Marshmallow Teaház

Olivia & Cory

Gossip girls

Tudom én, hogy mennyire ritka az én szakmámban, hogy valakit tényleg érdekeljen az emberek sorsa, de én általában nagyon a szívemen viseltem a pácienseim ügyeit. Ma is a nap legnagyobb részében terápiákat bonyolítottam le, és morcos rendőrökkel való találkozókat éltem túl, de agyban nem voltam most ott a toppon. Igazából végig azon a találkozón járt az eszem, ami délután várt rám. Nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak, de némi aggodalom mégiscsak felütötte bennem a fejét. Még ha nem is engedtem, hogy személyesebbé váljon a dolog a kelleténél.
Igen, ugyanis nyilván nem volt teljes mértékben szakmai, mivel egy teaházban ücsörögtem, és itt készültem némi lelki támogatást nyújtani egy fiatal lánynak. Esther és én ismertük már egymást, bár nem az őrs falain belül volt szerencsénk a másikhoz. Általában én olyan időpontokban jártam ki a lőtérre, amikor kevesen voltak, mivel nem kívántam nagydobra verni, hogy értek a fegyverekhez, méghozzá nem is olyan rosszul. Ez mondjuk úgy, hogy az én kis titkom volt, meg azoké, akikkel ritkán összefutottunk a gyakorlás közepette. Hozzá már többször is volt szerencsém, mivel sokszor pont olyan holtidőt választott, amilyet én is.
Nem mondanám azt, hogy különösebben közeli kapcsolatot ápoltam volna vele, de tudtam, hogy kicsoda, tudtam, hogy melyik részlegen dolgozik, és azzal is tisztában voltam, hogy miért járt ki a térre. Ám bármennyire barátságosan viselkedtem is vele, valahogy mégsem sikerült bizonyos falakat ledöntenem nála, a szelíd erőszakkal sem. Éppen ezért váltottam taktikát, és döntöttem úgy, hogy az égvilágon semmit nem fogok erőltetni. Majd amikor ő úgy fogja érezni, akkor nyitni fog felém. Az emberek már csak ilyenek.
Arra mondjuk nem számítottam, hogy mindez a közeli jövőben fog bekövetkezni. Amikor megkeresett, hogy szeretne velem beszélni, elég nyitottan álltam a dologhoz. Érdeklődéssel fogadtam, és ugyan aggódtam azért, hogy mi történhetett, ami ilyen változást állított be nála, valahol mégis örültem, hogy tudta, hozzám fordulhat. Jó, a rendőrség berkein belül elég jól ismert volt a személyem, mivel sokan szidtak, mások meg kedveltek. Megosztó személyiség vagyok, szakmai értelemben legalábbis. Magánemberként sosem volt problémám azzal, hogy kijöjjek másokkal, de a rendőrök egy külön állatfaj.
Úgyhogy most némi feszültséggel ugyan, de vártam rá. Türelmesen, még arra is felkészülve, hogy esetleg nem fog eljönni a megbeszélt időpontra. Én azért felkészültem a különleges terápiára, rendeltem egy kanna menta teát, meg két bögrét hozzá. A sajátomban már ott gőzölgött a kellemes illatot árasztó főzet, lábaimat pedig könnyedén kereszteztem a bokáimnál az asztal alatt. Félreeső asztalt választottam, ahol nem zavarnak sokan, meg persze olyan időpontot itt is, ami kedvezett egy bensőséges beszélgetésnek. Nem volt szokásom efféle kivételeket tenni, de a szégyenlősség miatt azt is megértettem, hogy semmi kedve nem volt az irodámban megejteni ezt. Ezért nem is hibáztathattam, még a marcona zsaruk sem szívesen jöttek oda.

Nem vagyok teljesen biztos benne, de azt hiszem, kezdek felnőni. A Raoullal való találkozás - na, meg a szüleim zúgolódása a háttérben, akik folyamatosan azt szajkózták, hogy bármennyire is rajongtam a keresztapámért, ez a viselkedésem egy kicsit sem teszi indokolttá - rádöbbentett, hogy ha nem akarok teljesen megzavarodni a gyász miatt, akkor segítséget kell kérnem, mégpedig minél előbb, mert a fegyverszakértői záróvizsgámig már csak néhány hét van hátra.
