Élelmiszerbolt

Már azt kisebb csodának tekintettem, hogy Karen rábólintott arra, menjünk és vásároljunk be közösen a vacsihoz. A héten teljesen kifogyott a hűtő, én sajnos az átlagosnál is többet dolgoztam, így időm sem volt, hogy valamelyik nap a szerkesztőségben végezve tegyek egy kitérőt valamelyik bolt felé. Aztán közeledett a hétvége és gondoltam teszek egy próbát az ifjú hölgynél, talán velem jönne. Nem fűztem hozzá túl sok sikert, ami azt illeti, éppen ezért döbbentett meg, amikor igent mondott rá. Egy pillanatra meg is torpantam a lakásban jártomban, hogy felvont szemöldökkel nézzek rá, de végül elmosolyodtam, nem firtatva és nem kérdezve rá, hogy komolyan gondolja-e, nehogy a végén nekem meggondolja magát.
Tíz perc múlva már az autóban ülve indítottam a motort és hajtottam a bevásárlóközpont parkolójába, hogy odabent aztán egy olyan gurulós kocsit magamhoz ragadva orientálódhassunk beljebb. A szükséges holmikat otthon összeírtam, sajnos muszáj bevásárlólistával vásárolnom, mert amúgy egészen biztosan elfelejtkeznék néhány apróságról, aztán otthon szívhatnám a fogom, amikor kiderül, hogy fontos lett volna.
- Szeretnél esetleg bármi mást a szükséges holmikon kívül? - fordultam a lány felé, miközben egyik kezemmel előhúztam a kabátom belső zsebéből a listát, a másikkal pedig a kocsit kormányoztam be az első sorba. Nyilván nem a fél boltot szeretném megvenni neki, de azzal nem vagyok tisztában, milyen gyorsan fogy a tusfürdője, vagy az egyéb olyan cuccai, amit a szobájában tart és nem is tudok róla. Na meg lehet nem is azért bólintott rá a közös programra, mert végre értékelni kezdte az igyekezetemet, hanem szimplán kell neki valami és akkor már egyszerűbb fuvarral jönni, mint buszozni valamikor máskor.
- Mit szólnál, ha én intézném a lista első felét, te pedig a többit? Vagy menjünk együtt? - egy tapasztalt apuka szemszögéből nézve tuti tiszta komikusan hatott a jelenet és David is minden bizonnyal kiröhögne, de nekem teljesen új még ez az egész, attól függetlenül, hogy már vagy egy hónapja élünk egy fedél alatt. Ez nem olyan dolog, amibe egyik pillanatról a másikra képes beleszokni az ember.

Nem túlzottan tetszik az első reakciója, az az igazság, hiszen nem kerüli el figyelmemet a megfeszülése, a vállainak egyenes vonala és az ingerült szusszanást sem tudnám nem észrevenni. Enyhén szalad feljebb egyik szemöldököm, hiszen tudtommal semmi rosszat nem mondtam, úgyhogy csak türelmesen várakozom, hogy választ adjon. Két szót kapok, meg egy elfordulást, már a homlokomat ráncolom, mert ebből a válaszból elég nehéz kiszűrni, hogy mégis mire volna szüksége. Hacsak nem akarja elmondani. Abban az esetben pedig vagy valami ciki dolog lesz, vagy…
- Ohh - esik le a tantusz, hogy itt minden bizonnyal olyan dolgokról lesz szó, amikhez én nem sokat értek és nyilván neki sem túl kellemes, hogy pont velem kell megvásárolnia azokat. - Oké, akkor azokat majd te összeszeded - nyilván más megoldást nem is lehetne elképzelni, de most már mindegy, kimondtam a szavakat és nem tudom visszaszívni őket.
