Pihenő (Tűzoltóállomás)

Az elcseszett életem eddig sem volt meglepetés vagy új keletű, mondhatni a születésemtől kezdve nem oké körülöttem nagyjából semmi sem. Az hazugság volna, ha azt mondanám, nem hagyott nyomon bennem, de azt hiszem a körülményekhez képest kezeltem, ahogy tudtam. A dolgok pedig most sem tűnnek jobbnak vagy egyáltalán olyannak, mintha bármi is végre úgy alakulna, hogy megtapasztaljam milyen, amikor az a bizonyos nem az orromig ér. Általában nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget ennek, elfogadtam. Ugyanúgy a részemmé vált, mint a végtagjaim, a különbség azonban most mégis annyi, hogy míg a sok szar között, tudtam, a dolgok előbb-utóbb így vagy úgy, de majd megváltoznak, most nem igazán tudnám ezt így kijelenteni, holott az lehetetlen, hogy sehogyan sem legyen majd eztán. Valahogyan majd biztosan lesz, de fogalmam sincs, hogy miként, hogyan változtassak rajta vagy egyáltalán miként szokjak hozzá a gondolathoz, hogy a legjobb barátommal már szinte szóba sem állok. Frusztrál és borzalmasan bánt, de az is, amit azon a bizonyos februári napon megvallott. ..és bár szeretném az mondani, hogy ez nem baj, hiszen az őszinteség a legfontosabb, kezdem azt gondolni, hogy ez a gondolat egy jó nagy bullshit. Mégis mennyivel jobb most? Persze, ha valaki megkínál a választás lehetőségével, nem hiszem, hogy rögtön rávágtam volna; inkább titkolózzon előttem az a személy, akit leginkább a családomnak tartok, de most, hogy már tudom mit mondott el, utólag gondolkodva, nem biztos, hogy tudni szeretném, amit most tudok. ..mert mindent csak összekavart, hihetetlenül zavarossá és annál fájdalmasabbá tett, amin nem tudok se túllendülni, sem megbarátkozni vele. Hogyan is tudnék??!
..és ha ezzel még nem volna éppen elég az aktuális végtermék halom, a tetejében már megint valami életem másik legfontosabb szereplője és közöttem. Valami, ami nagyon nem jó. Megint haragszik, megint csendes magányában valamiért, amivel kapcsolatban úgy érzem, nem tehetek róla. Nem én kértem azt a felbukkanást, a furcsa és idegen és hát végeredményben kínos találkozást, amibe belecsöppentem. Pedig volt egy nagyon rövid idő, amikor úgy tűnt, hogy az életem kezd egyenesbe jönni és igen, azt is meg merem kockáztatni, hogy az a bizonyos gyomorforgatónak tűnő rózsaszín köd is megkísértett, amit nem bántam. Vagyis nem bántam volna, ha nem csak a szele csapkod meg és töröl jó alaposan képen, hogy aztán kiröhögjön. Mert kb most így érzem. Pontosan így, ha jobban belegondolok.
Munkából sosem kések, erre mindig nagyon odafigyelek, ezért ez alkalommal is időben állítom le a kétkerekűt magam alatt, amikor az állomásra érek. Az átöltözéssel kezdem, pontosabban kezdeném az épületbe érve, ahogy a pihenőn áll szándékomban keresztül sasszézni, csakhogy ez meghiúsul, amikor elém kerül egy bögre kávé és Lee, mint a koffeinadag hordozója. Basszus.
Hirtelen nagyjából megint köpni-nyelni se megy, csupán lefékezek, mint aki nekigyalogolt a falnak. Úgy is érzem magam különben, hozzá még egy jó adag nyakba kapott víz illúziójával is. Nem kellene egy műszakban lennünk..
- Szia. – kicsit erőtlenebből sikerül viszonozni a köszönést és a bögre után nyúlok, csak előbb még a vállamon lévő táska pántját rángatom feljebb, ahogy lecsúszásnak indult az előbb még.
