Volunteer Park

Hozzá voltam szokva a városi nyüzsgéshez, így most nagyon idegennek tűnt a rengeteg zöld, és a nagy tér a ház körül. Régen éltem már akkora birtokon, mint most, de hát pár nap alatt amúgy sem lehet még átszokni. Végül úgy döntöttem, hogy egyelőre túl sok volt ez most nekem, szóval muszáj emberek közé mennem. Még ha nem is volt hangulatom senkivel sem beszélgetni, ha körülöttem vannak, az már szimpatikusabbnak tűnt, mint egyedül bámulni a négy falat.
A mostohatestvérem még mindig nem tűnt fel színen, és kezdtem aggódni, hogy nem is fog. Tudom én, hogy még hetei voltak hátra, de ha nem dugja ide a képét, akkor mind a ketten elbukjuk. Ennyire csak nem lehetett valaki érdektelen a pénzzel szemben, ugye? Kivéve, ha neki is rengeteg van belőle. Ezt a lehetőséget sem zártam ki, hiszen az égvilágon semmit nem tudtam róla. Ezen törtem a fejem akkor is, amikor kihasználva a jó időt, és a közelben lévő parkolóhelyeket, bevetettem magam a parkba. Ironikus azért, hogy a sok zöld elől menekültem be a belvárosba, ám ehelyett mégiscsak ugyanúgy a fák között kötöttem ki.
Mégsem bántam, mert sokan voltak, nyüzsögtek az emberek a kellemes tavaszi időjárás miatt. Azt hiszem, hogy már mindenki azt várhatta, hogy mikor szabadulhatnak ki a viszonylag jó levegőre. Még emlékeztem rá, hogy milyenek itt a telek, hát nem olyan barátságosak, mint odalent Kaliforniában. Ez határozottan Los Angeles mellett szólt, ahogyan sok minden más is. Nem is tudtam még most sem, hogyan fogom kibírni itt egy éven át. Pedig a gyerekkorom egy részét itt töltöttem, amíg le nem léptem, hogy megvalósítsam az álmaimat. Utoljára az anyám temetésén jártam itt, aztán többet nem dugtam erre az orrom, egészen mostanáig. És természetesen most sem önszántamból vetemedtem ilyesmire.
Némi bűntudat ugyan a bőröm alá kúszott ettől a gondolattól, de igyekeztem minél előbb megszabadulni tőle, és nem túl sokat agyalni rajta. Nem engedhettem teret a negatív érzéseknek, mert így is túl sok rossz történt mostanában. Én pedig nem nagyon vágytam arra, hogy még több érjen, és ramatyabbul érezzem magam, mint az indokolt lenne. A múlton kár rágódni, igyekeztem a jövőbe tekinteni.
A jövőm pedig talán újra fényesebb lesz, és változást tartogat számomra. Ha még nem is kifejezetten záros határidőn belül, de egy fagylaltot határozottan megjelenített a lelki szemeim előtt. Már így is rengetegen járkáltak vele körülöttem, én pedig akaratlanul is megkívántam a tölcséres finomságot. Kisvártatva le is értem a parkban lévő árushoz, és néhány perces sorban állást követően már én is nyaltam a magam gombócát, útban egy szabad pad felé. Újra annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre a felém közeledő kutyát, csak már akkor, amikor túl késő volt. Sajnos a baleset óta voltak gondjaim a reakcióidővel, jobban mondva a mozdulataim gyorsaságával. Hangosan kiáltottam fel, több tekintetet is magamra vonzva ezzel és az egyik gombóc már landolt is a földön.
A kutya láthatóan repesett a boldogságtól, ahogyan a citromos finomságot felnyalogatta az útról, míg én bosszúsan kezdtem hadakozni a gazdával, mit sem törődve azzal, hogy hányan néznek most már felénk. Ennyi örömöt tudtam csempészni csupán a mai napomba, és ez is elromlani látszott.

Ez a nap kezdett egyre borzasztóbbá válni, pedig már azt hittem, hogy sikerült némiképp feljavítanom a fagylalt megvásárlásával. De nem, ezt csupán néhány pillanat erejéig tudtam élvezni, mert ugye utána muszáj volt a szerencsétlenségem folytán közelebbi ismeretségbe kerülnöm egy kutyával. Alapjáraton nem volt nekem bajom az állatokkal, igazából nagyon is szerettem őket, különösen a kutyákat. De akkor, amikor megkárosított valamelyik, az nagyon ki tudott hozni a sodromból.
Főleg ma, így hát nyilván a gond fő okozójára, vagyis a gazdára zúdítottam minden haragomat. Ki más érdemelte volna meg? Hiszen ő tehetett róla, hogy képtelen volt irányítani azt a kutyát, pedig annyira nem is volt nagytermetű, hogy ne lehessen kezelni. Olyannyira felbosszantottam magam, hogy szinte nem is láttam, nem is hallottam a környezetemből semmit. Rég nem érdekelt már amúgy sem, hogyha mások valami rosszat gondoltak rólam, mert az ilyesmi előfordult. Az én szakmámban a rivalizálás mindennapinak számított, éppen ezért a magánéletemben is megtanultam elengedni az ilyesmit. Jobb így, különösen nekem.
