha jól rémlik, a hegyi házikóban még nem állt helyre, utána viszont… Elmerengek azon a rendelőmben megejtett kis szeánszon, és megvakarom a tarkómat. - Hat… – Mármint az adott esemény óta, ha a ciklusát nézzük, akkor inkább hét vagy nyolc. Könnyen lehet, hogy nem akkor fogant meg, de esély van rá, azért olyan gyakran még mindig nem űzzük az ipart, és a kubai este után volt némi mosolyszünet. Azaz, én még most sem értem, miért hagyott ki egy ilyen fontos dologból, de igyekszem megemészteni. A gesztus szép volt tőle, de arra senki sem számított, hogy én ott hagyok majd csapot-papot. Én magam sem. - Megultrahangozhatlak? – Egyelőre a hogyan kezeljem a kérdéskört dolgot igyekszem félreseperni, mert mindenképpen tennem kell egy látogatást az urulógián, mielőtt a fejéhez vágom, hogy felszarvazott. Nem tudom elképzelni ugyanis, hogy megtette volna. Azt sem bírta hónapokig, hogy én érjek hozzá, nemhogy bármilyen más pasi. A nőgyógyász kollégámnak kishíján kikaparta a szemét, holott csak megvizsgálni tervezte. Szóval szeretném tudományos alapokra helyezni a dolgot, és nem egyből nekirontani. Rohadt nehéz elvonatkoztatnom, de a rendelőmön belül igyekszem úgy nézni rá, mint egy páciensemre, aki előtt nem kelünk ki magunkból. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe, mióta a lányok nálam vannak, hogy jó lett volna látni felnőni őket, és ne sajnáltam volna, hogy ellőttem ennek az esélyét, de azt sem, hogy fejben már kész lettem volna arra, hogy ezen megpróbáljak változtatni, bármily csekély esélyem is van rá.

Chloe & Joël

Nem nehéz kitalálnom, hogy nem erre a reakcióra számított tőlem, de nagy mankó számomra a tény, hogy a kórházban vagyunk, a rendelőmben, ahol sokkal könnyebben tudom elhatárolni magam az érzelmek kérdéskörétől. Otthon talán kiakadok, és hamarabb szakad ki belőlem a kétség, mint a logikus gondolatok, éppen ezért nagyon örülök neki, hogy nem így esett, bár nem lehetek biztos semmiben, lehet ott is arra jutok, hogy előbb utána kell járnom a kérdésnek, elvégre a beavatkozás óta nem mentem urológus közelébe, lehetséges, hogy balul sült el valami…
- Meg kellene néznünk az embriót. – Magyarázom halkan, nem szeretném felzaklatni, az állapotos nőkkel mindig lényegesen finomabban bánok, Chloe pluszban sokkal törékenyebb, mint az átlag, és közel sem vagyok benne biztos, hogy lelkileg készen áll erre az egészre, testileg sem hittem, de az, hogy megfogant a baba, azt sugallja, hogy utóbbi esetben mégiscsak megfelelőbbek voltak a körülmények, mint arra bárki számított volna. A magam részéről nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem lenne szükségszerű nagyjából azonnal veszélyeztetett terhesnek nyilvánítani.
- Héhéhéhé… Miért szabadkozol? Ezt sürgősen felejtsd el. – Odalépnék hozzá, hogy megöleljem, de erre már nem jut időm, mert Mary nyit be, és odakapom a fejem.
- Mary, lennél olyan drága, és átirányítanád Dr. Carpenterhez? A gyakornokom, és minden tekintetben tisztában van a betegeimmel, ez a feladata. Ha jól tudom, épp a kettes pihenőben van, mivel ügyeletes. Hagy szokja a gyűrődést. – Ha nem biztos valamiben, úgyis meg fog csipogtatni, akkor majd megbeszéljük telefonon. Mary ismer, tudja jól, hogy egyetlen esetet sem pattintok le magamról, hacsak nem kiemelten fontos ügyről van szó. - Kimegyek ebédelni, háromkor van a következő műtétem, legkésőbb addigra itt vagyok. – Ő bólint, és kimegy, én pedig végre visszafordulhatok Chloe felé.
- Eszemben sincs most elengedni, ne viccelj. Ebédidő mindenkinek jár. – Kacsintok rá, aztán az asztal felé biccentek, feküdjön csak fel, mert mielőtt kimegyünk, és megtömjük a bendőjét, meg mellékesen az enyémet is, csak meg kellene nézni, mi a helyzet odabenn. Következésképpen felsegítem az asztalra, aztán már indulok a gép mellé, hogy némi hideg zselé vételezése után a hasa felé orientálódjak vele. Tagadhatatlan, hogy rettentően kíváncsi vagyok, hogy valóban ott van-e a gyerkőc, avagy a tesztek hülyültek meg.
- Na lássuk a medvét. – Mosolygok, bár nem akarnám szánt szándékkal tagadni, hogy feszült vagyok, ennek ellenére igyekszem úgy tenni, mert látom, hogy ellenben ő nagyon elveszett most, és nem arra van szüksége, hogy rajtam hasonlót lásson. Elkezdem mozgatni a vizsgálófejet, és pár másodpercnél több nem szükséges ahhoz, hogy megtaláljam a lényeget, kétségtelenül ott van. - Miss Ward, gratulálok, ön valóban állapotos. – Jelentem ki, és az ujjam végével körberajzolom neki a most még maximum 15 milliméteres magzatot, bár kisebbnek látszik, hisz magzatpózban van. - Készen állsz, hogy meghallgasd a szívhangját? – Pillantok rá, egészen más érzés úgy bámulni a képet, hogy meg vagyok győződve arról, hogy az ott az én gyermekem is, és mennyire meg akarhat születni, ha két ilyen orvosilag inkompetens egyénen keresztül a világra sikerült verekednie magát. Elképesztő. Szívós egy kis léleknek kell lennie. Megvártam, hogy Chloe bólintson, mert talán erre kicsit fel kell készülnie lélekben, ha eddig nem sírta el magát, akkor szerintem most biztosan el fogja, a kevésbé érzékeny, érzelmes nők ugyanúgy elvesznek, mikor meghallják a csemete szívverését. Amint jelzett, ráadtam a hangot a készülékre, majd a szabad kezemmel megfogtam a kezét, s pár pillanaton belül a kis rendelő csendjét a ritmusos, erős szívverések töltötték meg, esküszöm az égre, soha ennél szebbet még nem hallottam… szabályosan szóhoz sem jutok.

