Nappali & konyha (Panelkastély)

Okulva abból, ahogy Joëllel sikerült járjak úgy döntöttem, hogy elejébe megyek a dolgoknak. Nem szeretném, hogy minden bátyám megorroljon rám, mindazonáltal egyiküknek a lelkébe se szeretnék belemászni, így kezdem inkább a legkönnyebbel. Vagyis.. hogy mondjam. A legesztelenebbel. Imádom Ralfot, de tényleg, mindazonáltal tartom magam ahhoz, hogy néha megkereshetné a gyógyszereit, mert túl messze gurultak tőle. Épp ez az oka annak, hogy a többieknél néha gyakrabban, néha ritkábban látogatom. Hozzá elég erőteljesen hangulat kell. Néha túlféltem, néha egyáltalán nem izgulok érte és fel se keresem, hanem kivárom, hogy ő keressen engem. Ez már csak ilyen.
- Halihó, itt állok a kapuban!
Trillázom bele a telefonba - amióta elindultam, azóta beszélünk, egyrészt, mert szeretek vele csacsogni, msárészt pedig mert nincs szabad kezem ahhoz, hogy megszakítsam a hívást, így elvagyok a headseten keresztüli társalgással. viszont így felcsengetni sem tudok.
- Lejössz? A sütis tálcát nem tenném a földre, szóval kéne valaki, aki beereszt. És ha sietsz, akkor hamarabb tudhatod meg mit sütöttem ma. Meglepi, te leszel a kísérleti alanyom, ezt a receptet sosem próbáltam még ki. Egyébként ugye van itthon kakaód? Ha nincs, akkor hozz le pénzt is, mert vennünk kell. Megtanítalak kakaós csigát készíteni.
Nem tudom mennyire emlékszik arra, milyen voltam, amikor Roset vártam. Azóta nem ettem ugyanis kakaós csigát, s most sem véletlenül keverem ide ebbe a beszélgetésbe a "kívánós édességemet". Valahogy könnyebb lenne egy kicsit, ha magától jönne rá. Ám nem fűzök hozzá vérmes reményeket.

Angie
& Ralf

Soha nem voltam egy türelmes alkat. Utálok várakozni, utálok ölbe tett kézzel várni és várni, valamire, ami talán soha nem jön el. Én cselekvő típus vagyok, szeretek mindennek elébe menni, nem megvárni a lehetőséget, hanem megkeresni, megteremteni azt. Ez az egészséges hozzáállás.
Két napja még csak le sem hunytam a szemem - leszámítva természetesen a pislogást -, az agyam zsong a gondolatoktól.
És tényleg nincs semmi eget rengető elfoglaltságom mostanában…vagyis a mai napon nem volt. Angie akart jönni, nem állítottam meg a terveiben, jöjjön csak. Remélem a lánykáját is hozza, Rose-t, imádom a kis csajt. Régen láttam. Egy két hete, azt hiszem. Utoljára összedörrentem Raoullal, ő is ott volt, aztán jobbnak láttam elvonulni, szóval léptem. Nem vérengzős összedörrenés, de járt a szánk és méregettük a másikat. Megint. Persze aztán ki tudja, hogy pontosan meddig fogom bírni, vagy hogy mikor lesz még alkalom arra, hogy próbára tegyük a cérna vastagságát, de azt hiszem, hogy ma hálásabbnak kellene lennem az egyedül töltött időért, mintsem sötét fellegekkel cakkozott jövőt álmodjak magamnak. Persze azért nagyon örülök annak, hogy megértenek.
Beszélgetünk a húgommal, hosszasan cseverészünk. Már egy órája biztosan és még mindig nem értünk a végére. Ülök a kanapén, hallgatok, vagy épp fecsegek én. Lassan, bizonytalanul kelek fel, mint egy ittas, akinek minden lépése bizonytalan. Nem is egyenesedem fel teljesen. Úgy botorkálok ki a konyhába, hogy a falba és a bútorokba kapaszkodom, s amikor a célhelyiségben nekitámaszkodom a mosogató szélének, akkor eszmélek rá, hogy haloványan ugyan, de minden ízemen reszketek. De beszélek hozzá, mintha mi sem lenne természetes. Mindenről, hogy épp mikor megyek melózni, most ráérek és övé az egész napom.
Kakaó... Előveszek egy bögrét, a hűtőbe nyúlok a tejért. A kezem megbillen, a doboz tartalmának tetemes hányada szétfolyik a pulton, galádul lecsepegve a járólapra. Úgy vágom be a mikroba, mintha áramot vezettek volna a bögrébe, s az a két perc, míg megmelegszik, életem talán második leghosszabb két percének tűnik.
Klikk!
Angie is meglepő válasszal jön elő… sütött… - Megyek…rohanok! - csak viccelek, ez is egy poén, rohadtul nem tudok rohanni a balesetem óta, de ezt mindegyikük tudja. Jó…nem öregember stílusban botorkálok, tyúklépésekben, de kibicegek a liftig, mindent nyitva hagyok, hiszen csak az ötödikről megyek lefelé. Kulcsom mindig van, attól nem tartok, hogy lemaradna valahol.
A főbejáratot nyitom széles mosollyal, kitámasztom magammal, míg Angie be nem lép, közben elveszem a kezében lévő oda nem való dolgokat is. - Sziiiia. - húzódik széles vigyor a képemre, a mobilom már rég letéve oda fent kukksol a pulton. - Menj. Az ötödik. Tudod… - eresztem előre a liftig, ő előbb beér, én csak lépegetek utána, mehetünk is fel. Majd otthon megbeszélünk mindent. - Jó illata van. - ekképp lépek ki a liftből és araszolok be az ajtómon. Egészen a pultig, ha kell visszamegyek ajtót csukni, ha a hercegnőm nem tette volna ezt meg. Akkor sem baj, mert megteszem. - Van kakaó. Kérsz valamit? Pizza hamarosan érkezik. Még egy bő 20 perc. Kávé? Tea? Üdítő? Ásványvíz? Kaja? - érdeklődök a pultig haladva, ahol magamhoz veszem a még forró kakaóm és belekortyolok a húgomra pillantva.

- Nem hűl ki, ne siess!
Igyekszem elütni egy viccel azt, amit mond. Még mindig nem tudtam megemészteni a balesetét. Nem is az állapota miatt, mert a bicegés az hagyján, hiszen él.. épp csak, nem is tudom. Borzasztó a tudat milyen halandók is vagyunk, s ha ezt a saját családod kapcsán tapasztalod, nos az több, mint iszonyatos.
Oldalról közelítem meg ezt a dinkát, cuppanós puszit kap orcájára, majd visszaragadom magamhoz a süteményes tálcát.
- Ácsi! Még oda se adtam.
Magyarázom, s közben mélyen remélem, hogy nem keveredünk megint a "ne éreztesd velem azt, hogy nyomorék vagyok" történethez. Érezteti a nyavalya. Pláne, mert nem is az. De hadd vigyázzak rá, ahogy ő tette rám, oké? És egyébként is. Egy kis idő múlva már úgysem engedi majd se ő, se más, hogy bármit is cipeljek. Egyelőre hadd ne menjenek előlegben az agyamra már.
Hacsak nem kellett ölte menni azért a tálcáért, akkor a konyhapultján landol, majd kedélyes csacsogásom közepette teszem be Ralf bejötte után az ajtót.
- Anya agyon is csapna, ha tudná, hogy megint mindent tárva-nyitva hagytál. Tudom, nem visznek el a szellemek annyi idő alatt, amíg lejössz értem, de azért van abban valami, hogy nem szereti ezt. Okkal.
Magyarázok, majd legyintek.
- Mindegy, a te dolgod. Csokoládés vagy vaníliás-túrós?
Nyúlok pipiskedve a szekrényébe két kistányérért.
- Jaj már! Nem kéne néha kihasználnod az alkalmat, hogy itt vagyok, s lenne aki főz rád?
Teszem az általa választott sütit - ha választott - a tányérra, s nyújtom át neki. Szemtelenül otthon érzem magam, felteszem hátsómat egy hoppanással a konyhapultra, onnan láblógázok tovább.
- Hogy vagy?
Tudom, telefonban már kérdeztem. De hangból kihallani az igaza vagy látni rajta.. nos az merőben más. Ezért is ismételek ekképp.

