Kerthelyiség (S. R. Bar)

Vannak napok, amikor a világ minden kincséért sem szeretnék társaságot magam köré, amikor az egyedüllét falai jelentik az egyetlen menedékem. Vannak olyanok, amikor kívánnám magam köré a zajt, a mozgást, a feledést, de képtelen lennék elviselni, s ezért visszafogom magam. És vannak olyanok, amikor talán a széljárás és az istenek is kegyesek hozzám, amikor a kedv, a képesség és a lehetőség hármasa tökéletes összhangban találkozik, s erre még ráadásképpen olyan partnerbe is botlok, akivel azonnal megvan az azonos, vagy legalábbis közel közös hullámhossz. Talán a sötétség ismeri fel a sötétséget, vagy ki tudja. Pár órája még nem gondoltam volna, hogy képes leszek valakivel táncolni, megvetően nyilatkoztam volna és elutasítóan, de tessék, mégis itt van, egy másik nő, akinek mozgása ugyanazt a folyékony higanyt idézi, mint az enyém, akinek a reakciói összhangba kerülnek az enyémmel első pillanattól fogva. Imádom. Nem szállok el az érzéstől, tudatában vagyomk, hogy egyszeri és feltehetően megismételhetetlen alkalomról van szó, de mivel enyhíti a belső feszültségem (hatásosabban, mint a pirulák), és könnyít valamennyit a lelkemen, elfogadom akadékoskodás nélkül. Viszonzom mosolyát, az én szemem is csillog, nevetésünk visszhangzik egymásban, van ott üresség bőven, hogy visszaverje a hangját.
- Piha! Meglepne, ha meg tudná különböztetni a jobb lábát a baltól - nyüffenek fel degradálóan. Nem mintha ismerném. De minden egyes jelenlévőről megalkottam a magam velős és lehengerlő véleményét, különösképpen a potenciális fenyegetési faktoruk tekintetében. Eléggé biztonságban érzem magam. Emelem a poharat. - Ellentétben a mi zsenialitásunkkal. Fenékig! - mondok kissé rendhagyó tósztot eléggé önelégült mosollyal, elnézve a másik kipirult arcát, az izzadtság finoman fényes rétegét a bőrön. Intenzíven mozogtunk, az egyszer biztos. Felhajtom a töményet, és lekoppintom a pultra a poharat. Nem ízlik. És a dokik is morcosak lesznek miatta.
- Tönkretenni? Ugyan, csak feldobtuk. Ha tönkre akarnám tenni, az egészen másképp festene - kuncognom kell az abszurd elképzelésre. Például ha fegyvert rántanék. Na, az mókás lenne. Kár, hogy abszolúte, totálisan és maximálisan tilos. És ingerenciám sincs rá, mert  pisztollyal csak akkor érdemes villogni, ha le is akarok puffantani valakit, más esetben csak gyengeségre vall. Amikor körbenéz, sejteni vélem, mit keres. - Bal hatos asztal - jegyzem meg kedélyesen, bár én közben az ellenkező irányba szemlélődök. Attól még ott megskubizhatja a leendő arát férjestül.
- Őszintén szólva én sosem vágytam a rivaldafénybe. Te igen? - pislogok rá félrebiccentett fejjel. Magamban a másodperceket számolom, ameddig kitartom ezt a gesztust, mielőtt visszatérhetnék az alaphelyzetbe, újfajta tudatossággal fókuszálva megint a testbeszédemre, finom éberséggel monitorozva a felőle kapott jeleket, érzeteket. Teszt volna? Egy beavatottal múlatom az időt, vagy tényleg csak egy jó mozgású ismeretlen? Nem tudom teljesen elhessegetni a paranoiát, de nem hagyhatom, hogy meglátszódjon rajtam.
- Az rasszizmus, ha azt mondom, nekik vérükben van a tánc? - merengek el néhány pillanatra, valós tűnődéssel. Nem lenne szabad sztereotípiákkal élnem, de hát kövezzen meg az, aki teljesen meg tud szabadulni tőlük! - Röhögni fogsz. Egy szimpla, noname kisvárosi balettstúdióban - mondok kivételesen igazat, még ha bármiféle érdemi információ vagy részlet nélkül is. Legalábbis onnan indultam. Aztán hogy mi minden tökéletesítette a mozgáskoordinációmat... azt inkább hagyjuk. Elmerengek ezen, figyelmem hálója lazul, így az öltönyös megközelíthet minket, s csak arra rezzenek össze, amikor kartávolságon belül lép. Ösztönösen emelem a kezem, hogy eltávolítsam a fickót a veszélyzónából, de idejében moderálom magam, így csak egy elutasító legyintés lesz a letálisnak indult mozdulatból. Megszólalnom nem kell, a másik intézkedik, megint. Elismerő szemöldökfelvonással figyelem, miközben hátranézek, két könyökömmel a pulton, talpam a bárszék lábtartójára feszül. Stabilizálom magam, hogy bármikor elrugaszkodhassak, ahogy azt kell. Nem mintha az illető veszélyes lenne. Nem mintha annak tűnne. Na, épp az ilyenektől tudok a leginkább tartani. Én sem tűnök veszélyesnek. Aztán tessék. Éber tekintettel figyelem a közjátékot, belülről harapom a szám, miközben futnak át rajtam a kétségek. Nincs parancsom, nem hívhatom fel magamra a figyelmet, és egyébként is... még mindig nem lehetek benne biztos, hogy nem-e épp egy gondosan szerkesztett pszichikai felmérés közepében csücsülök-e. Ugyanakkor a koponyámon belül lüktet a késztetés, hogy elintézzem. Szerencsére nincs rá szükség, de addigra a hátamban már mereven áll az összes izom, hogy lekopott a fickó. Nézem a távolodó vállakat, enyhén felhúzta őket, ami sok dolgot jelenthet, ha látnám az arcát, jobban meg tudnám ítélni, mi zajlik le benne. Pislogva kapom vissza a tekintetem a nőre, amikor ismét hozzám szól, a kihívásra felvont szemöldökkel ismét tanulmányozom alkalmatlankodónkat, akit a társai máris elkezdtek oltogatni a félresikerült "hódítás" miatt. Igaza van. - Tizenötbe, hogy megbánja - teszek rá egy lapáttal. (Nem kaptál rá engedélyt!, hangzik fel bennem a figyelmeztetés, nem célpont!) Ami igaz is, de nem likvidálni tervezem... Grimasz fut az arcomra, ahogy legyűröm a belső ellenállást és a székről lecsusszanva talpra állok, de tűnhet úgy, mintha a megint felénk induló fickónak szólna. Még jobban kihúzom magam, felmérem. Összerendezett a mozgása, de enyhén sántít a jobb lábára (régi sérülés? biztos több két évesnél, valószínűleg térdízület), csak félszívvel sportol, igazából kényelmes kanapén sörözős típus lenne, és már kezdi is felszedni magára azt a bizonyos zsírréteget. Eredetileg balkezes, akit idővel átszoktattak jobbkezességre. Közel sem olyan magabiztos, mint amilyennek mutatja magát, lelassulnak a léptei a tekintetem kereszttüzében, ami olyan intenzív, hogy a pillangót gombostűre lehetne szúrni vele. Az alany nem takarja magát, nem védi sem a létfontosságú szerveket, sem a kiemelt idegpontokat, látszólag nem számít agresszív helyzetre. Könnyen támadható pontok: arc, nyak, mellkas, gyomor, könyök, csukló, térd. Potenciális szövetségesek: a baráti társaság, amelyből érkezett, tíz méter hatvan centiméter távolságra van tőlünk, négy fő, nyugalmi állapotban, feltehetően enyhén ittasak. Reakciójuk a bevitt alkoholmennyiség meghatározhatatlansága miatt kiszámíthatatlan. Lehetséges menekülési útvonalak: A, táncparketten keresztül, járulékos veszteség kalkulálható a civil népsűrűség miatt, B, a pult takarásában, szabadon járható útvonal, minimum két fő veszélyeztetett, önvédelemre alkalmas tárgyak nagy mennyiségben elérhetőek. Kifújom a levegőt, aminek belégzése közben végeztem a feltérképezést, és mosolyt költöztetek ajkaimra, életet a szemembe, ami eltűnt néhány taktikai pillanatra.
- Nagyon barátságtalanul fogadtatok, cica, igazán nem... - Ha volt is esélye, nálam elvágta magát. Cica?! Ez nem komplett... Ahogy karnyújtásnyi közelségbe ér a fickó, bal kezemmel elkapom a bal csuklóját, egy csavarintás a markomban, és máris a háta mögé feszítem az inkriminált kart, előrerántom és kilépek az útból, jobbom a tarkójára markol, s a pultnak lököm, fellebbenő hajam egy sebhelyet tesz láthatóvá a nyakam oldalán, testközelben maradok, mert nem akarom, hogy legyen helye lendületet venni bármiféle ellencsapásra. Bár a meglepett és fájdalmas szisszenésből ítélve nem ilyesmin agyal éppen. - Azt hiszem, a partnerem nagyon világosan fogalmazott. Mit nem lehetett ezen érteni? - érdeklődöm üresen, beszéd közben a helyére hullanak a mozgástól elmozdult tincseim. Még mindig kissé hidegen, de felnézek a másik nőre. - Mit szeretnél, mi legyen vele? - érdeklődöm csevegő hangnemben, és egy kicsit megszorítom a csuklót, hogy újabb fájdalmas nyögést csaljak elő a bátor huszárból, miközben a vállam fölött hátranézek, mit reagál ránk az inkriminált asztaltársaság.

