Nappali

Minden nap ugyanolyan. Felkelek, nulla életkedvvel, ha tudok, letolok a torkomon két falatot, és aztán leülök a nappaliba a kanapéra, ahol órákon át bámulok ki a fejemből. Nem igazán mozdultam ki az elmúlt napokban. Még nem állok készen rá. Hála az égnek az ismerősöket is úgy, ahogy elkerültem, bár igaz, bombáznak az SMS-ekkel, és az üzenetekkel a különböző közösségi hálókon. Én pedig nem válaszolok nekik. Nincs kedvem elmondani, hogy igen, jól vagyok, mert rohadtul nem ez a helyzet. Azt hiszem, egyre rosszabbul érzem magam. Az elmúlt hetekben fogytam négy kilót, a szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkednek attól, hogy alig bírok egy kicsit is aludni. Árnyéka sem vagyok a régi önmagamnak. Még az is lehet, hogy a saját anyám vagy a testvéreim sem ismernének fel, ha látnának. Egyszerűen nem érdekel, hogy nézek ki. Nem törődöm azzal, hogy éppen van-e smink rajtam, vagy jól passzolnak-e egymáshoz a ruháim. Egy szürke melegítő van rajtam, és egy póló, amit már jó ideje nem hordtam.
A konyhába sétálok és leülök a pulthoz. Forgatni kezdem az ujjaim között a tollat, ezzel megpróbálva kicsit elütni az időt. Halálra unom magam, de ez egyáltalán nem zavar most. Életképtelennek érzem magam, és semmit nem akarok csinálni, csak feküdni az ágyon, vagy éppen ücsörögni itt-ott a lakásban. A napokban már a kutyák sem tudnak felvidítani, pedig ők is érzik, hogy nincs valami rendben, és folyamatosan próbálnak a kedvemben járni, sőt bohóckodni egymással. Valahogy engem mégis hidegen hagy az egész. Szomorú, de így van.
Pillantásom a konyha különböző sarkaira téved, mikor megpillantom a pulton árválkodó tequilát. Sosem voltam nagy ivó, de most úgy érzem, letudna csúszni egy-két feles. Talán az segítene. Kicsit elvonná a figyelmem attól a borzalmas érzéstől, az ürességről, amit legbelül érzek. Néhány percnyi néma szemezés után már elindulnék az üveg felé, de ekkor megszólal a csengő. Jaj ne.
Nincs az az isten, hogy én kinyissam azt a rohadt ajtót. Hagyjon engem mindenki békén a sajnálkozó pillantásával és az együtt érző szavaival. Nem akarok senkitől semmit sem hallani. Egyedül akarok lenni… Miért nem lehet ezt végre megérteni?
Lábujjhegyen az ajtó felé lopakodom, csak hogy ne lehessen hallani a lépteimet, mert akkor biztosan lebuknék. Óvatosan húzom félre az ajtón lévő kukucskálót, hogy megnézzem, ki az, aki zavarni mer a nagy elfoglaltságaimban. Mikor megpillantom Dan húgát az ajtó túlsó felén, hátralépek. Nem. Nincs az az isten, hogy én kinyissam neki az ajtót. Nincs itt még Dan sem, hogy kiállhasson mellettem. Mia biztos engem hibáztat mindenért. Nem állok még készen arra, hogy találkozzak vele és meghallgassam a szent beszédét.
Arcom a kezeim közé temetem, miután nem hagy alább a csengetés. Nyugodtan ülök a kanapén. Valószínűleg tudhatja, hogy itthon vagyok, ha ennyire kitartó. Már csak azért se nyitom ki az ajtót. Mindketten jobban járunk, ha ő a túloldalon és pedig ezen az oldalon maradok…

A dörömbölés nem hagy alább a bejárati ajtón. Mia kitartó, pedig jobban örülnék neki, ha most az egyszer fogná magát és elmenne innen. Félek? Talán igen. Attól, hogy valaki végre az arcomba vágja, hogy csakis én vagyok a hibás és senki más. Mindenki csak azt hajtogatja, hogy nem az én hibám… de őszintén… kié másé lenne? Hát persze, hogy az enyém, hiszen én nem figyeltem oda az útra, és nem más. Én voltam az, aki felelőtlenül a kereszteződésbe hajtott. Jól tudom. De valahogy mégsem mondtam még senki a szemembe őszintén és pofátlanul.
Mikor a sógornőm kiabálni kezd az ajtó előtt, nem sokat tétovázok, kinyitom. De nem azért, mert félek attól, hogy bejön magától, hanem, hogy a szomszédok mit fognak gondolni. Bár ki nem szarja le azt is?! Annyira nem érdekel már semmi, hogy el sem tudom mondani.
Nem köszönök, nem is nézek rá. Kerülöm a tekintetét, nem akarok még csak ránézni sem. Biztosan ő is gyűlöl, ahogy Dan is legbelül, csak a különbség az, hogy a férjem nem mondja ki. Na, abban egész biztos vagyok, hogy Mia nem fog szarozni, kérdés nélkül hozzám vágja majd a dolgokat.
- Miért jöttél? – szegezem neki a kérdést várakozás nélkül, de még mindig csak a padlót kémlelem. Az lesz a legjobb, ha elmegy, nem kérdez, nem beszélünk, mert abból is csak a konfliktus lenne. Szükségem van még egy kis időre, hogy elfogadtassam legalább magammal a tényt, hogy megöltem az ikreinket. Hogy tudatosuljon, hogy soha többet nem tarthatom őket a karjaimban, pedig már olyan nagyon vártam azt a pillanatot.
- Menj el, Mia. Egyedül akarok lenni. – mondom halkan, mire végül egyenesen a szemébe nézek. Valószínűleg ő is ledöbben kicsit a látványon. Az üres, kisírt tekinteten. Árnyéka sem vagyok önmagamnak. A minap is a tükörbe néztem, hát… nem mondom, hogy a jól megszokott kép nézett vissza rám.
Látom a sógornőmön, hogy egyenlőre türtőzteti magát, de ahogy ismerem, biztos ki fog jönni belőle, amit mondani akar. Minek jött egyáltalán ide? Hogy együttérzést nyilvánítson? Hogy elmondja, tudja, mennyire fáj? Dehogy tudja! A világon senki el sem tudja képzelni, hogy mit érzünk most Dannel. Még én sem tudnám pontosan leírni az érzést. Egyszerű a képlet. Nem akarok Miával beszélni, sőt, senkivel nem akarok beszélni. Megkérdezheti bárki, hogy akkor mit akarok? Ülni az ablak előtt, és bámulni kifelé, ahogy eddig is tettem? Csak arra gondolni, hogy mennyire elrontottam az egészet? Jól esik egyedül lenni. Csak az a baj, hogy az agytekervényeim folyamatosan zakatolnak, és egy pillanatra sem állnak meg. Még éjszakára sem. Az álmaimban is kísértenek a történtek. Nem tudok szabadulni tőlük, és ha jól sejtem, még jó ideig ez lesz. Csak éljem túl úgy az egészet, hogy ne őrüljek bele…