Relatíve sokáig gondolkoztam azon, hogy vajon merre is indulhatnék ezzel a céllal, majd eszembe jutott az őrsön dolgozó Patricia, aki az egyik pszichológus nálunk, ennek ellenére, vicces módon, nem egészen onnan ismerem, hanem éppenséggel Bill lőteréről. Igazság szerint, el sem tudom képzelni, hogy mégis mit gondolhat rólam, hiszen, ő mindig is próbált velem kedves lenni, én viszont, egy, vagy talán két alkalmat leszámítva, elbújtam a csigaházamban, és annak biztonságos sötétjéből szemléltem inkább a világot. Ennek természetesen nem az az oka, hogy bármi problémám lett volna a fent említett nővel, csak igen komoly problémám van azzal, hogy megnyíljak másoknak, és beengedjem őket a fejembe… Márpedig, Patricia esetében alighanem kénytelen leszek rá, annak érdekében, hogy tanácsot tudjon adni nekem.
Mondanom sem kell, igencsak meglepődött rajta, amikor az egyik lőtéren töltött este odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy tudnánk-e találkozni valamelyik nap, munkaidő után, mert a segítségét szeretném kérni. Mondhatnám, hogy szakmai téren, hiszen valóban az ilyen irányú előmenetelem is függhet a beszélgetésünktől, de a problémám, ettől függetlenül, elsősorban magánjellegű. Még az sem kizárt, hogy az is megfordulhatott a fejében, hogy a józan eszem esetlegesen szabadságra ment, mert így tartotta kedve… Szerintem meg inkább arról lehet szó, hogy épp most jött meg, valamilyen szinten. Elvégre, már hónapok óta cipelem ezt a terhet, és most már igazán itt lenne az ideje, hogy kezdjek is vele valamit, mielőtt derékba töröm az egész életemet.
Hála az égnek, beleegyezett, és most éppen a találkozó helyszínéül szolgáló teaház felé rohanok, mert a fentiek, valamilyen különös okból kifolyólag összeesküdtek ellenem, nehogy véletlenül időben el tudjak indulni. Egyáltalán nem úgy jött ki a lépés, ahogyan azt szerettem volna, mert hol ez jött közbe, hol pedig az. Amikor végre, valahára leraktam a laboros köpenyt, akkor eszméltem rá, hogy késésben vagyok, és rohannom kell. Így hát futólépésben, némileg levegő után kapkodva érkezem meg a Marshmallow-hoz, majd lököm be annak ajtaját. Odabent körülnézve, nincsen nehéz dolgom, hogy észrevegyem Patriciát, hiszen az égővörös hajszíne odavonzza az ember tekintetét, ha akarja, ha nem. Mivel sosem rajongtam a hajfestékekért, kicsit irigy vagyok rá, hogy neki ez természetesem módon megadatott, annak ellenére, hogy én ilyen hajkoronával, alighanem nevetségesen festenék. Mint mondjuk egy kis manó.
Amikor odaérek az asztalához, rögtön szabadkozni kezdek:
- Bocsánat a késésért, kicsit megszaladtak a dolgok odabent - szabadkozom, miközben helyet foglalok, a táskámat pedig magam mellé teszem a szőnyegre.
Szerintem Patricia is pontosan tudja milyen ez, amikor befut egy-egy új ügy, rendszeresen előfordul, hogy annyira rákoncentrálunk, hogy csak gyártjuk magunknak a feladatokat, amikkel aztán mindenféleképpen haladnunk kell, legtöbbször akaratlan túlórák formájában. Bár most, a teaházban függő óra tanúsága szerint nem késtem olyan sokat, de azért valamennyit mégis, és ez nagyon zavar.

Már-már kezdtem azt gondolni, hogy egyáltalán nem is fog eljönni. Persze nem lett volna semmi abban, ha esetleg meggondolja magát, és mégis úgy dönt, hogy nincs szüksége erre a beszélgetésre, de azért rosszul esett volna, ha nem szól róla. Akkor feleslegesen tettem volna szabaddá a délutánom a kedvéért, bár a pozitív oldalát nézve a dolognak, legalább ittam volna egy finom teát. Apró örömök az életben, ugye?
