Wild Waves & Enchanted Village Vidámpark

Az elmúlt két hónapban többször sikerült kevésbé nagy önuralomról tanúbizonyságot tennem, amikor minduntalan megkerestem Audreyt sms, e-mail vagy telefon formájában. Jó, azért nem, mint valami zaklató vagy ilyesmi, inkább csak alkalmankénti érdeklődésről volt szó, a hogyléte, a munkakeresése kapcsán, illetve hát, aztán mindig azzal kapcsolatban, amiről szó volt közöttünk.
Tisztában vagyok azzal, hogy hatalmas a korkülönbség közte és köztem – akkor is, ha nem tudom pontosan hány éves is lehet –, de mivel másokkal is naponta kommunikálok a munkám miatt, nem igazán éreztem kellemetlennek az egészet. Kifejezetten kedvelem őt, kedves és élettel teli és vicces és bájos és még megannyi jelzőt aggathatnék rá.
Legutóbb említettem neki, hogy a hittan csoporttal a vidámparkba megyünk – nyár van, a szülők nem tudják kire bízni a gyerkőcöket, hát így segítünk be – és szívesen látjuk, ha van kedve jönni. Pontosabban én látnám szívesen, de azt hiszem a kiskamasz társaságnak sem lenne ellenére a dolog.
Beállunk a hullámvasúthoz várakozó sorba mind a tizenegy gyerkőccel, Monroe atya elöl, én meg a sor végén. Ő szervezkedik, meg tudja, hogy mire is üljön a kis bagázs, én meg leginkább csak a társaságot terelgetem, nehogy elhagyjunk valakit útközben. Igen kellemetlen volna a szülőknek megmagyarázni, hogy miként is vesztettünk szem elől egy-egy lurkót, meg egyébként sem volna jó ötlet az ilyesmi, szóval inkább elkerülni szándékozzuk az ilyesmit.

Audrey

Shepherd Atya

Magam sem értem, mi a fene van velem, de nem normális ez az egész. Mármint… mégis ki az a barom, aki papokkal sms-ezget, vált e-maileket, és még telefonon is beszél vele? Oké, hogy ők is emberek, tiszta sor, de azért mindennek van határa na… mármint, mégiscsak pap, nem kéne ezt az eszemben sincs megfogalmazni mit éreznem vele kapcsolatosan. Mégis elég sokszor kaptam azon magam, hogy várjam a kapcsolatfelvétel bármely módját, és mondhatni rendellenesen sokszor fordultam meg a templomban is, bár igyekeztem a segítőkészségem számlájára írni, nem egyébre, épp ezért akkor is mentem, és segédkeztem, amiben csak tudtam, ha épp nem volt ott. Az egyik délután Monroe atyával eljutottunk oda, hogy nehezményezte a kapcsolatát a modern technika vívmányaival, mondván ez neki nem megy, fogalma sincs, mit csináljon, Shepherd atyának jobban megy, és hasonlók. Csendesen megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben, aztán a fél délutánom arról szólt. Nem bántam, mert így legalább a kutya nem foghatja rám, hogy illetlen gondolataim lennének, és kicsit kevésbé érzem kínosnak a dolgot.
Ha nem egy pszichiáternek dolgoznék, és látnék nap mint nap rendesen bekattant embereket, akkor azt hinném, baj van a fejemben, ellenben jelenleg nem vagyok hajlandó ezt elfogadni. Mármint… nem tettem semmi rosszat, a gondolataim meg csak az enyémek, nem ártok velük senkinek sem.
Vidámpark. Nem tudom, talán hajlamos vagyok bedőlni a sztereotípiáknak, és nehezemre esik elképzelni egy papot olyan közegben, ellenben felettébb kíváncsi voltam rá, hogyan festhet a villódzó fények, folyamatos hangzavar meg vattacukorbombák közepette Shepherd atya. Azóta próbálom módszeresen így emlegetni fejben, hátha lekattanok a témáról, de be kell valljam, túlságosan sokat nem segített rajtam, még Jennyvel is eljárunk bulizni egész gyakran, de basszus… én is csak olyan kattant tyúk vagyok, aki nagyjából az egyetlenre gerjed rá, akit nem kaphat meg. Komolyan megvesztem, és legszívesebben a fejemet verném a falba, de neeem, én ahelyett, hogy józan észt próbálnék csempészni magamba, belebújik egy rövid farmer sortba, egy fehér spagetti pántos felsőbe, és azért a rend kedvéért még magamra rángatok egy vékony kabátot is, hogy ne legyek túl egyhangú, meg túl merész. Egyébként meg, ilyen vagyok és kész, nem akarok másként öltözködni semmiféle okból kifolyólag, pláne egy vidámparkba, ami totálisan laza közeg, és maximum a kattant nénikém féle nyanyák sápítoznak a túlpörgött unokájuk mellől, hogy jaj, ez meg ez hogy néz ki, hát nincs ennek otthon ruhája? Van ám, csak nem szeretek megsülni, és kész.
Már a vidámpark sorai között lépkedek, mikor kiszúrom a kis csapatot, gyorsan meg is indulok arra, kissé elbizonytalanodva igazítom meg a táskámat a vállamon, de végül nem fordulok vissza, hisz mi rossz történhet? Ez nem olyan közeg, ahol idiótát csinálnék magamból, mert olyanra ragadtatom magam, amire nem kellene. Azaz… lehetséges, hogy már ezt a határt az a mozdulatom is súrolja, amikor Shepherd atya mögé lépve állok lábujjhegyre, és takarom el a szemeit, közben kinézve mögüle, és a gyerekekre kacsintottam, meg igyekeztem arra is figyelni, nehogy elkószáljon a figyelemelvonásom közepette valamelyik gyerek.

Farmerben és egy fekete pólóban feszítek – höhh, hát mindennek nevezném a kiállásomat csak éppen feszítésnek nem, na mindegy –, így pedig az öltözködésemben semmi nem utal arra, hogy mi is a hivatásom, hogy mi vagyok pontosan. Nem azért, mert nem merném felvállalni – sosem szégyelltem azt, ahogy Istennel kapcsolatban állok és érzek –, egyszerűen csak nem tartom feltétlen szükségesnek, hogy folyton fekete lepelben legyek. Az alkaromon lévő kelta kereszt ugyan ilyenkor kilátszik, de annyi baj legyen. A parókián már megszokták és a hívek sem botránkoznak meg, ismernek, tudják, hogy én ilyen vagyok. Kitetovált, motoros, de ettől még ugyanúgy Isten, hívő és alázatos szolgája.
- Thomas, légy szíves és ne piszkáld Mattiast. – szólok az egyik gyerkőcre, aki nem tud leszállni a kispajtásáról, az meg rettentően nehezményezi a dolgot, amikor két aprócska két fogja be a szemeimet.
Hm.
Kezeimet a finom kis ujjakra – az enyémeknél kisebbek – teszem és óvatosan puhatolózva próbálom jámboran kitalálni, hogy vajon ki vette el tőlem a Napot, átmenetileg.
- Most találgatnom kell, ugye?! – érdeklődök a játékszabályok felől és rögtön felhorkan az egybehangzó gyerekseregnyi hang; Igeeen!
- Claire lelkészasszony? – sejtem azért, hogy nem ő, főleg mert jóval testesebb asszonyság, mint a karcsú kis ujjak gazdája lehet. A gyerekek meg rögtön el is kezdik zengeni; Neeeem!
- Hm… akkor talán… Audrey? – nem vagyok valami ügyes ebben a játékban, tény, és nem is húzom tovább a találgatást. Ha elenged, akkor egy orr – és nem létező bajusz – alatt somolygással fordulok felé egy csapat kiskamasz tekintetének kereszttüzében.
- El tudtál jönni. Örülök, hogy itt vagy. – rendkívül sután sikerül üdvözöljem és más esetben talán még meg is ölelném, de nem egy csokornyi kölyök szeme láttára, Monroe atyáról nem is beszélve.
- Gyerünk gyerekek, beszállás! – szólal meg az előbb említett személy és a csapatnyi gyerkőc nekiáll beülni a kocsikba a hullámvasúton.
- Á Ms Lott, örülök, hogy itt van! – integet lelkesen Monroe atya és közben terelgeti be a fiatalokat a kis járművekbe.
- Van kedved neked is felülni? – fordulok felé és csak most látom, hogy mennyire… öhm… szexin csinosan fest.
Kettesével ülnek fel a kamaszok, plusz egy kölyök Monroe atyával, így az utolsó kocsira csak Audrey és én maradunk.
- Persze nem muszáj, csak, ha nem félsz némi sikítozástól. Én tuti fogok. – vigyorodok el és bár visítani egyáltalán nem tervezek – az kéne még –, attól a poén megállja a helyét. Legalábbis vén fejjel azt hiszem. A flörtölés sose ment, azt hiszem nem véletlenül kötöttem ki a papi pálya mellett, bár tény, hogy nem ez volt az egyetlen vagy a legfőbb okom, amikor pályát választottam annak idején.
- Szóval mi legyen? – álldogálok még a kocsi mellett és ha Audrey is benne van, akkor előre engedem és én magam is beülök mellé. Alaposan bekötnek, annyi szent, így kipotyogni remélhetőleg nem fogunk.
És mielőtt még elindulnánk, odahajolok hozzá.
- Nagyon csinos vagy ma. – többet azonban esélyem sincs kiejteni a számon, mert elindulunk, előbb meredeken felfelé...

