Kantin (kórház)

A szokványos ügyeleti idő alatt, én rohangáltam a neurológián, mert az alattam tevékenykedő okostojások egy része kidőlt, vagy arra hivatkozott, hogy tanulnia kell a közeledő vizsgájára. Úgy jártam és keltem a rezidensek között, mint egy félisten, mégsem éreztem magam annak. Nem volt egyetlen potenciális jelölt sem, mióta elhagytam Anchorage-t. Visszasírtam-e a téli tájat, a jobban felszerelt kórházi részleget? Nem bírtam Seattle-t, az esőt, a tömeget, de legfőképpen ezt a semmilyen időjárást. Nem rám vallott, hogy egy átlagos metropoliszban gyökeret verjek, de a családom szálai idekötöttek…vagyis egyelőre maradnom kellett. Jasonról némi hírmorzsa állt csak a rendelkezésemre, de kitartóan kutattam a kisebb Lester ivadékot. Tudnom kellett, hogy életben van-e, mert nélküle félembernek éreztem magam. Lassan öt éve pengettem a hétköznapjaimat a sivár jelenben, és abban a tudatban léteztem, hogy odakint éppen egy sikátorban, vagy egy földalatti csatornarendszerben ugyanúgy rám gondolnak. Nem ringattam magam álomvilágba azt illetően, hogyha viszontlátom az eltévedt rokont, akkor jobb körülmények között fog élni, mint én. Az égvilágon mindenem megvolt, pénz, ház, fergeteges autó, de az igazi értékeket a család jelentette. Egy idegen környezetben mi is csak idegenek voltunk.
- Dr. Lester már minden beteget ellenőriztem, van még feladatom, vagy elmehetek tanulni? – ezektől a kérdésektől borultam ki. Nem láttam a tenni akarást, a vágyódást a tudás megszerzése után. Egyetlen orvostanonc sem akadt, akire figyelmet fordítottam volna. Nem lehettem olyan szerencsés, mint Leevy esetében, de sajnos a mi kapcsolatunk sem végződött jól. A tehetsége páratlan volt, de nekem jönnöm kellett, mert hívott a kötelesség, avagy a belső megfelelés azt illetően, hogy megtaláljam az öcsémet. Könnyedén fontam össze a karjaimat, és mértem végig az átlagos IQ-val rendelkező kísérleti alanyt. Nevezhetjük Sissy hercegnőnek, ha már a nevére úgysem emlékszem, vagy egyszerűen nem vagyok kíváncsi rá.
- Maga szerint egy orvos mitől lesz jó orvos? – mértem végig hetykén felszegett állal.
- Attól, hogy meggyógyítja a betegeket. – pontosan ettől a választól tartottam. Ms. Barna nem tűnt ki semmivel a tömegből, és már nagyon untam, hogy módosított génkezelésen átesett diákokat kellett okítanom a megfelelő hozzáállásról.
- Ó, most éppen azért, mert nincs sürgős esete, és nem riasztották, már úgy gondolja, hogy jár a szabadidő? Az egyetem alatt még másodállásom is volt, sőt a kórházi gyakorlatom mellett egy iskolás testvérről is gondoskodtam. Akkor tanulhattam a vizsgákra, ha elcsíptem egy kis időt az alvásra szántból. El vannak kényelmesedve, fogalmuk sincs róla, hogy mit jelent az éjszakázás, vagy az emberi életekért való küzdés. Ms., mert a doktor titulust nem fogja az én számból hallani, távozhat…de fogadjon meg egy tanácsot. Válasszon másik szakirányt, mert itt nem fog befutni. Eredménytelen jelöltekkel kihal az utódlás. Rohadt unalmas már, hogy a magadfajtákkal foglalkozzak. Szedje a virgácsait, és ne is lássam már a műszak végéig. – unottan ásítottam egyet, hogy a tudtára adjam, egyáltalán nem tetszik a véleménye, sőt, ha rajtam múlik, valóban nem fogja betenni a lábát erre az osztályra. A vészhívóm egy újabb eset érkezését jelezte, és nemcsak az én tekintetemet vonzotta a csipogóm, hanem a nebulóét is.
