Szerettem ide kijárni, kitisztult a fejem, amire manapság igencsak nagy szükségem van. Nem sok mindenkit avattam be a dolgaimba, mert nem akartam addig beszélni róla, amíg nem biztos, de sajnos mostanra már teljesen annak tűnik. Hamarosan érkezik Laurel, és innen már úgy hiszem, nem fordulhatunk vissza. Fogalmam sincs, mennyire lesz nehéz, vagy mit fogunk egymással kezdeni, arra meg inkább nem is gondolok, mi lesz, hogyha még arra is kényszerülünk, hogy összehozzunk egy gyereket. Akkor aztán tényleg feje tetejére fog állni a világ, mert egyrészt köszi, de gyerek még nem kell, másrészt, ha valakivel valaha gyereket szeretnék, az a kedvesem. A korlátra támaszkodva állok, jelenleg elég lezser öltözetben, az öltönyhöz ma délutánra már nem volt hangulatom, igazság szerint semmihez, ami kicsit is komoly lenne, bár biztos Caitet is ki fogom akasztani a híreimmel. Ideje beavatnom őt is, mert nem akarom, hogy a hozzám közel állók az újságokból értesüljenek majd a közelgő esküvő híréről, ráadásként úgy, hogy elméletileg ők tudják, hogy boldog párkapcsolatban élek, ahol még fel sem merült a lánykérés gondolata, mert ráérünk. Ő önmegvalósít, nekem meg nem sürgős. Nem volt kedvem beülni sehová, szóval megkértem, hogy találkozzunk itt, és előre elnézést kértem, amiért nem vagyok a legjobb formámban. Egyébként elég pozitív személyiségnek tartom magam, de jelenleg ennek nem sok nyoma volt. Csak akkor töltődtem fel igazán, mikor eljöttem Tőle, és még mindig az enyém volt, nem mondta, hogy nem csinálja tovább. Egyre inkább rettegtem ettől, és igen, azt hiszem, el kellene engednem, úgy lenne fair. Lehajtott fejjel döntöttem homlokomat a rácsok egyikének, és hallgattam a hal duruzsolást, a víztömeg ide elszűrődő hangjait, az autók halk neszezését, ami alig lehetett észlelni, apró kis foltok voltak csupán, rohanó világunk tökéletes példái. Sóhajtottam egyet, de szeretném már tudni, mi lesz ennek az egésznek a vége, mert már most nem bírtam. Még ha egy elcseszett suhanc lennék, akinek egyengetni kell az útját, de mindig mindent megtettem a családomért. Talán ez volt a baj. Ha meg is érkezik kedves, ifjú barátom, aki történetesen leányzó volt, akkor sem szúrtam ki jó eséllyel, annyira hagytam a jövőm súlyát vállaimra telepedni, hogy talán bomba is robbanhatott volna mellettem.
Az egyik legrosszabb tulajdonságom az az, hogy túlaggódom a dolgokat. Szinte állandóan kattognak a fogaskerekek az agyamban, s mára már olyan szintre fejlesztettem ezt az egész őrületet, hogy lassan tényleg beiratkozhatnék a pszichiátriára. Talán nem is ártana... Amikor megtudtam, hogy Matthew újra a városban van, egy kis nyugalom lett úrrá rajtam. Pláne akkor mikor még egy találkozót is lebeszéltünk. Annyira szükségem volt már arra, hogy beszéljünk, hogy elmondhassam neki, mennyire feje tetejére állt a családom, mert ő valahogy mindig tudta, mit mondjon, amitől aztán jobban éreztem magam. A lelki állapotom nem éppen az aranykorát élte, ám ezt nagyon ügyesen elrejtettem a szüleim és a testvéreim elől, legalábbis igyekeztem, hogy ne lássák rajtam, mennyire rosszul is vagyok valójában. Hiszen mindnyájuknak más-más okból kifolyólag volt rám szüksége. Ezért nem szabadott engednem, hogy összeroppanjak. Bár az újságírók, mint kiéhezett hiénák várták ezt a pillanatot, ebben biztos voltam. Találkánk helyszínére igyekezve hálát adtam az égnek, amiért nem egy étterembe mentünk, hanem inkább a kilátót választotta Matthew. Itt távol lehetünk a kíváncsi szemektől, ám még ez sem biztosíték arra, hogy nem fog megjelenni holnap egy újabb cikk, amiben megkérdőjelezik a baráti kapcsolatunkat. Mert hát nem ez lenne az első ilyen alkalom. Annak idején is kaptunk hideget-meleget, a mindenkinél magukat okosabbnak és bölcsebbnek hívő újságíróktól, holott soha semmi nem volt közöttünk. Mármint semmi több a barátságnál. Bár lehet most meg én hazudok. Hisz Matthew már régen több egy egyszerű barátnál, akivel néhanapján összefutok. Ő inkább olyan, mint egy fogadott fivér, egy családtag, akit bármikor, bármilyen problémával felhívhatok, aki tudom, hogy mindig mellettem áll. De ezt kár is tovább ragozni, a szennylapok írói úgyis azt látnak bele a helyzetbe, amit csak akarnak. Hisz a pletykalapok se éppen tényközlő, megbízható források. Mire felértem a kilátóba, kiterveltem, hogy gyermeki módon, viccelődve fogom köszönteni régen látott barátomat, s még azt sem vetettem el, hogy esetleg felugorjak a hátára és összekócoljam a haját. Még sohasem csináltam ilyet, de mivel magunk voltunk, úgy gondoltam, nem haragudna meg érte. Ez az ötlet egészen addig lebegett a szemeim előtt és késztetett mosolygásra, míg meg nem láttam Matt-et. A mosolyom rögtön eltűnt, arcom elkomolyodott, tekintetemben aggódás csillogott. Még sose láttam ilyennek. Tény, hogy előre elnézést kért, amiért nem hozza a legjobb formáját, de mikor legutóbb ezt mondta, akkor is tökéletesen festett. Akkor öltönyben, profin belőtt hajjal ült előttem a kávézóban. De most más volt, ez pedig eléggé megijesztett. Odaléptem mellé, kezemet óvatosan a lapockájára helyeztem. - Szia, idegen. - Szólalok meg lágy hangon, halkan, hiszen a helyzet ezt követeli meg. - Mi történt, Matt? - Még mielőtt felvehetném vele a szemkontaktust, máris rákérdezek. Semmi felvezetés, semmi bájcsevej, de úgy érzem erre nekünk már nincs szükségünk. Nem akarom megbántani és még csak túl kíváncsinak se akarok tűnni. De már az egész testtartásából leszűrtem, hogy nem önmaga és tudni akartam, mi váltotta ezt ki nála. - Jól vagy? - Újabb kérdés és reméltem, hogy ezúttal se vagyok túl tenyérbemászó. De aggódtam érte. S ha egy percen belül nem szólal meg, akkor valószínűleg mindketten megismerjük a hisztis, nem éppen szeretni való, ám sokkal idegesítőbb oldalamat. A gondolataim szélsebesen repkedtek a fejemben, próbáltam kitalálni mi történhetett. Nem jött össze egy üzlete? Családi problémák adódtak, esetleg a barátnője kidobta, akibe annyira szerelmes volt? Nem tudtam, de minél előbb ki akartam deríteni. Minél előbb segíteni akartam neki, mert már-már fizikai fájdalmat éreztem, amiért ilyennek látom őt.
Nem riadtam meg az érintésétől, nem voltam szívbajos fazon, más dolgok zavartak, nem az ilyesmi. Meg ahogy apám is mondta mindig, egy férfi nyilvánosan ne mutassa ki a félelmét, mert akkor megszűnik férfinek lenni. Mintha nekünk nem lenne jogunk néha beparázni. Mindegy. Ismertem már Caitlynt jó pár éve, a családjaink barátok voltak, sőt, nem túlzok, ha azt mondom, még ringattam is csecsemőként, csak aztán valamiért volt némi mosolyszünet, és sokáig nem ütköztek az ősök. Végül emlékeim szerint valami üzleti ügy hozta össze őket megint, mi más, ha nem a pénz. Azóta jóban vagyunk Caitlynnel, de sosem tudtam rá nőként nézni, egyrészt ugye az említett láttam pelenkában kisbabaként dolog miatt, másrészt mégiscsak tizenhárom évvel fiatalabb volt, én meg nem vagyok szatír. Két évvel ezelőttig igazság szerint még csak komoly kapcsolatban sem gondolkodtam soha, az meg teljesen kizárt volt, hogy megnősüljek. Nem, eszembe sem jutott. Most sem akarok, egyáltalán nem, minden idegszálammal menekülni akarok előle, ellenben úgy tűnik, ez amolyan elcseszett szokás a mi kis családunkban. Mintha kötelező lenne a boldogtalanság. Köszönöm szépen. Tényleg csak a rácsokba kéne verni a fejem, míg ki nem száll belőle minden gondolat, akkor talán minden jobb lenne. Megfordulok, és dacolva minden lehetséges veszéllyel, egy-egy fotós személyiségi jogokat nem ismerő jellemével, átöleltem Caitlynt, ritkán teszek hasonlót, nem vagyok híve a nyilvános érzelemkinyilvánításoknak, de egyrészt örültem neki, másrészt szükségem is volt rá. - Szia, Kislány! – Már nem volt az, nem is tartottam annak, de ez már csak rajta ragad, szerintem tíz év múlva is így fogom hívni. Egyszerűen megszoktam, ismertem édes loknikkal is, hogy közben nő lett, az már egészen más kérdés. A kérdésére azonban kénytelen vagyok elhúzni a számat, közben el is eresztem, lazán dőlve a korlátnak. Vajon lehet ezt finoman tálalni? Igaz, még mindig nem lehet nehezebb neki elmondani, mint amilyen Isadorának volt, mégiscsak őt töröm össze vele a legjobban, az utolsó embert, akivel ezt valaha meg akartam tenni. Erre tessék. - Nem sok jó. – Mondok egyelőre csak ennyit, de nem célom a titkolózás, akkor nem is kértem volna s.o.s találkát, pusztán rettentő nehezen fogok hozzá, nem találom a módját, és ezen nem sokat segít, hogy sürget is a kis hebrencs. Fiatalság, bolondság. Nem mintha én öreg lennék, de húsz éves is régen voltam. - Nem igazán, és nyugi, mielőtt kirobbanna belőled a türelmetlen hárpia, elmondom, csak nem egyszerű. – Csóváltam meg a fejemet, reményeim szerint addig kibírja, míg összeszedem magamat. Mennyire lenne szép beközölni, hogy megnősülök, és nem Isadorát veszem el. Még csak nem is önszántamból teszem. Röhejes. Majd harminchárom éves férfi létemre nem tehetem meg, hogy magam döntök a jövőmből. Legszívesebben kiröhögném magam. - Azt hiszem, stílusosabb lett volna, ha már hozhatok valami giccses papírt is az eseményről, de úgy néz ki, most már biztos, kénytelen leszek megnősülni augusztusban. – Az előadásmódom és szóhasználatom talán elég gyorsan világossá teszi, hogy nem pont olyan helyzetben vagyok, amiben lenni szeretnék. - Jó eséllyel cikkezni fognak rólunk hamarosan, és ha esetleg nem lenne nyilvánvaló, sajnos nem Isadoráról van szó. – Teszem azért hozzá, biztos, ami biztos alapon, mert sosem voltam az a típus, akiből mindent harapófogóval kell kihúzni, legalábbis a barátaimnak semmiképpen.
