Starkbucks Kávézó

TO G.S.

Számítottam rá, hogy az ünnepek miatt előbb-utóbb le kell ülnünk beszélni, nem csak telefonon kommunikálni vagy pár percre megállni a háznál kölyökcsere előtt. Csakhogy az a helyzet nagyon nem akartam és nem az a fajta nemakarás, ami simán a téma miatt van. Kibingózni a gyerek megosztását karácsonynál emelte a hangulatom fényét és zsigerből kérdeztem rá, hogy valamelyik belvárosi kávézó megfelel-e neki helyszín tekintetében. Sok a munkám, szoros az időbeosztásom, satöbbi, persze, csak a nyilvánvaló nem, hogy a papírok aláírása óta a küszöböt sem vagyok hajlandó átlépni arra az időre sem, amíg a fiam elkészülésére várok. Meg vagyok az autónál eső esetén is, köszönöm. Az legalább az enyém. Az egyetlen, amihez ragaszkodtam a vagyonelosztásnál, amíg minden más átiratásra került Georgia nevére. A gyerek jó léte miatt, egyértelműen.
Délután háromnegyed hatban egyeztünk meg. Ez volt a legkorábbi időpont, amit meg tudtam nevezni és az is azt jelenti, hogy egyből azután megyek, hogy végeztem az őrsön. Nem sokkal a megbeszélt előtt sikerül odaérnem és megengedem magamnak azt a luxust, hogy anélkül körbenéznék a belső térben gyújtsak rá még a bejárat mellett kijelölt dohányzó helyen. Nem sok alkalmam volt rá a mai nap folyamán és ehhez a beszélgetéshez szükségem lesz a cigarettára, ha már whiskey nem szerepel a lehetőségeim között. Nagyjából akkora élvezetet nyújt az első slukk, mint aki vagy két hete nem került nikotin közelébe és megkönnyebbülten köpködöm hátra döntött fejjel, az ég felé a füstpamacsokat. A marketing szerint az volna a legjobb, ha leszoknék róla, de tudják mikor fogom egyáltalán fontolóra venni arra az időre, amíg nem találnak megfelelő embert a pozícióra, aki hosszú távon fogja képviselni a rendőrséget, minden tekintetben. A munkamorálomon egyébként sem változtat semmit, hogy dohányzok-e vagy se. Az elvonási tünetek viszont eléggé hátráltatnának, főleg a kezdeti időszakban, amiben biztos vagyok nem akarják megkockáztatni. Hosszan, lehunyt szemekkel szívom tovább a szálat. Jelenleg az sem zavar, hogy idekint négy fok van összesen és egyedül egy relatíve vastagabbnak mondható pulóver van rajtam a póló felett. Ez nem az az idő, amit ne bírnék ki, márcsak rutinból se. A dohányrúd sajnos leég, előbb, mint utóbb. Elnyomom a parázsló végű csikket a kuka oldalán és bedobom a tartályba, hogy a késleltetett belépést megejtsem, de aligha könnyebbülök meg a pillanatokon belül felismert ténytől, mi szerint az elsőként megérkező személy én vagyok.
Előveszem a telefonomat, hogy ellenőrizzem a híváslistát, de csak az öcsém szerepel rajta a nem fogadottak között. Valószínűleg megint a kislány matatott rajta, különben nem csak a zárójeles egyes lenne a neve mögött. Napok óta kialvatlan lelkesedéssel állok be a sorba, hogy egy dupla eszpresszót kérjek két cukorral, kevés tejjel. A helyek szinte tömve vannak, nem hiszem, hogy találnék, ha várakozón lecövekelek azon a környéken, szóval gondolkodás nélkül csapok le az álló részleg egyik körasztalára. Órákig úgyse leszünk itt. Egyig sem hiszem.