Nem az volt a célom, hogy nevettessek, de valljuk be, megmelenget ez a reakció. Nem sűrűn fordul elő velem ilyesféle tapasztalat, hiszen az interakcióim többsége nem is éppen az emberséges kategóriába tartozik, a katonság berkeiben elég szigorúan formális a legtöbb résztvevő. Néha még én is tartom magam ehhez a normához. Ehhez képest ez a kötetlen szórakozás teljesen más. Nem mondom, hogy új, de szokatlan, kiesik a hétköznapjaimból.
- Hát, áldás rájuk. Önzőséggel nem vádolhatjuk őket, legalább a baráti társaságuk jól szórakozik - vélekedem, aztán iszunk. A magam részéről gyorsan kipirulok, ahogy a szervezetem elkezdi feldolgozni az alkohol sokkját. - Hmm... - tűnődöm a szavain. Úgy tűnik, ebben a szituációban jóval otthonosabban mozog, mint én. Talán nem is baj, hogy összeakaszkodtunk - annak ellenére, hogy ennél komolyabb balhéval nekem nem áll szándékomban feldobni az estét, de ha valóban minden előfordulhat... jól jöhet a jelenléte.
- Nem erre szokták mondani, hogy remek elsőférj-alapanyag? - Egy filmből rémlik a szöveg, remélhetőleg nem lövök vele mellé. - Különben is, manapság a holtomiglan-holtodiglan csak pár évre szóló eskü - teszem hozzá vállvonva. Ó, felbomlott házasságokat láttam magam körül nem egyet és nem kettőt, végtére a srácoknak pláne nehezített ez a terep a munkájuk miatt. Engem szerencsére ez a probléma nem érint. Valószínűleg nem is lenne megengedett számomra.
- Jajj, ne már. Ne legyél te is olyan, mint a többiek, akiknek mások figyelme kell ahhoz, hogy valakinek érezze magát - horkantok fel elégedetlenül. - Kurvára senkinek nem kell tudnia a létezésedről sem, pláne nem kell foglalkozniuk veled, attól még különleges leszel. Sőt, éppenséggel ettől leszel igazán az - forgatom a szemem mély meggyőződéssel. Bár lehet, ez a vélekedésem színtiszta önvédelem, hogy ne kelljen holmi önbecsülési krízisekkel szembenéznem, de valószínűbb, hogy egyszerűen ez a mindennapi tapasztalatom. A többségnek fogalma sincs, mi mindenre vagyok képes, és ez éppenséggel a elgnagyobb előnyöm tud lenni. De még ha nem származik belőle hasznom, akkor sem kesergek miatta, hanem örülök neki. Ahogyan ünneplésre sincs szükségem, mint a mindenféle kitüntetésekkel ékes katonáknak, és soha nem is fogok kapni egyet sem, mert számomra a piszkos munkát tartogatják, amiért nem jár vállveregetés. De valakinek azt is el kell végeznie.
- Hehh. Bírom azokat, akik magasról eltosszák, ki mit gondol róluk, és simán tolják az életüket profin és nyavajgás nélkül - bólogatok magamnak. Lelki társ minden ilyen, mondhatni, tudok azonosulni.
Az újabb körre bólintok, bár nem lenne bölcs döntés meg is innom azt a piát, főleg nem a jelen helyzetben, amikor a fickó bármikor visszajöhet. Nem azért, mert félek tőle vagy valami, hanem azért, mert észnél kell lennem, hogy ne alkalmazzak a szükségesnél több erőt és ne hívjam fel magamra a figyelmet a szükségesnél jobban... eleve ostobaság volt azt a fogadást ajánlnom, és nem tudom, a hányaveti felvetés mennyiben volt az alkoholnak köszönhető, megtettem volna-e akkor is, ha színjózan vagyok. De most már úgyis mindegy. Szóval egyelőre ignorálom a könyököm mellett landoló felest, és inkább a szituációt figyelem, hogy kontroll alatt tartsam azt is, magamat is. - Kegyetlen egy nő vagy te - vigyorodom el akaratlanul is a tósztjára, egyetlen pillanatra levéve a szemem a fickóról, s elcsípem a kacsintását, amit mosollyal honorálok. Aztán vissza, és az arcomról megint leolvad az érzés, csendes ragadozóként, intenzív tekintettel bámulom a közeledőt.
- Úgy gondolod? - nézek rá a felvetése miatt, összevont szemöldökkel, aztán újfent körül. A népsűrűség megnövekedett - mi lettünk az attrakció. Lazítok a szorításomon a csukló körül, s barátságos mosolyt varázsolok az arcomra. - Azt hiszem, igazad van - szólalok meg jó hangosan, hogy más is hallja, szabad kezemmel megragadom a fickó zakóját a vállánál, és irányba fordítom, miközben a karját még mindig hátracsavarom, de mindezt tüneményes mosollyal. Közel maradok, testemmel takarom a fogást. - Gyere csak, menjünk - terelgetem a fickót. Ha nem nyílt színen lennénk, már rég a tarkójára kulcsolt kézzel és derékszögbe hajlítva roskadozna, de hát nyílt színen vagyunk, így szinte barátságos a bánásmódom. Kivezetem az utcára, be a sikátorba, ahol a térdhajlatára mért, az én erőszintemhez képest szinte gyengéd rúgással kényszerítem térdre, miközben még mindig nem eresztem a karját. Táncpartneremnek csak a szememmel igyekszem jelezni, hogy lépjen be ő a jómadár elé, egyikünk legalább lássa a fickó arcát is. - Aranybogaram, meséld el nekem, minden lánytól ilyen nehezen viseled a visszautasítást? - kezdem csevegő hangnemben, de közben a nőt nézem, nem a fogly... mármint, az elkapott fickót. Kicsit megrázom megint a fejem. Ne keverjem ezt össze egy harci szituációval, nem lenne jó, ha feljelentenének kínzásért vagy valami... Bár, úgyis megúsznám. Gondolom. De akkor se kéne.

