Féltem Lucy-t, hiszen számomra is fontos meg Dannek is. Egyet tudok, ha esetleg eszébe jutna, hogy visszamenjen a koleszba, akkor tuti úgy rángatnám vissza ide hozzánk, mert nem szeretném, ha esetleg rátörne a frász ott, mert könnyen megeshet ez. - Én nagyon örülök annak, hogy idejöttél - ismételten elmosolyodtam felé, és jó dolog ez. Aztán elmondja, hogy erősek vagyunk, ami tény és való, de én jelenleg csak egy roncs vagyok, akiből aligha nézhető ki az, hogy valójában mennyire komolyan veszi a munkáját, és imádja a férjét, meg természetesen bármin képes volt túltenni magát, azonban ezen nem. Minden éjszaka lejátszódik a baleset... Ezért sem alszom sokat, mert nincs nyugtom. Csendben aszalódom, mert igaza van neki. Igaza van, mégsem tudom ezt bevallani. Nekem tényleg csak egy óriási pofon kellene, amitől észhez térnék. Elrettenteném őt most azzal, ha nekiállnék mesélni a történtekről, arról, hogy voltam én is olyan hülye, hogy felvettem a telefont, és figyelmetlen voltam, ami miatt két élet odaveszett, és majdnem én is. Inkább én nekem kellett volna meghalnom... Nemcsak én meg Dan hibáztatjuk magunkat, hanem a másik Lawrence-lány, Mia is okol. Tudom, hogy gyűlöl engem. A poharakat megtölti, és ezután pedig megemlíti a régi kedvenc szabadidőtöltésünket. Ó, te nő... Aztán koccintottam vele, ám amikor bele akartam kortyolni a vodkába, letettem az asztalra. Aztán felvettem, belekortyoltam egyet. - Karaoke? Valóban? - vigyorogtam. Mindig jó volt, de én sem maradtam alul, voltak jó estéink. - Megint nyerni szeretnél ellenem? Teee... kicsi Lawrence - szoktam így becézni őt. - Tudom, hogy csak próbálsz segíteni nekem kilábalni, amit köszönök... - átölelem őt megint, de hamar el is engedem. Ismerem őt, ő is engem, épp ezért bukunk le egymás előtt gyorsan.
Halovány mosoly kúszik végig ajkaimon, fejemet enyhén hajtom félre, ahogy újra szót ad annak, hogy örül, hogy itt vagyok. Igazából nem is tudnék hova menni. Haza már nem akartam, ha pedig egyedül vennék ki egy apartmant, biztos vagyok benne, hogy beleőrülnék a gondolataimba. Mimihez sem akartam menni, elég különcök vagyunk egymás nélkül is. Biztos, hogy egymás idegeire mennénk egy idő után. Néma csendbe burkolózunk. Nem tudom, hogy mi játszódik le a fejében. Talán jobb is, ha nem tudom. Az őrlődés sosem segít az embernek, csak visszarántja a mélybe. Én ezért próbálok kimászni belőle, és vinném magammal őket is. Felkapnám őket a hátamra is ha kell és úgy másznánk ki. De amíg ők nem igénylik a segítségemet, addig sajnos tehetetlen vagyok. Addig csak azt tehetem, hogy bármi is történjen, bárhogy is beszéljenek velem, bárhogy viselkedjenek, itt leszek mellettük. Türelem az most nagy úr nálam. Összeszorított fogakkal tűrök, hiszen tudom, hogy megéri, mert tudom, ha szükségük lesz valakire, hozzám fognak fordulni. Vagyis ebben reménykedem. De aztán beszélgetésünk új irányokat vesz. Felhajtom az italt, kezemet a szám elé teszem, arcom elárul mindent. Azok a bizonyos őszinte mosolyok. Halkan morranok egyet a vodka kesernyés ízére. Szélesen mosolyodok el. - Oh, ugyan már. Nem vagyok én annyira jó. Azért elég sokszor megversz te is engem. - legyintek nevetve, ahogy visszaülök a pultra. A hirtelen jövő ölelése meglep, de aztán puhán ölelem át, addig amíg el nem távolodik tőlem. - Ez a dolgom. - kacsintok rá. - No meg, elhiszem, hogy megvisel mindkettőtöket. S nem voltam itt, amikor szükségetek volt rám, próbáltam hamarabb hazajönni. - sóhajtom el magamat. - Minél tovább és jobban őrlitek magatokat, annál mélyebbre fogtok kerülni és annál jobban rányomja bélyegét az éltetekre. Tényleg ezt akarjátok? Nem azt mondom, hogy felejtsétek el a történteket, mert nem lehet. De nem temetkezhettek ebbe bele. Elhiszem, hogy nehéz felállni. Szorítom meg puhán a kezét, kedves mosollyal az arcomon.