Az autó motorja csendesen halkul el, amikor leállítom a megbeszélt találkozóhelytől nem messze. Innen rálátni az ajtóra és van is még jó félóra háromnegyed hatig. A kesztyűtartóból kiveszem az utóbbi időben a mindennapjaim részévé vált, narancsszínű gyógyszeres dobozt. Szorongásra és pánikroham ellen kell, ami benne van. Nem, a válásunk óta nem vagyok jól és hiába a terápia, meg a beszélgetések a doktorral, olykor a semmiből tör rám olyan mértékben mind a kettő, hogy a pirulák nélkül nem mernék kimozdulni a négy fal közül sem. Persze titkolom, nem akarom, hogy a fiam vagy bárki más rájöjjön. Így is épp elég, hogy bár nem én voltam, aki félrement a házasságunkban, mégis az én önzésem is terítékre került és kerül azóta is. Hiszen én akartam önmegvalósításba kezdeni és belátom, azért, hogy a férjem, az exférjem, más karjaiba szaladjon, nekem is tennem kellett. Jóban-rosszban, amíg a halál el nem választ..., nos úgy tűnik a második része ennek a fogadalomnak, nem sikerült. Belefáradtam, belefáradtunk. Ennek ellenére pedig mégis kénytelenek vagyunk időről-időre találkozni.
Nekem sem könnyebb. Látni, beszélni vele és, mert van egy közös gyerekünk, meghajolni sok mindenben az ő kedvéért, a békességért és részben azért is, mert utólag belátom a magam részét is abban, aminek köszönhetően ide jutottunk. Ide, amikor le kell tekernem a gyógyszeres doboz tetejét és kivenni belőle egy bogyót, mert szabályosan rettegek attól, hogy a fiam apjával beszélnem kelljen. Hogy ki kell álljak és meg kell osszam vele azokat a gondokat, amelyekből ő kiszállt. Mindketten kiszálltunk, csak a különbség annyi, hogy bár a házat megkaptam, a számlákat nem tudom kifizetni belőle vagy enni adni a gyereknek, elvégre a kanapé vagy a konyhaajtó, de még a széles képernyőjű led tévé sem alkalmas arra, hogy felszolgáljam neki.
Egész eddigi életemben feleség voltam és persze, a kiállítás lehetőség volt és akartam is, de elindulni ebben a szakmában nem olyan, hogy csak alkotok valamit és dől a pénz. Nem dől. Hiába az ingóságaink, az otthonunk és a többi, arról nem is beszélve, hogy amennyire nem szereti a volt férjem átlépni az egykor közös házunk küszöbét, nekem annyira benne kell élnem. Az összes közös emlékünkkel együtt…
Két pirulát veszek magamhoz és hátrapillantó tükörben ellenőrzöm a sminkem és azt is, hogy mennyire tűnök nyúzottnak. A kocsit a szüleimtől kaptam, a kertváros messze van és a tömegközlekedés nem a legideálisabb, szükségem volt egy autóra. A gyereket is olykor furikázni kell ide-oda, nem mondhatom neki, hogy nem megy a dolog, oldja meg másként és nekem is kellett a mindennapi dolgokhoz.
Az idő lassan telik, de telik. Amikor megérkezik, az egykor közös autót, amihez annyira ragaszkodott az osztozkodásnál, azonnal felismerem. Mégsem szállok ki a járműből, egy kicsit még ücsörgök a volán mögött, össze is szedem magam, várom, hogy a gyógyszerek is tegyék a hatásukat és egyszerűen csak jól esik pár percig figyelni, ahogy a kávézó előtt dohányzik. Egészen addig, amíg be nem fejezi és be nem lép az bejárati ajtón, én meg ekkor szállok ki a kocsiból. Reflexszerűen nyúlok a hajamhoz, hogy igazítsak rajta, miközben átszaladok az úttesten a túloldalra. Nem sokkal utána érkezem meg, a kávérendelést pedig kihagyom, helyette keresni kezdem a tekintetemmel. A gyomrom körülbelül borsónyi, a torkom pedig kiszárad, de igyekszem nem tudomást venni egyikről sem, csupán magabiztosnak mutatott léptekkel közelítek felé, észrevétlenül nagyobb levegőket véve.
- Szia! Kösz, hogy eljöttél. – Kibújok a kabátomból és az alkaromra hajtom, amint megállok az asztal mellett. Megint a hajamhoz nyúlok és igazítok rajta, a fülem mögé seperve néhány tincset.
