Élelmiszerbolt

Nem mondom, beletelik pár másodpercbe, mire be merek szállni Lou mellé az autóba, és ahogy látom, ez neki is feltűnik. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy mi lesz, ha már emiatt is ordítani kezd velem… De lenyelem a félelmemet, és végül összeszedem magam. Elhelyezkedem az anyósülésen, majd rögtön nekiszegezem a kérdést a megmentőmnek. Itt csak nem hallgatnak le minket, ugye?
Figyelmesen hallgatom a magyarázatát, és be kell látnom, hogy összességében van benne némi logika. De, ez még nem jelenti azt, hogy az a letámadás, amiben ő részesített engem, bármilyen tekintetben is jogosnak nevezehető lenne. Ha nem szólal meg, még csak fel sem ismertem volna, az Istenért!
- Értem. Ne haragudj, hogy én meg túlregáltam - fogom meg a kezét egy pillanatra, mielőtt elindulna. Ez lehet, hülyeség volt a részemről, de valamiért ezt váltott ki belőlem. Még sosem láttam Lou-t ennyire elveszettnek.
- Tudod, hogy kedvellek, mint embert, de ez… borzasztó volt, Dimitrij. Nem lett volna egyszerűbb, ha nem támadsz le? - kérdezem sóhajtva.
Annyira hirtelen toppant be az életembe megint - még ha nem is készakarva tette, nyilván -, hogy ezzel nem is tudom, mit kezdhetnék. Azt továbbra is elismerem, hogy a rablást alighanem akkor sem úsztam volna meg, és végső soron hálás lehetek azért, hogy megvédett, de a korábbi felütés után talán érti, mi a problémám ezzel az egésszel. Közben igyekszem összeszedni magam, majd útközben halkan irányítgatom Gyimkát anyám házáig. Nem merem megemelni a hangomat, mert tartok tőle, hogy indokolatlanul is ordítozni kezdenék vele. Rosszul viselem a stresszt? Azt hiszem, az iménti éppen elég bizonyíték erre.
Szó sincs arról, hogy látni sem akarnálak - bököm ki végül, amikor megérkezünk. - De jobb szeretném, ha őszinte lennél velem, ahelyett, hogy úton-útfélen kiborítasz a hangulatváltozásaiddal.
Megértem, hogy feszült, hiszen komoly teher, és még annál is nagyobb felelősség nyomja most a vállát, de ez nem jelenti azt, hogy nekem le kellene nyelnem azt, ha rajtam szeretné levezetni az emiatt érzett frusztrációját.

Figyelmesen hallgatom a magyarázatát. Értem, hogy nincs könnyű helyzetben, az viszont csak még jobban elszomorít, hogy ez már két éve tart. Talán nem is akkora csoda, hogy kezd a maga módján belezakkanni ebbe az egészbe.
- Tényleg? Azt hitted, megismerlek ebben a hajléktalanokhoz illő szerelésben? - nevetem el magam.
Egyszerűen nem tudom megállni. Már nem azért, de én Dimitrij-t mindig öltönyben láttam, mialatt együtt dolgoztunk, szóval, ha nem szólít le, szerintem fel sem merült volna bennem, hogy őt látom, csak elkönyveltem volna, hogy az illető hasonlít rá. De, legalább kölcsönösen megállapítottuk, hogy sikeresen túlreagáltuk a dolgokat.
Ahogy rácsap a kormányra, kicsit összerezzenek, de aztán eszembe jut, hogy nem miattam csapkod, hanem sokkal inkább saját maga miatt. Amikor viszont azt mondja, hogy ő is kedvel engem, nem tudom megállni, hogy el ne vörösödjek, pedig tudom, hogy ő ugyanúgy értette, mint én. Nem vagyok eszemnél, említettem már? Csak ezt sajnos nem tudom a korábban átélt sokk nyakába varrni. Remélem, hogy Gyimka nem vette észre.
Ugyanakkor szeretném, ha jobban érezné magát, ehhez pedig nyilván szüksége van rá, hogy őszinte lehessen valakivel. Remélem, hogy tudja, megbízhat bennem, és lehet velem annyira egyenes, amennyire csak szeretne. De ettől még attól megint csak sikerül zavarba jönnöm, hogy megfogja a kezemet. Csak ne vegye észre!
- Rendben - adom a kezébe a telefonomat, majd én elveszem az övét, és beleírom a saját telefonszámomat.
A saját biztonságom érdekében azt a becenevet írom be a névhez, amit ő adott nekem. Így biztosan minden rendben lesz. Abba az apróságba pedig, miszerint ezzel elismerem, hogy szeretnék vele még találkozni, inkább nem gondolok bele mélyebben. Tudom, hogy igazán szerencsétlen vagyok, ha férfiakról van szó - elég, ha épp Étienne-re vagy Raoul-ra gondolok -, szóval minden erőmmel azon vagyok, hogy továbbra is csak barátként tekintsek Lou-ra.
- Ha már diszkrét hely… gyere, meghívlak egy kávéra. Ennyivel tartozom neked, amiért megvédtél - nyitom ki az anyósülés ajtaját, majd a motyómmal együtt kiszállok, és bízom benne, hogy Gyimka is jön velem.
