New York

Fáradtnak és nyúzottnak érzem magam még mindig, de valahogyan egyfajta feszültség is gyűlik bennem. A házassági szerződés, David uralkodása felettem, most meg Joel balesete, és ez a viselkedés.
- Nem félek tőled, csak nem biztos, hogy jó, ha közelebb megyek. – harapom be az alsó ajkamat, és az ajtónak dőlök neki, hogy senki ne akarjon bejönni, de még így is csak őt bírom figyelni. A tekintetem egy percre nem veszem le róla. Borzalmasan néz ki, és ha elképzelem, hogy ezt David lelkiismeret nélkül csinálta végig, akkor kiráz a hideg. Velem mit fog tenni, ha ellenkezni kezdek vele? Meg fog ütni, esetleg továbbmegy, és ha kizavarom az ágyunkból, akkor megerőszakol? Bármit kinéztem belőle már. Titoktartást kellett fogadnom, ha már ez így alakult, de meddig leszek képes a nyomás alatt létezni? Örökre egy olyan férfi rabja leszek, ha kimondom az igent, aki birtokolni akar, de szeretni sosem szeretett. A pálfordulás meg is érkezik Mr. Roux szájából, és az él ott ül a mondat végén.
- Nem vagyok az őszinteség harcosa, csak úgy éreztem, ha már nem akarsz fogadni, akkor leírom, amit gondoltam, de úgy tűnik, hogy nem kellett volna. Dobjam ki helyetted a levelet? – pillantok a szekrényen pihenő papírra, de a telefonos megjegyzést sem hagyhatom szó nélkül. Paprikás hangulatba kerülök, és két perc alatt a vérnyomásom az eget veri.
- Hogyan is írhattam volna neked sms-t, ha a telefonszámod sincs meg? Minek hívtál be, hogy egy utolsó tahó legyél, és közöld velem, hogy megértem egy-két kettyintést? Várjál…előkeresem, amit írtál. – nyúlok bele idegesen a táskámba, és előkotrom a készüléket, majd az oldalsó gombbal feloldom a képernyőzárat, és felolvasom neki, amit nekem írt.
- Ízlett a leves, és hiányzik a csókom? Ó, most már hazudsz is? – vészesen közel állok ahhoz, hogy robbanjak. Az elmúlt két nap idegeskedése úgy fog kitörni rajtam, ahogyan nem szeretném. Egy célpontra fogom összepontosítani, és az Joel lesz. Már nem érdekel, hogy kórházban van, ha ilyen tapló módon viselkedik velem. A hab a tortán a Daviddel való két találkozásom említése.
- Honnan tudsz…csak nem figyeltetsz is? Remek, teljesen olyan leszel, mint ő. Éppen annyira volt szórakoztató Joel, mint amikor a kis szőke kurváddal, és veled voltam bezárva a liftben. Hány nő volt meg mialatt nem találkoztunk, ha már azt feltételezed rólam, hogy lefeküdtem Daviddel? -  hangzik a kérdés, de még nem áll, én meg amilyen kedvemben vagyok biztosan nem tudom tartani a számat. Keserűen nevetek fel.
- Ne csináljak hülyeséget? Szerinted nekem milyen érzés volt megtudni, hogy kórházba kerültél? Halálra aggódtam magam. Nem kellett kérni, hogy így legyen, mert jött ez magától. Belekeveredtél olyasmibe, amibe nem kellett volna…miattam. Bűntudatom van, pedig nem kellene, hogy legyen, nem? Úgysem számítok neked. – kézkrém kerül a tenyerembe a táskából, és odavágom a fal mellé. Nem akarom bántani, de vérig sértett.
- HOZZÁMEGYEK JOEL… - üvöltök vele, aztán egy pillanatra elkapom a pillantását.
- A felesége leszek, hogy neked, az apámnak, és a barátnőmnek ne essen baja. Erre nem számítottál ugye? A tulajdona leszek, miközben beléd estem. – könnyek égetik a szememet, és már nem bírom. Egész testemben remegve fordulok az ajtó felé, hogy kijussak innen, mert fojtogat a levegő, és szabadulni akarok tőle.

A mentsége már régen nem érdekel arra nézve, hogy tegnap miért váratott meg tizenkét órán keresztül. Általában veszem a lapot, és nem erőszakoskodom, de nála ezt a határt már nem is egyszer túlléptem, és ha így folytatom, akkor szakképzett zaklató leszek a saját tudtomon kívül is. Szeretnék elmenni, és vissza se nézni, mert nagyon úgy tűnik, hogy most az egyszer még Amy is hibázott, és nekünk, kettőnknek már nem kellett volna találkoznunk. Milyen szép lett volna, ha annyiban hagyom, és csak a levél marad utánam. Minek írt sms-t? A fenébe! Nem játszhatunk a másikkal, hiszen neki nem kellek én, David meg engem láncol magához örökre. Az ördögi kör be is zárult, és a legrosszabb helyzetet szereztem meg, már dobogós is lehetek a képzeletbeli porondon, de egyelőre ez az én titkom, amíg el nem indul a vita közöttünk. Kihozza belőlem a legrosszabbat, és olyanokat vágok a fejéhez, amit normálisan esetben nem tettem volna meg. Féltékeny voltam, de ezt inkább magamban kellett volna tartani, ahogyan azt is, hogy miképpen éreztem magam jelenleg. Nincs az arcomra írva, de aggódom miatta, itt virrasztottam át két éjjelt is már, és örültem volna, ha nem ilyen színben kellene viszontlátnom. A verekedés egyesélyes volt, és David még a képét se merte odatolni. A gorillákkal könnyebb minden, ahogyan a gyengébbik nemmel szemben is. Akkor bezzeg nem félt, amikor engem kellett felpofoznia, vagy nekem jönnie. A leggaládabb mégis az, hogy az édesapámmal, és a barátnőmmel fenyegetett meg. Meg kellett volna várnom, hogy bármelyikükkel is történjen valami? Egy példa éppen elég volt, és ezt se egy ideig nem fogom kiheverni. Joel arcára most rá se lehet ismerni, és ott van még a lépszakadás és a bordatörés is.
- A csókokat és az öleléseket jobban szeretem nem pusztán olvasni? Akkor mégis érezni szereted, nem? – feleselek vissza neki, de mit sem ér, mert bármit mondok, az az egyik fülén be, a másikon ki. A féltékenységhez se lett volna jogom, de ezt benyelem tőle, de a kézkrém a falnál landol. A finomságomat valahol a repülőtéren hagytam egy hete.
- Micsoda?! Egy nővel nem feküdtél le utánam? A liftben nem úgy tűnt, mintha ez igaz lenne. Nem abban hasonlítasz Davidre, hogy bántanál, bár erről beszélhetnénk… - nem említem meg neki az érzelmi törést, amit okozott, mert már nincs jelentősége.
- Nyomoztattál utánam. Csupán ennyi. – jegyzem meg neki, hogy még véletlenül se forgassa ki minden szavamat, bár már így is megtette.
- Engem is elküldtél, szóval nem leszek kivétel Joel. Más nőtől nem tűrtél volna ennyit. Ne felejtsd el, hogy nem lennénk itt, ha nem tűnök fel a rendelőben. – teszem hozzá, de mindhiába, mert kifut a számon a feltételezése után a legrosszabb. David meg fog ölni. Nem kímél meg, ha ez a fülébe jut. Talán már embert is állított rám, hogy betartsam a szerződés pontjait? Paranoia kezd eluralkodni rajtam, de a sírás erősebb, mert összeroppanok a lelki terror nyomása alatt. Friss levegőre van szükségem, így feltépem az ajtót, és már rohanok is kifelé, de egy hatalmas koppanás ránt vissza. Mark és Amy értetlenül néznek rám. Sírva kirontani egy teremből nem éppen szerencsés, de ahogy megtettem, úgyis fordulok vissza. Joel a földön fekszik, és nem igazán mozog.
- Joel… - csuklik el a hangom, és odasietek hozzá, de egyedül nem leszek képes felemelni. Kikiabálok, és Mark már jön is be.
- Mi történt itt? – meglepődve veszi észre a barátját a földön.
- Segíts visszatenni az ágyba. – benyúlok az egyik hóna alá, aztán ő a másik alá, és sikerül együttes erővel visszasegítünk. Amy a szája elé kapva a kezét tátog, hiszen még nem látta, hogy milyen állapotban van.
- Veszekedtetek? – érdeklődik halkabban, és csak egy aprót bólintok felé.
- Kettesben hagynátok? Ígérem már nem lesz baj. – törlöm le az újabb kibuggyanó könnycseppjeimet, és betakarom őt. Óvatos vagyok, de féltem is közben.
- Mark szólnál az orvosnak? – kérdezek rá, de úgyis megtenné a kérésem nélkül is.
- Nem áldozat Joel, mert meg kell tennem. Nekünk nem kellett volna találkoznunk. A testvéreid gyűlölni fognak amiatt, hogy kórházban vagy miattam. Az apám nem kedvel, mert összetörtél. Felejtsd el, amit mondtam. Nem is szabadna tudnod róla… - kérlelően tekintek a kék lélektükrökbe, és már hasztalan, de lesimítom a takarója szegélyét.
- Fáj valamid? – vörös szemekkel vizslatom, hogy van-e valami komolyabb baja, de a kezeim remegnek, és totál szét vagyok csúszva.