Inkább jobb, ha marad. Jobban fogom én is érezni magamat, ha biztonságban tudom, és ugyanígy vele Dan is. Vannak dolgok azért, amiben még most is teljesen egyetértünk. Tudom, hogy Lucy jót akar nekem... Nem tagadom ezt. Én vágyom arra, hogy az a nő legyek, aki voltam. - Oké. Megesett, hogy én voltam nyerőszériás, de nem sokkal - mosolyogtam el magamat végül. Beleittam újból a vodkába, de valahogy ezután kirázott a hideg, és libabőrös vált az egész testem. Talán Lucy szavai, talán a vodka íze, talán az emlékek voltak a ludasok ebben. Vagy mindhárom. Szörnyű ember vagyok. Régen egy másodperc alatt felismertem, hogy miért ráz ki a hideg, ismertem magamat. Már nem. Nem tudok kibékülni saját magammal. Tépelődöm. Hisztizni lenne legnagyobb kedvem, vagy kiabálással visszahozni a régi Lilian-t. - Itt vagy, nemde? Ez számít leginkább - kicsit lassan beszéltem, mert közben csak hallgattam őt. - Te sem lehetsz mindenhol ott... Ott voltál, ahol kellett lenned - élte az életét, még túl fiatal ahhoz, hogy besavanyodjon és ne csináljon semmit, most kell azt tennie, amit később nem fog tudni majd. Felfogtam mindent abból, amit mondott. Néztem az üresedő poharat a kezemben, és átláttam rajta. Tudom, milyen már az érem mindkét oldalán lenni. Ideje lenne a jobbik felé mendegélni. - Nézz csak rám, láthattad, mennyire lesüllyedtem - emlékeztettem őt az üres vodkás üvegre, amit eltörtem, totálisan el vagyok veszve, a gondolataim pedig károsan hatnak rám. - Küzdök, de aligha ér valamit, ha képtelen vagyok felállni - nyíltan mondtam ki. - Hol kezdjem mégis? Dan-nel kerülgetjük egymást, mint a forró kását, nem tudom, beszéltél -e vele is erről... - fordítom el a fejemet, és immáron már a szemeimet töröltem bele a földön heverő türkizkék hosszú ujjú kardigánomba, amit nagyon szeretek.