- Nem akarom rabolni az idődet, úgyhogy belekezdek; Karácsonyra hazautazom Atlantába a szüleimhez és vinném a gyereket is. – Kocsival mennénk és nem repülővel, így a jegyekkel nincs gond, alternatívát pedig az ünnepekre nem ajánlok, ha a fiával akarja tölteni, akkor úgyis mondani fogja, ha pedig nincs ellenvetése, akkor legalább tudja merre jár.

Az utolsó slukknál már égetővé válik a szűrő tapintása és valahol sürgetővé is, hogy be kellene végre mennem, nem engedni a késztetésnek rágyújtani még egy cigarettára, ami kimaradt az ebéd utáni rutinból. Mindegy. A mostani kávé előtt legalább összejött, így türelemmel várom meg, amíg felveszi a pultos a rendelésemet és kézhez kapom a nikotin mellé járó koffeint. Nem nézelődök közben vajon beért-e G, nem vagyok ideges a találkozó miatt csak nem vagyok nagy kedvvel iránta, ami talán érthető és szerintem ő is hasonlóan van vele. Muszájból vannak ezek az „értekezleteink”, nem a másik hiánya miatt. Azon az időszakon a válás előtt túl voltunk.
Felkönyöklök a körasztalra és leveszem a kávé tetejét, hogy beleszórjam a kapott cukrot, amikor észreveszem a közeledését. Befejezem az édesítést, pont leporolom – azaz a nadrágomba kenem – a kezemről a kristályszemcséket, ahogy odaér.
- Szia! Nincs mit. – tudja a kölyökért bármit, ami annyit jelent nem szorul köszönetre a jelenlétem. Természetes, hogy jövök, ha kell és mivel nem olyan rég ejtettük meg az előző szülői értekezést kíváncsian várom mi jutott az eszébe, ami onnan kimaradt. Beleiszok a kávémba, a tollászkodását látva nem kezdek sürgetésbe. Tudom idővel a lényegre tér. Elég hamar, ami a pohár pereme felett ér két korty után. Figyelmet, tiszteletet kap továbbra is, mégha nehezebb összeszednem magam hozzá, mint régen, de ennek jegyében lerakom a kávét. Jól teszem, mert nem kicsit kerekednek el a szemeim a közlése hallatán. Az kellett volna még, hogy igyak.
- És ezt korábban nem tudtad? A huszonnegyedike az huszonnegyedike minden évben. – családi hagyomány az Isten szerelmére. Hozzánk nőtt, ezzel tisztában van. - Hogy tervezted az utazást? – járattól függő a menetidő, ami azért nem mellékes, hogy ha annyira menni akar hány órával számoljak aznap a kölyökkel. Mert nem fordul meg a fejemben, hogy autóval akarna végigszenvedni 2635 mérföldet. Utál este vezetni, ami miatt elég sok megállót kellene tenniük és motellel szenvedniük. Őszintén nem fordul meg a fejemben és ez egyelőre nagy szerencsét jelent a beszélgetésre nézve.
- Vagy mondtad egyáltalán neki, hogy mit tervezel, ha már engem majdnem kihagytál? – nem emeltem meg a hangom, de nem kell lottót vennie hozzá, hogy rájöjjön mennyire nem nyerte el a támogatásomat a hirtelen vett ötletére vonatkozóan. A rohadt életbe az én fiam is ahhoz, hogy erről időben szóljon és ne valami szeszélyes gondolata miatt kelljen két tűz közül választania szerencsétlennek. Már ha van neki olyanja, nekem se volt, ami ki is ült az arcomra döbbenetként. Nem tudom hogyan képzelte rögtön az első külön töltött karácsonynál, így keresztbe tesz mindenkinek az utolsó pillanatban.
Bocsánat. Nem az utolsó pillanatban. Majdnem az utolsó pillanatban. Elvégre most beszámolt a nagy tervéről. Rá ne rójak valami valótlant, hogy később elém teregesse negatív példaként.