Meglepetten figyelem az eseményeket, még akkor is, ha résztvevője vagyok azoknak. Amint átölel, már abban a momentumban érzem, hogy komoly dolgokról fogunk beszélgetni, hogy valami komoly baj történt. Próbálok nyugodt maradni, bármennyire nem sikerül, de erőmből még annyira futja, hogy megsimítom a hátát, pusztán azért, hogy érezze, nem egy fadarabot ölel éppen. Tőle amúgy se igazán szoktam meg ezt a fajta mutatványt, talán mikor kisebb voltam, akkor többször köszöntött ilyen módon, de hát azóta túl sok minden változott. A helyzet engem nem feszélyez, de remélem, egy fotós sem lapul a közelünkben, amely lencsevégre kapott minket. Általában próbálom figyelmen kívül hagyni a pletykákat, de most úgy érzem, nem kellene még ekkora plusz teher is Matthew-nak, bármi miatt is legyen ennyire feszült. Megszólításán elmosolyodom, hisz tudom, sohasem fogom lemosni magamról ezt a becenevet. Belőle még azt is kinézem, hogy majd ha hajam már ősz lesz, akkor is így fog szólítani. Egyébként ha más illetett a kislány jelzővel, akkor kifejezetten dühbe tudtam gurulni, de tőle ez olyan megszokott volt és tudom, hogy nem is a szó szoros értelmében értette ezt rám. A következő jelzőjét nem tudom olyan könnyedén elengedni a fülem mellett, de a hanglejtéséből érzem, nem most kell még csak viccből sem visszaszólnom neki a hárpia miatt. Az még várhat. Összevont szemöldökkel, kérdő tekintettel hallgatom, mit akar elmondani. Habár az ölelésnek már rég vége, nem léptem túlságosan távol tőle, mert egész lénye arról árulkodott, hogy valami hatalmas baj történt. Én pedig nem akartam, hogy esetleg akik elsétálnak mellettünk megtudják miről is folyik a beszélgetés. A homolomról a kíváncsi ráncok hirtelen eltűnnek, szemeim kikerekednek, állam majdnem leesik, ahogy megtudom, mire számíthatok augusztusban. - Mi? - Egy apró szócska csúszik ki a számon. Értettem mit mondott, az is leesett, hogy nem Isadoráról beszélt, még mielőtt ezt ő is hangosan kimondta volna. De hirtelen nem tudtam másként reagálni arra, amit mondott. - Ezt most nem értem. Azt mondod, hogy muszáj feleségül venned valakit, aki mégcsak nem is Isadora? - Értetlenkedve állok előtte, tulajdonképpen elismételve, amit az előbb mondott. Viszont nekem is ki kellett mondanom hangosan, hogy tudatosítsam magamban, miről is van szó egyáltalán. - De miért van szükség erre? - Teljesen összezavarodom, a gondolataim össze-vissza száguldoznak a fejemben és fokozatosan, ám egyben folyamatosan újabb és újabb kérdések vetődnek fel bennem. - Kit kell elvenned? És hogy fogadta ezt az egészet Isa? - Kérdéseim záporoznak és habár nem akartam így rázúdítani mindent Matt-re, nem tudtam elcsitítani a hangomat. Isadorát nem ismertem túlságosan, mindössze párszor találkoztunk, de azok az alkalmak elégnek bizonyultak ahhoz, hogy tudjam, közöttünk igaz szerelem van. Ráadásul Isát tökéletesen el tudtam képzelni Matt mellett. Na de ezt az ismeretlen idegent? Legalábbis remélem, hogy nem ismerem... - Ne haragudj a sok kérdésért, csak nem tudom megérteni ezt a helyzetet. - Elképedve nézek rá, mert tényleg nem tudom mire vélni az egészet. Majd rájövök, hogy a legfontosabb kérdést még fel sem tettem. - Te hogy viseled? - Ez az, ami a legjobban érdekel. Tudom, hogy felnőtt üzletember, de én mégis aggódom érte. Nem úgy hangzik, mint aki egy parányi örömöt is lelne az egészben, ez pedig teljesen érthető, hiszen másba szerelmes. Sosem fogom megérteni, miért van szükség egy ilyen fajta házasságra a mai modern világban. Vagy talán a seattle-i elit leragadt a középkorban? Mert ha igen, akkor elég nagy problémával nézünk szembe. És akkor ez azt jelenti, hogy nekem is fel kell adnom a szerelemről alkotott nézeteimet? Az álmomat, hogy egy nap majd olyan emberrel kötöm össze az életem, akit tényleg mindennél jobban szeretek? Ez borzasztó. Pont, mikor már azt hittem, ennél nagyobb őrültségeket nem kell átélnünk.