Nyilván könnyebb dolgom lenne, ha egy folyton cseverésző és semmit sem mondó plázacica mellé ülnék le, akinek néhány odaszúrt "aha" és "persze" elég ahhoz, hogy egész este fenntartsa a normalitás látszatát a vég nélküli dumálással, de abban az esetben valószínűleg félúton megfojtanám a szerencsétlen illetőt, annyira idegesítene. Nem vagyok türelmes típus. Így viszont eléggé kínlódik a beszélgetésünk táncpartneremmel, mert ő hozzám hasonlóan nem erőlteti meg magát azzal, hogy haldokló témákat életben tartson.
- Sokan vannak, akik mindent megtennének a barátaikért. - Nem nézek rá, megjegyzésem is általános. Én nem ez a kategória vagyok, bár... lehet, könnyebb lenne megítélni, ha lennének barátaim. Talán Gemma tartozik ebbe a kategóriába, esetleg Matthew - és értük tényleg elég sok mindenre hajlandó lennék... de vonakodom őket barátoknak nevezni még magamban is.
- Teljesen nem zárhatjuk ki, nem igaz? - vonom fel a szemöldököm enyhén, bár az arcomon átsuhan valami nosztalgikus fájdalom... volt idő, amikor nem tudtam volna ilyesmiről beszélni anélkül, hogy el ne akadjon a lélegzetem és ne érezzem utána szükségét az önkínzásnak. Nem tudnám megmondani, mikor múlt el, mikor üresedett ki számomra még ez is, mikor szűntem meg sóvárogni az egykorvolt kedvest.
A pillanatnyi kifakadást hibának érzem, s ahogy befejezem, már meg is bánom emiatt. Kínos fintorral hallgatom a helyreigazítását, pedig ő cseppet sem húzta fel magát. - Akkor bocs. Egyszerűen csak... nem szeretem a ripacsokat - préselem ki magamból végül. - És én általában inkább kikerülni szeretek a reflektorfényből, nem pedig belemászni - teszem hozzá, ezt már teljesen őszintén. És a legkevésbé sem átvitt értelemben. A reflektorfény az esetemben általában azt jelenti, hogy befogtak és pillanatokon belül golyók fognak záporozni, ha nem teszek ellene valamit. Meghalni meg nem akarok... minden ellenére sem.
- Lehet, hogy igazad van - tűnődöm el a szavai igazságtartalmán. - Persze kérdés, mit értünk nyavalygás alatt - teszem azért hozzá, magamra gondolva. Vajon kiszámíthatatlan kitöréseim ebbe a kategóriába esnének? Vagy az öncsonkítás? Nyomós kérdések, amiket nem fogok megkérdezni senkitől, más se hiányozna még nekem! Én azt akarom, hogy leszálljanak rólam, nem azt, hogy még inkább górcső alá vegyék minden cselekedetem és azok mozgatórugóit. Még nem romlottam el.
- Tökéletesség és profizmus két külön dolog - viszonozom végre a mosolyát. - És a megbánásnak sem kell visszafognia az embert, lehet az is titkos erőforrás - meredek el a válla felett, ismét felmérve, ellenőrizve, elemezve a terepet, mint mindig szoktam. Sokan vannak körülöttünk, teljesen nem tudok lazítani. Ha azt várta, hogy majd magamra mutatok, akkor csalódást kell okoznom: nem tartom magam éppen követendő példának, pedig a profizmus igaz rám, de minden más tekintetben... hát, humán roncsderbin kellene indulnom, kábé.
- Ezzel nem tudok vitatkozni. Bár a mozgásod sem utolsó e szempontból - vigyorodom el, de már nem rá nézek, csak a közeledőre koncentrálom érzékeimet. Attól még érdekes lesz a nő, de momentán nem jelent fenyegetést... igaz, a beérkező sem. Morgás közben megvető grimasz fut vonásaimra, olyannyira semmi kihívást vagy élvezetet nem lelek e túlságosan könnyű győzelemben. Ettől ugyan nem fog bennem csökkenni a feszültség. Mondjuk azt meg kell adni neki, hogy van esze: nem rendez jelenetet nyílt színen, és ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy nagyon könnyen tudnék neki durva fájdalmat okozni, ami érezhető is a szorításomból. Feljegyzem magamban az információt, hogy fél a fájdalomtól - nem újdonság, a többség így van ezzel, vagyis levonható az addig is valószínűsített tény, hogy nem kapott katonai kiképzést a fickó. Néha tudok örülni, hogy az országunkban nincs kötelező sorozás. (Máskor bosszant, de az most mindegy.)
Olyan könnyen vezetem, ahogyan kés siklana a vajban, gyakorlatilag egy pöccintésre már térden is van. Nyugtalanná tesz, összevont szemöldökkel tanulmányozom partnerem arcát, arról próbálva leolvasni az ő benyomásait, veszélyérzetének mértékét.
- Büdös kurvák? - ismétlem felfelé ívelő hanghordozással. - Ennél azért több kreativitást vártam. - Hazudok. Nem vártam semmit. Nem tudom, mit kezdjek a helyzettel, kezdek lefagyni. Nem vagyunk veszélyhelyzetben, nincs mire reagálnom, és így is túlléptem a hatáskörömet...
Soha ne habozz. Soha ne hibázz. A kiképzés egyik mantrája oda-vissza csapódik a koponyám falának, nem engedem el a fickót, nem merem, és képtelen vagyok kitalálni, mit feleljek a nőnek. Mert egy másik utasítás még hangosabban visszhangzik bennem: Parancs nélkül ne támadj! Parancs nélkül ne mozdulj. Parancs nélkül ne üss vissza. Fantomfájdalom a bordáimban, fantomfájdalom az állkapcsomban, szinte érzem az elektromos töltés lüktetését a karomon, ahogy akkor küzdöttem a mozdulatlanságért. Testem most is merev, tekintetem távoli és fókuszálatlan. Nincs parancsom. Szinte kiesem a szituációból néhány pillanatra, és próbálom összeszedni magam... próbálok visszatérni, mert tudom, hogy ez maga a veszedelem, tökéletes lehetőség a visszatámadásra, tökéletes lehetőség, hogy bárki rajtunk üssön. Feladat közben nem engednék meg magamnak ilyen kihagyást - remélem, tudom -, de ez nem feladat, és... - Én... én nem... nem tudom - suttogom kiszáradó szájjal, nagyot nyelek, megnyalom ajkaim, aprót rázok a fejemen. Űzött tekintettel nézek körül. Lassan kifújom a levegőt, és elernyesztem az ujjaim, elengedem a fickót, és azonnal hátrálok is egy lépést. Megint képes vagyok figyelni, mert megint van egy fenyegetettségi faktor, amire koncentrálhatok. - Nincs parancs. Nem célpont - szögezem le végül, leginkább magamat emlékeztetve. Akármilyen teszt is volt ez, azt hiszem, bebuktam vele.

