New York

Meghallva Joel szavait nem tudom, hogy mondjak-e rá valamit. A megérzéseimben nem csalódtam, és tényleg az a tapasztalt férfi volt, akihez én még nem nőttem fel, és nem is tudom, hogy valaha fel fogok-e. Amy kérdése az utazás előtt meglepett, mármint ami Kubát illette. Rá akart arra venni, hogy legyek laza, és gondtalanul vessem bele magam az egyéjszakás kalandba a dokival. Akkor még én is könnyedén vettem a szavakat, de később már sokkal összetettebb lett a helyzet. A veszekedések, az udvariasság, és a távolságtartás egyetlen pasit sem jellemzett a környezetemben. Miért volt más egy harmincöt éves férfi? Sokkal érettebben gondolkodik, mint én, másképpen látja a világot, és olyan nézőpontba helyezett dolgokat, hogy rá kellett jönnöm, ennek fele sem tréfa. A fejben eltervezett könnyed liezon összeomlott, és helyette kaptam egy bonyolult, alig értett viszonyt, melybe belelovaltam magam. Igaza van, hogy senki miatt nem érdemes megváltozni, hiszen a probléma előbb vagy utóbb ki fog ütni. Nem játszhatom el, hogy felnőttként viselkedem, ha nincs így. A könnyeim szüntelenül folynak, ahogy megerősít abban, hogy nem illünk össze, de ez nem az én hibám, hanem az övé, pontosabban egyikünké se, mert nem passzolunk. A korkülönbség, az életszemléletünk annyira eltérő, hogy képtelenség összeegyeztetni. A szerelmes kijelentésemmel azonban lehet elkéstem, mert bennem már jó ideje érik valami, amit nem tudnék körbeírni, de eléggé felzaklatott ahhoz, hogy ne tudjam kiverni a fejemből a mellettem fekvőt.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. – nyögöm ki végül, és nem fűzök mellé semmit. Elmondta a lényeget, én is, hát lezárhatjuk a témát. A végén finoman simogatja meg a hajamat, és ez a gondoskodó mozdulat elegendő ahhoz, hogy elfáradjak, és önkéntelenül lecsukódjanak a szemhéjaim. Az illata, a közelsége megnyugtat, és nem aggódom, hogy rám törhetik az ajtót. Még közelebb bújok hozzá, és a nehéz gondolatokat elengedve kelek át az álmok szigetére.

Az időérzékem már napok óta elveszett, így hát nem csoda, ha megzavar a halk kopogás.
- Chloe fent vagy? – apa hangja elég közelről hallatszik, de csak a kevés fénycsíkból tudom megállapítani, hogy a szobám ajtaját nyitotta ki.
- Mi az? – nyögöm halkan, mert Joel hortyog mellettem, de kicsit megemelem a fejemet, hogy jobban lássak.
- Elnézést a zavarás miatt, de az egyik nyomozó keres. A konyhában vár. – erre az információra kipattannak a szemeim, és kimászva Joel öleléséből állok fel, és imbolyogva indulok meg a folyosó felé.
- Joel alszik melletted, ti most? – apa a legjobb pillanatot tudja kiválasztani az abszurd kérdésekre.
- Nem apa, és nem is leszünk együtt. Egyszerűen elaludtam mellette, és igen bízom benne. Mellesleg vele töltöttem el négy napot Kubában, és ne felejtsd el, hogy nem lennék itt, ha nem menti meg az életemet. – védekezően a magasba emeli a kezét, és hátrál is, így nagyot sóhajtva félkómásan megyek le az emeletről. Odakint már sötét van, ami azt jelenti, hogy átaludtuk az egész délutánt.
- Jó estét Miss Ward! – áll fel Carter nyomozó, és a kezét nyújtva felém. Szótlanul ülök le az egyik székre, és az érkezésének okát várom, így ki is hagyom a kézfogást, de úgy tűnik, hogy nem tart érte udvariatlannak.