A saját kis tempómban hagyom el  a házat, ajtózárást mellékesnek hagyom, úgyis mindjárt visszatérünk. Ajtó nyílik, a sütis cuccot kikapom a kezéből, ő meg visszalopja egy puszi pillanatában.
- Az enyém lesz, nem? Full mindegy, hogy itt adod oda, vagy fent. - forgatom meg a szemeim, majd feljutunk a lakásba is könnyedén. Egyből anya nem tetszésével jön, csak elvigyorodok és a fali órára pillantok. - Csak két perc volt, ennyi idő alatt behozni sem tudnának semmit, nem hogy elvinni. - elhülyülök, ez már csak ilyen.
Apróbb holmik nincsenek, amik hamar mozdíthatóak lennének, plazma tv meg egyéb ilyenekért nem aggódok, van még onnan, ahonnan ezek vannak. Tudom, hogy érdekes személyiség vagyok, és hogy nem vagyok könnyű eset, de azért ennyire megsértődni sem kellene rám.
Vigyáztam rá, segítettem neki.
Elmegyek én a világ bármely pontjára. Legalábbis amit nagyon szeretnék, hogy változzon, azzal kapcsolatban nem történik semmi. Lehet, hogy bele kellene, hogy nyugodjak ebbe…  - Mindkettőt. - vágom rá egyből, hiszen nekem mindkettő a nagy kedvencem… nem lehet betelni vele, mert a húgi csinálta. Jobbakat, mint amit én valaha is csinálni fogok. - Kösz. - veszem el a tányért, majd figyelem, ahogy felvágja magát a pultra, magam is nekidőlök oldalammal, onnan lesem tovább imádott húgunkat. Azt tökfejet kifejezetten gyűlölöm… azt a hogyishivják Mallors… Úgy éreztem, akkor nap hogy mindjárt behúzok egyet Tristannak, csak úgy a mihez tartás végett, mégis inkább megszólítottam és békén hagytam a csinos kis pofiját. Bár azért előtte elszámoltam fejben tíz, nah jó százig.
Persze mindezt csak azért mert jó matekos vagyok és mert szeretek számolni, nem pedig azért mert kissé ingerült vagyok. Dühös? Én, áhh... Néztem, ahogy vigyorog, mint a tejbe tök és ettől még inkább viszketni kezdett a tenyerem, hát gyorsan zsebre vágtam… egyszerűen FÚH… undor latom van a csávótól, nem illenek össze! De magyarázhatok én...
- Mi lenne? – vonok vállat, egyik kezembe véve a tányért és széttárva karjaimat, tessék csak nézzen rám. - Nincs semmi. Egyben vagyok. - magam elé rendeztem kezeim, újabb harapást rendeztem a mennyei sütiből és rá lestem Angiera. – És veletek? Rose jól van? Tanul rendesen? Mesélj már, ne kelljen harapófogóval kiszednem a dolgokat!

- Francois!
Vonom össze szemöldökömet, s üli meg hangomat a ne menjünk bele hanglejtés ezen mondatban. Persze, az övé lesz és persze, felvihetné, de minden alkalommal kímélni szeretném még akkor is, ha ezt utálja. Viszont nem szeretem erre felhívni a figyelmét a kelleténél többször, így hacsak nem kényszerít rá, akkor most sem fogom a nevének ejtésébe sűrített igazságon felül további kinyilatkoztatásként elárulni miért is én viszem fel azt a süteményes tálcát. ami van vagy két deka. Kis szépítéssel. Nem is ez a lényege..
- Egy szóval sem mondtam, hogy én szidnálak meg érte, csak bátorkodtam emlegetni kedves édesanyánk.
~Akivel beszélnem kellene, de akit mégis kerülök, mint a pestist.~ teszem hozzá gondolatban. Hiába, gyáváknak áll a világ, vagy hogy is szokás mondani.
- Milyen mohó itt valaki!
Pusszantok a levegőbe játékosan, s közben kiszedem neki a kért süteményeket és átnyújtom a tányért, mielőtt feltelepednék a pultjára. Szeretek itt ücsörögni, talán azért van ez így, mert a saját lakásomban nincs fenkéméretű konyhapult - pedig nem nagy a fenekem, egyszerűen csak ostoba kialakítású a konyhám, de hát na, nem az a legfontosabb, hogy álomkonyhával rendelkezzek, hanem az, hogy mindent meg tudjak adni a lányomnak -, vagy valami ilyesmi lehet az ok.
- Édes, csak nem megint pokrócot reggeliztél?
Ráncolom homlokom a "mi lenne?" válaszára. Értem én, hogy ilyen a stílusa, hozzá is vagyok szokva, de a nyulat a bokorból talán - egyszer - nekem is sikerül kiugrasztani.
- Lázadó kamaszságát éli, de nincs vele semmi különösebb baj. Mondjuk panaszkodnak rá az iskolában, be kell majd mennünk az igazgatóhoz valamiért, ám egyelőre nem tudom mi is történhetett.
Elhúzom a szám. Magamat okolom Rose viselkedéséért, hiszen nem lehet könnyű neki beemelni ezt az egészet. azt az egészet, amit meg kellene osztanom Ralffal, ám valahogy mégsem bírom rávenni magam.
- Mondanék még valamit, de előtte ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni.
Ezért az indításért nem osztanék magamnak díjakat, de istenem. Valahogy fel kellett vezetni.. lesz, ami lesz. Addig tuti nem mondom tovább, amíg jelt nem kapok rá.

Nincs még egy olyan, mint én. Az egyetlen, aki olyan, mint én, az nem más, mint… meglepő módon, én. Egyedi vagyok és különleges.
Csak vigyorgok, szeretem húzni az agyát, élcelődni vele. Milyen mohó vagyok… Csilingelő hangja alattomosan kúszik a fülembe, kellemes és mosolycsalogató. - Nem látod, hogy fogytam? Elveszítettem az alakom… vissza kell szednem kettő dekát legalább… - szívtam a vérét, hogy ezzel jövök, amikor közeledem a 88 kg-hoz. - Tudod mi ezzel a baj? Egyetlen egy baja van csak… - nyeltem le egy újabb falatot, majd komolyan ránéztem, hogy parázzon kicsit. - Kevés! - néma csend követte mindezt, majd elmosolyodtam és ettem tovább. A nyelvemen már éppen előkészületi stádiumban tart a frappáns be-, illetve visszaszólás, de konkrétan félrenyelem a saját nyelvem, mikor húgom megszólalt és a várva várt retaliáció elmarad. Szerencséjére.  - Angie… nem történt semmi izgalmas az elmúlt egy hétben. Nem támadott meg egyetlen medve sem. - seattle kellős közepén medvetámadás, szar vicc… A modoromon lett volna mit csiszolni, de nem szeretek komor, bánatos külsőt produkálni a külvilág felé.
Hallgatom amit a pöttöm unokahúgomról szónokol… - Hát most élje ezt ki… - dörmögöm az orrom alatt. Szar lenne ha később jönnének elő a mostani bajai Rosenak is, mondjuk 25 éves fejjel kezdene neki lázadozni. Akkor is megteheti, de nah. Következő megszólalására felemelem bal kezem mutatóujját, várjon ezzel egy percet, megeszek még egy sütit. Lekapok egyet a tálcáról és tömöm magamba. Isteni lett az istenért. Elfogyott az adag, egy törlőpapírral megtörlöm a szám és egy pohárért nyúlok a csepegtetőből. Ásványvíz folyik bele és öblitek. - Na, hadd halljam, mi a gondja. – tettem le a poharat és figyeltem. - Nem akadok ki. - most biztos nem, de ha megtudom mi is a helyzet, na akkor biztos a tombolásom.