- Hát te…? – ő is tudja, én is tudom, hogy másik műszakban szoktunk szolgálatot teljesíteni egy ideje és van egy olyan aprócska – haha – gyanúm, hogy nem egészen a véletlennek köszönhetően állunk most ilyen nagyon szerencsétlenül egymással szemben.
- Öhm.. át kellene öltöznöm. – farmerben vagyok, a póló rajtam az legalább a rendszeresített, amiben dolgozom, de az alaktalan munkavédelmi nadrágot csak idebent szoktam átvenni és nem abban érkezem. A táskában meg van váltócucc, mindig, mert a mentések után olyan megpörkölt szaggal kéne hazavándorolnom, amiben nem volna sok köszönet. Jobb előtte egy zuhanyt venni és átcserélni. Most azonban azt hiszem aligha lenne lényeges ez, pedig mit nem adnék, ha a váltógönceink lenne a téma, és nem az, amit sejtek és amit gondosan kerülök már hetek óta.

Nem kellene? De. Kellene. Határozottan rohadtul egymás életében műszakban kéne lennünk. Úgy, mint rég. Mint mielőtt még mindent elcsesztem és meg nem érkezett ez a masszív jéghegy kettőnk közé.
Lenyelem a gombócot a torkomból és inkább kitartóan tartom felé a bögrét, semmint ostoba, riadt kölökként sarkon forduljak és megfutamodjak a problémák elől.
- De kihűl. - jegyzem, s bár ez se tartozik a legkeresettebb és legátgondoltabb megszólalásaim közé, már mindegy, így esett. Az útjába mondjuk nem állok, ha elindulna az öltöző felé, akkor még el is lépek előle, mert nem akarok bunkó lenni vele. Csak hát a kávé tényleg most iható. Valamiért gyerekesen ragaszkodom ahhoz, hogy ne engedjem olyan hideggé válni, mint most a kapcsolatunk.
- Mindegy, végül is lesz időnk beszélni. Hosszú még ez a műszak. A héten itt vagyok.
Hogy miért? Azt nem teszem hozzá, de sejtheti. Ha a fejembe vettem valamit, azt régen is kitapostam és bár nem efféle módon, de az mellékes. A lényeg, hogy itt vagyok, s vagy így, vagy úgy, de beszélni fogunk. Mert hacsak nem hagy minden elkezdett mondatomnál faképnél, akkor én ugyan totál biztos, hogy lelőhetetlen szófosónak bizonyulok majd.
- Vidd be magaddal az öltözőbe nyugodtan. Én.. - itt leszek.. tenném hozzá, de helyette csak belerágok alsó ajkamba, mintha épp most, még a monológom előtt várnám a szidást. Ha elveszi a bögrét, akkor visszaülök az egyik pihenőágyra, amin tanyáztam korábban is. Az momentán mellékes, hogy konkrétan itt is aludtam, mert amennyire magam, annyira a lakásomat is utálom jelenleg. Hülye egy helyzet, akárhonnan szemlélgessem is.

- Öhm, igen. – igen, tudom, hogy kihűl, de valahogy a mondat már nem kerül befejezésre. Egyik lábamról a másikra billentem át a testsúlyom megtartását és, ahogy bejelenti, egész héten ugyanabban a műszakban leszünk, alig láthatóan, de szerintem számára észrevehetően nyílnak tágabbra a szemeim. Meglepett. Mondjuk számíthattam volna rá azok után, hogy felbukkant a házamnál is. Tudom én, hogy nyitni akar és én is, de még mindig a leghalványabb lila fogalmam sincs arról, hogyan kezeljem ezt… ezt, amire még szavakat sem tudok találni.
Végül halkan szusszanva fújom ki a maradék levegőt a tüdőmből.
- Gyere nyugodtan, csak muszáj átvegyem a nadrágom, tudod... – nem kell körbemagyarázzam, pontosan tudja, látja, hogy kell azaz átöltözés és még a műszak megkezdése előtt, különben botrány lesz, ha mondjuk közben befut egy riasztás, én meg passzos naciban díszelgek itt.
Szóval igen, elindulok az öltözők felé, kezemben az átvett bögrével, ami kellemesen átmelegítené a hideg mancsaimat, ha nem érezném olyan furcsán magamat és a kettőnk közötti helyzetet, mint amilyennek megélem.
