Utak

Édua & Philip

-Stand by my side, I need you near me
Feeling you close to me-

Nem gondoltam, hogy a mai nap folyamán mosoly futhat az ajkaimra, de az sms-ei után nehéz parancsolni az arcizmaimnak, még jó, hogy egyedül vagyok. Anyám súlyos szentségtörésként könyvelné el, már a mosolyt is, hát még, ha tudná a kiváltó okát. „A mai napnak tökéletesnek kell lennie” – hangoztatta többször is fátyolos szemekkel – „ezzel búcsúzunk, Alice-től. Ez az utolsó, amit megtehetünk érte...”
Nekem ugyan borsózik a hátam az effajta felfogástól, egy temetés, egész egyszerűen nekem nem ezt jelenti, az én gyászom teljesen máshogy igyekszik formát ölteni, de azt értettem belőle, hogy neki ez most mindennél fontosabb, és hogy tőlem várja rá a biztosítékot.
Hát rendben.
Ezért nem jelentettem be előre, hogy Éduával megyek a temetésre. Nem akartam, hogy téma legyen belőle, nem akartam elmesélni a találkozásunkat, és a kérdésekhez sem volt semmi kedvem. Mintha tudat alatt élesen el akartam volna határolni a kettőt. És legfőképpen nem akartam, hogy anyámnak bármi kifogása legyen ellene.
Az utolsó sms-re már nem válaszolok, úgyis mindjárt itt lesz. A mosolya jól esik, akkor is, ha nem igazán viszonzom, furcsa ez a helyzet, olyan mintha magamat látnám a viselkedésében, az az igazi Philip Lamberg, aki a kormány előtt ül, kérdés, hogy akkor ki is feszít az anyósülésen? Nehéz rátalálnom önmagamra, mintha kisodródtam volna a megszokott mederből, de azért mindent megteszek, hogy ez kívülről ne látszódjon. Pláne ne Édua előtt.
- Naná, hogy nem. Ezért is aggaszt, hogy te vezetsz – froclizom vissza mosolytalan élcesen, de tudom, hogy tudja, hogy csak viccelek. Ez köztünk nem kérdés. És én is tudom, hogy szándékosan csipked, és dobja felém a labdákat szüntelen, mintha csak ébren akarná tartani ezt az énem, mielőtt belesüllyedne abba a feneketlen és ismeretlen mocsárba, amit a családom, a temetés, a veszteség, és a tulajdonképpeni történtek kavarnak körülöttem.
Ismét nem tudok parancsolni a reakciómnak, ahogy elmeséli, hogyan is távolította el Éphramot, ami annak a jele, hogy nagyon is értékelem a megoldást.
- Csak meg ne tudja, hogy én jártam ott aznap. Inkább nem képzelem el, hogy ilyen prezentálás után milyen képet vágna, ha legközelebb összefutunk. – Régről ismerem már a bátyját, tekintve, hogy Éduával annak idején kimondatlanul és kötelezettségmentesen, és legfőképpen mindenféle túldimenzionálást mellőzve, elválaszthatatlanok voltunk.  Jó a kapcsolatunk, de ami azt illeti, volt vele néhány ügyem, amiről Éduát valahogy mindketten elfelejtettük tájékoztatni.
- Mehetünk – ígérkezem el, bár még nem igazán látom át a holnapot, arra biztos lesz egy szabad órám, hogy megejtsük a mustrát. A kérdése hallatán mintha vacilálnék egy kicsit. Nem tudom, hogy érzett rá ennyire, vagy egyszerűen csak véletlen? De előbb-utóbb úgyis el akartam mondani.
- Nem szóltam nekik, hogy találkoztunk. – Ebből következik, hogy a megjelenésére sem fognak számítani. – Most úgy sem látnak túl a történteken. – És mint aki ennyivel letudta a témát, kiszállok a kocsiból. Bevárom, míg ő is kikászálódik, a kormány mellől azért mégsem segítem ki, majd mielőtt belekarolnék, és elsétálnék vele a lassan gyülekező tömeghez, most először végigpillantok rajta.
- Jól áll ez a cucc – súgom oda menet közben, akkor is, ha nem illendő valakit a temetési hacukájában megdicsérni, talán én is épp így védekezem, és ezért is vagyok hálás, hogy itt van. Nem akarom, hogy megérintsen és berántson a temetés ünnepélyes keserűsége. Sőt, talán épp ez az, amitől a legjobban félek. A gyászom nem tartozik senki másra.
Odaérünk a szüleimhez, és látom a szemükben a minimális késés miatti megrovást, de ami még szembetűnőbb, az Édua jelenléte miatti zavart értetlenséget.
- Megnézem, mi folyik odabent – biccentek feléjük, és tudom, hogy Ed ezért még meg fog ölni, de egy kis időre magára hagyom a többiekkel.