Összeszűkült szemmel méregetem, mintha tényleg azt keresném rajta, fogyott-e. A leadott kilók soványodott nyomait vizslatom tekintetemmel, nem kevésbé tettetett komolysággal, mint ahogy bátyám előadta magát.
- De, de, most hogy így mondod, látom már! Tisztára zörögnek a csontjaid. Egyél csak, egyél, mert nem akarom, hogy szó érje a ház elejét. A végén még nem engednek fel a repülőidre, mert túl könnyű vagy. - idétlenkedem vele. egyébként a hócipő sem tudja, hogy van-e súlykorlát (nyilván nincs) a repülőkön negatív irányba, csak a poggyászok maximális súlyáról tudok, de ettől még nem lett kevesebb kedvem viccelni Ralffal.
- Az a szerencséd, hogy nagyon könnyű elkészíteni, szóval csinálhatok itt és most neked, amennyiben befaltad az összeset. És persze akkor, ha nem felel meg utánpótlásnak a kakaós csiga. Én azt ennék.. - veszem fel megint ezt a fonalat, hiszen nem véletlenül kérdeztem rá a kakaóra a legutóbb (vagyis idefelé a telefonban). Egyszerűen ha tehetném, egész nap csak azt ennék. Terhességi velejáró. Ennyit biztosan tudok.
- És bármi, ami nem meríti ki számodra az izgalmas fogalmát, de attól még érdekes lehet számomra? - fogalmazom át a kérdésemet. Szerencse, hogy sokat beszélünk velük és tartjuk a kapcsolatot, imádom is őket, de az ilyen válaszaitól folyónak tudnék szaladni, de komolyan.
- Azért olyan nagyon nem kellene kiélnie. - mondanám még hozzá, hogy "mint az apja", de nem teszem, ugyanis nem szeretném elmérgesíteni - pláne nem most - a Tristan és Ralf közötti parázs viszonyt. Tudom, hogy nem bírja, márpedig ez több soron kellemetlennek fog bizonyulni a jövőben. Kellemetlenebbnek, mint a múltban, ha ugyan lehet még fokozni ezt.
Felsóhajtok.
- Azt hiszem mindegy, hogyan csomagolom, úgyis ki fogsz. - realizálom magamban anélkül, hogy szóltam volna egy szót is. Viszont ha már belekezdtem, ideje tényleg, hogy az infót csepegtessem.
- Tristan meg én.. - kell-e tovább mondanom?
- Újra együtt vagyunk. - fejezem be és bármennyire is kikívánkozna a folytatás, nem tudom megejteni. Sok múlik a reakcióján, nagyon.

Replikázik és egész jól nyomatja a dolgokat a húgom. Elmosolyodok szélesen, már-már önelégült mosollyal.  
Még jó hogy csak Raoul nem vevő ezekre az „állatságokra”, a többiekkel lehet játszani.
- A kakaós csiga is elfogy. -  tehát csinálhatunk azt is, ha az szíve vágya.
A kakaós csiga... finom. Bár ilyet se sűrűn hallok tőle, szóval fogalmam sincs mire vélni ezt a nagy imádatot. Süti az süti, aki meg édesszájú annak meg semmi sem számít.
- Mit szeretnél hallani Angie? - érdeklődök tőle, kíváncsi… rettentően nagyon kíváncsi tekintettel meredve íriszeibe. Érdekelne hogy mi is foglalkoztatja őt most jelenleg velem kapcsolatban. Mert nem vadásztam medvékre az égben az egyszer biztos. Szeretek velük csipkelődni, főleg ha pozitív visszajelzést kapok az összes testvéremtől. Főleg ha Raoul is értékelné ezt.
- Ugyan már húgica, hagyd egy kicsit szabadon azt a lányt. Ha bajba kerül, akkor had tanuljon a kárán… - sóhajtok. - Amúgy meg majd egyik hétvégén átküldhetnéd. Szereztem neki valamit. De csak neki adom át. - kacsintok rá, ez tényleg olyan dolog, amit csak ő láthat és tudhat.
Közös titok asszem’.
Imádom azt a kis csajt.
Aztán jön valami ennél is komolyabb dolog, már ahogy kezdi felcsigázza érdeklődésem… hát ahogy folytatja…mert folytatása is van.
Tristan. Meg. Ő. Megint. EGYÜTT!!!
Ahogy ezt meghallom a tekintetem összeszűkül, kezemben roppan a pohár és szét is törik, a maradék víz is a pulton köt ki, elengedem és tenyereimmel a pultra támasztok. Kinyújtott karokkal.
Kifújom a levegőt, majd elmosolyodva pillantok a lányra. - Igen?! Hát ez… nagyszerű! - ideges  és egyben valami bújtatott él is van a hangomban. - Mikor jötettek rá, hogy nektek együtt kell lennetek Angelique?! - teljes első név... - Vagy rájött hogy eddig kurva jól megvoltatok nélküle és most jön felkavarni a port?! - még több kérdés. Talán el se kellett volna mondani. De ha magam jövök rá, vagy mástól hallom, az még nagyom szemétség tőle is, tőlük is.
Pluszba még több haragot is szülne ezzel az egésszel!