- Menjen…várja a tanulmány. Szerzek másik rezidenst, akit érdekel a dolog. Hmm…érdekes eset lesz. – vettem ki a nadrágom korcára erősített készüléket, hogy leolvassam a nekem szánt üzenetet, majd a lift felé siettem. Még akadt jó néhány perc, így várakozva feszültem neki az ajtónak, amikor a csengő jelzésére kinyílt az ajtó, és a biztonsági őr egy férfit nyomott a falhoz.
- Az én fiam, érti? Megölte az a némber. Nem teheti ezt velem, gyalázatos, ahogyan ebben a kórházban a hozzátartozókkal bánnak. Nem megengedett, be fogom perelni magukat. – kissé felszaladt a szemöldököm, hogy mégis mi a franc történhetett hajnali fél háromkor, ami ekkora visszhangot keltett.
- Jó estét Scott. – biccentettem az éjjeli őr felé, aki még mindig erősen szorította hátra a másik úriember kezét, aki úgy fröcsögte a szavakat, hogy egy adagot még én is kaptam belőle.
- Maga is egy gyilkos, az összes orvos az. – bökött rám vádlón. Az empatikus énemet valahol Oroszországban hagytam, és nem tűrtem el, ha valaki ok nélkül szapult, vagy éppen nekem címzett esetleg egy olyan kirohanást, amihez semmi közöm nem volt. Panasz még nem érkezett rám…mindenesetre ebben a kórházban nem, ezért is lepett meg, hogy a darts táblája lettem a pasasnak.
- Mr…elnézést, de erős kifejezés egy osztályvezetőt gyilkosnak nevezni, ha éppen semmi köze a kedves rokonának a halálához. Fogadja őszinte részvétemet, de ez a viselkedés nem felel meg az etikai normáknak egy kórházon belül. – fújtam ki a levegőt, és a képzeletbeli port töröltem le a fehér köpenyem szegélyéről. Nem tudom miért, de nem a földszinten kötöttem ki, hanem a sebészeten, amikor kinyílt az ajtó. Kipillantottam a folyosóra, de kihalt volt, kivéve némi siránkozást, és a férfi újabb agresszív megnyilvánulását, amikor utánam kapott, vagy lehetséges, hogy a felvonó ajtaja után, de rögvest kiszálltam. Amennyiben az átlagos énem hozom, akkor még integettem is volna neki, de nem maradt annyi időm, és a két delikvens ott maradt a zárt térben.
- Mi a fene? – az osztályomon kívül csak akkor fordultam meg itt, ha Nortonhoz jöttem le, de mostanában vele is lazább lett a kapcsolatom, csak Jamiet lehetett rávenni valami hülyeségre. Pár lépést tettem csak, és már úgy voltam vele, hogy el is fordulok, ha nem vettem volna észre a szőke hajzuhataggal megáldott nőszemélyt az italautomata falának dőlve. A tekintetemet úgy vonzotta, mint a mézes bödön, de nem azért, mert annyira kiemelkedően szép lett volna, hanem mert a lábfejei csupaszok voltak, és kékek.
- Mit csinál ott a sarokban gubbasztva? – ostorcsapásként zengte be a hangom az előteret, de a zümmögést nem tudta elnyomni, ami az automatából szállt fel. Nem akartam éjnek-évadján üvölteni, ezért szépen közeledtem felé, és leguggoltam, hogy egy szemmagasságba kerüljünk. Nem ismertem, még nem is láttam a kórházban, de ez nem csoda, mert alig jártam ide.
- Mi az, amit el akar rejteni az alkarjáról? – böktem az elmaszatolódott szövegre, amikor észrevettem a különös viselkedését. A szemei többet árultak el, mint gondoltam volna, nem beszélve arról, hogy feltűnően tartózkodóan, sőt elutasítóan húzta össze magát. A csipogóm jelzése szakította félbe a mélázó pillanatot. A mentő két percen belül itt lesz, és el kell látnom a beteget.