Édua & Philip

-Stand by my side, I need you near me
Feeling you close to me-

- Xanax? Be akarsz gyógyszerezni? – pattintom le most már azért is a kesztyűtartó nyitóját ráncolt szemöldökkel. Jobb dolgom momentán úgy sincs. Ahogy benyúlok, ujjaim közé akad a sálba csomagolt üveg, és ki is húzom egy mustrára. – És tényleg készültél mára – pillantok felé futólag, egyszerűen muszáj csekkolnom az arcát. Bárcsak már ott tartanánk. Utálom a temetéseket, és a tény, hogy most először olyan személynek szól, aki kivételesen tényleg közel állt hozzám, cseppet sem javít a statisztikán. Visszateszem az üveget, és rácsapom a kesztyűtartó fedelét. Ez még jó szolgálatot fog tenni ma.
- Éppenséggel van, de úgyse árulhatom el – mosolygok halványan, próbálok úgy igazat mondani, hogy az nettó heccnek látszódjon. Ez jó taktika nála, párszor már sikerült így eltusolnom néhány ügyet, amiről nem igazán akartam beszámolni. Még neki se. Hogy mi dolgom volt a bátyjával, az pont ezek közé tartozik.
- Éphram tudja, hogy ma van a temetés? – kérdezem aztán komolyabban, mintha valójában ez állna a háttérben. Mintha csak azt akarnám elkerülni, hogy Éphram azt higgye, a húgom gyászolása helyett az ő húgával henteregtem az éjjel.
- Nagyon nagylelkű vagy. Kezdek gyanakodni, hogy vajon mi lesz az ára ennyi kedvességnek – pillantok felé ismét, bujkáló mosollyal, és közben csak csendben strigulázok, mennyire kitesz magáért. És ezzel már az is eldőlt, hogy nála alszok az éjjel. Bár amennyire nem fogok spórolni a piával, nehézkes is lenne tovatűnni az éj leple alatt. Nem is szívesen állítanék haza csontrészegen.
- O-ó. Enyém a megtiszteltetés, de tudod, hogy ezzel lesznek gondok – emlékeztetem, hogy még mindig irtó kényes vagyok a ruhatáramra, sznobizmus ide vagy oda, de előbb mennék pucéran, mint hogy más ruháit öltsem magamra. Ez nálam elvi kérdés.
- De ha tíz percre beugrunk valahová, megoldom a problémádat, miszerint nem vagyok elég szexi gyászpingvin szerelésben. – Hangsúlyozom direkt, a fekete így is-úgyis marad, abban viszont tényleg igaza van, hogy nem a temetési öltönyömben szeretnék flangálni egész nap.
Sejtem, hogy haragszik, amiért nem szóltam, sem a családomnak, hogy jön, sem neki, hogy a családom nem tud róla, nem is egy az egyben így terveztem, de valahogy mégis így jött ki a lépés.
- Úgy tudtam, izgin szereted – pillantok át felé, miután kiszálltunk, momentán egész hálás vagyok érte, hogy egy egész autó feszül közénk, amilyen gyilkos pillantásra számítok. De úgy látszik, legyen bármilyen csodálatos szervező erőm, ha érintett vagyok, nem vagyok a helyzet magaslatán. Csak a temetéssel ne legyen semmi gond. Éduát pedig kárpótolom mindenért, csak ezen essünk túl előbb.
- És nem elég? – súgom még oda neki menet közben. Tudom, hogy már ez is kihívás volt számára, lévén nem sűrűn járhat temetésre, de szó se róla, egész jól sikerült az összeállítás. Ha nem a gyászoló családhoz tartoznék, hanem csak afféle távoli rokonként ácsorognám végig az egészet, egész biztos őt bámulnám egész idő alatt. És cseppet sem azért, mert ízléstelen lenne. Anyám viselkedésére azonban én se számítok, és szerencsére nem is hallom, mit produkál, normál esetben nem hagynám, hogy negatív megjegyzést tegyen Éduára, de ez most elég extrém szituáció. Nem bánom, hogy nem kerülök kereszttűzbe, de ami késik, nem múlik, szokták mondani. Amint kiszabadítom magam Édua öleléséből, az odasuttogott mondatért cserébe küldök neki egy ezzel azért várj még egy kicsit pillantást, mikor pedig utánam jön, messziről látom, hogy gond van, és azt az apró színezetet is bármikor felismerném a hangjában, ám mielőtt megbeszélhetnénk, elkezdődik a szertartás. A kezét mindenesetre megtalálom közben, és kap egy rejtett, rövid, jelzésértékű szorítást, akármi is történt, minden bizonnyal én vagyok az oka.
A szertartás gond nélkül lezajlik, én pedig arra eszmélek, hogy nem történt semmi különös. Nem kerített hatalmába a patetikus veszteségérzet, nem morzsoltam könnycseppeket, mint a családom többi tagja, lényegében semmi nem történt meg abból, amitől tartottam, vagy amire számítottam. Egyszerűen csak megkönnyebbültem, hogy túl vagyunk rajta, és az arcom sem árult el semmiféle érzelmet. Elkapom Édua pillantását, és láthatatlanul bólintok felé.
Megbeszélem apámmal, hogy innentől intézi a továbbiakat, anyámon látom, hogy nem tetszik neki, hogy lelépek, de a könnyek és a részvéttolulástól küszködők rohama miatt szerencsére nem kapok megjegyzést. Magamhoz ölelem, adok az arcára egy puszit, és pár perc múlva már bent is ülök az autóban. Egyelőre nem szólok, csak kihámozom a whiskyt, és leiszom belőle az első orbitális kortyot.
- Kösz, hogy végigszenvedted velem. Jövök neked eggyel. És most ki vele, mit mondott anyám, mert később már nem akarok róla beszélni - majd odanyújtom neki az üveget, neki is jár az a korty, eszem ágában sincs kisajátítani, csak mert vezet.