Annyira furcsa, hogy míg alapjáraton magabiztos és határozott vagyok, addig mellette képes vagyok esetlennek érezni magam, mint valami elefánt a porcelánboltban. Kicsit zavaró, hogy egyelőre nem vagyok tisztában azzal, mekkora is a mozgásterem mellette, mit kérdezhetek, mit mondhatok, hogy ne duzzogás legyen a vége. Oké, nem duzzog a szó szoros értelmében és nyilván nem néhány hét lesz feldolgozni a történteket, de ha ennyire elzárkózik előlem, akkor még csak segíteni sem tudok. Nekem sem könnyű. Nem csak ő került olyan helyzetbe, ami ismeretlen és idegen számára, amit szívesen kihagyott volna az életéből. Jelenleg legalábbis így gondolom, mert piszok módon megnehezíti a dolgomat, ha másként állna mindehhez, még talán jól is érezhetnénk magunkat. Csakhogy itt nem egyetlen hétvégéről van szó, hanem még évekről, amíg nagykorú nem lesz.
- A végére? - kérdezek vissza, miközben már a papírt hajtogatom szét, hogy megnézhessem, mi is szerepel a végén. - Némi gyümölcs és zöldség, azokhoz bizonyára jobban értesz, mint én - én férfi vagyok, ő meg nő, ez szerintem genetikai kódolás, hogy jobban ért a bevásárlás ezen részéhez, mint én. - Illetve kellene némi fűszer a húshoz, no meg maga a hús is. És egy doboz barbecue szósz - pillantok végül a listáról Karen-re. - Megszerzed ezeket, vagy választanál mást a listáról? - kínálom fel neki a lehetőséget, hogyha ezek nem tetszenek neki, akkor itt a lehetőség, hogy változtasson. Próbálok kedves és figyelmes lenni vele, de nem sokat érek el ezzel sem nála. Lehet, hogy más módszerrel kellene próbálkoznom? Megeshet, bár kétlem, hogyha erősebb kézzel fognám, akkor azzal több sikerült érnék el. - Itt hagyom a kocsit, oké? - teszem le a szóban forgó négykerekűt az egyik sor végére, így legalább megvan a közös pont, amihez visszatérhetünk majd. Ha nem volt több kérdése, vagy megjegyzése - amit kétlek, hogy lett volna -, akkor én magam is elindultam, hogy a listán szereplő többi holmit összevadásszam magunknak.

- Rendben - bólintottam aprót és úgy véltem, nincsen további megbeszélnivalónk. Azt gondoltam, tisztában van vele, hogy csak kettőnkre vásárolunk, éppen ezért nem is mondtam, miből mennyit kellene vennie, jobban mondva bíztam benne, hogy meg tudja oldani.
Nekiláttam az én részem beszerzésének, felvágottak, kenyér, némi péksütemény, villanykörte, mert a szobámban kiégett a lámpa és elfogyott otthon a pontos méret, elemek illetve a mosószer is fogyóban volt, úgyhogy én is elpepecseltem egy ideig a cuccok beszerzésével. Amint minden megvolt, indultam vissza, mint valami megrakodott málhás szamár, csakhogy először simán elmentem volna a kishölgy mellett. Egyszerűen.. nem hittem volna, hogy az a mi kocsink, ami szinte zsúfolásig tele van mindenféle hússal, gyümölccsel, meg zöldséggel. Meghökkenve álltam meg mellette, a holmikat azért bepakoltam, nem szerettem volna elejteni valamit.
- Vendégeket vársz? - kérdeztem nemes egyszerűséggel, ezúttal komoly arccal nézve a kislányra. Sajnos volt egy olyan érzésem, hogy ez valami buta tréfa lesz, mert kétlem, hogy egyszer sem járt az anyjával bevásárolni és ne tudná megállapítani, hogy mennyit kell két főre vásárolni. - Mert ha igen, nincs semmi baj, ha viszont nem, akkor vidd vissza a felesleget - nem voltam ideges - csak egy egészen picit -, de az biztos, hogy az ilyen húzások után nem fogom babusgatni és kiszolgálni. Éppen eleget tettem már eddig is, örülnék, ha végre elfogadná a fennálló helyzetet. Nekem sem könnyű.
- Intézem a szószt, addig te rendezd ezt le - böktem a fejemmel a kocsi felé, hogy aztán zsebre vágott kezekkel induljak meg. Nem fogom megmondani, hogy miből mennyi maradjon, okos lány, meg tudja oldani.