Chloe & Joël

- Hogy a viharba engednélek el így? Úgy festesz, mint egy sebzett őzike. – Attól, hogy látszólag érzéketlen pasiból vagyok, több dolgot észreveszek, mint azt a legtöbben feltételeznék rólam. Bár még nagyon sokat kell tanulnunk egymásról, de kezdem szerintem egyre jobban fogni Chloe jeleit, és nem vagyok rest ezt ilyen-olyan módon kifejezésre juttatni. Most épp úgy, hogy értelemszerűen megtetetem a leendő gyermekem anyját, és igyekszem ezúttal elhagyni a megfeddését, amiért nem eszik rendesen. Remélhetőleg csak a sokkhatás az oka.
Felsegítem a vizsgálóasztalra, aztán jönnek a számomra már olyan jól ismert lépések, bár az egész más színezetet kap annak fényében, hogy Chloe fekszik azon az asztalon vélhetőleg állapotosan. Még fel sem tudom fogni igazából, de úgy kezelem, mintha készpénznek venném, hogy az enyém. Őszintén meglepne, ha képes lenne bárki fejét ennyire átcseszni, nemhogy az enyémet, akit szeret. Ha meg mégis minden olyan odabenn esetemben, mint a műtét után, még mindig kész tények elé állíthatom, bár szavak nincsenek rá, mekkorát csalódnék abban az esetben.
- Egy nagyon pici málna. – Mosolygok, a képen igaz, nagyobbnak tűnik, mint amilyen a valóságban, de ezt neki végül is nem kell tudnia, ez az én szakterületem. A megállapítására bólintok, én is ezt mondtam az imént, bár volt némi esély rá, hogy valamilyen hormon bezavart az eredményekbe, de azért ez összességében egész csekély. Ettől még jobb mindent gyakorlatiasan körüljárni, következésképpen ezt a kérdéskört is, sőt, főleg ezt, a születés az szívügyem, nagyon komolyan vettem mindig a munkámat, és ez nem fog változni soha az életben.
- Igen. – Bólintok, és én is megbabonázottan hallgatom, közben szorongatva a kezét, nem hittem volna, hogy valaha ilyet át fogok élni, nem akartam soha gyereket, a lányoktól sokkot kaptam, mikor felbukkantak az életemben, de sok mindent megváltoztattak bennem, csakúgy, mint az érzéseim Chloe iránt. Furcsa, de nem ejt kétségbe a dolog, inkább valami tompa, feszült várakozás kezd körvonalazódni bennem.
- Tökéletes a szívverése, és igazából minden adata megfelel a normálisnak. Ettől függetlenül remélem tisztában vagy vele, hogy elég gyakran kell majd vizsgálatra járnod. – Ami engem illet, ezúttal fel sem merül benne, hogy ezt a gyereket ne én hozzam a világra, bár esélyesen nem fogják jó szemmel nézni, de Chloe állapotára hivatkozva vélhetőleg engedélyezik majd. Nem fogja hagyni, hogy bárki más vezesse le a szülést, ebben kérdés nélkül is tökéletesen biztos vagyok.
- Biztosan látja odafentről. – Csendül a hangom biztatóan, az ilyesmiről szeretek meggyőződve lenni, elvégre abban valahogy mindig hittem, hogy a halál után is kell lennie valaminek.
A bocsánatkérését nem tudom mire vélni, így hát csak bólintok, mindketten rosszul kezeltünk sok dolgot, és az sem biztos, hogy eztán hibátlanul fogunk muzsikálni, de akármi is jöjjön, meg kell oldanunk. Úristen, szerintem anya szívrohamot fog kapni, hogy még egy házasságon kívüli gyerek jön a családba. Ezzel egy huszárvágással megelőzöm Angiet is a ki a felelőtlenebb gyerek a családban versenyben. Ó, ha tudná, hogy harminc évesen elköttettem magam… na attól esne csak hanyatt. Ezzel a problémakörrel azonban nem most fogok foglalkozni.
- Ez csak természetes. – Kettőt nyomtatok belőle, mert nekem is kell, eszemben sincs ezt kihagyni, a tárcámban lesz a helye, bár egyelőre nem szándékozom mutogatni. Előbb be kell avatnom elsősorban az ikreket, mert az ő életükbe fog sokkolóan nagy változást hozni még a gyerkőc, a mienké mellett természetesen.
- Elsősorban nem lakhatsz egyedül… – Akármennyire nem akarta még sem ő, sem én, most kénytelenek leszünk megugrani ezt a lépcsőfokot, mert nem szeretném, hogy otthon egyedül bármi baja essen, és ne jöjjön segítség. Nem kockáztathatjuk meg, lévén tudjuk, hogy Chloe hajlamos egy fűszáltól is kórházi ágyba sérülni magát. - Egyébként nyilvánvalóan fel kell készülnöd arra, hogy mondjuk úgy az életed, vagy inkább az én életem végéig elviselj. – Ez nem lánykérés, nem fogom azért feleségül venni, mert állapotos. Nem, majd akkor fogom, ha valóban, csalhatatlanul biztos vagyok benne, hogy meg akarom lépni, és ez nem azt jelenti, hogy ne szeretném, egyszerűen sosem akartam megházasodni, de ha már egyszer megteszem, az sem egy harmadik fél miatt legyen, hanem azért, mert olyan biztos vagyok kettőnkben, hogy tudom, sosem fog megkísérteni a válás gondolata sem. Nekünk addig még bőven sokat kell dolgoznunk a kapcsolatunkon.

Chloe & Joël

A női sírás olyasmi, amivel nehezemre esik bármit kezdeni, és eddig maximum anyát meg Angiet láttam sírni, a többi nő nem került annyira közel hozzám, aki meg igen, az egyáltalán nem sírós típus. Még az ikreket sem láttam soha, Chloe azért más ilyen szempontból, ő érzékenyebb, ettől függetlenül ennyire zokogni azért még őt sem láttam, és van egy olyan érzésem, hogy nem csupán örömkönnyekről van szó. Esetében már rájöttem, hogy valahogy sokkal bonyolultabb módon működik, mint azt én át tudnám látni, és soha nem csupán egy dolog jár a fejében valaminek kapcsán. Férfiként én ennél lényegesen egyszerűbben működöm.
- Valóban elég pici. – Az enyém ellenben nagyon nagy, bár legénylakás, de némi fazonírozással az is megoldható lenne, de talán el kell majd gondolkodnom rajta, hogy érdemesebb lenne elköltözni egy családi házba, viszont ezt majd át kell beszélnünk, mert minél messzebb vagyok az otthonomtól, annál kevesebbet látna ő is és a lányok is. Ha növekszik az út, amit a munkahelyemig meg kell tennem, tovább vagyok távol is, ez magától értetődik.