A tetoválás a karján kissé meglep egyébként, de különösképpen nem problémázom rajta, nem furább, mint a motorozó atya képe lelki szemeim előtt. Arra viszont nem számítottam, hogy a kezeimre fogja tenni az övéit, bár tudja a franc, miért is nem, ez valahogy mindig így megy. Kénytelen vagyok nyelni egyet, nem normális, ahogy a tagjaimban cikázik a feszültség, nem szabadna ilyen gondolatoknak leledzeniük a fejemben.
A lelkészasszony hallatán vágok egy meglepett pofát, fintorgok is, a gyerkőcök meg talán emiatt is kuncognak egy kicsit, mindenesetre bólogatok nekik hálám jeléül, hogy segítenek Shepherd atyának. Annyiszor neveztem már így gondolatban, hátha segít, de az a nagy helyzet, hogy sajnos egyáltalán nem…
- Naná, hogy, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de lelkészasszony nem vagyok. – Mosolygok rá szélesen, miután leengedtem magam mögé a kezeimet, és integetek is a lurkóknak, meg a másik atyának. Egész sokat konzultáltam már vele is, mikor megfordultam arrafelé.
- Nem is volt kérdés, ki nem hagytam volna. – Azt hiszem, egyszerre áldás és átok a sok árgus szem, de legalább nem járatom le magamat tökéletesen.
- Köszönöm szépen, csodás napunk van, nemde? – Közben azért igyekszem figyelni a gyerkőcökre, hogyha valaki elkallódna, akkor visszatereljem, de elég fegyelmezett lurkóknak tűnnek, szóval jobbára csak meg kell várnunk, hogy szépen sorba beüljenek.
- Persze, imádom a hullámvasutakat. – Ebben a vidámparkban nem voltam még úgysem, nem árt felfedezni. - Semmi gond, majd túlordítjuk egymást. – Na jó, azt nem tudom elképzelni, hogy sikítson, én viszont szoktam, határozottan nem vagyok rest kiereszteni a hangomat az adrenalin túltengéstől fűtötten. Természetesen beszállok, eszemben sincsen kihagyni a lehetőséget, és igyekszem nem túlzottan furán viselkedni, elvégre, csak egy szűk kis kocsiban ülünk egymás mellett, nincs ebben semmi. Ellenben az, amit közelebb hajolva mond nekem, az olyasmi, amit nem vagyok képes figyelmen kívül hagyni. Lehetséges volna, hogy… tudom, hogy megnősülhetnek, de hogy… basszus te hülye, nem gondolhatsz ilyenekre. De akkor miért bókol? És miért nem tudom kezelni? Halál lazán megy minden más esetben, de most sutának és szerencsétlennek érzem magam, még egy köszi sem szalad ki az ajkaimon, csak a korlátot fogom olyan erősen, hogy már fehérek az ujjaim, miközben felfelé haladunk. Egészen addig nem is érkezik hang tőlem, amíg el nem indulunk lefelé, akkor viszont kieresztem a hangomat, de közel sem a félelem okán, sokkal inkább azért, mert nagyon élvezem, és így legalább a feszültség egy része is távozik belőlem. Imádom az egészet, és még akkor sem sejtem, hogy ez az egész hullámvasutazás átcsaphat az ellenkező irányba, amikor meglátom, hogy a vége felé egy kanyarban vizesárokba hajtanak bele a kocsik. Nem olyan mély, de rendesen felveri a vizet. Igaz, ami igaz, nyáron ez közel sem túlzottan zavaró, de az tuti, hogy az első és az utolsó kocsiban utazók mindig többet kapnak az vízi áldásból, lévén a miénket már hátulról sem védi egy újabb járgány.
Egészen addig nem is esik le, hogy valami nem feltétlenül kerek, amíg ki nem mászok nevetve a lurkók közé, és jut el a tudatomig, hogy pár tekintet rajtam akad. Főleg fiúké. Ajjaj… Akkor kapcsolok, hogy a víz meg a fehér póló nem feltétlenül jelent együtt jó kombinációt. A legrosszabb az egészben nem is az, hogy kellemetlen helyzetbe kerültem, nem ezért önti el pír az arcomat. Nem is azért, mert bárki láthatja a fehér felső alatti fehérneműmet, tulajdonképpen az ilyen helyzeteket halál lazán képes vagyok kezelni, sokkal inkább az, hogy azt akartam, nagyon is vágytam rá, hogy az ő tekintete is arra tévedjen. Végső soron saját szégyenem elől szaladok be egy gyors bocsit elhadarva az első mosdóba, amit találok. Apa tuti megfojtana. Még Keith is megfojtana. Az ég szerelmére, még én is felképelném magam, nem vagyok normális.
Kétségbeesetten kapaszkodom a csapba, és próbálok úrrá lenni magamon, hogy percek múlva beálljak a hülye szárító alá, és próbáljam orvosolni a helyzetet legalább a kényes pontokon. Ez is meglehetősen épületes látvány lehet, két kamaszlány ki is röhög, én meg csak azért nem közlöm velük, hogy menjenek a halál nemesebbik szervére, mert túlzottan is a saját levemben fövök még mindig, képtelen vagyok a beszédre, márpedig az meglehetősen ritkán fordul elő velem.

- Ezzel azt hiszem mind jól jártunk. – somolygok még mindig az orrom alatt és összekacsintok a gyerkőcökkel, akik nevetve díjazzák a kissé talán illetlen, de halk megjegyzésem. Szerencsére Monroe atya nem hallotta, ami pedig a lelkészasszonyt illeti, mondjuk úgy, hogy kicsit merev és vaskalapos, bár más rossz tulajdonsága nincsen és ez sem az igazán. A gyerekek panaszkodnak rá olykor, hogy nem igazán partner semmiben és mi tagadás, igazuk is van, de ilyesmit ugyebár nem mondhatok. Az iménti kis megjegyzést sem igazán kellett volna, kicsúszott, de legalább halkan.
- Helyes. Bántad volna, ha nem jössz. A hullámvasút után még az elvarázsolt kastélyba is bemegyünk, az is kihagyhatatlan ám. – jelentem ezt úgy be, mintha valami világlátványosság volna. Csak a humor kedvéért. Meg, hogy lenyűgözzem.
- Szerintem is. És eztán csak még csodásabb lesz. – mosolygok Audreyra és nem kommentálom a megjegyzésem, azt hiszem már így is kezdek túllőni a célon. Tudom, hogy mennyivel fiatalabb nálam – te jó ég, de még mennyivel... –, így végképp nem kellene másként gondolnom rá, mint bárki másra, mégsem tudom kiverni a fejemből.
- Remek, akkor csak a kisasszony után. – engedem előre beszállni, majd őt követve, egy könnyed és rugalmas ugrással és mozdulattal követem.
- Ne haragudj, nem akartalak zavarba hozni. – felfelé menet szólalok még meg, amikor feltűnően csendben maradt az iménti kis megjegyzésem után.
Aztán a lefelé út meggátol minden további kommunikációt, kivéve, ha a sikítást is ideveszem. Na nem a sajátomat, én ugyan nem visítok – szép is lenne –, de szélesen vigyorogva mint a tejbe tök élvezem a hullámvasutazást. Még a vizes blokkot is beleértve.
Audreyt követve szállok ki én is a kocsiból és először csak az tűnik fel, hogy a gyerekek nevetve súgnak össze és a srácok mind a kisasszonyt figyelik feltűnően. Aztán nekem is leesik, hogy miért.
Basszus.
Hirtelen mozdulattal állok be Audrey elé, a hátamat mutatva neki, hogy a kölykök ne ennyire feltűnően bámulják.
- Arrafelé tessék figyelni, az atyára. – hívom fel a figyelmüket a hátraarcra, Monroe atya pedig elkezdi tovább vezetni a kis társaságot, amikor is Audrey elszalad.
- Mi történt Alistair? – szegezi nekem a kérdést.
- Nem érzi jól magát. Menjetek előre, majd én megvárom. – technikailag nem hazudok, gyakorlatilag lesz mivel elszámolnom magamnak és az Úrnak, de mivel Monroe az égvilágon semmit nem vett észre a vizes póló mutatványból, nem nekem kell felvilágosítanom őt.
Az atya int és elindul a gyereksereggel, én meg a mosdó bejárata mellett állok meg, a külső falnak háttal.
- Audrey, jól vagy? – szólalok meg, bízva abban, hogy meghall innen is. Ha nem, akkor tovább várok, mert be azért nem megyek. Szépen is nézne ki; a pap, aki nyilvános helyen a női mosdóba megy be. Chh.

Azt hiszem, kicsit pirulok, bár meglepően újszerű érzés ez számomra, valahogy a saját korombeliek sosem tudtak zavarba hozni, meg úgy igazán soha nem is érdekeltek. Normális kapcsolatom sem volt soha, ideig-óráig eltartottak, de mindnek kiadtam az útját, mert valami mindig hiányzott. A mai napig ötletem sincs róla, hogy mi is lehetett az. Esküszöm, már arra is gondoltam, hogy leszbikus vagyok, de tekintettel arra, hogy a szerintem eszméletlenül gyönyörű Jennyre nem gerjedek, élek a gyanúval, hogy egyetlen másik nőre sem tudnék úgy nézni.
- Ohh, az szuper, azok mindig nagyon izgalmasak. A tükörszoba a kedvencem, nem is tudom, hogy miért. – Egyszerű és nagyszerű, valami ilyesmi lehet a rajongásom tárgya, igazság szerintem engem egy vidámparkkal nem nehéz lenyűgözni, szinte otthon érzem magam itt.
Érzem én, hogy itt baj lesz. Azok az apró megjegyzések… a korábbi sms-ek, és telefonhívások… a jó ég adja neki, de tényleg, hogy ne adja alám a lovat, mert akkor aztán nem nagyon lesz megoldás, és valami olyanba sodrom magammal, amibe határozottan nem lenne illendő számtalan szempontból sem. Annyi elborult, esze hagyott gondolatmorzsa jár a fejembe, és egyszerűen mindegyik egyféleképpen végződik. Szörnyű vagyok. Bármelyik jóérzésű ismerősöm lelkesen világítana rá, mennyire nem vagyok normális, amiért ilyen irányba kalandoznak el a gondolataim. Igazuk is lenne.
- Öhm, semmi baj. Nem is gondoltam. – Motyogom. Engem nehéz zavarba hozni, de mellette szinte minden pillanatban abban érzem magam, és ez valósággal kikészít. Akkor miért nem kerülöm el jó messzire? Tényleg ennyire gyarló, ennyire gyenge, ennyire ember lennék?
Percek múlva ismét lángoló képpel bámulom a hátát, és elfuseráltságomat semmi sem példázza jobban, mint az, hogy a hátat fordítása a legnagyobb problémám. Legszívesebben megbökdösném, hogy erre vagyok, de túlzottan is merész és konkrét lenne azt hiszem, nem alacsonyodhatok le ennyire. Inkább felveszem a nyúlcipőt, és van egy részem, ami határozottan haza akarna inalni, de nem jellemző rám a megfutamodás, következésképpen inkább választom a mosdót és a száradást. Percekbe telik, mire vállalhatónak ítélem magam, többen néznek idiótának, hát, nem is csodálom, de nem igaz, hogy senki nem szokott így járni, bár tény, hogy ez leginkább csak fehér póló necces ilyen téren, és lehet, a legtöbben nem olyan tudatlanok az itteni park tekintetében, mint én magam.
Mikor végre kicsit sikerül összeszednem magam, kilépek a mosdóból, de akkor meg a fal mellett ácsorgó fekete sziluett az, amitől a frász kerülget, főleg, amikor meglátva engem megmozdul. Össze is rezzenek, majd oldalra sandítva könnyebbülök meg, amikor felismerem Shepherd atyát.
- A szívbaj jött rám. Nem kellett volna ám itt várnia, megtaláltam volna magukat. Elnézést kérek a közjátékért, erre nem számítottam. Monroe atya boldogul a gyerekekkel? Nehogy miattam eltűnjön valaki! – Be sem áll a szám. - Rettenetesen szégyellem magam egyébként… – Motyogom végül, és hajtom le a fejem. Nos, hogy miért is igazán, az nem tartozik másra, még számomra is olyasmi, amit legszívesebben kisatíroznék a fejemből.

