Recepció

Marleigh x Lena

Vannak napjaim, mikor egyszerüen semmi nem úgy alakul, ahogyan azt elvárnám. Minden balul sül el. Ilyenkor pedig szinte alig várom, hogy lejárjon már a munkaidőm és hazamehessek bedőlni a pihe puha ágyikómba. Na a mai napon is körülbelül így indult. Az első miniatűr páciensemmel például alig jutottam közös nevezőre. Általában ez nem szokott problémát okozni a számomra, hamar egy hullámhosszra kerülök a kis csöppségekkel, de Elliott ma mindegyiküket felülmúlta a makacsságával és hisztijével. Nagyon a begyében lehettem. Végül, a kedvenc meséje révén sikerült szót értenem vele, mint kiderült, a korosztályához hasonlóan ő is él-hal a szuperhősökért. Főleg az Íjászért. Nekem meg ennyit elég is volt tudnom ahhoz, hogy módszert váltsak és másként közelítsek meg mindent.
Ahogy eljött az ebédszünetem és befejeztem a következő kisemberrel is a párbeszédemet, mint akit kilőttek az űrbe, körülbelül olyan sebességgel indulhattam el én is lefele. Nem azért, mert megéheztem, hanem sokkal inkább a járkálás miatt, ugyanis már reggeltől az irodámban poshadtam szünet nélkül.
Ezuttal inkább lifttel tettem meg az utamat lefele, de épp, csak hogy kiszállok belőle és megteszek pár lépést előre, kis híján neki is megyek az egyik kollégámnak.
- Bocsánat. - Kérek gyorsan elnézést tőle, de ahogy kiszúrom, hogy ki is áll előttem, egy pillanatra meg is hökkenek. Esküdni mernék rá, hogy már láttam őt az egyik korterem előtt, miközben én a lifthez tartottam, viszont egész másként volt felöltözve. Nevezzetek nyugodtan paranoiásnak, de ez akkor is fura. - Gyors kérdés. Te hogy értél le ilyen hamar? - kérdezek rá végül inkább humorosan, mint komolyan.

Sigmund & Abby

Abby & Sigmund

Ha a feltételezés a nehéz súlyával rászakad a képzelet és valóság érzékeny fátylára – mi elválasztja egymástól a két tüneményi világot –, ez a vékony kis réteg, könnyedén szétbontja egymásba fonódó, érintésre szenvtelen szemérmetlenséggel reagáló szálait, hogy rést képezzen a kacér vágynak.
A huszonegyedik század emberének beteges fétise a kielégíthetetlensége. Már nem voltak gátak, s falak, miket ledönthetett volna ambiciózus határozottságával. Nem maradt, miért küzdeni kellett volna, mi egykor illegális volt, a publikum közszemléje elöl száműzött, mára elfeledett értékes lenni. A tiltott gyümölcs, mint olyan, megszűnt értékálló fogalom lenni. Felemésztettük mohóságunkkal, s még csak nem is bántuk. Bele-belekaptunk a pillanatba, hogy egy korty után elítéljük, vagy öröke magunkhoz láncoljuk. Nem rajongtunk. Nem szenvedtünk. Elfelejtkeztünk a plátói impresszióról és érzületről. Zsebre tettük, majd tovább álltunk vele.
Mértéktelenség, dőreség, paráználkodás, hedonizmus. Az élvezetek hajhászása.
Még, még, még.
Fülembe sugdosott buja mezzoszopránján a függőség. S ha nem kísértett körülöttem, hát ott vert visszhangot fülem érzékelő csillókba szőtt membránján, s csak akkor mutatott némi hajlandóságot a búcsúra, mikor testemet így vagy úgy, de a kielégülés felé hajszoló zihálás viharában felkerekedő orkáni remegés rázta.

Fáradt pihegésembe Douglas Holloway hitetlenkedő nevetése mögül ki-kikacsintó sóhajai keveredtek, amint végigdőltem felsőtestén, s arcomat csiklandós nyakának és vállának hajlatába temettem. Meztelenségem meztelenségébe olvadt. Kettősünknek kontúrját a testünk körül felráncosodó hideg selyem emelte ki, amint titokzatosan kígyózva font át minket.

Felkarját cirógatva, bőrének aromájából inhalálva hevertem. Könnyed letargiával ismertem fel, hogy én lettem a társadalom kirekesztett egyetlene, kinek mégis küzdenie kellett. Elanyátlanodottabb, sorsára hagyottabb és tanácstalanabb kevesebb létezett talán nálam. Mégis olyan nehéz volt négyszemközt maradni a ténnyel, hogy engem kirekesztettek az élvezetek kékvizű, háborítatlan adottságú lagúnájából.
Nem akartam egyke lenni világomban, nem akartam különcként helyt állni. Mindenemet odaadtam volna, ha csak még egy falatot kaphattam volna Rhys Higgsből. De hogy ez az érzés ne őröljön fel, kapaszkodót kerestem. Olyat, aki megpróbálhatja kitölteni a hátrahagyott űrt. Olyat, aki a legkevésbé zavarja örök gyászomat.
– Mennem kellene. Már Negyed órája vizit van. És ha a gyakornokaim megölnek valakit egy katéterrel, az még az én lelkemen fog száradni. Ne haragudj, hogy ilyen korán jöttem, hogy ilyen galádul kihasználtalak, felborítottam a napi rendedet és megrövidítettem a pihenésre kiszabott szabadnapodat, de szükségem volt rá. Tudod, hogy ne őrüljek meg. Mert ahogy háromkor felkeltem, közel voltam hozzá, hogy igyak. Egy pohárkával… aztán meg egy üveggel. Mind a ketten jobban szeretjük, ha nimfomán vagyok, mintsem alkoholista – vigyorogtam le a férfire, aki még mindig alattam feküdt, s álmosnak nem mondhatón, inkább csak megszokásból kifacsart rongy-arcát dörgölte. Mostanában a legtökéletesebb társaságnak bizonyult, hogy kiéljem nőiességemet, s egyre frusztrálóbb mennyiségben rám törő kéjmámoros áhítozásomat egy merev pénisz iránt.
Még a kávét sem volt ideje meginni, amit a korai zavarásért cserébe vettem neki a sarki pékségben. Kihűlt. Igen, és határozottan pocsék volt a felolvadt két cukorral és a tejjel. Belenyaltam. Nem kellett volna.
– Tudom, hogy tegnap este voltam itt, és tizenegy volt, mikor hazamentem. Vagy inkább fél tizenkettő, és most még csak negyed hat van. És most hiperventillálni fogsz a hírtől, de lesz egy ebédszünetem. És Doug, jobban szükségem van rád, mint valaha. Na jó, ez hülyeség, mert ezt mondom már három hónapja. De tényleg ott kell lenned a kórházzal szemközti kajáldában. Kérj nekem majd egy szendvicset, amíg vársz. De pontosan legyél ott fél egyre. Tudod, hogy csak háromnegyed órám van, mielőtt értekezletem lenne. Nem lehetek feszült, és nem gondolkozhatok állandóan azon, hogy mit kellene innom, hogy ne gondolkozzak. Elaludtál? Ó, te gané, hogy elaludtál!