A szószt könnyedén kaptam le a legfelső polcról, hogy azzal a kezemben induljak meg előkeríteni az unokahúgomat, hogyha megtaláltam, akkor a flakont is betegyem a kocsiba. Remélem eddigre már elkezdte a cuccok visszapakolását. Én türelmesen lépkedtem mellette és néztem, mit ügyködik, segíteni azonban nem állt szándékomban, legfeljebb akkor, ha megkért. Egészen jól szórakoztam, ami azt illeti.

Hallom, hogy elcsuklik a hangja és látom is rajta, hogy kellemetlenül érinti a dolog, de nem foglalkozom vele. Nem fogom minden ilyen helyzetben babusgatni és vigasztalni, vagy bocsánatot kérni a szavaimért. Kemény vagyok, tudom és pont vele nem kellene annak lennem, de.. fogalmam sincsen, hogyan kell egy tinédzsert kezelni. Vagy az ilyen helyzeteket. És mivel mást nem tudok tenni, hát a saját utamat járom, mert azt hiszem az elkényeztetés lenne a legrosszabb módszer. Talán gyerekes dolog, hogy én is távolságtartóan viselkedem vele, de ha eddig semmivel sem sikerült megtörni a jeget, akkor muszáj vagyok a keményebb eszközökhöz nyúlni.
Már a szószok előtt állok, amikor meghallom az első kiabálását. Nem figyelek rá. Kellemetlen egy szitu és érzem, hogy jönni fog még, de egyikünknek sem válik hasznára, hogyha nekiállunk kiabálni az üzlet kellős közepén. A szószért nyúlok, amikor a következő adag érkezik. Sóhajtva fordulok vissza és indulok meg felé, immár a flakonnal a kezemben, hogy teljesen természetesen álljak meg mellette és szólaljak meg úgy, mintha semmi sem történt volna.
- Nézd, nem csak rám, de rád sem vet túl jó fényt, ha a bolt kellős közepén kezdünk el vitázni - válaszoltam teljesen nyugodtan, zsebre vágva a kezeimet mellette. Én érzéketlen pöcsnek fogok tűnni, ő pedig hisztis kislánynak, arról nem is beszélve, hogy ismerős arcok is akadhatnak a tömegben, akik aztán majd jól összesúgnak a hátam mögött, hogy micsoda dolog, a főszerkesztő úr bizony nem bír el egy kamasszal. Úgyhogy a teljesen nyugodt megoldást választottam.
- Ha fél kiló húsból főzünk kettőnkre, abból még vacsorára is jut, éppen ezért ekkora mennyiségből úgy.. - számolok fejben, felfelé nézve egy kicsit -, két hétig éldegélnénk el kettecskén. Csakhogy a hús három-négy napnyi hűtőben állás után már nem ajánlott fogyasztásra - kezdek bele a magyarázatba, miért nem szoktam ekkora mennyiségben vásárolni. - Ez egy kisebb hadseregnek is elég volna, Karen. Nincs szükségünk ennyire - lágyulnak meg némiképp a vonásaim, ahogyan a kocsi oldalára támaszkodva hajolok kissé előrébb, hogy szinte egy szemmagasságba kerüljünk.
- Pakold vissza kérlek a felét ennek és aztán indulhatunk - egyenesedem fel végül. Tudok én szépen kérni, bár ezúttal sincsen semmiféle mosoly a képemen. Nem szeretnék így bánni vele, de sajnos nem hagy más lehetőséget a számomra.

Soha, semmilyen körülmények között nem volnék képes megütni őt. Akkor sem, ha visszafelesel, akkor sem, ha rosszat csinál, akkor sem, ha a bolt kellős közepén áll neki kiabálni velem. Ő az unokahúgom. A családom tagja. Akit szeretek, annak ellenére is, hogy így viselkedik velem.
- Fúj - reagálok őszintén a krumplipüré és a köröm esetére, egy grimasszal tűzve meg a szavaimat. Minden gondolkozás nélkül elhiszem, hogy igazat mond, mert bízom benne, meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg hazudna. - Oké, azzal semmi gond, de akkor sem kell az egész házra főznünk - teszem hozzá ismét a saját véleményemet. Nem engedek ebből, teljesen értelmetlennek látom az ilyen jellegű vásárlást, éppen ezért nem fogok engedni belőle.