Szélesen vigyorodok, ahogy még a kellemesebb témánál tartunk. Amikor még terelni akarom a témát, nem felhozni. Addig nem, amíg nem érzi úgy, hogy ő akar róla beszélni. Én nem kényszerítem semmire őt. Az sose vezet semmire. - Mert túl merevek az izmaid. Alig mozogsz, vagyis nincs mozgáskultúrád. Így persze, hogy nem győzhetsz. Na jó, akkor kiképezlek én, ha kell. A kezdő móddal kezdjük és iszonyat lassan csináljuk, hogy megtanuld a mozgásokat. – nevetem el magamat, hogy aztán elkomoruljak. Témánk immár komolyabb, az üveg vodkát a kezembe tartom. Az ételek maradékát nézem szerte a konyhába. El kellene pakolni, de nincs erőm most hozzá. Elhúzott szájjal húzok le még egy felesnyi vodkát, Lilynek nem öntök. Most csak én iszok. - Valahol lelkiismeret furdalásom van emiatt. Amíg én ott jól éreztem magamat és szórakoztam, addig itthon baj bajt ért. Tudtad, hogy Jamest is lelőtték? Mia feje mellett suhant el a golyó, horzsolta a fejbőrét. Szerintem a családon átok ül. – rázom meg enyhén a fejemet. Az utolsó mondatomat némileg elviccelem, de van benne némi komolyság is. Mert azért valljuk be. Véletlenek nincsenek. Mindig minden okkal történik. Már csak azon kéne elgondolkoznunk, hogy mit tettünk a kozmosz ellen, hogy ezt érdemeltük ki. Az élet igazságtalan jutok erre újra. - A gyerekek elvesztése nagy teher. S ahogy történt… De emiatt nem hibáztathatjátok magatokat. Az nem megoldás, hogy nem beszéltek és elhidegültök egymással. Minél később ültök le, annál nehezebb lesz beszélni róla. Minél jobban kizárod az életedből, annál jobban nem fogja érdekelni a véleményed, Lily. – beszélek halkan, nyugtatóan, majd felsóhajtok. - Nem, nem sokat beszéltünk erről, de nem is kell. Csak rátok kell nézni. Szürke másai vagytok önmagatoknak. Hogy hol kezd? Az elején. Hogy mit érzel, hogy mennyire fáj, hogy mennyire sajnálod. És hogy ennek ellenére, akarod újra, nem? – utalok itt most nem az ikrek elvesztésére, hanem arra, hogy akarnak-e még gyermeket az életben. Ahogy én ismerem őket, s remélem jól, akkor igen, akarnak. De azt nem fogják elérni olyan egyszerűen, ha mindent a szőnyeg alá söpörnek.
Még, hogy nem mozgok jól. A mindenit, Lucy... Ettől eltekintve még mindig imádom őt, ő sokat jelent nekem. - Oké, Mester. Taníts! - tiszteletadással és komoly arccal mondtam, de utána nem bírtam nevetés nélkül. Ám hamar áttértünk a viccelődésből a tragikus eszmecseréhez. Mindig ez van, és kikészülök, de én vagyok az, aki errefelé fordítja a szót, hiszen ezzel is segítem magamat átlendíteni a rossz dolgokon. Megemlítette, hogy Mia és James is megsérültek, utóbbi pedig súlyosan. Tudok róla, tudom, hogy valami rossz vicc történik ebben a családban. Velünk. Mindannyiunkat érte valami. - Tudom, igen. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, magamon kívül vagyok - mondtam keserűen, ugyan Miával már nagyon rég nem beszéltem, de a kórházban futótűzként száguldott végig ez a hír. - Mire az egyiken túlesünk, itt a következő... - halkabban folytattam, mert nem akartam hangoskodni, hiába vagyunk csak ketten itthon. Végighallgatom őt. Valahogy, ha tőle hallom ezeket, akkor jobban eltűröm, mint Nick-től vagy bárki mástól. Igaza van Lucy-nak. Nem akarom elveszíteni Dan-t, nem akarom azt sem, hogy visszafordíthatatlanná váljon a kapcsolatunk. - Semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy egyszer édesanya lehessek, és egy olyan férfi legyen az édesapja, mint Dan. Mindent megtennék, az idő fogaskerekét is visszaforgatnám, de azt nem tudom már - az ajkamba harapok, meggyötörtség hallható a hangomban, mégis pozitívabban állok ehhez hozzá. Eltelt nyolc, lassan kilenc hónap azóta... Egyre nehezebbé válik, ha nem fogok hozzá a saját restaurálásomhoz. Olykor úgy érzem, forog velem a világ, ám ennek jelét nem mutatom, mert csak az alkohol lehet az oka, semmi más. - ... mi van, ha ezt is elrontom? - utaltam arra, hogy mi van, ha már késő ahhoz, hogy Dan-hez forduljak, és elejétől végéig újrarágjuk az egészet? - Nem tudnék senki szemébe nézni. a Tiédbe sem, Lucy - néha-néha nehezen veszem a levegőt, emiatt többször is mellkasomhoz kapok. Nem tudom, hogy valódi, fizikai fájdalom, vagy csak fantomfájdalom, lelki okokkal teli.