Ismét sikerül kifordulni önmagamból, és ehhez nem kellett más, csak Joel. Nálunk ez már így megy. A másik fejéhez vágjuk, hogy mennyire nem fog működni közöttünk semmi, de a lényeget egyikünk sem hallja meg. Nem fogom kivonni magam a felelősség alól, mert több eszem lehetett volna, sőt be se kellett volna jönnöm. Az sms-e mégis megmozgatott bennem valamit, és a sérülései ellenére is szívesen vettem volna édes csókját, de erről aztán végképp lemondhatok, mert a jelenlegi állás szerint soha nem fogunk eljutni oda. A sírás nem múlik, és amint kettesben maradunk már arra kérlelem, hogy felejtsük el a David témát. Az én magánéletem legyen az én problémám, az ő feladata, hogy meggyógyuljon, és visszatérjen Seattle-be. Végig se gondoltam, hogy mi lesz, ha egybekelünk Daviddel. Fel kell adnom az éttermem, ide kell költöznöm New Yorkba, hogy neki jó legyen? Más lehetőséget nem látok, de Joel még továbbfeszegeti a dolgokat, és nem hagyja annyiban.
- Amy, és apa is összetörne, de jobb, ha ez történik, mintha bajuk esne. – a hangom immár nyugodt, vagy próbálok annak tűnni előtte, mert hamarosan a doktornő is bejön, és nem kellene azt mutatnom, ami pár perccel ezelőtt zajlott le közöttünk.
- Nem esne jól, de értsd meg, hogy nem tehetek már ellene semmit. Aláírtam a házassági szerződést. – újabb könnyek égetik a szememet, miközben rákérdezek, hogy fáj-e valamije, és éppen olyan választ kapok, amire számítok. Csak fájdalmat okozunk a másiknak, és az sem helyes, hogy még mindig itt vagyok. A doktornő nemsokára megjelenik, én meg a háttérbe húzódok a vizsgálat alatt. Felkészülök arra is, hogy kizavarnak, de nem történik meg. A táskámban rendezem el a holmikat, és a telefonomat is kikapcsolom. Nincs lelki erőm most az éttermemmel foglalkozni, és apa a legnagyobb bizalmasom. Elintézi, ha gond akad, legalább eggyel kevesebb fejtörés. A séta közben őt figyelem, de abszolút nem tetszik neki, hogy a beteg szerepében kell tetszelegnie, és a nagyobb dózis fájdalomcsillapítót is elutasítja. A röntgenre megrándul a kezem, de szótlan maradok, és csak akkor lépek vissza az ágyához, amikor már kettesben vagyunk ismét a kórteremben.
- Magánnyomozót? Szerinted találna bármit is David esetében? Nem nyugszik, amíg nem leszek a tulajdona. Miatta költöztem el innen, pedig imádtam ebben a városban élni. A világ metropolisza sem elegendő, hogy távol maradjak tőle. Seattle kicsi, és nem menekülhetek, ha a szeretteimről van szó. – a tekintetem megállapodik rajta, és leülök a székre az ágya mellett.
- Nem lehetsz mellettem a nap huszonnégy órájában, és nem hiszem, hogy bántani fog. – bevallom ez hazugság a részemről, hiszen Joelt azért verette meg, mert szemet vetett rám, mi lesz később, ha valaki megszólít? Fogalma sincs róla, hogy mi lehetett volna közöttünk…de ez már nem is fog kiderülni. A mi történetünk akkor sem működött volna, ha nincs egy őrült ex a képben.
- Hazamegyek, mára éppen elég kárt tettem már. – szomorúan csillognak kék íriszeim, amikor felkelek az ülőalkalmatosságról.
- Pihenj Joel… - simítok végig a takaróján, aztán távozom a teremből. Amy azonnal pattan, és az sem érdekli, hogy ezzel feldönti Markot.
- Mi volt ez Chloe? – megrázom a fejemet, mert nem vagyok abban az állapotban, hogy beszámoljak neki a veszekedésünk részleteiről.
- Menjünk haza. – összenézve Markkal bólint egyet, és szó nélkül lépünk ki az épületből. Nem kell sok idő, hogy leintsünk egy taxit.

Este nyolc óra:

Amy elől eltitkoltam Davidet, mert tudtam, hogy mi várna rám, ha rájönne, hogy hozzámegyek a legnagyobb pöcshöz a világon. Elmesélte, hogy Mark egészen emberséges, és talán még Seattle-ben fog vele találkozni, de a gyerektémát egyikünk sem feszegette. Otthon végtelen sütés-főzésbe kezdtem. A konyhában bomba robbant, de ez volt az egyetlen olyan elfoglaltság, ami lenyugtatta az idegeimet, és kellő összpontosítást igényelt. A végeredmény négy főfogás, három különböző sütemény lett. Amy azt se tudta, hogy melyikből egyen, és azt állította, ha meghalna, biztosan a mennybe vinne magával, különben éhen veszne odafönt. Nem tartottam jó ötletnek a látogatást újból, de a sok kaja láttán egyszer csak azon kaptam magam, hogy két szatyorral a kezemben kelek útra. Amy meg se próbált visszatartani, látva a labilis hangulatomat. A bejutás most könnyedén ment, pedig ilyenkor már nem fogadnak látogatókat. A browniet kivettem a táskából, meg a kis vanília fagyit mellé, és belopakodtam a szobájába. Nem hittem, hogy ébren lesz, ezért lehelyeztem óvatosan az asztalra a süteményt, és leültem az ágya melletti székre. Egy ideig a felemelkedő, majd visszasüllyedő mellkasát figyeltem, aztán elálmosodtam. Ideje lenne, hogy menjek, de csak addig jutottam el, hogy a fejemet ráhajtottam az ágyára, és közelebb húzódva a székkel, így begörnyedve aludtam el mellette, miközben a kezem rátalált az övére, és összefűztem az ujjainkat…

Hajnali négy óra harminc perc:

- Mikor jöhetett be? Látta valaki, hogy belépett volna? – élénk sugdolózás megy a közelben, de egyelőre nem bírom bemérni a hang irányát, mert túl fáradt vagyok, és minden izmom fáj, de ami még különösebb, hogy meleg ölel körbe. Puha, és hívogató ez a melegség, de aztán rájövök, hogy az arcomhoz egy hálóing tapadt, és Joel illatának utóhatása érződik az orromban.
- Szóljunk a doktornőnek, hogy ne zavarja meg őket, majd megnézi később. A konyhában van, amit hozott neki. A barátnője szerinted Carol? – a hangokból ítélve, és a kis fénycsíkból következtetve a folyosóról hallatszik be a diskurálás. Úgy teszek, mint aki még alszik, de már kezd derengeni, hogy mi történhetett. Bejöttem este hozzá, és itt hagytam a sütit, de addig már nem jutottam el, hogy haza is menjek. A kórházban maradtam volna? Ki fognak nyírni, de még túl tompán járnak az agytekervényeim, és nem akarom megerőltetni őket, ha nem muszáj.
- Szerintem igen. Délután veszekedtek is. Tudod, hogy megy ez a pároknál. Aggódik, és bent marad. Nem róhatjuk fel neki. Milyen édesen alszanak. Menjünk ki… - az ajtó be is csukódik, és megint csend telepszik a szobára. A hófehér falak a félhomályban inkább szürkének tetszenek, de nem is gond, mert nem akarok egy darabig napfényt látni. A fejem lüktet, és a bal felem lezsibbadt. A vállamat ki kellene roppantani, de nem merek megmozdulni, így kicsit arrébb csúsztatom a fejemet, és felpillantok Joel arcára. Csukva van a szeme, és meleg lehelete az orrnyergemet csiklandozza. Mikor tett maga mellé? Emlékeim szerint ülve aludtam el, kicsit előregörnyedve, de biztosan nem mellette feküdtem le. Nem mertem volna hozzábújni, most mégis itt vagyok. Az ágy nem olyan nagy, de így kényelmesen elférünk. Féltem, ha szorosabban simulnék hozzá, akkor fájdalmat okoznék neki. A takaró alól kiemelem a karomat, és a kézfejemmel érintem meg az alkarját. A sérülései még így is jól látszódnak. David kegyetlen volt, és beszari is. A találkozásunk utolsó mondatfoszlányai jutnak eszembe, miközben szüntelenül őt figyelem. Miért érdekli, hogy hozzámegyek az exemhez? Miért akarja mindenáron megakadályozni? Hát nem érti meg, hogy éppen őt akarom megvédeni a bajtól? Nem lennék képes még egyszer végigcsinálni ezt, ha valakinek bántódása esne mellettem. Amy, és apa is sokat jelentenek, és a szavaiból kihozva a véletlen balesetek bármikor előfordulhatnak, ha szembeszállok vele. Joel nem veszi komolyan, ami vele történt. Az állán húzom végig, szinte alig érintve a mutatóujjamat. A tenyerembe fogom az arcélét, és szomorúsággal telik meg a tekintetem.
- Nem akartam fájdalmat okozni neked. – suttogom a szavakat, aztán mielőtt még felébredne, elhúzom a kis kacsómat, és a mellkasára fektetem, de csak nagyon óvatosan. Hozzábújok, de ügyelek rá, hogy ne legyen túl kényelmetlen, és a hátamon is maradjon takaró. Túl könnyű ebben a védőbuborékban lebegni. Ez a férfi lesz a vesztem, és már késő lenne visszafordulni, mert zsákutcába kerülnék. Beleestem, és félek, hogy a rabja leszek. A szemhéjaim elnehezülnek, és hamarosan ismét álomországban kötök ki, de végre megint minden jó, és kellemes. A rémálmok elkerülnek, és Joel mellett biztonságban érzem magam.

A hajnalban való felébredéssel együtt kellett volna távoznom, mert ha újra felkelek, és ő is fent lesz, akkor nem biztos jó, ha szóba elegyedünk. A tegnapi nap megviselt mindkettőnket, bár fizikai értelemben ő sérült, de lelkiekben meg én merültem ki, hogy állandóan ellene megyek, és két értelmes szót nem tudunk váltani egymással. Nem is kellene, de ez már egy másik kérdés. A tegnapi fene nagy elhatározásom, hogy távol maradok tőle, addig tartott, amíg a konyhába nem kerültem, és be nem adtam apait és anyait bele a főzésbe. A sok kaja még most is megvan, és nem fog éhen halni Joel, ameddig a kórházban tartózkodik. Eredeti terveim szerint leadtam volna az ételt, és elhúztam volna a csíkot, de ebből az lett, hogy egy kis időre leültem az ágya mellé, és elnyomott az álom. A fáradtságot már megszoktam, mert a munkámmal járt, de most még meg is terheltek. David és az eljegyzés járt a fejemben, meg az a nyamvadt házassági szerződés. Végig se olvastam, és talán pont ezt akarta elérni. Mi lesz, ha az éttermem megy rá, és nem tudom visszaszívni? A gondolatok és a bajok az álmaimba is beleszövődtek, és annyira lekötöttek, hogy kissé ijedten ébredtem meg, de amikor felnyíltak a szemeim, akkor megláttam Joel kéklő szempárját is.
- Szia… - nyöszörögve fúrtam bele az arcomat a kórházi hálóingjébe, és elbújtam a világ elől. Már világos volt, és a redőnyön keresztül is besütött a nap, ami azt jelenti, hogy sikerült komplett az egész éjszakát vele töltenem.
- Nincs mit, bár a többi étel a hűtőben van a nővérpultnál. – motyogtam a vállába, aztán megint felpillantottam rá.
- Te raktál magad mellé? – érdeklődtem kissé elpirulva, hiszen nem itt aludtam el, és nem hinném, hogy egy kórházi dolgozó még fel is segített volna a beteg mellé az ágyba. Észrevétlenül húztam el a kezemet a mellkasáról, de még mindig túl közel voltunk egymáshoz, és a tekintetem az ajkain állapodott meg.
- Szerintem mennem kellene. – nyeltem egy nagyot, és hamar kiszáradt a szám, mert olyan gondolatok kerítettek a hatalmukba, amikre már régen nem szabadott volna gondolnom. Más férfi felesége leszek, és úgysem lehet közöttünk semmi. Nem akarom még jobban megnehezíteni a helyzetünket, és az elválást sem.
- Amy vár... – micsoda hülye kifogás, hiszen egész éjszaka elvolt nélkülem, sőt a lakásom talán már egy disznóólhoz hasonlít, de ez most nem számított. Nagy nehezen felemelkedtem, és a két alkaromon megtámaszkodva figyeltem őt. Szótlanul mértem végig, aztán kimásztam mellőle, és megigazítottam a felcsúszott felsőmet.
- Jobban vagy? – nem udvariasságból kérdeztem rá, bár egy kicsit nem idevalónak éreztem magam.
- A doktornővel váltottam néhány szót tegnap, és ha nem lesznek rosszak a röntgen eredményeid, akkor napokon belül hazamehetsz. – szelíd mosollyal az ajkaimon fordultam el tőle, hogy felvegyem a székről a táskámat, így sikerült behajolnom előtte.
- Biztosan várod már, hogy újra Seattle-ben legyél. – fordultam meg a tengelyem körül, hogy szembe legyek vele ismét. A táskát a vállamra helyeztem indulásra készen. Olyan furán hatott rám ez az este, de minden tekintetben megnyugtatott egy kicsit a jelenléte, még ha erről nem is kellett tudnia.
- Beküldjem az orvost, vagy… - mutattam az ajtó felé a vállam felett. Tanácstalan, és zavarodott voltam a tegnapi veszekedésünk óta. Hát tényleg ennyi volt?

Mit vártam, hogy visszatart? Igazából ez lezárása volt a kettőnk közötti viszonynak. Június közepe van, és nekem két hónap múlva oltár elé kell állnom a leendő polgármesterrel. Politikus feleség leszek, és mellette a világ legboldogtalanabb asszonya, aki másért van oda. Joel vajon igazat mondott? Nem hiszem el, hogy mással nem feküdt le, de ha mégis…a pillantásom az övébe fúrom, és egyértelmű a búcsúzkodás szekunduma. Itt kell pontot tennünk a kapcsolatunk végére, hiszen ami el sem kezdődött, az nem is létezhet. Fejben lejátszani egy viszonyt pedig abszurd, és még a romantikus képzelgéseimen is túltesz. A ragaszkodásom alaptalan, és bármennyire is jól telt az elmúlt nyolc hét, vége. Keres magának egy szőke bigét, akit legközelebb meghág a liftben, és azt is elfelejti, hogy valaha közünk volt egymáshoz.
- Vigyázni fogok. Ég veled Joel. – a mosolyom lemondó, halovány utánzata annak, amit képes lennék adni neki. Szótlanul bólintok egyet, és még egyszer körülnézve a szobában hagyom el azt. Az ajtó halkan csukódik be mögöttem a történetünk utolsó lapjával együtt, amint a könyv végére érünk.