Remélem, tudja, hogy megbízhat bennem, és hogy itt senki sem akar ártani neki. Legfeljebb anyám… De ő se bántaná, csak azzal nyaggatná, hogy nem szeretne-e véletlenül feleségül venni. Említettem már, hogy apám halála óta kitalálta, hogy neki egy unokára van szüksége, aki eltereli a figyelmét? Ha már itt tartunk, bízom benne, hogy épp nincs itthon.

- Kicsit elszámoltad magad - legyintek.
Lehet, én vagyok szerencsétlen, de ha nem szólalt volna meg, tényleg nem ismerem fel, és akkor ez az egész hacacáré nem történik meg. Talán.
Ahhoz képest, hogy fél évet a haditengerészetnél töltöttem, nem mondhatnám, hogy erősebbek lettek az idegeim. Különben nem rezzentem volna össze attól, hogy Lou a kormányra csap. A fenébe is… Össze kell szedned magad, Essie! Ez így nagyon nem lesz jó.
Tetszik a mosolya, állapítom meg magamban, ahogy visszacseréljük a telefonjainkat. Kár, hogy ezt eddig nem sűrűn láttam rajta. Vajon mivel lehetne rávenni, hogy gykrabban görbüljön felfelé a szája széle?
- De igen, tartozom, Ha te nem segítesz, ki tudja, mi történt volna velem - és ebbe bele se merek gondolni mélyebben… - Nem dohányzom.
Nem fogok belőle ügyet csinálni, hogy ő dohányzik, mert igazából nem zavar. Nem azért nem dohányzom, mert annyira egészségtudatos volnék vagy ehhez hasonló, mindössze sosem éreztem szükségét, hogy rágyújtsak. Most, ahogy a házhoz sietek, olykor lopva azért hátrapillantok, és… és fura módon arra jutok, hogy Gyimka jól néz ki dohányzás közben. Valahogy jól áll neki. És persze rögtön el is szégyellem magam, amiért ilyesmi eszembe jut vele kapcsolatban. Muszáj újra és újra emlékeztetnem magamat arra, hogy mi történt azzal a két férfival aki valaha is tetszett nekem… És nem kívánom a megmentőm halálát, na.
- Ez nem az én házam - ingatom meg a fejem, ahogy a kulcsot beteszem a zárba, és elfordítom - Én egy kis lakást bérlek az őrs közelében, ez a szüleim otthona. Jobban mondva, most már csak az édesanyámé. Apát januárban vesztettük el. Tudod, a járvány miatt. De tekintve, hogy itt nőttem fel, szeretem, legalábbis azt hiszem. A lakás jobban a szívemhez nőtt már.
És ez a haláleset oka annak, hogy itt vagyok, teszem hozzá gondolatban. Ha ez nem történik meg, gondolkodás nélkül New Yorkban maradtam volna, ahol nyugodtan kisírhattam volna magam Raoul miatt, de az élet azt akarta, hogy visszajöjjek ide.
Beengedem magunkat, majd bemegyek a konyhába, hogy feltegyek egy adag kávét magamnak, és persze Lou-nak.
- Gyimka! - csattanok fel a hangját hallva. - Ha zavarnál, nem hívtalak volna be. Mindössze azért aggódtam, hogy anya nehogy itthon legyen, különben azt hallgathatnád egész idő alatt, hogy jó feleségalapanyag lennék szerinte. De úgy tűnik, átment az egyik barátnőjéhez, szóval majd csak késő este jön haza.

- Köszönöm.
Jobb nem belegondolni abba, hogy apám egy olyan járvány miatt halt meg, ami őt nem fertőzte meg - elvégre nemi úton terjedt, mint kiderült -, azonban, ő éppen akkor volt bent egy kivizsgálás miatt, amikor elrendelték a karantént… A többi pedig már történelem.
Szavaival csak egyetérteni tudok. Most már megvan a magam ritmusa, szokásaim, amikbe nem igazán fér bele, hogy per pillanat megint anyámmal együtt kell élnem, hogy számára megfelelő érzelmi támogatást nyújtsak. Szeretem, de kezdek belefáradni ebbe. Rossz ember volnék?
- Igen, azok - ismerem el sóhajtva.
Igyekszem lenyugodni, de az elmúlt, úgy nagyjából másfél órában túl sok inger ért, amik miatt sokkal hevesebben reagálok, mint általában. És, ha már hazaértem, itt az ideje, hogy a megmaradt portékákat eltegyem a helyükre. Nem valami sok… Azt hiszem, holnap is útba kell ejtenem egy boltot. Lehetőleg, egy másikat.
- Aranyos… De nagyon zavaró. Szerintem még ráérek ezzel, és tudom, hogy valójában ő is így gondolja, csak a magány beszél belőle. Még nagyjából egy hétig itt leszek, de szeretnék visszatérni a saját életemhez.
Lehet, hogy sokat várok, de már babusgatom anyát egy ideje, és kezdek belefáradni.
- Miért nősültél meg? - kérdezem hirtelen, miközben a szekrényből két csészét, a hűtőből pedig tejet veszek elő, amit egy kis tálcára teszek.
Ez a kérdés amiatt merült fel bennem, mert amikor együtt dolgoztunk, akkor sem beszélt arról, hogy egyszer nős volt. Úgy viselkedett, mintha sose lett volna egy felesége, és ezt a dolgot nem igazán értem. Lehet, hogy épp a munkája teszi ilyenné?