Nem bírtam haragudni a legodaadóbb szeretőre, akivel életem ezen pontjáig találkoztam. Hiszen sosem mondta, hogy nem ér rám, hogy más dolga akadna, vagy hogy fáj a feje. Ezer anonim gyűlést mondott volna le csak azért, hogy a szükségben velem legyen. Kockáztatva a jó hírnevét, más betegeknek testi(tepsi) és lelki épségét.
Csak én voltam neki fontos. Én és a nyughatatlan testem.
Megértően halkítottam le hangomat, miközben már magas sarkú csizmámnak zipzárját rángattam, mely volt olyan kedves, hogy beakadt a fekete nejlonharisnyába. Mondanom sem kellett, hogy megszaladt, ugye? Hogy vádlimnak táncos izomkötegéig lebontottam a szálat nagy sietségemben? Nem számított. Fittyet hánytam zilált külsőmre, vagy ragaszkodásomra, mely már beteges kapcsolatnak volt nevezhető az üres kávéval, s hajlandó voltam rohanás közben három méretes kortyban felhörpinteni a gej feketét.
Kirázott a hideg, s megborzongtam, amint egy cukorkockára haraptam, s felszínén megcsikordult fogam. Pfujj.
Búcsúzásul csókot loptam Doug motyogó ajkáról, telefonját felhangosítottam, majd az éjjeliszekrényére állítottam, hogy még véletlenül se eshessen meg, hogy nem érem el az én életmentőmet napközben. Majd elsiettem. S az egész napomat a kapkodó rohanás jellemezte.
Egészen délelőtt tizenegyig.

Objektíven nézni a péniszre tízéves urológus és andrológus tapasztalattal a hátam mögött, pont annyira volt egy sima hétköznapon egyszerű, mint csukott szemmel fogat mosni félálomban.
Most mégsem tudtam elvonatkoztatni emocionális romlottságomtól, előzetes empirizmuson alapuló tapasztalataimtól. Mégsem a hímtag látványa hozott lázba, mely fiziológiailag meghazudtolta az egészséges merevedés öt és húsz közé eső elhajlási fokát, hogy programot csináljon nekem a hét elejére. Egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon Lance Mitchum méreteiben beérte-e már Rhys Higgs férfias adottságát? Nehéz volt ezt szemrevételezés alapján belőni, hiszen egyszer sem feszítettem mérőszalagot egykori kedvesem felajzott hímtagja mellé, hogy aztán magamra tetováltassam imádott méreteit a neve helyett, mert az mennyivel egyedibb és kreatívabb próbálkozás lett volna a részemről. Így csak maradt a tétova töprengés, az elgondolkozó csend, és a páciens értetlensége, aki nem értette, hogy miért bűvölt el ennyire egy Induratio Penis Plastica, orvosi nevén Peyron kór, vagy a laikusoknak való fordításban hímvessző görbület.
Elégedetlenül csettintettem nyelvemmel, mielőtt kiemelkedtem volna lábai közül, hogy megváljak a vizsgálathoz felhúzott gumikesztyűtől.
Nem, senki nem érhette utol Rhyst. Olyanom csak nekem volt. Vagyis neki.
– Mr. Mitchum, mondom, hogy mi a helyzet. Öltözzön vissza… – s még egy pillanatig ágyékára tekintettem. – Nyugodtan. Tehát. Ez a deformitás már nem tudható be kozmetika jellegűnek. A pénisze hatvan fokban görbült el. Ez pedig ugye ellehetetleníti a közösülést a feleségével. Feltehetőleg a későn felismert prosztatagyulladása miatt alakulhatott ki. Ez a betegség azt jelenti, hogy a hímvessző rostos burka behegesedik és megvastagszik, melynek következtében az adott terület elveszti a rugalmasságát és létrejön a görbület. Tapintásra is jól kivehetőek a jellegzetes göbök a hámfelszín alatt. De, hogy biztosak legyünk, kérek egy MRI-t és egy ultrahangot. A mai napra bent kell maradnia, azonnal jön egy nővér és kerít önnek egy szobát. Rendben? – oldalra döntött fejjel figyeltem az arcán végbemenő változásokat.
– És akkor… a feleségem ápolónő egy másik klinikán. Azt mondta, hogy… hogy… meg én is utána olvastam, és ön tényleg… tényleg…
– Hogy le kell-e vágnom?
– Igen-igen! – megkönnyebbült, hogy nem neki kellett ezt kimondania.
– Ezt az eljárást Nesbit műtétnek nevezzük. Attól tartok, hogy a sérülés olyan mértékben kiterjedt, hogy a gyógyszeres kezelés már ellenjavallt és időhúzás lenne csupán. Így igen, a görbület részt ajánlatos eltávolítani. De ne aggódjon, Mr. Mitchum… higgye el nekem, hogy az átlag férfiaknál még így is nagyobbal fog rendelkezni.

Együttérzően lapogattam meg a férfi vállát, mielőtt kezébe nyomtam volna aktáját, hogy aztán megdermedve, élete utolsó percein töprengve a szerencsétlen maga mögött hagyja a vizsgálót.
Én vajon pont ugyanúgy élveztem volna, ha Rhyst odalent derékba törik? Nem, ezen gondolkozni sem akartam. És amúgyis… sokkal egészségesebb lenne, ha Douglas alsónadrágjának tartalmáról gondolkodnék, nem egy olyan férfin járna egyfolytában agyam, aki már nincs bennem. Khm, közöttünk.

Az aktákat, s határidőnaplómat lapozgatva konstatáltam, hogy a következő betegem, Mr. Charles Wells lesz az utolsó az ebéd előtt. Még önön megnyugtatásomra küldtem egy SMS-t Dougnak, hogy ne késsen, mert farkas éhes vagyok, majd mintha nem fárasztott volna le a délelőtti rendelés, töretlen mosollyal tártam ki az ajtót, hogy behívjam a pácienst. A folyosó szinte üres volt. S már csak egy ember lézengett odakint.
– Mr. Wells, jöjjön kérem! Ön következik.