- Azt nem kell, az gyorsan elfogy - a zöldség is a gyümölcs is, mindkettőt szeretem, abból úgysincs annyi, mint a húsból, az maradhat nyugodtan.
- Te pedig ismerhetnéd az illem és a tisztelet fogalmát. - nem vagyok dühös, még csak a hangom sem emelem meg és semmi fenyegető él nincsen a hangomban. Nem vagyok az apja, de attól némi tiszteletet elvárok tőle, bármennyire is gyűlöljön engem, meg ezt az egész kialakult helyzetet. - Egyébként pedig láttad már a mélyhűtőmet? Pont annyi fagyasztott holmi van benne, hús is, amennyi vészhelyzet esetén szükséges lehet - fűzöm még hozzá, mielőtt végignézném, ahogyan elsétál mellettem és szépen belém gyalogol. Szívem szerint utána nyúlnék, hogy a karjánál megfogva perdítsem vissza magam felé, de van egy olyan tippem, hogy azért is kiabálni kezdene, így inkább maradok a csendes szavaknál, miket elhaladtában intézhetek hozzá.
- Tisztelet és illem, Karen - tudom, hogy ennyiből is érteni fogja, nem óvodás már, hanem érett nő. Örülnék neki, ha képes lenne úgy viselkedni.
Türelmesen megvárom, amíg elintézi a húspultot, a szavait hallva pedig szomorúan csóválom meg a fejemet.
- Nem, közel sem vagyok boldog, de azt, hogy miért, majd otthon, vagy a kocsiban - tér vissza a komoly arckifejezés a vonásaimra, ahogyan megindulok a pénztár felé. Még azt is felajánlom, hogy tolom a kocsit, de ha szeretné megmutatni, hogy nem gyenge, akkor felőlem tolja ő, ennyibe nem fogok belehalni.
- Szükséged van még valamire? - kérdezem, mielőtt odaérnénk a pénztárhoz, mert ha nincsen, akkor beállok a sorba, hogy a fizetést elintézve a kocsi felé vehessük az irányt és bepakolhassam a vásárolt holmit a csomagtartóba.

Nem szól, hát én sem töröm magam, lezártnak tekintem ezt az egész vásárlós dolgot, legalábbis addig, amíg még idebent vagyunk. Mert fogok még mondani neki ezt-azt, csak érjünk ki innen. Egyrészt mindkettőnknek kellemesebb, ha nyugodtabb körülmények között tudunk vezetni, másrészről nem kell egy egész boltnyi ember elé tárnunk a problémáinkat. Úgyhogy csendben segédkezek a futószalagra való pakolásnál is, majd amíg Karen visszapakolja a megvásárolt holmikat, addig én a fizetést rendezem. Odakint rám marad a dolog, de nem is baj, azt hiszem, egyedül is hamar végzek vele, hogy aztán beülhessek a volán mögé. Halkan brummog fel az autó, majd kitolatok a helyünkről és indulhatunk is hazafelé.
- Nem szeretném, hogy még egyszer előforduljon ilyesmi - szólalok meg némi hallgatás után, miután már kikanyarodtunk a parkolóból. Ha esetleg bekapcsolta a rádiót, akkor egyetlen mozdulattal szüntetem meg a zajforrást, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. - Nem foglak és nem is akarlak megbüntetni, de nem fogom szó nélkül hagyni, hogyha még egyszer így viselkedsz valami nyilvános helyen. - sem a kiabálást, sem a hisztit nem nézem jó szemmel. Otthon csinálhatja nyugodtan, ott senki sem látja. Míg mezei kritikus voltam, addig nem érdekelt, de most már egyre többen ismerik az arcom, nem vetne jó fényt sem rám, sem rá, ha valaki olyan figyelne fel az ehhez hasonló incidenseinkre, akinek nem kellene.
- Nem kell, hogy szeress, nem kell, hogy mosolyogj és jól érezd magad a társaságomban, mindössze csak némi tiszteletet kérek és azt, hogy fogadd el a helyzetet, bármennyire is nehéz - pillantok oldalra egy rövid időre, hiszen piros lámpát kaptunk. Nekem sem egyszerű a helyzet, neki sem, de ha így folytatjuk ezt az egészet, akkor annak hamarosan nagyon csúnya vége lesz. Hiányoznak a régi szép idők, amikor még együtt nevettünk, együtt ökörködtünk, amikor mindenbe beavatott és szinte nem voltak titkaink sem egymás előtt. Most? Nem tudom, mit érez, nem tudom, mi történik vele, benne, ez pedig ennél a kialakul fagyos viszonynál is sokkal rosszabb.