- Nem, mivel vicceltem, és közel sem az lett volna a lényege, ami átment. Inkább az, hogy itt leszek. Mindig. – Meglehet, kifacsart logika, de sosem voltam az érzelmek nagymestere, a nagy jelenetek mindig távol álltak tőlem, az viszont tény, hogy nem fogom magára hagyni sem Chloet, sem a gyermekemet. Egyiket sem, ha már itt tartunk, mert nyilván Misha és Dia éppen olyan fontosak a számomra, olyan gyorsan lopták be magukat a szívembe, hogy fel sem tűnt, még Dia is, aki mindent megtett érte, hogy másként legyen. Egyszerűen szeretem őket.
- Tudod jól, hogy nem erősségem önmagam tökéletes kifejezése. – Sóhajtok fel, tény, hogy a humorizálási faktorom nem ment át, nem hogy tökéletesen, de sehogyan sem, nem meglepő mondjuk egy épp zokogó nő esetében. Az meg, hogy menetrendszerűen félreértjük egymást, szintén nem csoda, sőt, az lenne meglepő, ha nem így tennénk. A ruháját finoman eligazgatom rajta, nem vándorol el a tekintetem, eszembe sem jutna most ilyesmi, annál lelkileg sokkalta felzaklatóbb ez az egész most, minthogy én azon legyek, hogy ilyen szinten porrá zúzzam.
- Chloe, nekem igazából semmi kifogásom a költözés ellen. – Amióta Misha megpendítette ezt a dolgot, egyre többször jutott eszembe, ellenben azt nem tudom, hogy benne formálódott-e a dolog, vagy sem. - Igazából még Michelle is megkérdezte, hogy nem gondolkodtunk-e már rajta. – Az más, hogy a gyerek kérdésre nyilvánvalóan nem állunk készen semmilyen szinten, de az meg egyértelmű, hogy nem fogom arra kérni, vetesse el, alapjaiban is elveim ellen való, nemhogy a saját vérem kapcsán. Mert még mindig abból indulok ki, hogy képtelenség, hogy másé legyen, a mesterséges megtermékenyítést pedig esélytelen lett volna nélkülem végigcsinálnia, más orvossal meg nem tudna együttműködni. Következésképpen csak az lehetséges, hogy nálam félresiklott valami a műtétem óta, viszont akkor talán az is el kellene gondolkodnom, hogy nem kószál-e valahol még a városban 1-2 totyogó, aki az enyém. Rohadtul remélem, hogy nem, bár a legtöbb nő, akivel dolgom volt, tablettát szedett.
- Ezt a boldogságos maszlagot honnan a túróból szedted? Biztos a hormonok beszélnek belőled. – Kezdenék bele, de ő fogja magát, kirohan, minden bizonnyal hányni. Nem megyek utána rögtön, de azért két perc múltán már kimegyek a rendelőből, és bekopogok. - Tudok segíteni valamit? – Kérdezek rá, a reggeli időpontokban előfordult már párszor, hogy akadtak hasonló problémák, de szerencsére viszonylag ritka. Azt hiszem, az ebédet nem most kellene felhoznom megint, bár tény, hogy ennie mindenképpen kell majd. Az automatához viszont elmegyek, és egy mentes vizet veszek neki belőle, az mindenképpen jól jön, ha mást nem, öblögetni. Végül azzal lépek vissza a mellékhelyiség ajtaja elé, és kopogok be. - Hoztam neked vizet. – Ha végzett, akkor részemről ésszerűbb egyelőre a friss levegő, mint bármi más, hogyhogy csak a tárcámat kapom fel, és irány a parkoló. Mindezt azonban csak ha ő is készen áll rá, addig nem erőltetek a világon semmit.

- Neked nem esett jól, mikor magamat degradáltam le vele? Ne haragudj, de ez nekem valahogy nem fér össze. Azt elhiszem, hogy ez a helyzet ijesztő, de itt vagyok, nem fogok világgá szaladni, meg ott hagyni egyedül a gyerekkel. Gyerek nélkül sem hagynálak el. – Miért is tenném? Ha eddig nem tettem meg, baromság lenn akkor, amikor már kezdett jobb lenni a helyzet, és alapvetően inkább pozitívan állok a kérdéshez. Nem áll készen rá a kapcsolatunk. Külön-külön sem állunk készen, ez tiszta sor, de a gyereknek nem lehet mondani, hogy figyi, vonulj már vissza és gyere mondjuk három év múlva. A felelősséget mindig és mindenkor vállaltam a tetteimért, szemen köpném magam, ha ott hagynám egyedül egy gyerekkel.
- Lassítani aligha, inkább elsietni nem akartam a dolgokat. Egyébként az előbb mondtam, hogy Michelle elgondolkodtatott a miért nem költözünk össze kérdésével, és akkor még hírben sem volt semmilyen gyerek. – Nem igazán értem, mi ez a nagy letargia, meg visszakozás, de nyilvánvalóan semmi jogom ráerőszakolni a dolgot, ha ő maga nem akarja. Én is be vagyok szarva, de ha kimutatnám, még rosszabb lenne a helyzet, szóval jobban járok, ha optimistán kezelem a kérdéskört. Tavaly áprilisban még egy gyerekem sem volt, jobban mondva nem tudtam róla, erre most már úgy tűnik, hamarosan három lesz.
Aztán a beszélgetést megszakítja a hányingere, ami talán jól is jön, így legalább nem durvul el még jobban a helyzet, a legutolsó, amit szeretnék, ha veszekednénk, tettük már épp eleget, és egy állapotos nőnek nem tesz jót a stressz. Vizet hozok, az biztos, hogy az első kell legyen egy ilyen akció után.
- Ezt az ötletet csak támogatni tudom. Ha a jelenlegi trónörökösök arányát nézzük, erősen esélyes a lány, ha anyáék statisztikáját is belevesszük, akkor már azért más a helyzet. Majd kiderül tíz hét múlva. El fogok mondani mindent, de vitamint fogsz szedni, igen, az étrendedről meg mindenképp beszélnünk kell, mert az áldott állapot hajmeresztő dolgokat tud kihozni a nőkből. A cisztát majd figyeljük, de magát a terhességet nem befolyásolja. A többit majd később. – Mármint, ha merül fel még kérdése. A puszi után azért belehúzom egy ölelésbe, és a nyakába csókolok, bízni szeretnék benne, hogy működni fog és végül minden jól alakul. Amy mégis hányszor hajtotta el Markot? Meg sem tudom számolni, azért is volt olyan ellenszenves számomra, mert hülyét csinált a legjobb barátomból, ám mostanra már hiszek az érzései tisztaságában. Mi ellenben együtt vagyunk, még ha küzdelmes is az egész, de úgy gondolom, nem véletlenül tartottunk ki egymás mellett.