Az emberek általában a profilorientáltak szegmensét erősítették. Az arcról azonosították társaikat. Nálam viszont szakmai ártalomnak tetszett, hogy többet szemeztem egyes péniszekkel és az apokaliptikus utópiák sötét vermének szerepében tetszelgő ánuszokkal, mint azok gazdájának tekintetével.
Most sem volt ez másképpen, mint más hétköznapi esetek során. A belépő Mr. Wells profiljának alapos tanulmányozása felett átsuhantam, s a vizsgálatot sürgettem, mely égető, viszkető problémaként volt feltüntetve a férfi kórlapján. Adatainak szegényessége, az előzetes kórtörténet hiánya orvosom előtt nyilvánvalóvá tették, hogy hosszú procedúrának nézünk elébe az újdonsült pácienssel, akinek talán én leszek élete első orvosa, én leszek, aki bevezeti őt az egészségügyi rendszer világába. A doh penészes, szúrós szagát árasztó ruházata, a fiziológiáját díszítő elhanyagolt higiénia, s a vele párba szegődött, szabadon garázdálkodó arcszőrzet mégis elidegenítettek. Míg legjobb napjaimon minden megjelenő férfiben találtam valami vonzót, valamit, ami miatt megkívántam, s ezért könnyed flört-hangulatban tengettük a vizsgálat időintervellumát – s mióta az alkoholmegvonás tartott, egy egészen apró, gyűszűnyi mennyiség is elég volt a kultivált vonásokból, legyen az jellembeli, vagy a külsőségből táplálkozó, hogy testemben forrongó, s érzékeimen és józan tudatom fölött uralkodó vágy ébredjen–, most azonban még combjaim is ösztönszerűen szorultak össze.
Buja fantáziáimnak, beteges sűrűséggel jelentkező kéjmámoros testiségre való áhítozásomnak ez az utcalakó nincstelen döfött tört a szívébe. Nem is attól tartottam, hogy Doug nem fogja megérteni, hogy testem különböző égtájon nyugvó zugaiban elcsitult a mohó étvágy, sokkal inkább magamért aggódtam. Az alkohol miatt, ami már most csitító társként jelentkezett ideáim között. Hány pohár tequila kellett volna, hogy ne érezzek szagokat? Hogy gusztusom legyen megközelíteni a vizeletfoltos, ételmaradványok rothadón csípő aromáját magába ivott ruházatú férfit? Ki tudja, hogy nem-e ették már légynek éhes szájú lárvai ágyékát. Nem-e rothadt a hús. Nem fertőzött-e puszta jelenlétével a férfi. A sürgősségire kellett volna mennie, s ott kellett volna foglalkozni vele.
– Uram, magának nem mondták, hogy a sürgősségire menjen? – kiemelkedve az elektronikus, a kórház rendszerébe betáplált kartonból, a betegfelvételen megállapított tünet-együttesek olvasatának végeztével végigpillantottam rajta. Igyekeztem undoromat, sznobizmusomat, s a jóléthez szokott érzékenységemet háttérbe szorítani, s felidézni magamban azokat a heteket, melyekben én voltam hasonló helyzetben. Melyeknek során bűzlöttem, s belülről marcangolt a hontalanság, a társadalom felé való nincstelen kiszolgáltatottságom, melyek alatt a férfi, ki őrködött felettem, undorodva állapotomtól, belém rúgott, s eltaszított magától. Akkor bennem sem volt semmi vonzó. A ruha tette az embert, s anyagi helyzete. Ezen törvényszerű sztereotípiát csak ritkásan húzta át egyetlen tollvonással a hobbi iránti elkötelezettség fanatizmusa. Gondolok itt többek között a raszta hajra, melyet nem sampon és víz hiányában nem ápolt a reggae elvakult mániákusa.
Szinte megkönnyebbülve túrtam bele kiengedett csokoládészín loknijaimba, melyek selymes lepelként omlottak lapockámra, s kígyóztak arcom körül.
Szexi voltam. Szexinek kellett lennem. S őt… nos képzeletemmel felruházva volt szükségszerű szexinek látnom, hogy érinteni akarjam falloszát.

– Na, jó. Ha már úgyis itt van, akkor ne menjen vissza a földszintre, úgyis őrültek háza van, mint mindig. Vetkőzzön le deréktól lefelé. Mindjárt adok magának egy műanyag edényt, amibe majd a vizsgálat végén vizeletmintát kellene adnia, hogy leküldhessem vizsgálatra a laborba. Közben, amíg vetkőzik, elmondaná, hogy mik a panaszai? Mikor kezdődtek? Milyen erősségűek? Erre az asztalra kellene felfeküdnie – miután megpaskoltam a vizsgálófelületet, elfordultam tőle, hogy tiszta és fertőtlenített gumikesztyűket emeljek ki a fiókból, melyeket fel is húztam csontos ujjaimra, apró kézfejemre.

Az ajtókeret fölé erősített fali óra egyre türelmetlenebbül ketyegett. De nem az időt számlálta le fölöttem, a másodpercmutató vehemens mozdulatai higgadt idillemet építették le fokról fokra.
– Áh, szóval néhány kurvával volt – szakadtam vissza a pillanatba, taszító küllemű egyetlenemre koncentrálva figyelmemet, mielőtt még megléptem volna ebédszünetre.
Szavai nem töltöttek el megbotránkozással, sokkal inkább az bántott, hogy előre láttam szóváltásunknak beskatulyázható kimenetelét. Csupa olyan kérdés következett, melyeknek mindegyikére tudni véltem a választ. Így nem futottam felesleges köröket.
– Felteszem, hogy nem használt az aktusok közben kondomot. És arról sem bizonyosodott meg a behatolást megelőzően, hogy a partnernőinek, netán urainak van-e bármiféle nemi betegsége. A tünetei akár egy egész egyszerű, gombás fertőzésre is utalhatnak, de az ilyen esetekben arra is fel kell készülnünk, hogy egy komolyabb nemi betegséggel lesz dolgunk. Ha máskor is arra adná a fejét, hogy aktust folytasson velük, szerezzen be óvszert. Ha netán a pénz tartaná vissza, ne aggódjon, a mentőparkoló bejárata mellett van egy üveges szekrény, amiben tízes csomagolású kondomokat helyeztünk ki. Még színest is talál benne. És a méretválaszték is széles skálán mozog. Higgye el, Mr. Wells. Én magam ellenőriztem.
Buján mosolyogtam rá a férfire, cinkos kacsintásom alatt, s talán most volt az első alkalom ideérkezése óta, hogy őszintén szemeibe néztem. Hogy elidőztem a mézbarna szivárványhártyákban, melyekbe érzelmeket karcolt az élet. Megborzongtam a látványtól, de képtelen voltam vonásai alapján beazonosítani. Ruházatom alatt heveny libabőr csipkézte ki felhámomat. Egy pillanat volt csupán, miközben úgy éreztem, hogy korábban már láttam a férfit, s ezért tekintetében több mondanivaló rejtezett, mint amit képes voltam empatikusan saját nyelvemre lefordítani. De nem firtattam. Nem eshettem zavarba, s nem időzhettem el.
– Feküdjön fel az asztalra, ha végzett, Mr. Wells. Tegezhetem? Hívhatom Charlesnak? Vagy miképp szokták szólítani a barátai? Tudom, hogy problémás eset vagyok. És feltehetőleg egy férfit várt volna ezen a szakrendelésen, de érje be velem. És ne jöjjön zavarba. Napi szinten megnézek olyan 20-50 péniszt. A kórház rüfkéjének is hívnak páran, kizárólag szórakozott hangsúllyal ejtve a szavakat. Persze magának teljesen normális, ha megemelkedik a libidója és vér árad szét a barlangos testekben, ezzel merevedést előidézve. Tudja, hogy mit mondott nekem egyszer egy tizenéves? Ahelyett, hogy a dr. Cairns megszólítást használta volna, elnevezett dr. Farokállítónak. Pimasz volt. És talán zokon kellett volna vennem, mégis azt gondolom, hogyha a puszta látványom gyógyítja az impotenciát, akkor tudok valamit, s nem vagyok kevesebb, mint egyes férfi kollégáim. Sőt… Tehát kérem, Charles. Lazuljon el. Biztosítom róla, hogy jó kezekben lesz – a kedélyes csevejt követően feladatomra koncentrálva léptem közelebb az asztalhoz, hogy szemügyre vegyem a férfi hímtestet. Mosolyom azonban töretlenül lankadásba kezdett, ezzel fordítottan arányos munkát végezve a megtermett pénisszel, mi érintésem langymelegétől éledezett.
Elragadott a hév, s a rutin vizsgálatnak első lépéseiről, de még a hazudott diagnózisról is megfeledkeztem, mert érdeklődésem jócskán túlmutatott a mellékesen odatűzött tényeken.
– Az nem lehet. Nem-nem. Nem. – magam elé sugdostam a szavakat, miközben egyre több szögből mértem le a vérbő férfiasságot. Megfeledkeztem a betegemről. Minden félt fantazmagóriám újraéledt abban a percben. Megrohamoztak vágyálmaim, eszemet vették a remények. Mégis mindennél csak az volt akkurátusabb nehézség, mikor megfojtott a bizonyosság.
Nem volt már kétségem. S mint azt a tudomány alátámasztotta nívós doktoroknak megfogalmazásában született szakkönyvekbe írt fejezetekkel, nem létezett két egyforma hímtag. Az anyajegyek nem vándoroltak el, a ráncok nem simultak ki, s a kisebb bőrhibák nem tűntek el nyomtalanul.
Nem bírtam szólni. Levegőhöz már percek óta nem jutott a felismeréstől sokkba esett két tüdőlebenyem. Reszkettem a félelemtől, hogy ez megint csak egy ostoba átverés volt, hogy a képzeletem játszott velem, s mindaz, amit kézzel foghatónak hittem, illékony rekonstrukciója volt a múltbeli kedves részletének.
Nem hagyhattam cserben önmagam.
Mielőtt még a külvilág ismét őrültnek bélyegezhetett volna, merész lépésre szántam el magam. Nem engedhettem többet az álmok világának. A végére kellett járnom. S talán pont ezért rántottam fel a férfi lágyékát és hasfalát takaró anyagdarabot, hogy további létjogosultságot szolgáltató érveket nyerjek gyanúmnak. Az ezerszer látott, s ujjbegyemmel oly sokszor karcolt tetoválásoknak kontúrja közül egy sem mállott szét. Részletekbe menő bizonyosság volt ez számomra, mely nem múlt el az idővel. Ezt már nem a képzeletem teremtette. Ott volt előttem. Valóban. Teljes egészében. Ő volt az. S ha látta volna rajtam kívül más is… ó, igen, akkor többé senki nem nézett volna bolondnak, mikor éjszakánként az ő nevét sikoltozom, hogy mentsenek meg tőle.
Mintha nem lett volna elég, amit nyertem belőle a rövidbeszabott vetkőztetés alatt, úgy kaptam a garbó pulóver nyakrészéhez, hogy kifeszítve az anyagot, megláthassam a nyak alsó felére tetovált rózsát, melynek feliratul nevemet választotta, s cirádás, dőlt betűknek tintanyomatával vitte bőre alá azt.  
Rhys Higgs feküdt előttem. A férfi, akit halottnak hittem. A férfi, aki kísértett, akinek visszatértéről tudatom hirdetett próféciát, akit álmomban már oly sokszor láttam, s aki valósághűen lidércként kísértett.
Az én átokfajzatom.