- Te kérted át magad ebbe a műszakba? – csak meglepődtem, de szóvá nem tettem, viszont talán, ha elkezdünk beszélgetni, akkor valahogyan majd oldódni kezd a hangulat. Bemelegítésnek talán ez is megteszi. Nevetséges, hogy pont neki és nekem bemelegítés kell.. Annyira elcseszett ez az egész úgy, ahogy van.
Befordulok a szekrényekhez és a sajátomnál állok meg. Kinyitom, betuszkolom a vállamon lévő táskát fél kézzel előbb és csak ezután teszem le a bögrét a padra, amikor rájövök, hogy az átvedlés nem fog menni fél kézzel. Igen, nem mondhatni, hogy nagyon összeszedett lennék, amin mondjuk sürgősen változtatni kéne, a munka rovására baromira nem mehet.
Kiszedem a nadrágot, kilépek a csizmáimból és eszközölöm a ruha és majd cipőváltást is. - Azt hiszem az udvarias kis csevej nem fog menni, nem szokott.. – pff, pont neki magyarázzam a bizonyítványom, amikor még nálam is jobban tudja mindezt? Mondom, hogy nagyon elcseszett így ez az egész. - ..szóval melyikünk kezdjen bele? – mondhatni a lényegbe. Bevágom a szekrényem ajtaját és felveszem a bögrét. Felőlem itt is maradhatunk, ebben az esetben csak leteszem a hátsóm, de a pihenőbe is átmehetünk, akkor viszont a nyomában vagy mellette lépdelve kelek át a másik helyiségbe, azon gondolkozva, hogy mégis mi a francot mondjak neki? Más esetben pont az ő véleményét kérném ki, meg a tanácsát, de ez jelenleg nem opcionális.

Bólintok, s bár nem látom magam semmiféle tükröződő felületben, attól még érzem, hogy belevörösödött a fejem a feledékenységbe. Persze, az előírások. Nagyszerű, hogy úgy tűnik lassan az egyetlen dologban az életben, amiben eddig jó voltam, abban is kezdek szar lenni. Túlságosan lefoglal a promlémamegoldás, s a tűzoltóságot is a magánéletem színhelyéül használom. Frenetikus. Lassan tényleg igaz lesz rám a nem vagyok hős mondás, épp csak a második felét, a csak a munkámat végzem részt veszítem el.
- Persze, igen, tudom. - motyogom az orrom alatt, s jobban ráfogok a bögrére, miközben utána indulok. A fejemet csak azért nem szegem le, mert - még - nem vagyok megszidott kölyök állapotban. És egyébként is meg kéne tanuljak a sarkamra állva férfi lenni. Úgyse hiszem, hogy soká kihúzzuk együtt Caseyvel, hogyha kiderül a mellényúlásom. Akkor pedig jó lenne, hogyha addigra, ameddigre elég a vég megtanulnám a kezdeményező szerepkörét.
- Én, igen. Kerülsz engem, s nem találtam jobb módot rá. - vallom be töredelmesen, s láss csodát, még a büszkeség is megérkezik a hangomba, legyen akármilyen lágy módú is az.
- A látogatás az otthonodban nem sült el úgy, ahogy számítottam rá, márpedig az axolotl lassan kinövi a lavoáromat.
Ja, hogy nem mondtam volna neki, hogy mi az ajándék, amivel készültem számára? Mellékes. Most fel se tűnik, hogy annak napján az kimaradt. Úgy beszélek róla, mintha tudnia kellene. Mert megszokás. Mindig, mindent tudni szokott. Éppen ezért olyan súlyos és fullasztó ez a hosszú ideje tartó csend.
- Legutóbb azt hiszem, hogy sikerült a szándékoltnál jobban megragadjam a vezetés fonalát, kétszer is. - célzok ezzel nem kis keserűséggel a magam hülyeségére. Oké, egyiket se vonnám vissza, mert mind a lelkem legmélyéből jött, de nem úgy kellett volna, ahogy. Máshogy is kifejezhettem volna azt, hogy mennyire fontos nekem és hogy mennyire azt szeretném, hogy boldog legyen. Ha Ronnal, hát vele. Nem az a lényeg igazából. Tudom én, látom is, csak ahogy feltűnhetett már: átadni nem vagyok képes.