- A telefonját kielemeztük, és egy órája új üzenetet kapott Davidtől. Ismét találkozni akar Önnel, és ez egy kiváló lehetőség lenne elkapni… - mire felfognám az értelmét a mondatnak már a remegés automatikus jeleként a hajamba kell túrnom, mert a higgadtságom tovaszállt.
- Nem… - jelentem ki határozottan, de a nyomozó folytatja.
- Miss Ward a temetőben egy óra múlva…csak ennyit kérnénk. Gondolja át, hogy ez mekkora lehetőség. A vallomása már elég bizonyíték, de nehéz a nyomára bukkanni… - nem hallom a szavakat, mert összemosódnak, és csak a férfi szájmozgása marad meg. Nem akarom…és nem is fogom. Hisztérikusan sikítok fel, amire apa és a nyomozó is érdekesen néznek rám.
- Chloe jól vagy? – apa hangja próbál higgadt maradni, de tudom, hogy aggódik.
- Én nem…megerőszakolt. – veszek egy nagy levegőt, és a tompultság felszállni készül az agyamról. Most fogom fel igazán, hogy milyen szörnyűség történt velem, és ez mély letargiába taszít. Apa odalép mögém, és amint a vállamhoz érinti a kezét, elhúzódom, és felpattanok.
- Ne érj hozzám. Nem..nem… - hevesen rázom meg a fejemet, és az ajtó felé hátrálok, de már megérkezik Mark és Amy is a hangos megnyilvánulásomra.
- Hagyjatok békén. – ölelem át magam védekezően, és a lenti fürdőt kiszemelve, azonnal odafutok, és amint beértem kattan a zár is.
- Chloe… - hallom Amy kétségbeesett hangját.
- Légy szíves engedj be, nem bánthat már. Nem kell elmenned arra a találkozóra, csak ne… - nem meri végigmondani, miközben lecsúszok a földre, és keserves zokogás tör ki rajtam. Az ajtón át kiabálnak, de nem reagálok. Így maradok, amikor észreveszem a borotvát a kád szélén. Gyáva lennék? Könnyű megoldás lenne? Odamászok, és leemelem. Nem szabadulok tőle, a bőröm alá mászott…így nem…ki akarom vágni onnan…

A fürdőszobában ülve elderengek azon, hogy milyen véget érne az életem. Huszonhárom évesen eljutni arra a pontra, hogy nem akarjuk folytatni az életnek nevezett harcot igen súlyos, és talán nem egy átgondolt döntés. Előttünk vannak a remek harmincas évek, a szerelembe esés időszaka, a házasság, a családalapítás, és a karrierépítés lehetősége. Édesanyám küzdelme villan fel képekben a rák ellen, ahogyan szépen lassan elveszítette csodás kinézetét, és a magabiztos asszonyból egy törékeny nő lett, aki az utolsókig harcolt, de a testnedveiben érlelt, a szövetek között elburjánzó rossz sejtek nem engedték meg, hogy most mellettem álljon. Számtalan csatát láttam, éltem meg mások által, hiszen szerettem az emberekkel kommunikálni, és empatikusan átélni, hogy miken is mentek keresztül. A saját történetem főhőseként azonban nem voltam elégedett. Davidet nem törölhettem ki a fejemből, a múltamból, és a testemből sem. A lenyomatát ugyan már csak a fizikai sérülésekben láthattam, de a lelki károkat nem tudtam megfogni. Jobban fájt a mocskosság érzése, hogy megszentségtelenített. Hogyan fog ezután rám nézni egy férfi, hogyan leszek képes szexuálisan vonzódni? Melyik pasas fogja megmutatni a kiutat, a biztonságot, amit még nem éreztem…vagyis pontosabban érzek, ha valaki mellettem van. Joel lenne az egyetlen kiút, de a lezárást nem másíthatjuk meg, mert