Ezer meg egy kérdés lüktetett ambivalens érzések tömkelegétől feszítő mellkasomnak ölén. Szétvetett a riadalom, hitetlenség, s a felismerés okozta öröm vegyült reszkető sóhajaimba. Pillantásomat csörgő lánc leszemezett gyűrűjeként kapcsoltam össze a férfiével, kiben most már ott volt a férfi, ki annyi kárt tett testemben, de a hegekre mára mégis meleg megelégedéssel, s édes nosztalgiával gondoltam, s simítottam végig valamennyinek halvány felszínén, mikor meztelenségemen feltűntek a tükör pára ülte képében. A tény, hogy életben volt, mindent megváltoztathatott, s ezer meg egy dologra adhatott választ, kielégítő magyarázatot. Nem csak lelkiismeretemet válthatta meg, nem csak igazolhatta, hogy sosem voltak problémák tudatommal, s még az alkohol sem mosott degradált, vegetáló ösztönlényévé az életnek, ki megfosztott fényű vitalitással vette a napokban nehézséget, de bocsánatkérést csikarhatott ki itt léte Jamie-ből, Johnból, de még Dougból. A világ tartozott nekem. S mint a jó szerető, ki gondoskodott rólam, kit foglalkoztatott létem, kiválthatott a publikum közepén rögtönzött kínpadról.
Miért most? Miért csak most?
Gyűlöljem ezért? Szeressem?
Tipródás közben csak az volt biztos, hogy egyre erősebben szorítottam gumikesztyűs ujjaim között férfiasságát. Pulzált. A meleg bőr alá játékos életkedv szökött. Kedves változását talán ezzel a szóval lehetett is jellemezni. A hidegvérű, blazírt arcú ragadozó kíméletlen jellemvonást vett magára. Addig játszadozott a falattal, míg az nem robbant ezernyi apró cafatra a szövetek között felhalmozódó gej adrenalintól.
Bele kellett volna mennem játékába? Ismét? Hagyni, hogy ő irányítson?
Bennem is megvolt képessége az önuralomnak, s oly’ sokszor tartottam már magam vele szemben. Ez a perc mégsem szólhatott erről. Nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha a férfi idejéből, melyet még velem tölthet ezen a világon, egy másodpercet is pazarolok.
Megfeledkeztem Dougról. Megfeledkeztem vágyaimról, s rajta kívül nem létezett más. A világ megállt forgásában, az ajtó ránk zárult, s már csak mi voltunk, kik kortyoltak az oxigéndús légből, hogy megélhessék a következő percet. Mert nekünk élnünk kellett, hogy bepótoljuk az elmúlt, külön senyvedett időt.
Mintha csak egy activity játszma feladványára lett volna kíváncsi, s bennem kiteljesedett diadalmámor hullámzott volna, olyan ősi magabízással jelentettem ki a megfejtést:
– Rhys Higgs.
Hosszú csend állt be kettőnk között. Még levegőt venni sem voltam hajlandó.
– Ó, te rohadt szemétláda, hogy eddig várattál. Te átkozott, te spíler, te… te… te…! – nem találtam a szavakat, mellyel felszabadult, megbolondult nevetésem közben illethettem volna a férfit. Nem tudtam, mivel írjam le, hogy érezze a bennem dúló érzelmi hurrikánt. Hiába voltak kijelentéseim trágárok, nyomdafestéket nem tűrők, az eldobott gumikesztyűt követően megzabolázhatatlan hévvel kaptam arcát kezeim közé, húzódtam a lehető legközelebb hozzá, hogy imádott ajkai közé csókoljak, melyeket most némiképp a szakáll takart be.
– Gyűlölöm, hogy csak most. Gyűlölöm, hogy nem jöhettél hamarabb. A picsába… nézd, hogy dobog a szívem. Nézd! – s ha hagyta, akkor a ragtapaszokkal betakart teátrális sebekkel tarkított kezét mellkasomra húztam. Hiszen éltető szövetcsomóm majd kiugrott a helyéről. Örültem már ebben az életben így bárminek is? Nem halt meg. Életben volt. S ezt még fel kellett dolgoznom. A gyász ötödik fázisa bennem most ért véget. Most, hogy remegőn kifejtett totális erőmmel szorítottam őt magamhoz, nem hagyva választást neki közelségemről.
– Tudtam, hogy nem halhattál meg. Tudtam… és mikor három hónapja nálam jártál… úristen, te hogy bírtad ilyen eszement jól nélkülem? Rhys… te élsz! Örülj nekem. Örülj, ahogy én örülök neked! – nem zavartak meg az elmaszkírozottság részletei. Ott láttam őt. Ott. Pont úgy, mint az utolsó napon, mikor láttuk egymást. – Mindent megbocsájtok neked. Mindent. Örülök, hogy még utoljára úgy megütöttél, hogy abból is maradt vissza egy hegem…
Szavaimat úgy felajzotta jelenléte, hogy kiteljesedett, testet öltött mazochizmusom őrült szavakat mondatott velem, miközben csodáltam az attraktív profilt. Az én átkozott színészem. Az én gyilkosom. Az én szerelmes átokfajzatom. Az enyém.
Könnyeim még csak ezután gyűltek össze alsó szemhéj-erkélyemen.

