Kantin (kórház)

Pocsék napom volt. Sokan azt hinnék, hogy túlzok, mert kórházban vagyok, gyógyulófélben, de ez nem igaz. A helyszín maximum csak még jobban hozzájárult ahhoz, hogy az első éjszakám után kijelentsem, hogy többet nem akarok egyetlen percet sem itt tölteni. Mikorra is kellene visszarepülni az időben? A pontos dátum a hajnali három óra lenne, amikor egyedül aludtam a szobámban, és egy hörgés rémisztett fel. A szemhéjaim úgy pattantak ki, mintha nem is aludtam volna odáig. A takarómat még jobban magamra húztam, hogy ne halljam ezt a borzalmas hangot, de akármennyire is küzdöttem a hang nem halkult el, hanem felerősödött. Az orvosi utasítás ellenére felültem, és a telefonom után kutattam a sötét szobában. Valakit behoztak volna mellém? Igen, ez lett volna az ésszerű magyarázat, de azonban ahogyan egy kicsit kitisztultak a kép, már jól tudtam, hogy a folyosóról érkeznek ezek a borzalmas zajok. Egy kis sustorgás követte, aztán meg csend. Ez a csend rémisztőbb volt, mint eddig valaha. A rettegés hulláma járta át minden porcikámat, amikor eldöntöttem, hogy az ügy végére járok. A tappancsoktól megint megváltam, de most már tudtam, hogy a mi a teendő, hogy ne rontsanak rám. Szépen felálltam, és a monitort is kikapcsoltam, és bizony a rossz páciensek között számon tartva leállítottam az összes létező berendezést a termemben. Óvatosan dugtam bele a lábamat a papucsomba, és álltam odébb. Először csak az ajtóra tapasztottam a fülemet, és úgy hallgatóztam, aztán amikor tisztának véltem a terepet, akkor résnyire nyitottam ki az ajtót, és egy vizsgálóasztalt tekintettem meg odakint. Már hajnalodott, így némi fény vetült ide is, de a kép, ami fogadott bármennyire is sötét lett volna, örökre az agyamba vésődött. Egy félig letakart testet toltak éppen a patológia felé. A fiatal nő üveges tekintete a semmibe meredt, és hollófekete haja még inkább azt a benyomást keltette, hogy már régen nem ehhez a világhoz tartozik. A két ápoló akkor takarta be a fejét is, amikor észrevették, hogy őket figyelem.
- Menjen vissza. Ez nem magának való dolog, és különben is aludnia kellene. – nem ellenkeztem én, sőt szinte egyből be is csuktam az ajtót, de a képet már nem bírtam kiverni a fejemből. Beleivódott az agyamba a nő arca, és egyből összeroskadtam az ajtónál. Ülésbe csúsztam le, és a hátamat a tokos nyílászárónak támasztottam neki. A hajamba túrtam mindkét kezemmel, és legszívesebben kitéptem volna a hajamat a hajhagymáikkal együtt, de helyette csak néma zokogás tört rám. Nem jöttek könnycseppek, és nem bírtam igazán megemészteni sem a dolgot. Mi zajlott le bennem? Csupán édesanyám vonásait, és utolsó halálhörgését azonosítottam az előbb elhunyt nőjével. Két éve fojtottam el ezt az érzelmet, de most képtelen voltam magamban tartani, és az örvénylő felszín alatt kontrollálni. Miért utáltam kórházban lenni? Mert itt a halált még közelebb éreztem magamhoz, mint bárhol máshol. Még a temetőben sem kísértett ennyire a sors, és az a nyamvadt kaszás. A halál angyala mindenhol jelen volt, de legfőképpen az olyan helyeken, mint ez, ahol percenként dől el egy sors, és ér véget egy élet. Hosszú percekig szótlanul ültem a földön, és a térdeimet átölelve ringattam a testemet előre és hátra, mintha ezzel a mozdulattal megvédhetném magam a széteséstől. Minden porcikámat egyben akartam tartani, hogyha felkel a nap, akkor ne legyek árnyéka önmagamnak. Apa és Amy is meg fognak látogatni, de így nem