Kicsit értetlenül pislogok. Ártatlan és szinte tényszerű megállapításomból hogyan jutottunk rögtön a különféle-fajta barátságok elemzéséig? Legszívesebben kezemet felemelve időt kérnék, és közölném, hogy hé, nekem egyáltalán nincsenek barátaim, szóval nem jó embert talált meg ezzel az okfejtéssel... de ugyanakkor élvezettel hallgatom és még bólogatok is közben, mert laikusként is egyet tudok érteni. - De az, hogy nem mindenki barát, aki annak mutatja magát, nem szükségszerűen jelenti azt, hogy mindenki hátba fog támadni. És fordítva, aki ellenségesnek tűnik, arról kiderülhet, hogy valójában nem az - jelentem ki, ez színtisztán csak provokáció részemről, hogy további gondolatait ismerjem meg a témában. Mondhatni, tanulok - ezúttal rajta keresztül. Nem kell egyetértenem, nem kell másképp vélekednem, csak befogadom a szavait, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd hasznosak lesznek. Valamire. Bármire.
- Ezt mindig öröm hallani egy nő szájából - biccentek felé elismerően. Nem mintha nem tudnám megérteni azokat, akik egy férj kezébe adják magukat. Én is valami hasonlót tettem, csak nem egyetlen fickónak, hanem egy egész szervezetnek adtam magam, holtomiglan, és többnyire csak rosszban, mert a "jó" idején a polcon (irodában) csücsülök, használhatatlanul. Ilyen szempontból kész szerencse, hogy elcseszett világunk van, mert sosem fogok ténylegesen nyugdíjba kényszerülni. Mindig lesz újabb krízis, amit meg kell oldani, és hát... én vagyok a problémamegoldó.
- Ha annyira megveted a... hm, polgárokat, mint amennyire gondolom az eddigi elbeszélésedből, akkor miért szórakoztat a pukkasztásuk? - folytatom a faggatózást. Lassan ráébredek, mit csinálok. Próbálom a pszichológiai profilját megszerkeszteni a fejemben. Mekkora idióta vagyok! És a jelek szerint képtelen a rendes lazításra. Még itallal együtt is. Mondjuk, utóbbi nem annyira meglepő... ilyen kis mennyiségben csak még feszültebb lettem az alkoholtól, és a tudattól, hogy talán csökkent az önkontrollom miatta.
- Miért? - egyszerű kérdés és őszinte érdeklődés, sőt - most válik csak igazán érdeklődővé a tekintetem. Eggyé válni az árnyakkal. Nagyon is plasztikus kifejezés, és olyasmi, amire felfigyelek, gyanút lop a gondolataim közé, vagy inkább megerősítést? Mindegy is. Lényeg, hogy még különlegesebbé varázsolja a ma estét, amikor így is átlépek olyan határokat, melyeket korábban sosem.
- Ezt teljes mértékben elismerem, tényleg fogalmam sincs. Sosem dolgoztam emberekkel - ...csak katonákkal és bűnözőkkel, fejezhetném be ily frappánsan a mondatot, ha nem kötne a titoktartás, s különben sem szívesen verem nagy dobra ezt az apróságot. Vagy azt, hogy kedvesen kétbalkezes kollégáimat nem tudom emberszámba venni. A fegyveres erők, az valami külön faj, a maga sajátosságaival, alrendszereivel, típusaival... és hát az meg a másik tény, hogy nekem sosem nyavalyogtak a társaim. Bevetés alatt nem igazán alkalmas a helyzet, azon túl meg én nem kerültem velük olyan kapcsolatba, ráadásképpen csorbát szenvedne a macsó egójuk, ha épp a nőnek panaszkodnának. Azt meg legalább annyira nem élné túl a többségük, mint egy golyót az agyba.