Ám szerencsére némi késéssel ugyan, de végül mégiscsak befutott. Kisvártatva pillantottam csak fel, amikor halkan csukódott az ajtó, de ajkaimon máris végigfutott egy barátságos mosoly, amikor kiszúrtam őt. Enyhén megemeltem a kezemet, és intettem felé, hogy ezzel is megkönnyítsem számára a felfedezésemet, noha nem tartottam attól, hogy túl sokáig kellene keresgélnie. Egyrészt nem volt olyan nagy a hely, másrészt nem volt dugig, hogy belevegyüljek az emberek áradatába. Meg hát, amúgy sem vagyok éppen beolvadó jelenség.
- Szia! – üdvözöltem egy könnyed mosollyal, ahogy felpillantottam rá. – Ugyan már, ne is törődj vele! – legyintettem egyet könnyedén, mert én aztán tényleg nem az a típus vagyok, aki ezen fennakadna. - Bárkivel megesik, hogy beszippantja a munka mókuskereke. – és ez bizony igaz is volt, ezért igazán nem hibáztathattam. Főleg, hogy neki is voltak főnökei, akik valószínűleg ráosztottak valamilyen elvégzendő feladatot. – Gyere, ülj csak le nyugodtan! – kínáltam hellyel máris, egyetlen kézmozdulattal intve a másik szék irányába.
- Remélem, szereted a menta teát, mert azt kértem. Bár, ha valami mást jobban kívánnál, nézd meg nyugodtan az itallapot és válassz! – nyújtottam felé a kezem mellett fekvő papírost. Ha átfutotta, akkor addig türelmesen néztem őt, ha pedig megfelelt a választásom, akkor öntöttem neki készségesen, az ízesítést azonban már rábíztam. – Milyen napod volt? – választottam bevezetésnek egy semlegesebb témát, hogy ne érezze magát annyira feszültnek. Úgy sejtettem ugyanis, hogy nem lehetett könnyű meghoznia a döntést, hogy hozzám forduljon. Erre már csak a korábbi viselkedéséből is következtettem, persze lehet, hogy tévesen.
- Gondolom befutott egy új ügy. Már kezdtem azt hinni, hogy el sem fogsz jönni. – nem megrovásnak szántam, és a szavaim esetleges élét igyekeztem elvenni az újabb mosolyommal. Úgy tapasztaltam, hogy ez megnyugtatóan szokott hatni azokra az emberekre, akik egyébként nem szívesen keresnek engem fel. Kivételt képeztek ez alól természetesen a beutalt rendőrök, akik nem önként akartak hozzám fordulni, hanem egészen egyszerűen kötelezve lettek rá. Nos, ők roppant elutasítóan viselkedtek az esetek többségében, és olyankor valahogy nekem sem volt hangulatom ahhoz, hogy jó pofát vágjak hozzájuk. Olyankor rendszerint csak meghallgattam őket, elmondtam a véleményemet, és levontam a magam következtetéseit. Ez azonban most teljesen más lapra tartozott, és különben is kötetlenebb találkozó volt. Próbáltam valahogy a szakmai, és a „baráti” találkozó között lavírozni.

Nagyon utálok késni, főleg amiatt, mert úgy érzem, emiatt mások elítélnek majd, függetlenül attól, hogy ez az én hibámból történt-e meg, avagy sem. De remélhetőleg, Patricia azért megértő lesz majd, és nem csak a hűlt helyét találom majd a teaházban. Egy hatalmas kő zuhan le a szívemről, amikor észreveszem őt az egyik asztalnál ücsörögve, és hálát adok az égnek, hogy ekkora szerencsém volt most.
- Szia! - köszöntöm egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, majd leteszem magam az asztalnál álló másik székre. Jól esik végre leülni egy kicsit, az iménti rohanás kissé kikészített. Lehet, nem ártana ismét edzésbe kezdenem? Mintha kezdenék kijönni a gyakorlatból, vagy valami ilyesmi. Mindegy, Patricia kérdezett valamit, most elsősorban arra kell reagálnom, nem pedig az ilyen semmiségeken elmélkednem.
- Igen, szeretem - biccentek.