- Szóval most ha nem bánod, inkább udvarias leszek. Készültem füldugóval, ha esetleg nagyon elszaladna a hangerőló. Megérdemelném, amúgy. - viccelek ugyan, de mégsem veszem el az élét a helyzetnek, ahogyan a komolysága is megmarad. Nagyon furcsa ez így, de hiszek abban, hogy megoldható. Akármennyit is kell dolgozzam érte, szeretném megoldani. Nagyon.

Tisztában vagyok azzal, hogy kerülöm, mégsem jó hallani, ahogy nevén nevezi a dolgot. Pedig kimondva vagy kimondatlanul is pontosan tudom, mennyire méltatlan vele szemben és magammal is, mégsem voltam képes más módot találni, hogy kezeljem ezt az egészet.
- Noh igen, mondhatjuk így is. – húzom el a számat láthatóan, mert annak a nem túl jól elsült találkozásnak sikerült meginnom a levét, holott azt sem tudom, mi történt kettejük között.
Az a tény, hogy van egy gőtehala – vagy mije – egyelőre csak átmegy a füleimen, majd később térek majd vissza rá.
Nem akasztom meg a mondandójában, csendesen, a kezeimbe fogott bögrével, jobb híján az öltözőszekrényemnek dőlve és a kávét figyelem. Mintha volna rajta bármi érdekes..
- Nem akarok kiabálni. Ezen pár hangos szó nem fog segíteni. – szusszanok és most már rá emelem csokoládészín íriszeimet.
- Egyszerűen nem értem, hogy miért?! Évek óta közel állunk egymáshoz és soha, még csak nem is utaltál arra, hogy… – levegőt veszek, mielőtt befejezhetném a mondatot. - Megcsókoltál. Olyasmiket mondtál, amikkel nem tudom, hogy mit kellene kezdjek vagy, hogyan kellene érezzek velük kapcsolatban. Miért most? Miért vártál addig, míg beleszeretek valaki másba? – át se gondolom, amiket kérdezek vagy mondok. Kétségbeesetten akarok válaszokat kapni, pedig abban sem vagyok biztos, hogy hallani akarom őket. Egyszerűen fáj az egész. ..mert pontosan tudja mennyire nehezen küzdök meg a saját érzéseimmel és milyen sokáig tartott és nehéz volt meg bonyolult mire végiggyalogoltam odáig, hogy tudom, szerelmes vagyok ...valaki másba.
- Hogy közölhetted – ha nem is szó szerint, de jelentésében –, ha nem volnék nő vagy, ha téged nem a férfiak érdekelnének, akkor... – megrázom a fejem és elhallgatok. Tudom, hogy csillogni kezdenek a szemeim és azt is, hogy még most is indulatok barázdázzák a szemöldökeimet, ahogy az egészet felidézem.
Nem értem, hogy miért csinálta, hogy miért így tálalta azt, amit és ahogyan ő érez. Hiába tudom és igyekszem szem előtt tartani, hogy neki is joga volt elmondani, miként is érez, én mégis azt érzem, hogy erről sosem kellett volna tudomást szerezzek. Túl nagy terhet pakolt rám és ettől borzalmas barátnak vélem magam, mert mégis mi más lehetnék, ha a saját fájdalmamra koncentrálok ahelyett, hogy az övét próbálnám megérteni?!

Nem fair. Nem szép. Nem kellemes. De érzem, hogy jogos, ezért is hagytam ennyi ideig annyiban. Időt szerettem volna adni neki arra, hogy helyre tegye magában a dolgokat és arra is, hogy megtudhassa - ha eddig kétsége volt felőle.. nem tudhatom - azt is, hogy hiányzik-e neki egyáltalán a társaságom. Nekem az övé igen, de ha az enyém neki nem, s erre ennyi szünet rádöbbentette, akkor nem fogom ráerőltetni magam, az tökéletesen bizonyos.