A helyzet emlékeket lök elmém előterébe, amikor engedéllyel cselekedtem, paranccsal és jóváhagyással. Fegyverrel a kézben vagy anélkül, fájdalmat hoztam vagy halált - szinte mindegy, ebben a percben összemosódik a fejemben, miközben légzésem egyre kevésbé tudom egyenletesen tartani. A köpés zökkent vissza a jelenbe. OOdanyúlok, megszorítom a válla és nyaka találkozásának egyik fájdalmas pontját, hüvelykujjamat szinte a csuklyásizom alá fúrva, mire a férfi kiáltva omlik még inkább össze, kikerülni próbálván a markomból. Hagyom, hadd sikerüljön, ez csupán figyelmeztetés volt a nem megfelelő viselkedése miatt. Még mindig gyengédebb, mint amit táncosnőm tartogatott neki, én pedig szinte ösztönből mozdulok az egyensúlyából kibillent férfi után. Magam sem tudom, milyen szándékkal. Mindkét alak civil körülöttem és egyikükre sem kaptam semmiféle direktívát. Védenem kellene valamelyiket? Megtámadni? Likvidálni? És melyiket? Zavaromban a fejem rázom. A távolság segít, de a fejfájás nem múlik, s hirtelenjében nem tudom, melyik láncreakció indult be a szervezetemben, vagy ez talán csak a test természetes működése? Nem, azt hiszem az utóbbit kizárhatom. Szememet a szituáción tartom, de bal kezemmel a tarkómat dörzsölöm, fogaim összeszorítva. Nem célpont. Ne ölj. Várj a parancsra. A fejemben a szavak egyértelműek. Nem avatkozom közbe, amikor a másik nő intézkedik, ugyanakkor valami más is felbukkan. Ne leplezd le magad. Legjobb lenne valahogyan törölni magam a fickó memóriájából, de megfelelő eszközök és laboratóriumi körülmények nélkül ezt nem lehet biztosan elintézni. A megfelelő körülmények nélkül az eredmény leginkább bizonytalan. Fejbe vághatnám úgy, hogy az erőhatás a halántéklebenyre mérve legyen a legerősebb, ami az esetek nagy százalékában okoz zavarokat a rövid távú memóriában. Viszont ha kiütöm a fickót, akkor nem tud visszamenni, ráadásul még inkább kedvet kaphat arra, hogy szaglásszon a körülmények után. Ha megfenyegetem, szintén ez a mellékhatás merülhet fel: még feltűnőbbé válhatok ahelyett, hogy eltűnnék a radarjáról. Felelőtlen voltam, és meggondolatlanul cselekedtem...
Egész testem megfeszül, és küzdenem kell magammal azért, hogy hagyjam elmenni. Ha kiiktatnám, azzal megoldódna a problémám, nem? Nem? De nem tehetem. A légzésem már megint felületes, és akkor sem kapom rá a tekintetem, amikor a nő, akinek még mindig nem tudom a nevét, s ő sem az enyémet, megszólít. Ugyanakkor sikerül egy kicsit magamra fókuszálnom a figyelmem. - Életfunkciók kifogástalanok, pulzusszám megemelkedett, sérülés nincs - vágom rá, még mindig az automatizmusban, mielőtt rájönnék, hogy ez így nem lesz jó. Négy mély levegő. Három pislogás. Két ökölbe szorított kéz. Egy mantra a fejemben. Aztán sóhajtok. - Majdnem megöltem, pedig nem volt rá parancsom - vallom be, és enyhén remeg a hangom. De legalább érzelmek vannak benne, nem monoton és gépies, mint az állapotjelentésem volt. Megint hátrálok egy lépést. - Sajnálom. Ez... hiba volt - ismerem be, és körülnézek, hogy ismét meggyőződjek róla: más nem lett tanúja ennek.

- Az a helyzet, hogy nem tudok veled vitába szállni. Jah, a barátság kockázatos vállalkozás - vonok vállat. Azt nem mondhatom, hogy szerintem is szívás, mert esetemben én voltam az, aki hátat fordítottam mindenkinek, aki valaha kedves volt nekem, eltűntem a szemük elől és hamarosan már nem is üzentem hogylétemről. Mondhatnám, hogy a gyász miatt tettem, de ez aligha lenne elégséges magyarázat számukra. Ahogyan az önzetlenség mintapéldányaira sem tudnék személyes példákat hozni. Jó, dobálózhatnék Teréz anyával meg Nelson Mandelával és hasonló nevekkel, de hagyjuk már... mi többet érdemlünk ilyen elcsépelt közhelyeknél.
A házasság témájára már csak bólintok, kiveséztük. A cigijével szemezek. Rég nem volt tüdőropi a számban, mert tilos, és a tiltás elég erős, hogy csak nézzek, de ne tegyek semmit. Ha felajánlja, akkor is elutasítom. Egy dolog, hogy kezelhetetlenül viselkedek sokszor, de önmagamban, vagyis a kormánytulajdonban kárt tenni - ez túl nagy tabu.
- Szórakozol rajtuk, mondod, de azt is, hogy te is tagja vagy az emberiségnek. Akkor magadon is szórakozol? - faggatózom tovább, talán ez az érdeklődés pimaszabb, mint amit egyetlen tánc után a legtöbben megengednének magamnak, én itt és most nem zavartatom magam e konvencionális határok miatt. - A legtöbben megelégednek a hátköznapi dolgokkal. Bár, persze, bagoly mondja... - teszem hozzá a végét fejcsóválva. Még én beszéljek, amikor... ezt a mondatot még gondolatban sem fejezem be. Talán az előzőt is hiba volt kihangosítani. Mi szórakoztat engem? Valószínűleg nagyon nem olyasmi, ami az átlagembereket.
A semmitmondó választ hümmögéssel és biccentéssel honorálom. Mivel érdemi információt nem kaptam - legalábbis semmi olyasmit, amit az eddigiek alapján ne mondtam volna meg róla, legfeljebb jóval kevésbé cizellált formában -, s ő nem kérdez vissza, így nem érzem szükségét, hogy szavakat formáljak.
- Dögunalmas papírmunkával - vágom rá a választ, ami hivatalosan igaz, nemhivatalosan meg félig-meddig talán az. Persze az sem teljesen valós állítás, hogy ne foglalkoznék emberekkel, mert a küldetéseim során előfordul ilyesmi, csak többnyire életellenes relációkban. A gyilkolászás aligha tartozik a túlzottan szociális tevékenységek közé, még azzal együtt sem, hogy még a szexnél is intimebb kapcsolatot épít a két fél közé, ha csak néhány pillanatig is. Neki viszont már nincs ideje válaszolni, mert érkezik a fickó, felgyorsulnak az események, és a továbbiakban legfeljebb tűnődhet rajta, hogy az állítólagos "papírmunka" mikor és hogyan tesz valakit annyira... ilyenné, mint amilyen én vagyok.