A kérdése jogos, és el is mélázok egy kicsit a válaszon. Bár szeretek a laborban lenni, valahogy nehéz szívvel tértem oda vissza. Nehéz lenne kijelenteni, hogy jobban tetszett a tengerészet, mint az orvosszakértői munka, de talán... Talán lehet benne valami.
- Igen, bár… igazából csak apa halála miatt jöttem haza - bököm ki hirtelen - A járvány kitörése előtt kaptam egy lehetőséget, hogy részt vegyek a haditengerészet egyik képzésén, New Yorkban. Felmerült bennem a gondolat, hogy ott maradhatnék, de az élet közbeszólt, és most itt vagyok. Szerencsére, könnyen visszavettek.
Őszintén kíváncsi vagyok, mennyire lepi meg, hogy olyan környezetben mozogtam hónapokon keresztül, amit én sem néztem volna ki saját magamból.

- Nem, egyáltalán nem - rázom meg a fejem - Abba a boltba szoktam járni, meg arra a piacra, ami az én lakásom közelében van. Oda most tévedtem be először.
És egyben utoljára, de gondolom, ez egyértelmű. Nekem sem áll szándékomban kihívni magam ellen a sorsot. Jobb, ha vigyázok magamra, nemde? Lou nem lehet ott mindig, hogy vigyázzon rám.
- Szóval csak azért nősültél meg, mert úgy voltál vele, hogy ez a dolgod? - próbálom összerakni a fejemben a képet.
- Szeretted? - kérdezem, bár magam sem tudom, hogy minek.
Gondolom, csak érzett iránta valamit az elején, ha egyszer megesküdött azzal a nővel, nem? Próbálom elképzelni, hogy milyen lehet. Vajon hasonlít rám, vagy épp a szöges ellentétem? És ha már itt tartunk, mi a fenéért gondolkozom én egyáltalán ilyesmin? Semmi közöm hozzá, de tényleg.
- Tényleg? - ez bevallom, kissé váratlanul ér. Valahol mókás belegondolni, hogy engem is így hívnak, mert érdekes módon, Gyimka mellett ez valahogy nem szokott eszembe jutni. Annyira megszoktam, hogy Irina-nak szóíít, hogy olyankor nem szoktam a valódi keresztnevemre gondolni. Ez kicsit fura, nem?
- Gyűjtöd az Esther nevű nő ismerősöket? - kérdezem némileg vidoran, mert, bár kétlem, hogy ez szándékos lenne a részéről, de ettől még mókás elképzelni. Bár gyanítom, ő nem tartja ennyire viccesnek.
A kérdését hallva majdnem elejtem a kis kancsót, amibe a tejet töltöttem, de még időben kapcsolok, és elhárítom a katasztrófát. A kiöntő a tálcára kerül, épen és “egészségesen”. Bevallom, ez elég rázós volt.  
- Én? - pillantok rá meglepve. - Nem… dehogy voltam férjnél.
Ha őszinte akarok lenni, még párkapcsolatom se volt, szóval… De ezt inkább nem vallom be Dimitrijnek, mert félő, hogy megdöbbenésében fogja magát, és kiugrik az ablakon. Nagyot mondjuk nem esne, ez mégis csak a földszint, de az egészen biztos, hogy a meglepettség furcsa reakciót hozna ki belőle.
Engem nem zavar különösebben, hogy így alakult. Igazság szerint, egészen kislány korom óta szerelmes voltam Étienne-be, fel sem merült bennem, hogy mással kellene kezdenem… Kivéve, a végzős bálon. Ott volt rajtam némi nyomás, hogy nekem is át kell esnem azon, mint a többi korombeli lánynak, szóval elmentem az egyik matekszakkörös fiúval, akinek a nevére sem emlékszem most már, és hát… mondjuk úgy, hogy ha sokkal többet nem is, a szüzesség elvesztését kipipálhattam, de ennyi. A szürke kisegereknek, mint én, valahogy ez jut, főleg, ha tudat alatt elkötelezik magukat egy olyan férfi mellett, akinek egyébként eszébe se jutott volna vele kezdeni.
Aztán jött Raoul, és megint csak nem az lett a történetből, amit esetleg szerettem volna. Azóta pedig eszem ágában sincs próbálkozni. Hogy is szokták mondani? Öreg vagyok én már ehhez.
- Igazság szerint, nem voltam odáig érte. Csak azért mentem oda, mert el akartam felejteni valakit. Mondanom sem kell, olyan jól sikerült, hogy azóta nincs az élők sorában sem - sóhajtok, és kissé elszomorodom, ahogy eszembe jut Raoul halála.
Belefulladt valami folyóba, azt hiszem, az édesanyja legalábbis ezt mondta a telefonban, amikor felhívott a hírrel. Ez nagyjából ugyanakkor történt, amikor apa meghalt, szóval mondhatjuk, hogy még nem hevertem ki a dolgot teljesen. Igyekszem, de sokkal nehezebb, mint gondoltam.
- Szóval, nem. Nem hiszem, hogy visszamegyek oda - összegzem a dolgot, és közben a kávé is lejön, így annak a kiöntője is a tálcára kerül, és ezzel a kezemben térek vissza Lou-hoz,
A tálca az asztalra, én pedig a kanapéra ülök, őmellé. Persze azért tartok némi távolságot, nehogy azt higgye, hogy rá akarok szállni, vagy ilyesmi.