- Nagyszerű! Most nézze meg, mit művelt! – keltem ki magamból ismét újult erővel, amikor az érkező következő áldozat szépen hátast dobott mellettünk. Mivel nem vagyok az a végtelenül kedves, minden esetben segítőkész alkat, így most sem kezdtem pánikolva lehajolni a lányhoz, inkább folytattam a kiabálást. – Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy olyan miért tart kutyát, aki képtelen bánni vele! Most már két balesetet is okozott mára, remélem elégedett magával! – szájaltam dühösen, és talán még mondtam volna tovább, vagy a férfi vágott volna vissza valamit elmésen, na nem üti meg a fülemet a saját nevem.
- Igen, én vagyok. Mi van?! – először fel sem fogtam teljesen, ezért is reagáltam reflexszerűen. Ám csakhamar rájöttem, hogy a hang gazdája bizony ott feküdt a lábunk előtt, én pedig végre eljutottam addig agyban, hogy lenézzek rá, és tüzetesebben is megszemléljem a vonásait. Homlokomat tanácstalanul ráncoltam néhány pillanatig, hogy aztán lassan felderengjen előttem a régen látott kislány arca. – Waverly? – kérdeztem vissza bizonytalanul, mert nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy jó név ugrott be. Néha összekevertem az arcokat, meg a neveket.
- Te vagy az? – pislogtam le rá, kissé fölé hajolva. – Jól vagy? – néztem végig rajta, és feltűnt egyből a gipszelt keze most már. – Te jó ég, gyere, kelj fel! – már nyújtottam volna felé a kezemet, ám elég hamar észbe kaptam ahhoz, hogy sárkányokat megszégyenítő pillantással illessem a merénylőnket. – Azt hiszem, hogy a legkevesebb, amit megtehet egy bocsánatkérést követően, hogy felsegíti a hölgyet! – intettem a földön fekvő szőkeség felé, mire a fickó kelletlenül, erőteljes káromkodások közepette eleget tett a kérésemnek. Helyes, máris elégedettebb lettem.
- Minden rendben? – néztem végig rajta, mintha csak azt kerestem volna, hogy hol vannak az esetleges sérülések. Akkor bizony folytatódhatott volna tovább a vita.

Kedveltem a reggeleket. Egy új nap kezdete mindig annyi lehetőséget rejtett magában, és én ezért egyszerűen rajongtam. Már korán felkeltem ma is, és lefutottam a környéken a szokásos kilométereimet, nehogy hiányozzon itt nekem a testmozgás. Attól mindig egyből beindultak az agytekervényeim, noha teljessé a dolog akkor vált, amikor elfogyasztottam az első kávémat is. Ezt rendszerint vagy otthon, vagy az egyik Starbucksban tettem meg, ma az utóbbira esett a választásom.
Már javában csicseregtek a madarak, mire átvágtam a parkon, a kezemben gőzölgő feketével. A papírpohár most még kellemesen melegítette a kissé áthűlt ujjaimat, pedig az időjárás már igencsak kezdett nyáriasba fordulni. Elégedetten magamba is szívtam a természetet, és az előbújó napsugarakat, hogy aztán a fejem tetejére az orromra biggyesszem a napszemüvegemet. Nem siettem egyáltalán, hiszen volt még időm bőven az első páciensem érkezése előtt, ráadásul mindig érdekesnek találtam, ha megnézhettem magamnak azokat, akik már elkezdték a munkát.
Gondolataim teljes mértékben elkalandoztak, ahogy haladtam az egyik kijelölt járdán, csupán koppanó lépteim zökkentettek ki néha. Elegáns voltam, mint mindig, de már kezdtem bánni. Kijöhettem volna ide is futni egyet, ha nem lett volna kicsit arrébb az otthonomtól. Így maradt a kertváros útvesztője, de már megszoktam. Merengésemből végül a padon ücsörgő, ismerősnek tűnő alak látványa rántott ki.
Egy pillanatra megtorpantam ugyan, és jobban megnéztem magamnak. Tényleg ő volt az, csak kicsit másképp nézett ki, és én ezt hirtelen nem is tudtam hová tenni. Pár másodpercig ugyan eljátszottam a gondolattal, hogy simán tovább megyek, és nem veszek róla tudomást, de az nagyon udvariatlan lett volna. Én pedig mondjuk úgy, hogy jó nevelést kaptam, és eszem ágában sem volt csak úgy hátat fordítani, bármennyire ódzkodtam is attól, hogy odamenjek. Végül a homlokomra kiülő ráncok lassan kisimultak, én pedig egy mélyről jövő sóhajt követően folytattam az utamat, egészen a hot-dogot magába tömő alakig.