Valószínűleg sokkal egyszerűbb dolgom lenne, ha a fickó megint megtámadna minket, az ismét egyértelművé tisztítaná számomra a helyzetet, így viszont a zavarral és az engedély nélküli működésem hiba-tudatával kell megbirkóznom. A fickó kikerül a képből, hála a táncosnő határozott intézkedésének, én pedig minden izmomat megfeszítve mozdulatlanul tűröm, hogy kikerüljön a látóteremből, egészen az utolsó pillanatig kísérve tekintetemmel, meggyőződve róla, hogy nem ránt fegyvert, vagy tesz egyéb meggondolatlan mozdulatot. Ha csak a zakója zsebe felé nyúlna, valószínűleg rajta lennék fél pillanat alatt, de több esze van, vagy csak sokkosabb annál, semhogy ilyesmit tenne. Csak az orra alatt morgott "Ezt még megkeserülitek, nem tudjátok, kivel húztatok ujjat" standard szövegek hangzanak el, de még azok sem direkt fenyegetésként.
A szavaira a másik nőre kapom a tekintetem. A pupillám kezd visszaállni normális méretűre, miközben megint habozás nélkül felelek. - Hiányos információ. A fokozott adrenalintermelés csupán egyetlen eleme az általános adaptációs szindrómának és/vagy a Cannon-féle vészreakciónak - tudatom, szinte szigorúan igazítva helyre, mintha csak egy központi tesztben szerepelnék éppen. A kérdést eközben ignorálom. Az anyagcsere-folyamatok irrelevánsak a jelenlegi szituációban. Részemről nem volt itt vészreakció, és remélhetőleg tényleg csak az AAS indult be, nem valamelyik vegyi koktélt bikáztam be a parancsmegtagadásommal. Mindenesetre alkalmazom az ilyenkor javasolt hasi légzéstechnikákat, hogy mihamarabb visszazökkenhessek a normális üzemmódba, és ez sikerül is. Talán azért, mert a helyet nem igényelt komolyabb erőszakot, talán azért, mert a parancs elleni cselekvés annyira nehezen kivitelezhető az esetemben, mindenesetre fél perc múlva már normálisan lélegzem, és ismét embernek... vagy legalábbis emberszerűnek érzem magam, annak minden ijedelmével együtt. Nem akarok visszamenni a kiképzésre!
- Biztosan nem. Nagyon rossz fényt vetett volna rám, ha megölöm - tűnődöm el, a lehetséges következményeket elemzem szemmel láthatóan megborzongva, jobb kezem a bal felkaromra csúszik, ahogy átölelem magam. Még ez is hiba, a fenébe, csökkenti a mobilitást és növeli a fegyverhasználathoz szükséges időablakot. Inkább leeresztem, és valami más ötlik eszembe. - Nem is... "páholtuk el" - pislogok a másikra bizonytalanul. Nem arról van szó, hogy ne lennék tisztában vele, mi történt itt, csak az... nem éri el az ingerküszöböm, pláne nem érdemli meg ezt a szóhasználatot. Ilyen egyszerű.
- De igen - tiltakozom, csapdát sejtve a megnyugtatásomra szánt szavakban. - Felelőtlenség volt részemről a fogadást ajánlani, és agresszív mederbe terelni a helyzetet. - Tisztában kell lennem a hibámmal, azért is, amit mondott: hogy tanuljak belőle. Meg, leginkább, azért, mert elvárják az önelemző magatartást.

//Bocsi a késésért //

Ha jobban ismerném az embereket, mármint azokat, akik nem a hadsereg kötelekébéen élik életüket, akkor talán óvatosabban fogalmaznék és jobban megválasztanám a szavaimat. Vagy talán nem. Végtére ez az este nem arról szól. S hogy mi az, ha nem szórakoztató...?
- Bosszantó? Ijesztő? Dühítő? - találgatok, nekem ezek jutnának leghamarabb eszembe. Én valószínűleg így reagálnék. Igaz, én általában a hibázás kérdéskörével eléggé hadilábon állok, s nagyon rosszul viselem. Bár valljuk be: az én hátteremmel és környezetemmel az lenne a csoda, ha nem lennék hangyabolyosan ideges tőle. Az ironikus megjegyzésén nem tudok somolyogni kifordulás közben. Hát igen, a véletlenek... amik nem léteznek, tudjuk.
Nem csak a táncpartnerem kíváncsi rám, én is égek a vágytól, hogy többet megtudjak róla. Még ha az én okom merőben paranoid is.