Cait, amilyen fiatal, néha annyira pontosan jól tudja, mire van szükségem, pedig érzelmi vonalon sosem mozdultunk ki a barát kategóriából, eszembe sem jutott, és ez így van jól. Már Isával kapcsolatban is sokszor rezeg a léc ama tekintetben, hogy mégis mit keres mellettem ekkora korkülönbséggel, de igazából bármennyire is próbáltam kiverni a fejemből, nem sikerült, úgyhogy így maradtunk. Más kérdés, hogy meddig, mert szerintem egyetlen jóérzésű nő sem tűrné sokáig, még akkor sem, ha érzelmileg, fizikailag sincs köztünk semmi. A látszat nagyon sokszor csal, egy fotós képes úgy elkapni a pillanatot, hogy nagyon is zavaró legyen, és félreérthető. Igaz, ezzel Isa is tökéletesen tisztában van. - Esküvő. – Tudom, hogy csak a meglepettség okán kérdezett vissza, épp ezért eszemben sincs ennék jobban a szájába rágni, esetleg lebetűzni, egyébként sem szokásom faragatlannak lenni, csak éppen kezdem úgy érezni, hogy ez a helyzet a legrosszabbat hozza ki belőlem. Ha tehetném, ennél többet nem is mondanék, de ebben a formában érthetően semmi értelme sincs az egésznek, és nem fogom csak úgy ezernyi kérdéssel itt hagyni, különösen úgy, hogy róla még egy szó sem esett, és sosem voltam olyan önző, hogy csak a saját problémáim foglalkoztassanak. - Pontosan ez a helyzet. – Mély sóhajjal vegyítve bólintok a kérdésére. Mondhatnám, hogy ilyen az élet, de az ég szerelmére, már réges-régen nem kellene ilyennek lennie, most mégis kezd megint divatossá válni a dolgok ily módon történő elintézése. Ennél hitem szerint már jóval fejlettebb társadalomban élünk. - Röviden és tömören anyagiak okán. A jövendőbeli feleségem cégét beolvasztja apám, amolyan gyümölcsöző együttműködést, amit ezzel koronáznak meg. Ez igazából az egyszerűbb verzió, de igazság szerint ez csak a második megoldása volt nem épp hőn szeretett apámnak. Erről még nem nagyon cikkeztek, de a kis csokigolyó megpattant. – Nem akarom olyan nyíltan közölni, hogy a húgomról beszélek, aki imád mindenféle csokigolyót, de eléggé nagy a fennforgás, és apám már égre-földre keresi, de rettenet, mennyire szőrén-szálán eltűnt. - Erről inkább nyugodtabb körülmények között beszélnék. A lényeg, hogy igazság szerint miatta szívok. – Talán ki tudja sakkozni, hogy a húgomat érinthette az első megoldás, apám pénzhajhászságának bizonyosan nincs párja a világon, pedig rengeteg van neki. A húgomról meg azóta nem sok szót ejtettem, mert akaratomon kívül neheztelek rá. Őt legalább úgy kényszerítették volna házasságba, hogy egyébként a másik féllel kavart. Mégis, amikor meghallotta a házasság szót, bepánikolt. Totál megértem, de jelen helyzetben nem szeretnék miatta szívni, márpedig szerintem nem fog felbukkanni. Sőt, már azt is el tudom képzelni, hogyha elő is kerülne, apa a londoni cégről sem mondana le, mert két legyet egy csapásra leütni még mindig sokkal nyerőbb szerinte. Szóval mindenképpen mélyen vagyok a gödörben, és jelenleg úgy tűnik, hogy bármit lépjek, valaki sérül. Maximum úgy tudnám megoldani a helyzetet, hogy valaki nevére átiratom a részvényeimet, akit nem ismer apám, és tökéletesen megbízom benne, ezen még gondolkodnom kell. - Laurel Mayernek hívják, Londonban körülbelül olyan ismert, mint mi itt, csak kevésbé áll jól a szénájuk, bár ez sem publikus. – Halkítom le némileg a hangomat. Rohadt zavaros és szövevényes ez az egész ügy, az biztos. - Isa látszólag mellettem van, de őszintén, nagyon félek attól, hogy mikor közli, neki ez nem megy. Teljes joggal megtehetné… – Rázom meg a fejem, nem, elképzelni sem tudom, mihez kezdenék nélkül, de sajnos benne van a pakliban, hogy megtörténhet. - Látod, milyen kicsattanó a jókedvem. Igazából rettenetesen, és keresem a megoldást, de ötletem sincs. Legalább, ha ki tudnám golyózni az öreget… de még mindig csak negyven százalékom van. – Azt is titokban vásároltam fel, hogy ne tudja, egy ember kezében van, mert eltökélt szándékom volt átvenni a céget, mert ő biztos nem megy sehová, amíg el nem földelik. - Remélem, neked legalább csupa jó híred van, mert rám férne pár… - Érdeklődöm meg ily módon, hogy vele mi a helyzet, ne csak az én szerencsétlenségem legyen a téma.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Közeleg az év vége és a nyári szünet. Ezt az is tudja, aki nem ismeri a naptárat. Az iskolában az utolsó hónapra megváltozik a tanárok hozzáállása a dolgokhoz. A kedvesebbek már nem adnak házi feladatot és nem feleltetnek. Csak a két jegy között állókat kérdezik, ha javítani akarnak. És ott vannak a morgósabbak is. Ők ilyenkor még záró dolgozatot íratnak. És tudnunk kell mindent. Mindent, amit átvettünk az évben. Ez a legnehezebb. Napokig ismételni rá, majd kapni egy tesztet. Nekem általában a felelet választós a kedvencem. Tanuláskor a színek összeillenek a szemem előtt, ha magamban elolvasom a lehetőségeket, akkor tudom, melyik a jó. Azokat mindig jól megírom. Az esszé kérdések sem nehezek. Csak mesélni kell a dologról. Ha figyelek, nem is kalandozom el közben. Pedig néha szokásom. A szavak annyi színt és ízt hordoznak, hogy elvonják a figyelmemet. Általában csak pár percig, utána visszajön és folytatom. De attól még az idős Miss Nancy nem szereti az ilyet. Mindig áthúzza a nem oda illő részeket. És hiába az ötöst, attól még piros a dolgozatom. Ilyenkor jó, hogy gyorsan írok. Minden ott van, amire kíváncsi. Meg néha más is. Egyszer véletlenül leírtam, mit ettem reggelire. Meg, hogy valaki véletlenül paradicsomot ejtett a tanító néni székére. Tudom, mikor javította a dolgozatomat, mert felugrott. Talán oda kellett volna írnom, hogy az tegnap volt... Ma a kedvesebb tanárokkal van utolsó két óra. És honismeret lenne. Tanulmányi kirándulást szerveztek nekünk. Megnézzük a seattle-i kilátót. Space Needle. Ezt a nevet kapta, amikor megépítették 1962-ben. De nem értem, miért. Azt jeleti, tű hely. Szerintem nem hasonlít tűre. Inkább nyalóka. A finom, fehér-piros epres fajta, amihez pattogós cukor is járt. És ha lenyaltad a pattogós cukrot, pezsgőzött a szádban. Anyu nem szerette. Szerinte "azt is beszűkíti, ami nincs". Ennek a mondásnak azóta sem értem az értelmét. Anyu nem mondja meg. Csak picit elvörösödik, ha rákérdezek. Meg köhög. Mindegy, a téma most a torony, nem a valamilyen szűkülő helyek. Eredetileg megfigyelő állomás volt, azt hiszem, metrós. Nem, ez más szó. Metero - meteoros? Valami ilyesmi. Az időjárással foglalkozott, az biztos. Itt várták a meteorokat biztos. Csak nem tudom mi értelme várni ilyen magasan. Lentről is látszik, nem? Legalább 180 méter magas és erős. Nagy szelet és kilences erősségű földrengést is kibír elméletileg. Gyakorlatilag nem tudni, ekkora földrengés még soha nem volt Seattle-ben. És anyu azt mondja, jobb, ha nem is lesz. Sok mindent összedöntene. Sok ember megsérülne. És biztosan jó ideig tartana helyre hozni a dolgokat. Márpedig nekem minden úgy tetszik, ahogy most van. Oké, a kátyúkat az úton kijavíthatnák és lehetne kevesebb dugulás. De a többit szeretem. Még az iskolát is. Csak tanulni ne kellene olyan sokat. Bár, Maggie szerint én nem tanulok sokat. Neki csak ötösei vannak. De egész délután készül a másnapra. A szülei szerint ezt kell tennie, ha el akar valamit érni. Nem tudom ez mit jelent. De anyu nem ilyen. Ő hagy játszani is. Meg nem mérges, ha kapok más jegyet is. Tudja, hogy készülök. Csak nem mindig sikerül a dolog... A kilátóban lift visz fel. Ami jó, mert biztosan elfáradnánk a lépcsőn. Nagyon-nagyon-nagyon sok lépcső vinne fel minket a tetejére. És nem mindenki bírná. De a lift jó. Azzal alig egy perc alatt fenn vagyunk tizenöten. A többiek a második körben jönnek. De lefelé is ők jöhetnek később. Vagyis azok, akik menni akarnak. Nem mindenkinek kell visszamenni. Az iskola messze van. Páran itt laknak a közelben. Őket elvihetik majd a szüleik. Én sem megyek. Nem itt lakom, de anyu közel dolgozik. Megbeszélte a tanító nénivel, hogy maradhatok, mert lenn fog várni rám. De addig még nézegethetek. Csodálatos a kilátás. Látom a hegyeket. És egész Seattle-t. És a folyót. És az öblöt. Elliott-öböl, így hívják. Még a kompot is a közepén. És a szivárványt. Nemrég állt el az eső, most látszik. Az a kedvencem. Maggievel mindig visszajövünk nézni. Lassan kezd eltűnni. Kár érte, szép volt. Kicsit olyan, mint én. De még valamennyire látszik. A vízen is visszatükröződik. Elmosódva van ott. - Nézd Maggie, ott a képe a vízen. Olyan mint amikor én látom a szavakat színekként. Olyan elmosódott sávok vannak a szemem sarkában, mint a szivárvány tükörképe, csak ezek egymás után suhannak el és hamar eltűnnek. De attól még látni őket és szépek. És mindennek megvan a maga színe. Persze néha ismétlődik egy szín, de attól még egyedi. Gyere hátrébb, akkor nem látod annyira. Nekem is így tűnik el sok, ha nincsenek hangok újat adni... - magyarázom, miközben hátra húzom. Egyszerre egy lépést. Egyik láb a másik után. Nem mindig a hátsó, mert akkor felborulok. Jobb. Bal. Jobb. Bal. Jobb. Ütközés. De még nem is értem el a falat. Ráléptem egy cipőre. Lassan megfordulok. Két lábnak mentem neki. Hoppá. Hátul nincs szemem. Nem vettem észre a bácsit. Nem löktem fel. Az jó. De kéne hátra is szem. Legalább egy. Jó lenne tudni mindig, mi van mögöttem. Vagy elég lenne egy tükör. Rászerelném a napszemüvegemre. Azzal is látnék. Anyu is így néz az autóban. Bár parkolni akkor sem megy neki. Arra használja a kamerát az autó mögött. Így is van egy nyom az autó hátulján. Azt mondta, nem ő csinálta. Valaki biztos neki ment. Mint én a bácsinak. Ja, tényleg. Bocsánatot kéne tőle kérnem. - Sajnálom, nem láttam a hátam mögé. Nem akartam ütődni - nézek fel rá. Morcosnak tűnik. De nem dühösnek. Csak szúrósnak. Biztos a szakáll miatt. A szakállas bácsik ijesztőbbek. Nekem legalábbis. Anyu nem fél egyiktől sem. De a nagyi szomszédjától igen. Tőle meg én nem félek. Szerintem kedves néni. Csak nem szabad meginni a teáját. Az mindig rossz és soha nem rak bele cukrot. Szerinte a tea ízére kell figyelni. De a teának borzalmas íze van. A nagyi sem issza meg. Csak a kávét. Pedig az még rosszabb. Pedig azt csak egyszer kóstoltam.