- Mert azaz egyik legérdekesebb része. Nekem is az a kedvencem. – mosolyodok el, kicsit sután – mondjuk szerintem az én képemen a vigyor mindig is suta –, ahogy a tükörszobákkal kapcsolatban válaszolok.
Tényleg nem akarok én túllőni azon a bizonyos célon, legalábbis nem szánt szándékkal és tudva azt, hogy mennyire helytelen, ahogyan érzek, végül bocsánatot kérek és igyekszem tartani magam ahhoz, hogy ne jelentsen Audrey többet számomra, mint illene vagy kellene.
Igyekezve menteni a menthetőt és persze lehetőleg a minimumra szorítani a kellemetlen perceket a kisasszony számára, beállok elé. Így sem a gyerekek, sem pedig én nem látom – valamiért azaz érzésem támad, hogy egyik pillantást sem akarja – és a tisztesség is így kívánja.
Míg az atya a gyerkőcöket tovább kíséri, addig én a mosdó előtt ácsorogva várok Audrey felbukkanására. Nincs azaz ég, amiért elmozdulnék innen – most legalábbis –, nem számít, hogy mennyi időbe telik, mire kijön.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – mormogom az orrom alatt, ahogy közli, gyakorlatilag a frászt hoztam rá. Tényleg nem volt semmi ilyesmi a szándékom, soha nem is lenne.
- Nem történt semmi és igen, Monroe atya elboldogul velük, amíg nem csatlakozunk hozzájuk. Már, ha még van kedved hozzá, nekem mindenképpen muszáj lesz. – számomra ez nem választható opció, meg amúgy is természetes, elvégre ezért vagyok itt, ezért jöttem.
- Igen, azt észrevettem, mert egy ideje már megegyeztünk abban, hogy tegezzük egymást, de te most megint magázol. Egyébként nincs mi miatt szégyelld magad. – sem a közjáték és főleg nem a… hát szóval a külseje miatt, de ezt így mégsem mondhatom neki.
- Szóval van kedved még visszajönni? – bökök a fejemmel az elvarázsolt kastély felé, ahová előre ment a kis csapat már.
- Én örülnék neki, ha volna. Már, ha ez számít egyáltalán. – nem szeretném, ha rossz szájízzel menne haza és kellemetlen élmény maradna számára ez a nap. Persze, a saját önzésem is benne van, mert tényleg szívesen venném még a társaságát.
Amennyiben mégis úgy döntene, hogy marad, akkor elindulok a kastély irányába, bízva abban, hogy velem tart.
- Monroe atya a napokban megkért, hogy kérdezzem meg, volna esetleg kedved hosszabb távon is parókián dolgozni? Igazság szerint sem ő, sem pedig én nem vagyunk valami nagyon ügyesek a számítógéppel és jó lenne, ha valaki továbbra is kisegítene minket. És ami azt illeti tetemes mennyiségű kereszt- és házasságlevelet is digitalizálni kellene. – fordulok kissé felé törzsből, ahogy zsebre dugom a kezeimet. Tény, hogy volna munka és kellene a segítség, de az is, hogy szívesen venném, ha ezt Audrey vállalná el. És Monroe atya is szívesen venné.

- Tényleg, akkor biztos mókás lesz! – Előre látom, hogy kéjes örömmel fogom ráhozni a frászt, legalábbis határozott céljaim között szerepel a dolog. Az a baj, hogy sok más is munkál a fejemben, amiket nagyon szeretnék kikergetni belőle, mert vannak határok, amiket még nekem sem illene átlépnem. Reményeim szerint nem is fogom megtenni, egyelőre tartom magam, csak épp a hirtelen, szabados, szélvésszerű jellemem közel sincs segítségemre ebben, és tudom, hogy bármikor jöhet valami bődületesen nagy elkövetett hiba, amit felírhatok a számlámra. Ne legyen igazam…
- Jaj, dehogy haragszom, én vagyok túlságosan ideges. – Ahogy szokták mondani, aki mindentől megijed, annak gond van a lelkiismeretével. Nos igen, az enyémmel határozottan sok van, amivel senkinek a világon nem tudnék elszámolni, mert még magam előtt is szégyellem ezt az egészet.
- Persze, hogy van, nem azért jöttem, hogy egy ilyen baki tönkretegye a napomat, meg így ezáltal mindenki másét is. Nem mintha olyan bődületesen szörnyű látvány lennék vizes pólóban, de azért mégsem kamaszoknak való. – Na tessék. Megmondtam. És még csak észre sem veszem, mekkora célzást tolok bele az arcába. Hülye vagyok teljesen. Remélem, hogy nem azt hallja ki belőle, ami kétségkívül ott van, igyekszem nagyon ártatlanul pislogni hozzá, valljuk be, az megy nekem…
- Tényleg? Jesszus, bocsánat, bár… lehet, hogy bizonyos szempontból jobb lenne, ha magáználak. – Vakarom meg a tarkóm. Akkor talán még úgy is azt erősíteném magamban, hogy kétségkívül távol kell maradnom. Most akkor vajon látott, vagy nem? Mármint… áhh, attól, hogy én megvadultam totálisan, közel sem biztos, hogy ő is. Sőt, inkább arra tenném a fejem, hogy semmiféle olyasmi nincs a szavai mögött, amit szeretnék, hogy ott legyen. Hol egy fal, sürgős fejelgetési kedvem támadt az irányába.
- Van, persze, csak víz közelébe ne menjünk. – Bólintok, pláne úgy, hogy az elvarázsolt kastély van soron, s kicsit le is maradtunk… Nem tudom, hogy az most tulajdonképpen jó-e vagy sem, ha gyakorlatilag kettesben megyünk át rajta, talán mégiscsak inkább haza kellene mennem. De basszus, nagylány vagyok, nemde? Tudnom kéne uralkodni magamon. - Számít… – Túl sokat is, ha engem kérdezel, de ezt végre sikerül csak magamban hozzátennem, mert üdvös volna, ha nem égetném tovább magam előtte.
- Komolyan? Hú, az szuper lenne, lévén… tegnap léptem ki. A kedves pszichológus úr, akiről beszéltem… nos, maradjunk annyiban, hogy vitatható az erkölcsi magatartása. Amivel mondjuk félreértés ne essék, alapvetően nem lenne bajom, én sem vagyok patyolat ilyen téren, de azért mégiscsak a főnököm. – Ó. Duplabasszus. Hát így ő is a főnököm lesz. Nem mintha valaha az életben lehetne bármi, mert az milyen már, de így meg pláne nem. Mondjuk, abból a szempontból talán jobb lesz így, hogy esélyesebben egyszerűbben vissza tudom majd fogni magam. Legalábbis remélem. - Akkor majd bemegyek hétfőn, és megbeszélhetjük a részleteket. Ha ráérsz, vagy Monroe atyát keressem meg vele? – Kérdezek rá, mert ha már ő kérte meg, lehet vele kell lerendeznem a hivatalos útját is a dolgoknak. Inkább biztosra megyek.
Közben ki is lyukadunk az elvarázsolt kastély előtt, és beállhatunk a sorba. Meglehetősen gyakran nyújtogatom a nyakam, hogy vajon mikor kerülünk sorra, de még vannak páran előttünk, lehetséges, hogy a gyerkőcök már bementek.
- Nem látom őket… de azért még bemegyünk, ugye? – Pislogok rá kérlelőn, ajkaim kissé beharapva, elidőzve vonásain, és akárhogy megfeszülök, nem tudok rájönni, hogy lehetett belőle ilyen szent életű ember. Lehet, hogy én vagyok szűklátókörű – nem, marhára nem vagyok amúgy -, de szerintem abszolút nem illik hozzá.

- Ideges? – nyúlik el a képem a kijelentését hallva, na meg persze a szemöldökeim is feljebb másznak a homlokomon.
- De… miért vagy ideges? Zavarba hozlak? – jó, lehet, hogy nem miattam van – Uram bocsásd meg, amiért magamat soroltam előre –, de ha mégis így van, akkor nem értem a dolgot. Vagyis… hát egyáltalán nem célom, hogy ilyen hatást váltsak ki belőle, azt meg főleg nem akarom, hogy megijedjen tőlem, a frászt hozzam rá, meg ilyenek. Rém kellemetlen az egész…
- Nem vagy az. – vágom rá rögtön, de csak utólag esik le, hogy ez kissé – khm… nem is kissé – félreérthetőre sikerült. Bakker.
- Mármint nem úgy értettem, hogy… szóval nem mintha nagyon megnéztelek volna vagy ilyesmi, csak… nem jövök már ki jól ebből, igaz? – lemondóan hajtom előre a fejem és szusszanok is halkan egyet. Nem akartam, hogy félreszaladjon az egész, csak hát noh, igaz, ami igaz, valóban nem nyújtott szörnyű látványt. Bár szerintem sose nyújt azt, nem mintha eddig olyan nagyon sokszor láttam volna sokféle módon, csak az alapján, amit eddig ismerek belőle, így vélem. Oké, ez még gondolatban is furán jön ki, szóval inkább arrébb hessegetem a dolgot, mielőtt jobban sikerülne belemerülni.
- Miért? Kellemetlenül érint, hogy nem magázódunk? – nem tudom leplezni a meglepettségemet és a halvány megrökönyödésemet, mert, ha hát igazából annyira nagyon nem örülnék, ha visszatérnénk a sok lépésnyi távolság megtartásához.
Gondolatban azért bocsánatot kérek Jézus urunktól, hogy hiába került szájra vételre a neve.
- Vagyis, öhm… ha akarod, akkor visszatérhetünk rá, hogy megint... – hagyom nyitva a dolgot, de azért van bennem – és a képemen is – némi csalódottság. Természetesen, ha jobban érezné úgy magát, hogy magázódjunk, akkor nem lesz kifogásom a dolog ellen. A saját csalódottságom meg csak rám tartozik, nem igaz?!
- Azt hiszem ez megoldható. – somolygok az orrom alatt, már ami a víz elkerülését illeti. Remélhetőleg az elvarázsolt kastély nem tartogat majd vizes meglepetést. Legutolsó emlékeim szerint, amikor a gyerekekkel erre jártunk.
- Tényleg? – vissza kell, hogy kérdezzek, mert… nem is tudom… irrelevánsan jól esik azt hallani, hogy számít neki, szívesen venném, ha velünk tartana továbbra is.
- Uhh, hát megértem, hogy kiléptél. De azért nem bántott vagy ilyesmi, ugye?! – sandítok rá, kicsit tartva attól, hogy esetleg történt bármi, amit Audrey nem akart. Próbálok nem belegondolni olyasmit az egészbe, aminek semmi köze a valósághoz, szóval inkább óvatoskodva kérdezek.
- Amúgy ha akarsz, meg ha van miről beszélni, meghallgatlak. – mint egy jó lelkész, mert az is vagyok és bár magánemberként is szívesen tenném, de a dolgom is ez. Feltéve, ha igényli vagy, ha szüksége van rá.
- Jöhetsz hozzám is vagy Monroe atyához is, ahogy kényelmesebb és… örülök, hogy elvállaltad, köszönöm. A templomunk és a magam nevében is. – bűnös gondolat, de elsősorban a magam nevében és csak azután a közösségében is. Persze, felkérhettünk volna akárkit, de örvend a lelkem, hogy erre nem volt szükség, mert elvállalta az a személy, akit a legjobban szerettem szerettünk volna, hogy velünk dolgozzon.
- Persze, hogy bemegyünk. – bólintok határozottan. Majd meglesz a kis csapat, ha más nem, akkor a kijáratnál egészen biztosan megvárnak…