Magamra figyelek inkább. Légzésemet monitorozom - nem gyorsult fel a kis összecsapás során, fizikailag semmi megterhelőt nem tettem, mentálisan már más kérdés -, aztán a csuklómra csúsztatom mutatóujjam, a biztonság kedvéért a vérnyomásom is lecsekkolom. Ugyanazt a higgadt tamtamot tapasztalom, amit kell. Kissé szórakozotta, gondolataimba merülten pislantok fel a nőre. A papírmunkát és az orvosi ismereteket - az előzmények fényében - nem tagadom. - Ki az a Jet Lee? - érdeklődöm meg teljesen őszintén és ártatlanul. Ha már összefüggésbe hoznak vele, akkor nem ártana legalább valami halovány mértékben képben lennem az illetővel, nem? Valami maffiavezér? Terrorista? Terrorelhárító? Fejes a seregben? Fehér házi? Dunsztom sincs.
Nos, a popkulturális és filmes ismereteim finoman szólva a béka segge alatt vannak.
A nevetését morcos pillantással honorálom, emögé rejtve a megkönnyebbülést, amiért a jelek szerint nem tulajdonít különösebb jelentőséget a szavaimnak. Nem jön rá a mögöttes tartalmakra, a miértekre, a... még nem lepleződtem le. Azt hiszem legalábbis. S inkább ezzel foglalkozzak, mint azzal a kérdéskörrel, hogy én hogyan is érzek a gyilkossággal kapcsolatban. Már ha érzek éppen valamit. Néha élvezem, néha utálom, néha pedig hidegen hagy - lehet, hogy ez is az őrület egyik jele? Mindegy, most nincs kapacitásom lelkem elemzésére.
- Áh. Értem - biccentek. A férfigondolkodás. Azt volt lehetőségem megtapasztalni a seregben, bár én épp az ellenkezőjét gondolnám az alapján. Hogy ezt a kis incidenst mindenki elbagatellizálná, jelentőségét csorbítaná, netán le is tagadná ahelyett, hogy "elpáholás" szintre nagyítsa fel. Mert tényleg, ez még semmiség volt. Megint a cigijét nézem, sóvárogva, de mozdulatlanul.
- Egy letépett kar artériás vérzést jelent, ami másfél percen belül halálos - jegyzem meg halkan. Nyugtalanít. Persze, most elég sok minden nyugtalanít. Alig hagyok neki időt a válaszra. - Tudod, mi a furcsa? Hogy még mindig nem rohantál ki tőlem a világból - sasszézok közelebb két lépést, karnyújtásnyira, ha hagyja. Kíváncsi vagyok, hogy hagyja-e, hogy az előbbi produkció után van-e mersze a kellő közelségben tartózkodni velem.
Ha hátralép, akkor én is, tovább növelve a távolságot kettőnk között, megnyugtatónak szánt (nem egészen sikerül) mosollyal. - Mi az, nemrég még nyugodtan táncoltál velem? - érdeklődöm meg félrebiccentett fejjel. Ebben az esetben el fogom fogadni a meghívását az italra, kiegészítve azzal, hogy talán nem ebbe a buliba kellene visszamennünk - van elég helyiség ebben a bárban, amennyire láttam, bármilyen kellemes is a simogató seattle-i éjszaka.
Ha hagyja, hogy közel legyek hozzá, akkor nyílt kíváncsisággal fürkészem az arcát. - Miért nem félsz tőlem? - kérdezek rá, de a szavak kimondásával egyidőben a karja után kapok - pontosan ugyanazt a mozdulatsort tervezem megejteni, mint amivel korábban a fickó kezét is hátracsavartam, és szándékosan választom ezt a módszert. Látta már tőlem, könnyebb lehet rá reagálnia, s fel akarom mérni a képességeit, az alkalmazkodóképességét, a... tudni akarom, ki ez a nő. Ebben az esetben az italmeghívás aligha opció, vagy ha mégis, hát nekem előbb dolgom van vele, s kérdéseim hozzá.

//Remélem, megint érdemes volt... bocsi!//

Elizabeth & John

Egyszerűen alig akartam elhinni, hogy végre sikerült hazajutnom a nyamvadt kórházból. Elég nehezen viseltem világéletemben, ha tétlenségre voltam kárhoztatva. Valószínűleg a lehető legrosszabb érzés, ami csak kínozhatja az embert, én legalábbis tevékeny, örökké mozgásban lévő személyként így éreztem. Azzal persze én magam is tisztában voltam, hogy nem néznék jók szemmel az őrsön, ha belejtenék oda a történtek után, ezért adtam még néhány napot nekik ahhoz, hogy feldolgozzák a tényt, miszerint életben vagyok még mindig.
Életem során számtalanszor fenyegettek már meg a futó ügyek és nyomozások kapcsán, sokszor kerültem rázós helyzetekbe, de szerintem mindközül ez volt most a legdurvább. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy tényleg adok magamnak egy napnyi pihenőidőt. Az nem volt kibírhatatlanul sok, viszont kellően elégnek ítéltem ahhoz, hogy próbálkozásnak lehessen elkönyvelni a részemről. Bevettem szépen a fájdalomcsillapítókat, amiket felírtak nekem, és próbáltam kikapcsolni. Nem sokáig ment, úgyhogy alig két órával később már a macskával a hasamon, bújtam a naptáromat. Akkor tűnt csak fel, hogy másnapra nekem be volt írva egy találkozó már legalább egy hete, csak ugye közbejött egy s más.
Szerintem mondanom sem kell, hogy mennyire megörültem a lehetőségnek, hogy akadt valami tennivaló. Csupán egyetlen másodpercig fordult meg a fejemben, hogy talán a jelen körülmények között nem lenne rossz ötlet, vagy udvariatlanság lemondani, de végül mégsem tárcsáztam az író számát. Helyette a laptophoz ültem, és újra rákerestem a neten a pasasra, ahogyan megtettem ezt már a felkeresése idején is. Volt már rá példa, hogy segítséget kértek tőlem, de az nem rémlett, hogy valaha is könyvvel kapcsolatban kértek volna tőlem konzultációt. Máris izgalmasabb elfoglaltságnak tűnt, mint a kanapét nyomni itthon.
Ugyan kötéssel a fejemen nem voltam a legszívderítőbb látvány nagy valószínűség szerint, de nem tudtam vele mit tenni. Kalapot azért még nem húztam a fejemre, a sminkkel azonban igyekeztem kompenzálni. Nem túl hivalkodó, de mégis volt valamennyi, ráadásul egy nagy méretű napszemüveggel is igyekeztem álcázni magam. Legalábbis addig, amíg be nem léptem a kávézóba, és nem voltam kénytelen feltolni a fejem tetejére. A megjelenésem leginkább átlagos volt, egy cseppnyi eleganciával keverve. Egyszerű, világoskék ruhát húztam magamra, amit virágok díszítettek, ezzel téve kicsit vidámabbá az összképet.
Egy pillanatra torpantam csupán meg, aztán már ki is szúrtam az öltönyös alakot a pult mellett. Egyből felismertem a neten talált képek alapján, mert én aztán jól utánanéztem. Megnéztem a könyveit is, kritikákat olvastam, úgyhogy felkészültnek éreztem magam. Mondjuk úgy, hogy tegnap eléggé unatkoztam a magányos óráimban.
- Mr. Davidson, igaz? – szólítottam meg, barátságos mosolyt lökve az arcomra. – Dr. King vagyok, nagyon örülök! Remélem nem várattam meg nagyon! – nem késtem pár percnél többet, ezt biztosra vettem. Ugyan zavart továbbra is, hogy éktelenkedett egy kötés a fejem hátsó részén, de próbáltam normálisan viselkedni.

