Marshmallow Teaház

Bár nem nézek az órámra, szerintem jó néhány perc eltelik, mire képes vagyok beszámolni neki arról, ami Étienne-nel történt aznap a plázában, meg persze azután, hiszen ő azok közé az áldozatok közé tartozott, akik nem azonnal, a helyszínen vesztették életüket. Azt hiszem, ez is a bennem keletkezett blokknak az eredménye, hogy még az is nehezemre esik, hogy beszéljek róla, pedig az biztosan segítene… Különben nem lennék most itt.
- Azt hiszem, igen… Legalábbis gyerekkoromban mindenféleképpen. Sokszor vigyázott rám, párszor az egyik öccséhez, Raoul-hoz is elvitt látogatóba. Minden jelentősebb családi eseményen ott volt. A szüleim is imádták, pedig hozzájuk képest nagyon fiatal volt. Majd a halála előtt nem sokkal volt egy fél éves időszak, amikor szőrén-szálán eltűnt… Majd egyszer csak előkerült, megkért, hogy találkozzunk. És akkor láttam utoljára. - És még engem is meglep, hogy mindezt hirtelen el bírtam mondani a velem szemben ülőnek.
Azt a találkozót még mindig nehezemre esik felidézni. Nem azért, mert nem emlékeznék rá - sőt, éppen ellenkezőleg, túlságosan is élénken él a fejemben -, hanem mert rossz érzés. Még jobban magam alá kerülök tőle, mint egyébként, ami a habitusomat figyelembe véve, elég nagy szó.
- Azért nem volt egyszerű eljutnom idáig - ismerem be.
Talán szégyelltem a problémámat, vagy nem is tudom, de tény, hogy azzal, hogy amikor nem a munkában voltam, a lakásom négy fala között gubbasztottam, finoman szólva nem tettem jót magamnak. Ebből rángatott ki Raoul, amikor később muszáj lesz köszönetet mondanom neki.
- Gát, űr, magam sem tudom - vonom meg a vállamat, majd iszom a teámból - Beletelt pár hónapba, mire a halála tényét el tudtam fogadni, de arra például még most sem tudom rávenni magam, hogy elmenjek a sírjához, vagy ilyesmi. A temetése óta nem jártam ott.
Elgondolkozva hallgatom Patricia-t, és meg kell mondanom, szabályosan szíven üt, amit mond. Lehetséges, hogy igaza lenne? Képes lennék eldobni magamtól a fejlődés. sőt, az előrelépés lehetőségét, azért, mert a robbantás miatt Étienne-nek ez már nem adatott meg? Logikusan hangzik, ezt el kell ismernem.
- Tudatosan biztosan nem - rázom meg a fejem - Ez eddig eszembe sem jutott, de most, hogy mondod… El tudom képzelni, hogy ilyesmiről legyen szó - ismerem be.
Azonban, van itt még valami, amit lehet, hogy nem árt, ha tud arról is, amit eddig csak Raoul-nak mertem bevallani hangosan, jóllehet, neki is az utolsó utáni pillanatban, amikor igazából nem volt már jelentősége. Még most is emlékszem, mennyire felkavarta a dolog. Sok mindenre számítottam, de erre nem.
- Van itt még valami - bököm ki végül, amikor úgy érzem, már nem tudom magamba tartani - Kislány korom óta odáig voltam érte. Öt éves korom körül arról ábrándoztam, hogy egyszer én leszek a felesége. Nyilván, annyi eszem volt azért, hogy neki ezt ne mondjam.
Ahogy kimondom, nem bírom megállni, és kirobban belőlem a nevetés, bár inkább kínomban, mint örömömben. Istenem, ez annyira ciki! Hogy gondolhattam ilyesmire? Hány éves is volt akkor? Talán huszonegy? Vagy talán több? Rendben, gyerek voltam, de azért minimális realitás érzékem akkor is lehetett volna… És jelen pillanatban lehet, hogy ennek az információnak már semmi jelentősége sincs