- Persze, hogy elviszlek oda. – Ha nem egy köpésre lenne, akkor is megtenném, de így azért egyszerűbb a dolog. Az abszolút nem zavar, hogy néznek minket, igazság szerint már rég szárnyra kélt a Roux dokinak bekötötték a fejét pletyka, szóval újdonság igencsak keveseknek lehet a dolog.
- Azzal vagyok. – Biccentek, és inkább nagy bölcsen nem teszem hozzá, hogy higgadt voltam eddig is, nyilván inkább magára értette, szóval nyugodtan kivárom, hogy felkészítse magát a dologra, egyéb esetben maximum sétálunk, majd eldönti ő, hogy az éhsége vagy a félelme nagyobb. Egy állapotos nő esetében szerintem ez abszolút nem kérdéses.
- Hot dog és fagyi dupla csokiöntettel. Tudsz élni, Csipkerózsika. Megbeszéltük. – magamhoz ölelem féloldalasan, úgy lépünk végül a motorhoz, és még a sisakot is ráadom, amint vége szakad a bújásnak. - Te is nekem. – Röpke csókkal nyomatékosítom a szavaimat, de aztán felülök a motorra, és várom, hogy megtegye ő is. Amint sikerült elhelyezkednie, és belém kapaszkodott, elindulok, és igyekszem visszavenni a megszokott tempóból. Sokat egyébként nem kell kibírnia, nagyjából öt perc alatt kacagva odaérünk a bedugult ebédidei forgalomban, azért ez nagy előnye a motornak, bárki bármit mondjon.
- Inkább megkérdezem, menjünk biztosra, mi kell előbb? – Sosem lehet ezt tudni, ha egy nő kisbabát hord a szíve alatt. A magam részéről szerintem követem a példáját. Fagyi úgyis jöhet bármikor, bár lehet, hogy a hot dog helyett egy jó burgert ennék inkább, az is szokott lenni errefelé. Abba a sorba állok be, amit végül kiválaszt, de azon sem lennék meglepve, ha a hotdog eszegetése közben nyalná el a fagyit. Mondom, szörnyen furák tudnak lenni ilyen szempontból az áldott állapotban lévők.
- Ott egy szabad pad, leülünk? – Sétálhatnánk is, de Chloet ismerve az első kicsit kiálló kőben hasra esne, azt pedig most szeretném elkerülni.

- Te kérdezted, hogy kell-e szedned vitaminokat. – Kis híján a fejemhez kapok, ez annyira szőkenős volt most tőle, de nem teszem, még a végén ettől is sírva fakadna, egyébként simán benne van ez a terhes nőknél, érzelmileg még az alapállapotnál is érzékenyebbek. - Nyilván terhesvitaminokra gondolok elsősorban. – Egyébként meg ki tudja, neki sem ártana esélyesen, de ezt majd megvitatjuk később, előbb jó lenne, ha enne, ha már szokás szerint felelőtlen volt, és nem tette meg, mielőtt idejött. Mármint, egyébként nem kellett volna ennie, de nyilvánvalóan a tesztet látva már biztos lehetett benne, hogy nem lesz itt semmilyen műtét. Igaz, nem voltam még nő, könnyen lehet, hogy minden borít egy ilyen hír, na jó, biztosan.
- Nem befolyásolhatja, mivel folyamatosan figyelni fogjuk. A ciszták nagy része a terhesség alatt gyakran eltűnik a hormonális változások hatására már az első trimeszter végére. Akadnak olyanok, amik növekedhetnek a hormonok hatására, ezeket kell fokozott ellenőrzés alatt tartani, és hogyha növekedést fedezünk fel, el kell távolítani. Ez történhet a terhesség alatt, semmi baja nem lesz attól a babának, attól lehetne, ha kirepedne, de mi még véletlenül sem fogjuk ezt megvárni. – Eltitkolhatnám, hogy némi esély van a rosszra fordulásra is, de nem teszem, bármilyen ritkán forduljon elő ez a verzió. Jobb, ha mindent tud, mintha jön a baj, és akkor szembesül vele.
- Igen, vissza kell még jönnöm. – Ráadásul megbeszélten direkt olyan napra időzítettük a műtétjét, amikor ügyelek, és este is be tudok majd nézni hozzá, nos, ezt most buktuk, mert őt nem fogom műteni, legalábbis nem most, négy hét múlva kiderül, hogy szükséges-e, avagy nem, de bízom a legjobbakban. - Viszont szombaton nem dolgozom, úgyhogy elmehetnénk valahová. Majd kitaláljuk. – Nem most, jelenleg van más, amin agyalhatunk, illetve addig még pár nap előttem áll, amik alatt a lányokat be kell avatnom, de bízom benne, hogy érett majdnem felnőttekként fognak viselkedni. Mishában nem kételkedem ilyen téren, Dia meg… nos, szerintem maximum heves vállrángatásokkal fogja jelezni, hogy felőle azt csinálunk, amit akarunk. A balesetem után kicsit jobb lett a helyzet, de azóta stagnálunk, bár ez még mindig jobb, mintha visszafele haladtunk volna.
A motorral percek alatt megtesszük azt a rövid távot, ami elválaszt bennünket a hotdogtól és a fagyitól. Nem lep meg túlzottan, hogy Chloe a fagyi mellett dönt első ízben, de akkor már veszek magamnak is, és megkapja a hotdogot, illetve abból szintúgy vételezek egy mindent bele verziót, dupla virslivel, egészen megéheztem mostanra, noha én reggeliztem, sosem hagynám ki, de azóta nem sikerült egy falatnak sem szerét ejtenem. A magam részéről először a forró kaját eszem meg, utána majd jöhet a hűsítő édesség.