- Van most dolga…dr. – kerestem a köpenyére akasztott névtáblát, de nem találtam, vagy csak már nekem volt csőlátásom.
- Jöjjön velem. – nyújtottam felé a kezemet, és vártam, hogy belém karoljon. A beszélgetésre nem maradt idő, hiszen a páciens volt az első, és mennünk kellett, ha csatlakozni kívánt hozzám.
- Mit tud az epilepsziáról? – támaszkodtam meg az egyik kezemmel térdkalácsomon, és úgy hallgattam végig, ha volt bátorsága megszólalni. Mindenesetre a mezítlábas eset már így is felkeltette az érdeklődésemet. Mégis melyik gyakornok szaladgál a folyósokon cipő nélkül?

A sebészet nem jelentett számomra kihívást, az összefoltozás, a fekélyes betegek ellátása nem hozott lázba. Mindig is egy magasabb dimenzióba vágytam, hát nem csoda, hogy a katonaorvosi múltam után egyszerűen belevetettem magam a kutatásba, és úgy ittam a tudást, mintha egy vízfolyam éhező gyermeke lettem volna. Nem tagadtam akkoriban, hogy a munka háttérbe szorított minden mást, de talpra kellett állnom a háborúban megélt rémek, és a múltamat jelentő sebek kiléte után. A lelkem nehezebben lépett a megújulás útjára, mert nem láttam értelmét, hogy hosszabb távon foglalkozzam a mentális felépülésemmel, és ez csúnyán visszaütött a mindennapokban. A rémálmok, az agresszív dühkitörések kezelésére gyógyír dukált, de sokáig kerültem a pszichiátriai beavatkozását. Mondván úgy sem vagyok őrült, én magam is tudom kezelni a helyzeteket. De nem tudtam. A vegetatív idegrendszerem lassan elsorvadt, már a koncentrációképességem is jócskán a normális szint alatt járt, amikor megfogadtam a szakmai tanácsot, és gyógyszerekkel altattam el magam. A függőség hamar jön, de nem akartam áldozatává válni, ha nem muszáj. Ezeregy megoldás rejlett fel előttem, de egyedüli megnyugvást a két kutyám hozott a későbbiekben. Nem hittem az efféle terápiákban, de szépen lassan egy képzett eb mellett rájöttem, hogy nekem ez a fajta „kommunikáció” jobban megy, mintha órákon át ülnék egy semleges színű rendelőben, és az érzéseimről kellene beszélnem. Nem ment, és nem is erőltették, mert Mephisto, az akkori segítőm által visszatértem az élők sorába. Nem is volt kérdés, hogy ezután lázas keresgélésbe kezdtem, és végül két husky tulajdonosává váltam. Az emberek nem érthették, nem is voltak kíváncsiak rá, de nekem megszületett az új életfilozófiám.

A gondolataim szövevényes hálózatában arra leszek figyelmes, hogy valaki a közelben mocorog, és elűzi a fejemben kavargó sokaságot. Lassú, de határozott léptekkel közelítem meg az ital automatát. A zümmögésen kívül eleinte nem is tűnik fel semmi, de aztán két csupasz lábfej bukkan elő a semmiből. Formásak, de kétségkívül kezelésre szorulnak, és a tulajdonosuk fittyet hányva a kórházi szabályzatra, gubbaszt a masina mellett. Nem felejtettem el, hogy hamarosan jelenésem van a mentőbejáratnál, de addig még akad néhány percem, hogy a végére járjak az ügynek, és kiderítsem, hogy ki ez a kislány. Felfelé vezetem a pillantásomat a szétzilált külsőn, mert nem az ápoltság jut eszembe elsőre róla, de aztán megállapodik a tekintetem a szőke hajfürtök végén, és az azt keretező ovális arcformán. Fiatal és üde, ez az első ép megnyilvánulásom, kivéve a kékülő ujjakat. Nem is figyel rám, a kérdésemet, mintha meg se hallotta volna, úgy merül bele az alkarjára írt kis szöveghalmazba. Nem tudom elolvasni ekkora távolságból, és éppen le is törli, szóval esélyem se marad megfejti a kis titkát. Tüzetesen keresem a kitűzőjét, bízom benne, hogy nem annyira zöldfülű, hogy a gólyák táborát erősítse, de egyre jobban úgy tűnik, hogy sajnos a másik lesz igaz, és közel sincs ahhoz, hogy rezidens legyen belőle, azonban mikor leguggolok, és a kezemet nyújtom felé, legalább már rám figyel, és így egy szemmagasságba kerülünk.