Bár nem vagyok egy nagy teaivó egyébként, de velem is elő szokott fordulni, hogy esetenként rákívánok, ezért egy-két doboznyi teafű mindig akad a konyhaszekrényem egy eldugott pontján, ahol aztán percekig lehet kutakodni, ha eszembe jut. De azért megnézem az itallapot, azonban végül én magam is a mentatea mellett teszem le a voksomat, mivel ez olyan, amit ízesítés nélkül is szívesen elfogyasztok.
- Azt hiszem, ezt a kis intermezzot leszámítva, egészen kellemes… És neked? - érdeklődöm kedvesen, ha már így rákérdezett nálam. Bár az igazat megvallva, ma, a munkát leszámítva, nem sok mindent csinálok.
- Nem, eszembe sem jutott - rázom meg a fejem, és szinte rögtön el is szégyellem magam. - Csak egyik pillanatról a másikra a feje tetejére az egész kóceráj. De biztosan találkoztál már ezzel a jelenséggel te is - bár fogalmam sincs, mennyi időt szokott az őrsön tölteni, hiszen ott még sosem találkoztam vele, alighanem mindig elkerüljük egymást.
Nem akartam megváratni, egyáltalán nem számítottam rá, hogy így elhúzódnak majd a dolgaim. S, bár a hangsúlyából nem azt érzem, hogy meg akarna bántani, én mégis elszomorodom ettől. Nem állt szándékomban kellemetlen helyzetbe hozni, viszont további szabadkozásnak sem igazán látom értelmét, így azon túl, hogy még egyszer bocsánatot kérek, nem tudok mit tenni.
- Sajnálom, hogy így alakult - mondom még egyszer utoljára, majd töltök magamnak a mentateás csészéből, amit a felszolgáló letesz elénk. Szerencsére, a melegre való tekintettel, olvadozó jégdarabok is úszkálnak benne, így kellemesen hűsít, amikor végül a csészét az ajkamhoz emelem, és kortyolok belőle egy keveset. Egyelőre nem tudom, hogyan hozzam fel Trish előtt a témát, próbálom végiggondolni a dolgot, hiszen nem egyszerű a helyzet, és még magam sem tudom, honnan lenne érdemes indítanom a történetet.

- Nagyszerű! – mondtam egy elégedett mosollyal. Így aztán bátran felkínálhattam neki a kannát, és ha engedte, akkor töltöttem is neki. – Van itt mindenféle, amivel kedvedre ízesítheted. – mutogattam a cukorra, a citromra. A magam részéről nem éltem ilyenekkel, én csak úgy natúran ittam, kiélvezve a növény sajátos aromáját. Sokszor még a levelet is megeszegettem a végén, mivel mindig olyan kellemes ízt hagyott a számban.
- Csak a szokásos! – legyintettem egyet könnyed mozdulattal. – Volt néhány páciensem, meg egy kis papírmunka. A délutánra viszont igyekeztem magam szabaddá tenni, úgyhogy már időben ide sikerült érnem. – egyébként sem voltam az a késős fajta, de mindig közbe jöhet valami, mint ahogyan történt ez vele is ugyebár. – Nekem általában nincsenek túl izgalmas napjaim, csak nehezebb, vagy könnyebb esetek. – és tényleg így is volt. Ma viszonylag könnyedebbre sikerült a nap, de holnap két olyan emberrel is volt találkozóm, akik nem túl együttműködőek a terápia során. Ez azonban az én gondom volt, és nem szerettem volna vele traktálni most.
- Persze, tényleg nincs semmi baj! – biztosítottam róla újra, és az ajkaimon megjelent egy barátságos mosoly is. Közben megkavartam a teámat, hogy gyorsabban lehűljön iható hőmérsékletűre. – Essie, semmi baj! – nevettem most már el magam. Aranyos volt, hogy ennyire zavarta, de én tényleg nem idegeskedtem emiatt, inkább csak aggódtam. A becenevét még az egyik lőtéren megejtett találkozónk alkalmával sikerült belőle kihúznom, bár nem volt könnyű dolgom akkor sem. Azóta azért is szólítottam így, hogy hátha oldottabb lesz tőle valamelyest. A légkör is bizalmasabb, kevésbé feszélyező talán. Általában így tapasztaltam.