- Bízhatsz bennem öreganyám. – nyújtom ki rá a nyelvemet. Szoktam cukkolni néha a korával. Hát fiatalság, bolondság, szokták mondani. Idősebb, csak pár évvel, nem sokkal, de attól még az. És hát tudjuk, hogy 25 felett minden nő allergiás a korára. Én pedig előszeretettel szeretem ezt kihasználni. Muhahaha. De nem most. Végre megnyílik és nem szeretném elszalasztani a lehetőséget, hogy beszélgessünk egy kicsit. Lehet, hogy nem segítek neki, de lelkén talán könnyíthetek azzal, hogy beszélünk róla. Kiadja magából a gondját bánatát. És ha a problémáját nem is tudom megoldani, legalább tudni fogok róla. Hogy miért? Az legyen egyelőre az én titkom. - Ez is csak az élet próbája. – felelem oly bölcsen és okosan. Nem is lehet erre mit mondani igazából. Az, ha kesergünk nem segít semmin sem. Ez legalább némi vigaszt nyújt az embernek, ha azt hiszi, hogy egy próba, semmi több. Hogy minél több rosszat áll ki, annál jobban megerősödik a lélek. Ha nem hódolunk be neki. - Nem tudod, de Lily... – fogom meg a kezét, miután a poharat leteszem a pultra. – Előttetek még az élet. Fiatalok vagytok és igen, ez egy kibaszott nehéz helyzet. Rohadt nehezen fogtok ebből felállni, de fel kell. Ha nem teszitek, minden, amiért küzdöttetek, amiért harcoltatok, amiért éltetek kidobjátok az ablakon. Mondom halk, visszafogott hangon. Nem kioktatóan, nem emelem fel, csendes és nyugodt vagyok. Ah, szakmát tévesztettem. - És mi van, ha ezt most nem rontod el? Ne gondolj rögtön a legrosszabbra, drágám. – becézgetem újra. Mindenki aki fontos számomra az drágám, aranyom, egyetlenem, kicsikém, cicám… Nyuszmusz. Épp mi jön a számra. - Ha újra elrontod, akkor visszatérünk erre. És ha te nem is, majd én kényszerítelek, hogy belenézz. Ne hagyd, hogy megpecsételje az élteteket. Oka volt annak, hogy így történtek a dolgok. Ez egy teszt, hogy mennyire vagytok erősek együtt Dannel. - nézem, ahogy a szívéhez kapja a kezét, és kelletlenül húzom el a számat. Nem tudok ezen segíteni neki, a tanácsaim is semmisnek tűnnek, tudom. De rossz nézni, amivé válnak.
Vendég
Tárgy: Re: Konyha (Lawrence-lak) Kedd Szept. 13, 2016 10:38 am
Lucy sem tudja, mi kavarog bennem, csak ő mellettem van, és ez már elég nekem. Ha már Dan nincs, de nem választhat közöttünk, ezt elejétől fogva tudom, hiszen Daniel a bátyja, én pedig a sógornője vagyok, így velem nincs olyan családi köteléke, mint a testvérével. Nem is szeretném, kettéválasztani őket. - Túl sok a próbajáték - sütöm le szemeimet. Nem vagyok jó ember, az vagyok, akivé nem akartam válni. Régen az esőnek is örültem, hiába a nem szeretem lista élén áll. Most már én vagyok a ború, nem pedig a derű. Nem fogom elrontani, ennek kellene lebegnie előttem, épp úgy, ahogyan Lucy mondta az imént. - Mi van, ha ő már feladta a harcot? - most már szembefordultam vele, és a szemébe vágtam. - Vagy mi van, ha nincs bennem annyi harciasság, mint ami egykoron volt? Értékelhetetlen kérdésekkel bombázom szegény lányt, akinek megvan a saját maga baja, nem kell az neki, hogy a miénkkel is ő foglalkozzon. Neki élnie kell, megtennie mindent, amit szeretne. Szeretnék családot. Egy igazi nagy családot, ahol mindenki ott van, aki számít. A legfontosabb pedig, hogy gyerekzsivaj vegyen körül minket. - Szeretnék harcolni magamért, Dan-ért, és az életünkért - váltottam át a búskomorságból valami pozitívvá, és ezt a pillanatot megragadom. - Túlságosan is kedvellek téged ahhoz, hogy többé ne láthassalak... - egy puszit adok az arcára. - Sok minden van a hátunk mögött, sok felejthetetlen szép emlék, és megannyi rossz is, de én nem akarok felejteni. Nem szeretnék boldogtalan lenni, elég volt belőle - kijelentésem határozottságot sugallt, de ehhez nemcsak egy fél kell, hanem a másik fél is.