Az egész napnak egyetlen szépsége van csak, mára már nincs semmi más dolgom. Egy landolás, rutin, elgurulni a hangárhoz, utolsó, leszállás utáni ellenőrzés, a hibajegyzék átnézése... ezek már olyan jó, megnyugtató dolgok. Valami, amitől leengedek. Beállok a hangárba, váltok két szót a szerelőkkel, leadom a jegyzéket, közben egyre azon tanakodom, mi a bánatot vigyorognak így. De legyen nekik, talán ma tovább tart a kedvenc helyükön a happy hour, vagy tudom is én. Ugyanakkor van egy olyan sanda gyanúm, hogy én vagyok a vicceik céltáblája, csak épp fel nem fogom, hogy miért. Otthon már más a helyzet, elheverek, hogy alszok egyet…fényes nappal természetesen. Lassú személés, úgy érzem magam mint akit alaposan fejbekúrtak, és kidobták egy úthenger elé. Vibráló fények szakadnak át a szemhéjamon, és én azt veszem észre, hogy magam is pontosan olyan ütemben pislogok ahogyan a fény vibrál felettem. Kattogó hang, mintha valaki fel le kapcsolgatná a lámpát. Hagyd már abba, hogy rohadnál meg, mert nem tudok tőled aludni. De nem hagyja abba, én meg ingerülten, és fáradtan kezdek pislogni, nyitogatni a szemeimet. A távolban telefon csörren, folyamatosan sípol. Hamar felkeltem, hogy utána járjak ennek, de a házban teljesen nyugi volt…álmodtam volna? Mindegy is…kell egy kis friss levegő. Kiléptem otthonról és megsétáltattam magam a városban. Felpillantottam az egyik épületmagasságra, majd döntöttem. Megszemlélem a várost oda fentről. Ugyan már láttam jó pár alkalommal, de ez mégis más. Nem én vezetek, hanem adja magát a dolog. Lassan szeltem a lépcsőket, páran morogtak mögöttem, de kikerültek, hogy gyorsabban feljussanak, megszoktam már. Nem piszkálódok miatta. Az én bűnöm volt. Ahogy felértem a felső terembe gyerekzsivaj üdvözölt, amire csak fejingatás volt a válasz. De elvonultak páran…megindultam én is a távlatot nézni, de egy kis törpe szavai megállásra késztettek…érdekes a kis… baszkiii!! Pont a bokám. Én se figyeltem,hogy pont kihátrált és belém jött, pontosabban a bokámba faralt bele. Nem akartam ütődni…nah, szavai legalább megmosolyogtatnak. Azonnal keresek valami helyet, ahová leülhetek, majd le is teszem a fenekem egy kiálló befelé forduló peremrészre… masszírozni kezdem a bokám érzékenyebb pontját. - Nincs semmi baj…törpi. - mivel nem tudom a nevét, kap tőlem egy becenevet… - Milyen a kilátás? - mosolyodom el miközben rápillantok, lássa csak nincs akkora baj… - Megmondod a neved? - mennyi lehet? Hat? Hét....?
Azt hiszem, baj van. Nem dühös a bácsi, de motyog. És nem értem pontosan, mit, de szerintem csúnya szó. Nagyon csúnya. Olyan, amit anyu csak akkor mond, ha megégeti magát. Vagyis ritkán. Meg amikor azt hiszi, nem vagyok ott. Vagy nem hallom. Vagy alszom már. Vagy rossz hírt kap. A csúnya szavak sosem jelentenek jót. Ha valaki boldog, nem mond ilyet. Az biztos. Szóval akkor fáj neki. Hoppá. Ezt nem akartam. Nem hittem, hogy van mögöttem valaki. Annyira hirtelen állt meg. De ezt nem kéne hangosan kimondanom. Csak bocsánatot kéne kérnem tőle. Megint. Majd amikor eléri a padot, ami felé indult. Sántítva. Ez nem jó. Ha én sántítok, akkor mindig napokig kötés van utána a lábamon. És fáj a járás. A derbin néha megtörténik. Ha valaki nem vigyáz. Csúnya nagyot lehet esni egy frissen felmosott pályán. Főleg valódi meccs közben. Olyankor mindenki kirúgni akarja a másikat. A falak ezért párnásak. Meg jó vastagok. Aki neki esik, nem üti meg nagyon magát. Leszámítva Annie-t. De neki már azelőtt is mozgott a foga. Csak akkor esett ki. És tíz perc után már nem is fájlalta. Visszajött. A fogat meg elrakta. Azt mondta, megvárja vele az estét. A fogtündér majd kicseréli pénzre. Mondjuk ezt nem értem. Honnan tudja a fogtündér, mikor van a párna alatt fog? A fog kicsi és fehér mint az ágynemű. Könnyen el is veszhet. Én mindig a párna alatt hagyom a kezemet. Alvás közben könnyen lebökhetném. Anyu ezért segített nekem fogtartót csinálni. Ott van a kis szekrényen az ágyam mellett. Még egy kék tündér is van rajta. Biztosan nem téveszti el, aki érte jön... - Rendben - mondom, mikor a bácsi leül. Még mindig fogja a lábát. De kedves és mosolyog. Akkor biztos nem fáj neki annyira. Az első pár perc rossz. Utána jobban csak a törés fáj. Minden más kevésbé. A fájdalom átvándorol. Pontosan nem tudom hogyan, de megteszi. Van és eltűnik. Ezért nem szabad pár percig mozogni. Ha utána jobban fáj, nagy a baj. Ha nem, akkor nincs gond. Elvileg a bácsi sem léphetett volna. De ez csak most jutott eszembe. Lehet azért, mert megijedtem. Máskor figyelek. Olyankor tudom, mit kell csinálni. Mindig tudtam. A kórházban vannak szabályok. Nem vagyok beteg, de be kell nekem is tartani őket. És mindig van jó hír is. Ha nem kellhetek ki a gurulós székből, akkor versenyzek valakivel benne. Ha beszélnem kell az elmemókus bácsival, előbb meg kell találnia. És a nővérkék cukik. Az egyiknek hatalmas lego gyűjteménye van... - Szép, innen látni az egész várost. Ott van a kórház, könnyű megismerni a fura tető színről, de anyu azt mondta, pont azért olyan fura, hogy megtalálják a repülők. Az irodaházak olyanok, mint egy kastély tornyai. Csak sok mindent eltakarnak. De a vizet nem. Ott van, még a hajókat is látni rajta, amik viszik át az autókat meg az embereket. Most az idő miatt még hullámzik is. Uuu, nem lehet kellemes, ha nem szereted a hullámvasutat. És azt nem mindenki szereti... - én imádom, de anyu mindig csak egy körre hajlandó. Nagyi meg annyira sem. Azt mondja, neki a látvány is feldobja a gyomrát. De ha én menni akarok, mehetek. Olyan jó néha ott lenni. Az egész hely nagyon érdekes. Olyan mint egy hatalmas gyerekbirodalom. Persze sok felnőtt is van ott. Csak nem értem, miért a hintalovakat választják. Azok csak mennek körbe és semmit nem csinálnak. A szabadeséses gép sokkal jobb. De oda nem mehetek be, amíg nem leszek magasabb. Még nőnöm kell pár centit hozzá. Anyu szerint évekig tart majd. Pedig én annyira ki akarom próbálni. De még kicsi vagyok hozzá. Tudom. Bejelölte a konyha ajtó keretén a méreteket. És nekem még kell hozzá egy kicsi. Vagy sok. Helyzet kérdése. Nagyjából tizenöt centi. Azt mondják, néha annyi különbség sok máskor meg kevés. Mindegy... - Lainey vagyok, Lainey Whittard. És te? - nézek vissza rá kíváncsian. A képességem a színekre mindig működik, de ízeket csak ritkán érzek. Fontos szavak és nevek esetében. És néha akkor is figyelnem kell, hogy ne legyen túl gyenge. Volt olyan, akinél szinte semmit nem éreztem. Mondjuk Lizzy néninél nem csoda. Utána mondta anyu, hogy a spárgának alig van íze. Becsapós volt a dolog. Másnak meg finom íze van. Vagy néha nagyon rossz. Például a rendőr bácsinak múltkor. Vagy a nagyinak. A nagyi finom, de az igazi neve nem. Úgy nem is kell hívnom. De akkor sem szeretem, ha a barátnői mondják. Igaz, általában becézik. Úgy jobb...