+18

Helyzetünkben elenyésző jelentősége van annak a banális információnak, hogy ki mondta. Sokkal fontosabb, hogy mit mondott: „mindig arra gondolok, hogy többé nem hallom majd a hangját, hogy nem beszélhetek már vele ezután.”
Rhys eltűnését követően naponta több millió alkalommal jutott eszembe ez a mondat, s ébredtem rá, hogy egykori ismerősöm fájdalma mekkora valós űrt határolt körbe. Minden meddő napon step-padként használtam a sírás küszöbét, s ahogy ráébredtem az őszinte igazságra, mit nem oldhatott fel az emlékeknek szűkös színskálája, hangzatos zokogás söpört végig testemen. Hiszen megőrizhetjük emlékünkben megannyi fizikai jellegzetességét, s tudhatjuk, hogy milyen ízű ölelése, csókja, meztelen testének absztraktja. Azt már csak tudni véljük a hosszú kapcsolatok végeztével, hogy egy-egy helyzetben milyen szófordulatokat használna, milyen reakciót engedne kitörni magából. De valójában a szokásokon túlmenő hétköznapi dialógokban semmi nem oldhatja fel egy elment ember hiányát. Nem lesz még egy, ki úgy forgatja majd a szó-kardot, mint ő tette. Nem lesz, ki utánozhatná, ki tanulmányok lefolytatását követően csalárd hasonmássá avanzsálódhatna, hogy hiteles színészi alakítással kápráztassa el a külvilágot. Mind dilettáns marad. Mind hazug lesz. Megszépül, preferenciazónánkhoz simul hízelgőn.
A szavak és kifejezések egyetlen másik szájból felhangozva sem állnak majd helyt. Az ölelések egyetlen karból font fészekben nem esnek majd ugyanúgy jól. Ki csókolhatna, nem csókol majd megközelítően sem hozzá.
Elveszik minden, mi övé volt.
Elfakul. Az enyészettel cimborál majd, miért maradásra ösztökélőn könyörgünk.

Rögeszménk, hogy minél többet őrizzünk meg. Hogy fenntartsuk a változatlanság művi látszatát. Én is így tettem, s szinte kétségbeesetten ébredtem, hogy emlékeknek tömkelegét halmozzam fel a huszonnégy órás nap alatt.
De aztán rájöttem, hogy mind amellett, hogy emlékszek hangjára, emlékszek arcvonásaira, valamiért mégis legjellegzetesebben csak az maradt meg bennem, ahogy előkészíti a terepet öblös baritonjának, s megköszörüli torkát. Ez maradt meg bennem édesapám nagyszüleiről, ezt hagyta hátra a család fiatal nagynénije, mikor távozott az élők sorából, s mikor Rhys Higgset búcsúztattam, nem hallottam mást napokig, mint a szavakat formáló ajkak alapállása mögül dörmögő torokköszörű munkájának neszét. Ijedelemre adott okot, mikor konstatáltam, hogy beletemetkeztem ezen apró jellegzetességébe, mi csak az övé volt, s elkezdtem megfeledkezni szavairól. Hangszíne megmaradt. De hogy mit mondott utoljára? Elfelejtettem. Megrémisztett, s következetesen gyűlöltem magam, amiért memóriámban pont ennek nem jutott hely.
Napokig féltem tőle, hogy minél több ember halála halmozódik majd fel körülöttem, s egyre többekből őrzöm meg a végsőkig a síró köszörűnek hangját, majd összekeverednek, s ennyim sem lesz a múltból. Kapaszkodni akartam ezekbe a megfoghatatlan momentumokba, melyek csak az enyémek voltak.

Ahogy ott állt előttem, úgy éreztem, hogy egy percre sem volt távol. Az a rengeteg magánnyal csalt idő elszublimált, s csak mi maradtunk. Ami most történt, az már mind megtörtént korábban. Csupán újraéltem a pillanatot. Legalábbis ez lett volna a legkézzelfoghatóbb magyarázat a történtekre. Ébren kellett álmodnom, hogy ez megvalósuljon.
Kéznyújtásnyira állt tőlem, s én érintettem.
Nem akartam elhinni, hogy nem az elmém űzi ezt az őrült játékot.

– Úristen… úristen… – ahogy rávezette ujjait csuklómra, hogy enyhítsen szakszerűtlenné erősödő szorításomon kiszolgáltatott hímtagja körül, ráébredtem egyszeriben, hogy ez több, mint a képzelet rekonstrukciója. A férfi több, mint egy kivetülés, egy fantáziálás eredménye. Rhys Higgs ott feküdt előttem, s megérintett.
Akaratlanul is kitört belőlem a zokogás.
Testének melege elbódított annyira, hogy megadjam magam. Ha nem lett volna durva, ha nem úgy fogja ujjainak bilincsébe törékeny csuklómat, hogy közben fájdalmat okozzon, talán újra felgyúlnak bennem az ambivalencia lángjai, s újra azt feltételezem, hogy ennek a férfinek köze sincs kedvesemhez.

Annyira gyorsan történt minden.
Megcsókoltam, s ő viszonozta. Éreztettem vele, hogyan dobog érte szívem. Talán kissé szentimentálisan, de ő ezt viszonozta a maga nyers modortalanságával.
S rájöttem, hogy egy ilyen demonizált férfit is lehet szeretni totális önfeláldozással és odaadással. Egy szívdobbanásnyi idő volt csupán. De tudtam, hogy még mindig töretlenül szeretem ezt az átokfajzatot.

Viselkedése azonban kaotikus érzéseket öntözött szét mellkasomban, s megrökönyödve hallgattam vádaskodását. Lesújtott, megbénított, így teljesen átadtam magam annak a felsőbb erőnek, mit ez a férfi oly sokszor gyakorolt már rajtam, s minek egykor már önön akaratomból hódoltam be, nem logikus következtetés útján. Mit művel? Miért teszi? S én mit művelek? Rettegnem kellene? Ó, igen… Rhys Higgstől addig kellett félni, míg mozogni bírt, míg birtokában volt ép eszének, s míg négy végtagja akaratának fejet hajtva dolgozott az erős fizikumú test oldalaira függesztve.
Engem most mégis megbűvölt puszta jelenléte a maga naturalista formájában, s mire azon kaptam magam, hogy megrémít, már nem volt esélyem ellene bármit tenni. Meghajtotta gerincemet, ahogy más férfi nem merte volna, nehogy kárt tegyen bennem. Úgy döntött a vizsgálóasztalra, hogy ne csak egyszerűen domináljon a felállásban, de még el is hintse bennem a fertőző tényt. Csak ő nyerhet. S ő nyert. Érvényesült, miközben értetlenül fürkésztem vonásait.
Olyan régen láttam, mégis másra kellett figyelmemet összpontosítanom.