Ajkaimat elhúzva hallgatom csendesen drága sógornőmet. Újabb biztatás az élettel kapcsolatban nem jut eszembe, el is engedem a témát. Bármit mondanék nem segítene se rajta, sem rajtam, sem senkin ebbe a szituációba. Tudom, hogy sovány vigasz az élet igazságtalansága. Pedig erről van szó. Mégis úgy érzem, hogy tudok segíteni nekik is. Ha máshogy nem, végre beszél. Az elmúlt kilenc hónapban ezt alig tette meg. Reményeim szerint magában kezdi elfogadni a történteket a teljes valójában. - Ha feladta volna, szerinted nem vált volna még el? Mégis kilenc hónap után is itt van. Itt él veled együtt. - teszem fel számára a költői kérdést. Sem őt sem Dannyt nem olyannak ismerem, aki feladná ennyitől. - Benned ne lenne? - röhögök fel, felvont szemöldökökkel. - Neked, akinek meg kellett küzdenie velem a bátyám szeretetéért. Nem emlékszel, hogy az elején mennyire ellenetek voltam? Mennyire nem akartam, hogy te légy a kedvese? A lehető legtöbb alatomosságot elkövettem ellened, mégis lám... Feleségül vett. Szóval a harciasságról neked kellene előadást tartani. Nevetem újra. Persze jóba voltunk mi mindig, de nem tagadhatom, hogy betegesen ragaszkodom a bátyámhoz. Példaképem és bálványom és egy ilyet egy húg nehezen ereszt el. Főleg én. Főleg a mi korkülönbségünkkel. Határozott kijelentésére elmosolyodom. - Akkor harcolj Lily. - suttogom szinte halkan, sziporkázó mosolyommal az arcomon. Kezeit gyengéden szorítom meg. - Beszéljek Dannyvel, hogy vigyen el vacsorázni holnap? - nézek rá félrehajtott fejjel. - Harcoljatok egymásért és az életetekért... Mert olyan életet élhettek, amelyről más csak álmodik. És ha ez nem választ szét titeket, akkor olyan kötelék fog kialakulni, melyet aztán senki sem bonthat szét. Ölelem át újra, s közbe észrevétlenül veszem ki a vodkás poharat a kezéből az üveget is messze tolom magunktól.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Konyha (Lawrence-lak) Csüt. Szept. 22, 2016 10:30 am
Qets & Lilian
A konyhában állok, a reggeli maradványait takarítom, szerintem ez az utolsó, amit még együtt csinálunk, az egy ágyban fekvésen kívül, aminek a világon semmi értelme sincsen. Lehetne. De olykor attól tartok, hogy mi már sosem fogunk tudni úgy egymásra nézni, mint előtte. Hogy az amerikai álom, mint olyan, már szertefoszlott, sosem lehetünk többé álompár, sosem fog rám azokkal a gyönyörűen kék, szerelmes szemekkel nézni. Bennem sincs helye már semmi jónak, az elkeseredettség olyan mélységes gyökeret vert bennem, hogy nem látok tőle semmi egyebet. Ujjaim az üveg nyakára fonódnak, töltök még egy pohárral, az első nem volt elég. Sosem elég. Kell a kótyagos fej, kell, hogy legyen valami kevéske jó, valami, amitől nem akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen. Már nem tudom, milyen az élet