Francois Raphaël Roux
Avataron : Adam Levine Kor : 50
Tárgy: Re: Kilátó (Space Needle) Pént. Aug. 05, 2016 10:45 am
Inkább a szavaira figyelek mint a fájdalomra, mely erőteljesen pulzál egyre jobban. Talán Angienek volt igaza a múltkor…vissza kell mennem a dokimhoz… majd ez is meg fog történni! Sőt, biztosan, de nem mostanában. Amíg bírom épp ésszel, addig nem fog látni. Amíg rajtam múlik, addig biztosan így lesz. A legrosszabbra már bele sem merek gondolni… az amputálás. Akkor nap elvetettem ezt a dolgot. De rosszabb pillanatokban sem vagyok képes rá gondolni. Akkor inkább a halál, mint egy végtag vesztés. Sok mindent tud a kislány és ez megmosolyogtat… régen voltam már vidámparkba… majd oda is eltűnünk Rose-val… de nem az ittenibe, vagy a helyiekbe…megyünk haza, Franciaországba….na ott van ám vidámpark! Azt ki kell próbálnia mindenképpen. Az valami fantasztikus. Ott tényleg minden van mi szem szájnak ingere. A sikolytól a félelemig és a legpoénosabb dolgokig minden megtalálható. Amikor a kislány bemutatkozik, elkerekednek a szemeim, majd el is mosolyodok. Milyen kicsi a világ. Dove lánya…ezt alig hiszem el. Milyen csinos és aranyos a kis hölgy. - Ralf. Mármint… - felállok és bemutatkozom egy apró meghajlással…francia szokások. - Francois Raphael Roux. - pillantok a kis hölgy szemeibe. De azért rákérdezek a dologra, nem tudom hogy ebben a városban mennyi Whittard él… - Saviolla Dove kislánya vagy? - puhatolózom finoman, majd a várost kezdem szemlélni, tényleg szép… szeretem is ezt a várost. Nem nagy szívvel költöznék el innen. Örülök, hogy a tesókkal egy helyen kötöttünk ki végül és nem kilométerekre, mérföldekkel egymástól. Nem bírnánk ki egymás nélkül. Én meg főleg nem mióta a bátyánk meghalt. Szükségünk van egymásra. Bár én általában elrepülök vissza fivérünkhöz, hogy tanácsot kérjek tőle. Vagy olyat beszéljek meg vele, amit a többiekkel nem tudnék megosztani. Mondjuk a fiam halálát is csak vele osztottam meg. - Mennyi idős vagy Lainey? - érdeklődöm tovább. Mellé lépdelek, hogy rálássak a látványra, a tájra, a városra, majd lepillantok rá. Tényleg gyönyörű kislány. Az anyukájára ütött. Ő a legszebb nő az életemben… - Osztálykiránduláson vagy? Nem ám lekésel valamit, vagy lemaradsz a többiektől. - aggódom, persze hogy aggódom. Csak egy gyerek.
Figyelem a bácsit. Nem tudom miért, de nézem őt. És nem csak általánosan. Jeleket keresek. A jelek mindig elárulják, ha hazudik valaki. És szerintem még nincs jól. Nem akar megijeszteni. Nem akarja, hogy aggódjak. Vagy azt gondoljam, az én hibám volt. Ezt tudom. A felnőttek mindig ezt csinálják velem. Védeni akarnak. Csak, mert gyerek vagyok. De a gyerekek nem törékenyek. És nem lesz bajuk az igazságtól. Én már csak tudom. Anyu már régen megtanulta. Egyszerűen nem tud nekem hazudni. Ahhoz a szemembe kellene néznie közben. De nem tudja. Mert olyankor nem figyel a hangjára. A képességem pedig megmutatja a változásokat. Így megegyeztünk. Nem hazudik. Van, amihez tényleg kicsi vagyok. Van, amit nem tud. És néha nekem nem kell tudni a dolgokat. Például a karácsonyi ajándékomat. Meg tudnám találni. Addig kérdezhetném, amíg megmondja. De nem teszem. Megvárom a karácsony reggelt és kibontom. Ez a jobb. Így tényleg örülök. És ezt látja. Ez különleges öröm. Ritka. De eltértem a témától. A bácsi eddig nem hazudott. Csak óvatosan mozgatja a lábát. Szóval hagyom őt a saját sebességével menni. Ő sérült. Ő tudja, mikor fáj. Nem akarok rontani rajta... - Érdekes név, olyan... olyan vacsora szerű. Sör és párolt zöldség és sajtos fasírt íze van, egyben nem is olyan rossz. De a Ralfe akkor is jobb - válaszolok elgondolkodva. Azt hiszem ezt mondta elsőre. Ez biztos valaki becenév. Beceneve majdnem mindenkinek van. És általában finomabb az eredetinél. Anyu azt mondta, mert kedvesnek szánták. Nem mintha az enyém jobb lenne. A Lainey mézes. A Lin inkább tejszín. De a cukor nélküli. Amit csak felkeveréssel csinálnak sűrítményből. Finom, ha nem szereti valaki az édeset. De nekem a kedvencem. Így nem akarok becézést. Sokkal jobb a nevemet hallani. Anyu jól választott. Uuuu, a bácsi furán néz rám. Hoppá. Mindig elfelejtem. Mások nem érzik. És nem látják. Csak nekem van mindennek íze és színe. És én majdnem mindig meg is mondom. Néha nem. Iskolában ritkán. A tanító néni nem szereti. Eltérek a témától. És nem azt mondom, amit hallani akar. Így inkább le kell írnom, amit tanultam. Könnyebb. Lassan írok. Van időm átgondolni a szavakat. És csak a lényeget a papíron hagyni. Már én is megszerettem ezt. - Ismered anyut? Ja, őt mindenki ismeri már, mert ő a polgármester. Mindig elfelejtem. Nekem ő csak anyu - válaszolok újra. De fura az egész. Én rá figyelek. Ő meg kifelé. Valami van az égen. Talán valaki ritka madár. Vagy repülő? Nem tudom, de nézi. Én semmit nem látok belőle. Így inkább a vizet nézem. Még szép. De már változik. Talán eső lesz. Nem talán. Eső lesz. Ez Seattle. Itt mindig esik. Amikor meg nem, akkor is esőre vár mindenki. Esernyővel járnak. Meg kalapban. Vagy kapucniban. Esetleg sálban. De mindenkinél van valami. Még az én táskámban is ott az összecsukható sárga ernyőm. Anyu szerint nap színe van. Azért vette meg nekem. Lehet igaza van. Nem tudom. Nekem a nap túl fényes. Nem látom a színét... - Nyolc, és te? Ne azonnal válaszolj! Először mond utánam: ma kedd van. Utána mond meg! - nézek rá elszántan. Ez egy trükk. Anyuval találtuk ki. A hazugság más mint az igazság. Ha hazudik, változik. Csak nem mindig tudni, hogyan fog. Így ráveszem, hogy megmutassa. Ma péntek van. Nem kedd. A kedd jó szó, narancssárga. Ha én hazudok halványabb lesz. Neki is valamilyen lesz. Utána csak figyelni kell. Anyuval megegyeztünk. Idegeneket szabad tesztelni. Főleg azt, aki ismeri őt. Mert sok bácsi nem kedveli. Azt mondják, lányként nem kéne ezt csinálnia. Pedig jól csinálja. Tudom. Mindig dicsérik. Azok is, akik nem ismerik a lányát. Megyek az iskolába is hallom az újságos nénit. Vagy a szemetes bácsit. Néha a kertészt is... - Igen, de ez az utolsó hely, innen nem megyünk tovább. Nekem anyura kell itt várnom majd. Addig nézegethetek. Abból biztosan nem lesz baj, ugye? - kérdezem a lábára nézve. Talán már nem fáj neki. Vagy mégis. Nem tudom. De most már figyelni fogok. Nem szabad csak úgy tolatni. Veszélyes. Már megtanultam...
Úgy néz rám, mint aki átnéz rajtam… egy gyerek mégis hogy? Biztos csak paranoia… higgadj le Ralf, csak bemeséled magadnak, egy gyerek nem láthat át egy felnőttön. Rose nem volt ilyen fura kiskorában… bár mintha, nem… akkor Ő? Biztosan problémás kicsit fejben, de attól még aranyos. Bemutatkozunk és elég lényegre törő választ kapok a nevemmel kapcsolatban… Te jóóóó ég! Érdeklődve hallgatom és valóban érdekelni kezd a dolog. - Milyen az a sajtos fasírt? Még sosem ettem olyasmit… - mosolyodok el a dolgon, hiszen elég különleges a csajszi, kissé fura, de tündéri. - És Lainey Whittard? Neked milyen ízesítésed van? - pillantok rá kíváncsian és töretlen lelkesedéssel, mert hallani akarom. Tudni akarom. Érdekes dolog ez. - És édesanyádnak? Ismerem az édesanyját. Elég közelről, ami azt illeti, de nem akarom felfedni magam… majd Dove eldönti mikor tarja helyén valóan a bemutatásomat számára. Majd az idő eldönti. Nem érdekel, hogy a polgármester asszonyról van szó. Teljesen más miatt zúgtam bele… ráadásul azt sem tudom, hogy terhes és a gyermekemet várja… De én szeretem azt a nőt… jobban mint Deressié-t szerettem akkor. A város gyönyörű idefentről, bár a hazámat mindennél jobban szeretem, ha választani lehet a városok, illetve országok között. Úgyis megint leszakad az ég, szóval az időjárás a megszokott marad, a maga kis körforgásában. Nyolc éves… hát az szép, én nem néztem annyinak őt, max csak hatnak, hiszen ilyen aranyos arccal… Bár a következő fordulat meglepett… miért mondjak olyat ami nem valóságos? - Menjek bele a játékodba? Rendben… válaszolok, ha válaszolsz nekem, oké? - mosolyodok el huncutul, de ismét csak lelkesen. - Mindenkinek van, de senki sem veszítheti el? - érdeklődve figyelem őt és csak rá fókuszálok, csak őt nézem, mert hallani akarom és akkor ő is megkapja a válaszát. Szóval itt kell maradnia. - Megvárom veled anyukádat, oké? Addig sem leszel egyedül. - nem is hagynám egymagára akkor sem, ha nem Saviolla lenne az anyukája. Egy gyerek ide fent egymaga nincs biztonságban, ráadásul ha idősebb lenne pár évvel, akkor is fent maradnék vele… mert egy gyerek a legfontosabb az életben. Ráadásul nem panaszkodni akarok anyukájának, csak köszöni neki… meg látni is akarom őt.