- Nem megkeseríteni szeretném az életedet, Karen, ezt ne felejtsd el - pillantok rá, próbálva a szemeibe nézni, ha esetleg rám néz, mielőtt visszafordulnék az út felé és rálépnék a gázra, hiszen zöldre váltott a lámpa. Én elmondtam, amit mondani szerettem volna, innentől övé a terep.

Nem válaszol, nem reagál sehogyan sem a szavaimra, ez pedig talán mindenféle reakciónál a legrosszabb. Elviseltem volna, ha nekiáll kiabálni velem, elviseltem volna, ha ő is elmondja, mi nyomja a szívét, de nem. Makacsul hallgat, miközben én elmondom a problémáimat. Valamerre el kell indulnunk, mert most csak egy helyben toporgunk és ez semmi jóra nem fog vezetni, bárhonnan is nézem a dolgokat. Ki fog csúszni a kezeim közül, elveszítem őt is és elbukom abban az egy dologban, amit az öcsém kért tőlem. Mégis mit csináljak? Én próbálkozom, de Karen minduntalan rám csapja az ajtót és lényegében fogalmam sincsen, miért, mert soha nem beszél ilyesmiről.
Zöldre vált a lámpa, mi pedig megindulunk és azt hiszem az előbb tévedtem. Mert a hallgatásnál létezik még egy rosszabb reakció. A menekülés. Márpedig Karen most ezt csinálja. Nagyon szívesen rágyújtanék most egy cigarettára, mert bármennyire is tűnjék úgy, hogy kötélből vannak az idegeim, sajnos ezt már én sem bírom tovább normálisan kezelni.
Félrehúzódom, amint lehetséges, nem tudom, ezzel jót teszek-e, vagy csak tovább rontok a helyzeten, de ha ennyire menekülni szeretne, akkor lehet jobb, ha nem tartom vissza. Úgy vélem, én minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy elviselhetővé tegyem ezt az egész kialakult helyzetet, innentől rajta a sor, neki kell megtenni a lépést, én többet már nem tehetek.
- Nem menekülhetsz el állandóan a problémák elől… - jegyzem meg csendesen, amikor az ajtó felé nyúl, ám, hogy a szavaim miatt, vagy egészen más miatt akad meg a mozdulatban, azt nem tudhatom. De látom, hogy remeg, hogy szenved, hogy küszködik.
Aztán megjelennek a könnyek. Atyaég, mit kezdjek egy síró nővel? Ha megpróbál megvigasztalni, akkor lehet csak jobban kiakad, ha hagyom, akkor meg az lesz a baj. Létezik ilyen helyzetben jó megoldás? Régen minden gondolkodás nélkül öleltem volna magamhoz az unokahúgomat, de azóta rengeteg minden történt… Mégis ez a gondolat az, ami elindít a mozgásban. Tudom, hogy nem tehetjük semmissé az elmúlt két hónapot, a balesetet, az azóta történteket, de talán ha kicsit emlékezünk arra, mi volt előtte, akkor jobb lehet. Persze lehet ezzel ismét csak rossz irányba terelem majd a dolgokat, de tekintve, hogy fogalmam sincsen, van-e még jó irány, így meg merem kockáztatni a lépést.
Felé nyúlok, hogy egy határozott mozdulattal húzzam magamhoz és próbáljam magamhoz ölelni. Ha engedi, akkor óvó karjaimmal ölelem körbe, kissé talán esetlen a mozdulat és így, a kocsi két ülésén ülve nem is olyan egyszerű a dolog.
- Túl fogunk jutni rajta, oké? - próbálom vigasztalni, bármi használhatót mondani neki, de.. majd ő eldönti, mennyit fogad el mindebből, vagy ismét csak eltaszít majd magától.