- Sajnálom - mondom őszintén.
Szerintem megérdemelné, hogy boldog legyen, bár az is igaz, nem tudom, milyen ha az ember álruhás rendőrként éli az életét. A reakcióiból tudom, hogy nem veszélytelen, és így biztosan nem egyszerű családot alapítani. Sőt, talán inkább egyenesen lehetetlen.
- Ezt jó hallani - sóhajtok megkönnyebbülten.
Bár nem tudok sokat a feleségéről - akarom mondani az exfeleségéről -, de azalapján, ahogy most nyilatkozik, nem lehet valami kedves nő. Vagy csak nem tudta azt adni, amire Gyimkának szüksége lett volna… Persze, ez csak egy tipp a részemről. Nem voltam ott, nem tudom megítélni a dolgot.
- Tényleg nem voltam férjnél, Lou - bizonygatom neki - Szerinted anyám miért akar fűnek, fának, bokornak felajánlani?
Ha már lettem volna házas, biztos vagyok benne, hogy fele ekkora elánnal sem próbálkozna amiatt, hogy végre bekössék a fejemet. A gond csak az, hogy anya egyetlen egy tényezővel nem számolt: velem. Én már rég letettem arról, hogy legyen valakim - igazából már azelőtt, hogy Raoul is elhunyt volna -, szóval értelemszerűen nem töröm magam azért, hogy a jelen helyzetemen változtassak.
Töltök neki a kávéból, majd a kezébe adom a csészét, hogy aztán kedve szerint ízesíthesse, ahogy szeretné. Ahogy rám mosolyog, megint elönti az arcomat a pír. Tudja egyáltalán magáról, hogy milyen jóképű, amikor mosolyog? Jesszus, Esther, nyugodj már le! De azért csak leülök mellé a végén, még, ha nem is vagyok benne feltétlen biztos, hogy ez jó ötlet. Valahogy férfiak közelében hajlamos vagyok idiótán viselkedni… Talán azért, mert nem vagyok hozzászokva a jelenlétükhöz?
- Tényleg? Miért?
Lehet, én vagyok az ostoba, de tényleg nem értem, mi előnye származna Gyimkának abból hogy itt maradok Seattle-ben. Nem sokkal korábban még szinte azért is leteremtett, hogy meglátott, szóval jelen pillanatban nem igazán tudom magamban hova tenni ezt a kijelentését.
- Köszi, de szerintem ez inkább a kávéfőző érdeme - nevetem el magam. Hiszen én nem sokat tettem annak érdekében, hogy a forró ital jó legyen, csak követtem azt a metódust, amivel apa megtanított kávét főzni. Ennyi történt. Arra azonban, amiket ezután mond, nem igazán vagyok felkészülve, és akkor még finoman fejeztem ki magam.
- Én… én… - csak hebegni-habogni tudok.
Pár órával ezelőtt még azt sem tudtam, hogy él-e vagy hal, erre tessék, itt ücsörgünk anyám kanapéján, és azt mondja, különleges vagyok Nem mondhatnám, hogy ne esne jól, amit mond, még ha igazából meg se tudom fogni, hogy vajon milyen értelemben mondja ezt… De talán nem is számít. Az a tény jobban zavar, hogy ha netalántán közelebb kerülök valakihez, azt záros határidőn belül elragadja mellőlem a halál. Ahhoz képest, hogy egy hétköznapi, húszas évei végén járó nőnek tartom magam, már két embert kellett eltemetnem Mi vagyok én? Fekete özvegy? Még szerencse, hogy nincs a kezemben a csészém, mert már biztosan elejtettem volna.
- Én nagyon szerencsétlen vagyok, Gyimka. De tényleg. Két férfit szerettem egész életemben, és mindkettő meghalt. És nyilván, egyik sem az apám volt. Érted, mit akarok mondani? Amilyen a formám, abban a pillanatban, hogy közel kerülnék hozzád… - ezt ki sem merem mondani.
Elütné egy autó, lelőnék egy utcai csetepatéban, tudom is én. Csak bajt hoznék a fejére. És a slusszpoén az egészben, hogy a gondolataim egy részét még hangosan is kimondtam. Hát, ez remek. Ha eddig nem égtem be előtte, hát akkor most biztosan. De én már csak ilyen lökött vagyok. Mindent túlgondolok túlbonyolítok, túlmisztifikálok, meg amit csak az ember el tud képzelni.
- Ne haragudj, hülyeségeket beszélek, ne is foglalkozz velem - veszem kezembe a csészémet, és tüntetőleg a kávémat kezdem inni, mintha ezzel el tudnám rejteni az arcom vörösségét. Valószínűleg nem így van, de álcának azért nem rossz.

- Hát igen… Nem gondolkozom ilyesmiben, tudod? De te sem hiszem, hogy valaha újra meg akarnál nősülni, vagy tévedek?
Képzelem, a másik Esther mekkora csalódást okozhatott neki azzal, hogy elváltak egymástól, és egy ekkora arculcsapás után én sem lennék biztos benne, hogy még egyszer hajlandó lennék megpróbálni. Bár, abból kiindulva, hogy mennyire elhidegülhettek egymástól a végén, lehet, nem is akkora probléma, hogy elváltak útjaik.