Újra lesimítom a karomra hajtogatott kabátot, láthatatlan, vagy inkább nevezhetjük nem létező pöszöket leseperve róla. Talán egy vagy két másodpercet vesz igénybe a folyamat, ahhoz éppen elég, hogy az üdvözlési köröket lefussuk. Nem foglalok helyet, nem is kínál vele és nem is érezném jól magam, ha le kellene ülnöm. Jobb így.
Remélem, hogy gyorsan túl tudunk esni a megbeszélésen és naivan abban is bízom, hogy sikerül emberi módon, lehetőleg vita vagy veszekedés nélkül megtennünk. Hamar kiderül, hogy tévedtem.
Mélyebben veszem a levegőt és szándékosan nem válaszolok a feltett kérdésre. Hívtam, amikor kikristályosodott az egész, amikor eldőlt, hogy a szüleimhez utaznék, ők várnak, engem pedig semmi sem tart itt az ünnepekre. Már nem.
- Autóval megyünk. – Valamiért az a fixa ideám, hogyha röviden és tömören adok választ, akkor kevésbé lesz fájdalmas az egész beszélgetés. Egyébként sincs már egymáshoz annyi közünk, hogy hosszasabban kelljen kifejtenem, azt pedig nem feltételezem, hogy bármiféle aggodalma legyen miattam. A fiunk miatt igen, de miattam… nem.
Megint a fülem mögé simítom a tincseimet, noha nem szabadultak el az elmúlt két percben. Utána újra a kabátomon szalad végig a kezem. Az ismétlődő mozdulatok segítenek kezelni a stresszt, legalábbis az orvos szerint ennek köszönhető ez az újonnan felvett kényszeres szokás. Azt hiszem igaza lehet.
- Igen, ő is tud róla. – Csupán lélegzetvételnyi szünetet hagyok. - ..és nem hagytalak ki, ezért vagyunk itt. – Szinte az orrom alatt jegyzem meg, miközben a kávézó üveg kirakata felé pillantok. Nem igazán azért, mert az odakint jövő-menő emberek érdekelnének, bár való igaz, szívesebben lennék most én is inkább egy közülük, semmint, hogy ebben a beszélgetésben kelljen részt vennem.
- Nézd Roman, nem akarok megint veszekedni veled. Ha akarod a Karácsonyt, legyen. Töltsétek együtt. Nem fogok a fiunkon marakodni. – Nyitott tenyérrel felé emelem fel a kezem, határozottan demonstrálva egy rövid mozdulattal, hogy mennyire elutasítom a veszekedés gondolatát is és tényleg nem akarok belemenni egy újabb parttalan vitába. Számomra a huszonnegyedike már nem jelenti azt a családi hagyományt, ami miatt úgy vélem, hogy az előbb kihangsúlyozta a dátumot. Már nem vagyunk egy család. A dolgok megváltoztak, amihez erőn felül igyekszem alkalmazkodni, mást amúgy sem tehetnék.

Iszonyatosan hosszú napom volt. Ma valahogy a bűnözök is megbolondultak. Még azok is akik eddig csendben voltak. Teljesen kimerültem. Nem szeretnék már a rendőrségen maradni, de jól esne egy finom kávé. Az biztos, hogy nem az ócska, kidobni való automatából. Valami jobb helyre vágyom és egy kis nyugalomra. Nagyon elegem van már ebből a helyből és a kollégákból is. Felkapom a felsőmet meg a táskám és gyorsan elhagyom az épületet. Ismerek egy vagány kis helyet, ahol nyugodtan leülhetek és megihatok valamit. Anélkül, hogy bárki is megzavarna ebben. Szép kilátás nyílik a rohanó világra és az emberekre. Legalább láthatom, hogy más is rohangál, nem csak én. Valamint nem egyedül engem öl meg a munka, hanem másokat is. Azért, hihetetlen, hogy mindenki, hogy rohan. Senkinek még egy perce sincs magára vagy a családjára. Ezt nevezzük civilizációnak. Szánalmas.
Lassan az említett helyre érek. Kívülről látom, hogy eléggé tele van. Nem csak én kedvelem ezt a helyet, úgy látszik. Kellemes hangulat fogad benn. Senki sem rohan felém egy újabb mappával a kezében és senki sem kell leszidnom, mert valamit hibázott. A pultos hölgyek régóta ismernek már, gyakran járok ide. Egyenesen arra veszem az irányt.