- Ha megcsináljuk, akkor mindenképp.
Jegyzem, s miközben a további kérdésekre illetve beszélgetésre sor kerül, nekilátok felfedezni a konyhájában. Főzök itt eleget ahhoz, hogy tudjam mi merre van, hacsak át nem rendezett mindent. Hamar megtalálom a lisztet, élesztőt, sót, cukrot, s nincs más hátra, mint előre, a hűtőhöz lépni, hogy vajat, tejet és tojást is kivegyek. Ez a rossz szokásom van, ha sütök, akkor mindent ki kell készítsek a pultra magam elé, már ha van elég hely. És itt van hely, több, mint otthon, szal rámolásba fogok, így legalább könnyebb kimondanom azt, ami a szívemet nyomja. Először Roseról.
- Mindenképp, de te magad is áthívhatnád, tudod, hogy nincs egyiktek sem eltiltva a telefonálástól.
Öltöm a nyelvemet Ralfra. Nem tilos értekezzen az unokahúgával és vagyunk Rosezal olyan viszonyban, hogy tudjam, szól nekem arról, hová is megy (naiv vagyok, tudom), szóval nem tartok attól, hogy úgy keveredne ide, hogy arról egyikük sem értesít.
Fordulok a hűtőhöz, hogy elővegyek onnan is mindent, de hallom a pohár reccsenését és azonnal fordulok vissza, látni akarva, mit is ért kár. Nem az üveget sajnálom, hanem attól tartok, hogy a testvérem sérült meg nagy pohártörésében. A torkomba toluló méreggel - egyelőre - nem foglalkozom, maximum annyiban élem ki, hogy erővel rántom magamhoz Francois pohártörő kezét, nem törődve a szilánkokkal a padlózaton.
- Hülye vagy?! Merde!
Káromkodom két nyelven is, majd belemelegedve a szidalmazásba, színtisztán franciául folytatom.
- Mi lenne, hogyha előbb gondolkodnál és utána játszanál ősembert? Eszetlen tulok! És ha komolyan megvágod magad?
Közben azért ellenőrzöm a tenyerét, s mélyen remélem, hogy nem vágott túl mélyen magába azzal a pohárral. Sőt, jó lenne, ha egyáltalán nem tette volna. Mindensetre akárhogy is, de megpróbálom a romokat - vagy a pohárét, ha Ralf nem sérült, vagy bátyáméit - eltakarítani. addig se forr az agyvizem.
- Igazán örülnék, ha visszavennél egy kicsit.
Váltok angolra, s hűl ki a hangom jéghegyeket megszégyenítő hőmérsékletűre.
- A gyermekeim apjáról beszélsz!
Fűzöm még hozzá, mit sem véve észre a királyi többesből, amit használni merészeltem. Mit ne mondjak, nem így akartam közölni vele. Semmit sem így akartam és fel se veszem, hogy megtettem. Viszont egy biztos: a kakaós csigától egy életre elment a kedvem. És szerencséje van Ralfnak, amiért én nem vagyok az a pofozkodós típus. Pedig megérdemelne egy nagy flemmest a reakciójáért, annyi szent.

Tudom jól, hogy felhívhatnám a csajt, de ha már itt van a húgom, akkor átadhatja az üzenetet neki. De szoktam is hívni, amaz meg örömmel jön. Legalább fent leszünk sokáig és tömhetem fagylalttal és colával mint régebben, amikor nálam laktak és az anyja melózott. Na majd ezt megint bejátsszuk. Rendelünk pizzát…de majd értekezek az illetékessel. Rose-val.
Kiborul a bili, Angie kinyögi, hogy újra együtt van azzal a majommal.
A pohár pedig széttörik.
Ahogy a karomhoz kap, hogy magához húzza, úgy feszítem be és a lendülettel kapom el a karját. Nem szorosan, de pont annyira hogy ne tudja kitépni belőle.
Szid. Hülye lennék? Nem! Csak pont ilyet nem akartam hallani. Pont Tristan az, akiből egy életre elegem van. Az meg hogy nem ismerem a tagot… nos elég volt bemutatkoznia, amikor elhagyta Angie-t a gyerekkel….
Szavaira nem reagálok…csak lesem őt, a mérges arcát, sőt ha mozdulni is akarna, hogy a törmelékkel foglalkozzon, nem hagyom, semennyire sem. Majd megcsinálom. Nincs bejárónőm, eddig is megcsináltam az ilyen melókat…
- Megvágok én mindjárt valakit. – szóltam franciául, ha már így hordott le a sárga földig. Tristánra gondoltam, most addig verném, amíg lehet. És még én vegyek vissza. Drága húgom. Ilyenkor tudnék falnak menni…
Nem elég, hogy tudja hogyan állok a sráchoz, hogy élből utálom, de még kinyögi ezt is, had fortyogjon ég jobban a kitörni kívánó vulkán. - Nem bőgtél még eleget miatta?! – vágom oda neki, pedig nem úgy akartam, de ha már felhúzott ezzel, akkor úgyis mindegy. A gyereke apjáról beszélek. Nem a gyerekkel van a problémám, hanem az apjával. - Angie! - most esett le a dolog. - Te? - elengedem a kezét, végighúzom az arcomon.
- Jézus. Nem mondod… - eresztem le magam mellé a karom, de ellépek mellette és megragadom a karját közben, jöjjön, üljön csak le a kanapéra.  
- Rose tud róla? - érdeklődöm, mert ha már tudja, hát akkor az a 16 év korkülönbség az odatesz azért… - Neked ez jó?! - érdeklődök, miközben leülök elé a fotelba.

Sok mindenre szamitok tole epp csak arra nem, hogy nemes egyszeruseggel elkapja a karomat. Sosem bantalmazott senki, megis egy pillanatra bennem szakad a levego, erzem, ahogy minden idegszalam megfeszul es igen.. ez az a pillanat, amikor eletemben tan eloszor megijedek a sajat batyamtol.
-Ralf!
Kerem fojtott hangon, de a relgyulemlo feszultseg belolem is elocsalja a francia szitkokat, igy meg csak idom sem marad arra, hogy kirangassam magam a ferfiui szorongatasbol.
-Pofad lapos!
Csattanok oda meg mindig franciaul neki erre a vagdalkozasara valaszul. Cseppet sem tetszik a hangnem es annak velt jelentestartalma sem, eppen ezert esik meg az, hogy en is lemegyek a szintjere, hogy ugy mondjam. Nem szoktam karomkodni, plane nem ilyen tiszteletlenul beszelni a rokonaimmal, imadott testvereimmel, de ami sok, az sok.
-Sose valtunk el haraggal, ugyhogy a felhaborodasod nem jogos. Nem dobott ki, nem csalt meg, nem bantott, csak nem jottunk ki egymassal. Nem voltunk kesz arra, hogy csalad legyunk. Legy oly szives es ne feszitsd tul a hurt!
Valtok angolra cseppet sem nyugodtabb hangnemben. Nem pofozkodom, de a hangomat fel tudom emelni en is, abban hiba nincs, francia temperamentum belem is szorult.
Erzem, hogy egyre forr bennem a mereg, tekintemet belefelhosodik az el nem sirt konnyekbe. Sosem viseltem jol a stresszt, mindig magasabbra szokik a pulzusom-vernyomasom az elviselhetonel ilyenkor, s ha kelloen felbosszantom magam, azonnal szedulni kezdek. Amiota pedig megint gyermeket varok, ez csak fokozodik.
-En!
Rantom el a kezem, ha meg nem engedett el. Hatratantorodom a pultnak - vagy ha meg nem engedett el, akkor szegyen ide vagy oda, beleje kapaszkodom meg, amig lenyugtatom magam annyira a pillanat tortresze alatt, hogy csendesuljon a hirtelen jott szedules.
-Tud.
Roskadok le a kanapera, s elore dolve tenyereimbe temetem arcomat. Nem akarok sirni. Nem akarok sirni!
-Babat varok, Ralf. A szivem alatt hordozok egy uj eletet. Hogy a feneben kerdezhetsz olyat, hogy jo-e? Csodalatos elmeny!
Jo, ertem en, hogy nem erre vonatkozott a kerdese, de ez az, ami eloszor eszembe jut, mint valasz.
-Mint emlitettem, egyutt vagyunk. Hiszek abban, hogy mukodhet, ha nem terveztuk elore, akkor is. Mar nem vagyunk gyerekek. De azert tok jo lett volna, ha a batyaim nem ily modon reagalnak. Es meg Joel csodalkozott miert nem alltam eletek elobb.
Emelem fel fejem, hogy hatamat a kanape tamlajanak dontsem. Az elozo mereg elszalltaval mos egyszeruen csak nagyon csalodottnak, szomorunak erzem magam. Es megbantott Francois, nem is kicsit, ezt lathatja rajtam o is.