– Te figyeltél engem? – szavaiból lassan épült fel az őrület színpadán játszó múltam cselekménye. Minden értelmet nyert magának. Nem voltam őrült, sem szakorvosi felügyeletre szoruló páciens. Az én igazam igazabb volt bármelyik rám erőszakolt feltételezésnél. Rhys Higgs életben volt. S ott volt, mikor még nem is hittem benne.
– Nem álmodtam az aktust veled, nem egy idegen követett az utcán, hanem te voltál. Te küldtél rózsa tövist, te firkáltad össze a testem… te voltál. Rhys, hogy bírtad? Hogy bírtad ki, hogy ennyi ideig távol legyél tőlem, mikor én belebolondultam, mert azt hittem, hogy meghaltál? Hogy tehetted ezt velem? Egy évet vártam rád. Több mint egy évet. Néhány hónapja vagyok együtt Douggal… de miért is mondok neked bármit, mikor láthatóan sokkal jobban képben vagy az életemmel, mint én. Biztos a fél világgal megdugattam magam. Bár így történt volna, tudod? Bár azt mondhatnám, hogy nem gyászoltam hosszan, s könnyen túlléptem rajtad? Hogy elég volt emlékeztetnem magam arra, hogy elvetted a vesémet, megkínoztál, vertél, többször megerőszakoltál… bár elég lett volna, de én minden gyűlöletes tetted ellenére, amit másokkal nem bírtam megértetni, szerettelek. Miért nem jöttél vissza? Miért most lihegsz itt bosszúszomjasan a fülembe? Rhys, miért viselkedsz így? Nem értelek… mi az istent tettem, hogy ezt érdemlem? Mit tettem, hogy ennyire gyűlölsz? – kifakadva igyekeztem kiszakadni fogásából, s fejemet elemelni a vizsgálóasztal tetejétől, mihez olyan konokul szorított. Egész testének súlyát felhasználta, hogy ott tartson. S ugyan megtanultam már az együtt töltött idő alatt, hogy ez mind energiapazarló próbálkozás csupán a részemről, hiszen lehetetlenség ellenszegülni akaratának a magam szerény fizikai teherbírásával, mégis oly’ sokszor beleestem önön hibámba. Ebből nem tanultam. Ezt sosem tanultam meg, s még az is csak fölösleges szájtépés lett volna, ha fogadkozva ígérem meg önmagamnak, hogy legközelebb máshogy cselekszem.
– Megerőszakolsz? Hú, Rhys… ettől hányszor kellett volna már meginognom és félelmet éreznem? Ezzel akarsz megijeszteni? Erőszakolj meg… csak tessék, és én élvezni fogom.
A gunyoros nevetésen túl, merészen csúsztattam szét két lábamat, hogy széles terpeszben állva, ágyékának meredező ékességét fenekem izmos felszínéhez préselhesse. Már rég nem létezett köztünk olyan, hogy erőszak. Szenvedélynek hívtam, őrülten buzgó, katartikus vehemenciának, amivel reszketve imádtuk egymást. Mert nem tudott jobban. Mert ha nem heves, talán ki sem tudja fejezni, hogy mennyire vágyik rám. Már régóta megértettem, amiért ezt tette velem. Tudtam, hogy minél nagyobb fájdalmat okozott, annál mélyebbek voltak irányomba érzületei és impressziói, melyeket a maga módján fejezett ki. Nem tehetett róla. Az állatias ösztönlény, kivé közelemben degradálódott, mindent akart, mert annyira szeretett.
Hinni akartam, hogy jelen pillanatunkban is erről volt szó.

– Tedd meg – halkan szűrtem fogaim között, hiszen elborultan borzadtam el tőle, hogy még ezt is mennyire vágytam. Durva, nyers viselkedését, amivel magáévá tehetett volna. Most még ennek is örültem volna. Bármire igenlő lett volna válaszom, ha azt tőle kapom. A külön töltött idő mutatta csak meg igazán, hogy mennyire mazochistává váltam mellette.
– Tessék? – nem erre számítottam. Mikor még csókjától bizseregtek megduzzadt, csók-éhes ajkaim, nem azt vártam, hogy majd eltaszít magától, s valódi kárt tesz bennem. Felszisszentem, amint hajamnál fogva mozgatta felsőtestemet, s ívbe feszítve gerincemet, mellkasára vont. – Mire készülsz? Rhys ne tegyél őrültséget. Egy évig vártam rád. Nagyon hiányoztál. Ne tegyél semmi olyat, amit megbánsz… ne tegyél őrültséget… hallod? Miről beszélsz? Rhys!
Képtelen voltam a nyakam selymes felhámját érő ajkakra koncentrálni, mikor hasfalamba ékelte az injekciós tűt, s az izmok közé juttatott erős altató szert. Nem számítottam rá. Hiába szűköltem karjai között, s igyekeztem elhúzni az oltóanyagot kínzó lassúsággal adagoló kézfejét testemtől, nem sikerült. A szer túl gyorsan került a véráramba, s mire az utolsó cseppet is húsomba törölte, már nem voltam magamnál. Elveszítettem tudatomat, s egyensúlyomat. A világ megszűnt létezni, s sötét, álomtalan álomba süllyedtem kezei között.
Mit tett velem?

Mikor kábán, s erőtlenül magamhoz tértem, még mindig ezt kérdeztem az étertől. Mit tett velem?
A helyiség tágas volt, a négy méteres belmagasságot a koszos fehér mázolás csak még jobban kitágította. Jócskán magasságom fölé hajolt a határvonal, ameddig az apró szemcsés csempével burkoltak, hogy megvédjék a helyiség falát a nedvességtől. Egy zuhanyzó volt. S én ott ültem a közös tálca egyik sarkában, miközben megállíthatatlanul csorgott végig testemen a hideg víz. Vízcseppek hullottak alá. Minden csap rosszul volt elzárva, s ez a nyugtatónak mondható neszezés most mégis megtépázta idegeimet. A padlót borító hasonszőrű csempén megannyi cipőnyom hagyott lenyomatot sár-tintával. Por volt. Undorító kosz, az emésztőből felszökő szagtól felfordult a gyomrom, de mégsem mozdultam. A beadott nyugtatótól izmaim merevek voltak, s a jéghideg víz nem segített rajtam. Mintha külső szemlélője lettem volna a világnak, úgy léteztem a pillanatban.
– Rhys? – bizonytalanul szólítottam a férfit, miközben nehézkesen arrébb vonszoltam magam a fal tövétől. – Már nem tudsz bennem kárt tenni. Bármire is készülsz, felesleges időpocsékolás a részedről, mert te engem nem tudsz megrémíteni. Szeretlek… és bármit is akarsz velem tenni, nem tudsz igazán bántani. Te nem.
Hogy is félhettem volna valakitől, akihez gyengéd érzések fűztek? Nem mondhatott egymásnak állandóan ellent a józanész és a szív impresszió-világa. Bíztam benne. S bármit is tesz majd, az nem lesz elég szörnyű, hogy megrémisszen. Mert szeretem. Mert visszajött, és ez azt jelenti, hogy az életemnek van értelme.