- A szokásost!- mondom az egyiknek, majd hátat fordítok egy szabad helyet keresve. Ami elnézve, nem igen akad. Van pár szabad hely valakik mellett. Egy borostás, középkorú, kiéhezett férfi mosolyogva rám néz, utalva a szabad helyre mellette. Köszönöm de inkább nem kérek belőle. Arrébb fordítva fejem egy anyuka, csitítja rakoncátlan gyermekeit, akik a két mellettük lévő szabad helyet is elfoglalják a játékaikkal. Nem. Inkább meghagyom az nekik. Pár székkel arrébb ismét egy üres helyen akad meg a szemem, egy hevesen csókolózó párocska mellett. Gusztustalan, nyálcsere. Ha melléjük ülnék biztosan kiadnám magamból az összes dolgot amit ez idáig ettem reggeltől. Forgatom fejemet ide-oda. Végre. Egy szimpatikus lány mellett látok pár szabad helyet. Oda megyek és udvariasan hozzá szólok.
- Ne haragudj! Szabad ez a hely?  Leülhetek?

A kaland miatt a helyszín felszabadításra került, a megkezdett játék a Margószéli jegyzeteknél folytatható. Megértéseteket köszönjük. (:

játék vége

Nem szeretnék tőle elszakadni, s vágyom, hogy az érintés, mely most összeköt minket sose szakadjon el. Mellete ülök, farmerba bújtatott lábaimat már régen átvetettem az övén, vonásait figyelem, ahogy a tömegen tartja tekintetét. Vágyom rá, hogy megérintsem, szenvedélyes vonzalom húzza ujjaimat végig kemény arcélének baltával metszett vonalán, s mosolygok, amikor talán ő is elmosolyodik az érintésemre. Messziről Bob Seger hangját hallom, ahogyan az egyik örök klasszikusát játsza a rádió. Évek óta nem hallottam, s amióta a Metallica is feldolgozta a saját szájíze szerint, azóta inkább az ő verziójukkal lehet találkozni. Pedig Bob Seger hangja csodálatosan karcos, rekedtesen mély, megtölti a szöveget tartalommal, pontosan és tökéletesen harmonizál minden megszólaltatott dallammal és hangszerrel.
- Elvihetem a csészéket? - csak bólintással válaszolok a lánynak, majd figyelem serény munkáját, amivel letakarítja asztalunkat. Csak egy kávét ittam, nem volt kedvem reggelizni, s különben is, még tele voltam a vacsorától.
Beharaptam az ajkamat, közel hajoltam a Férfihez és csókot mértem arcának jobb felére. Mosollyal váltam el tőle, s összekulcsolt ujjaimat vállán pihentettem meg, államat pedig kezeimre támasztottam. Tökéletes pillanat volt, de a képeslapra illő élethelyzetet megzavarta a rádió által bejelentett hír, a káosz, a felfordulás, a csörömpölés. Kifelé haladtunk, fogtam a kezét és mögötte haladtam, lépéseibe helyezve az enyémet, szorosan tapadva hátához, bízva ösztöneiben, erejében és tapasztalatában. Hajóskapitánnyá léptettem elő, aki a háborgó vízeken biztonsággal vezet majd át korhadt lélekvesztőjén.
Megszólal a telefonja. Aggódva figyelem vonásait, talán mennie kell, mert behívják szolgálatba. Vagy a családja hívja őt, mert ők is a lezárt városrészben maradtak. Nem hallgatóztam, így nem tudhattam, melyik opció valósul meg, inkább a környezetet figyeltem, a pánikba esett hordák jajveszékelését, a kocsik dudájának fülsiketítő zaját, a káosz teremtette felfordulást, a dühödt félelmet az elhaladók szemében.
- Ugye nem kell menned? - teszem fel kérdésem, amikor végre bontja a vonalat, majd átölelem, mintha csak az utolsó ölelésünk lenne. Nem szeretnék tőle elszakadni.

