Habár esőt mára nem jósolt az időjárás jelentés, az ég mégis borongós, pedig még csak negyed tíz múlt el. A Seattle Times épülete melletti utcán ma is általános nyüzsgés van, az emberek munkába sietnek vagy egyéb dolgaikat intézni. Hangos dudaszó szeli ketté az utat, valamelyik autós türelmetlenül nyomja tövig a zajkeltőt, mert az előtte kettővel lévő SUVot vezető illető, nem lépett a gázra azonnal, ahogy zöldre váltott a közlekedési lámpa. Nincs semmi szokatlan a hétfő reggelben, minden pontosan olyan, mint az év bármely más szakaszában lévő hétköznapon. Cheryl és Elizabeth, mindketten a magatok dolgára igyekeztek és még mit sem sejtetek ekkor abból a közelgő katasztrófából, amelynek hamarosan nem várt szereplőivé váltok magatok is. Kamasz srác gördeszkán parádézik a járókelők között az utcán, nem nagyon foglalkozva azzal, hogy másoknak kifejezetten kellemetlenséget okoz a magatartásával. Egy középkorú nő bágyadtnak tűnik, mint akit talán leverni készül a nátha és ezért nem sikerül idejében észrevennie a közeledő deszkás ifjút. Éppen, hogy csak félre tud ugrani az útjából, aminek a következtében a kezében tartott, nem is olyan régen vásárolt és még félig lévő, reggeli pohár kávé tartalmát ráborítja Elizabeth mellkasára. - Úristen, szörnyen sajnálom, ne haragudjon! – nagyon zavarban van és már kapja is elő a zsebkendő köteget a táskájából, hogy segítőkészen felitassa a barna löttyöt. Eközben az ad-hoc kettős mellé érve csörren meg Cheryl telefonja. Mialatt azt keresi, majdnem sikerül belegyalogolnia a kávébaleset kettősébe és a gördeszkás kamaszgyerek is utána füttyent, illetve valami igen szemtelen megjegyzést is elejt, de az utca zaja és a szélvész tempójának köszönhetően alig vagy szinte egyáltalán nem is lehet érteni mi hagyta el a száját. 09:30 -kor a telefon kijelzőjén a munkahelye keresi Cherylt, de nem a megszokott telefonszámon. Azonban az első számjegyek rögtön elárulják, hogy bár ismeretlen a hívó, csakis a rendőrség berkein belülről érkezhet a hívás. Mikor felveszi, egy másik körzetbeli kollégája hangja szólal meg. - Halló, üdvözlöm. A nevem Kathy Fitz a főkapitányságról és Cheryl Monroet keresem. – megvárja, amíg a másik fél azonosítja magát és csak azt követően folytatja. - Szeretnénk tájékoztatni, hogy egy lehetséges és igen veszélyes vírus kitörés miatt a belvárost az Alaskan Way Viaduct - Stewart St - Denny Way - 12th Ave és - Yesler Way találkozásainál karantén alá vonják. Pár perc múlva megtörténik a hivatalos bejelentés is minden lehetséges csatornán keresztül. Megkérjük, hogy jelentkezzen a munkahelyén további eligazításra! – nem igazán ereszti bővebbre a forródrót információit a hölgy, hamarosan bontja is a vonalat. Vajon Elizabeth meghallotta miről volt szó a mellette zajló telefonhívás alatt? Elvégre elég közel álltatok egymáshoz... Mintegy végszóként pedig, egészen pontosan 09:33-tól a Seattle Times oldalára felszerelt, folyamatosan információkat közlő elektronikus táblán, futószalagos hírként lehet elolvasni a kordon felállításával kapcsolatos információkat. A kávéval leöntő nő abbahagyja az igen szerencsétlen, de annál jó indulatúbb tevékenységét, majd, ahogy elolvassa az ijesztő összefoglalást, pánikszerűen dobja el a kezében lévő zsebkendőt. Nem ért hozzá a keze Elizabeth -hez a korábbi művelet során, csupán a nedvszívópapír a leöntött felsőhöz. - Sajnálom. – és azzal már sarkon is fordul, hogy tovább álljon sietősen. Ha ugyan nem ismeritek egymást, talán ismerős lehet a másik arca, esetleg előfordulhatott, hogy a rendőrségen láttátok már egymást, talán sosem futottatok össze. Most azonban úgy tűnik, hogy az élet azt dobta, ugyanoda lesztek mindketten bezárva, akkor is, ha a cella ezúttal egy kisebb városrésznyi területre duzzadt. Vajon tényleg csak két napról lesz szó?!