//Tabrol irtam, bocsi az ekezettelensegert //

Az hogy melyik öcsém miképp vélekedik Angie párjáról…. nos azt tudom, hogy én és Raoul miképp szidjuk össze. Legalább ez a rossz szokásom az évek múltával megmaradt. Hogy egyetlen személyt rühellek csak, az is a családba akar bekerülni. Vagy már rég bent van, csak a tesók nem szóltak róla, mert tudják a véleményem. Nem engedem el Angiet, hozzám húzódik, kapaszkodik, már tudom, tekintetem enyhül, ahogy figyelem, de még mindig bosszús vagyok…
Rose tud róla, elmondták neki, de sejteni vélem milyen reakciót válthatott ki belőle… főleg, hogy a szülei ennyi eltelt idő után újra összemelegedtek. Nem a gyerekről érdeklődtem, hogy milyen érzés számára…nem is a szíve alatt hordozott gyerek az én bajom. Nem tehet semmiről sem.
- Angie…Egy gyerek mindig az. – mosolyodom el szelíden, majd folytatom.
- Csak épp… A biológia szeszélye még a csávódat nem teszi rendes apává. – és újra nem a nevén szólítom Rose apját.
- Amúgy csak én vagyok az egyetlen ebből a családból, akit kihagysz az ilyen információkból? Vagy az utolsó helyet érdemlem az ilyenben? - érdeklődök, mert jó volna tudni, a tesók közül kinek mondta már el… mert volt már dolog amiről utoljára értesültem. Csak azért mert tudták mi várható. Ennyit megérdemlek még úgy is, hogy idegbajt tudok kapni ilyen információkról.
- Mekkorák vagytok? - pillantok az arcáról a hasára, megbántottam megint, de ez ezzel jár, ha Tristánt emlegeti előttem. Felkelek és egy pohárért megyek a konyháig, hideg vizet öntök bele és Angienak viszem, neki nyújtom. Igya meg, jobb lesz. Csak nyugodjon meg... legalább ő, ha én már nem tudok, csak magamra erőltetem.

Amikor már azt hinném, hogy az én drága bátyám képes normális is lenni, mindig kiderül számomra mekkorát tévedek. Mosolyát enyhülésnek veszem, megnyugszom tőle valamelyest, ám újra felforralja a véremet a keresetlen megjegyzésével. Ismét csak franciául szaladnak elő belőlem a szavak, nem tehetek róla, a felfokozott érzelmi reakciók ezt váltják ki belőlem.
- Tristan nagyon is rendes apa. Soha nem volt nem rendes. Hogy van képed ítélkezni felette? Nem ártott neked soha!
Csattanok, s lám, eddig bírtam, megérkeznek a könnyek is tekintetembe. Legszívesebben dacosan fordítanék Ralfnak hátat, de nem ragadtatom el magam, legalábbis nem erre. Inkább csak próbálom egyik fülemen beereszteni, a másikon pedig ki mindazt, amit mond, s közben visszaváltok angolra is.
- Nem, nem te vagy az egyetlen, de ha ez vigasztal, akkor te vagy a második, aki megtudta. És még mielőtt eljárna a szád, szeretném, ha én mondhatnám el a többieknek is. Amúgy csodálod? Mármint azt, hogy nem hamarabb mondtam el.. nézz magadra! Hogy viselkedsz velem?
Felhúzom lábaimat a kanapén ülve, átkarolom azokat, mintha ezzel akarnám óvni a bennem növekvő magzatot. Valójába pedig csak el szeretnék tűnni - nem csak képletesen - Ralf szemei elől.
A kérdése meglep, főleg az előzmények tükrében. Elkerekedett szemekkel pillantok fel rá, abbahagyva a szőnyeg - vagy a padló (?) - mintázatának vizsgálatát.
- Tizennégy hetes.
Átveszem a poharat, belekortyolok a vízbe, de inkább csak időhúzásként, s nem azért, mert annyira szomjas volnék.
- Mi bajod van tulajdonképpen?
Kérdezem csendes beletörődéssel.
- Sajnálom, ha megbántottalak, de..
Elhúzom a szám. Szerintem tisztában van azzal milyen folytatás következhetne itt. A viselkedésével bizonyította a titkolózásom okait. Egyrészről legalábbis biztosan.

- Még mindig nem sikerült modort találnom... - a több év által megviselt hang érzelemtől mentesen cseng belőlem, megszokott (és titokban megkedvelt) bariton.
Soha nem fordult meg az a gondolat a fejemben, hogy esetleg vissza kéne magamat fognom. Miért is kéne? Rühellem Mallorst. Rühellem Rose apját.
Legalább nem utoljára tudtam meg, ez pedig valahogy jólesik. - Angie… nem rád vagyok mérges. Hanem arra a…. – folytassam? Kimondjam? Talán jobb lenne ha nem kellene. - …paprika Jancsira. - forgatom meg szemeim, mert elátkoznám azt a majmot, ha tudnám. Felcsinálni feltudta Angie-t, de ember! Egy gyereket fel kell nevelni és nem úgy ahogy azt ő tette! Hogy hátat fordított nekik! Gyereket tudott csinálni, de rendes apa már nem bujkált a színfalak mögött.
Figyelem ahogy iszik a vízből…szóval még ilyen kis fiatalka… Örülök én is persze a kicsinek, de az, hogy ki az apja a picúrnak, hát nah attól a falnak mennék. Nem azt mondom, hogy Angie fűvel fával feküdjön össze, azt már nem élném túl, de pont ettől…
- Mi bajom lenne húgi? - dörzsölöm meg a képem, majd lehuppanok szembe vele, térdeimre fektetett karokkal. - Csak kicsit szarul esett ez a…Mallorsal újból együtt vagytok. Miatta szenvedtél, nem? - szorul ökölbe a kezem.
- Gyereket csinálni mindenki tud… 16 évesen nagy felelőtlenség volt és azóta gyűlölöm őt, hogy szarban hagyott titeket Angie. – tudom, hogy tartotta a kapcsolatot a lányokkal, de az milyen? Rosenak apa kellett és nem egy hétvégi apa… mondom én! Akárhányszor emlegetve van, annyiszor lángol fel erősebben a gyűlöletem irányában. Eskü szét csapnám a szaros fejét a kettesben maradnánk.