//akkor ez lenne a záróm, köszönöm, megint nagyon szerettem és várom a folytatást <333 //

- Öööööööööö. Nem elég, hogy most fürödtem meg fehér pólóban egy vidámpark közepén? – Próbálom elütni a dolog élét, de valljuk be, a vörösségem kétségkívül elárul. A fenébe is, halvány lila fogalmam sincs róla, miért érzem magam ekkora kínban, mintha legalábbis egy totál agyhalott, tapasztalatlan fruska lennék, akinek gondot okoz legyűrni, ha olyanhoz vonzódik, akihez nem kéne. Basszus, hát határozottan az vagyok. Mit akarok egyáltalán? Majdhogynem az apám lehetne, amellett, hogy a vezetékneve mögé állandóan odatűzik azt a francos atya szócskát. Fölöttébb tiszteletreméltó, meg minden, csak így még rosszabb, hogy ide nem illő gondolataim támadnak újra meg újra.
Nem vagyok szörnyű látvány, oké, nyilván nem, meg egyébként is, esélyesen csak azért mondta, mert meg akar vigasztalni, valami ilyesmi is a dolga egy egyházi személynek, nemde? Lelki béke és miegymás. Mégis tökéletesen összezavar, mert mi van, ha… Nem, nem is szabad ilyesmire gondolnom. Jobban mondva, mikor elkezd mentegetőzni, azért elkezd bennem motoszkálni, hogy talán mégiscsak észrevett valamilyen szinten. Mármint azon túl, hogy nyilván van szeme, és emberből vagyok. Talán… nőként is. Hm. Vagy inkább így csak még rosszabb lesz az egész?
- Igazság szerint, az sem zavarna, hogy jobban megnéznél. – ÚRISTEN. Ezt… komolyan… kimondtam? A szám elé kapok a kezem, és majd felgyulladok. Én meghülyültem. Teljesen, totálisan. Idiótát csinálok magamból. Vissza kéne másznom a wc-be, és lehúzni magam az egyiken. - Csak azért mondtam ám, hogy ne csak te érezd magad totál kínosan. – Mentem, ami menthető, már ha ezen még van mit.
- Nem az érint kellemetlenül… de, áhh, mindegy, nem kell magázódnunk, majd valahogy megoldom. – Végigsimítok a tarkómon, és igyekszem normalizálni mind a légzésem, mind pedig képem vörösségét, mert jó volna, ha kicsit leállnék a non-stop égetem magam műsorral. Totál nem vagyok kattant lúzer, na jó, kattant lehet, de amúgy nem szoktam elszúrni a dolgokat, és a kommunikáció is remekül megy. Kár, hogy ebből jelenleg semmi sem látszik.
- Tényleg. – Különben nem mondanám, noha tény, hogy én magam jobban örülnék, ha annyira nem számítana, mert hát, nem normális dolog ez az egész. Nem kéne, hogy számítson…
- Nem, nem bántott, csak privát szeretett volna velem munkaügyben találkozni a lakásán, és hát… úgy éreztem, hogy akkor inkább jobb, ha elbúcsúzunk egymástól. – Nem mondom, hogy bizonyos értelemben ne lehetne totál izgalmas az egész, tényleg nem vagyok szent, de a főnököm semmilyen értelemben nem jött be, és kettyósnak is tartott a folyamatos mosolygásom miatt.
- Ohh, tuti nem akarok róla beszélni, örülök, hogy már nem kell bemennem. – Egyébként sem szeretek lelki sérültekkel körbevéve lenni, bár valahol én is az vagyok a totál elcseszett apa-lánya kapcsolatommal, ellenben soha nem lennék hajlandó pszichológushoz menni emiatt.
- Rendben, szuper, alig várom. - …hogy ne csak elvétve lássalak. Lehet mégiscsak kéne az a dilidoki? Legalább már a kínos megjegyzéseim nagy része odabenn marad, s már nincs más hátra, mint az elvarázsolt kastély, ahol szándékomban áll a frászt is ráhozni rá, a tükörszoba talán jó is lesz rá, vagy majd meglátom, miként alakul…

//Én is nagyon szépen köszönöm! <3333 És írom a kezdőt! ^^ //

Szembenézek a mókásan vigyorgó halálfejjel és azon agyalok, tulajdonképpen miért is kell nekem oda bemennem. Aztán rájövök, hogy már megint rábólintottam valamire, amire nem kellett volna és hát az ilyen helyzetek mindig mókás közjátékokat szülnek. De akkor is, így ősz derekán a komplett placc ködben ázik, tócsáktól szabdalt és a vöröslő falevelek úgy tapadnak a kövekre, mintha a Vidámpark vérben ázna. Persze lehet, hogy ezt a körítést csak az agyam képzeli hozzá, így kissé megrázom a fejem, majd egy mélységesen mély sóhajjal indulok neki az elkerülhetetlennek. Mondjuk a kapu előtt majdnem felkenődök a műpókhálótól teleszórt oszlopra, hála a lelkes nőkoszorúnak, amely szinte vágtázva célozza be a kísértetházat. Mi a fene?
- Tutkó, hogy láttátok bemenni? - nyivákolja az egyik, ahogy méretes piros buborékot fúj a rágójából és olyan bizalomgerjesztő szemeket meresztget a romosnak tűnő ház felé, mintha már azt is megbánta volna, hogy azt a csizmát választotta ahhoz a szoknyához, meg az ég tudja.
- Naná! Ti is láttátok instán a képet - csiviteli barinője, majd az arcába nyomja az iPhone-t, amin még én is látom azt a szerencsétlen flótást, akit ezek öten stalkolnak. Mielőtt ráeszmélhetnék, mégis honnan tűnik olyan ismerősnek a férfi omlik fejemre a sötétség, amitől kiver a maradék víz is. Mármint, nem félek, csak hát kissé megilletődöm, meg a hajamba is kerül ebből a príma pókhálóból, ráadásul majdnem benyelem az egyik zölden foszforeszkáló műanyagpókot. Jobb nem lévén továbbmasírozom, mert csak a menet végén kapom meg a plecsnit arról, mekkora ász vagyok. Szóval követem a nyilakat, aztán a vérfoltokat és még nevetni is tudok az elém ugró zombin, amikor jönnek a tükrök, csontvázak és kísértethangok. Nem is olyan vészes, bár az élethű sikoltás azért engem is elbizonytalanít, és csak később esik le, kiktől is származhat.
- És most? - pislogok rá az útleágazásra, és végül jobbra kanyarodom, míg el nem fogy lábam alól a talaj, és úgy esem bele a habos valamibe, hogy még kiáltani sincs időm. Csak kapkodom a levegőt, meg próbálok kiúszni a szivacsokból, de aztán az újabb sötét massza helyett egy nagyon is valósághű és meleg valamit markolok, ami a halovány neonban egy karnak tűnik. Egy nagyon is húsvér karnak, ami... egy pillanatra elakad a lélegzetem, majd belenézek az ugyancsak engem vizslató arcba. Huh, ezek szerint a karnak van gazdája.