Olyan nap volt ez a mai, akárcsak a többi. Azt leszámítva, hogy baromi messze tudtam leparkolni a kórháztól, és különben sem volt semmi kedvem bemenni abba a hatalmas siralomházba. Én már csak így hívtam magamban, de sajnos kénytelen voltam megtenni ma ezt a remek kis kirándulást. Az orvos ugyanis volt olyan kedves, hogy máris időpontot szabadított fel nekem egy újabb CT-re. Azt mondta, hogy csupán ellenőrzés, rutin eljárás az egész. Belementem ugyan, ha már hajlandó volt idő előtt szabadlábra helyezni a legutóbb, de egyáltalán nem élveztem a gondolatát ennek a délelőttnek. Mintha az időjárás is az én borongós hangulatomat követte volna, hol befelhősödött, hol kikukucskált a nap. Nem szerettem ezt, bántotta a szemeimet, így nem meglepő módon most is napszemüveg mögé rejtettem íriszeimet. Kissé borús gondolataimból a rám ömlő kávé melege zökkentett ki, mire automatikusan kaptam oda a fejem, és ugrottam is hátra egyet. Sajnos a reakcióidőm nem volt a legjobb, így ki már nem kerülhettem a fürdőzést a langyos feketében. - Ó, hogy az a… - haraptam el a kitörni készülő káromkodást. Láttam a nőn, hogy mennyire zavarba jött, de ezzel nem lett jobb a helyzet. – Teljesen mindegy most már, hagyja csak! – legyintettem végül, mélyről jövő sóhajt hallatva. Egyáltalán nem voltam megértő, és nem is vettem félvállról, de tenni úgysem tudtam semmit azért, hogy jobb legyen a helyzet. Maximum, ha gyorsan kimosnám, de arra már nem volt időm. Sietve pillantottam az órámra, éppen akkor, amikor a közelemben megszólalt egy telefon. Alapvetően nem érdekelt volna, ha nem tudatosul bennem, hogy én valahonnan ismerem a készülék tulajdonosát. Míg lebonyolította a hívást, arra is sikerült rájönnöm, hogy honnan, ráadásul néhány szót még el is csíptem, mivel idő közben kicsit közelebb óvakodtam a telefonálóhoz. - Valami baj van, ugye? – szólaltam meg hirtelen, miután bontották a vonalat. Nem köszöntem neki, nem is mutatkoztam be, egyszerűen csak kicsúszott a kérdés a számon. Szinte másodpercekkel később már teljesen más vonta magára a figyelmem. Az én tekintetem is a táblára siklott, hogy figyelje a híradást. Igen, határozottan baj volt, ráadásul olyan, amire egyáltalán nem számít az ember, amikor reggel elindul a dolgára. Arra sem, hogy ez egyáltalán megtörténhet, pedig meg kellett volna már tanulnom, hogy jobb mindenre felkészültnek lenni. De erre lehet egyáltalán? - Ostoba! – néztem az idő közben pánikszerűen elmenekülő nő után, hogy aztán újra a híreket olvassam. – Ezt egyszerűen nem hiszem el… - dünnyögtem az orrom alatt tehetetlenül. Azt hittem, hogy a mai nap mélypontja az lesz, hogy be kell mennem kötelező jelleggel a kórházba. Nos, úgy látszik, hogy mindig jöhet sokkal rosszabb dolog is. Tudtam én, hogy nem kellene elindulnom ma reggel, de hát a lelkemre kötötte a kezelőorvos, hogy mindenképpen fáradjak be. Ha nem tettem volna eleget a kérésnek, talán nem rekedtek bent ebben a lezárt zónában. Egyelőre még nem voltam hajlandó karanténként gondolni rá.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Recepció (Seattle Times)