- Biztos vagy ebben? Mármint… idejét sem tudom, mikor találkoztunk utoljára, szóval lehet, hogy nem értek mindent abból, amin keresztülmész, de próbálkozom, komolyan!
Ez persze nem valami sok, de valahogy úgy érzem, Gyimkának most ez is nagyon sokat számít. Vajon mióta hanyagolja ennyire a társas kapcsolatokat?
- Nos, ennek örülök.
Jó tudni, hogy ha mással nem is, ezzel a kávéval sikerült kicsit feldobnom a napját, ha már így keresztbe tettem neki a felbukkanásommal a szupermarketben.
Miután végigmondom a litániámat, kicsit tartok a reakciójától. Mi van, ha túl messzire mentem? Nem lenne ez túl nagy újdonság a részemről, de nem kellene már most rögtön eltaszítanom Gyimkát magamtól azzal, hogy ennyire nyíltan beszélek a mellényúlásaimról, nem? Mondjuk az is igaz, hogy most már aztán édesmindegy.
Megfogja a kezemet, én pedig csodával határos módon, nem húzom el tőle. Valahogy megnyugtató az érintése, pedig bevallom, szinte olyan hideg, mintha egy jégcsapot fognék… És mégsem érzem kellemetlennek.
Szavai hallatán csak biccenteni tudok. Nem röhögött körbe nem hülyézett le, ez már jót jelent, nem? Abban pedig igaza van, hogy tényleg nem tudom magam beleélni a helyzetébe. Nem azért, mert egy empátiától mentes lény volnék, hanem pusztán amiatt, mert én nem abban a közegben dolgozom, mint ő. Én a labor világához tartozom, míg ő az események sűrűjében próbál talpon maradni. El se merem képzelni, ez milyen nehéz lehet. Igen, beláthatjuk, hogy én sosem a bátrak táborát erősítettem.
- Két kapcsolat? Ugyan már - legyintek a szabad kezemmel - Az egyikük azt sem tudta, hogy többet érzek iránta, mint kellene. A másik, amikor rájött, hogy talán kezdenek bennem átfordulni a dolgok, felhúzta a nyúlcipőt, elment Dél-Amerikába, és belefulladt valamelyik folyóba egy expedíció során. Én nem tudom, milyen az, amikor az embernek van valakije - vonom meg a vállamat. Az egyéb zavarbaejtő részleteket, miszerint az egyikük a keresztapám, másik pedig az öccse volt, egyelőre megtartom magamnak. Nem szeretném a kelleténél többször sokkolni Gyimkát. Ugyanakkor tény, hogy többek között ezért sem erőltetem a párkeresés dolgot, mert nem látom értelmét. Ilyen mellényúlások után tudod, kinek van kedve ezzel vesződni.
Jó, biztosan vannak olyanok, akik egy ilyen után könnyedén felállnak, és továbbmennek, próbálkoznak, majd egyszer csak sikerrel járnak. Ez mind szép és jó, csakhogy én nem ez a típus vagyok.
-  Igen, volt, ami azt illeti, még mindig van. A rendőrségen van egy kedves pszichológusnő, őt szoktam zaklatni a nyűgjeimmel. Remélem, még nem unja - mosolyodom el egészen halványan. Valóban sokat köszönhetek Patricianak, a segítsége nélkül lehet, hogy már én is olyan dolgokat tettem volna, amiket esetlegesen megbántam volna.

-Ennek örülök, azt hiszem… Mármint jó tudni, hogy nem akarsz átverni.
Nem mintha egyébként feltételeztem volna róla bármi hasonlót, de a mai nyitány után talán érthető, hogy volt bennem némi félsz, de ez percről-percre csökkent, mostanra pedig teljesen eltűnt, úgy érzem.
Szerettem-e volna, hogy Étienne tudja, hogyan is érzek iránta? Ki van zárva. Mégis, milyen fejet vágott volna, ha a keresztlánya, akit gyakorlatilag csecsemő kora óta ismert, azzal áll elé, hogy bele van esve? Alighanem kitért volna a hitéből, és hosszas szentbeszédet tartott volna arról, hogy ez csak egy pillanatnyi fellángolás, semmi tobb… Igen, egy fellángolás, ami óvodás korom óta tartott. Hát, hogyne.
- Nem… csak kellemetlenséget okoztam volna vele neki. Menyasszonya volt - bár talán még ez volt a legkisebb gond, teszem hozzá gondolatban.
Talán tényleg ideiglenes csak a ragaszkodás két ember között, de engem picit zavar olykor - na nem mindig -, hogy ez valahogy teljesen kimaradt az életemből eddig, és nézzünk szembe a tényekkel, nagyon nem arrafelé áll a szénám, hogy ez valaha is megváltozna. Pech, de ez van. Lou is összeszedte a maga rossz tapasztalatát ezzel kapcsolatban, és én is. Lehet, ebben mindketten bénák vagyunk.
- Én is ebben bízom - biccentek, és úgy hiszem, az eddigi beszélgetéseink Trish-hel hoztak már némi eredményt a számomra.
Nem azt mondom, hogy már minden a legnagyobb rendben van, de sokkal jobban érzem magam, mint korábban. Picit meglep, ahogy megsimogatja a kezemet, de nem ellenkezem, sőt, azon vagyok, hogy lehetőleg ne piruljak el megint, bár kezdek rájönni, hogy jelen pillanatban ez egyáltalán nem egyszerű. Egy idióta vagyok, mondtam már?