Amy képtelen elhinni, hogy megtette. Az alvó férfit figyeli maga mellett, meg a szétdobált ruhákat. Chloe nagyon fog haragudni rá, amiért megint keresztbe tett. Mark még az igazak álmát alussza, de ő már nem bírja lehunyni a szemét. Inkább csendben figyeli őt, és a jövőjét. Ez a férfi a gyerekének az apja, és megint abba a hibába estek bele, hogy engedtek az egymás iránt érzett vonzalomnak. Lassan simít végig a hasán, és egy mosollyal adózik az égieknek. Néha a legnagyobb hibákból lesznek a legjobb dolgok. A picit megfogja tartani, és talán, ha készen áll rá, akkor Markkal is megosztja a nagy hírt. Túl törékeny, és friss, ami kettőjük között zajlik. A tündérmeséket nem róluk írták, de nem feltétlenül kell elutasítania sem. Adhatna neki egy esélyt, és meglátná, hogy mi sülne ki belőle. A lényeg, hogy valahogyan meg kell magyaráznia ezt az estét a barátnőjének, elvégre az ő háza, és a két férfi holmija immár itt áll. Vajon mennyire hozza kellemetlen helyzetbe Chloet, ha áthozatta ide Joel cuccát is a hotelből? Megpróbálja felhívni őt, de csak a hangposta jelentkezik be. Biztosan nála van, így nyugodtan alszik vissza.

- Chloe szívem ébresztő… - teljes a káosz, sötétség van. Az érzékeim nem állnak össze a világ dolgaival, és nem tudom, hogy mi történhetett. A fejem megbillen, és csak homályos foltokat látok néhány pislantás után.
- Chloe… - a hang ismerős, és visszataszító is egyben.
- Tessék? – nyöszörögve térek magamhoz, és a kép, ami fogad a legrosszabb rémálmom kivetülése. David áll felettem, barna övcsatja a szememmel van egy magasságban, amíg le nem hajol hozzám. Hirtelen ragadja meg az államat, és fordítja maga felé. Kéklő íriszeim még nem fogják fel az egyértelműt.
- Hol vagyok? – érdeklődöm színtelen hangon, a smirglipapír is dörzsöltebb, mint az én reszelős hangtónusom.
- Az most nem számít. A kérdéseket én teszem fel. Mit kerestél a kórházban a doki mellett? Le kellett volna zárnod Chloe…de megint semmibe vetted a kérésemet. Hát minek írtuk alá azt a nyamvadt szerződést? – a barna íriszek mélyén még mindig hiányzott valami…ijesztően sötéten fénylettek, mintha két üres valamibe néztem volna bele. Davidben már nem voltak érzelmek, vagy nagyon mélyen elfojtotta őket.
- Semmit. – nyalom körbe a kiszáradt ajkaimat, és végre körül tekinthetek. Vezetékek, csövek…egy alagút. A rémálmom jut eszembe Kubában, és a szívem nekilódul.
- Hazudsz némber. – megremeg az álarca, de még próbálja megőrizni a hidegvérét. Egy kést ránt elő a nagy semmiből, és a nyakamhoz tartja.
- Nem akarlak bántani, mert szükségem van rád. Ne kényszeríts arra, hogy ártsak neked…bár egy kis lecke nem ártana, nem gondolod?  - a pupilláim kitágulnak, és nem merek levegőt venni sem. Óvatosan húzza végig a penge élét a bőrömön, felsértve ezzel, majd megérzem a meleg vért, ahogyan végigfolyik a nyakam peremén.
- Idehallgass, most csak egy kis leckét kapsz, de több figyelmeztetésem már nem lesz… - suttogja a fülembe. Mentolos leheletétől a hányinger kerülget, de ami még rosszabb, hogy benyúl a felsőm alá.
- Annyira hiányoztál… - csókkal bombáz, miközben szépen lassan lehámozza rólam a felsőmet, és nem tudok ellene semmit tenni…

Remegve megyek felfelé a metrómegállóból. Az időérzékemet totál elvesztettem, és a nyári hőség ellenére minden porcikámban reszketek. Az agyam nem dolgozza fel a képeket, de az emlék örökre belevésődött a fejembe. Céltalanul bolyongok a vakító napsütésben. Halálsápadtan állok meg az egyik újságos bódé előtt. A tekintetem megakad az egyik lapszámon, de ami még ijesztőbb az a dátum. Vasárnap van. A legutolsó emlékem, mielőtt….a kórházban voltam Joelnél. Könnyek égetik a szemem, de nem gondolok a két combom közötti fájdalomra. Velem nem történhet meg. Hogy eshetett ki három nap?
- Kisasszony jól van? – érdeklődik a bajszos újságeladó. Még magam se tudom, hogy vagyok. Szétestem. Megszentségtelenítettek.
- Nem. – idegenül cseng a saját hangom is, amikor megszólalok, és otthagyva a férfit a Central Park felé veszem az irányt. Joelt már kiengedték…David…Amy….Leülök az egyik padra a hatalmas tölgyfa árnyékában, és a tenyerembe temetve az arcomat halkan sírok fel. Nem törődök a fizikai fájdalommal, mert a lelki sérülések sokkal mélyebbek.

Az időérzékemen kívül immunis vagyok a világ történéseire is. Nem érdekel, hogy hány ember megy el mellettem, kik néznek meg, kiknek nem tetszhet, hogy itt ülök. A történtek mélyen belém ivódtak, és nincs olyan dolog, ami kizökkentene most ebből. A sírás egy idő után abbamarad, és csak bámulok előre. A farmeromat úgy, ahogy visszatornáztam magamra, de a kék felsőmtől undorodom. Az illata még mindig érződik rajta. Belém élvezett. Reszket a két kezem, amikor valaki, vagy éppen valakik megállnak a közelemben, és sugdolózásba kezdenek, majd az egyik egyenruhás nő jön oda. Felpillantok rá nedves szempilláim alól, és hiába sugároz megnyugvást felém…a barna szempár Davidre emlékeztet. Kissé ökölbe szorul a kezem, amikor bemutatkozik, és a kórházat említi. A két legrosszabb dolog.
- Igen, én vagyok. – jegyzem meg halkan, de munkál bennem a tehetetlenség, és a kiszolgáltatottság. Eszem ágában sincs rendőröknek vallani, hogy mi történt velem az elmúlt…hetvenkét órában! A kórház az utolsó helyszín, ahova önszántamból mennék, de ha nemet mondok, akkor erőszakkal visznek be, így bólintok egyet, és megfogva a nő kezét állok fel. Az ölem hasogat, és a gyógyulási idő sem telt el a műtét óta. Véreztem az aktus után, de Davidet ez sem hatotta meg. A rendőrautóig lassú tempóban haladunk, de végül beültetnek hátra, és a koromat kérdezgetik, meg hogy merre lakom. Nem válaszolok semmire, mert nem akarok beszélni a történtekről. Egy fél óra múlva a St. Elisabeth Hospital előtt állunk meg, és kisegítenek, de innentől kezdve már nem vagyok hajlandó segítséggel haladni. Magamba zárkózom, és a nővérpultnál sem mondok semmit, amíg el nem vezetnek egy vizsgálóhoz. A függönyök mögött a szokásos fehérség vár. Édesanyám halála jut eszembe, és az utolsó hörgése. Nem akarok itt lenni. Leültetnek, és tájékoztatnak róla, hogy dr. Smith nemsokára itt lesz. A percek telnek, és végül egy a negyvenes évei közepén járó férfi lép oda hozzám biztató mosollyal az arcán.
- Chloe, ugye? Megnézhetem a nyakát? – felnézek rá, kék íriszeimben semmi jele az életnek, a csillogás megszűnt. Ismét csak bólintok, mintha már előre begyakoroltam volna minden mozdulatot. A hajamat félretűri, és megpillantja a vágást.
- Megvágták? – hát megint ez a kérdez-felelek játék. Szótlanul bámulok előre, így nem erőlteti a kommunikációt, és letisztítja, majd bekeni. Nem volt mély, mert nem akart megölni..egyelőre. Felszisszenni se merek, csak rezzenéstelenül tűröm, amíg ellát.
- Történt még magával valami? Bántották? – határozottan megrázom a fejemet, de a függönyt elhúzzák, és a legjobb barátnőm áll velem szemben.
- Chloe… - sápad el, de még annyi életerőm sincs, hogy viszonozzam a köszönést, vagy minek is mondjam ezt. Az orvossal összenéznek, majd magamra hagy Amyvel. Egy szakadt pólóban ülök, több napos farmerban, a hajam kócos, de az igazi és mély fájdalom a tekintetemben ül ki. Odajön, és egyből átölel. Hiányzott, ehhez kétség sem fér. Az ismerős karok közé bújok, és bármennyire is lealáz az érzés, de sírva fakadok. Csitítgat, de nem használ semmit. Nincs, aki megvigasztalhat ezek után. Üres vagyok, egy lefolyó, nem marad meg semmi bennem. Nem kérdez, csak ölel.