- Melyik hétvégéről van szó pontosan? Megpróbálom úgy intézni, hogy tudjak menni. – Közel sem lehetetlen vállalkozás, csak le kell zsíroznom, hogy valaki jöjjön majd pesztrálni az ikreket, vagy legalább nézzen rájuk egyszer-kétszer, nehogy elkanászodjanak nekem. Igazából tök jól elvannak maguknak, de nyugodtabb lennék, ha ezt más szájából is hallanám. - Azonban, hogyha együtt megyünk, én a magam részéről az autózást preferálnám. Igaz, nem mondhatni, hogy rövid út lenne, de ha nem muszáj, nem szeretném, ha repülőre ülnél. - Bízom benne, hogy belátó lesz, és megérti az aggodalmamat. - Mennyi idős lesz a dédi mamád egyébként? – Gyanítom, körülbelül annyi idős, mint az én nagyim, anyáéknál is korán jött Elroy, aztán szépen sorba mindenki, de köztem meg a legidősebb bátyám között már kilenc év volt, az azért nem kevés. - Szólj csak nyugodtan, ha kérsz még valamit, nagyon szívesen hozok bármit. – Az ésszerűség határain belül, de kétlem, hogy olyat kívánna meg, ami teszem azt nem kapható Seattleben. Annyira senkinek sem kényes az ízlése. Én a hotdogomat túrom be egészen hamar, a fagyit aztán egész lassan fogyasztom el, azt jobban szeretem szépen lassan kiélvezni. - Legalább megismerhetem a nagybátyádat, úgyis elég sokat beszélsz róla. – Én kifejezettem szeretném megismerni a rokonságát, eddig elég szűk a létszám. Bár a nagyija legalább úgy tűnt, kedvel, nem úgy, mint az édesapja.

Néha nem tudom értékelni Joel fekete humorát, mert ilyenkor valóban felmerül bennem, hogy ostobának tart-e, mert megismételek egy kérdést. Nálam nem evidens a vitamin, mert az kimerül a C vitaminban, de ha már a terhességi adagot kell bevennem az teljesen más, így csak egy szájhúzást kap cserébe, hogy vegye észre magát, mert megint előidéződhetnek a viharfelhők, és akkor nem lesz se ebéd, se találkozás egy jó darabig.
- Szóval még mindig kerülhetek a késed alá, ha nem jönnek be a jóslataid. – sóhajtok egyet, mert nem tudom, hogy ennek a hírnek örülnöm kellene, vagy sem. Hirtelen nem a barátnőjének érzem magam, hanem az egyik páciensének, nem különben meg…ez a „Ms. Ward gratulálok maga valóban terhes” megjegyzés is arra utal, hogy nem úgy kezel. Lehetne ennél megalázóbb a helyzet? Mármint oké…sokként ért, de mégiscsak a gyereke, vagy mi, és ennyire közönyösen beszélni a következő hét hónapról is régen hallottam. Normális lesz, ha hozzájárok? Már magam se tudom, de megint egy bizonyos határt feszegetünk, ahogyan minden egyes nap, és kezd a fejem megfájdulni ettől. A rosszullétem után úgy döntök, hogy békésebb vizekre evezek, és bevállalom az ebédet, ha már kinyavalyogtam, hogy menjünk el a Space Neadle alá, egy kis hot dogért. A motorozást nem kedvelem, régen még izgultam, most csak a gyomrom liftezik, és inkább átfogom jó szorosan a derekát, még ha az út csak rövid ideig is tart. A bódé előtt egy kisebb sor áll, én kiválasztom a saját rendelésemet, és ezt a kört most ő állja. Na, és az anyagiak. Mi lesz, ha apám megtudja, hogy gyereket várok? Mi lesz az éttermemmel? A lakásom, a kutyám, na meg egy gyerek, két különálló féltől. Nem Amy vagyok ez bizonyos, mert nem akarom, hogy Joel kimaradjon a csemete életéből, de azt sem jelenti, hogy belemegyek az összeköltözésbe, ha a körülmények nem alakulnak úgy. Nem szeretném, ha később a fejemhez vágná, hogy felcsináltattad magad, és csak arra utaztál, hogy minél előbb összeköltözzünk, és gyűrűt húzzak az ujjadra. Haha, házasság….ezek után biztos nem fogom felhozni, de még arra gondolni sem. Mi nem az a pár leszünk, akik összekötik az életüket. A kislányos tündérmesém buborékja most pukkadt ki, és idővel meg is fogom siratni, ha túljutottam azon, hogy várandós vagyok. A padra leülve az édességgel kezdem, a hűstől az ízlelőbimbóim felélednek, de még mindig nem az igaziak. A dédim születésnapját hozom fel, mert közeledik a június 10-ei hétvége, és akkor lenne esedékes a megjelenésem, vagy megjelenésünk.
- Öhm június 10. Rendben. – hagyom ennyiben az intézkedést, mert tudom, hogy szabira mennie annyira lehetetlen, mint egy délutánt kivennie. Egy egész hétvégét meg, mission possible.
- Autóval? – megáll a kezemben a hot dog, igaz csak a fele van meg, mert gyorsan pusztítottam el eddig, és még úgy érzem, hogy férne belém valami.
- Hét állam Joel..az nem két kilométer, és legalább nyolc óra. Szerinted nem lenne egyszerűbb, ha repülőre ülnénk, és mondjuk feleannyi idő alatt érnénk oda? – tudakolom meg. Nem mintha vitába akarnék szállni vele, de egy ügyeletes nap után, ha elindulnánk, és levezetne addig, hát át is aludhatná a hétvégét.
- Kilencven lesz kereken. Az anyukám nagymamája…mindenki korán szült a családban. – teszem mellé, és a szalvétával az ölemben fejezem be az étkezést, aztán megint a menüajánlat felé sandítok, de úgy hiszem, hogy nem kellene kísértenem a sorsot.
- Olivert? – törlöm meg a számat, és most végigfuttatom fejben, hogy hányszor is találkozhattak, de elég gyakran...mondjuk Oliver átment egy másik kórházba dolgozni Jamie miatt, majd ő is lelépett. Nagyon szép időszak elé nézek, ha ez így halad.
- Ikrek…kettő van belőlük. Az egyikük Oliver Storm, a másik Jamie Woodward. Kissé kacifántos a történet, de Oliver közelebb áll hozzám, vele utaztam októberben is Dallasba. Nem is olyan régen volt az esküvőjük, csak nem értél rá, és egyedül mentem el. Grace lett a felesége, az a kedves tanítónő, aki a kóma alatt látogatta. – ecsetelem, aztán úgy döntök, hogy mégis eszek egy második kört.
- Edd meg nyugodtan. – a táskámmal a vállamon lépek oda a bódéhoz, és kikérek egy citromos teát, meg egy sima hot dogot. A testem a szentély, jó lenne vigyázni rá, de most ezt kívánom, csak ne legyen böjtje. Kis várakozás után visszaülök hozzá, és nem érzékelve a feszültséget, ami aztán bőven volt a mai napban, jóízűen kezdek neki a második adagomnak.
- Mi az, valami rosszat tettem? – maszatosan kémlelem a mélykék szempárt, aztán nem tudom honnan, de kibukik belőlem az egyik aggályom.