gyenge és sérülékeny vagyok. Nem kapaszkodhatom belé, és remélhetem, hogy kihúz a mocsokból. A sírás szüntelenül újra kezdődik, és nem marad abba. A kezemben remeg a borotva, de még nem szántam el magam a cselekvésre. Nem vagyok képes kárt tenni magamban. David megtette helyettem is. A fürdőszoba csempéi elmosódnak, a gyerekkorom tovaszáll, de egy hang jut el a fülembe. Megemelem a fejemet, amikor Joel kérlelően, szinte már gyengéden szeretné, ha kimennék. Csipkerózsika. Különösebben sohasem rajongtam a Walt Disney hercegnőért, aki az igazak álmát aludva várja a szőke herceget, de talán több a közös bennünk, mint hittem volna. Ő lenne a védelmező, aki nem engedi, hogy David a közelembe jöjjön? Hinnem kell valamiben, mert össze fogok roppanni. Nem viselem túl jól a pár napja történt incidenst, és az sem villanyoz fel túlzottan, hogy Daviddel újra találkozzak. Végül felállok, de szédelgek, és a legszívesebben a hűsítő csempe mellett maradnék. A zárban elfordítom a kulcsot, és kitárva az ajtót többen is engem figyelnek. A kezembe szorítom a borotvát, és véletlenül megvágom a tenyerem belső felét. A sírástól bedagadtak a szemeim, és még így is tartom a távolságot, ha lehetséges.
- Én nem akarom látni, hallani se akarok róla. Megbántott. Soha nem fogok így férfira nézni, ha őt kell állandóan előtérbe helyeznem. Rémálmaim vannak, nem bírok enni, és aludni miatta. - nyelek egy nagyot, és a hirtelen jött fájdalom újult erővel hat rám.
- Kapják el, nélkülem. – hangzik a megkeresett hangom végszóként, és elejtem a borotvát. A vér lassan csordogál végig a kezemen, miközben odalépek Joelhez, és az ölelésébe bújva lélegzek lassabban, de nélküle nem akarok sehova se menni, se most, se később.

Nincs olyan ember, aki megérthetné igazán, hogy mi játszódik le bennem, ebben a szent pillanatban. A hisztérikát, a kiborulást igen, de a belső küzdelmet, hogy ne okádjak ide, amint meghallom az exem nevét, azt nem. Túl sokat kérnék? Határozottan nem, mert a gyomrom már nem befogadó képes, és hogy még zaklatnak is, amikor egy kicsit is jobban érezném magam egy cseppet sem jó. Az érveimet elmondhatom még párszor, de az egyetlen személy, aki felfogja, hogy mennyire rosszul érzem magam, az Joel, és talán Amy. A biztonságot nyújtó karok között lelek egy kis menedékre, hogy felszusszanjak, mert jelenleg sehol nem érzem magam biztonságban, amíg David szabadlábon van. A vérrel már nem is törődök, csak bújok, és kapaszkodok az egyetlen mentsváramba.
- Jól van. – a felém nyújtott telefonnal nem is foglalkozom, mert nincs lelki erőm hozzá, ha valaki akarja, akkor írja meg helyettem, de a kezem még mindig remeg, mert túl közel álltam az öngyilkossághoz, vagy éppen nevezhetjük öncsonkításnak is. A percek telnek, és azon veszem észre magam, hogy a nappaliban ülök, és körülöttem mások vették át a vezető szerepet. Megoldják a nyomozók problémáját is, és a készülékkel sem kell törődnöm. A helyzet kínos, hiszen apa kezd mérges lenni, és minél hamarabb házon kívül akarja a nyomozókat is tudni. A zaklatottságom nem mutatkozik meg most olyan jól, csak ülök, és a mellettem helyet foglalóra pillantok fel.