Lainey Whittard
Avataron : Kristina Pimenova Kor : 16
Tárgy: Re: Kilátó (Space Needle) Kedd Aug. 09, 2016 8:48 am
- Nagyi csinálja, apró sajtgolyókat kever a fasírthusiba, így amikor melegen felvágja az ember, akkor kifolyik belőle az olvadt sajt. Én nagyon szeretem, meg így kevesebb hús megy bele. Tudod, sajnálom az állatokat is kicsit - és ilyenkor el kell néznem. Nem tudom tovább a bácsi arcát figyelni. Mert ez nem jó gondolkodás. Anyu és nagyi már magyarázta ezt. Az állatok azért vannak, hogy megegyük őket. Nem kell mindig. De időnként akkor is kell húst enni. Meg tojást. Aki nem teszi, beteg lesz. És finom is a husi. Szeretem a fasírtot. Szeretek anyuval csirkeszárnyat enni gyors kaja napon. Finom a sonkás pizza. Meg a tortilla. És a halak is állatok. Őket pedig minden más husinál jobban szeretem. A halkrémek finomak. Anyu már sok fajtát tud csinálni. Ezeket mindig megeszem. Van kukoricás, meg majonézes, sajtos, foghagymás, citromos, kapros, mentás, uborkás, mustáros és talán még petrezselymes is. Meg ezek keveréke. - Mézes és mustáros. Nem olyan rossz például csirkén. Anyunak furább jutott. Bodza, dió és mustár. Ezek egyben elképzelhetetlenek - szerencsére én csak egymás után érzem őket. Először bodza, majd dió, utána mustár. A vége lehetne jobb is, de ez egy ilyen valami. Lehet másnak meg teljesen összeillik az egész. Nekem nem. A doki néni azt mondta nincs két ugyanolyat látó. Amit én látok az egyedi. Másnak is van ilyen betegsége. De ő teljesen mást lát. És lehet semmit nem érez. Vagy mindent erősebben érez. Ez szerencse kérdése. Engem nem zavarnak az ízek. Enyhék. Valakinek megtehetik. Akkor pedig pocsék dolog lehet zajban enni... - Megmondom miért nem igaz az árnyékra ez, ha utánam mondod: ma kedd van. Különben elmegyek. Egyébként sem szabadna idegenekkel szóba állnom, ha nem figyelnek rám - teszem hozzá magabiztosan. A tanító nénik még itt vannak a közelben fél óráig. De utána megyünk vissza az iskolába. És ha anyu nem ér be, én is ezt fogom tenni. Mert a bácsi gyanús. Nem ijesztő. Nem úgy néz ki. Nem is akar bántani. De akkor sem stimmel vele valami. Ez pedig megijeszt. Nem kellene maradnom. Nem tudom még megmondani, mikor mond igazat. Ilyenkor elmehetek. Anyu azt mondta. Ha valakit bajosnak értek, otthagyhatom. Nem szeretem megtenni. De nem is akarok bajba kerülni. Most még van pár perce. Több nem. Mert Maggie már figyel rám. Ő is tudja. Neki is segítek néha a bácsikkal. Egyszer megpróbálta elvinni valami idegen bácsi az iskolából. Őt is a keddes trükk leplezte el. Nem a szüleihez akarta vinni. És nem mondott igazat a nevéről sem. Abból nagy ijedtség volt... - A tanító nénik mindenkit visszakísérnek az iskolába. Én csak azért maradhatok, mert anyu szólt, hogy pár percen belül ideér és elvisz. Akkor nem kell átutaznia a városon - teszem hozzá magabiztosan. Nem ismerem jól a várost. Csak azokat a részeit, ahol lakunk. Meg az iskolát. Meg ahol a nagyi lakik. És a kórházat. Ahova sokszor kell menni. De reggelente sokat utazunk az iskola felé. Mert olyankor mindenki utazik. Mindenkire vár a munkahelye. És időben kell beérnie. Mint nekem az órára. Nálunk is morcosak a tanárok a késők miatt. Mert őket akkor nem hívhatják ki felelni. Ezért van osztály telefon. Az mindig az asztalon van a teremben. Ha valami miatt késés van az anyukák oda hívnak. A komp közelében sok a véletlen baleset. Ott mindig van fennakadás...
Az ízek látója.. létezik ilyesmi dolog? Betegség? Fogalmam nincs, talán a tesókat kellene kérdeznem erről a témáról. Ezt a sajtos fasírtot megfogom alkotni magam is, igazából a húgomnak akarok valami finomat összeütni…. és ez egész jól hangzik… Sőt! Tutira megcsinálom és talán családi összeruccanást is kihozhatunk belőle. Frankó lenne, komolyan. Megkapom a többi név izének jelentését is. Igen érdekes kombókat kapok és egyben meglepő is. De ettől érdekes az élet… Dove ízkombója meglep, de ettől olyan édes az a nő. Ő kérdez, visszakérdezek, van esze a kis csajnak bőven, elmosolyodok. - Péntek van Lainey, holnap repülök Vancouverbe koránjában. Tudod, pilóta vagyok. - térek rá a lényegre, a kérésére. Ha kíváncsi rá, vagy ha könnyebben elhiszi, meg is mutatom neki, semeddig sem tart elővennem. Ha tudná, hogy nem vagyok idegen… vagyis csak az édesanyja számára nem…. de majd ez változik. Szeretném őt is az életembe tudni. Remélem hamarosan esélyem nyílik rá… igazán tündéri kislány. Ahogy azt az édesanyja is megmondta. Jó kicsit furának tűnhetek, amiért távolságot akar tartani, de jómagam meg védem a szívemhez nőtt egyéneket és most már ő is hozzá tartozik. Még ha nem is tud még róla. Szóval Vele is hamarosan összefutok… akkor tényleg maradnom kell kis időt még… látnom kell. - Szeretsz nassolni? Mi a kedvenc ételed? - igen szeretném meglepni valamivel, ha már hamarosan lesz közös találkánk is… már várom. - Van testvéred Laeney? - ötlik fel bennem a kérdés. Tudom a választ, szóval amint válaszolt egy nincsen-el… - És szeretnél? – ne akarjon rosszra gondolni… mondjuk én szeretnék Dove-val egy közös gyermeket. De ez még odébb lesz, még nem is beszéltünk róla… lehet ő nem is szeretne már… megérteném azt is.
Valami nem stimmel. A bácsi furcsa. Nem akar hazudni nekem. Olyan, mintha tudná, hogy ha egyszer leleplezem, utána erre mindig képes leszek. Tudom, hogy nem szép dolog, de hazudni sem az. Anyu már megtanulni. Egyszer próbálkozott csak. Amikor apuról kérdeztem. Azóta nem teszi. De megegyeztünk. Ő nem hazudik nekem. Soha. Én meg elfogadom a választ. Akkor is, ha nem tetszik. Ha annyit mond, túl kicsi vagyok. Vagy később fogja csak elmagyarázni. Hogy nem érteném meg. Mert ezt komolyan gondolja. Hiszi. Tudja. Érzi, hogy nem érteném meg. És ő ismer engem. Jobban mindenkinél. Még a barátnőimnél is. Mindent igyekszik érthetően mondani. Hogy én értsem. Mással nem ilyen. Tudom. Voltam már a munkahelyén. Ott a bácsikkal sokkal komolyabb. És csak pár szót mond. Én mindig hosszabb mesét kapok tőle. Még leckeíráskor is. Azt mondja, fontos, hogy megértsem a dolgokat. És én értem is. Szerintem az agydoki néni segített ebben neki. Ő is mindig érthetően mond el mindent. Anyu régebben nem mindig tette. Most már igen. Mióta ő is beszél néha a nénivel. Utána mindig mosolyog. Szerintem nem mond rosszakat rólam a doki néni. Akkor biztosan többet kéne járnom hozzá. De nem kell. Mert nem erősebb a képességem. Meg nem is gyengébb. Csak van. És soha nem fog elmúlni. Azt mondják... - Sok mindent szeretek. A kedvencem a tonhalas pizza. Meg a ropogós csirke falatok édes-savanyú szósszal és zöldséges tésztával. A nasikból a sajtos popcorn és a mogyoróvajas-csokis muffin. És akármennyi kólát meg tudok inni - oké, ez talán kicsit sok volt. De ezek mind a kedvenceim. Meg egyébként is nagyon sok dolgot szeretek. Kivételek a főzelékek és a főtt zöldségek. Azok magukban nem finomak. Sajttal sütve már igen. Meg persze a csípős. Nem szeretem az erőset. Azt nem tudom megenni. Égeti a számat. Nem kellemes. Anyu mindig figyel rá. Meg nagyi is főzés közben. És a szavaknál is. Abból nincs sok. Talán kettőnek van erős íze. Az egyik egy virág. A nagyinál az ablakban van cserepekben. Zöld, bodros levelek. Sok kis virág egy fejen. Musvalami. Hasonlít a neve a mustárra. De nem is emlékszem rá. A másikat se tudom. Valami szakszó volt. Az biztos... - Ohm, nem tudom... - fura válasz. A legtöbben tudják. Vagy van testvér vagy nincs. Ez könnyű elvileg. De nekem tényleg fogalmam sincs róla. Nem ismerem aput. Anyu sem hallott róla régen. Lehet másik családja. Akiket én nem ismerek. Akik nem tudnak rólam. Van ilyen. Sok elvált gyerek van az osztályban. Richie-nek például két testvére van meg nincs is. Neki a szülei újra hazásodtak és vannak mostoha testvérei mindkét oldalon. Fura ez is. Sok ilyen van. Francia órán a tanító néni meséltetett a családokról. Így sokat tudok. Noah apukája már nem is él. Az enyém él. Csak nem tudok róla. Soha nem ismertem. És szerintem nem is fogom. Anyu ebben nem hazudott... - Ezt se tudom. Én nem bánnám, de anyu szerintem fél tőle. Apukám otthagyta, mikor terhes lett - magyarázom elgondolkodva. Észre sem veszem közben a többieket. Ők már körbe járták a kilátót. Most a tanító néni mutogat nekik valamit. Az egyik oldalon. Szerintem a városházát. Nekem is ott kéne lenni. De még nem vett észre. Az ajtóban áll a másik tanár. Kimenni nem tudunk. Ez meg túl kicsi hely elveszni...