- Ha ezzel arra céloztál, hogy még mindig egy paraszt vagy, akkor a válaszom igen.
Kedveskedek neki, mert hát na. Senki nem tud ebben a családban annyira kiborítani a stílusával, mint ő. Tudom, hogy a világon mindent megtenne értem, ahogy én is érte, de azért ami sok, az sok.
Szikrákat szóró tekintettel meredek a bátyámra. Ez az a pont, amíg nyugton tudok ülni a fenekemen, de Ralf szavai kinyitogatják a nem létező bicskát a zsebemben. Felpattanok, s mint valami űzött vad, úgy kezdek el fel s alá sétálgatni a kanapé előtt.
- Nagyon szépen megkérlek, hogy vegyél vissza.
Állok meg előtte végül, dacosan csípőre tett kezekkel. Végül mégis visszahuppanok oda, ahol eleddig ültem. Enyhe - nem is annyira enyhe - kétségbeeséssel dörzsölöm meg arcomat.
- Miért esik neked szarul? Nem, nem miatta szenvedtem. Hozzád költöztem, mert nem működött a kapcsolatunk, de a szakításunk kölcsönös volt, nem ő dobott ki, nem volt hibásabb, mint én. Évek óta ezt magyarázom neked, de te meg se hallod. Persze, nem kell, hogy imádd. Nem is kell szeresd. De ha előttem ilyen szinten nem tudod moderálni magad, akkor el tudom képzelni miket mondasz Rosenak róla. Eszemben sincs megengedni, hogy a lányomat az apja ellen hangolja bármi is. Tudsz disztingválni, vagy menjek inkább haza?!
Nem fogok abba az utcába sétálni, melyben magyaráznom kell a bizonyítványomat vagy épp Tristanét. Az isten szerelmére! Miért nem mindegy neki? Felőlem ő az ördögök öreganyjával is lehetne, ha az boldoggá tenné, isten úgyse' még kedvelném is a nőt. Miért esik akkor neki nehezére legalább magában utálkozni Tristan iránt? Legszívesebben felképelném, de komolyan. Szerencséje, hogy nem vagyok olyan.. Szeretem, de.. jó ég! Momentán halálosan idegesít.

Nem állok le vele vitatkozni, most is azt teszem, mert folyton ugyan azt szajkóznánk és sosem lenne béke. Amúgy sem, míg együtt vannak. Nem akarom én őket szétszakítani, isten ment. Csak nem árt felkészülni, hogy az a rohadék megint olyat tesz mint takonykorukban…. na akkor áshatják a sírját.
Felvont szemöldökkel figyelem járkálását, de nem szólók, a végén még megöl a tekintetével, szóval csak a lábait figyelem, fel se nézek az arcába.  
Csak akkor nézek rá ténylegesen, amikor leül és újra neki áll szajkózni a magáét… én Tristánnak is a képébe tudom és fogom is mondani, hogy ütnivaló képe van… de én legalább ki is mondom, nem úgy mint a többiek… illetve csak egy fő.
- Állj le! Rose-t nem szokásom belekeverni ebbe! Nem az ő ügye! Hanem az enyém, meg a… Tristáné. - csak hogy kedves legyek kimondtam a nevét. - Rose előtt sose mondogattam semmi olyasmit, hogy utálja az apját. Sőt! Előtte nem szokásom emlegetni, hogy rühellem az apja képét! Angie! Ne feltételezz ilyet rólam.  - felelem kissé halkabban, ilyet feltételezni, te jó ég!  
Tényleg soha sem emlegettem a csajnak, hogy nem bírom az apja képét. Egyszerűen nem rá tartozott a dolog, csak rám meg a faterjára. És mint látja nem fokozom tovább a nagy szerelme témát, ha kútba akar ugorni érte, ÚGYSEM HAGYNÁM, hát tegye!
- Amúgy sem engednélek egyedül haza…szóval kérlek, maradj még… de ha látni se akarod a képem… - ezek után meg pláne, akkor tudja hol az ajtó. Nem akartam én összeveszni vele isten ments, nagyon szeretem a kishúgom, ezért ez a nagy védelmező ösztön… Előkaparom a zsebemből a fájdalomcsillapítós dobozt, majd kikapok belőle egyet és bekapom… csak nyelem. Ma még úgysem szedtem be a lábamra, most meg pont eszembe jutott.
A zsebembe újra visszarejtem a dobozkát. - Tudjátok már, hogy fiú vagy lány? - érdeklődöm, mert mégis csak picike lesz megint és ha megengedik, akkor én magam is kézbe akarom venni a kis újszülöttet.
Legyen akármennyire is sok dühöm a pasi miatt… az a kisgyerek elnyom mindent. Ha az enyém is élne… ha nem lett volna az a szaros baleset…most lenne 5 (vagy 6?) éves…. velem lenne még mindig a nő. De gyűlöl! Nem akarom, hogy Angie meggyűlöljön, hogy még csak látni se akarjon… mert akkor látni se láthatnám utána a gyerekeket. - Basszd meg… - szökik ki belőlem a szó, hirtelen állok fel és a hajamba túrok kétségbeesetten pillantok fel a plafonra, majd a húgomhoz lépek, érte nyúlok és óvatos mozdulattal magamhoz vonom, hogy óvón öleljem át.
Könnyek szöknek a szemembe, hiszen mekkora paraszt vagyok már?

Az kéne még, hogy arról is tudomást szerezzek hányan nem kedvelik Tristant az én díszes családomból. Ralfról legalább a kezdetektől fogva tudom, de ha Raoul is megbukna a dologgal, lehet, hogy világgá szaladnék. Vagy világra szóló kiabálást rendeznék velük. Mert túlságosan szeretem mindegyiküket ahhoz, hogy ennyire hülyék legyenek.
- Nem tudhatom.
Húzom fel az orromat még mindig egy merő daccal. Persze egyszerűbbnek kéne lennie elszégyelljem magam és bocsánatot kérni, de az most nem menne, túlságosan is paprikás vagyok ahhoz, hogy ép ésszel gondolkozzam.
- Én..
Hatalmas sóhaj szakad fel mellkasomból, de még így is úgy érzem, hogy megfulladok. Az első méreg elszállta csak végtelen csalódottságot és bűntudatot hagy maga után. Csak a szemem sarkából figyelem, ahogy előveszi a bogyóit és - bár alapvetően nem vagyok harcias típus - most van az a pont, amikor amellett, hogy szembe köpném a saját tükörképemet, még ki is verném a kezéből a dobozt. Persze egyiket sem teszem meg, de ez már teljesen másodlagos.
- Mikor látott orvos utoljára?
Telik meg hangom aggodalommal és féltéssel, az előzőeket mintha elvágták volna. Ralfra tekintek, mint aki a veséjébe akar látni, s ha a szemeimbe néz, akkor láthatja mélyükön levegőben lógó bocsánatkérésemet is.
- Nem, még nem akarta megmutatni magát. Joël szeretne 4D-s ultrahangot csinálni, de még nem egyeztettük a pontos idejét.
Nem ő az orvosom - nem is lehetne és nem is szeretném - de ettől még megígértem neki, hogy csinálhatja azt az ultrahangot, hát nem fogom visszavonni. amúgy meg nagyon kíváncsi vagyok és egyébként is, ha nem vallottam be neki, akkor is cuki ötletnek tartottam tőle ezt az igényt.
- Francois..
Szökik elő ajkaim közül a nyüszítésszerűen ejtett neve a káromkodásra. Felpattanása kicsit olyan ezzel a megszövegezéssel, mintha arcul csapna, de valahogy bármennyire is dühítsem a stílusa, nem tudok visszavágni neki. Mert valami történt. Valami megváltozott benne az elmúlt pár szívdobbanás alatt és én nem tudom, hogy miképpen is hozzam helyre ezt az egészet.
Eszemben sincs tiltakozni az ölelése ellen. Belesimulok, elrejtőzöm benne és eddig tart az, hogy tudom tartani magam. Némán indulnak meg az ölelésbe rejtett könnyek szemeimből. Nem fogható az érzékenységem a hormonokra, egyszerűen mindig ilyen voltam.
- Ne haragudj! Én nem akartam durva lenni veled.. engem csak zavar, hogy így állsz hozzá, mert szeretem. Téged is szeretlek. Szétszakadok köztetek.. Édes! El akarod mondani..?
Hogy mit? Akármit. Azon túl, hogy jó lenne egy kicsit kiszabadulni a magamról beszélés mókuskerekéből, a tény, ami előcsalja belőem ezen kérdést az az, hogy úgy sejtem - talán rosszul - hogy ebben a nagy ölelkezésben megbúvik valami más is. Hülye múlt. Mindig felüti a fejét..
Vajon ki legyen a támasza, ha nem én? Olyan sokkal tartozom neki.. nekik. Sosem fogom tudni húgként viszonozni azt a törődést (bár néha kétes értékű volt és gyakran lázadtam, lázadok ellene), amit világ életemben kaptam tőlük. De itt vagyok, mint mindig. Bármikor.