- Étel? Nem is tudom… - a kedvem is elmegy tőle, és újabb könnycseppek gyülekeznek a szemem sarkában, de visszatartom őket. Apa az elsősegély dobozzal tér vissza, és kitessékeli a férfiakat, hogy a telefonommal együtt hagyják el a házat, mert felidegesítenem engem a jelenlétükkel. A mobilomat át is nyújtja, mint bizonyítékot, és a magam részéről nem is ragaszkodok hozzá többet. Az emlékek törlődjenek a gaztevővel együtt az életemből. Joel nagyon gyengéden fordítja maga felé a jobb tenyeremet, és látja el, miközben Amy a közeli fotelban ül le, és nedves szempillái alól a néma harc tükröződök ki kék íriszeiben. Ugrana, ha bármit is kérnék, mert a legjobb barátnőm. Apa is gondterhelt, és Mark is feszült. A fertőtlenítés közben felszisszenek, és majdnem el is rántom a kezemet, de ettől függetlenül szótlanul tűröm, hogy lemossa a vért, és be is kösse gézzel, aztán kötszerrel. Orvos, a vérében van a segítségnyújtás.
- Tartiflette… - nyögöm ki, és látom a szemem sarkából, hogy apa megy is a konyha felé, hogy elkészítse, de utána szólok.
- Én akarom csinálni. Kell az elterelés…ugye? – nem kell végigmondanom, hogy bólintson.
- Addig a nappaliban megterítünk, csináld nyugodtan. – halvány mosollyal biztat, miközben hálásan tekintek fel Joelre, és elhúzom a mellkasomhoz a sérült kezemet.
- Segítenél? – mást egyelőre nem tűrök meg a közelemben, és a többieknek is el kell fogadniuk, hogy ez így van. Joel karjai között aludtam el, és ma este sem kívánok máshol aludni. A segítségével állok fel, ha igent mond, és elindulunk kifelé a konyhába. Nem érzem, hogy megkönnyebbülnék, de az ismerős környezet, a tálak, az evőeszközök látványa megnyugtat.
- A hűtőből kiveszem császárszalonnát. – szólalok meg bátortalanul, és szedett-vedett módon tárom ki az ajtaját, és némi kutakodás után a melleimhez szorítom, és a sajtot is előkerítem.
- A bor a hűtő mellett van. – közlöm vele, és lepakolok. A késsel nekem kellene vágni, de a combomon ejtett sérülések után nem merek hozzányúlni.
- Felkockáznád, és a hagymát is? Keresek addig egy serpenyőt.. – a hagymát a tartóból halászom elő, és helyezem Joel elé, majd felfedezem apa konyháját ismét. Nem olyan régen főztem itt neki, hogy bevigyem a kórházba, de az egész helyzet olyan idegen számomra most.
- Joel nem szeretnék ma éjszaka egyedül maradni.. – harapom be az ajkamat, és csendesen jegyzem meg neki, miközben mellette állok meg a konyhapult mögött. A félelmem nem múlik, és amíg New York utcáin teng-leng David egy perc nyugtom se lesz. Szükségem van rá…talán jobban is, mint beismerném előtte.