- Ezért pedig a kezére írogat. Elmés…és nem a megszokott, de valóban jó dolog, ha így próbálja meg kisakkozni, hogy mi lehet a baj. Az új tüneteket is felviszi? – vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, és bár nem látszik, de a pillantásom odasiklik a szétmaszatolt tintafoltra.
- Mielőtt azonban segítene az ismerősén, jó lenne, ha egyeztetne egy szakorvossal is, csak a biztonság kedvéért. – sokat sejtetően mosolyodom el, mert nem hiszem el teljesen, amit állít, de ki vagyok én, hogy felülbíráljam őt. Nem is hozzám tartozik, és amíg nem okoz nagyobb kalamajkát, szemet is hunyok a kis incidens felett. Oszd meg és uralkodj, és ő nem a Lester rezidencia alá lett besorolva.
- A fenébe várjon… - ezt már nem hagyhattam figyelmen kívül, mert nem sok volt a mentő érkezéséig. A feladatom, hogy ott legyek, és ellássam a behozott beteget, ki tudja, milyen állapotban van, csak a kódból kiolvasva jöttem rá, hogy epilepsziához lesz szerencsénk. Milyen jó érzés, ha az ember éjszakai ügyeletet vállal. Nincs megállás, és a másik hercegnő bánthatja, hogy fontosabbnak tartotta a vizsgára való felkészülést, mint a valódi vészhelyzet ellátását. Mindenki a saját kárán tanul, ezért nem is vagyok rest rákérdezni, hogy van-e valami dolga az újonnan talált kórházi alkalmazottnak.
- Köszönöm a felvilágosítást Dr. Havilliard, így megjegyzem, hogy még gyakornok, és nem rezidens. – némi segítség árán, de még bírok guggolni, de amint az én nevem kerül terítékre, már szinte mosoly játszik a szám szegletében.
- Igen…én egy kicsit feljebb állok a ranglétrán, mint a gólyák nagy része. – jegyzem meg, de magától is elolvashatja, hogy ki vagyok. A figyelmemet nem kerülheti el a kitörő örömujjongás, de csak a finomított változata annak.
- Bizony, el ne árulja, hogy erre jártam, mert a fejemet szedik le. Nem szokásom errefelé járkálni, máshol van rám szükség. – nem bírom ki, hogy ne viszonozzam ezt a boldogságot, ami kiül az arcára. Régen örültek ennyire nekem, vagy a fejemben létező elképzelésnek, hogy valaki képes még annak örülni, hogyha egy szakorvosba szalad bele, és nem fejvesztve menekül előle.
- Neurológus, bíz meg osztályvezető is, egy rövid ideje. Megcsappantak a kórházi részleg vezetői. – egy erőteljes lendülettel rántom fel őt is, hogy aztán elengedjem, és ismételten szemügyre vegyem, de majdnem kimegy a fejemből, hogy odalent várnak ránk. Egy esélyt megérdemelne vajon a kislány? Próbára is teszem azon nyomban, és felteszek neki egy kérdést. Ha a helyes válasz érkezik a szájából, akkor megengedem neki, hogy velem jöjjön. Jobb dolga úgysem akad, és ez egy kihagyhatatlan ajánlat. A nagy rohanásban nincs annyi idő rá, hogy az újoncokat tanítsuk, és a kedvem is jócskán megcsappant a sok degenerált láttán, de íme, egy új husi. A reflektálás a másodperc törtrésze alatt eljut a hallójáratomba, és összefűzött karral hallgatom végig, miközben a lábára erősíti a zacskót. Nekem az már csak az marad. Szóvá kellene tennem, hogy vegyen fel cipőt, de arra nincs már idő.