A gőtét átugorjuk, nem fontos. Én se térek rá még egyszer, az előbb sem direkt volt. Inkább próbálom összeszedni magamat szavainak hallatán, s azon súlya alatt.
- Igazad van. - sóhajtok fel. Megdörgölném két kézzel a képesebbik felem, de egyik kezemben bögre van, így csak azt szorongatom. A kávém lassan jéggé fog dermedni, hogyha átveszi a feszültségemet. Na meg azért is, mert ahogy eddig se, úgy szerintem a beszélgetés közben eztán se fog kedvem támadni kortyolni belőle, márpedig nem lesz épp rövid idejű ez a csevej. Hacsak nem közbeszól egy - ne, könyörgöm ne most! - bevetés.
- Azért, mert a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy sosem volnék képes.. khm.. - torkot köszörülök. Nem azért, mert tabu lenne az, amiről szólnék, inkább mert fejben elgondolva is hülyén hangzik, hát még ha hangosan kimondanám.
- ..nem volnék képes téged maximálisan kielégíteni. És egyébként is.. a kapcsolatok tönkremennek, de a barátság az örök. Fogalmam sincs róla, hogy miért hozakodtam elő vele. Lehet, hogy épp azért, mert beleszerettél valakibe. Meg azért, mert tudjuk mindketten rólam, amit tudunk. És így nem éreztem annyira rombolónak. Annyi évig titkoltam már. Tartoztam neked az igazsággal. - elhúzom a szám. Szégyellem magam, s ez nem kifejezés. Ettől függetlenül, amilyen hülye vagyok, esélyesen legközelebb is képes volnék megtenni, ha egy új életet élnénk le.
- Csak azért mondtam, mert szerettelek volna biztosítani arról, hogy bármi történjék, soha nem maradsz egyedül. Ezzel nem céloztam arra, hogy Ronnal ne lehetnétek együtt életetek végéig. Gőzöm sincs miért nem bírtam befogni a pofám. Ha tudom, hogy ezt okozom, inkább lenyelem a nyelvemet. Nem tudom van-e jogom azt kérni, hogy ne haragudj..

Nem örülök, hogy igazam van. Bár ne lenne, bár ne ilyen körülmények között lenne, bár maga ez az egész helyzet ne létezne! Ostoba és naiv dolog ezt kívánnom. Akkor is, ha be nem vallanám senkinek sem.
Amit viszont most mond, mintha csak forgatna még egyet azon a bizonyos, nem létező, de annál mélyebbre nyomott tőrön. Hirtelen nem kapok levegőt és megint fordul egyet velem a világ, pedig azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Darabokra tör, valahol mélyen és azt hiszem nem is sejti.
Most azonban nem rohanok el, mint legutóbb, megszólalni, azonban nagyon nehéz a torkomba nőtt gombóctól, na meg a mogyorónyira zsugorodó gyomromtól, ami nem önszántából vált egészen aprócska méretűre. Hányingerem lesz.
- Annyi évig titkoltad már... Évek óta így érzel? – annyira szükségtelen volna megkérdezzem, de egyszerűen nem tudok ezen túllendülni. Hirtelen nagyon levegőtlennek tűnik a tágas öltöző, mintha minden oxigént kiszipkáztak volna innen.
- A fenébe is Lee, ha valóban és teljes mértékben minden úgy lenne, ahogyan azt te most gondolod, akkor basszus, nem éreznél így irántam! Hogy nem látod ezt?! Ha nem érdeklődsz a nők iránt, akkor nem dúlhatod fel az életem azzal, hogy te mindig is itt voltál és itt leszel nekem.. hogy szeretsz ..és főleg nem csókolhatsz meg… Mert, ha mindezt megteszed, akkor igenis legyél tisztában azzal, hogy ez mit jelent és miként van hatással a másikra… rám. – azt hiszem a bizalmam rendült meg a legjobban. Pontosan azért, mert én hittem neki, mert támogattam abban, hogy felfedezze önmagát egy férfi mellett. A fenébe is, semmi bajom nem volt és nem is lenne azzal, ha tényleg meleg lenne, de így?! Mégis mit gondoljak? Mert nem tudok mindamellett szó nélkül elmenni, amiket mondott, amit tett. Egyszerűen nem megy. Túlságosan is mélyen érint.