Kevés embernek szavazok bizalmat, és még kevesebb embert engednek közel magamhoz. Joel mindkettő szempontból kiemelt helyen szerepel, és nem véletlenül őt kérem fel, hogy legyen mellettem a konyhában is. A receptet fejből fújom, de most még a legapróbb feladatok is erőpróbának tűnnek, ha körülnézek. A vágás, és egyéb finomságok nem mennének, mert mindig az a bizonyos este, vagy délután…ki voltam ütve egy kis ideig, mire felfogtam, hogy mi történik velem…mindenesetre az jutna az eszembe. Joel nem kérdez sokat, nem is faggat, csak teszi, amire kérem, és ez most kényelmes is. A tűzhely mellett állok meg, és beállítom a megfelelő hőfokot, hogy előkészítsem a serpenyőt, és egy kis olajt hevítsek. A fakanál megtartása biztonságérzetet nyújt, mert olyan tevékenységet művelhetek vele, melyhez nem fűződik rossz élmény, és igazából gondolkodnom se kellene. Elveszem a vágódeszkát tőle, és beleszórom a hagymát, meg a szalonnát is a tálba. Szépen, és egyenletesen kevergetem el, és egy ideig az üvegesre piruló hagymát figyelem, amíg a kérdésemre választ nem kapok. A mozdulatsorban megtorpanok, és felpillantok a kék íriszekbe. Feszeng a jelenlétemben, bizonytalanságot vélek felfedezni az arcvonásaiban. Ennyire megterhelő lenne velem lennie? A kitalált ötletére nem is mondok semmit egyelőre, mert másodpercek alatt válok nyugodt nőszemélyből, sértetté, és kiszámíthatatlanná. Megértem az egyezségünket, de valamiért belül nem gondolom helyesnek. Ha lezártuk, akkor miért engedte meg magának, hogy velem aludjon, miért volt mellettem a kórházban is? Hatalmába kerít a düh, a David elleni rettegés, de uralkodok magamon. Miért hittem, hogy más lehet? Könnyek csípik a szememet, vagy a hagyma az oka, de lejjebb veszem a hőmérsékletet a főzőlapon, és szótlanul kevergetem tovább. Erősen összpontosítok, hogy minden rendben legyen. Nem nézek rá, miközben elveszem a bort, és felöntöm az alapot vele.
- A burgonyát meghámoznád? – hűvösen cseng a hangom, és a készülő ételre fordítom minden figyelmemet. A percek telnek, és előszedhetem végre a hőálló üvegtálat. Abba helyezem át a kis krumplis csodát, és a sajttal koronázom meg a végét. Egy konyha rongy segítségével tolom be a sütőbe, és csapom rá az ajtót.
- Fél óra múlva kész van. – jelentem ki, és kezet mosok, de a legszívesebben már most menekülnék a konyhából. Miért kell a szívemnek állandóan azt súgnia, hogy fontos vagyok neki, törődik velem? Az is nehezére esik, hogy kitartson egy ágyban mellettem. Nem kíván, nem vagyok elég jó neki se. Szaporábban veszem a levegőt, és kikerülve a konyhaszigetet apa éppen akkor lép be a konyhába, amikor én távozni készülök.
- Chloe megterítettünk. Micsoda remek illatok. – halvány mosollyal biztat, és kíváncsi arra, hogy mi történt velünk, de amint a tekintete találkozik az enyémmel, és elveszhet az ismerős világoskék íriszekben, már tudja, hogy baj van.
- Chloe… - megrázom a fejemet tagadólag, és lehorgasztom.
- Jó étvágyat hozzá, az enyém sajnos elment. Fél óra és készen van, egyetek belőle. – a vállam felett hátrapillantok az értetlen szempárba, hiszen Joelnek fogalmam sincs arról, hogy megbántott. Talán így a legjobb.
- Nem kell, hogy velem aludj, nem kell, hogy istápolj. Megleszek. További szép estét. – vágom le a konyharuhát a pultra, és elviharzok a nappali mellett, egyenesen fel a lépcsőn. Megbeszéltük. Nem kell várni. Az ajtót becsapom, és a kulcsot is elfordítom a zárban. Mocskosnak érzem magam megint, aki semelyik férfinak nem fog kelleni. A sós könnyek immár ismerősökként köszöntenek rám, így mikor bebújok a paplan alá, és a fejem alá helyezem a párnát, már nedves is lesz az anyaga. Halkan kopognak az ajtómon, de nem akarok senkivel sem beszélni.
- Menj innen, nincs kedvem beszélgetni. – kiabálom ki remegő hangon, és a párnába fojtom a fájdalmamat, az elvesztegetett éveimet, és a reményt is, hogy újra szerelmes legyek.