Ezek a rituális kávézások lassan olyannyira a részemmé válnak, mint a saját bőröm. Nem gondoltam volna, hogy fogok így gondolni valamire és valakire valaha, s a családban senki se hinné rólam azt, hogy képes vagyok rá, de mégis sikerült. Csak úgy jó vele, jó itt lenni, s ez már önmagában a kedvemre való.
- Hogyne, csak tessék. - erősítem meg szóval is azt, amit Gerda bólintása jelzett. Engem a pincérnő munkájánál jobban leköt az, hogy rásimítsam tenyeremet Gerry enyémen átvetett lábára, s már készülök mondani neki valamit, amikor megrezdül a mobil a zsebemben.
Sajnos nálam nincs olyan, hogy szabadnap. Elméletben persze létezik, s mivel csak egyszerű, mezei fakabát vagyok be is szokták tartani, de elő szokott fordulni az, hogy mégis becitálnak, éppen ezért mindig ránézek a kijelzőre, akárki is keressen, akármikor. Feltéve, ha észlelem. Volt már, hogy nem vettem észre, emberből vagyok, megesik.
Ismeretlen szám, ignorálom. Sose veszem fel olyannak a telefont, aki arra se képes, hogy a hívószámkijelzést beállítsa. Visszateszem a telefont a zsebembe, de előtte azért visszaadom rá a hangot, amit nem is emlékszem mikor vettem le róla. Lehet, hogy akkor pöccintettem mellé, amikor a hátlapot cseréltem ki rajta. Vicces, mert akkor már másfél napja nem tűnt fel, hogy csak rezgő módban használom, akkor vettem ugyanis az új, sematikus, egyszerű fekete szilikontokot a régi, lekoszlott szürke helyett a telefonra.
Gerda arcához nyúlva fordítom magam felé a fejét hogy csókot lophassak ajkairól, mielőtt elindulunk kifelé. Szándékomban áll elkísérni őt munkába, mielőtt a bevásárlást elintézném otthonra. Utóbbihoz semmi kedvem, mert a listát elhagytam, s tuti elfelejtek valamit, amit az ínyenc Wagnerek kívánnak, arról meg szó se lehet, hogy erről előre tájékoztassam őket, mert akkor előre hallgathatnám, hogy pörölnek, s nem vonogathatnám utólag - már-már szinte kedvtelésből - hanyagul a vállamat amolyan ez van tekintettel, pimaszkodva velük. Egy kis szórakozás mindenkinek kijár.
A telefon ezúttal nem csak rezeg, hanem szól is, a hívás rövid és tömör, de igen meglepő. Tárgyilagos válaszaimból nem sok derül ki, ám annál több a híradásból, mely a sajtótájékoztatót közvetíti. Egy kóbor bassza meg azért elhagyja ajkaimat, mielőtt Gerda felé fordulok, hogy reagáljak a kérdésére.
- Ami azt illeti, kell, de nem megyek egyedül. Szeretném, hogyha velem jönnél.
Nem szívesen eresztem el, de a szabály az szabály. Kezét ugyan elengedem, de nem lépek riadtan hétrébb tőle, a pánikhangulat nem úgy uralkodik el rajtam, mint másokon.
- Eligazítás lesz ugyan, de kis hal vagyok a nagy tengerben. Nyilván nem tart soká. Hazavinnélek utána.
Ám ekkor szöget üt a fejembe egy kérdés, egy időben azzal, hogy rájövök: az én lakásom igencsak a kordonon kívül rekedt. Ami nem baj, mert Heidi és Lars legalább - remélem - biztos távolságban marad így ettől a leheteten őrülettől.
- Vicces, hogy erre épp így kérdezek rá, de tekintve a helykihasználási szokásainkat - hozzám nem mehettünk, s hozzá se jutottunk el, mert legszívesebben az erdei kölcsönlakókocsiba mentem vele, vlt egyfajta világtól elvonuló bája a dolognak - azt sem tudom, hogy pontosan hol laksz. Kordonon belül van a lakásod, vagy te is éppúgy alkalmi hajléktalan lettél, mint én?