Legszívesebben én is elmenekülnék ebből az egészből, sokkal könnyebb lenne, azt hiszem, de nem tehetem. Mert nekem kell példát mutatni, én vagyok a felnőtt, rám lett bízva a lány, nekem kell befejezni azt, amit a testvérem már nem tud. Én sem így szerettem volna, de ha már így alakult, akkor igyekeznem kell a legjobbat kihozni ebből az egészből, de egyedül nem megy. Karen-re is szükségem van hozzá, mert ha továbbra is így ellenkezik és állandóan ellök magától, akkor már fogalmam sincsen, mi legyen a következő lépés, egyszerűen orra fogunk esni. Nem csak én, ő is. Egyszer sem vágtam a képébe, hogy vajon az apja mit szólna ehhez, ha látná, vagy édesanyja, mert tudom jól, hogy nagyon is tisztában van vele anélkül is, hogy mondanom kellene neki. Egyszerűen csak szeretném mindkettőnk számára élhetővé tenni a helyzetet, aztán ha betölti a huszonegyet és nagykorú lesz, akkor nem fogom visszatartani, ha menni szeretne. Az viszont még öt év és csak rajtunk múlik, hogy végigszenvedjük, vagy élvezni fogjuk majd.
Magamhoz ölelem, mert ez tűnik a helyes lépésnek és azért valahol igencsak jól esik, hogy nem lök el, nem taszít el magától. Számoltam vele, de sokkal pozitívabb ez, mint a másik végkifejlet lett volna. A szavait hallva halvány mosoly kúszik a képemre, reagálni mégsem tudok, nem is nagyon lenne értelme. Értékelem inkább a pillanatot és addig nem is eresztem el, ameddig ő nem húzódik el tőlem, akkor viszont minden ellenkezés nélkül. Nem szeretném, hogy a kettőnk közé feszülő szakadék csak még nagyobb legyen és úgy vélem, ezt a kis ölelkezős dolgot tekinthetjük első lépésnek is. Aprócska, mégis, az eddigi kudarcba fulladt próbálkozásaimat tekintve nekem mégis hatalmasnak tűnik. Jó kezdet, talán. Aztán, hogy a folytatás mi lesz, nem tudom, talán sikerül megtennünk majd a második lépést is, vagy visszafelé araszolunk egyet… Majd kiderül, nem merek már reménykedni, nehogy nagyobbat koppanjak a végén.
Nem szólok többet, amit szerettem volna, azt elmondtam, csöndben vezetek hazafelé, viszont a rádiót sem lennék képes bekapcsolni, úgyhogy marad a néma csend és a levegőben vibráló némi feszültség. Nem érzem magam kellemetlenül ebben a szituációban, mégis valami megkönnyebbülés árad szét bennem, amikor hazaérünk és elkezdünk kipakolni a kocsiból. Segít, amit meg is köszönök neki, így jóval gyorsabban a helyére kerül minden. Nem szólok hozzá, amikor bezárkózik a szobájába, csupán egy sóhajtással állok neki ebédet készíteni, hogy amikor készen van, az asztalhoz invitáljam. Innentől ismét csak az ő döntése, hogy csatlakozik hozzám, vagy inkább a szobájában fogyasztja el az ebédet. Én nem erőltetek továbbra sem semmit, eddig sem tettem és nem most fogom elkezdeni.

Szombat, kellemes májusi délelőtt. Kellemes mert süt a nap, és végre Istenem végre nem kell a munka miatt hamar kikászálódnom az ágyból, hogy belevessem magam a nyikorgó mókuskerékbe. Bár kezdem megszokni, és megszeretni, hogy így alakultak a dolgaim, azért nagyon furcsa az átállás. Valamivel kevesebb mint egy év telt el, és ez a sok-sok hónap rehabilitációval, hivatalos ügyek intézésével és lakáskereséssel járt. Lakáskereséssel, hiszen évek óta nem ért lábam amerikai talajt. De milyen jó ismét beszívni ezt a csípős friss levegőt!
Szóval ezt a pár órás szabadságot arra használom, amire egy normál polgár szokta. Valahogy mindig is így képzeltem el onnan távolból, hogy egy korombeli nő ilyenkor bevásárolni jár, főz valamit, közben takarít, mos, a gyerekekkel játszadozik, megterít délutánra családi programot tervez, esetleg este a férjével vacsorázni mennek. Nos nekem nincs családom. De minden más lépését az „átlag harmincas asszonyoknak” igyekszem tökéletesen reprodukálni, úgy, ahogy megálmodtam.