Jobban belegondolva a komplett életnyi kudarcfellegem apu hibája. Ha ő nem ránt bele a rémes 'Fogadjunk!' világába, akkor nem lennék ennyire megszállott. Jó, ez nettó baromság, mert arról aztán igazán nem tehet, hogy a lánya ugyanannyira inkompetens a kihívások visszautasításával szemben, mint jómaga. Eleinte több klasszikus tanáccsal is ellátott, meddig szabad elmenni és hol kellene bekapcsolnom a vészvillogót, de hát már nagyjából ott elrontottam mindent, amikor elkezdtem haverkodni a szomszéd sráccal. Ilyen szempontból meg sem szabadna lepődnöm azon, hogy egy üregben fulladozom egy nagy adagnyi mindenféle szivacs kellős közepén. Onnan szinte várhatónak tűnt az előhalászott élő kar, meg a hozzá járó káromkodás, ami a férfi száján szalad ki. Nem mondom, kissé meglepődtem, bár az furább volna, ha egy megcsonkított testre lelek. Igaz, az efféle vészhelyzetekkel még tudnék is mit kezdeni, így meg csak pislogok, kiköpve egy beszívott szivacscsillagot. Pfejj.
- Elnézést, nem tudtam, hogy... - Mit is? Valaki a Szellemház gödrét használja kikapcsolódásként? Netán teljesen belerondítottam a szokásos délutáni kikapcsolódásába? Mert akkor igazán nem akarnám tudni, mit művel itt nagy magányában. De ez még nem változtat a tényen, hogy a helyzet kínos. Ráadásul az arcát sem látom, mert elég nehéz elegánsan mozogni az üregben. Nem is értem, hogy gondolhatja az üzemeltetők közül bárki, hogy ez nem életveszélyes. Szivaccsal teli végtelenül mély gödör egy erősen félhomályos és művérszagú helyiségben? Az év ötlete, csináljuk!  
Azért félszemmel látom, amint az egyetlen fényesnek számító pont sutty, elsüllyed, és ez már inkább az én saram, ezért ügyetlenül halászom elő a sajátom, hogy erősen tartva üzemeljem be, majd nyomjam az arcunk közé, bár elsőre nem is érzékelem, hogy ez a távolság mennyire is... rövidke? Épp, hogy meglátom a markáns arcélt, majd egy sóhajjal bólintok kérdésére, fel sem fogva a mögötte pattogó kelletlen érzelmeket.
- Megpróbáltam belefulladni, de azt hiszem, az életem nem tartja kellően szarkasztikus és nyomi halálnak ahhoz, hogy megtörténjen - felelem viccnek szánva, majd gyorsan hozzáteszem: - Ha megadja a számát felhívhatom, és legalább a mobil meglesz. Kettővel könnyebben kijuthatunk - kezd el normál tempóban funkcionálni az agyam, de hát ha vészhelyzet van, általában ez így megy. Nem hiába készülök sebésznek, szóval... valamiben legalább jónak kell lennem.
Egyébként meg a - most már - prímán kivehető arc különösen ismerősnek is tűnik, így felvetődik bennem a kérdés, vahj' találkoztunk-e már?
- Járt mostanság a kórházban? - Nos, ezt nyilván lehetett volna kevésbé furán is, teszem azt: Kellemes őszi időnk van, ilyenkor sokan elcsúsznak a nedves faleveleken, tán Ön is így járt pár napja? Így annyira nem tűnnék pszichopatának, aki egy gödörben apró szivacsokat nyalva próbál nyugtatóan fellépni. - Mármint... csúszós a tölgy... gesztenye... levél. - Sóhaj, még a homlokomra is rácsapnék, ha nem félteném a mobilom a sajátjához hasonló halálnemtől. Ha belemegy, rácsörgök, ha nem, akkor meg próbálom nem totálisan lejáratni a maradék büszkeségem, meg női akármimet. De hát ez sose ment, és most még extrán kényelmetlen is az egész, mivel jó pár szivacs befúrta magát a szoknyám alá, ami tovább tetőzi a rémes állapotokat.

Néha igazán hordhatnék farmert. Mondjuk, amikor idegen pasikkal úszom egy csapdában...

Amennyire komikus a helyzet annyira lehetne kétségbeejtő is, de szerencsére már kellően megedzett az élet ahhoz, semmint fennakadjak efféle apróságokon. Emlékszem, egyszer majdnem leestem egy elhagyatott gyárépület emeletéről, mert megcsúsztam a törmelékeken, mindezt miért? Nos, az egész egy mazsolákkal megtömött csokis sütivel kezdődött, aztán az események hirtelen sorrendben váltották egymást, míg a végén ki nem kötöttem a régi malom mögött. Bár akkoriban amúgy is alacsony költségvetésen pörgött az életem, mivel a legjobb barátom dutyiba kényszerült és az esetek többségében ő húzott vissza a maga hülye módján. Most viszont csak egy tökforma pecsét kellene a további boldoguláshoz, és az okos döntés, ami nem jobbra, hanem mondjuk balra irányít. Ehelyett jövök, pókhálót kaszálok a menőre font sérómmal és belepottyanok a nyúl üregébe, vagy tudja fene, mit művelnek itt ünnepnapokon a szivacsokkal.
- Hogy - felelem abszolút elmésen, ami méltán prezentálja színjeles átlagom. Tananyagot falni tudok, de a hirtelen jött szociális kontakt egy sötét gödör közepén valahogy kiszívja belőlem az intelligenciát. - Nos, nem számítottam társaságra - pipiskedem, mint valami úrilány, és állítom, még a kisujjam is elkapnám a csésze kallantyújáról, ha az óra délután ötöt ütne. De hát idelenn csoda, hogy a saját gondolataimat meghallom, kiszűrve ezzel is az irreális baromságokat, amiket a nagyjuk felkarol. Mindenesetre a hangjában rekedt düh és pánik kettőse kissé kijózanít. - Egy óriási, pirosan villódzó nyíl jól jönne, ami a kiutat mutatja, de már megszoktam, hogy elrugaszkodottak az elvárásaim - próbálom enyhíteni a feszültséget, nyilván nem sok sikerrel. Persze ki tudja, mióta kuksol itt.
- Nem tudom, eddig milyen nőkkel volt dolga, de engem valahogy az első randin sem hoz lázba, ha a partnerem a fojtogatásomról értekezik. - Ha-ha és ha! Mintha eddig olyan hihetetlenül sok randim lett volna. Állítom, a banda hangosan visítana, ha ezt hallaná, nem beszélve Lucyékről, de megspórolom magam a kínosan kitárulkozós magyarázkodástól. Mindketten jobban járunk így.
Inkább maradok a logikus megoldásoknál, amit azzal prezentálok, hogy majdnem kisütöm a szemét.
- Hopp, nem tudtam, hogy ilyen közel van, elnézést - hagyom, hadd kapja el a csuklóm és fordítsa el a pásztázó fényt az arcáról, így legalább próbálom belátni a környezetem. Ha össze kellene foglalnom: szivacs, szivacs és még annál is több szivacs. Igazán biztató.
- Hogyan? Nem! - kiáltok fel és állítom, még a képem is elvörösödik. Kezdek örülni, amiért ideiglenesen nem tudja belőni az arcomat. - Ezzel meg mire céloz? Ennyire nem vagyok kétbalkezes - mondom ezt úgy, hogy bennem sincs túl nagy meggyőződés az ügyet illetően. De legalább a kezem stabil, ami nem árt, ha egyszer a jövőben sebészként kell ténykednem. De a mobil marad, és további megjegyzéseit lenyelve nyomkodom be a számát, majd mentem le 'Fojtogatós Szivacs' néven.
Mielőtt rányomnék a hívásra azért még van időm felnevetni, annyira viccesen hat a kérdése.
- Valójában minden szombat délutánomat itt töltöm. Egészen... kellemes egy hely, leszámítva a műpókokat és kétségbeesés illatú gyertyát - gúnyolódom, de inkább csak játékosan, majd még mindig kuncogva nyomok rá a hívásra. - Ha tudnám, akkor már nem lennék itt, kedves... - Tán nem ártana bemutatkozunk, ha már összehozott minket a jószerencse.
- Mimi Bluebell - mondom, majd hümmögve ismét közénk csúsztatom a kijelzőt, úgy, hogy ne vakuljon meg, de azért elég fényt adjon a rajta nyújtózó gesztenyefa vöröses lombja. - Ugye van hang, vagy legalábbis rezgés a mobilján? És ugye nem merült csonttá a relaxációja közben? - Mert, mintha nem akarna életre kelni. Azért túrok egy kicsit a kezemmel, hátha, de nem akarom nagyon felkavarni a terepet, hátha csak mélyebbre esik, vagy távolabb sodródik tőlünk.
- Ah - pislogok a sajátomra, ahogy szakítja az el sem ért vonalat és bekapok egy klassz kis géphangot arról, miért is nem lehet itt hívást kezdeményezni. A probléma ott kezdődik, amikor már a netre se tudok rákapcsolódni. - Így az ügyelet e-mail címét sem deríthetem ki, akkor meg mit várnak, ha az embert baleset éri... - morgolódom az orrom alatt, ugyanis kezd rémálommá válni a... nos, rémálomtúra. Jé.
- Látott itt erre egy táblát? - nézek körbe, persze a mobilommal világítva be a terepet; semmi. - Lehet, körbe kéne úszni? Bár innen eléggé végtelennek tűnik - hagyja el szám egy lemondó sóhaj. Abban viszont biztos vagyok, hogy itt ugyan nem maradhatunk. - Fogja meg a kezem - nyújtom felé a sajátom, és rá is világítok, hogy el ne tévessze. - Így talán nem hagyjuk el egymást útközben.

Az már más kérdés, egyáltalán meddig jutunk.