- Nem azért haragszom, mert őszinte voltál, hanem azért, mert felkavartál és még csak azt sem tudod, hogy miért csináltad. Te voltál a családom, akiben a legjobban megbíztam, aki a legbiztosabb pont volt az életemben... – most pedig nem tudom, hogy valaha lehetünk-e még ugyanazok egymás számára, mint korábban. Pontosabban úgy tűnik, csak az én számomra volt ő az, aminek eddig gondoltam, mert a szavai alapján ő már nagyon régen máshol tartott, mint én.
Nagyot szusszanok, mielőtt folytatnám és nem azért, mert akár egy pillanatig is átgondolnám, ami kiszalad a számon; - Jövőt, családot akarok vele. – amit neki még be sem vallottam. Nem azért mondom, hogy fájdalmat okozzak a velem szemben állónak. Igazából azt sem tudom miért mondom el neki vagy mit is akarok ezzel pontosan.

Volt időm cselekedni és utánajárni pár dolognak. Nem mondom, hogy jobban lettem tőle, de legalább mondjuk úgy, hogy elkezdtem ismerni magamat. És továbbra is tartom, hogyha nem lenne Ron, akkor sose álltam volna elő ezzel, s jobb is így. Mert akkor olyan helyzetbe sodorhattam volna magunkat, ahol talán még ennél is jobban megsebzem Jackiet. És azt nem bírtam volna elviselni, nem fért volna bele, mint opció.
- Sose tudtam pontosan, hogy mi az, amit érzek. Te pedig azt nem tudtad, hogy egyszer majdnem meghaltam az égés után. Szerencsére nem jutottunk el az újraélesztésig, magamhoz tudtak téríteni, ám akkor és ott sok mindent átértékeltem. Magamban is. A világban is.
A nagyi volt az egyetlen, akinek elmondhatták az orvosok, s neki is csak azért, mert éppen bent volt nálam, amikor majdnem leállt a szívem. Állítólag nem bírta a szervezetem a terhelést. Szerintem csak a fájdalmat, de ez megint csak nem olyan, amit szívesen emlegetek, vagy amire szívesen emlékezem.
- Jártam pszichológusnál, Jacks. - bököm ki, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Valójában viszont nagyon is szégyellem magam miatta, s ha nem a legjobb barátomról lenne szó, akkor fel se hoznám most.
- Nem gyakori, de megesik, hogy összekeveredik a fizikai vonzalom és a lelki. Illetőleg ellentétben áll. Testileg nagy eséllyel homoszexuális vagyok, ám a lelki része inkább a pánszexualitás felé hajlik nálam amiatt, hogy képes vagyok - mint kiderült - beleszeretni nőbe és férfiba is. Szerintem ezért a prűdebb korokban máglyán elégetnének, de az agyturkász szerint teljesen elfogadható. Az utóbbi időben divat lett a szexualitást illetve a vonzódásokat górcső alá venni. Az, hogy erre nincs még kifejezés, nem jelenti azt, hogy nem létezik és nem valós.
Nem vagyok képes nőkkel szexuális kapcsolatot létesíteni akkor sem, hogyha egyébként vonzanak valamilyen szinten fizikálisan. Mondjuk ez az, amit most nem fogok kéretlenül és kérdezetlenül ecsetelni. Így is eleget égettem magam és nem vagyunk olyan helyen, ahol a falnak nincs füle.
- Én még mindig a családod vagyok, Jackie. Semmi sem változott. Ne nevezd szerelemnek, mert esélyesen nem is az. Csak valami fura, perverz, nem is tudom minek nevezzem. Korcsság a részemről. Nevezd szeretetnek, mert az is. Több vagy, mint egy barát, több vagy, mintha a testvérem volnál, de ez nem azt jelenti, hogy csak olyan lehetsz számomra, mint egy vágyott pár. Én hiszek abban, hogy bár ez most így szívás, meg hülyén is hangozhat, de.. ez valami kozmikus kapcsolat lehet, amit nem érek fel ésszel.