- Nos, akkor elárulod, hogy miért szerettél volna találkozni velem? – kérdeztem néhány percnyi hallgatás után, mert úgy ítéltem meg, hogy felesleges kerülgetni a forró kását. – Remélem nem haragszol, hogy így rákérdezek. Nem sürgetni akarlak, de meglepődtem, mikor megkerestél… - vallottam be őszintén. Mivel korábban mindig olyan távolságtartó, már-már elutasító volt velem, ezért nyilván váratlanul ért. És gondolkodnom sem kellett egy pillanatig sem azon, hogy segítsek-e. Mert bizonyára valamiben segítségre volt szüksége, máskülönben az ember nem fordul csak úgy egy pszichiáterhez.
- Ha még át akarod gondolni a dolgot, nem siettetlek. – mondtam végül, nehogy rosszul vegye ki magát a helyzet. Nem siettem sehová, és őt sem akartam sürgetni. Ráértünk akár egész délután is, de minél előbb tisztában leszek a részletekkel, annál előbb léphetünk előre egyet az ügyben. Azért tekintetem némiképp aggodalmat tükrözhetett, ahogy időnként felpillantottam rá, viszont mereven bámulni mégsem kezdtem el. Helyette óvatosan beleiszogattam a bögrémbe, mivel én vele ellentétben melegen kértem.

- Köszönöm - biccentek, majd csepegtetek a teámba némi citromlevet, és egy egészen kiskanálnyi cukrot, csak az íze kedvéért.
A natúr teával se lenne egyébként semmi bajom, de most úgy érzem, így jobban fog esni, miközben persze figyelmesen hallgatom Patricia-t is.
Valahogy nehezemre esik elképzelni, hogy Trish napjai unalmasak legyenek. Attól még, mert én a puszta gondolattól is rosszul vagyok, hogy emberekkel kelljen foglalkoznom - már olyan szinten, mint ahogyan azt ő teszi -, nem tűnik izgalmaktól mentesnek a munkája. Biztosan rengeteg érdekes emberrel találkozik, és szerez tapasztalatokat, míg én, a zárkózottságomból adódóan, inkább csak elvegetálok, ha társaságban kell megnyilvánulnom. Már az is rekordnak számít tőlem, hogy fel mertem őt keresni, és megpróbálni a segítségét kérni. És, ha már segítségkérés, most már igazán itt lenne az ideje, ha legalább megpróbálnám neki felvezetni a gondomat, különben sosem jutunk egyről a kettőre. Vagy legalábbis én biztosan nem. Szedd össze magad, Essie!
- Azt hiszem, nem tudok feldolgozni valamit - felelem a kérdésére.
Mivel ő pszichológusként - vagy pszichiáterként? Ezt sosem tudom - dolgozik, biztosan van tapasztalata ilyen jellegű problémával, ezért is fordultam éppen hozzá, annak ellenére, hogy eleinte kicsit féltem ettől. Tartottam tőle, hogy esetleg elutasító lesz velem. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert nem ismer, és nézzünk szembe a ténnyel, egy valódi pszichológiai kezelést kétlem, hogy a gyakornoki fizetésemből képes lennék kifizetni…
- Nem, azt hiszem, megvagyok - rázom meg a fejem, majd gyorsan végiggörgetem a fejemben, hogy mit is akarok mondani.
Veszek egy mély levegőt, majd belevágok.
- Néhány hónappal ezelőtt elvesztettem a keresztapámat. Biztosan hallottál a bevásárlóközpontban történtekről… Ő is ott volt. Eleinte úgy tűnt, csak könnyebb sérüléseket szenvedett, majd kiderült, hogy belső vérzése van, amibe végül belehalt - foglalom össze a történteket röviden Étienne haláláról.
Ennél többet, ha akarnék, se tudnék mondani arról a napról, mert alighanem, itt helyben elbőgném magam, mint egy óriáscsecsemő, az meg hogy venné ki magát? Noha könnyen lehet, hogy Patricia látott már ennél cifrábbakat is a praxisában, nekem valahogy eszem ágában sincs leégetni magam.
- Nem sokkal azelőtt találkoztam vele, éppen feladta a mentőorvosi tanfolyamra a jelentkezését… És azóta egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy a saját fegyverszakértői vizsgámra készüljek… A tankönyvet sem vagyok képes a kezembe venni. Szívem szerint, az egészet hagynám a francba. Nem vagyok normális, igaz? - pillantok végül Trish-re, majd a kezembe veszem a magam csészéjét, és kortyolok egy nagyot a mentateámból.