- Kitűnő, mintha megint az egyetemen lennék, micsoda kielégítő válasz. Olyan régen hallottam valami értelmeset. – bólintok elismerően, mert felcsillan a remény. Nem fogok egyedül meghalni abban a tudatban, hogy nem vihette tovább valaki a tudásomat. Nem ismerem az előttem álló hölgyeményt, de már most több okosságot mondott, mint a másik szeleburdi. A liftig meg se állok ezek után, jön magától a kis nebuló, de amint kinyílik az ajtó, és beszállnék, még kérdez valamit.
- Nem hiszem, hogy van idő már rá… - válaszom meg, de hamar felhagy a dilemmázással, és követ a felvonóba.
- Jöjjön utánam, a kettes bejárathoz megyünk. A rohammentő jön. – közlöm a tényeket, és felöltöm a komolyságot. Viccnek itt már nincs helye egyelőre, így amikor kitárul előttünk az ajtó, és a földszinten kötünk ki, szinte rohanva teszem meg az utolsó lépéseket, de a szirénázó kocsinak a hátuljából éppen akkor tolják befelé a betegünket már.
- Dr. Lester… - biccent felém a mentőorvos, és két további tiszttel együtt tolja befelé a hordágyat.
- A húszas évei elején járó fiú, az utcán esett össze, és a rángatózás miatt két arra járó gyalogos hívta ki a mentőket. A vérnyomása ingadozó, a testre kiható tónusos görcsrohamot tapasztaltunk. A helyszínen adtunk neki intravénásan carbamazepint, és utána a tünetek el is múltak, de a tudatállapot még nem tiszta. – azonnal leveszem a nyakamból a sztetoszkóptestet, és a fülembe akasztva hallgatom meg a szívverését menet közben.
- A kettes vizsgálóba vigyük. – mutatok az ajtók felé, és a kezdeti életfunkciók ellenőrzése után, már el is mosolyodom, mert a páciens kezd magához térni.
- Jake…ugye nem? – néz rám az ismerős zöld szempár tompa tekintettel, mire visszahelyezem a nyakszirtemre a fonendoszkópot.
- De, haver…elragadtak a természetfeletti erők. – szorítom meg a kézfejét, és a mellettem haladó hölgyeményre nézek, amikor beérünk a vizsgálóba.
- Jeff, bemutatom neked dr. Havilliardot, ma ő fog nekem segíteni. Háromra tegyük át. – irányítom a teamet, és amint ez megtörténik, azonnal a segédem felé fordulok.
- Igaza volt, szükségünk lesz egy EEG-re, de ha az nem mutat ki semmit, akkor mi a következő lépés? – pillantok az újdonsült jobb kezemre, de Jeff szakít félbe.
- Orvosjelölt? Mit fog… - a két mentős távozik, és feltűnik a reverenda, ami a fiatal férfit takarja.
- Mit fog szólni ahhoz, hogy papnövendék vagy, és epilepsziás rohamaid vannak? Nem tudom, kérdezd meg tőle. – vigyorodom el, és a nővérnek szólok, hogy kapcsolja be a gépeket, mert monitorozni fogjuk a betegünket.
- Nem mi állunk közvetlen kapcsolatban istennel, hanem te… - a fekete öltözék alatt vezetem fel a két tappancsot a mellkasára, aztán rákötöm a monitorra, hogy figyelemmel követhessem a szívverését is.
- Emlékszel mi történt? – fordulok felé, és a pupilláit tanulmányozom, miközben várok a kis tanonc válaszaira.