Dr. Smith gyanakszik, és ezt a folyosón álló rendőrökkel is megosztja, a közelükben két férfi áll.
- A nyakán tettlegességre utaló vágás van, amit késsel okoztak. Nem olyan mély, de a viselkedéséből arra következtetnék, hogy más..tudják… - nem mondja ki, de Cortez rákérdez.
- Megerőszakolták? – az orvos bólint, és ott is hagyja a rendőröket.

- Chloe mi történt? – búgja a fülembe megnyugtató hangon Amy. Olyan könnyű lenne neki beismerni, amin keresztül mentem, de a gát nagyobb bennem. David elérte a célját. Inkább továbbsírok, míg már reszketek, és a barátnőm tanácstalan lesz. Hogyan is segíthetne?
- Haza akarok menni. – nyögöm ki órák óta tartó hallgatás után, mire összeér a tekintetünk.
- Hazaviszlek, ígérem, de… - hevesen megrázom a fejemet. Nem fogok beszélni. Felállnék, de a két combom között észreveszem a megszáradt vért, és felkavarodik a gyomrom. Annyi időm van, hogy elhajoljak, és a padlóra adjam ki a gyomrom tartalmát. Egy nővérke rohan oda, de eltolom, csak a zsebkendőt fogadom el tőle. Gyűlölöm a kórházat, gyűlölöm az életemet. A hisztérika kezd kibontakozni rajtam. Nem érdekel, hogy a barátnőm észrevette a foltot vagy sem, de felállok, és elindulok mellette. Többen megbámulnak, és amikor elrántom a függönyt földbe gyökerezik a lábam. Joel és Mark állnak a folyosón. A mélykék szempárba fúrom a sajátomat. A pillantásától reszketni kezdek. Nem kell mondanom semmit, mert úgyis tudja, mi történt. Nem vagyok ehhez elég erős. Reszketve indulok meg a kijárat felé, elhaladva mellettük. Nem kell a nézőközönség. Hát nem gyaláztak meg eléggé az elmúlt három napban? A szívem után mi kell még, a lelkem?

Űzött vadként célzom be a kijáratot, hogy minél előbb elhagyhassam az épületet. Nem akarom a szúrós fertőtlenítőszagot, a fehér falakat látni, érezni, szagolni. Nem akarok azonosulni egy megtört nővel, miközben tudom, hogy mi történt velem, és ez ellen nem tehetek semmit. Összenyomnak a falak, a ki nem mondott kérdések, melyre a környezetem választ vár. Hogy mondhatnám el nekik, ami az alagútban történt? Nem merem lehunyni a szememet, mert félek, hogy visszatérek oda, és soha nem fogok felébredni a rémálomból, bár jelenleg a saját életem is annak számít, mert a képek szüntelen bevillannak a leggaládabb módon. A testemen még érzem meleg bőrét, a fülemben még hallom kéjes nyögését. Magamban őrzöm…elkap a hányinger újabb hulláma, de Joel lép elém, mielőtt még a szabadságot jelentő nyílászárón kimehetnék. Nem akarok ránézni, mert az előbbi tekintete is azt sugallta, hogy tudja, mi történt. Joel volt az a férfi, akibe bizalmat fektettem, megengedtem neki, hogy megvizsgáljon, hogy David után magához öleljen, de most…mocskosnak érzem magam. Megszentségtelenítették a testemet, és elvették az önbecsülésemet. Elvettek tőlem valamit, amit már soha nem fogok visszakapni. A hangja rezgésként ér utol, és a fülemben cseng vissza a kérdése, hogy bízok-e benne. Jelenleg saját magamban se bízok, nemhogy benne. Meg akarok fürdeni, addig akarom a bőrömet nyúzni, amíg meg nem szabadulok David illatától. El akarom égetni a ruháimat, és vissza se nézve elhagyni a várost. A kérése nem lep meg. Orvos, az a teendő, hogy…de nem szeretném, ha valaki hozzám érne, ha közszemlére tennék, hogyan is jártam. A sírás kerülget, és a szememben csillognak az el nem sírt könnycseppek még. A keze után kellene nyúlnom, de nem mozdulok a helyemről. Érzem, ahogy összeszorul a nyakam körül a hurok, és nem jön ki hang a torkomon. Nem szólok, csak átölelem magam védekezően, és végre kéklő lélektükreimet ráemelve szólalok meg.
- Megöl….megöl, ha nem teszek eleget a kérésének. Én nem akarom, hogy miattam…  - kissé összemosódnak a szavak, és alig bírok beszélni, így még egy lépést is teszek hátrébb. A barátnőm közelségét érzem, de most az sem segítene rajtam.
- Nem szeretném, hogy hozzám érjenek, le akarok fürdeni, én csak felejteni akarok. Fel akarok ébredni ebből a rémálomból Joel… - megállíthatatlanul potyognak a könnyeim, és kezdek hisztérikussá válni. Mindenkiben az ellenséget látom.
- Nem akarok ellene vallani, mert Amy…te…apa. – az ajkamat harapdálom, mert megőrülök, ha nem mozdulhatok meg. Erősen szívom a fogam közé az alsót, így kiserken a vérem, és lenyalom, de mindvégig remegek.
- Segíts Joel, hogy elfelejthessem a rémálmomat…így nem tudok élni. – össze fogok törni, de annyi erőt még érzek magamban, hogy kinyújtsam felé a jobb karomat, és összefűzve az ujjainkat közelebb lépjek hozzá. Minden igyekezetem suta, és a remegés miatt majdnem összegabalyodik a lábam is. Törölje ki a fejemből a történteket. Erősen kapaszkodom belé, mintha megválthatna, mintha gyógyír lehetne megtört lelkemre. A mellkasához bújok, miközben szorosan, szinte már akaratosan fűzöm össze a kezünket. Ha lehetne egy védőburokban létezni, akkor csak ez lenne a kívánságom. Joel illata kúszik fel az orromba, miközben elengedem a meleg tenyerét és tőle várom, hogy csillapítsa a fájdalmamat.