Az igazság az, hogy nem egészen értem, mire gondolhat Gyimka, mivel én, amikor megláttam, először csak döbbenetet éreztem, majd a történtek után a teljes megrökönyödést. Most pedig, hogy itt ücsörgünk anyám kanapéján kézen fogva,be kell látnom, hogy tényleg félek. Amilyen az én szerencsém, simán benne lehet a pakliban, hogy ha a találkozásaink rendszeressé válnak, esetleg többet kezdenék el érezni iránta, mint kellene… Annak pedig, mint azt már az élet igazolta, az én esetemben sosincs jó vége. De tényleg.
- Ez a munkád. Gyimka - simogatom meg a kezét, ahogy korábban ő tette az enyémmel. - De engem nem kell tőled megmenteni. Talán inkább fordítva…
Elvégre én vagyok az, aki úton-útfélen bevonzza a halált. Ahogy közelebb ül, a lábaink önkéntelenül is összeérnek, én pedig már ennyitől is megborzongok egy kissé, persze nem negatív értelemben. Valahogy jó érzéssel tölt el, hogy Lou ilyen közel van hozzám, miközben az agyam egyre-másra azt mantrázza, hogy ez így nagyon nem helyes. De akkor miért is nem teszek ellene? Én sem értem. Csak hagyom, hogy tovább gördüljön a beszélgetésünk, és az óva intő hangokról igyekszem tudomást sem venni.
- Igen, van egy macskám - jut eszembe Zafír - nem mintha máskor ne bujkálna ott a gondolataim között -, akit mostanság csak naponta egyszer látok, amikor hazamegyek őt megetetni, meg a vizét kicserélni.
Sajnos, ő tipikus macska, aki bármennyire is szeret engem, azért a saját kuckóját jobban méltányolja, így nincs más választásom, mint ingázni. De már nem sokáig… Ezzel a gondolattal nyugtatom magam. Leteszem a bögrémet - mert valamilyen rejtélyes okból még mindig nem áll szándékomban Gyimka kezét elengedni -, majd előveszem a telefonomat, és kikeresek egy képet az én fekete szőrű, kék szemű szőrgolyómról, aki a képen éppen az ágyam közepén pöffeszkedik (ezt hamar eltanulta Topáztól, azt kell mondanom).
- Ő itt Zafír - adom a telefont Lou szabad kezébe, hogy ő is megcsodálhassa a kedvencemet. Mindenesetre, ebből kitalálhatja, hogy nem igazán vannak barátaim. Persze, az örsön ott vannak a kollégák és Patricia, de velük a kapcsolatom inkább szakmai jellegű, ami távolról sem az, mint amire ő gondol. Én már csak ilyen magányos farkas voltam mindig is.
Közben eszembe jut, hogy mivel ő kutyát tart, lehet, nem szereti a cicákat. Én mindkettőt szívesen tartanék, de egy kiskutya most nem hiszem, hogy beleférne az életembe. Majd később, esetleg.

- Ez egy nagyon bonyolult történet, Lou… Születésem óta ismertem, tudod? Nekem aztán teljesen mindegy volt, hogy foglalt vagy sem, sosem mertem volna lépni. Csak bajt hoztam volna vele a fejére.
Na, meg a magaméra is, mert erősen kétlem, hogy a szüleim valaha is pártoltak volna egy efféle kapcsolatot köztem és Étienne között. De, ezt “szerencsére” már sosem fogom megtudni.
- Várj, szóval Esther foglalt volt, amikor elvetted? - kerekedik el a szemem - Vagy most komolyan félreértettem valamit…
Ami persze nem lenne meglepő. Elvégre, én már csak a válásuk után ismertem meg Gyimkát, így fogalmam sincs, milyen lehetett a kapcsolatuk, hogyan és miként formálódott.
Látom, mennyire szórakoztatja, hogy úgy gondolom, én leszek az, aki miatt esetleg bajba kerülhet, hiába dolgozik olyan veszélyes körülmények között, mint mondja. Ettől még én aggódhatok más miatt is. Majd ezzel kapcsolatban eszembe jut valami:
- Mi lesz, ha véget ér a feladatod? Tanúvédelmi program?
Ötletem sincs, hogy működik az ilyesmi, de remélem, Lou nem azt fogja válaszolni, hogy ha ezzel a hálózattal sikerül végeznie, már nyargal is át a következőre… De miért is gondolkozom ezen? Hiszen semmi közöm hozzá, hogyan tervezi élni az életét! Jaj, Essie…
Mindenesetre, amikor a kis kedvencekre terelődik a szó, lelkesen keresgélek a fotók között… és közben egy újabb simogatásban részesülök, amit halvány, de boldog mosollyal fogadok. Fene se hitte volna, hogy ilyen jó érzés lehet, ha valaki hozzám ér… már olyasvalaki, aki nem rokon, vagy ilyesmi. Nocsak, minden nap tapasztalhatok valami újat! Csak anya meg ne lássa, mert akkor Lou sosem szabadul meg tőle.
- Szerintem nagyon illik hozzá. Tudod, annak, akitől kaptam, Topáznak hívták a macskáját, szintén a szeme színe miatt. Egyszerűen adta magát a Zafír név - mesélek neki, bár még nem állok rá készen, hogy kiejtsem a számon Raoul nevét, vagy elmeséljem Lou-nak, ki is volt ő. Túl korai lenne. Még egy barátság esetében is.
