Közös helyiségek (Charity otthona)

Nehéz komplexen átlátni a helyzetemet, és az apaságot is, amit az ember nem várt negyven felett. Elisát szerettem, még egy időben gyereket is szerettem volna tőle, de aztán minden megváltozott, amikor megpróbált megölni. Nem mondanám, hogy ez megkönnyítette a szituációt, de megfogadtam, hogy soha többet nem esem szerelembe. Mégis jött egy szellő, egy új fuvallat Charity képében, és nem tudtam hova tenni ezt a változást, mert nem kértem, nem fohászkodtam az égiek kegyeletéért. Nem én lettem volna, ha már egyszer sikerült egy nőmentes életet felépítenem. A betegeim jelentették a második családomat, és Titi feltűnése óta ez még inkább arra sarkallt, hogy így is maradjon, de a sors másképpen rendeltetett. Char teherbe esett, a körülmények ugyan nem tisztázottak, mármint a biológiai háttért tekintve, mert elvileg meddő volt, mégis megfogant. Sokáig nem vettem róla tudomást, de a vizsgálat megváltoztatott bennem valamit. Abban a húsz percben egy valaki felkeltette az érdeklődésemet, és bármennyire is tagadtam, megérintett a kislány. Nem fogok senkiben sem hiú ábrándokat kelteni, de való igaz, hogy Charity és köztem elindult valami. Nem állítanám, hogy szerelem, de egy mélyebb vonalon működött a kémia, és nemcsak az ágyban, hanem máshol is. A hajómon jól elbeszélgettünk, ámulatba ejtett az érettsége. Nem hálózott be, vagyis tudatosan nem akart, mégis abba a hálószerűségbe ragadtam, és minél nagyobb távolságot tartottam tőle, úgy vonzott egyre jobban. Hülye kifogásokkal éltem már a rendelési idő letelte után is, mert elkértem tőle a DVD-t, és lemásoltattam. Elvittem volna vacsorázni is, de közbejött egy betegem, így teltek a napok, és lassan, az aprócska remény is elhalt, hogy viszontlássam, vagy beismerjem, hogy fontosabb, mint az elején hittem volna. Éjszakánként egy kép kísértett…hogy mekkora pöcs vagyok, úgy fogok meghalni, hogy volt egy lányom, de soha nem akartam megismerni. Fájna a tudat, hogy nem tettem meg mindent érte, és az anyjáért, akinek egy rossz szava nem volt az összezördülésünk óta. A verítékcseppek örök emlékeztetői lettek a hajnalnak, amikor felvirradtam, és eldöntöttem, hogy jobb lenne tiszta vizet önteni a pohárba. Színésznő, ez tény, és az élete a rivaldafényben van, minden lépéséről tudnak, ott vannak a nyomában…ez hozott össze minket is. Elkerülhetetlen volt, és mégis varázslatos.
Másnap reggel el is határoztam, hogy meglépem a közöttünk lévő akadály utolsó lépcsőfokát, és felkeresem a lakását. Túl nagy hévvel indultam neki a napnak, de nem is baj, mert hamar rájöttem, hogy ez mégsem fog olyan könnyen menni, végül eltévedtem, és egy bababoltban kötöttem ki. A könyvemmel se haladtam, mert minden gondolatom a családom körül járt. Képesek lennénk külön menni úgy, hogy meg sem próbáltuk együtt? Késő lenne felvállalni, hogy én vagyok az apuka? Nem tudom, de mindenesetre még ott lebegett a remény, és én most megragadtam a lehetőséget. Egy aranyos fehér és halványsárga színben pompázó rugdalózót vettem, meg a nőcike ajánlott egy mellszívót. Kissé visszarettentem, hogy ilyesmikkel is illene ismerkednem, de aztán a személyzeti vezető lebeszélte, én meg épségben távozhattam onnan. A délelőttömet a könyvesboltban, meg még egy áruházban töltöttem el. Dél fele járt, mire a kis kosaram megtelt, és ideje volt megtenni azt a kis utat Charity lakásáig. A nagy épülethalmaz előtt fékeztem le, és nagyot nyelve tekintettem fel az erkélyére. Virágok…még erre is képes figyelni. Nem tökéletes, de a maga nemében kiemelkedő egyéniség. Fogtam a kis szerzeményemet, és azzal együtt tettem meg még egy-néhány lépést a kapuig, ahol aztán megnyomtam a csengőjét.
- Szia…Russ vagyok. Felugranék, ha nem baj…oks. – hát valóban meglephettem, mert a dadogásból ítélve nem számított az érkezésemre. A liftet nem szerettem, megjártam már pár alkalommal, így maradt a lépcsős közlekedés. Két öreglány is nyújtogatta a nyakát, hogy melyik lakásba tartok éppen, de nem mutattam érdeklődést az irányukba. Az ajtó már nyitva várt, és Char kukucskált ki rajta.
- Helló…nem sorozatgyilkos vagyok, és nem követett senki. – ugrattam egy kicsit, hogy oldjam a közöttünk fellépő feszültséget, aztán a kék lélektükrökbe tekintettem.
- Hoztam ajándékokat, meg egy kis ebédhez valót, ha még nem ettél volna. Főzni tudok, ha beengedsz, és nem itt kell nekiállnom a sütésnek. – támaszkodtam neki az ajtó melletti falnak az egyik kezemmel, és a hasára siklott a tekintetem.
- Helló… - suttogtam csendesebben, hogy hagyjak neki lélegzéshez való időt is. Jó ötlet volt-e a felkeresése..nem tudhatom. De most itt vagyok.