A kérése nagy dolog, mert nekem kell bemennem a külön vizsgálóba, hogy aztán levegyék a kenetet. Nem állok készen arra, hogy lelkileg végigcsináljam a tárgyalást, a feljelentést, a kihallgatást. Daviddel szembenézni kész öngyilkosság lenne a részemről, viszont akkor soha nem fog békén hagyni, ha nem lépünk. Még most is képes vagyok mérlegelni, miközben a térdeim remegnek, és Joel karjai közé menekülök. Az életnek nem kellene ennyire rossznak lennie. A kórház után haza kellett volna mennem, Amyvel diskurálni a babáról, és lezárni azt a férfit, aki most is vigasztal. Miért benne látom a lehetséges megmentőt? Végeztünk, mindenesetre lezártuk három nappal ezelőtt. Ezt mondogattam utána annak a féregnek is, de nem hallgatott rám. Nem hitt nekem.
- Én…én nem akarom.. – csuklik el a hangom, és esetlenül állok a karjai között, mintha itt nem történhetne velem semmi rossz. Elmúlna az összes bajom, de nem lesz így. Erőt veszek magamon, amikor meghallom Amy kérlelését is, aki Mark mellett ledöbbenve áll.
- David…megint bántott? Én azt hittem, hogy csak véletlenül akadtatok össze, és a tánc a fogadáson… - mérhetetlen fájdalom ül a tekintetében neki is, hogy nem figyelt rám eléggé, de nem mer egyelőre közelebb lépni, mert még nem mozdultam el Joel közeléből. Odafordítom a fejemet, és a könnyeken keresztül bólintok. A szája elé kapja a kezét, miközben Mark nem érti, hogy mi történt. A nővérke megáll mellettünk, nem erőszakoskodik, csak arra várnak, hogy döntsek. Még egyszer feltekintek Joel szemébe, és a beleegyezésemet adom. Eltávolodom tőle, és követem az idősebb hölgyet a hármas vizsgáló felé…
A percek csigalassan telnek, de végül becsukódik mögöttünk az ajtó, és a kíváncsi tekintetek kint maradnak.
- Marla vagyok, Chloe. Ha szeretné, akkor leülhetünk egy kicsit. Nem sürgetem, ha készen áll rá. – mosolya biztató, a szánalom legkisebb jele nélkül cselekszik. Esetlenül állok az ágy és az ajtó között. Még kihátrálhatok, még elmenekülhetek, de helyette kigombolom a nadrágomat, és letolom aztán. A bugyim még véres, hiszen nem tudtam cserélni, így odabotorkálok a vizsgálóasztalig.
- Megpróbálok gyorsan végezni. – húzza fel a kesztyűt, én meg megsemmisülten fekszem fel, és sírással csinálom végig a kenetlevételt. A fájdalmat meg sem érzem, inkább csak kényelmetlen egy bizonyos pontig.
- Mindjárt kész vagyunk.  – érzem a hangján, hogy mélyen meg van döbbenve, és hezitál is.
- Chloe…nem szívesen tenném meg, de behívnék egy nőgyógyászt. Természetesen dr. Hastingset…rendben? Viszonylag fiatal, és ő is roppant kedves, de van itt más is.. – a frászt hozza rám, és a zokogástól kisírt szemekkel esek kétségbe. Hamarosan egy fekete hajú, a harmincas évei végén járó nő lép be, fehér köpenyben.
- Emma vagyok, Chloe…ígérem nem fogom bántani, csak Marla szólt, hogy nézzem meg én is. Rendben? – látja a rettegést a szememben, így egy kis ideig vár, aztán leül a kis székre, és szemügyre veszi a két combom közét.
- Itt fáj, ha megérintem? – kissé összerándulok, és nem is nagyon folytatja, aztán elfordul, és egy törlőkendőt vesz elő.
- Segítek lemosni. Volt mostanában nőgyógyászati műtéte? – csak bólintok, és várom, hogy vége legyen. Mindenki nagyon tapintatos, és figyelmes velem.
- Hozatok fel normális fehérneműt, és egy másik farmert is, ha szeretné… - nem bírok megszólalni, így Marla segít felállni, és átvezet egy öltöztető terembe.
- Nagyon ügyes volt Chloe…behívjam a barátnőjét? – nem akarok egyedül maradni, így nem ellenkezem, és tényleg pár percen belül már Amy van mellettem.
- Segítek lezuhanyozni, rendben? – remegve adnak át egyik kézből a másikba. Amy nem mond semmit, és nem is kérdez, csak gondoskodik rólam.

- Joel válthatnánk néhány szót? – áll meg dr. Hastings a férfi mellett. Már nem egy konferencián vettek részt közösen, és egy ideje ismerik egymást.
- Marla nem volt benne biztos, de behívott, így ránéztem én is Chloe-ra. A műtéti heg az alhason be vagy gyulladva, a szeméremajkak igen duzzadtak. A legrosszabb mégis..attól tartok ilyet még nem is láttam eddig. A két belső combon kisebb vágási nyomok látszanak, mintha meg akarta volna valaki jelölni, és ez kiterjed a hüvely első felére is. Vélhetőleg késsel csinálták. Felírok neki krémet és egy nyugtatót is. Borzalmas állapotban van. Jobban örülnék egy másodvéleménynek is, de mégis a heg jobban aggaszt, mert alig pár hetes, és a sebfelület nem szép jelenleg. A kenetet levettem, és el is visszük elemzésre. Remélem tudtam segíteni. – érinti meg a vállát, és megy is a dolgára.

Nem szembesültem még az igazi sérüléseimmel. Úgy tekintek magamra, mint egy film főhősnőjére, aki borzalmas élményeken megy át. Kívülálló leszek a saját történetemben, de egyelőre nem megy az, hogy belegondoljak az erőszakba…még magamban is félek kimondani. Amy mellettem van, és levetkőztet, de a látvány az arcára van írva. Megint sírva fakadok. A zuhanyzóba vezet át, de nagyon óvatosan, és egy szivaccsal, meg egy tusfürdővel tér vissza. Alig bírok megállni a két lábamon, így oldalról ő lesz a támaszom. A terhessége ellenére nem panaszkodik, csak segít, míg oda nem érünk, hogy ténylegesen víz érjen. Az erős vízsugár fájdalmasan éri a bőrömet, és a combomon éget is. Most fordítom ki, és mikor meglátom a vágásokat nem bírom visszatartani a hányást. Okádok, és sírok felváltva, majd a sarkaimra ülök le. Nem hallom a nevemet, és semmit sem. A víz szüntelenül csöpög végig rajtam, miközben már ketten állnak felettem, és azt kérdezik egyfolytában, hogy jól vagyok-e. Nem, nem vagyok jól a kibaszott életbe! A zuhanyzás elhúzódik, mert addig masszírozom erősen a szivacsot a mellemhez, míg ki nem serken a vérem. Nem akarok arra gondolni, hogy a keze a keblemen pihent. Újabb sírógörcs, aztán sikerül kiszedni onnan, a doktornő elhadar valamit, de nem figyelek a párbeszédre. Felöltöztetnek, megszárítják a hajamat, és kapok két pirulát is. Lenyelem, még víz se kell hozzá. Öntudatlan állapotba akarok kerülni, ahol nem érzek semmit. A hazamenetel alatt végig szótlan vagyok, csak néha emelem rá kék íriszeimet Joelre, meg Markra. A legjobb barátja nem akar kontaktba kerülni velem, de feltűnően Amy kezét szorongatja. Ennél még ez is sokkal jobb.