Aranyosnak találom, hogy Petey-nek hívják a kutyáját. Valahogy passzol hozzá ez is, akárcsak a dohányzás. Meg a mosolygás. Mintha idebent egyre többet mosolyogna, és ez határozottan tetszik nekem.
- Kis dög? - képedek el egy kissé, na nem túl komolyan - Nem szép dolog így beszélni az egyetlen társadról - fedem meg félkomolyan. Tény, hogy Zafír is hajlamos kihúzni a gyufát, de azért odáig sosem mennék el, hogy dögnek hívjam. Nem érezném helyénvalónak.
Ahogy az ujjaival simogatja a tenyeremet, zavartan lesütöm a szemem, és próbálok úgy tenni, mintha az arcom nem szeretne ma már sokadjára pipacs árnyalatot ölteni. El sem tudom mondani, mennyire ostobán érzem most magam! Mint egy tinilány az első randin… Miközben egyáltalán nem vagyok már tinédzser, ez pedig végképp nem egy randevú, csak egy baráti beszélgetés, valamivel több fizika interakcióval, mint amihez hozzá vagyok szokva.
- Szívesen elmegyek veletek sétálni... Akár már ma este, ha szeretnéd - mosolygok Lou-ra, majd bátorkodom ismét megsimogatni a kezét, hogy tudja, komolyan gondolom. Plusz, bár ezt nem mondom ki hangosan, mellette nagyobb biztonságban érezném magamat ma, mint itt, anyámmal.
Annak idején Lars-t és Blacket is szívesen elkísértem a Cal Anderson parkba sétálni, bár a is igaz, hogy elsősorban a közeli fagyizó miatt jártunk oda. Lehet, hogy Lou-t is el kellene egyszer vinnem oda, bár azt sem tudom, szereti-e a fagylaltot. Bár, ez ostoba kérdés, létezik egyáltalán olyan, aki nem szereti ezt a hűsítő finomságot? Aligha.

- Jesszusom, Gyimka… Sajnálom - szorítom meg a kezét. Ezt azért nem gondoltam volna. Az egy dolog, hogy a munka miatt elhidegültek egymástól, de, hogy a nő még meg is csalja? Szívem szerint most felhívnám, és elküldeném a picsába. Ez tőlem mondjuk elég extrém lenne, de kit érdekel?
Ahogy Lou a plafont tünteti ki a figyelmével, én lopva az arcát kémlelem, próbálom kitalálni, hogy mi járhat a fejében. Az ember azt hinné, hogy minden érzelem kiül az arcára, de ez tévedés. Még most is olyan sokszor, mintha egy maszkot viselne. Furcsa, de kezdem megszokni, azt hiszem. Amíg többet mosolyog rám, minthogy komoly legyen, én jól leszek. De tartok tőle, hogy még mindig túl sokat kérek. Főleg ilyen rövid idő elteltével.  
- Szóval lehet, hogy ennek sosem lesz vége? - kérdezem kicsit… elszomorodva. Nem örülnék neki, ha a feladata után már kapná is a következőt, és… és mi? Minden maradna úgy, mint ahogy most van? Nem szabd ilyesmin gondolkodnom… még a végén beleélném magam olyasvalamibe, ami jóeséllyel sohasem történik majd meg.
- Lényegében igen.
Valóban nem volt más oka annak, hogy Zafír azt a nevet kapta, amit. Ez talán kicsit béna, de azóta sem bántam meg a döntésemet. Annak pedig, hogy ismét sikerült Gyimkát megnevettetnem, külön örülök.
- Nem, nem tudom. De, ha megismerem, majd kiderül - felelem. Még nem tudom elképzelni, hogy milyen kutyája lehet Lou-nak. De az már elég nyilvánvalónak tűnik, hogy nem nagyon neveli, hanem hagyja, hogy amolyan szabad lélek legyen. Érdekes. De valahogy mégsem meglepő tőle.
- Igen, szeretem. Egyszer kutyát is szeretnék - ismerem el, bár tudo, hogy ez nem mostanság fog megtörténni. De nem is baj. Zafír is épp olyan jó társaság.
- És ki a lovag? Dmitrij? - kérdezem mosolyogva. Tény és való, hogy rendes fickó, de azért nem tudnám elképzelni fehér lovon ülve. De nem is kell. A lényeg, hogy tudom, milyen, ha csak mellettem van. Így se hiszem, hogy nagyon könnyű dolgom lesz, ha elkísérem Petey-vel, de úgy érzem, ennyivel tartozom neki, és meg kell próbálnom alkalmazkodni.
- Rendben, igyekszem majd ehhez alkalmazkodni - ígérem meg neki, majd ekkor meghallom az ajtó nyitódását.
- Ajaj - nézek Lou-ra, majd elengedem a kezét, igaz, nem túl nagy lelkesedéssel. Kettő másodperccel később pedig meglátom anyámat az előszobában, amint hatalmasakat pislogva néz engem és a mellettem ülő férfit.
- Nem is tudtam, hogy vendéged van, Essie - néz rám mosolyogva, majd rögtön közelebb jön, hogy alaposabban szemügyre vehesse Gyimkát, na, meg, hogy bemutatkozzon neki.