Éjjel- nem meglepő módon pár óránál többet nem sikerült aludnom. Így van ez, rémálmok, enyhe paranoia. Ismét odaképzeltem magam a csatatér közepére. Egyszerűen képtelen vagyok kizárni azt, hogy attól még, hogy én nem vagyok ott, a háború ugyanúgy dúl az óceán másik felén. Megrázom a fejem és felöltözök. Viszonylag korán van, ezért elpepcselek a reggelivel, a kávéval, alaposan elolvasom minden cikkét a helyi lapnak, hogy ne érkezzek túl korán. Pedig csak egy bevásárlásról van szó. Úgy érzem a hajnali hat nem megfelelő időpont, de talán a hét óra?
Kényszerítem magamat, hogy ne gondoljak a munkára. Pedig lenne mit csinálnom. Ráadásul két hét múlván esedékes egy jótékonysági bankett féleség, amit nagy erőkkel próbálunk szervezni, azon társainknak, akik nem úszták meg ép bőrrel a csatákat, vagy azoknak, akiknek a családja nem volt olyan szerencsés, hogy viszontláthassák a bakákat.
Ilyen még sosem volt. Bár a kezdeményezés nem tőlem indult, mégis óriási lelkesedéssel vetettem bele magam. Félreértés ne essék, a beszélgetések, a gyűlések célja nagyon fontos és hasznos- számomra is. Megindító ez a közeg, de valahogy erről mindig azok a nyugdíjas klubbok jutnak az eszembe, ahová a nagymamámat kísértem hétvégente a helyi plébánia kertjébe. Imádtam őket, a sok közös program összehozta az otthon unatkozó nagymamákat, akiket nem látogatnak az elfoglalt unokák, vagy gyermekek.
De vissza a bevásárláshoz. Gyönyörű szép noteszem közepébe van tűzve a még szebb listám a csupa-csupa fontos termékről, és pár még sokkal lényegtelenebb apróságról. Például kókuszzsír. Nem tudom elképzelni egyszerűen mire kellhet, de valamire biztos jó. Ilyen ürüggyel dobálom a kosaramba a rengeteg haszontalan holmit. Ezt azért, mert le van árazva. Ezt azért, mert tetszik a címke, emezt pedig…na, egy üveg mézédes rozé…ezt nem hiszem hogy magyaráznom kell.
Na, ne tessék félreérteni, nem azért költök ilyesmikre, mert élvezem a puszta tényt, hogy költhetek, nem…egyszerűen csak fontosnak akarom érezni magam. Elfoglaltnak. Tudatosnak. Főleg ilyenkor, amikor csak lógok a tehetetlenség égboltján.
Vígan fütyörészve tolom a kis kocsimat a polcok között, mígnem egy ismerős arcot vélek felfedezni a vásárlók között. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy jól látok, így egy darabig csak, bizonyos távolságból követem. Sorról-sorra. Persze nagyon igyekszem, hogy ne legyek feltűnő. Nem is tudom mi fordulna meg bennem, ha észlelném, hogy valaki követ. Így inkább kilépek az árnyékból, és megszólítom.
- Sean? Sean Smith? – kérdezem széles mosollyal az arcomon. Oké, most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ő lesz az. Nem is kérdés. – Remekül festesz. Hogy vagy mindig?– jegyeztem meg, bár nem sok idő telt el az utolsó találkozásunk óta. Egy hét? Annyi sem. Szoktam látni a gyűléseken, bár idáig nem sokat beszélgettünk. Nem is csoda, rengetegen vagyunk. – Hát te? Mi járatban erre? Vagyis…hogy-hogy ilyen korán? – nem sikerül ignorálni a tényt, hogy bizony egy bevásárló központba bevásárolni jár az ember, úgyhogy a kérdés feleslegesnek bizonyul, na de az időpont! Nagyon kevesen lézengenek ilyenkor a boltokban.