Már nem emlékszem, hogyan kerülök ágyba, csak lefektetnek, Amy behoz egy bögre teát, és befekszik mellém. Az ölébe húzza a fejemet, és elmeséli, milyen babaruhákat tervez. Terelni akarja a témát, de az agyamat nem bírom kikapcsolni. Elalszom, és a következő huszonnégy óra ki is esik. Néha bejön valaki, azt hiszem apát is hallom, énekel nekem. Anya altatóját dúdolgatja a fülembe, és biztosít arról, hogy már senki nem érhet hozzám. Néha Joelt érzékelem, de ő nem sok időt tölt velem. Távolságot tart, akár a barátja. A nappal éjszakába fordul, és még mindig nem vagyok hajlandó enni. A gyomrom küzd, de lassan már annyira összeszűkül, hogy nem is fogja követelni az ételt.
Sikítok…verejtékben úszva ébredek. Apa és Amy is egyszerre vetődik rám. A telefonomért nyúlok, és elolvasom, amit kaptam, de túl kába vagyok, hogy felfogjam az értelmét. Másnap reggel kirántgatnak az ágyból, és megkérnek, hogy csatlakozzak a kis csapathoz. Furának kellene lennie, hogy Joel abban a konyhában eszik, ahol apával főztem, vagy éppen anyával terítettem meg az ünnepi asztalt. Az ételtől fintorba fordul a szám, de apa hajthatatlan, és pár falatot kikészít. Úgy érzem magam, mintha megint kislány lennék. Óvnak a szeretteim, de nem értik meg, ami belül játszódik le bennem. A rendőrség járt nálunk, de én nem vagyok hajlandó nyilatkozni a témában. David ellehetetlenített, és rettegek tőle. Bárhol felbukkanhat. A kórházat is egyedül hagytam el, és három nap esett ki az életemből. A reggeli szeánszot egy kopogás szakítja félbe. A villával turkálok az omlettemben, amikor két nyomozót kísér be apa, és mindketten velem óhajtanak beszélni. Még szerencse, hogy ülve maradtam, mert olyan hírt közölnek, ami mindenkit lesújt, csak én vagyok furcsamód érzéketlen…mármint csak azt hiszem.
- A Memorial Cementeryben találtak rá? – szólalok meg, és ekkor az összes szempár rám szegeződik. Az egyik férfi bólint.
- Honnan tudta? – jön az evidens kérdés, amikor magam elé bámulva folytatom.
- Tegnap este üzenetet kaptam tőle. Engem várt. Elisabeth Storm-Ward sírjánál. Azt írta, ha nem jelenek meg, akkor baj lesz. – a könnyek maguktól indulnak el.
- Miss Ward… - a másik leinti, hogy maradjon csendben.
- Az édesanyám sírjánál most én feküdnék holtan, ha tegnap elmegyek. Tudja, hogy mivel tartson sakkban. Meg akar ölni, mert nem sikerült neki három nappal ezelőtt.. – elcsuklik a hangom, és most kezdem el mesélni, hogy mi is történt kettőnkkel odalent az alagútban.
- Elrabolt, aztán megfenyegetett. A szeretteim életével jött, ha nem írom alá neki azt a nyamvadt szerződést. Kell neki egy kirakat feleség. Én kellettem neki, mert állítólag még mindig szeret. – most már a könnyeimmel küszködve pillantok a többiekre is, akik eddig még nem hallották ezt.
- Hogy szerethet egy olyan ember, aki késsel vágja el a torkomat, és…és…megerőszakol. – szitokszavak ezek az én számból, de kimondom végre.
- David Gallagher nem nyugszik, amíg nem kaphat meg. Képes volt ölni…ártani olyanoknak, akik fontosak nekem.. – tekintek Joelre, aztán lehajtom a fejemet, és a nadrágomat húzogatom.
- Meg fogjuk védeni. – magabiztosan állítja az egyik nyomozó, és a másik rá is kérdez arra, amiért jött.
- Felvehetjük a vallomását Miss Ward? – halkan bólintok, és amint leülnek mesélni kezdek a kapcsolatunkról, a bántalmazásokról. Apa agresszióját idáig érzem. Nem bírom abbahagyni, de érzem, hogy kezdek kiürülni is. Végül a menekülés részleteiről számolok be, de aztán akadnak homályos foltok is. Egy óra múlva elégedetten távoznak, de én csak rosszabbul érzem magam. Nem könnyebbültem meg…még rám törheti az ajtót. Amy megkérdezi, hogy szeretnék-e valamit, de megrázom a fejemet, és szédelegve állok fel, hogy elinduljak a szobám felé. Joel mellett elhaladva azonban mélyen a szemébe nézek.
- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe. – elindulok felfelé, és amint felérek az ágyra leülve a térdeimet felhúzom, és zokogásban török ki. Jól esne, ha még anya élne…kell lennie valami vigasznak.

Az egész vallomás és annak felvétele megviselt, mert újra át kellett élnem az elmúlt két év legrosszabb pillanatait. Még most sem tartom a legjobb ötletnek, hogy ország és világ elé tárják a magánügyemet, de ha másképpen nem tudják elkapni Davidet, akkor ebbe is bele kell mennem. Cseppet sem érzem magam biztonságban a történtek óta, még úgysem, hogy mellettem van az apukám, és Joel is. A félelem nem apad, csak napról napra növekszik, hiszen soha nem tudhatom, hogy mikor találom szembe magam vele ismét. Az éttermem megnyitása, és az életem eddigi nagy kérdései háttérbe szorultak. Nem bírok arra koncentrálni, hogy sikeres üzletasszony legyen belőlem, vagy, hogy a nem létező kapcsolatomon elmélkedjek Joellel. Túl sok minden ért, és a legelső, hogy megszabaduljak a démonjaimtól. A rémálmok egy ideig még jelen lesznek, ahogyan a mocskosság is, amit a testemen érzek. Akárhányszor a zuhany alatt állok, megelevenedik előttem az emlékkép, és elfog a rosszullét. Fel se fogtam a valós következményeit az erőszaknak. Ha nem veszem be az eseményutáni tablettát, akkor lehet már megfogant volna a gyermek, mely nem egy bimbózó románc eredménye lett volna, hanem egy rémálomé. A fizikai fájdalmat elnyomta a nyugtató hatása, és másfél napig szinte csak aludnom kellett. Mára azonban beláttam, hogy sokáig nem maradhatok így, mert ez egy átmeneti állapot. Hibásnak érzem magam, hogy nem vetettem már hamarabb véget a huzavonának a dokival, mert így nem bánthatta volna őt az őrült exem. A múltammal járó sötét foltok, és a velem járó gondok soknak bizonyultak, ennek ellenére még mindig a házban tartózkodott, és nem értettem az miérteket. Melyik férfi tartana ki egy olyan lány mellett, aki csak egy futókaland volt számára? Még annak se mondanám magamat.

A bocsánatkérésem után a szobám felé veszem az irányt, mert újabb síróhullám fog rám törni. Az ágyra huppanok le, és a papucsomat lerúgva a két talpamról, felhúzom a térdeimet, és ráfektetve az államat küzdök a könnyekkel. Előre és hátra hintázok egy kicsit, miközben az ajtót bámulom, némán zokogva. Hamarosan halk kopogás szakítja félbe a magányomat, és engedélyt adok a belépésre. Joel jelenléte meglep, de nem ellenzem, hogy itt legyen. Halkan figyelem a mozdulatait, ahogyan becsukja az ajtót maga mögött, és leül mellém. Rápillantok, és a könnyekkel áztatott szempilláim alól bizonytalanság csillan fel. Átkarol az egyik karjával, és közelebb húz magához. El kellene löknöm? Nem akarok harcolni az érzéseim ellen, mert egy ideje már többet érzek iránta, mint amit ő képes lenne viszonozni. Két karommal átfogom a derekát, és a vállára hajtva a fejemet hullnak igaz gyöngyeim tovább, amíg már képtelen vagyok újabb könnycseppeket kifacsarni. Eláztatom a pólóját, de türelmesen vár, és nem sürget. Nem beszélünk, mégis érzem, hogy mellettem van. A szipogás egy idő után abbamarad, de az ujjammal erősen marok bele az anyagon keresztül is a bőrébe.
- Köszönöm, hogy itt vagy most. Nem szerettem volna, hogy így láss. Összetörve, mint egy kislány, de mégis maradtál. Davidet meg se kellett volna ismerned, mert az én szennyem. Az én múltam. – felpillantok a mélykék íriszekbe, és most először nézem meg jobban a kelleténél. A bennük rejlő érzéseknek inkább nem adnék nevet, mert félek, hogy félreértem, és újabb tévhitekbe ringatom magamat. A tenyerem ösztönösen simul rá az arcára, és a sérülései ellenére is az egyik legvonzóbb férfinak tartom, akit valaha ismertem.
-  Nem tudok elég hálás lenni neked, hogy mellettem álltál. Megtanítottál újra bízni, és a veszekedéseink ellenére nagyon jó embernek tartalak Joel. Tudnod kell, hogy… - nyelek egy nagyot, és a nedvességtől csutakos ajkaimat lenyalva bent reked a szó. Nem mondhatom ki, hogy kedvelem, hogy a kimondott szavakkal ellentétben vele akarok lenni, mert nem lehet. Félig lehunyt szemhéjakkal lehelek egy szűzies csókot a szirmaira, de nem adok folytatást, egy másodpercig tart, és máris a vállának döntöm a homlokomat.
- Mellettem maradnál, amíg nem alszom el? – nem akarok magyarázkodni a kérésem miatt, hiszen mostanában olyan kevés alkalommal hunytam le a szemhéjamat nyugodtan. Csak szeretném, ha vigyázna rám, miközben elalszom. A nedves anyagnak döntöm az arcomat, és beszívom az illatát. Talán tudat alatt már arra készülök, hogy többet nem fogom látni, és a szép emlékekkel együtt az illatát is meg akarom őrizni.