Édua & Philip

-Stand by my side, I need you near me
Feeling you close to me-

- Csak húzom az agyad. Mondtam már, hogy irtóra jól áll, ha bekapod a csalit? – somolygom el a témát, bár ez attól függetlenül tényleg igaz.
- Akkor lehet azt sem fogta fel teljes biztonsággal, hogy ma este tartózkodjon a hazatéréstől – pedzem meg óvatosan a témát. Sose bízz azokban, akik ilyen tankos hülyeséggel zabáltatják fel az agysejtjeiket, mondotta volt Jim, az egyik narkós haverom még Párizsban. És milyen igaza van.
Hogy mit ajánlok fel?
- Nos, ha már így beígérted Éphramak, hogy pasival töltöd az éjszakát, segíthetek benne, hogy ne legyen bűntudatod, amiért hazudnod kellett – mozdulnak ismét halvány mosolyra az ajkaim. Igaz, sosem történt köztünk semmi komolyan számba vehető, de mindig is szerettem ugratni vele.
- Meglátjuk – még nem adom be teljesen a derekamat, de ha már nem ellenkezem teljes vállszélességgel, sejtheti, hogy megnyerte a csatát. – Lassan én érzem magam hajléktalannak, az utóbbi pár napban mindig te szerzel nekem ruhát.
Azért az elég emlékezetes menet volt, mikor a hotelban visszacsente nekem a sebtében elhullatott tartozékaimat, kár, hogy a találkozásunkat megülte a gyászhír és az a senkinek nem hiányzó azonosítás.
- Nyugi, nem a világ vége, ha bejelentetlenül érkezel egy temetésre, ez nem egy facebook esemény, az emberek nagy része nem szokott előre becsekkolni – puhítom, a két család régi jó barát, nem számítok rá, hogy gond lesz. Ettől függetlenül tény, hogy megemlíthettem volna ezt az apróságot, ez az én önzőségem. Egyszerűen nem akartam vegyíteni az otthon uralkodó gyászhangulatot az Édua felbukkanása felett érzett örömemmel, mintha attól féltem volna, hogy ha beszámolok róla, végzetesen összekeverednek, és már vele sem lesz ugyanaz. Jelenleg ő az egyetlen gyógyszerem erre az egész felfordulásra, és meg is akarom tartani magamnak.
A szertartás rendben lezajlik, leszámítva, hogy közben pár percre elered az eső. Micsoda közhely. A halál mindig közhelyes, ilyenkor már nehéz újítani. Hirtelen úgy érzem, felfordul a gyomrom az egésztől, és inkább most azonnal lelépnék Éduával, de illedelmes fapofával végigvárom a misét, néhány percre magam is fellépek a mikrofonhoz, hogy elmondjam a saját búcsúzó beszédem, nem hosszú, és nem is csöpögős, Alice, tudom, hogy értékelné. Ekkor állok a legközelebb ahhoz, hogy megérintsen az esemény, ám a beszéd ehhez mégsem elég őszinte, nem lehetett az, különben anyámék sosem bocsátottak volna meg. Ez most a kirakatról szól, és talán épp ez az, ami visszatartja bennem az érzelmeket, voltaképp alig különbözik attól, mintha egy céges projektet szerveznék.  