A katonás üdvözlés meglepett mosolyt csal az arcomra. – Csak nyugalom. – nem tudom miért mondtam ezt. Talán valamennyire magamnak is szántam, talán teljesen. Ám nem hibáztatom. Nehéz lerázni ezeket a megkopott szokásokat, tudom én. Sokszor kapom magam azon, hogy vigyázzállásban várakozok a liftre, vagy a buszra. Egyszer például tisztelegve fogadtam a parancsot apuéktól, amikor leküldtek a pincébe egy üveg borért. Őrület. Kicsit szívszorító. Legalábbis engem mindig elgondolkodtat egy-egy ilyen eset.
- Szuper. Örömmel hallom. – szavaim őszinték voltak, és a mosoly is lágyult az arcomon. Sajnos nem tudok mit kezdeni vele. Van és kész. Mimikám olyan szerves része, hogy talán egyik izmom sincs olyan edzett, mint az a pár, ami a mosolygásért felel. Egyeseknek ijesztő lehet. Még nekem is zavaró olykor, de ez egy szép reggel, ismerősbe futottam éppen, beszélgetünk, pont mint a normális emberek, akik nem szenvednek a poszt-traumatikus stressz szörnyeitől. Hát nem remek?
- Nahát, köszömön. – biccentettem vidáman. – Talán tudok segíteni. –kaptam ki kezéből az egyik üvegcsét, hogy szemügyre vegyem közelebbről is. Aztán körülnéztem a polcokon is. Egyetlen szót kerestem. Egyet, amit drága Bridgette nagynéném szájából hétezerszer hallottam, így bevésődött: Wholesome. Amint megtaláltam, Sean markába nyomtam a pempőt. – Parancsolj. – vigyorodtam el, teljesen elégedetten önmagammal. – Na nem mintha annyira jó lennék az ilyesmiben. Csak van egy egyéves unokahúgom, akinek oda-vissza tisztában vagyok az étkezési szokásaival. – pelenkázás? Etetés? Ugyan. Még a karomba is alig akarják engedni a csöppségeket- még bennük is elevenen él a gondolat, hogy egy nőhöz képest tenyeres-talpas vagyok, így biztos nem tudnék vigyázni rá, talán én magam is így gondolkodom, tehát nekem aztán semmi tapasztalatom sincs a porontyokkal kapcsolatban. Egyszerűen nem értek hozzájuk. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem őket. Csak…na. Félek tőlük. Kimondtam. Örülsz?
- Ó, igen. Olyasmi. Végre jutott egy kis időm rá, és…hát nehezen találom meg az egyensúlyt, mire is lehet szükségem. – húztam el a számat az indokolatlanul megpakolt kocsimra meredve. A fele nem is kell. Megvettem, mert…végre vásárolhatok. Olyan furcsa nem?
- Ismerős.- bólogattam.- Pedig eleinte még úgy örültem, hogy nem kell korán kelnem, és alhatok, ameddig csak kedvem tartja, de nem…nem megy. – ismertem be. És elhiheted, én mindent megpróbáltam. Későn feküdtem, altatót vettem be, nyugtatóteákat iszogattam, aztán az alkoholhoz nyúltam, meditáltam, de valahogy egyszer sem jött össze. Másnap csak még fáradtabb voltam mint előtte. Vajon képesek leszünk bármikor is kilépni a megszokás ördöglakatjából?
- Óh, hát remekül. Végre van egy szabad napom, és megcsinálhatok mindent, amit elterveztem. – igen? Például? Sütni, főzni, takarítani? Ez ám a program Dolores. Büszke lehetsz magadra. - És te? Hogy van a kislányod? – érdeklődtem a poronty felől. Körülbelül tudom mi a helyzet Sean háza táján. Van egy elragadó bébije. Mármint csak gondolom, hogy az, mert személyesen még nem volt szerencsém hozzá, de hát a babák már csak ilyenek nem? Elragadóak.
- Tényleg, eljössz arra a jótékonysági estre, amit a veterán gyűlésen szerveznek? – puhatolóztam, megtörve a pár perces csöndet. Nem sok dolog jut eszembe, amiről beszélgetni lehetne. Mindenesetre remélem, hogy eljön. Nagyon izgatottan várom az alkalmat, persze főleg azért mert, na…egy kis szórakozás senkinek sem ár.