láthatnak. Talán az lenne a legjobb, ha megkérném őket, hogy ma ne tegyék meg. Apa azt hiszi, hogy túl vagyok már anya halálán. Két éve történt, de nekem olyan, mintha tegnap esett volna meg. Az ablakon beszűrődő fényből már tudtam, hogy nemcsak perceket töltöttem a földön, hanem valószínű órákat is, mert a végtagjaim elgémberedtek, és a combjaim elzsibbadtak annyira, hogy nehézséget okozzon a felállás. Botladozva tértem vissza az ágyamba. A reggeli vizitre csak félig-meddig emlékszem, amikor dr. Stevens mosolyogva megjelent a szobámban, de amint meglátta, hogy milyen állapotban vagyok, már nem is forszírozta, hogy vidám oldalát mutassa nekem. Nem szúrt le, de még csak nem is bántott. Egyszerűen meghallgatott, és a mellette álló nővérnek azt suttogta, hogy ma nem igazán lenne jó, ha látogatókat fogadnék. Kedvesen érdeklődött tőlem, hogy történt-e valami az éjszaka, és szükségem lenne-e egy kis nyugtatóra, hogy aludni tudjak. Megráztam a fejemet, és csak egy teát kértem, amit fel is hozatott, de többet nem piszkált, és ezért hálás voltam neki. Talán mégis akadnak még jó orvosok ebben a kórházban, és nem kell abból kiindulnom, ahogyan az este viselkedtek velem. Néhány órával később, amikor már teljesen világos volt a szobámban, akkor felültem, és meglestem a telefonomat. Apa megkérdezte, hogy biztosan ne jöjjön-e be hozzám ma, mert a főorvos telefonált, hogy egy kis pihenésre, és nyugalomra lenne szükségem. Megírtam neki, hogy igaza van, és majd holnap meglátogathat, de ma nem érzem jól magam. Nem is hazudtam neki, hiszen tényleg nem voltam a helyzet magaslatán. Kicsivel később egy másik nővér jött be, hogy a hogylétem felől érdeklődjön, és egy kis teát, meg pirítóst is hozott fel nekem, de nem volt étvágyam.
- Elmehetek sétálni egyet? – érdeklődtem meg tőle, mire bólintott, és megkérdezte, hogy nem lenne-e szükségem társaságra, vagy egy tolókocsira. Megráztam a fejemet, és a pongyolám után nyúlva belebújtam. Erősen összehúztam magamon, és elindultam kifelé. Még nem volt célom, hogy merre is menjek, de legalább már nem erőszakoskodtak velem. Egy központi helyre vágytam, ahol meghúzódhatok a háttérben, de közben emberek vesznek körül. A kórház kantinja tűnt a megfelelő célnak erre. Hamarosan útbaigazítást kaptam, hogy merre is találom. A folyosón előrehaladva egy kisebb csoportra lettem figyelmes. Nem értettem, hogy mi ez a nagy felfordulás, de nemsokára megértettem, hogy miből fakad ez. Egy férfi körül gyűltek össze a kórház dolgozói, és olyan szeretettel köszöntötték, hogy egyértelművé vált, nem egy átlagos beteg lehet. A kíváncsiságom feléledt a rossz kedvem ellenére is, és megkerülve a tömeget kerestem a tekintetemmel a forrást. Végül, mikor megláttam, hogy ki az, lefagyott minden körülöttem. Ott álltam esetlenül egy kicsit hátrébb húzódva, és Őt figyeltem. Az egykori gyermeksebészt, volt kollégái gyűrűjében, legjobb barátjával karöltve. Kedvesen beszélgettek vele, érdeklődtek a hogyléte felől. Összehúztam a pongyolám kötőjét, és a sokk hatására a szám elé kaptam a kezemet. Egy idő után, mintha észrevette volna, hogy én is ott vagyok és őt figyelem. Akkor végre találkozott a tekintetünk. Az a pillantás, az az ismerős nézés. A gyerekkorom hőse, az istenített rokon. Viszontláttam benne elvesztett édesanyámat. A sós könnycseppek maguktól buggyantak ki kéklő íriszeimből, és még mindig nem fogtam fel, amit a két szemem látott. Oliver Storm felébredt. A nagybátyám élt.  