szentsége. A házasságom tönkretételében én vagyok az éllovas, sokszor látom, de nem vagyok képes tenni ellene, nem tudok másmilyennek lenni, elvesztem, és tudom, látom, hogy lassan őt is magammal rántom. Menekülnie kellene már rég, megérteném, gyűlölném, de minden joga meglenne hozzá. Olykor, tisztább pillanataimban nem értem, mi tartja még mindig mellettem, s ha iszom, akkor a harag felé is épp úgy irányul, mint bárki más felé. Hibáztatom, ugyanúgy, mint magamat. Ez kell… hogy ne csak saját magamat érezzem felelősnek, hogy tudjam azt mondani, másként lett volna, ha nem hív fel. Hogy vissza tudjak vágni. Számító és érzéketlen némber lettem. Nem számít senki, csak a vörösen gyöngyöző, torkomon lecsorgó nedű, és a tompultság, amit magával hoz. Az érzéketlenség könnyed fátyla, ám képtelen vagyok észrevenni, hogy valójában pontosan ez tesz tönkre, szinte megfolyt, és talán már akkor is késő lenne, ha most hajlanék meg a valóság súlya alatt. Csengetnek, talán a postás az, majd elmegy. Percek telnek el, még mindig hallom az olykor felberregő csengőt, így elbotorkálok a bejárati ajtóig, hogy kitárjam, de abszolút nem számítok a velem szemben álló felbukkanására. Pont ez kell még nekem… - Menj el, Qets. – Nem csak a férjemet, de a világon mindenkit eltaszítok magamtól az utóbbi időben, és a legrosszabb talán az, hogy sokaknak még csak fogalma sem lehet róla, hogy mi valójában a bajom, vagy hogy ilyen szinten nem vagyok ura a gyászomnak. Már zárnám is be az ajtót, eszemben sincs senkivel jópofizni.
Qetsiyah Hunt
Avataron : Bethany Joy Lenz (formerly Galeotti) Kor : 40
Tipródom. Csak állok az ajtaja előtt és nem tudom, hogy megnyomjam-e azt a csengőt, vagy sem. Sose volt ezzel problémám, mármint bármikor jöhettem Lilyhez, akár kérdezés nélkül is. Aztán megtörtént a baj, s nem tudtam hirtelen, hogy mit is mondhatnék neki. Nem azért, mert ne érezném át a fájdalmát. A magam módján nem csak hogy átérzem, hanem nagyon is jól átérzem, s éppen emiatt nem tudom mivel jelenjek meg előtte. Mert pontosan tisztában vagyok azzal, hogy semmi nem segít. Se a szavak, se az ivás - ugye, Felix? - se semmi más. Végül döntök, s szinte ráfekszem a csengőre. Nem egyszer, nem kétszer nyomom meg, hanem addig erőszakolom a társaságomat a bentiekre, amíg Lily ki nem nyitja nekem az ajtót. Akkor jövök csak rá, hogy mennyire idiótán állhatok előtte, amikor arcomba kapom a kívánalmát. Rövid és velős. Mit ne mondjak, maximálisan az. Nem tudok mit tenni, csak kinyitom a számat, majd hang kiadása nélkül bezárom azt. Tátogok, mint egy partra vetett hal, de közben dacosan, határozottan megrázom a fejemet.
- Eszemben sincs.
Nyögöm ki végül, mert olyan sok idő nem kell azért ahhoz, hogy megtaláljam a hangomat.
- Ilyen kedves invitálásra nem tudok nemet mondani.