Egyáltalán nem lennék meglepve, ha ebben egyetértene velem, hiszen teljesen sültbolondnak érzem magam… De olyan, mintha a halála egy furcsa blokkot képezett volna a fejemben, amit most képtelen vagyok áttörni, hiába is próbálom. Ugyanakkor, még nekem is feltűnik, hogy, még ha csak egészen enyhén is, de remeg a kezem. Vajon a stressz az oka? Vagy a megkönnyebbülés, hogy végre Éti testvérén kívül mással is képes vagyok beszélni erről? Jó, a legzavarbaejtőbb részletet egyelőre kihagytam a mesémből, de erre később is ráérünk, azt hiszem.  

Továbbra is türelmesen vártam, hogy felhozza a találkozónk okát, noha órákig sem akartam itt ülni és semmiségekről beszélgetni. Ezért is próbálkoztam meg egy kicsit terelgetni, és csak reméltem, hogy ezzel nem pont az ellenkezőjét fogom elérni. Még csak az kellene, hogy meggondolja itt nekem magát, mikor már éppen sikerült annyi bátorságot merítenie, hogy felkeressen. Tisztában voltam vele, hogy mekkora szó ez, még ha nem is mondtam neki.
- Értem. És, mi lenne az? – kérdeztem finoman, kéz kezem közé fogva a bögrémet. – Folytasd csak nyugodtan! – biztattam, ha már végre belekezdett. Nem akartam éppen most megakasztani a történetben, holott még nem is mondott igazából semmit. – Igen, hallottam. – biccentettem, de nem akartam további fejtegetésekbe merülni, amíg még beszélt. – Nagyon sajnálom, Essie! – őszintén mondtam, ez valószínűleg az arcomra is kiülhetett, ahogy felé pislogtam. Abba meg inkább nem mentem bele, hogy mit gondolok a keresztapját kezelő orvosokról, hogy ilyet nem vettek észre.
- Közel álltatok egymáshoz? – szúrtam közbe a kérdésemet, mert ezt azért jó lett volna tisztázni már most. Szerettem a teljes képet nézni minden esetben, és ha esetleg ő nem tart valamit fontosnak, akkor is rá kellett kérdeznem arra, ami éppen eszembe jutott. – Dehogynem! – közöltem vele határozottan. – Ez még csak eszedbe se jusson, hogy nem vagy normális. – figyelmeztettem komolyan, mert nem szerettem, ha a betegeim ezt mondták. Én sohasem gondoltam ezt róluk. – Hogy is ne lennél az, mikor felismerted a problémát és segítséget is kértél? – igazából költői kérdésnek szántam, és ezzel is csak biztosítani akartam arról, hogy minden rendben lesz majd.
- Tehát a fő problémád nem is azzal van, hogy nem tudod magát az elvesztését feldolgozni, hanem emiatt lett benned egy gát, és ha jól sejtem, a vizsgád pedig közeledik… - ismételtem el a következtetéseimet, hogy megerősíthessen benne, jól látom a dolgokat. – Ez igazából előfordulhat. – mondtam némi gondolkodás után, és reméltem, hogy ettől majd kevésbé érzi magát furcsának, vagy súlyos esetnek. – Valószínűleg annyira megviselt az, hogy csak úgy elveszítetted őt éppen akkor, amikor változás előtt állt, hogy te most nem tudsz továbblépni a saját életedben közelgő változás felé. – igazából még csak hangosan gondolkoztam, de akár egyet is érthetett, vagy meg is cáfolhatott bátran.
- Úgy gondolom, hogy annyira sajnálod azt, amit elveszített ezzel, hogy magadtól is meg akarod vonni. Miért is sikerülhetne neked az, amire vágysz, mikor neki már nem adatott meg, hogy elérje? – kortyoltam egy újabbat, hagyva neki pár másodpercnyi időt. – Szoktak efféle gondolataid lenni? – kérdeztem rá kerek perec, mert az tényleg érdekelt volna, hogy mindez csupán tudat alatt jelenik meg nála, vagy tudatosult is már benne. Talán utóbbi esetében könnyebb lenne.