- Apa…nem tudom, mit fog szólni hozzá, bár haragszom rá. Megcsalta az édesanyámat, amikor velem volt várandós. Ez az anyukám leveléből derült ki, amit a kórházban kaptam kézhez rendesen. – nem merülök bele a részletekbe, hogy miért nem árultam el neki, mert talán nem volt olyan a szituáció, vagy tartottam tőle, hogy az édesanyám sorsára jutok…miután sejtettem már egy ideje, hogy Nyssa és közte talán több volt egykoron, mint barátság, és ez jó pár hete érlelődik bennem. A témát függőben hagyom, és az evésre koncentrálok. A teából kortyolok egy keveset, és az előttünk játszadozó totyogósra siklik a tekintetem. Nekem is nemsokára lesz egy sajátom.
- Még mennyi időd van a műtétig? – kérdezem, de a pillantásom nem tudom levenni a csöppségről.

- Jós az nem vagyok, statisztikákra támaszkodhatok maximum, de igen, minimális esély mindig van arra, hogy rosszul sülnek el a dolgok. – Példának okáért arra ugyanúgy, hogy ránk esik egy zongora, de tekintettel az előbbi szájhúzásra, ezt nem ragozom ily módon tovább, még a végén tarkón csap, aztán megnézhetem magam. Nem célom felbosszantani, sosem az, bár ennek dacára igencsak gyakran sikerül sajnálatos módon. Megint az az érzésem támad, hogy bármit csinálhatnék, az úgysem lenne jó, és ha valamit nagyon nehezen emésztek meg a kapcsolatunkat illetően, az ez. Szóba azonban nem hozom, most semmiképp, talán majd egyszer, bár, az elkövetkezendő hónapok aligha lehetnek alkalmasak erre.
A hot dog és a fagyi kellemesebbnek ígérkezik, mint olyasmiről vitatkozni, ami lehetne örömteli dolog, vagy akármi egyéb, de semmiképpen sem alap egy újabb összeveszésre. Inkább betömöm a pofám egy adag kajával, minthogy megint veszekedjünk. Utálom. Azt még inkább, hogy folyton ez van, és látszólag mindenen képesek vagyunk ölre menni, aminek az okát bevallom, nem értem. Nem akarok sem a következő hét hónapban, vagy épp a hátralevő életemben tojásokon lépdelni, attól tartva, hogyha önmagam vagyok, az egyszerűen kiborítja. Annak mi értelme van? Ha nem képes elfogadni, bízni bennem, a döntéseimnek zokszó nélkül hitelt adni, nem megkérdőjelezni, akkor nem tudom, miért nyúzzuk egymást. Vajon elég a szerelem? Hogy ő az első nő, akit beengedtem az életembe, a szívembe? Hogy én ezt akarom? Vele akarom? Ha sosem veszi észre, hogy itt vagyok, neki, vele, akkor vajon hol van az a pont, ami után már nem érdemes próbálkoznom? Kezdem úgy érezni, hogy ez egy nagyon hosszú és komoly beszélgetést fest le előre, amire nem biztos, hogy valaha készen leszek, viszont esélyesen elkerülhetetlen ahhoz, hogy tisztában legyünk egymással, a jövőnkkel, és a benne növekvő kis élettel.
- Megoldom. Úgyis ki akarnak vetetni velem pár napot, mert látástól mikulásig dolgozom, mióta visszamentem. Meg lesz valami konferencia is Los Angelesben július elején, arra kénytelen leszek elmenni. Oda meg te jöhetnél el velem. Nem tudom, ismered-e a várost, de jó lenne együtt lófrálni, mikor nem a fejem próbálják tágítani. – Vetem fel, én szeretném vele tölteni az időmet, többet, mint amit képes voltam rá eddig, túl sok minden történt az év első felében, és ha meg akarom tartani a munkám, márpedig meg akarom, akkor bele kellett húznom, de már egész nyugodt vizekre sikerült eveznem, bepótoltam az elmaradásaim nagy részét, felvettem újra a fonalat a betegeimmel, és annyi könnyebbséget megengedtem magamnak, hogy új pácienseket egyelőre nem vállalok. Elvégre, ez olyasmi, amit én döntök el, és most határozottan beteltem, szóval kell némi fellélegzés. Ha minden kismamám megszül, akkor meglátjuk, felülbírálom-e a döntésem, vagy csak az addigiakat vállalom el, ha netán megint baba érkezne. A kórházban az ügyeletben szülők természetesen más tészta, akkor eleve benn vagyok, kutya kötelességem.
- Egyszerűbb nem, maximum gyorsabb, de nem olyan sokkal. Minimum két órával korábban eleve ott kell időznöd, a gép késhet, azzal a várakozási idő növekszik, és a többi. Én meg szeretek vezetni, jobban bízom magamban, mint egy pilótában, amennyiben az nem a bátyám. És legalább jó sok időnk lesz beszélgetni. Meg beiktathatunk egy-két helyet, amit esetleg szívesen megnéznénk út közben. – Komolyan beszélek, és egy autóból legalább nincs hová menekülni, ha kényes lenne a helyzet. Oké, repülőből sem, de ott nem lehet nyugodtan beszélni, tömve van egy rakás emberrel. Azt a poént meg inkább mellőzöm, hogy így legalább megússza a repülős szexet. Amúgy sem gondolnám komolyan, bár egyes kismamák kifejezetten kívánósak a második trimesztertől, amikor már nem hánynak állandóan, de abszolút nem általános.
- Nagyon szép kor, akkor biztos jó nagy ünnepség lesz. Mit vigyünk neki? Miket szeret? – Eszembe jut, hogy júniusban lesz Chloe születésnapja is, tavaly ilyenkor szerintem pont nem voltunk beszélő viszonyban, idén illene meglepnem valamivel, de ezen még agyalnom kell. Mindenesetre biztosan nem fogom kihagyni, úgyis épp szombatra esik, valakivel biztos el tudok boltolni egy műszak cserét, addig még van időm erről gondoskodni.
- Túl sokat sosem beszéltünk, meg mióta veled vagyok, mindig úgy nézett rám, mintha bármikor képes lenne beverni a képem. Talán családi körülmények között kevésbé lesz morcos. – Nyilván csak félti az unokahúgát, ami tök normális, de valahol jól esne, ha esetleg elfogadna a családja, és ne kezelne mindenki fenntartásokkal. Őt imádják a szüleim, a testvéreim szintúgy elfogadták, a lányaimmal meg alig találkozott, nekik még nem volt igazán esélyük megismerni, és neki sem őket. Akárhogyan is, nem lesz egyszerű időszak, ami elé nézünk, de én próbálok optimista lenni, és hinni abban, hogy menni fog.