Rose és köztem szuper kapcsolat van és ezt nem akarom azzal elbaszni, hogy a szeme láttára az apjának megyek. Több eszem van annál, inkább semmibe veszem előtte a férfit. Csak Rose miatt nem emlegettem sose szardarabnak az apját, mert ha ő megharagszik rám…egy világ omlik össze bennem. A testvéreimmel is képes vagyok vitába szállni, amiért egy ideig haragudnak is rám, de ez amolyan testvéri dolog, mindig együtt leszünk, szóval sose örök a civakodás.
De az a lány… ő érte ölök! Imádom azt a kis csajt és ez a szoros kapcsolat mely közte és köztem van, nagyon fontos. Számomra mindenképp.
- Miért? Ha kétnaponta látja, talán jobb lesz? – vonok vállat szavaim után, úgy másfél hónapja voltam viziten vele, semmit nem javult a dolog az azt előzőtől, szóval tök felesleges rágódnom azon, hogy az a kis darab, ami nyomja az ideget kimozdulna onnan és kiműthető lesz. Ugyan… egyre rosszabb. Csak beljebb nyomul és cseszettül fáj. Műteni még mindig nem tudnak, mert úgy helyezkedik, hogy ért találnak… az meg súlyosabb dolog…a másik az amputálás.
Hát kösz nem.
- Csak egészséges legyen… - nem mutatta meg még magát, nem is baj, takarja csak el a micsodáját, legyen titok a kilencedik hónapig. Mindkettőnek nagyon örülni fogunk. Ugyan nem vagyok se az apja a gyereknek, se senkije ha azt vesszük, csak az anyja kelekótya bátya, de nagyon imádom… még ha az az apja is, aki. De ő most… felejtsük el mára a témát, hogy felbasszam az első szögre Mallorst.
Átölelem a húgomat, ahogyan csak tudom, szavaira apró mosolyt csal képemre, jó hogy nem látja… Csak szeressék egymást, beleszólásom nincs a dologba, de z nem jelenti
azt, hogy nekem kedvelnem kellene az ürgét… enni idő után sem vagyok képes elviselni a látóteremben, hát ez ezután sem  fog változni. - Nincs semmi eget rengető… - csak a pokolba kívánom olykor magam, ez egy olyan dolog, amivel még én magam is küszködök. Nem tudom elviselni a gondolatát sem… képtelenség túljutni egy ilyenen komolyan. Gondolni rá szörnyű… elmondani annál is rosszabb. És nem Angie előtt akarok bőgni. Senki előtt, ami azt illeti.
Ha el is mondanám... én lennék a szar alak, hogy kinyírtam a saját gyermekem. Mert az nem véletlen volt. Ezzel áltatom magam? Már nem tudom én sem. De én tapostam rá a gázra és... és ez lett belőle.
Egy hosszú csókot ejtek kis húgom feje búbjára. - Én jól vagyok... nem kell aggódnod.... - visszaszorítom a könnyeimet és úgy pillantok le testvérem pillantásába, akinek szépen megindultak könnyei, a homlokára is ejtek egy pusszantást.

Most erre mit mondjak? Meghökkenni sincs időm a szavain, csak fáradt sóhaj az, amire fakadok. Nem, nem lesz jobb. Nyilván nem, de a kérdésem nem erre vonatkozott. Mégsem ismételem meg magam, csak azzal a tipikus, frusztrálóan vesébe látó pillantással nézek rá, amely mintegy kérdésismétlésként is felfogható lehet. Hiszen ismer már, nem is olyan kevés ideje volt hozzászokni a szeszélyeimhez és a stílusomhoz egyaránt.
- Így van.
Maradok csendben egy időre, mérlegelve, hogy folytassam-e, de végül csak megteszem. hiszen ki előtt merjek szar anyának mutatkozni, ha nem a bátyám előtt?
- Mondjuk én.. kislányt szeretnék. Tudom, hogy nem kívánságműsor és ha fiú lesz, őt is nagyon fogom szeretni, de ettől még szerintem hazugság, hogy egy nőnek nincsenek vágyai, csak az egészséges baba. Az a legfontosabb, ez való igaz, de..
Vállat vonok kissé szégyenkezve. Egészséges kislányra vágyom, sosem tudtam volna elképzelni, hogy fiam legyen. Nyilván ugyanúgy szeretném, mint egy kislányt, de.. felesleges tovább magyarázzam a bizonyítványomat.
- És nem eget rengető?
Duruzsolom még mindig az ölelésbe, vissza próbálva szorítani a sírást, mely elfogott. Nem vagyok erőszakos, de úgy érzem, hogy valamit rejteget előlem és nem hiszek abban, hogy ez jó neki. Persze tévedhetek is - bár úgy lenne! - de ettől még nem lesz a kérdésem visszaszívott.
- De aggódom. Mindig aggódom, mindegyikőtökért. Mondd el..
Ezúttal már biztosabb vagyok abban, hogy igenis van itt valami, amiről nem tudok, pedig jobb lenne neki, ha kimondaná. Nem szívesen tágítanék, ugyanakkor nem is szeretnék a lelkébe mászni, így csak remélni tudom, hogy megnyílik nekem.

A húgom lányt szeretne és ez megmosolyogtat. Ő tiszta lányos…szereti a kislányát és én is megveszek érte, a csaj is értem, mert szoros kapcsolatot ápolunk. Nekem mindegy volt akkoriban, hogy fiam, vagy lányom lesz, szerettem mindkét opciót, de az ami történt…nos, eltérített az apasági kontrollon.
Nem mondok én semmit. Mondtam már. Egyébként sem változtatna semmin, ha elmondanák neki mindent. Csak összetörne és pont ebben az állapotában nem kellene. Nem fogok bizonyítványt mutogatni, nem fogok színt vallani, csak mert kérlel. Kérdésére csak óvatosan megcsóválom fejem, feje búbjára ejtek egy csókot, majd elhúzódok az egész ölelésből.
Egy pillanatra el is emeltem róla a tekintetemet. Nem kerestem semmit, egyszerűen csak belebámultam a nappalim titokzatosságába.
Aggódik. - Mit mondjak Angie? - simogatom meg lágyan arcát, majd közel hajolok arcához, hogy a szemeibe pillantsak. - Nincs semmi, ami miatt aggodalmaskodnod kellene. Rendben? - képtelen vagyok rá, nem megy, nem tudom megosztani vele az életem második katasztrófáját.
Az első a testvérünk halála volt. Nem kételkedtem benne, hogy nem fog addig nyaggatni, míg mindenbe be nem avatom.
Régen se volt rá jellemző, hogy leszállt volna rólam, vagy épp rólunk addig, ameddig legalább a felét nem adtam, adtuk a tudtára arról, ami épp nyomott, vagy információként lebzselt a "zsebembe". Nekem még emésztenem kell, de bízom benne, hogy idővel sikerül megszoknom, és a jó oldalát venni fel az egészből. Van ennek jó oldala?
Nem mondhatom el egyiküknek sem...még olykor tükörbe sem merek nézni, ahogy magamat megnézzem, mert bevillan a nő rémült arckifejezése, ahogy gyorsított az autó... Se Angie, se Raoul(bár kétlem, hogy őt érdekelné), se Joel, sem Éti. Semelyik testvérem sem. Sőt, édesanyánk sem tud, sem a nőről sem a baleset igaz körülményeiről. Én is csak felejteni kívánok, csak ez nem megy egy csettintéssel.  Olyan ez, mint valami istenverte szélvihar... egyik pillanatról a másikra képes néha váltani, ezzel pedig jószerével az őrületbe kerget.
- Hiszel nekem? - vonom újra magamhoz kis húgomat, ölelő, védelmező karjaim közé, majd újabb csókot hitek fejére. - Eszel valamit? Kérsz valamit inni? - érdeklődöm kedvesen.
Csak terelek. Vagyis próbálok. Sosem voltam jó ebben.