- Ó, nagyszerű! – mosolyodtam el szélesebben, amikor megerősített benne, hogy jó embert szólítottam meg. Egyébként nem volt kétségem felőle, hiszen a képről elég könnyű volt felismerni. Úgy sejtettem, hogy ő is leellenőrizhetett engem, szóval nem éreztem rosszul magam a háttérkutakodás miatt. Muszáj volt, különben elég ciki lett volna minden férfitól megkérdezni, hogy jó helyen járok-e.
- Ugyan már! – legyintettem egyet könnyedén. – Igazán nem tesz semmit, egészen izgalmasnak hangzik a dolog. – ismertem be, hiszen tényleg nagyon érdekelt, hogy mit tervez. Úgy sejtettem, hogy ezen a találkozón már ki is fog derülni, és azt is valószínűnek tartottam, hogy az elkövetkező hónapok során nem most találkoztunk utoljára. Nekem ezzel nem is volt bajom, szívesen konzultáltam én telefonon, meg személyesen is. Ahogy kényelmesebb neki, és ahogy az én időm engedi.
- Természetesen. Úgyis olyan szép idő van, kellemesebb lesz odakint. – bólogattam egyetértően, és már követtem is őt kifelé. – Köszönöm! – újabb mosoly volt a jutalma az udvariassága miatt, amihez a mai világban már nem igazán voltam hozzászokva. A férfiak elfelejtették, hogy mi a jó modor, vagy legalábbis a nagyobb részük mindenképpen. Közben leraktam a táskámat az egyik szabad székre, a napszemüvegemet pedig feltoltam a fejem búbjára, hogy ne a sötét lencsével kelljen szemeznie. Ez a minimum.
- Igen, ismerem a nevét. – bólintottam, hiszen az egyetemi éveim alatt az egyik szeminárium témája ő volt. – Viszont amennyire tudom, az antropológiához nem sok köze volt, ő inkább magukat a gyilkosságokat tanulmányozta, vagy tévedek? – emlékeim időnként összekavarodtak, ráadásul a fejsérülésem miatt észrevettem, hogy nem mindig voltam képes tökéletesen koncentrálni. Már azon sem lepődtem volna meg, ha esetleg rosszul emlékszem bizonyos dolgokra, vagy összekeverem őket. Ez még problémát jelenthetett a jövőre nézve, de egyelőre nem szerettem volna túl sokat foglalkozni vele. Talán csak átmeneti zavar az agyamban.
Közben a pincér mellénk lépett, és mivel idő közben gyorsan átfutottam az itallapot, így rendeltem is magamnak egyet a ház teájából, jó sok jéggel és gyümölccsel. Miután magunkra maradtunk, figyelmemet újra a velem szemben ülő férfinak szentelhettem.
- Először is, szeretném, ha tegeződnénk. – ajánlottam fel, mert alapvetően közvetlen nőszemély vagyok. – Másodszor, az érdekelne, hogy miben tudok én segíteni? Vagy hogyan gondoltad ezt az egészet? – érdeklődtem kíváncsian, kényelmesen dőlve hátra a széken, az asztal alatt pedig a térdeimnél kereszteztem a lábaimat. Tényleg érdekelt, és azt is reméltem, hogy nem okoz gondot neki a túlzott közvetlenség. Jó, azért annyira még nem vittem túlzásba.

Miután elhelyezkedtünk mind a ketten az asztal mellett, azért alaposan megfigyeltem magamnak a viselkedését. Nem vagyok nagy elemző, de valamicskét mégis értettem a testbeszédhez, és általában az alapján alakítottam ki az első benyomásomat másokról. Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak a velem szemben ülőről, de annyi bizonyos volt, hogy nem találtam unszimpatikusnak. Udvarias volt, nem túl rámenős, amivel máris megvett egy kicsit magának, vagy legalábbis gondolatban kapott tőlem egy szép piros pontot. Nem szerettem soha, ha rám akartak erőszakolni olyasmit, amit én nem akartam. Bár az is tény, hogy kibújtam volna a találkozó alól, ha éppen nincs kedvem eljönni.
- Értem. – bólintottam, de azt még mindig nem értettem meg teljesen, hogy én miként járulhatnék hozzá mindehhez. – Beszélt már a halottkémmel? – érdeklődtem kíváncsian. – Ha gondolja, szívesen felhívom, hogy fogadja magát. – ajánlottam fel készségesen, hiszen ismertem az illetőt. Dolgoztunk is együtt már többször, mivel a munkánk nagyon sokszor bizony összefonódik, és elkerülhetetlen az együttműködés. Én mondjuk sohasem bántam ezt, hiszen alapvetően hiába dolgozom egyedül, mégis sokszor szükségem van kiegészítő információkra, vagy éppen pont én tudok segíteni nekik.
- A Liz tökéletes lesz, de hallgatok az Elizabeth-re is. – újabb mosoly bújt meg a szám szegletében, miközben felajánlottam a becenevem. Máris jobban éreztem magam a közvetlen hangnem miatt, mivel ezt én nem értékeltem teljes mértékben munkabeszélgetésnek. Ebből kifolyólag pedig egyáltalán nem éreztem szükségét a túlzott udvariasságnak, vagy a távolságtartó viselkedésnek. Nekem is könnyebb volt úgy, ha közvetlenebbek vagyunk.
- Aha… - dünnyögtem magam elé elgondolkozva az első mondat hallatán. – Nem, jól emlékszel. Csak ez igazából elég összetett dolog, és nehéz megfogalmazni is, hogyan működnek ezek a dolgok nálam. – vallottam be őszintén, némi hezitálást követően. Nem arról volt ám szó, hogy ne akartam volna megosztani vele mindezt, sokkal inkább tényleg nem volt könnyű feladat csak úgy szavakba önteni ezt. – Azt tudni kell rólam, hogy elég nyughatatlan típus vagyok. Általában, ha valami nem sikerül elsőre, nem hagy nyugodni a dolog, és addig gürcölök, addig gondolkozom vagy nyomozok, amíg a végére nem jártam. Ez egy hatalmas jellemhibám, ha engem kérdezel, és általában istenesen a nyomozók agyára is megyek vele. – mutattam be egy kicsit magam, csak úgy a teljesség kedvéért, mivel ezt tényleg nem ártott tudni velem kapcsolatban.
- Így aztán, amikor valami nem megy egyszerűen, addig rágom magam rajta, amíg nem sikerül kinyomoznom. Gyakran ez napokat vesz igénybe, holott sietnem kellene, és sokszor még éjszaka is ezen pörgök álmatlanul forgolódva az ágyamban. Valahogy az ilyen eseteknél szoktak előjönni új ötletek. Amikor már mindent megpróbáltál, és lehetetlennek tűnik az, ami hirtelen megfogan a fejedben, egyszerűen addig piszkálja a kíváncsiságod, amíg meg nem próbálod megvalósítani. Amikor pedig sikerül, és rájössz, hogy igazad volt… - csak mosolyogtam, és könnyedén megvontam a vállaimat. – Az remek érzés! – zártam végül rövidre, miközben megérkezett a rendelt jeges teám.