Hangosan kimondott szavaimban ott volt a kulcsszó, Rhys nem tudott volna végzetesen bántalmazni. Mert nem hittem volna el. De bárki más… akihez felesleges lett volna könyörögnöm…
Szívem hatalmasat dobbant, s betöltötte a hallójárat két membránjának érzékelő felületét. Lépteket hallottam. Férfiak röhögését. De egyik beszédfoszlánynak hanghordozása nem hasonlított Rhyséra. Ő nem volt itt.
Mit művelsz velem, Rhys Higgs? Mit művelsz? Én mit tettem, hogy ezt érdemlem?

Amennyire lehetséges volt, apróra húztam magam a zuhanyzó sarkában. Gyermeteg próbálkozásomba még reszketegebb remény vegyült, mikor azt hittem, hogy nem fognak észrevenni. Mikor azt hittem, hogy elkerülhetem a férfi hordát, ami ide tartott.
A nyitott ablakon át érkező hideg levegő körbefogta testemet. Összerezzentem. Átfagytam annyira, hogy erőm megfogyatkozzon, s szervezetem a létfontosságú szerveknek ajándékozza az oxigéndús, élénk vért, s ne cselekvő tagjaimnak.
Hogyan is menekülhettem volna innen?
Hol lehettem volna biztonságban, ha nem Rhys Higgs karjai között?  

+18

Meghűlt a levegő. A félig elcseppent vízcseppek teste zuhanás közben jegessé fagyott, s mikor elérte a betonból kiöntött, rücskös aljzatot, ezernyi gyöngyházfényű szilánkra robbant szét. A hangzavar keltette káoszban akkurátusan ismétlődő másodpercnyi időközök keringőztek bájjal, kecsteljességgel, feszített tempóval, hogy a kitartott emeléseknek csodájánál magukba fogadjanak egy darabot megtépázott szívemből. Idegeimet veszett kutya vehemenciával marcangolta a várakozás. Gyilkolt a közeledése a beazonosíthatatlan neszeknek. Odaveszett bátorságomnak tetemet része a lamentáló centimétereken. Hogy tehette?
A merevvé dermedt izmok ajkamban kimondhatatlanul is átkozták Rhys Higgset, amiért őrült meggondolatlanságból keserítette meg a percet, melyet gyönyörből teljessé lett egyesülésnek nyögései és sóhajai is kitölthettek volna. Hogy tehette? Hogy vádolhatott még ennyi idő után is? Miért bántotta őt valami ostoba, alá nem támasztott ténytelen és fénytelen tény? Ellopta az együtt töltött időnek lehetőségét, hogy reváns-vággyal hajszolja a felesleget.
Bizalmatlanságától lett süket és figyelmetlen, reszketve szerető szerelmétől vérig sértett. Miért tette? Miért nem élvezte úgy csókunkat, ahogy én tettem? Miért kontrollálta testét? Hogyan tagadhatta meg magát tőlem? És engem magától? Majd szétvetett az epekedés, mikor megláttam. Semmi más nem jutott eszembe, minthogy vörhenyesre csókoljam az esős időben kicsipkézett ajkát a szúró borosta-erdejében, hogy bújjak, s belétemetkezzek, bordáimat bordaközébe illesztve legyek eggyé vele a szorító közelségben. Megfulladtam volna csak azért, hogy eleget tegyen áhítatomnak, s elvárásaimnak készségesen öleljen. Fájt felismernem, hogy kiről azt hittem, érzületeiben néhány év alatt meghasonlott hozzám, kit én zokogva, öncsonkítva és mazochistán pusztítva hiányoltam, annak viszontlátásunk nem szenvedélyre ácsingózó belsőjének szomját oltotta, hanem eszközévé avanzsált bosszújához. Gyűlölt. Rhys Higgs gyűlölt.
Milyen eszement hullámvasútnak kocsijába szálltam?
Hol volt az építésze sorsomnak, kinek kezeit még a munkálatok megkezdése előtt porrá zúztam volna az amputáció után, hogy a szakértelem hiányától barbárul megkárosított idegekre ne lehessen visszahelyezni a cselekvőkészséget prezentáló végtagok ontogenezis során legirigyeltebb részét? Hol volt, kit én gyűlölhettem volna, ha már Rhys Higgsnek hálátlan valójába betegesen beleszerettem?

Fásult tagjaimban ott bizsergett az altató végterméke. Nehezen mozogtak az izmok, elgyötörtek voltak a csontok, meg-megakadtak az inak. Túl gyorsan kívántam életet lehelni testembe. Vagy talán nem is volt olyan feszített a tempó? Lassúnak bizonyultam, s ennek tévedhetetlen konstatálását akkor ejtettem meg, mikor hat vadidegen férfi tornyosult fölém.
Vonásaik jellegzetesek voltak, származásuk és kiállásuk egyértelművé tették előttem, hogy a nyugati civilizáció által rájuk aggatott sztereotípiák szemem láttára, fiziológiám érzékelő receptorainak nyomán öltenek majd testet. Rémítő volt látni a sötét szivárványhártyákban az elborult kívánkozást, a kiroppantott ujjak előre kígyózását.
– Takarodjanak – leheltem erőtlenül magam elé, miközben az utolsó, kimaradt millimétereket is bevettem hátammal, s megkockáztattam eggyé válni a csempézett fallal. Lenge ruházatom alá gyorsan ette be magát a fal-hideg, s kényszerítette remegésre libabőrrel kicsipkézett felhámomat. Sarkamat a földhöz nyomva rúgtam magamon, keserves elveszettséggel próbálkozva ellenük. Csuklóim többször megbicsaklottak, míg combjaimnak két oldalán támaszkodtam, hogy felemelkedjek, s elhagyjam az ázott talajt. Nem ment.
Rhys Higgs mintha féltette volna a rám uszított állatokat fizikai erőmtől, kiszolgáltatott nekik. Elvette azt a fikarcnyi esélyt is tőlem, melyben benne lehetett volna esélye a menekülésnek, s a győzelemnek.
Megkötöznie sem kellett, az altató múlni nem akaró hatása megbéklyózta keskeny csuklóimat, s bokáimat. Fájt. S féltem. Féltem, hogy az a másfél év, miben őt gyászoltam, sosem fizetődik majd ki, s senki nem érti majd meg a hosszasan eltespedő időintervallumot. Feleslegessé degradálódik az elmúlt ötszáznegyvenhét nap, s szégyellni fogom magam miatta. Nem akartam elfelejteni szeretni Rhys Higgset, de ezen tette túlmutatott határaimon. Elvette tőlem a gyúlékony étert, mi szerelmesen felgyulladt közelében. Megölte bennem a szerelmet. Megölt.