Rapunzel kényeskedő beszólása után, már úgy éreztem, ha sürgős esetet is kapok, akkor egyedül fogom ellátni a nővér, és az ápoló segítségével, de a sors, vagy éppen a kitűnő időzítés juttattak oda, hogy összeakadjak a velem szemben álló ifjú titánnal…nos nem tudom, de jókor jött. Már régen lemondtam volna róla, hogy ebben az épületben akad még egy hozzám hasonló okos egyed, és ezzel nem degradálom le a munkatársaim szakértelmét, de az sem véletlen, hogy én vagyok az osztályvezető főorvos. Pár hónapja vettem át a széket, és az elődöm nyolc éves pályafutását a kukába dobhattam volna. Orvosi berkekben nem hallottam róla, kutatásokban sem vett részt. Egy besavanyodott, a nyugdíj előtt álló papa volt csak, aki minél több lóvéval akarta lezárni eme csodás életszakaszát. Nem állítom, hogy a neurológusok között nincs kiemelkedő szaktekintély, de roppantul kevésre saccolható a tényleges létszám. Számtalan kórház keresett meg ajánlattal, többen versenyeztek értem, de az öcsém Seattle-i felbukkanása csábított ide a Virginia Mason Kórházba. Alaszkában sokkal felszereltebb kórtermek, és modernebb eszközök álltak a rendelkezésemre, a gyakornoki programba is átlagfeletti fiatalokat vettek fel, de itt…pontosan az ellenkezőjét éreztem. Nem tűnt ki senki a tömegből, mindenki a saját előrejutásával foglalkozott, és nem az volt az elsőszámú cél, hogy tanuljanak, hanem, hogy rövid időn belül jól fizető állásuk legyen. Az oktatási rendszer még egészen más volt tíz évvel ezelőtt, mint most, és ez látszik is a saját generációm hozzáállásán, és tudásán is. Nem rinyáltunk, ha negyven órákat kellett talpon lennünk, nem úgy, mint a mostani tanulók, akik egy vizsgától berezelnek, és lemaradnak a lényegről. A kislány bánhatja, hogy ellentmondott nekem, és menekülni vágyott, mert éppenséggel nem akadt olyan esete, ahol felmerült volna a műtét lehetősége. Itt van ez a sebészgyakornok, az italautomata mellett leltem rá, de egyetlen kérdésre is olyan riposzttal állt elő, melyre a rezidensek fele gondolkodóba esett volna, vagy szimplán egy kurta felelettel gazdagít. A jó itt nem elég, a legjobbra van szükségem, és a lexikális tudás itt már most adott. Elmosolyodom, hetek óta először villanyozódom fel, hogy nem megütnöm kell valakit, hanem megdicsérnem. Hova fejlődik ez a világ.
- Rendben, most már mennünk kell. – rejtem el a zsebem mélyére a csipogómat, hogy időben leérjünk a földszintre, de a kis tanonc még mindig darálja a szöveget, és ontja magából a szavakat. Nem eresztem el a fülem mellett, tudom, hogy be akar vágódni, elvégre még csak a tápláléklánc alján áll, és itt vagyok én, az egyik csúcsragadozó, aki felkarolhatja. Nem hülye, szorult belé némi intelligencia, és nem akarom letörni a szarvát, ha már ennyire tetszeni kíván. A cipőjének leváltására nincs idő, a mentő másfél percen belül befut, és ott kell lennem a beteg hordágya mellett.
- Hamarosan rájövünk, hogy melyik probléma áll fenn, de most… - nyomom meg a gombot, és a vállammal dőlök neki az egyik falnak. Mély levegőt veszek, látom a mozgásán, hogy ideges, és közben tombol benne a bizonyítási vágy is. A kis csengő jelzése után határozottan jobbra fordulok, és a suhanó köpenyem társaságában szaporázom meg a lépteimet, ha követ a kisasszony, akkor hamar utol is érhet. A védőfelszerelésből személyesen nyújt át a kezembe egyet, de a felvételt megoldom egyedül is. A dupla csomó megkötése után, szinte kivágódik a nyílászáró, és a rohammentő belsejéből egy régi ismerős arca bukkan fel. A két mentős, az új gyakornokom körében vetem bele magam a munkába, és kérem ki az adatokat. Elhadarják, Jeff még ébredezik, a tudata még homályos.