Az, hogy elkapja pillantását rólam, beszédesebb, mint bármi más. Persze nem tudom, hogy mit jelent a gesztus, de nem nyugtat meg, hogy teljesen őszinte legyek. Várakozással telten tekintek reá.
- Bármit. Mindent. Ami miatt így reagáltál. Nem vagyok vak..
Sóhajtva rogyok vissza a kanapéra. Nem azért, mert megszédülnék, vagy bármi bajom lenne, egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni magammal és ez legalább pótcselekvésnek minősül, addig is telik az idő.
Gyengéden elmosolyodom, megrázom a fejem.
- Nem, Ralf, nem hiszek. De nem leszek erőszakos.
Hagyom, hogy megöleljen, ezúttal szorosabban bújok hozzá, mint az előbb. Fáj, hogy nem őszinte velem, de hogy lehetnék én, aki bármit a szemére vet? Hiszen én sem voltam maradéktalanul és azonnal az, nem mentesít az igazság kimondásának ténye engem sem. Ám ettől még a csalódottság valós méreg, olyasmi, amit érzek szétterjedni ereimben. Akár ellenemre van, akár nem.
- Nem vagyok éhes, köszönöm. De.. ne csináljak valami rendes ételt? Biztos nem állsz neki főzni magadra, én meg szívesen.. legalább lenne a hét elején mit egyél. Majdnem-hazai.
Ha ő terel, én is azt teszem. Ebben a nappaliban most ketten vagyunk egy magány. Nem jó ez így, de mit tehetnénk? Van ilyen is.

Egy gyilkos vagyok. Csaknem dobálózhatok ezzel a szóval…. mivel senki nem tud a lányról és a gyermekről…nem lenne jó mindenkit felzaklatni ezzel a kis résszel. Ráadásul minek néznének? Szemét dögnek. Elég volt akkor Deressie-re nézni, hogy pontosan tudjam, mi is fog rám várni azután.
Az egyetlen ember, akivel ezt megosztottam, a félelmeimmel együtt az Elroy volt. Voltam repülőúton arra, amikor leszálltunk volt egy kis időm, hiszen én vittem volna vissza a turistákat haza. Elmentem a fivéremhez, beszéltem vele. Tanácsot kértem, vagy bármit, amin elindulhatok. Jól esett, hogy ott lehettem vele, bár szégyellem, hogy egymagam jártam csak nála. De kellett egy kis magány. Ezt bárki megértheti. Mi ketten voltunk a legidősebbek a családban. Nekünk kellett megóvni a kicsiket. Elroy halála után rám várt ez a feladat. Óvni az öcséimet és a húgomat.
Ráadásul Dove-val való kapcsolatomat sem tudja senki. Eltitkolom. Azt, hogy miért, arra még keresem a válaszokat. Valószínűleg a kérdések eltávolítása érdekében.
Gyerek és házasság? Az előbbit mindig akartam, de most már félek az apaságtól…az incidens óta főleg.
A házasság, nos…42 éves gyermeki fejjel, van értelme? Angie még oké, ő megházasodhat, egy olyannal akit én látni se akarok, de ha ő vele boldog…az esküvőn ott leszek.
- Szóval azt mondod, hogy egymagamra nem főzök, drága húgom? – nevetem el magam a végére, majd ráfókuszálok. - Angie, holnap este repülök, teljesen felesleges lenne, hogy utána kidobjam? De azért köszönöm. - mosolyodok el szelíden rápillantva, majd folytatom.
- De összeüthetsz valamit…de keveset, hogy el is legyen ma fogyasztva. – ha már nem enged pizzát rendelni. De addig is, összesöpröm azt a mocskot amit hagytam a kis kitörésem végett. Összesöpörtem a szilánkokat a konyhában, letöröltem a pultot és a padlód is. Egy sóhaj kíséretében hagytam a szilánkokat landolni a kukában.
De ez a hang megint csak roppantott rajtam. - És mi a fő műved? – mit szeretne csinálni, mi finomat?

Lainey & Ralf

Már kitudja mennyi ideje vagyunk együtt Dove-val.
Ráadásul úgy, hogy senki semmit nem tud erről a kapcsolatról.
És szerintem ez így van jól. Egy kis ideig biztos még rendben lesz.
Dove elutazott „külföldre” és a lánykáját rám bízta. Tökre jól esett ez a gesztus, szóval minden tőlem telhetőt megtettem, hogy Lainey remekül érezze magát. Korán keltem, még jó hogy péntek van. Jelenleg én viszem és hozom, ami az iskolai ott létét illeti. A mamája megbetegedett és kórházban van, szóval ez minden amit jelenleg tehetek. Az apja nem tudok lenni, de megteszek tényleg minden tőlem telhetőt.
Palacsinta tészta. Ezt kérte a fiatal hölgy ebédre...
A világ egyik legegyszerűbb dolga. Liszt, víz, sütőpor, tojás, vaj, tej és cukor meg só. Semmi extra dolog. Mégis, valahogy állandóan azt érzem, hogy nem lesz elég jó. Nem lesz finom.
Hogy Lainey undorodva fogja kiköpni, és sírva fog könyörögni azért, hogy el vigyem a mamájához. Őszintén? Rettegek. Most, hogy itt van, és időközben a második adag palacsintatésztát öntöttem ki… Rose miatt nem aggódtam ennyit, mint most a kisleány végett…
- Kell segítség? - érdeklődtem tőle, hiszen nemrég hoztam haza az iskolájából, leckét írna…igen, péntek délután. Jobb előbb, mint hogy később kapkodnia kelljen vele, mert elmaradt és nincsen kész.
-  Szólj ám, ha tudok, akkor segítek. – vigyorodok el, miközben a szorgoskodását figyelem. Hogy miért a nappaliban akart tanulni? Fogalmam nincs.
De miért gondolok erre? Hiszen ez a gyerek nem az enyém, jönni fognak érte. A saját szerettei. Nincs rám szüksége, csak addig, amíg nem jön érte Dove. Akkor meg miért érdekel mégis, hogy utálni fog-e engem, vagy a palacsintámat? Mert vágyódom saját gyermek után… igen, ez az én nagy problémám…
- Mennyire vagy éhes? - érdeklődök és az órára pillantok.
- Anyudat mikor kell felhívni? – ő beszélt vele utoljára, szóval az időpontot is közölte vele. Sajnos nem lehet most akármikor zavarni Őt. Fontos tárgyalásokat vezet le…. de ez ezzel a munkával jár.