Az előbb történtek eléggé mélyen belekaptak a lelkem hegébe, és ismét felszakították a sebet, melyről azt hittem már beforrt. Édesanyámat nem tudom elfelejteni, de az idő megszépítheti az emlékeket vele kapcsolatban, és nem kell arra gondolnom, hogy milyen soványka, és beesett arcú nő volt a halálos ágyán. Zöld íriszeiben már nem tündökölt az a fény, ami szebbé tette a napjaimat. Átvettem tőle a fény szerepét a családban. Én lettem a reménysugár, aki fogta a kezét az újabb kemonál, és biztattam, hogy végigcsináljuk. Feladtam az utazásaimat is, hogy mellette lehessek az utolsó időkben. Apa próbálta tartani magát, de mégis én lettem az, aki az utolsó szívdobbanásig az ágya mellett ült, és nyugtató szavakkal segítette át a másvilágra. Úgy kellett itt hagynia ezt az árnyvilágot, hogy biztonságban tudjon minket. A szívem ezer darabra hullott szét, és nincs az a ragasztó, mely gyógyír lehetne erre. A családunkban nem az első tragédia volt már, hiszen a nagybácsikámat súlyos autóbaleset érte, és kómába esett. Az első három hónap kritikusan telt el, mert mindenki azt várta, hogy magához fog térni, de mégsem történt meg. Az agyi funkciók nem lassultak, így aggodalomra nem volt ok, de mégis meddig csinálhattuk, hogy gépek tartsák életben? Lelkiekben készültem a következő csapásra, de helyette csoda történt.
A neurológián töltött estém a fagyizást leszámítva borzalmasan alakult, ezért nem érthette Joel, hogy miért kínszenvedés nekem minden perc, amit az ágyhoz szegezve kell töltenem egy fehér kórterem keretei között. Rettegtem, hogy a halál engem is utolér, és fiatal korom ellenére a jussát követeli. Nem álltam készen, hogy feladjam az életem, de elgondolkodtam azon, hogy mekkora az esélyem rá, hogy hajlamos legyek egy súlyosabb betegségre, mint a leukémia? A számokkal, és a százalékokkal játszottam el, miközben a kantin felé vettem az irányt. Nem vágytam kimondottan társaságra, de kerülni szerettem volna a magányos perceket, hogy nehogy még jobban beleássam magam a depresszióba. A nagy zűrzavar, és a rengeteg ember örömteli ujjongása sértette a fülemet, és már bántam, hogy lenéztem ide, talán a parkba kellett volna kimennem. Már éppen elhatároztam volna, hogy itt hagyok mindent, mert idegennek, kívülállónak éreztem magam egy összeszokott csapat közepén, amikor megláttam Őt. Nem a nagybetűs Ő, aki levesz a lábamról, és ellovagolunk a naplementébe, hanem az a férfi, aki apám helyett apám volt, és nem a gépekhez kötve feküdt pár emelettel feljebb. Miért nem szóltak róla, hogy magához tért? Miért hagytak függőben? Hát nem érdemeltem volna meg, hogy tudjak róla? Az én nagybácsikám. Szükségem van arra, hogy átöleljen, hogy valaki mellettem álljon, ha összetörök.
Megáll az idő körülöttünk, és nem számít, hogy mi zajlik a kantinban. Ő engem néz, én őt, és így létezünk ketten. A lelkem húrjai életre kelnek, és az ismerős dallamot játszva csábítják hozzám. Rokonok vagyunk, vér a vérből, hús a húsból. Nem tagadom, hogy az idő kissé elkoptatta a róla kialakított képemet, de a valóságban sokkal intenzívebb minden. Az arcvonásai, a tekintete, a homlokán ékeskedő barázdák, az ajkainak íve. Felpillantok rá sűrű szempilláim alól, és lélegzetvisszafojtva várom, hogy elérjen hozzám. A hangja. Istenem mennyire hiányzott egy kedves szó, ez a mély, és simogató meleg, ami szétárad bennem, ha ő beszél hozzám. Az az este jut eszembe, amikor édesanyámmal karöltve meséltek nekem. Férfi és nő, de nekem szinte egyek voltak.

- Chloe szívem nem unalmas már egy olyan hercegnő története, aki lenyel egy almát, és megmérgezik? – anya mosolyogva túr bele barna hajzuhatagomba, és magához ölel, miközben a másik oldalamon Ollie bácsi fekszik, és a történet elejére lapoz.