- Volt szerencsém már az úriemberhez. – hagyom ennyiben az újonc kérdését, mert jobban leköt, hogy végre „magához tért” a páciensünk, és a kommunikációs eszköztára a régi.
- Jeff esetében a legutóbbi rohamnál semmit sem mutattak ki a leletek, de reméljük, most még időben vagyunk, és talán jobb hírekkel szolgálhatok, mint legutóbb. – adom ki az ukázt vizsgálat közben, hogy készítsék elő a monitort, a nővérke a kezem alá dolgozik, ahogyan a szőke palánta is. Nem szűkölködöm segítségben, de azért a vezető szerep még nálam van. A kettes vizsgáló szabad, oda rohanunk be, helyezzük át az ágyra, és megköszönve a többiek munkáját, a szűkebb teamre korlátozom a teendőket, de szóba kerül a vallás, és nem kikerülhető a megjegyzésem, bár a kis hölgyemény válasza meglep mindkettőnket, és az EEG előtt még le is állok egy pillanatra.
- Hmm…nem tudtam, hogy Ceaser, aki bevette Rómát szintén ebben szenvedett, de nem kell attól tartania, hogy az itt fekvő beteg démoni erőnek tulajdonítja a rohamait. Még nem szentelték fel ugyan, hisz az egyházban, de nem elfogulatlanul. Bocsánat. – sandítok a férfi felé, aki időközben kap egy zsebkendőt is, hogy a szája, és a nyaka pereméről letörölhesse a habos nyálat.
- Egyszerűen így könnyebb róla beszélni, szóval ne vegye komolyan, hogy sátánista erőknek vélnénk az agy eme diszfunkcionális jelenségét. – mosolyodom el, amiért félreértelmezte, talán zavarba is jön, de máris időpontot egyeztetne az MRI, ezért jár neki a piros pont.
- Igen, szóljon telefonon, hogy azonnal megyünk, csak… - mutatóujjam hegye a vezetékes telefonra mutat, miközben Jeff viselkedése megváltozik, és lustán maga elé bámul. A nővér kérdezne tőle valamit, de nem reagál semmire, így gyorsan rávezetem a tekintetemet, és az első rángásnál el is kapom a felkarját, mielőtt leesne. Az izmai megfeszülnek, a monitor sípolni kezd, és a szeme fennakad.
- Vízszintesbe tegyék az ágyat azonnal. – mondom határozottan, és nem figyelve a többiek tevékenységére, jó magam nyomok rá a karra, hogy megakadályozzam az előrebukdácsolását.
- Jöjjön ide. – intem magamhoz dr. Havilliardot.
- Tessék, ez generalizált roham. Mi a teendő? Mondja….nincs idő gondolkodni. – sürgetem, mert a kis ballépése, ha nem válaszolja meg a kérdésemet olyan események láncolatát fogja elindítani, aminek se ő, se én nem fogok örülni. Azt tartom, ha valaki a vészhelyzetekben gyors és helyes döntéseket tud hozni, az a későbbiekben sem fog megijedni. Teher alatt nő a pálma, és ez roppantul igaz. Nem tűröm el, hogy tévedjen, megkapja tőlem az esélyt arra, hogy bizonyítson, ne csak a szóbeli áradattal nyűgözzön le, hanem a gyakorlati határozottságával is. Emlékeim szerint Woodward ennél sokkal durvább lépésre készül a tanítványa esetében, de ha most bizonyít a szöszi, akkor elgondolkodom azon, hogy jobban utánajárjak, és átkéressem ide. A kórházigazgató nem fog szembeszállni velem, szüksége van a szaktudásomra, így mérlegre helyezheti, hogy teljesíti a kérésemet, vagy lecsökkentem a betegeim számát. A reverendát kioldom, hogy a légútjai ne záródjanak el a szorítás miatt a férfinak, illetve stabilan oldalra döntöm, aztán a mellettem állóra tekintek.
- Na, válaszoljon. – pillantok rá kékjeimmel, és intek az egyik nővérnek, hogy jegyezze fel a roham kezdetét.