Legalább a pizzát őt is szereti. Na remek! Ez legalább egy jó pont. Mogyoróvajas-csokis muffin és cola… nos nem tudom, hogy a colát miért engedi meg az anyja neki, mert felpöröghet tőle, de az ő lánya… én nem engednék neki akármennyit meginni. Fontos számomra az anyja, történjék bármi. Csak hallgatom a leányzót és tisztára Dove-ra emlékeztet. Csak piciben ugye. Törékeny. Sokat csacsog… az ilyet csak imádni tudom. Dove mesélt ezt azt a korábbi férfiről, akitől Laineyt várta és …. eltűnt az életükből. Én úgy gondolom, hogy egy hölgyet magára hagyni egy gyerekkel, az szégyen. Menekülés. Én nem tudnék ilyet tenni soha. Hogy lehet csak így faképnél hagyni egy nőt? Még jó hogy mi nem ebben a neveltetésben részesültünk… kapnánk utána. Az öcsém megint más tészta. Kár hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni egy embert… - Értem… igazán barom lehetett az az ember. - szögeztem le ennyivel az apjának kiértékelését. Tekintetem a nőre vándorol, aki a gyerekekkel érkezett, majd visszapillantok a kis hölgyre és fél térdre ereszkedek előtte. - Figyelj csak Lainey, biztos vagyok benne hogy találkozni fogunk még, de most tanulnod kell. Nm szeretném, hogy bármiről is lemaradnál. Anyukádat üdvözlöm, oké? - azzal lassan emelkedek is fel, majd intek neki, bólintok a hölgynek a kis gyerekek tanárnője felé, majd ellépcsőzök a helyszínről. Ráadásul már hívtak is… nem a munka, ugyan. Annál sokkal fontosabb.
//Köszönöm a játékot Törpe! //
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Nem hittem, hogy valaha is egyedül kell nevelnem a kisfiamat, ugyanis hittem a szépben, amit három éven át dédelgettem a gyermekem apjával, aki aztán csak pikkpakk lelécelt. Az utolsó közös, családias és vidám napunk Liam első születésnapja volt, azóta sosem hívott fel, sosem keresett meg minket. Egy fiúnak pedig szüksége lenne az apjára, de őt ez sem tudta arra ösztönözni, hogy találkozzon vele többször. Most pedig késő, nem engedem a fiam közelébe, hiába az édesapja. Van pár személy az életemben, akik végigsegítettek ezen, és mindvégig kitartottak és tartanak is mellettem. Ők azok, akiket meg merek bízni a picur felvigyázásával, míg én dolgozom, vagy épp valahová el szeretnék menni. Most szó nélkül az öcsém fogta Liam-et, és magával vitte az állatkertbe, ami meglepő az én kisöcsémtől, mert mindig azt mondogatja, elfoglalt. Nos, ez egy újabb öröm nekem. Tudom, hogy remekül bánik vele, és tudom, hogy sokat bolondozik vele, de azért a telefonomat nem némítom le, illetve kértem, hogy értesítsen, ha valami van. Én pedig eltöprengtem azon, ha már felszabadult a délutánom és az estém is, mivel aztán a szüleink is várják a pici unokát, hadd legyen velük is, amire szintén nem mondtam nemet, mert akkor kicsit tudok foglalkozni magammal, meg talán még társaságot is tudok szerezni magamnak.
Egy rövid üzenetet írtam Sigmund-nak, nincs -e kedve eljönni a toronyhoz. Nem tudom, foglalatoskodik -e bármivel, mert tudomásom szerint, most is szabadnapos. Ha mégsem, akkor bebuktam. Nem tudom igazából, mire vágyom, egy jó társaságra az biztos. Sig pedig olyan, akivel jól el tudok beszélgetni mindig, és mindig képes engem lenyugtatni, főleg ha aggódni kezdek a fiamért. Pár napja nem beszélgettünk, folyton elkerültük egymást, de talán már épp itt az ideje ennek is. Szeretném tudni, mi van vele... Mivel nagyon-nagyon jó barát, így az ő élete is érdekel, és ezért őérte is aggódom. A találkozó pontja pedig valahol a torony körül, ahol én leültem az egyik padra, de nagyon hideg volt, és rögtön fel is ugortam onnan, s állva vártam Sig-re.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Ez a randi kudarcba fulladt. Hiába, a művészlelkekkel sosem jöttem ki jól igazán. Valahogy a hisztis, depresszív korszakaikat nehezen kezelem, az egojukat még inkább nem viselem. Pechemre, ráadásul ő még eléggé ismert is a szakmájában, és a fene akar puccolni a vörös szőnyegeken. Paparazzi szerencsére nincs, ahhoz az utcán kéne lennünk, ezért is jöttünk fel az étterembe. Nagyot sóhajtva teszem vissza az asztalkendőt az ölembe. Meghívtam, tehát én állom a cehhet, így várok, míg a kártyám visszaérkezik. Azért még búcsúzóul megnéztem a színész hátsóját, mert az továbbra is észveszejtő. Kár, hogy már nem ismerhetem meg közelebbről. Pedig még csak nem is az első randink volt. A karfára helyezem a kezem, mikor megüti a fülem egy párbeszéd, oda fordítom a fejem. A csaj éppen dobja a pasit, de az, a helyett, hogy lelépne, vagy hagyná a csajt lelépni, ragaszkodik olyanhoz, ami talán sosem volt. - Ó istenem, hogy még vannak hülyék a világon – szusszantok egyet, majd felállok és az asztalhoz lépek, a nőhöz. - Ó, drágám, késtem, ne haragudj. Te lennél az új pasi? Mondd, te nem hallottad, mit mondott éppen? – mutatok a nőre. – Kopj le, haver, ha egy nő nemet mond, az nemet jelent – legyezgetek a kezemmel, majd leülök a nő mellé és megpuszilom az arcát. - Itt vagy még? Tégy egy szívességet – fordulok vissza a pasihoz. – Szívódj fel.
Nem nagyon rajongtam azért, ha mások akarták megmondani, hogyan éljem az életem. Abban, hogy a szüleim nem éltek a városban, csupán annyi volt a szerencse, hogy nem próbáltak meg mindenféle férfiakkal összeboronálni így a válást követően. Pedig már nem is volt friss a dolog, de helyettük akadtak kéretlenül segíteni vágyó barátok bőven. Főleg nők, természetesen, és a kollégáim is sokszor cukkoltak azzal, hogy csak és kizárólag a munkának éltem. Így történhetett, hogy végül beadtam a derekam, és amikor az egyik műsorunk vendége meghívott ebédelni, végül elmentem. Már csak azért is, hogy többé senki ne mondhassa, hogy mennyire elzárkózok a lehetőségek elől, és senkinek nem vagyok hajlandó esélyt sem adni. De, hajlandó lettem volna, ha normális az illető. Végül a rögtönzött randi nem is sikerült olyan rosszul, ezért belementem egy második találkozóba. A gond ott kezdődött, mert egyre inkább kimutatta a foga fehérjét, és rá kellett jönnöm, hogy a hamar szerelembe eső, birtokló típushoz volt szerencsém. Ez pedig egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Sokat gondolkoztam, és végül arra jutottam, hogy ez nem fog menni. El is szántam magam, hogy megmondom neki, elegáns étterem ide, vagy oda. Mert valószínűleg el akart kápráztatni, de valahogy a feszültségen túl mást nem éreztem iránta. Még csak vonzalmat sem, ha már itt tartunk. A sejtéseim pedig egyre inkább beigazolódni látszottak, főleg akkor, amikor nem értette meg azt, hogy nem. Már kezdtem annyira dühös lenni, hogy azt fontolgattam, összetöröm a fején az ásványvizes üveget, de végül magamra parancsoltam, és csupán a kezeim szorultak ökölbe. - George, tényleg sajnálom, de ez akkor sem fog működni. Én most muszáj, hogy a karrieremre koncentráljak, elég nehéz időszak nekem, és nem fér bele egy kapcsolat… - sóhajtottam, talán az utolsó kísérletet téve arra, hogy szakítsak valakivel, akivel még csak együtt sem jártam. - Ne csináld ezt, Claire! Olyan jó páros lennénk, és hidd el, utána már nem is hiányozna annyira a munkád! – próbált meggyőzni, de hiába. Csak a fejemet ráztam kitartóan. - Tudom nagyon jól, hogy mire van szükségem, és most azt szeretném, ha ezt szépen lezárhatnánk. Csendesen, nyugodtan, barátokként. - bármilyen szar duma volt is ez, tényleg így gondoltam. Ám ahelyett, hogy felállt volna, a kezem után nyúlt, amit diszkréten kihúztam az ujjai alól. - Eressz el! – kértem halkan sziszegve, amikor váratlanul megjelent mellettünk egy pasas. Nem nagyon tudtam hová tenni, ám hamar leesett, hogy mi a szándéka, úgyhogy megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. – George már éppen indult! – fűztem hozzá az előbb elhangzottakhoz, és még egy erőltetett mosolyra is futotta. Fáradt voltam, és rossz kedvű, de most felcsillant a remény a szabadulásra. - De Claire… - csak meresztette a nagy szemeket, de már nem sajnáltam, ahogy eleinte tettem. Csak azt akartam, hogy szívódjon fel végre, én pedig megkönnyebbülhessek. - Viszlát, George! – búcsúztam tőle, és szerencsére elég volt nagyjából fél perc ahhoz, hogy végül tényleg a távozás mellett döntsön. Csak ekkor fordultam hálásan a megmentő lovagom felé. – Hú, életet mentett! Nagyon köszönöm! Meghívhatom valamire cserébe? – kérdeztem az idegentől ezúttal már jóval barátságosabb hangnemben, mint ahogy George-dzsal beszéltem.