Akadnak olyan események, amelyek befolyással bírnak az életünkre, sőt gyökeres változást idézhetnek elő a személyiségünkben is. Világéletemben egy visszahúzódó, halk szavú kislány voltam, aki nem bírt nemet mondani, de eközben a végsőkig harcolt, ha valamiben látta a reményt. Kitartóan küzdöttem, hogy jó séf legyek, hogy Daviddel működjön a kapcsolatom, és hogy ne adjam fel Joelt sem. Mit értem el vele? David elvette a maradék önbecsülésemet, kihasználta a jóhiszeműségemet, és magával rántott a szakadékba. Mocskosnak, és használt rongynak érzem magam jelen pillanatban, egy sérült áldozatnak, aki a sebei nyalogatásánál nem jut előrébb. Nem várok azonnali változást, hiszen a nemi erőszak a lelkemet ezer felé törte, és időbe telik, hogy összeillesszem a darabkáimat. A bizalmatlanságom a tetőfokára hágott, mégis tudtam bízni, mert bizonyították, hogy vannak erre érdemes személyek. A helyzetemen azonban ez nem fog változtatni. Küzdhetek egy reménytelen kapcsolatért, és magamba fojthatom az érzéseimet, de akkor úgy tűnik, hogy nem tanultam semmit az esetből. Megint mások érdekeit helyezem előtérbe, és önzetlenül áldozom fel önmagamat. Így is roncs lettem, de így még meg is alázom magam, mert képtelen vagyok kimondani egy egyszerű mondatot: „Igen Joel, veled akartam lenni, és akarok is, de ez két személyen múlik, és ha te nem akarod, akkor értelmetlen az egész.” Az elejétől kezdve zavar, hogy csak akkor voltam képes bármit is kimondani neki, amikor ittam, vagy ha éppen felidegesített. Normális körülmények között nem álltam ki magamért, és itt van az a bizonyos tapasztalat hiány, amivel ő már rendelkezik. Látja a kapcsolat buktatóit, ismeri önmagát, és nem akar elfordulni a valós énjétől. Nem képes az elköteleződésre, de én erőltetem, ki nem mondott szavakkal, tettekkel utalok rá, hogy nem bírom elfogadni az elfogadhatatlant. Hányszor ringatott tévhitbe? Egyszer sem. Mindig őszintén, és keményen odamondta, ha elszálltam a valóságtól. Önámító módon hittem benne, hogy én lehetek az a lány, akiért képes lenne megváltozni, akiért komolyan gondolná a kapcsolatot, akiért a későbbiekben megtenné, hogy boldog legyen, és az egyetlen. Miért akarom megváltoztatni őt? Ennél önzőbb nem is lehetnék. Mi döbbentett rá erre? David. Nem bírtam nemet mondani, mert a családommal fenyegetett meg, és mindig mások érdekeit néztem, és másokért áldoztam fel önmagam. Ennek véget kell vetni. Túl fiatal, és naiv teremtés voltam, aki erőltette a vágyálmait, miközben sohasem kellett volna, hogy azok az álmok megszülessenek. Mi soha nem leszünk egy pár, és az első elképzelésem mellett kellett volna maradni. Itt és most, ahol már csupasz a lelkem, és ennél jobban nem engedhetek a belsőmbe betekintést, talán ideje lenne, hogy őszinte is legyek. Felnőjek Joel mellé, és egyenlő partnerként képes legyek elengedni, a hisztiket félretenni, és belátni, hogy miattam nem fog változtatni az eddigi elvein. Kérdését hallva túlontúl elmerengek, de azt teszem, ami jól esik.
- Szeretnék hozzád bújni. – kifordulok az öleléséből és négykézlábra ereszkedve elmászok a párnákig. A takarót felrántom, és bebújok, de megvárom, hogy ő is elhelyezkedjen mellettem. Már nem érzem, hogy zavarban kellene lennem előtte, mert túl sokat látott belőlem, túl jól ismer ilyen rövid idő után is. A kezére fektetem a fejemet, és közelebb bújva a mellkasához, a fülemet rátapasztom, és egyenletes szívverését hallgatom. A csendbe burkolózva erőt merítek, hogy elmondjam neki, amit még el akarok, és tiszta lelkiismerettel engedjem el. A felkarján pihentetem meg az ujjaimat, melyek ösztönösen kis köröket írnak le a bőrén, és csak egy kis idő elteltével szólalok meg.
- Tudod, megnyugtat a jelenléted, és a határozottságod. Látod a hibáimat, és a gyenge pillanataimat. Beavattalak abba, hogy mennyire nem bízom saját magamban. Többször kételyekkel feküdtem le, még akkor is, amikor azt állítottad, hogy szép vagyok. Nem tudom, hogy így gondolod-e a liftes kalandunk után még. Kitört belőlem a hisztikirálynő, miközben éppenséggel felnőttként akartam feltűnni a szemedben, hogy ne legyen gond a kettőnk közötti korkülönbségből adódóan. Le akartalak nyűgözni, hogy más vagyok, mint aki. Szerintem rosszul sült el, mert a bizonytalanságom megmutatkozott a féltékenységi jeleneteimnél Kubában, és a felvonóban is. Éppenséggel pontosan olyan kislány vagyok, mint akit leírtál a kórházban az utolsó nagyobb veszekedésünknél. Beetettem magammal, hogy én lehetnék az a lány, akire másképp tekintesz majd. Beleringattam magam egy álomképbe, ahol a barátnőd leszek…és tudod mi a szép az egészben? – felpillantok mélykék íriszeibe, és halvány mosolyra húzódnak az ajkaim.
- Ha nem lett volna David, és nem történik meg ez, akkor szépen lassan beléd szerettem volna. – könnyek égetik a szememet, a torkom kiszárad, de őszintének kell lennem.
- Bálványoztalak Joel Émeric Roux az első pillanattól fogva, de nem láttam be, amit most már belátok. Mi nem alkotnánk jó párt, és a történetünk nem végződne happy enddel. Állandóan féltékeny lennék, képtelen a bizalomra, annak ellenére, hogy bízom benned, de te állítottad, hogy ez nem menne neked. Nem tudnál gyermeket adni, mert nem is vágysz rá, de én…én bizony egyszer anya szeretnék lenni, ha nem is a fehér kerítéses házzal a kertvárosban…de így van. Házasságot akarok, és boldog életet. Én nem elégszem meg azzal, hogy valakinek a második legyek. Sokat tűrtem Davidtől, és mi lett a vége? Eluralkodott rajtam, kisemmizett. – forró, sós könnyek folynak végig az arcom mindkét oldalán.
- Te úriember vagy, de nem én vagyok a megfelelő nő számodra, így van..ezt akartad akkor is az értésemre adni, Kubában, a kórházban, a rendelőben is, ugye?– tekintetét fogva tartva várom a választ, hiszen úgyis tudom, hogy így van. Én nem kerteltem, és nem beszéltem mellé most. Talán még most sem lenne így, ha David nem taszít olyan mélyre, hogy jobban lássak. Meg kell erősödnöm, és önzővé kell válnom. Nem a rossz értelemben, csak magamat kell az első helyre tenni, ha el is akarom érni a céljaimat.