Éduának pedig igaza van, én is látom, hogy anyám nem örül a ténynek, hogy elkocsikázok vele, de az igazság az, hogy erre lehetett is számítani. Tőlem viszont most többet ne várjanak. A whisky erős, fanyar íze kivételesen jól esik, és az is, hogy végigmarja a torkomat.
- Ó. Bájos – dörzsölöm meg mutató és középső ujjammal a homlokomat, könyökömmel a leengedett ablakra támaszkodva. Ez tényleg nem túl kedves fogadtatás. – Nézd el neki, egész héten ki van fordulva magából, ha rendeződnek a dolgok, biztos bocsánatot fog kérni – ha nem is szóban, konkrétan, de valami békítő gesztust biztos fog tenni. Tudomásom szerint tényleg nem haragszik rá. Elvileg.
- Szerintem leginkább az bökte a csőrét, hogy kimenekítettél a kozmikus méretű családi drámából. Bizonyára szánt volna még nekem szerepet. Ha előre szólok, pedig addig rágta volna a fülem, míg megígértette volna, hogy nem jövök el veled a végén, sőt, talán még téged is meghívott volna a közös virrasztásra. – Így pedig sokkal nehezebb lett volna ténylegesen lelépni, ha nem is neki, de nekem biztosan.
- Addig viszont leverheted rajtam a történteket. Engedélyt adok a bosszúra, Miss Meixner – utalok vissza anyám megszólítására, hogy megpróbáljam egy kicsit oldani benne a sértettséget, és inkább engem csapkodjon meg a heccelés miatt.
Bólintok, és hamarosan már odabent is vagyunk. Míg eltűnik az egyik szobában, kibújok a cipőmből és leteszem az asztalra a whiskyt. Egyelőre nem mondom, hogy máris otthon érzem magam, de bizonyára ez csak idő és alkoholmennyiség kérdése, a temetés nyomasztó légköréhez képest abszolút felszabadító. A legfőbb erénye pedig, hogy csupán ketten vagyunk.
A kérdése teljesen kizökkent. Annyira sunyi, és annyira nem fair, hogy muszáj vagyok elmosolyodni rajta, és mikor ismét feltűnik az előszobával egybeépített konyhában, az egyik kezem be is akasztom a dereka köré, és mielőtt elsuhanhatna mellettem, ívesen visszafordítom magam felé, attól függ mennyire ellenkezik, de nagy eséllyel a mellkasomnál landol.
- Ácsi-ácsi. Ez roppantul aljas haditerv. Tudod, hogy mennyire utálom ez előre bejelentett meglepetéseket. Ha nem árulod el most azonnal, egész végig ezen jár majd az agyam – próbálom meg kiédesgeti belőle, ahogy belemászok a pár araszra lévő kékjeibe. A türelemjáték nem az erősségem, és ezt ő is tudja rólam. Amennyire piszkálja a kíváncsiságom, olyan mértékben tölt el izgalommal, teljesen a rabjává tudja tenni a gondolataim.
- Nos? – teszem fel egész konkrétan a kérdést. – A szendvicsek várhatnak.