Bassza meg, ez még a kezét is megfogja! Micsoda egy vadállat! - Á, George! Kedves George – mosolygok hozzá, de látni rajtam, hogy inkább kidobnám, mintsem barátságosan elcseverésznék vele. Semus óta kicsit érzékenyen érint, ha elveszik valaki kívánságát, a visszautasítást nem fogadják el. Szélsőségesség, tudom, mert a másiknak is joga van ahhoz, amit szeretne, de észre kéne vennie, hogy ami nem működik, az nem működik. Mondjuk, Semust sem érdekelte a nemem, sőt, a szabad akaratom sem, na és persze, más sem... Addig nem ülök le, míg nem látom, hogy ténylegesen távozóra fogná az ipse, farkasszemezésben tökéletes ellenfél vagyok, majd látványosan helyet foglalok. Integetek, ahogy a nő elbúcsúzik. Mondhatnám, hogy a soha viszont nem látásra, George, de a sebzett léleknél a megalázottság érzése is tapasztalat nálam, s nem szokásom a földön fekvőbe rúgni, így csak egy intést teszek felé, búcsúzásképp. Ahogy kikerül a látótérből a pali, azonnal visszább húzódóm a nőtől, jelezve, hogy nem akarom az előző lovag helyét átvenni. Felé fordulva venném a levegőt, hogy el is búcsúzzak, a kérdés megakaszt. Végül is, miért ne? Meg aztán, ha az ipse még várja kint, vagy látja, hogy egyedül van, még képes és visszapofátlankodik. - Erre pezsgő dukál, az ilyenre inni kell – meghívnám, ám magam is sérelmezném, ha ilyen esetben nem viszonozhatnám a jótettet valamivel. - Úgy tűnik, ez ma a lekoptatások estéje. Az enyém szerencsére hamarabb elpárolgott. Egy kis ünneplés ránk fér – dörzsölöm meg a kezem, majd a pincérre tekintek, aki máris megjelenik. - Egy üveggel kérnék, amiből ma fogyasztottam és ... desszert? – nézek a mellettem ülőre. – Ezt az eseményt meg kell ünnepelnünk. Azért végigtekintek a nőn is, az ízlést mindig pártolom, mint ahogy a szép külsőt is. - Lars vagyok, Lars Wagner – nem nyújtom a kezem, megvárom, mit szeretne, a kézcsók itt már nem dívik, de azért nem pofátlankodok előre, már így is az voltam a bemutatkozással.
Már-már kezdtem azt hinni, hogy George soha nem fogja megérteni, hogy ideje lelépnie. Még úgy sem, hogy érkezett egy önjelölt hős, aki megpróbált kimenteni a rázós helyzetemből. Nem volt jellemző, hogy ilyesmi történjen velem, ráadásul én magam is meg tudtam volna oldani előbb-utóbb, de nem kezdtem el hálátlanul problémázni, amiért belefolyt a magánügyembe. Helyette inkább csak hálás voltam érte, és kapott is tőlem az ismeretlen egy szélesebb mosolyt, és egy felajánlást is. Úgy gondoltam, hogy ezt így illik. - Igen? – kérdeztem vissza kissé meglepetten a közlés hallatán. – Azért annyira nem volt nagy győzelem, de talán… - végül megvontam a vállaimat. Nem nagyon szoktam pezsgőzni, és ezt sem éreztem különösebben örömteli alkalomnak, vagy ünneplésre méltó eseménynek, de egyszer élünk. Ha a megmentőm pezsgőt akart inni, akkor meghívom pezsgőre. – Miért, maga is most szakított? – kérdeztem vissza meglepetten, azt meg csak magamban tettem hozzá, hogy én igazából nem is szakítottam. Együtt sem voltunk George meg én, csak ismerkedtünk. Én pedig ezt a fázist szakítottam félbe, még mielőtt késő lett volna. - Jó, a desszert az jöhet! – csillantak fel a szemeim egyből. Ha ennyire ünnepelni akart, én nem akartam semmi jónak az elrontója lenni. – Én valami csokoládés-gyümölcsös finomságot kérnék. Lepjen meg! – mosolyogtam fel a pincérre barátságosan. Onnantól kezdve, hogy édesség lesz, nekem teljesen mindegy volt, hogy mindez mit takar. Biztosra vettem, hogy bármi is az, nagyon finom lesz, mert ez egy jobb étterem. - Én pedig Claire Palmer! – mutatkoztam be, és én nem voltam rest felé nyújtani a kezemet üdvözlésképpen. – És szerintem tegeződjünk! – ajánlottam, mert időnként feszélyezett a túl hivatalos hangnem. Ez most egy kötetlenebb program volt. - Ülj át nyugodtan szembe, úgy könnyebb beszélgetni, amíg megesszük a süteményt. – dobtam be az ötletet, mert akkor nem kellene kicsavarodva ülnöm és úgy nézni a mellettem ülőre, hanem itt lehetne szemben velem. – Úgy látom, hogy nem viselt meg különösebben a dolog… - utaltam a szakítására, amiről az előbb számolt be ugyebár. - George meg én igazából nem voltunk együtt, de ő határozottan azt gondolta, hogy igen. – forgattam a szemeimet rosszallóan. – Nem szeretem, mikor valaki nagyon ragaszkodik valami olyanhoz, ami nincs is. Az ilyesmi kiborító, nem? – csevegtem teljesen semmitmondó dolgokról, mert hitelen nem tudtam, milyen irányba vigyem el az ismerkedést. Az már biztos volt, hogy Lars szerzett magának egy plusz pontot azzal, hogy segített nekem még ismeretlenül is.
Félrebiccentem a fejem, úgy tekintek a szemeibe. - Akár rosszabbul is elsülhetett volna – én már csak tudom, most képes vagyok megállni, hogy a csuklómon lévő karkötőre tegyem a kezem. Le kéne erről szoknom, már nem fog menni. - Rendben, akkor én hívom meg magunkat – szélesedik a mosolyom. Ha sok neki a pezsgő, majd állom én. Ünnepelni akarok. EZT a fazont le tudtam koptatni és az öt perccel ezelőttit. - Igen – határozottan felelek. Még a küszöb alatt sem mászhat vissza, hírnév ide vagy oda, de azt hiszem, nem akar bevállalni megszégyenülést, holott én aztán nem tenném meg vele. Tudom, milyen átélni, s nem akarok senkit sem ebben részesíteni. Hurrá, a desszert az bejött, látom felcsillanni a szemeit. - Sacher-tortát kérek, extra baracklekvárral – hiába, a cukrászholmik közül sem a francia, hanem a német, porosz hullámot képviselem. - Claire, hmm, nagyon megy hozzád – azonnal nyújtom a kezem kézfogásra, s finoman szorítom meg, amennyire szükséges. – Tegeződjünk – mosolyodom el újfent. - Azon vagyok, csak kikanalazom magam ebből a székből. Vagy miből – állok fel és ülök le szembe, sokkal kényelmesebb és így nem is zavarom Claire intim köreit. – Megtanultam, hogy azonnal és határozottan, de kedvesen szakítsak. Minél előbb, annál jobb. A művészek nem az eseteim, de néha elcsábulok egy-egy helyes... arcra – majdnem popsit mondtam, deee, ezt azért nem tenném közzé ilyen nyíltan. - Ahogy láttam, kedves George még egészen jól lekoptatható volt. Most viszont a fülem mögé teszem a hajam. Hülye tudattalan. Mindegy, most már végigviszem a mozdulatot. - Nos, nincs annál rosszabb, mint amikor valaki azt hiszi, hogy a másik nem-jét figyelmen kívül hagyhatja – nem folytatom tovább, mert nem szép jönne ki a számon, s most nem akarok szép szavakat használni. Irónikus értelemben. A pezsgő megérkezik, eperrel, mert úgy ittam. Egyet beleteszek Claire poharába. - Így kóstold meg – nyújtom koccintásra a poharam. – A működő kapcsolatokra, legyen akármilyen típusú. Nem hiába imádom ezt a pezsgőt, eperrel meg mint egy ... egy álom. - Egyáltalán, hogy jöttetek össze? – majd feltartom a kezem. – Ha nem akarsz róla beszélni, nem kérdeztem semmit.
Kezdőlap 
Tárgy: Kilátó (Space Needle)