- Hű, neked aztán kemény éjszakád lehetett! – jegyeztem meg, ahogy lecövekeltem a pad előtt, alig egy méterre tőle. – Úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger. Mióta nem ettél már? – pillantottam ki a napszemüvegem lencséje mögül. – Ráadásul ez a hobós stílus is… most ez lesz az új divat? – utaltam itt a tőle szokatlanul hosszú borostájára. – Vagy csak a szerdai találkozónkra készülsz rendbe szedni magad? – rebbentek mosolyra az ajkaim futólag. Azért ezt simán kinéztem belőle, maradjunk annyiban.
- Ugye nem az őrsre akarsz ilyen gyűrött ruhában bejönni? Átöltöztél ma már egyáltalán, vagy így aludtál? – kérdeztem aggodalmasan, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat. – Lehet egy kávé sem ártana a roppant egészséges, és tápláló reggelid mellé… - vetettem fel az ötletet mintegy mellékesen, tovább cseverészve. Alapvetően barátságos nőszemély vagyok, és szerettem beszélgetni másokkal, attól függetlenül is, hogy ő itt folyton képes volt felbosszantani.

Egyszerűen alig akartam elhinni, hogy tényleg úgy néz ki, ahogy. Oké, sosem volt éppen címlapra való – már ami az összképet illeti, mert hát ugyebár elég helyes pasas -, de ez a mostani állapot túltett minden eddigin, amivel dolgom volt mostanság. Szerintem ebből kifolyólag teljesen érthető volt a homlokráncolásom, és a kissé humorosan előadott kifakadásom. Máskor is volt már gyűrött ruhában, de ez általában nekem csak a nap közepén tűnt fel, foltokkal pedig egyáltalán nem találkoztam még.
- Hölgyem?! – kérdeztem vissza, mint aki nem értette jól. – Azt sem tudtam, hogy ismered egyáltalán ezt a szót, nemhogy velem kapcsolatban használd! Biztos, hogy jól vagy? – gyanakvóan pislogtam rá, ő meg csúnyán énrám. Nem tudtam hová tenni hirtelen a szituációt, pedig nagyon próbálkoztam ám. Mondjuk a mondandója további része már passzolt némiképp, de még mindig nem volt az igazi. Valami hibádzott, csak még nem jöttem rá, hogy mi az.
- Így csak rosszabb lesz! – elengedtem inkább a fülem mellett a divatmániának titulált jó ízlésemre vonatkozó megjegyzést, és csak lazán csípőre vágtam az egyik kezemet, míg a másikban még mindig a gőzölgő kávémat tartottam. – Ennek egy tisztító lesz a vége, ha jól látom… - állapítottam meg ráérősen. Nekem nem kellett sietni, arról meg semmit nem tudtam, neki miként fest a napirendje. Igazából nem is számított annyira most, csak a tragikomédiába illő megjelenése. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy előző este jócskán felöntött a garatra, mint ahogy máskor is szokott.
- Igen. A szokott időben. – tagoltan beszéltem, mintha egy hülyével társalognék. Végül is, nem is állt ez olyan távol a valóságtól, nem igaz? – Tudom, hogy legszívesebben elfelejtenéd az egészet, és nagyon szeretnél úgy tenni, mintha az ügy nem létezne, és nem lenne kötelező megjelenned, de igenis ott kell lenned! – közöltem vele határozottan, mintha legalább a főnöke lettem volna. Jó, az már más kérdés, hogy az én kezemben volt a kulcs ahhoz, hogy visszamehessen az utcára dolgozni, ahová annyira vágyott már. – Nem, ne aggódj! – legyintettem egyet, alaposabban is megnézve. Egy hét alatt nem szedhet fel valaki ennyi kilót, ugye?
- Én már túl vagyok a reggeli futásomon, de úgy látom neked sem ártana. – engedélyeztem magamnak a közvetlenebb hangnemet, hiszen nem az irodám falain belül ücsörögtünk, hanem magánemberként találkoztunk most. És különben is, ő is mindig kötekedett velem. – A múlt héten még mintha nem lett volna ott az a pocak. Ha visszaengedlek az utcára, mégis hogy akarsz így bűnözőket hajkurászni? – költői kérdésnek szántam igazából, mert még magam sem tudtam, hogy mikor fogom aláírni azt a bizonyos papírt. Nem haladtunk annyira jól, mint szerettem volna, de már léptünk előre pár lépést. Az is valami, az ember lánya csak ne legyen telhetetlen.
- Na, akkor pattanj! Kivételesen meghívlak egy kávéra út közben, de ezzel az inggel akkor is kéne valamit csinálnod. Mondjuk, még nem is nagyon láttalak nyakkendőben… különleges alkalom van ma? – pillantottam oldalra, egyúttal eltüntetve metszően kék íriszeimet a napszemüvegem sötét lencséje mögé.