- Alexandra Blomkamp - nyújt kezet, miközben a tekintete úgy fixírozza, mintha minden titkát ki akarná szedni belőle. Ez… Ez annyira megalázó!

Nem is nagyon találok rá szavakat, hogy megfogalmazzam, mennyire sajnálom, ami Louval történt. Egyáltalán nem ezt érdemelte. Ezért is simogatom a kezét egy darabig - még véletlenül sem azért, mert egyszerűen jól esik, á, dehogy -,hátha ebből is érzi, milyen nagyra értékelem, hogy ennyi mindent elárult most nekem.
- Akkor téged miért hagytak bent? - teszem fel a szerintem teljesen logikus kérdést.
Igaz, nem tudom, hogy az FBI rendszere hogyan is működik, de az valahogy még számomra is evidensnek tűnik, hogy az ilyen fedett ügynököket csak lehet cserélgetni, hogy ne bukjanak le olyan könnyedén. Vagy nem így van?
- És ha valaki ledobna neked egy kötelet, és segítene kimászni? - kérdezem, félig-meddig talán reménykedve.
Miközben, az igazat megvallva, azt sem tudom, miben reménykedem. Örülnék neki, ha Gyimka normális életet élhetne ehelyett a rémálom helyett, ez egyértelmű. Ugyanakkor felmerül bennem az a gondolat is, hogy esetleg saját, önös érdekből gondolkozom így, miközben úton-útfélen emlékeztetnem kell magamat arra, hogy semmi közöm hozzá, hogy mit csinál. Egy darabig munkatársak voltunk, ez igaz, de most csak ismerősök vagyunk, így nincs hozzá jogom, hogy véleményt formáljak a sorsáról.
- Ezek szerint csak a gazdája mellett meri elengedni magát?
Valahol mókás, hogy így beszélgetünk Peteyről, miközben azt sem tudom, milyen kutya lehet. Meglehet, hogy valami hegyomlás méretű kutya, ami engem úgy húzna végig a városon sétáltatás közben, hogy csak lebegnék a póráz végén.
Teljesen ledöbbenek azon, amit mond. És bevallom, picit talán csalódok kis. Nem kimondottan Gyimkában, inkább a rendszerben. Csak azért rendelnek mellé egy szerencsétlen állatot, hogy hitelesebb legyen az álcája, majd mindketten mehetnek Isten hírével, amikor már nincs rájuk szükség? Én vagyok az egyetlen, aki szerint ez kegyetlenség?
- Szóval… Egyszerűen hátrahagyod szegényt a feladat végén?
Picit elszégyellem magam, amikor Lou kinevet. Én tényleg azt feltételeztem, hogy lehet egy ilyen gyengédebb oldala is… De ezek szerint, lehet, hogy tévedtem. Túl naiv vagyok, igaz?
- Ennyire azért nem kell kinevetni ezért - sóhajtok.
Ekkor hallom meg a bejárati ajtónál a motoszkálást, és jövök rá, hogy anya mégsem maradt olyan sokáig távol, mint azt feltételeztem. Én ettől, Lou pedig az esetleg támadás tényétől feszül be, így jónak látom, ha igyekszem inkább megnyugtatni.
- Igen, be volt zárva - felelem gyorsan - Csak az anyám. Előbb hazajött, mint gondoltam.  
S, mintegy a sejtésemet megerősítendő, belép az előszobába az édesanyám, aki, amint megneszeli, hogy még valaki van a házban, rögvest siet, hogy bemutatkozzon (na, meg hogy felmérje Lout, akiben ő gondolom jelen pillanatban csak azt látja, hogy egy férfi, aki a lányával együtt ücsörög a kanapén).
Azt már most látom rajta, hogy nem igazán van megelégedve Gyimka megjelenésével… Pedig ha látta volna az ügynökökre jellemző öltöny és ing kombinációban, mint amiben én ismertem meg annak idején, alighanem lepetézne itt helyben. Így viszont elkönyveli, hogy egy neveletlen suhanc lehet, ami abból a szempontból talán némi előnyt is jelent a számomra, hogy nem akarja a butaságaival traktálni.  
- Anya, Lou az egyik barátom. Sajnos akadt némi zűr a bevásárlás körül, de ő segített.
- Mi történt? - kérdezi rögtön.
- Megpróbáltak kirabolni - ismerem be némileg szemlesütve, mire anyám rögtön odapattan hozzám, és megölel, mintha így is meg akarna róla győződni, hogy nincs semmi bajom. Miután erről megbizonyosodik, mintha kicsit nyugodtabban menne a konyhába, hogy töltsön magának egy pohár vizet. Itt az ideje a menekülésnek! De azért előtte gyorsan felhívom anyám figyelmét arra, hogy az autót a szupermarketben hagytam, szóval majd el kell mennie érte, vagy hívnia egy trélert. Halkan hümmögve veszi ezt tudomásul, de szerintem jelen pillanatban a kocsi érdekli a legkevésbé. A lánya épségben megúszta, a többi részletkérdés.
- Ha nem haragszol, már menne is. Én pedig ma otthon alszom. Holnap mindenről részletesen beszámolok, amiről tudni szeretnél, de ha nem haragszol… - pillantok jelentőségteljesen Lou-ra, hogy értse minél előbb el kell mennünk innen, ha nem akar galibát.