- Az tény, hogy nem érzem magam túlzottan a helyzet magaslatán - vallom be töredelmesen, mert hát a döntéseim láthatóan nem mindig vezetnek jó irányba. Pláne, ha egy szivacsokkal kitömött gödör alján végzem... - De azért remélem, nem festek olyan katasztrofálisan, hogy meglebegtessenek előttem egy munkaszerződést - sütöm le a szemem, mert de, rémesen nézhetek ki. Alapjáraton nem áll jól a tömény műpókháló a hajamban és lefogadnám, hogy a szoknyám gyűröttebb, mint azt el merném ismerni. Na, nem mintha bármelyiket is bárki látná ebben a félhomályban, de elvileg minden helyzetben elegáns hölgynek kéne lennem, ami túl sokszor elvérzik. Túlságosan is borzasztóan sokszor.  
- Nem tehetek arról, hogy maga mellé sikerült pottyannom, ezért nem vállalok felelősséget a mobilja végett - húzom fel az orrom, ami alapjáraton tekintélyt parancsolna meg paranoiát, de most csak szimplán elég bénán fest, na meg ugye az előttem tébláboló feladatra illene koncentrálnom. Nem tudom, miért ilyen fontos neki a készülék, de tény, két fényforrással többre megyünk, mint eggyel.
- Nos... én... - teljesen normális vagyok, mondanám, ha teszem azt igaz volna. De aztán beugrik a félzakkant banda, a szomszédokat terrorizáló macskám, meg a 70+-os Mrs. Poppy, aki túl sokszor viselkedik úgy, mint egy kiéhezett tinilány a #yolo meg #swag sapijában. Szóval, hagyjuk. Inkább ellenőrzöm a retinája állapotát, ha már ilyen közel merészkedik, és hang alapján nehezen lövöm be a távot. - Ez a fenenagy bizalmatlanság viszi majd a sírba, ha a szivacsok be nem előzik - kap tőlem egy csokornyi ritkamély életbölcsességet, aztán tovább húzom az orrom, hátha komolyan vesz.
- Azért gondoltam a kórházra, mert az életem háromnegyedét ott töltöm, maga meg ismerősnek tűnik - vonok vállat, így két szivacs végigdörgölőzik az arcomon, és már nyúlok is, hogy megdörzsöljem az állam, hála a kellemetlen kontaktnak. Jó, talán kissé kezd frusztrálni a helyzet, hogy a lábaim alatt nincs talaj és túlságosan is morbid ez az összeeszkábált rémálomtanya. Már vaskos pánikfelhők vitorláznának az agyamba, ha be nem löki a tízpontos kérdését, amitől kénytelen vagyok jóízűen felnevetni.
- Hát persze... - hagyom rá, de azért még mindig kuncogok, amit lapos hümmögés vált, mert a neve is, mintha ismerősen csengene, de aztán lehet, már vízióim vannak. - Örülök, hogy megismerhetem, még ha a helyzet kissé... különös is - ráznék kezet, de ugye lefoglal a mobilom, meg a sajátja keresése és különben sem indokolja a közeg. Talán, majd ha túléljük ezt a kalandot. Már, ha ugye túléljük egyáltalán. A bennem kóválygó optimizmust ő is kiérezheti, mert egyből megragadja a lényeget, én meg nem győzök rajta hápogni.
- Ami azt illeti, eshet valaki rosszul, netán rájön egy pánikroham vagy ha alapból klausztrofóbiás. Esetleg benyel egy szivacsot, ami fulladáshoz vezet, vagy elhiteti magával, hogy nincs elegendő oxigén. Sőt, ha már itt tartunk, akkor... oh - harapom félbe a mondatot, mert időközben sikerül rájönnöm, hogy tán nem kéne ötleteket adnom egyikünknek sem. Koncentráljunk a kijutásra.
A reális támpontok megmarkolásához például egészen prímán értek, és egy újabb adagnyi megoldást zúdítanék a nyakába, ha valami combon nem ragad. Mármint combon. Ott lenn, tetszik tudni.
- M-mi a-a... - pislogok egyre sűrűbben és a bocsánatkérése valahogy elveszik félúton, mert leköt a tény, hogy a csupasz bőrömön nyomakodik, te szent szalamandra! Már alkalmaznék is valamiféle jól begyakorolt hatásos fogást, hogy megvédjem a becsületem, ha le nem fagyasztana a kiáltása. - Ó, te jóságos zuzmó - görbülnek be az ujjaim, mert próbálom nem ellökni, vagy alaposan elverni a mellkasát, de hát azért mégis ott nyúlkál, ahol... hát, ott. Közben esélyesen átmegyek fűzfába, mivel se lesüllyedni, se felmászni nem merek, és agyam szinte osztja meg szorozza a centiket, amik elválasztanak a totális beájulástól. Mármint, mindenki elképzeli, milyen lehet az, amikor... de hát egy gödörben?
Ez vajon megcsalásnak számít? Bár mondjuk nem is járok az öribarimmal, jövök rá, ami legalább eléggé lelomboz ahhoz, hogy kaparjak magamba némi józanságot.
- Hogy mit csináljak?! - sikítom, vagy nyöszörgöm, nehéz eldönteni, de a fejem lassan kigyúl, akár egy karácsonyi égősor. Aztán rászánom magam, mert addig úgyse veszi el, amíg bele nem segítek. Ha ezt a srácok látnák... ne! Ilyesmikre gondolnom se szabad. Inkább próbálok lejutni hozzá, csak hát közben beleakadok a felgyűrt szoknyámban, ami lassan a nyakamig is érhetne... Minden idegszálam megfeszítve összpontosítok a légzésemre, aztán próbálom előkotorni a kezét. A combjaim között. Édesjóharaszt. - Ha nem venné észre, pont annyira vagyok óvatos, amennyire kell! - osztom le, mert erőt vesz rajtam a szégyen, meg a kín és... ez ugye tényleg nem számít megcsalásnak? Ja, még mindig nem járunk, akkor jó. Vagyis dehogy jó!
Azt hiszem, elérem a kezét. Nem mintha simogatni akarnám, de hát le kell jutnom a mobilig, szóval... talán nem kell infúzióra kötni, szóval vigyázva kitapogatom, majd erősen rászorítok. Már a mobiljára.
- Megvan - suttogom, mintha csak attól félnék az első hangos szónál ismét eltűnik, és ki tudja, hol bukkan fel megint. - Elveheti a... tudja - célzok arra, hogy ennyire közelről azért nem kéne megismerkednünk, meg hát a nevén túl mást nagyon nem is tudok róla, ezért villámgyorsan kirántom a habtengerből a készüléket, majd olyan elemi lestrapáltsággal nyomom a mellkasához, mintha lefutottam volna a London maratont. Még a halántékomon is kiütközik a hideg veríték és megkönnyebbült sóhaj hagyja el a szám, amikor végre összezárhatom a lábaimat. Ki se akarnám nyitni, csak hát evezni kell, és az előbbi felajánlkozásom a kezemet illetőn már nem is tűnik olyan jó ötletnek.
- Talán mégis jobb volna szétválni. - Ami azt jelenti, hogy messzebb az áruló szoknyámtól, meg a csupasz fenekemtől. Inkább nem is fordítom felé a kijelzőt, meg úgy nagyjából semerre, helyette stírölöm a tátongó sötétséget a fejünk fölött. Meg lehetne próbálni kimászni, de ahhoz a vállára kéne állnom, neki meg már ott van a mobilja és... nem. Határozottan nem jó ötlet.
- Mi van, ha a kijárat nem előre vagy felfelé, hanem lefelé vezet? - vetem fel, mert gondolkodni jó. Gondolkodni többek között azért is jó, mert addig sem jut eszembe, milyen bugyi van rajtam és egytől ötig mennyire világít a fejem. Igazándiból lassan már mocorogni sem merek, nem még alábukni a végtelenbe, de azért egy próbát mindenképp megérne. Ugyanakkor, ha teszem azt valóban megakad a torkán egy szivacs, akkor elő kéne vennem a Heimlich-műfogást, ami...

Segítség?

- Megvallom őszintén, jobban megnyugtatna, ha nem a külsőmmel foglalkozna, hanem a kijutásunkkal - vágom oda, szinte reflexből, majd ráharapok a számra, mert furán jön le, hogy gödörben ragadt idegenek szeretnének csak úgy lecsekkolni. Az egész egyszerre mulatságos és drámai, de ugye jelen helyzetben jobban leköt a tény, miszerint nem látok sehol egy kijáratot. Tudom, nem kellene, hogy cirkalmas neonfeliratokkal legyen körbetáblázva, de azért egy kis led, vagy nyíl? De hát nincs semmi a félhomályon és itt ragadt férfin túl, aki gyanúsan sok időt tölthetett idelenn, ha még nem távozott. Vagy csak szimplán jól érzi magát az adott helyzetben, ami több, mint fura, sőt.
- Minek van következménye? - kérdezek rá kuncogva, és szinte ide hallom, ahogy forognak agyában a fogaskerekek. Nem szokásom állónap másokat heccelni, de azért ezzel a baráti körrel az emberre ráragad egy csipet undokoskodás, meg láthatóan tőle sem áll messze, szóval...
- Igen, az legalább segítség volna, még ha csekély is - sóhajtok, mert innen már nekem is érdekem, hogy meglegyen a telefonja. Plusz - bár ezt nem vallom be neki -, nem is tudnék egy vállrántással elsétálni a problémája mellett, így hát nyilván segítenék neki, még ha nem is kéri.
- Jobb dolgom jelenleg úgysincs, nemde? Legalább kihúzhatom a bakancslistámról a semmibe történő zuhanást. Gyerekkori álom vált valóra Alice óta... - humorizálok, ha már ilyen frappáns hasonlattal élt. Mindenesetre sem a fehér nyulat, sem pedig a mobilját nem találom, ami nagy pech.
- Ezek szerint egy bizonyos pont után már nem kimondottan a nők kedvence - nevetek, és át kéne gondolnom, egytől ötig mennyire jó ötlet egy playboy-al közösködnöm, de az ember csak nem választhatja meg a sorstársait. Meg, amit eddig a kijelzőnek hála láttam valóban arra utal, hogy szereti ezt a bizonyos koszút csábítgatni. Apu szerint velük lehet jól kitanulni a randik mibenlétét. Na, nem mintha olyan sok randira mentem volna eddig, sőt, még egy normális sem jutott a pakliba.
- Felháborító, mennyire egyszerű dolga van az ember lányának, ha meg akar pattanni a zárt osztályról! - váltok csevegő hangnemre, majd megérzem a kezdeti pánikot és inkább nevetve rázom a fejem, na, nem mintha túl sokat látna belőle. - A sebészeten dolgozom rezidensként, ezért még tanulok, márpedig ott bőven van mit. - Sokszor nem elég a huszonnégy óra, legtöbbször pedig benn is maradok éjszakázni, vagy ügyelni, ami épp kézre áll, vagy amit rám bíznak. Ilyen szempontból még mindig stréber vagyok, pedig egy ideje próbálom levetkőzni. Lásd a kinyúlt nagyipulcsi helyett csini szoknyákat veszek, amik aztán felgöngyölődnek az államig. Visszatérve adott problémára: mintha percről percre tovább pattanna benne a pánik, én pedig korántsem könnyítem meg a dolgát. Ó, jaj.
- Nos, ismerek a párhuzamos kis utcában egy kellemes teaházat, rejtve a tömeg elől - vallom be töredelmesen, noha csak az időt húzom vele, de hát hazudni csak nem fogok. Meg mondjuk nem is vagyok valami jó benne, és így csak még gyanakvóbbá tenném, amire egyikünknek sincs szüksége. - De belementem ebbe a buta fogadásba, hogy lazán végigjárom a kísértetházat, amivel nem lett volna gond, ha teszem azt balra indulok tovább. Ettől függetlenül szükségem van a teljesítő pecsétre, aztán... csíny letudva? - köszörülöm meg a torkom, mert rémesen kínos az egész. Ennyi idősen igazán lehetne jobb elfoglaltságom is, de ezek szerint nincsen. Nem csodálnám, ha alaposan kiröhögne miatta, mert ami azt illeti, megérdemelném. Azért még nem süllyedek el a melankólia mocsarában, inkább visszakérdezek, ezzel kerülve a témát. - Na, és maga? Ugye nem itt szokott éjszakázni? - Az kevésbé lenne vicces. Meg a lehetséges halálnemek sem, de azért kitartóan sorolom őket, és lenne még pár tippem, de addigra sikerül rájönnöm, hogy creepy vagyok. Lehet, hogy mégis pályázhatnék arra a bizonyos munkaszerződésre. Csak ahhoz nem ártana előbb kijutnom. Erre koncentrálok, meg a mobiljára, majd a kezére a belső combomon. Egy tizedmásodperc alatt törlődik agyamból minden, mi logikus és reális, és elkövülve pislogom szét a fejemet.
- J-jó... pillanat - veszek egy mély levegőt, ahogy próbálok nem sikoltozni, csapkodni, meg úgy nagyjából kiakadni attól, hogy olyan helyeken tapogat, ahová más eddig nem jutott el. - Kérem, ne fojtassa! Azt hiszem, van halvány sejtésem arról, hol lehet! - morgom, ahogy óvatosan túrok és túrok a lábaim között, ami hihetetlenül kínos és megalázó. Mivel érdemeltem én ezt ki?! Most biztos, baromi jót röhög magában a nyomoromon, harapok a számra, de azért matatok tovább.
- Azt látom... - morgolódom tovább, bár nem rá vagyok mérges - vagyis csak részint -, hanem a helyzetre. - Mindjárt, már csak egy kicsit kell - mesélem, ezzel siettetve a műveletet, aztán elérem a kézfejét, és szinte elhagyja szám egy megkönnyebbült sóhaj. Jó, azért elmozdulhatna a combomtól, de már én is érzem, nincs hozzá nagyon hely és lehetőség. Inkább megkaparintom a készüléket, és próbálom nem visszaejteni. Helyette a karját használom útjelzőként, és próbálok nem nagyon undi lenni, ahogy végigsimogatom, mint valami retardált fóka.
- Öhm, elnézést... - mentegetőzöm, amiért hozzá kell érnem, aztán rájövök: ő kezdte!
Szerencsére sikerül nem visszaejtenem, és villámgyorsan a mellkasának nyomom, fogja és vigye, minél messzebb a lábaimtól. Állítom, úgy levert a víz, mintha végigtoltam volna egy kiadós kardiót, ezért javaslom, ne nagyon menjünk a jövőben egymás közelébe. - Nos, igen. Már ketten vagyunk, majd hang alapján tájékozódunk - feszítem tovább a húrt, mert világnagy hülyeség. Még mindig érdemesebb lenne egymás kezét markolászni, de hát markolászott ő már itt elég dolgot, ezért beugrik valami, ami eddig egyikünkben sem fogant meg. Ha nem fent, hát majd lent! Végül is, ötletnek nem rossz, és még a grimaszom sem kell néznie, ahogy megbosszulva előbbi akcióm kerül rá a sor, hogy az arcomba világítson.
- Rendben, majd kihalásszuk a hulláját, ha közben szomjan nem halok - indítom az útjára, és mikor alábukik kezdem magam kissé jobb passzban érezni, mert addig sem méricskéljük egymást. Minden príma is lenne, egészen addig, míg össze nem rakom, hogy ő most tulajdonképp lenn van, kezében a frankón funkcionáló mobiljával, míg a szoknyám valahol a fejem tetején. Még átgondolni sincs időm, de már alá is bukom, majd közvetlen az orrától alig fél centire nézek a saját telefonom képernyőjére, hogy aztán leesen, már megint túl közel van, de így legalább látom, milyen színű a szeme. Sokra megyünk eme töredékinfóval.
- Meguntam a várakozást - suttogom, és próbálok hátrafelé evezni, ami eléggé, hát, nem megy. - Megfogná a kezem és eltolna egy kicsit? - Rá se merek nézni, ahogy feltornázom a karom, majd várok, hogy végre kívül essünk egymás komfortzónáján. Talán mégse kellett volna fogadnom, sőt, talán ma reggel ki se kellett volna kelnem az ágyból. De hát már késő bánat. Igazándiból a maradék reményem is elúszna, ha a szemem sarkából ki nem szúrnék valamit, ami olyan pánikot generál, hogy az eltávolodás helyett inkább belekapaszkodom a nyakába, majd ijedten húzom őt közelebb magamhoz.
- Valami... megmozdult - súgom a fülébe, és már nem is tűnik olyan rossz ötletnek, hogy ilyen közel van. Mert, ha patkány az az izé, akkor tutira szívrohamot kapok.