- Áhh, akkor biztos nagy a boldogság. – Inkább nem említem, hogy totál nem emlékszem erre az esküvőre, mert a végén még az jönne ki belőle, hogy nem figyelek rá. Egyébként az is lehet, hogy szimplán fel sem hozta, mert tudta, mennyit melózok, hogy behozzam magam.
Elnézek utána, és nyammogom tovább a kajámat, tényleg éhes volt, elég gyorsan túltette magát mindkét fogáson. Amikor visszatér, és megint nekiveselkedik az evésnek, pár pillanat alatt úgy néz ki, mint valami kismalac, a képemre meg jóleső, békés derű költözik, kissé elmélyülnek a nevetőráncaim, a kérdésére pedig csupán megcsóválom a fejem. - Rosszat éppen nem, csak totálisan elcsavartad a fejem. – Akármilyen nehéz legyen, szeretem, ki tudja, lehet jó alaposan meg kell küzdenünk egymásért, hogy ez az egész működjön, de ha időközben feladjuk, sosem tudjuk meg, milyen lehetett volna, ha a viharfelhők elvonulnak.
- Komolyan? Ezt valahogy nem hittem volna róla. – Amilyen erkölcscsősz… és még tőlem félti a lányát. Ellenben nem fogom szidni Chloe előtt, bolond lennék. - Megviselt az a levél? Vagy szükséged volt rá? Nem meséltél még róla. – Fogalmam sincs, milyen valaki sorait olvasni, aki évek óta halott, és ennyire sokat jelent egy embernek. A lurkót én is észreveszem, amúgy bírom őket, a rendelőmbe is sokan jönnek gyerekkel, tudok mit kezdeni velük, Angie lányaival is jól ment a dolog, sajnos a sajátjaimon nem tapasztalhattam meg ezt az időszakot, de még így is pillanatok alatt a szívembe lopták magukat. Imádom a közös reggeliket Mishával, az értelmes eszmecseréinket, azt az érzést, hogy bármit elmondhatok neki, Dia durcizásait, a közös futásainkat és játék maratonjainkat, az óvatos, fontolva közeledéseket, amik után mindig két lépést visszafelé haladunk nagyjából. Megértették velem, mekkora barom voltam, hogy soha nem akartam gyereket. S lám, most Chloe babát vár.
- Másfél órám, szóval legkésőbb egy óra múlva vissza kellene érnem. Viszont holnap este átmennék, ha otthon leszel miután kialudtam magam. Ha van kedved, elmehetünk vacsorázni, vagy bárhová, ahová szeretnél. – Vetem fel, elvégre, azt tudom, hogy kevesli a találkozásainkat, és próbálom jobban szervezni a dolgaimat, most már talán menni is fog, hogy rendeződtek a dolgaim a munkában.

Joel és én. Eddig ebben a kis buborékban léteztem, kéthetente, jobb esetekben hetente találkoztunk, csináltunk valamit, aminek az volt a lényege, hogy megismerjük a másikat, de közelebb aligha kerültünk. Mármint a szerelem, és a szikra megvolt, de a mély beszélgetések, a titkok feltárása? Egy ujjamon meg tudom számolni, hogy hány ilyen esetet jegyezhetünk fel, és egyik sem a közelmúltban történt. Valahogyan a tragédiák, és a vehemenciánk nem engedi, hogy megejtsük a lényegében nélkülözhetetlen elemét a kapcsolatunknak. Tudom-e, hogy reggel, hogy issza a kávét? Nem, mert nem töltöttem vele elég időt. A barátait ismerem, de a múltjába belépő exekről, és kialakult viszonyokról semmit. Tudja-e, hogy mostanában mi foglalkoztat? Nem igazán, mert nem láttam értelmét, hogy beavassam a meglepetés megemlékezés kellős közepéről való lelépése után. Jót akartam tenni, de letörték a szárnyaimat…miért is? Mert nem akartam a terhére lenni. Összeomlott, magába zárkózott, és nem…kurvára nem én voltam azaz ember, aki kihozta a sötétből. A mosolyszüneteink lassan olyan hosszúra nyúlnak, hogy kiesünk egymás hétköznapjaiból. Három hét elteltével meséljem el neki, hogy mikor sírtam, Santos hogyan igyekezett ember felett, hogy magamra találjak? Nem lesz ugyanolyan, már nem tudom ugyanúgy visszaadni. Az étterem megnyitó jut eszembe, és az elejtett titka…Mark szájából kellett hallanom, hogy van két lánya. Kizárt, ahogyan számtalan alkalommal tette, és fordítva is. Menekültem, mert tudtam, hogyha a Davides földrengés utóhatásai elérnek, akkor nem lesz képes felállítani a földről. Elhagyott. Olyan mélyen gyökeret vert bennem az öngyilkossági kísérlet fontolgatása előtti, és utáni időszak, hogy nem tudtam kiirtani a kétely magját. Nem kért belőlem…azóta folyton azon rettegek, hogy melyik lesz az utolsó pillanat, hogy véget vessen a kettőnk közötti kapocsnak. Melyik nap jövök rá, hogy megcsalt, vagy rám unt? A gyerek…hajaj a leginkább taszított tabu témánk, és most itt növekszik a hasamban. A szex, ami az életének nagy részét képezte, de bennem átalakult…annyi feszültség kiváltó oka. Összezördülünk, ha nem ért úgy hozzám, ha elsiettem a dolgot. A terápiák nem értek véget, már nem is beszélünk róla. Nincsen kommunikáció közöttünk, és ebbe vágjak bele száz százalékosan?
- Örülök, ha meg tudod oldani, tényleg. – harapom be az utolsó falatot, de még félig a fejemben létezek, aztán szóba jön egy orvosi konferencia.
- Hmm..még sosem jártam Los Angelesben. Biztosan szép város, és ha igényt tartasz a társaságomra, akkor benne vagyok. – halovány mosoly, a szívem mélyén megmozgat valamit, hogy tervez, mert erre a kórházi tartózkodásom óta nem volt példa. Hol vannak már a régi szép idők…Franciaország csábító gondolata. Egy életet éltünk le január óta, talán igaz sem volt. Csendben majszolok, de mindenképpen felmerül bennem a kérdés a texasi kiruccanással kapcsolatban, hogy mivel akar menni, de makacsul ragaszkodik az autóhoz, és elmondja az előnyeit is.