- Anya olyan izgalmas. A vadász az erdőben, és a sok kaland, amit a hét törpével él át. Szeretném, ha értem is így harcolna majd egy herceg, mint Hófehérkéért. Az élet is lehet ilyen izgalmas? – pillantok fel a hozzám hasonló kék íriszekbe, amikor anya egy puszit ad az arcomra.
- Rajtad áll, hogy milyen életet fogsz élni. Ha tündérmesét szeretnél, azt is megkaphatod, csak a valóságban nem úgy fog zajlani, ahogyan a könyvben, igaz Oliver? – pillant az öccsére, én pedig átfordulva hozzábújok a nagybácsikámhoz, és széles mellkasának dőlve letekintek a színes Walt Disney történetre.
- Ollie bácsi leszel az én hősöm, mint Hófehérkének a herceg? Megmentesz a csúnya mostohától? – vigyorgok, miközben az első fogam éppen hiányzik. Két napja járt nálam a fogtündér, és vitte magával, de cserébe egy meseszép sütibabát hagyott itt nekem. Biztonságban érzem magam. A nagybácsikám elűzi a rossz álmokat is, ha apának dolgoznia kell. A mindennapi hősök a közvetlen környezetünkben élnek.

Visszatérve a jelenbe már nem az a kislány vagyok, aki pár évvel ezelőtt, de még mindig hiszek a tündérmesékben. Anya természetesen nem hazudott, mert az élet magában is egy izgalmas kaland, csak nem éppen úgy megírva, ahogyan a mesekönyvekben szerepel. Nem kell szuperhősnek lenni ahhoz, hogy felnézzünk valakire, és példaértékűvé váljon a szemünkben. A nagybácsikám orvos létére a legjobbak között volt, és úgy vigyázott rám, mint évekkel ezelőtt. Az ígérete nem illant el, csak éppen nem tudta betartani.
- Oliver.. – hangom egy kisegér cincogásához hasonlít éppen, amikor ezer kérdéssel bombáz. Földbe gyökerezett a lábam a viszontlátás pillanatában, és nem hiszem el, hogy tényleg felébredt. Egyedül az ölelése, és a személyes kontaktus az egyetlen bizonyíték erre. Kismajom módjára kapaszkodok bele a meleg és szoros ölelésbe, és hagyom, hogy az érzelmek elárasszanak. Ismét kislánynak érzem magam a karjai között, és nem bírok megszólalni. Hiányzott a nevetése, az ölelése, az együtt töltött idők, de legfőképpen Ő maga.
- Köszönöm. – szipogok bele a pólójába, és sajnálom, hogy eláztatom könnyekkel, de valamiért a könnycsatornám újabb gyöngyszemeket termel, és a sírás jön magától.
- Igen, megiszok veled egy teát. A kávét majd máskor. – válunk el egymástól, de nem akarom, hogy túl messze kerüljön tőlem, ezért arra a székre huppanok le, ahova meginvitált, és idegesen kulcsolom össze az ujjaimat. A narancslére most nem vágyom, de hamarosan meg is érkezik, és leül velem szemben. Olyan fura megint látni, hallani magától lélegezni, beszélni, járni.
- Oliver… - csúsztatom a tenyeremet a kézfejére, és rá is kulcsolok. A könnyeket nem tudom megállítani, hiszen felesleges is lenne.
- Annyira hiányoztál. – remeg meg a hangom, de megajándékozom egy aprócska mosollyal.
- Mióta elment azért imádkoztam, hogy legalább te felébredj…mikor történt mindez? – célzok a csodás magához térésére, mert nekem senki nem mondta el, még apa sem, pedig ők tényleg jóban vannak.
- A neurológián fekszem, mert agyrázkódást kaptam. Nem túl kedvesek a nővérek, és a fiatalabb orvosok sem odafent. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet. – lehorgasztom a fejemet, és a hüvelykujjammal rászorítok a kézfejére. Úgy kapaszkodom belé, mint az egyetlen mentsvárba jelenleg, ami megvédhet ettől a helytől, és az emlékektől.

Gregory & Raina

Raina & Bennett