- Pedig akkor még értékelni is tudnám a Kísértetház fantáziáját, ami a gödröt és a benne leölendő szörnyeket illeti - vágom rá csalódást mímelve, míg szám sarkában ott bujkál egy mosoly, amit nem láthat.
- Ha igazán rajta volna az ügyön, már rég kinn fagylaltozna - fogom kuncogósra, mert mókás elképzelés, bár hozzátartozik, hogy én tényleg fagyizást terveztem. Nyáron annyira nem adja, de amint elkezdenek hullani a falevelek minden jégkrémesre rárepülnék. Bár az ötletet még nem vetem el, azért kellően frusztrál, vajon még ma sikerül-e kijutnom, vagy itt töltöm az éjszakát is. Bármennyire is nincs kedvem mostanság hazamenni, azért még nem így képzelném el a lógást. Meg hát holnap munka, meg mondjuk úgy nagyjából bármikor bejöhet az a bizonyos munka, kapok a zsebemhez, benne a csipogómmal. Remélem, legalább ezt nem fullasztja be a szivacstömeg úgy, mint a mobilját.
- Szokásom mindent jól összezavarni - kezdve a magánéletemmel, bólintok rá, mert ez legalább stimmel.
- Márpedig a dohányzás nem csupán a tüdőt zabálja fel, hanem a fogakat, sőt a szívet is. Arról nem is szólva, hogy akár impotenciával is járhat - bújik előlem az orvos, na, nem mintha nem papolnék erről évek óta a gyerekkori barátomnak, aki napi ki tudja, hány dobozzal fogyaszt belőle. Persze tudom, a szövegeléssel sokra megyek, de minden alkalmat megragadok rá, még ha idegesítő is. - Szóval nincs nálam egy szál sem - vetem még oda, és még az orrom is felhúzom hozzá. Persze ettől még nem rágom be rá, gyerekes is volna, inkább csak a helyzet kínos mivolta frusztrál, így hát belekapaszkodom Alice-be, majd azon merengek, ő hol kullog a mesekönyvben.
- Ön valószínűleg Vigyori. Legalábbis a gunyoros szarkazmusa helyén van hozzá - pislogok kettőt, meg hát méricskélem a környezetem, ami homályos, kusza és kényelmetlen.
- Azt hiszem, mi semmiféle pontnál nem tartunk. Legalábbis a horrorházban sziesztázás szerintem nem a trendi elfoglaltságok egyike... férfiakkal... meg nőkkel... meg, ilyenek... - pislogok sűrűbben, amit általában akkor teszek, amikor zavarban vagyok.
Vagy félreértettem valamit? Nem tudom. Nem hiszem. De inkább csak nem tudom.
Nyilván átjön, hogy szórakozik és félig még értékelem is, csak hát ritkán kerülök efféle helyzetbe. Mármint, nem egy szivacsos gödör aljára, hanem ebbe a flört-szerű stádiumba. Már, ha ez annak számít. Igazándiból ebben sincs túl nagy gyakorlatom és megeshet, ő csak így kedves.
- Ami azt illeti még középsuliban bepróbálkoztam a dráma klubbal, de a bokornál nagyobb szerepeket nem sikerült kapnom.  Bár a Szentivánéji álomban majdnem enyém lett Puck, mert másra nem ment fel a gatya... - mesélek és mesélek, életem megannyi cikis élménye közül az egyiket, de befejezni már inkább nem fogom, helyette megnyugtatom azzal, hogy ha félúton elkezd habzó szájjal kapálózni, tán még kezelni is tudom. Ez picit javít a helyzeten, meg a tény is, miszerint mindketten ugyanabból a buta indokból kötöttünk ki itt.
Ezen kénytelen vagyok felnevetni, annyira komikus.
- Na, és mit nyer, ha sikerül élve kijutnia? - még mindig kuncogok, annyira hihetetlen az egész.
Ezek szerint nem csak én vagyok annyira gyökér, hogy ezekbe belefussak. Jó, kettőnk közül esélyesen nem ő tolja egészségtelen szinten, de azért mégis megnyugtat. Mondjuk ez addig tart, míg el nem kezd tapizni, amihez aztán asszisztálnom is kell. Varázslatos, tényleg.
- Igen, tudom? - Inkább kijelentés, mint kérdés, de azért kissé felvonom közben a szemöldököm. - De alig pár perce még olyan egyedül volt, mint a makk. Így értettem - hagyja el szám egy sóhaj, mert azt hiszem, fura dolgokat vált ki belőlünk ez az üreg. Ezen még szívesen merengenék, csak ugye közben elér a valóság és a csupasz combjaim ténye, így hát villámgyorsan alámerülök, hogy tetten érjem, vagy fene tudja.
- Tessék? - vörösödöm el, mert hát hogyan mondhat ilyet?
Nem is igazán tudok rá mit reagálni, annyira összezavar vele. Azért örülök, hogy legalább a kérésembe belemegy, bár fura ez a folytonos tapogatózás, amit ráadásul párszor én kezdeményezek. Márpedig nem vagyok ez a fajta lány, legalábbis azt hiszem. Azért nem pipiskedem, megfogom a felkínált löketet, amit abban a minutumban szívok vissza, ahogy meglátom azt a valamit a szemem sarkából. Szinte reflexből kapok a férfi után, és fel sem fogom tettem súlyát, amikor már rajta csüngök. Lehet ez ennél kínosabb?
- O-ott - bököm a homályos zug felé, miközben valahogy az ölébe keveredem, bár még mindig nem veszem észre, mit is művelünk le mi itt ketten. Közben keze még mindig a bordáimon táncol és majd felszívom körülöttünk az összes oxigént, ahogy nagy slukkokban nyelem be, míg szemeim csak nem akarnak elszakadni attól a bizonyos folttól, ami határozottan mozog, és hihetetlenül patkányos formát kezd ölteni. Te szent juharfa! - Sss! - tapasztom ujjam a szájához, majd azon nyomban elkapom, mintha csak égetne. - Elnézést - suttogom, de azért még mindig csak félig koncentrálok rá, pedig határozottan ijesztő dolgokat mond.
- Mi az, hogy ne ijesszem el?! - tüdőzöm a félelmet, és még a szám is eltátom kissé. Megőrült?! - Ki tudja, mióta van itt lenn, ráadásul a patkányok baromi agresszívak, ha fenyegetve érzik maguk, vagy éhesek, meg úgy egyáltalán - nyikkanok, amikor közelebb dugja az orrát, bár agyam egy távoli, logikus fiókjában rémlik, mire akar kimenni a dolog. Nyilván, az állat valahonnan bejött, márpedig nekünk sem ártana követni a nyomvonalat, ha ma még napfényt akarunk látni. Próbálok a légzésemre koncentrálni, de aztán elképzelem, ahogy a hajamba ugrik és készen leszek.
- Csináljon valamit! - csattanok, persze nem túl hangosan, nehogy tényleg a hajamban kössön ki, vagy a karomba harapjon. Inkább markolászom az idegen felsőjét és hol ránézek, hol pedig a szőrös rágcsálóra. - De tényleg, mert percek kérdése és elájulok. Márpedig úgy könnyű préda lennék és tuti, elkezd majd lakmározni belőlem - nyűglődöm, mert bár nem vagyok túl kényes, de azért mindennek van határa, és a patkányok egyértelműen kiesnek a körből.