Mindig kiröhögtem a nagyanyámat, amikor ezzel jött, most mégis ahhoz nyúlok, amit már hallottam. Mert hirtelen csak ennek kezd értelme lenni, semmi másnak.
A szavai erősek, de nem azért ütnek szíven, amiért talán gondolja. A levegőt hosszabban tartom bent a kelleténél, s emiatt kissé hirtelen lopok újabb kortyot, de ajkaimra mégis mosoly kerül.
- Semminek se örölnék jobban.
Akármit is hitt eddig arról, hogy mit gondolok Ronról, az igaz. Továbbra is, úgy pláne, hogy tapasztaltam azt, amit. Ám ettől még az tenne boldoggá, ami Jackiet. És ha neki Ron kell, hát teljes mellszélességgel ki fogok állni mellette. Ebben biztos lehet.
- Talán csak annak, hogyha esélyt adnátok nekem arra, hogy ennek a családnak része legyek. Tudom is én.. mint egy dilis nem vér szerinti nagybácsi. Vagy keresztapa. Bár az öltöny nem áll jól annyira. - megint csak egy viccesebb megjegyzés a végére. Mert komolyan veszem Jackiet, de szeretném ha végre ő is mosolyogna egy kicsit. Én rontottam el a kedvét, hosszú időre. Én próbálok hát az lenni, aki visszahozza neki.
- Viccen kívül. Ha úgy közelebb kerülnétek a közös boldogsághoz, hogy én nem vagyok a képben.. azt is megértem, elfogadnám a kedvevért. Csak egy szavadba kerül, s nem kereslek többé. Nem akarok belezavarni abba, hogy boldogok lehessetek Ronnal. Együtt.
Ha beledöglök, akkor is tiszteletben tartom. Legyen akárhogyan is. Mert fontosabb nekem a boldogsága.. bárminél.

Dühös vagyok. A hallottak, az új információk miatt. Azért, mert eddig szó sem volt mindarról, amit felemleget. Úgy érzem magam, mint akit becsaptak, átvertek, kicsit sem szerettek vagy tiszteltek és ettől nem tudok együttérezni a hallottaktól, csak üresség terül szét a bensőmben és végtelen fájdalom. - Értem. – nyögöm ki utolsó erőből valahogyan. Nos, engem újraélesztettek az elmúlt egy évben és nem is egyszer, de eszembe sem jutott volna ilyesmit rázúdítani. Nem így, nem ilyen körülmények között és most az sem segít, hogy esetében nem mentek el addig, mint az enyémben mondjuk. Azt viszont nagyon is valóságosnak élem meg, hogy becsaptak, ami rosszabbul esik, mint bármi más ebben a pillanatban.
Csendesen hallgatom tovább és rájövök arra, valójában a mi barátságunk nem biztos, hogy igazán létezett. Nem úgy, ahogyan én hittem benne vagy amennyire nekem fontos volt a velem szemben lévő férfi. ..és ez pokolian fáj.
- Oké. – nyögöm ki esetlenül a vallomására és nem azért, mert ne lennék képes most vagy idővel elfogadni. Inkább az esik végtelenül rosszul, hogy míg én mindig itt voltam neki, koránt sem volt velem örökké őszinte. Ez pedig leírhatatlanul mar belülről.
- Nem Lee. – ez az első reakcióm mindazok után, ami a folytatásban érkezik tőle. Az, hogy közben azt hiszem, van egy pont, amin túl nem fogok tudni levegőt kapni, most teljesen mellékes.
- Nem akarom semminek sem nevezni, főleg, hogy eszedben sem volt korábban közölni ezt velem vagy megbeszélni… Elmentél helyette egy agyturkászhoz.. Jó neked! – a csalódottság nem fedi le azt, amit valójában érzek, ahogy igazából érzem magam ebben a percben.