– Ne merészeljen hozzám érni, mert nem állok jót magamért! Hallotta? Hallotta, amit mondtam? Ne csinálja! Ne merészeljen. Ne! – szavaim süket fülekre találtak. S ennek magyarázatát másodperceken belül meg is kaptam. Két férfi ereje húzott fel a földről. Talpam alatt a biztos talajt kerestem. Az egyensúlyi pontot, mit életem korai szakaszában megéreztem, s azóta használtam. De nem bírtam megállni lemeztelenített talpaimon, így hát rángatózásom, s vonakodásom az alkohol és olcsó cigaretta émelyítő szagú keveréke nyomán – mi nem régen még az én parfümöm is volt – újra és újraéledt.
Figyelmem kiélesedett, s ugyan testileg még korlátozott voltam, szellemi munkám hamar felívelt, s az elkerülhetetlen jelekből következtetvén tudtam, hogy a hatos fogat mire készül. Megrészegített-e a látvány? Letaglózott-e az elkerülhetetlennek hitt út hat útonállója?
Gyűlöltem őket. Gyűlöltem Rhys Higgst, amiért kezükre adott. Gyűlöltem önmagam, amiért gyenge voltam, s naiv. Gyűlöltem az életem… mégsem zuhantam letargiába. Az élni akarás, mi az alkoholban megfürdetett időszakban híján volt képességeimnek, most újraéledt. Gondolkozás nélkül küzdöttem azért, aki voltam, s aki lehettem volna a férficsorda tette után. Mert hittem, hogy nem tudnak majd megtörni. Hittem.
– Még, hogy tegyek a kedvükre… hogy engedelmeskedjek… hát azt várhatják! Nem tudom, hogy mit képzelnek magukról, de ezt nem tehetik! Én egy független nő vagyok, akinek saját akarata van. Döntéseket hozok, s ezek ugyanolyan súllyal fekszenek a mérleg nyelvén, mint a maguk vágyai! Nem teszek maguknak semmit. Semmit! Azonnal engedjenek el. Velem nem szórakozhatnak. Hallották? Mondja meg ezeknek a förtelmes mocskoknak, hogy vegyék le rólam a kezüket. Hallotta?
Megtébolyultan üvöltöttem a légbe. Figyelem azonban nem koncentrálódott rám. Senkit nem érdekeltek aggályaim, vagy észérveim.
Ez ne lehetett igaz. Ez nem történhetett meg. Ez egy játék volt. Annak kellett lennie. Hittem benne, hogy volt lehetőség rá, hogy nyerjek. Hogy megnyerjem ezt a menetet Rhys Higgs ellen. Hiszen már korábban is tehetett volna bennem kárt, ha arra vágyott volna, de játszott velem, mint macska a pórul járt egérrel, s egyre csak forralta az áldozat adrenalin-dús, gej édes vérét. Ez még nem a vég volt. Még nem jártunk a tetőfokán a bosszújának. Még nem akart megölni. Még volt esélyem.

A gondolatokból ébredve azonban a földön kötöttem ki, s négykézláb találtam magam a penész ette fugától csíkos, csempézett földön. Remegtem. Nem az ijedelem tette. Testem készült felmondani a szolgálatot a tizenkét idegen, mohón kóricáló kéz érintése alatt.
Elégedetlen nyögéseim megállíthatatlan rendben szakadtak fel, miközben a tőlem telhető legnagyobb erővel sújtottam le valamennyire. Perceken belül belefáradtam az ellenkezésbe, de nem adtam fel, csupán kevesebb hatékonysággal hárítottam az érintéseket.
Nem értettem, hogy Rhys Higgs milyen módon volt képes rá, hogy ezt hagyja. Hová tűnt belőle a birtoklási vágy? Miért tett magában is kárt, mikor csak engem akart büntetni? Vagy neki már nem fájt? Hogy lehetett, hogy ő már nem érezte a kínt, mikor megannyi férfi kívánta bitorolni, melyhez egykor olyan önző kéjmámorral ragaszkodott?

Bármilyen erős akarat élt bennem, s kifulladásig küzdöttem is a lehetetlen túlerővel szemben, lemeztelenítettek. Elvették az átázott ruháimat, s meztelenségemhez dörgölőztek. Olyan pontokon érintették testemet, hol már megannyi férfi keze járt, de csak Rhys Higgsnek sikerült őszinte impressziót kicsalni belőlük. Volt-e hát bármi, mit elveszíthettem volna? Megtörhetett volna? Még nem éreztem. Időm sem volt rá.

Az eddigi ellenkezésem már mit sem ért. Minden végtagomra jutott ember, valamelyikre kettő is, hogy hatástalanítsák izgő-mozgó nemlegességemet, s elvegyék, amit nekik ígértek. Már nem csak én voltam meztelen. A fölöttem strázsálók úgy rángattak, mintha próbababa lennék a közért kirakatából. Ütéseimet nem érezték meg, valódi kárt egyikben sem sikerült tennem. Ez idáig nem. A legváratlanabb pillanatban azonban, mikor már azt hitték, hogy lefegyvereztek, hogy nincs bennem több erő, hogy dolgozzak akaratuk ellen, újabb megrémítő lépésre szánták el magukat. A lemeztelenített ágyékok ékességnek nem nevezhető bizsujain önön markukkal dolgoztak. Addig a percig.
– Nem, nem kapom be… nem! Nem! – sikításom azonban nem hatotta meg a férfit, aki már nem bírt várni, s szétfeszített állkapcsaim közé ékelte férfiasságát. Elégedettsége azonban csak addig tarthatott, míg a sokkos helyzettől tudatomra nem ébredtem, s nem követtem el azt az egy lépést, mire egyik sem számított. Néhány szívdobbanás erejéig tartott csupán, de én megtettem. Az önkéntelenül elő váladékot csorgató férfi a legnagyobb természetességgel merült el ajkaim között. Míg én fuldokoltam, s hasfalánál fogva igyekeztem eltolni őt magamtól, sorozatos pofonokat gyűjtöttem be a körülöttünk állóktól. Hajamba marakolt, hogy úgy mozgassa fejemet, s ezzel juttassa magát a merevedés szintjére. Az ösztöneim azonban megmentettek a megalázástól, s gondolkodás nélkül hirtelen zártam össze fogsoraimat, hogy kárt tegyek a férfi péniszében. Összeroncsoltam. Felsőtestemet teljes egészében beborította vére, de legalább elengedett.
Míg eddig csak én üvöltöttem, s tőlem zengett az ódon fürdőhelyiség, most a férfiak ordítása, s együttérző, ledermedt hőbörgése töltötte ki a teret. Nem figyeltek rám. A korábbi pofonoktól, s csapásoktól ugyan forgott körülöttem a világ, szédültem, s miután kiköptem a felismerhetetlenné gyötört húscafatot még mindig az idegen férfi vérét nyeltem, de megvolt a lehetőségem, hogy az elcsodálkozó férfifal lábai között utat vágva magamnak, többször is a földre hullva bizonytalan lépteim nyomán, de kiszabaduljak a körből.
Rohantam. Az őrjöngő szerencsétlenen kívül esők keze ökölbe szorult, hogy megleckéztessenek. Most éreztem először igaz félelmet. Most kebelezett be a kétségbeesés elsőként. Most vette el józan eszemet a menekülés. Mert talán ez volt az a pont, ahol mégis vége szakadt volna a játéknak, mit Higgs űzött velem. Másokra bízta volna a piszkos munkát. Másokkal vetette volna el az életem. Gyűlölt. Már biztos voltam benne. Mégis hozzá könyörögtem segítségért, mikor a zárt ajtókilincsbe kapaszkodva a földre rogytam.
– Segítség! Segítség! Valaki… könyörgöm. Rhys… könyörgöm, könyörgöm vigyél ki innen.
Hangom egyre halkult. Egyre tehetetlenebbnek éreztem magam, ahogy közeledtek hozzám a feldühödött férfiak, kik már nem csak testemet, de életemet is akarták.
Felzokogtam.
Még sosem éreztem, hogy kevés lennék, s rászorulnék a világ egy másik egyedének védelmére. Ez nem csak letaglózott abban a percben, de apátiába is taszított. Öljenek meg. Ennyi volt.