- Nos - hoz tökéletesen zavarba a kérdésével, elvégre mégis nehéz elképzelni, hogy itt dolgozna, nekem pedig az volna a feladatom, hogy fülön csípjem. - Valószínűleg nyers erőt alkalmaznék - áll a szám kuncogásra, mert ha már a felvetés meredek, legyen a megoldása is az. Persze esélytelenül lépnék fel ellene bármiféle, nos, segédeszköz nélkül, de még sose kellett szörnyekkel harcolnom, így meg ki tudja, mit hoz ki belőlem az adrenalin. Persze, ezt nem pont az orra előtt szeretném prezentálni, így hát nem dobok be további lélekemelő ötleteket. Inkább a felvetésére koncentrálok, még ha kissé pesszimista is.
- Ez egy egészen jó indoknak tűnik arra nézve, hogy ne fulladjunk bele a szivacsokba. - Kissé még motivál is, mert rémesen szeretem a fagyit - ki nem? -, ezért próbálok ebbe kapaszkodni a szituáció adta kínos helyzet helyett. - Szóval benne vagyok! - biztosítom, majd kicsit vacakolok azzal, hogy olyan szögben helyezkedjem el, amitől nem süllyedek tovább ebben a sötét veremben. Nem is értem, egyáltalán ezt hogyan engedélyezhette bárki is, mert látványosan közveszélyes. Nagyjából annyira, mint a felugró témáink. De hát most mit lehet tenni, egyikünk sem teljesen normális, amit megdob a tény, miszerint mindketten fogadás által kerültünk ide.
- Esélyesen vacak menedzser lennék, ez tény, ugyanakkor - mutatom fel a mutatóujjam, na, nem mintha túl sokat kivehetne belőle, de a megszokás -, hihetetlenül szórakoztató is - játszok rá, mert mellettem aztán tényleg nem unalmas az élet. Mármint, az életnek az a része, amit nem a kórházban töltök erek szurkálásával és a vérnyomás lemérésével, bár néha bemehetünk érdekes műtétekre és egyszer én adtam a szikét, de... jó, még igencsak kezdő vagyok, de ezt most itt inkább nem fejtem ki. Na, meg persze nem is úgy tűnik, mint aki két másodpercen belül rászorulna egy szívműtétre. A többi azért már megy; engedély nélkül is. - Ezt inkább realizmusnak nevezném - makogom még hozzá, mert hát tényleg... annyira azért nem vészes a helyzet. Már a fejemben, mert alattunk kétségtelenül katasztrofális.
- A gyerekkori barátom. Egyfolytában - sőt, megállás nélkül. Már nem merem számolni, hány dobozzal egy nap, de azért még mindig nem adtam fel, hogy leszoktassam. Azért a vigyorán elmosolyodom, mert  így csak még inkább illik rá a szerep. De azért remélem, nem kezd el trükkökkel átverni a palánkon, mert most úgy érzem, túlságosan is könnyen zuhannék bele azokba a bizonyos csapdákba, mint azt jelen példa is nívósan prezentálja. A fene. Inkább fecsegek, mert bizonyos szitukban más sem megy, mint életem kínos fejezeteiről dalolni.
- Azt hiszem, sose voltam elég trendi, hogy erről tudomásom legyen - nyögöm be pipacsvörös képpel, és inkább nem öntöm a fejére a további príma ötleteimet. - Nem, mert mindig elnevettem magam, annyira béna volt a darab. De most komolyan, ki hallott még olyanról, hogy a főszereplő szerelmes lesz egy szív alakú vattacukorlányba, aki folyton az arcára ragad, meg béna rímekben beszél, mintha kisütötték volna az agyát. És akkor a rendező közölte, a bokrok nem nevetnek, ami szerintem nem túl korrekt felvetés, ha már lilára festették a felhőket és a vattacukorlány... ööö... de, végül is lényegtelen - akadok el megint a mesélésben, ahogy előmászik ez a gyermeteg, mai napig túllépetlen kis hülyeség. De azért apu örült volna, ha megkapom a bokrot, mert valamiért oda és vissza van a színházért. Az se izgatja, ha egy csatornában adnak elő darabot vagy a színpad mellett kettővel. Azt hiszem, megértenék egymást Braddel.
- Miféle gyereket? És egyáltalán hány évest? - fut magasra a szemöldököm, de azért a nevetésem egy torokköszörüléssel leplezem, mert hát a téma nem mókás, de valahogy mégis kelletlen kuncogást ébreszt bennem a gondolat, hogy magával rántott egy kölyköt is, miközben sikítva lezuhant. Jó, morbid, nem vicces. Rossz hatással vannak rám a barátaim, oké? - Az Öné? Mármint a gyerek. - Bár nem tudom, még mi másra gondolhatna. Marad a sűrű pislogás, meg az igazság bevallása, ha már úgyis rohamunk van rá. -  Igazándiból egy doboznyi macaront - sunyom le a fejem, mert ez így kimondva elég bénán hangzik, ezért heves elánnal teszem még hozzá: - De pattogós cukorkás, meg zöld teás, lesz fánkos is, meg olyan, amire vízfestékes effektet folyattak, de fekete és... szeretem a macaront - vörösödöm el, ha nem jött volna eddig ugye rá. De egyébként sem az édesség miatt tettem, hanem mert retardált vagyok és minden fogadásba belemegyek, ezt viszont inkább nem szúrom a mondat végére. Még tarthat normálisnak. Még... Mert aztán elkezdünk bénázni a szivacsokkal és mindenki fura helyekre csúszik, minek hála az ölében lyukadok ki, de ez akkor épp nem különösebben zavar, mert patkány! Inkább csendre intem, noha nem kéne idegen férfiak száját tapogatnom, de ez akkor ugye egy tökéletesen releváns megoldásnak tűnik, meg különben is valahogy túl kell élnem a helyzetet, és az úgy nem megy, ha közben beszél. A kijelentésére azért villámgyorsan felé rántom a fejem, majd hitetlen bámulok le rá.
- Attól még érezheti magát fenyegetve! Csak úgy! Elvégre mi ugrottunk be az ő területére - közlöm, mintha csak győzködni akarnám, hogy az állat márpedig akkor is ránk fog támadni és kész, ezen nincs mit értetlenkedni. Persze nem kéne túltolnom a pánikot, de valahogy mindent átír bennem a tény, miszerint egy ocsmány patkány szlalomozik körülöttünk és esélyesen képtelen lennék arra, hogy kivédjem a támadását.
- Ez egy meglehetősen passzív haditerv - sóhajtom, de legalább már nem akarom letépni róla az ingét, ami haladás, viszont magára húz, amit nem tudok hova tenni és végül tenyeremmel hárítom az esést, nehogy a nyakában kössek ki. - Huh? Mi az? Megmozdult? - pislogok, ahogy próbálom belőni a szürke pontot, sikertelen. De, ha a hajam felé vetette magát és az elől mentett meg, akkor garantáltan sikítok. Ez még ugye pontosításra szorul.
- Uh, jó... ? - kapaszkodom meg, amikor felül, aztán észreveszem magam és a helyzet kínos valóját. Ó, egek. Persze attól még félek és minden szösz, ami ezzel jár, de hát úgy tűnik, klasszul értek idegen férfiak kellemetlen helyzetbe való hozásához, mert nyilván, már eléggé a terhére lehetek. De, ha most lemászom róla, akkor tutira elkap a patkány. Dilemma. A problémát némiképp azzal oldja, hogy előtúr egy csokit, és már kedvem lenne megköszönni, ha rá nem jövök, hogy nem belém akarja fojtani a kikívánkozó siralmas meglátásokat, hanem a patkányvadászathoz cserkészte.
- Csak nem?! - ámulok, ahogy eltalálja azt a büdös kis vackot, ami úgy iszkol el, mintha legyőztük volna. Örömömben felnevetek és még tapsolok is mellé, mert már lehet. Ha ugye vissza nem jön a haverjaival, de arra most inkább nem gondolok. Legalábbis nem gondolnék, ha ugye be nem dobná. - Ah, azonnal ki kell innen jutnunk! - erősödik fel bennem a kín, aztán felbámulok, de reménytelennek találom, hogy sikerülne kikászálódnunk onnan.
- Még, ha a vállára állnék sem érem el a kijáratot, plusz esélyesen belesüllyedne közben a gödörbe. Kapaszkodókat pedig nem lá... - akad el a szavam, ahogy mobilját a fal felé fordítom, ami mellett eddig tapogatóztunk, majd kezemmel elsöprök pár színes habfoszlányt. S lőn: megváltás! Mégpedig cukorszín kis kapaszkodók képében, melyek egészen fölfelé vezetnek. - Látja ezt?! - lelkesülök fel, arcomon világnagy vigyorral, aztán belekapaszkodom az egyikbe, majd mutatva az irányt kászálódóm róla le, hogy immáron a szivacsokat köpködve törjem az utat felfelé. A menet egyébként keserves, és valahogy nem ér el a tudatomba, miszerint szoknyában vagyok, mert cseppet sem érdekel. Szemem előtt a cél lebeg, bár néha lenézek, vajon követ-e, ugyanis nem volna jó, ha félúton visszaesne. Ki tudja, hány percnyi megerőltető menet után elhagyom a szivacsokat, majd kezemmel kitapintom a járat végét, hogy gyorsan ismét talajt, majd ajtót érjek. Úgy rántom ki, mintha mögötte maga a Nirvána várna rám, aztán a beragyogó fényben fordulok meg, hogy lenyújtsam felé a kezem.
- Megvan még? Érzi a falevelek illatát? - kuncogok, ahogy mélyen beszívom a friss levegőt, ha pedig segítség kell neki, picit húzok rajta, hogy immáron a napfényben ácsorogva hagyjuk magunk mögött azt a borzalmas vermet. - Lóg nekem egy fagyival - pördülök meg, ujjammal a mellkasa felé bökve, majd végre normális keretek között mérem végig az arcát. Ó, már tudom, honnan volt olyan ismerős. Azt hiszem, láttam egy plakáton, meg a lányok mobilján, sőt, még egy filmben is. Hű, nahát!