- Az rengeteg idő, még mindig azt mondom, de előbb a szabadságod legyen meg, és ha ez megtörtént, akkor bizony már tervezhetünk. – pesszimistának tűnhetek, de amilyen sok közös próbálkozásunk volt, és az sikerrel végződött…talán a szkeptikus előnyösebb kifejezés lenne.
- A dédimnek? – hajtom le a fejemet, és felrémlik a két öreg, akiknél boldogabb házaspárt soha nem láttam még, és elfacsarodik a szívem.
- A dédszüleimről azt kell tudni, hogy végtelenül egyszerű emberek. Nem szeretik a csicsás dolgokat, egy farmot vezetnek. Egész életünkben ott voltak, és nem szenvedtek hiányt semmiben. Azt fogom tenni, amihez a legjobban értek. Előveszem a szüleim receptjét, és sütök. Nem vagyok a legjobb cukrász, de a fahéjas csigának eszmei értéke van a családomban. Apa…gondolom én ilyen módon kért bocsánatot anyától, nem tudom a háttér információkat, de nekem mindig ezt csinálták, ha beteg voltam, ha szomorú. A mami imádni fogja. Ha szeretnél becsatlakozni, akkor vehetnél egy szép ajándékdobozt, melybe beleteszem majd a süteményeket. – rágcsálom el a hot dogomat, de máris vágyakozom egy újabb adag után, és valóban nagy kedvem támad, hogy előkeressem a régi receptet, és ezzel kedveskedjek a születésnapjára. Felnevetek az Oliverhez fűződő eddigi emlékein.
- Ez pontosan így van. Nem egyszer akart behúzni neked, de apa szerintem ebben már lekörözte. Csak féltenek Joel…törékeny a családom. Nagy változások vannak, és nem könnyű megemészteni egy elvesztett rokon visszatértét. Jamievel beszélnem kellene…valakinek muszáj lesz utána erednie. – meredek magam elé, fáj, hogy van egy nagybátyám, és eddig nem is tudtam a létezéséről, mármint, hogy életben van. A sírja ott van New Yorkban…anya…nem kerülhetem el azt az utazást, még akkor sem, ha Davidet ott őrzik.
- Azok…Grace a másik fele. Kevés olyan ember van, aki ennyire összeillik. – mélázok el, de megejtem a második kört, a teámmal babrálok, jól esik a hűs, és kezd a gyomrom is megtelni. Fél szemmel figyelem rágcsálás közben, hogy nevet, de nem értem az okát.
- Elcsavartam a fejedet? – pirulok el abban a minutumban, mert mindenre számítottam, de bókra nem. Letörlöm a morzsát, és lenyelem a virslit is, de aztán nem nyaggatom tovább, hogy a kajálással hogyan sikerült elérnem ezt a változást. A levél megemlítése után nyelek egy nagyot, mert megint valahogyan rám terelődik a szó, és ez fura.
- Anya levele jól esett. Utána olvastam el, hogy közölni akartad a cisztákat. Egyedül kellett lennem, de imádtam minden sorát, annyira nagyon szerettem őt. – könny szökik a szemembe, megakad a szó a torkomon, a sós igazgyöngyök gyorsan száguldanak végig az arcomon, és inkább a kis totyogóst figyelem a zöld terület szélén, ahogyan egy galambot kerget.
- Aha…az még egy kis idő… - bólogatok, és csak egy kis idő elteltével emelem rá a kéklő íriszeimet.
- Holnap? A vacsora nagyszerű lenne, még soha nem voltam ennek a tetején…este biztos szép a kilátás, de lehetetlenség asztalt foglalni. – megadóan mosolyodom el, az arcomba fújja a szél a hajamat, és kénytelen vagyok egy-két perces hadakozással eltűrni, mire veszek egy mély levegőt, és összegyűröm a második szalvétámat is.
- A gyerek nagy felelősség… - kezdenék bele, de egy kis elterelésként megint a picire nézek, és csak utána kezdek bele, ha már elég bátornak érzem magam hozzá.
- Időt kértél…olyan sokszor már. Az érzéseink kimondásánál, az összeköltözésnél, a babatémánál, miközben tudjuk, hogy a bizonytalansággal van a gond. Nem elég erős a kapcsolatunk egy gyerekhez, a házassághoz, sem az összeköltözéshez. – fújom ki óvatosan a levegőt, hogy összeszedjem a szétgurult gondolataimat.
- Én szeretném, és nem hezitálnék…ha látnám értelmét, de most…. – rázom meg a fejemet, és félek ez most jobban fog fájni neki, mint bármi más. - …közbeszól az, amitől a legjobban tartottunk. A közös jövőkép. A két lányod szerves részét képezi az életednek. Misha nagyon kedves, de távolságtartó…Dia pedig nem kedvel. Nem kérhetem tőled, hogy választás elé állítsd őket. Nemrégen estek át egy tragédián, nem szeretném, ha miattam úgy éreznék, még egy veszteséggel számolniuk kell. Egy féltestvér, egy kisbaba…sok időt elvesz. Egy lakásban lakni azt jelenti, hogy velük is megosztanám a hétköznapokat, és némi szimpátia nélkül ebbe én nem fogok belemenni. Nem akarok úgy kelni a közös fészekben, ami ráadásul a te lakásod, hogy szúrós tekintetek kereszttüzében vagyok. Nem szorgalmaztad az elmúlt időszakban sem a közös programokat, hogy jobban megismerjem őket, félek most már erőltetettnek tűnne. A másik probléma, hogy én tölteném velük a legtöbb időt a munkád mellett. A magánpraxis, és a kórház…mi lesz, ha kineveznek osztályvezetőnek? Így is kevés időt találkozunk… - törlöm meg a szememet, mert közel kerültem megint a síráshoz.
- Emlékszel a Daisy-re való vigyázásra Dallas után? Én leszek az anyja, de nem szeretnék az egyedüli szülője lenni. Ennyi munka mellett, hogy lesz időd mindenre? Tudom, hogy mennyit jelent a munkád…az életed. – potyognak a könnyeim, és a ruhám szélét babrálom.
- Nem tartom jó ötletnek az összeköltözést, így nem. Hogyan lehetne mégis megoldani…fogalmam sincs. Ott van még számtalan más is, az éttermem, a problémáim…rettegek attól, hogy elhagysz megint, ugye tudod? Kicsit úgy érzem magam, mint a lakásomon, mikor nem kértél a szerelemből, ha ez olyan, amilyen. Most a gyereked hordom a szívem alatt Joel. – csillogó tekintetembe annyi fájdalom vegyül, ami elmondja helyettem az eltelt időszak kételyeit, és bizonytalanságát.