Erőszakolok magamra egy mosolyt, s besurranni igyekszem mellette a lakásba. Felixszel néha szabályos közelharcot kell vívjak azért, hogy bejussak. Nagyon remélem, hogy Lily nem lesz ennyire elutasító. Bár, ha azt veszem figyelembe hogyan nyitott.. nem is tudom. Árgus szemekkel figyelem, Felix elég jól kiművelt - sajnálatos módon - az utóbbi időben. Mindenre ugrom, minden apró rezdülésre figyelek. És közben majd' belehalok abba, hogy nem tudok segíteni.
- Ígértél egy sétát legutóbb. Szabadnapom van, gondoltam behajtanám.
Bevetek mindent. Idült mosolyt, feltunningolt hazugságokat. Bármit, csak ne lássam ilyen elgyötörtnek végre.
- Így akarsz jönni, vagy átöltözöl?
Riley Cooper
Avataron : Sophia Bush Kor : 36
Tárgy: Re: Konyha (Lawrence-lak) Kedd Szept. 27, 2016 11:26 am
Qets & Lilian
- Jobban tennéd. – Igyekszem bezárni az ajtót előtte, mert semmi kedvem még valakihez, aki az arcomba akarja vágni, mennyire szánalmas is vagyok tulajdonképpen, meg milyen szarul nézek ki, meg nem kéne innom, ez nem módja a feldolgozásnak, hagy ne soroljam. A telefont sem veszem fel senkinek, pár napot eltöltöttem ugyan a melóban, de rájöttem, hogy nekem ez nem megy, azt sem tudom, valaha képes leszek-e még mások gyerekeit a világra segíteni. - Biztos be van dugulva a füled, de nem hívtalak be. – Ittam, mosdatlan paraszt vagyok, semmi kétség, alapjában sosem volt ilyen hatással rám a pia, de előtte nem voltam lelkileg ilyen szinten megcsömörlött, most már sajnos más a helyzet, előhozza az egyébként elfojtani vágyott dühömet és keserűségemet. Nem kímélek senkit, magamat sem. Persze, hogy betuszkolja magát, tompább érzékeimmel nem vagyok elég gyors, hogy becsapjam az orra előtt az ajtót. - Qets, ne erőltessük ezt, nincs kedvem csajosan csacsogni, lelkizni, sétálni, egyáltalán lenni sincs kedvem, szóval foglalkozz olyannal, aki igényli és meg is érdemli. – Megnyomom az utolsó szavakat, tény és való, hogy jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, és talán soha nem is leszek, hogy úgy érezzem, bárki segítségére méltó vagyok. Könnyebb elutasítónak lenni, mint megcsillanni látni a fájdalmat mások szemében. Dan sem érti… a saját fájdalmammal sem bírok, hogyan kezelném akkor azt, mennyire összetört ő is? Képtelen vagyok vállalni azt, amire megesküdtem. - Nem ígértem semmit. – Rázom meg a fejemet, holt biztos vagyok benne, lévén eszemben sincs sétálgatni, a kínos hallgatás olyasmi, amire vele nem vagyok képes, lehetetlennek láttam mióta csak ismerem, beszélni viszont nem akarok, így marad a szép nagy távolság. Kiállhatatlan banya lettem, és egyelőre maradnék is ennél a szerepnél, mert semmi sincs, ami enyhíteni tudná a kínjaimat. - Nem akarom többször elmondani, hogy nem megyek sehová. – Legyintek, és hátat fordítok neki, ha már bejött, kitenni úgysem tudom, ismerem, de hogy én ebből a házból ki nem megyek, az hétszentség. A konyhába sétálok, eltakarítani a romokat, de az első, amit megfogok, az a borosüveg, bepakolom a hűtőbe, különösképpen az sem mozgat, ha látja. Miért is titkolnám? Dan tudja, bizonyára csak idő kérdése, hogy eljusson a szűkebb baráti körhöz, vagy épp a családjainkhoz. Nem mintha egyébként ne lenne gyanús a viselkedésem. Addig azonban nem izgatom magam miatta, amíg nem olvassák a fejemre.
Kezdőlap 
Tárgy: Konyha (Lawrence-lak)