Elárultnak és sebzettnek, amit a legkevésbé sem vágyok másnak megmutatni, főleg, annak akiben nem bízom meg, akármennyire is szeretném az ellenkezőjét.
- Ne csináld ezt kérlek. Ne most és ne itt… Jelenleg nem tudok mit kezdeni mindezzel… ...sajnálom. – úgy viharzom el mellette, hogy a leggyorsabban menekülhessek az adott szituációból. Akármennyire is szeretem őt – mert ez nem változott –, most nem tudok itt lenni, vele, egy légtérben összezárva. Pláne nem a hallottak után…



//Nem tudom lenne-e még mit tovább fűzni itt, mindenesetre mérhetetlenül sajnálom és nagyon köszönöm a játékot, ha nincs folytatás... <3333//

Dühös. Vak volnék, ha ezt nem látnám rajta. Megálljt kelljen nekem parancsoljon az egész, de belőlem csak ömlenek a szavak, mintha soha nem akarnának elfogyni. Butaság, szociális öngyilkosság, de elkövetem. Mert bízom benne és szeretem és hiszem, hogy el tud fogadni. Nem tudom elképzelni, hogy ez ne legyen így. Annyi mindenen mentünk már együtt keresztül, hogy ennek nem szabad másképp lennie.
Értenie kell. Nem lehet másképp. Ezért is mondok el mindent, ezért nem hagyom annyiban a kettőnk dolgát. Nem most kéne, nem így.. sőt, talán soha és sehogy, de mégis itt vagyunk.
Nem érted. Dehogy oké! Hol van ebben oké? - legszívesebben mindezen kérdéseket is feltenném, ám a jobb későn mint soha elvén eljön az a pillanat, amikor rádöbbenek, hogy ideje befogni a szám. Megsemmisülten állok előtte, ha a szemembe néz, láthatja rajtam, hogy darabokra estem belül, még akkor is, hogyha a tartásom nem rogy meg, vállaim nem ereszkednek lejjebb. Tudom, hogyan rejtsem el az igazságot a munkahelyemen. Casey kapcsán is gyakoroltam eleget.
- Jó nekem? Nos, nem igazán, de ha így szeretnéd hinni, hidd így. - lenyelem a mérgemet és nem üvöltöm az arcába, hogy ő nem kért belőlem. Próbáltam én közeledni, még arra az istenverte lakásra is elmentem és minek? Hogy érezzem a párja megvetését, meg az övét? Nagyon is létezett és létezik is a barátságunk, de jelenleg nem hibáztathatom azért, mert ezt nem akarja észrevenni.
- Hát még én hogy sajnálom. - fordulok el tőle, hogy a konyhaszekrénnyel szemezve dörzsölhessem meg tenyereimmel arcomat. Az kéne még, hogy bárki meglássa a gyengeségemet. Apám szerint szégyen, hogyha egy férfi sír, a nagyanyám szerint erény, ha képes rá. Jelenleg viszont apámmal kell egyetértenem. Szánalmas az a tény, hogy belefelhősödik saját hibámba a tekintetem.
Megpróbáltam. Hagynom kell, hadd élje az életét. Ha nélkülem boldogabb, akkor úgy. Nem lehetek kétszer önző azzal, aki fontosabb számomra, mint az életem. Már értem, Jacks. Egy lélek két szétszórt fele vagyunk, mint abban a ki a franc emlékszik már rá legendában. Ez nem szerelem. Nem barátság. Nem szeretet. Sokkal több annál. S épp ez az, amiért hagyom elszelelni, én pedig csak belevágom a csészémet a mosogatóba és a ripityára tört porcelán szilánkjaiban saját lelkemet látom. Szar ügy rádöbbenni arra, mekkorát is hibáztam. Nem hiszem, hogy marad még bárkim ezen a világon, hogyha folytatom az őszinteségi hadjáratot. Márpedig másnak is tartozom az igazsággal. Azzal, aminek nincsenek verziói. Csak van és kész. Fáj és kész. De már nem fordulhatok el előle. Jobb hát, ha mára - is -a munkába temetkezem.

// Köszönöm a játékot, akármi is lett belőle //