Csarnok (Tűzoltóállomás)

Oké, bevallom, tudom, hogy mennyire nem volt szép tőlem, amiért csak röviden gratuláltam Alexnek a babához, de enyhén szólva is földhöz vágott a hír.
Persze, tudtam, hogy szeretne családok, gyerekeket – többet is –, de ezek valahogy mindig csak a jövőben maradtak és nem váltak valóságossá, nem úgy, mint amikor közölte, hogy apa lesz. Csakígy minden egyéb nélkül.
Amanda a világ legszerencsésebb nője, de nem vagyok biztos abban, hogy ennek ténylegesen is a tudatában van és azt hiszem, nem is az én dolgom, hogy bármilyen módon közöljem is vele.
Kompenzálandó a viselkedésemet, beszabadultam egy bababoltba és felvásároltam kb mindent, amit csak ajánlott az eladó, majd egy nagy ajándékkosárba is összepakoltattam, a rugdalózó, cumi, cumisüveg, plüssválogatás és egyéb kellékek tárházát, az egészet pedig egy A világ legjobb apukája feliratú képeslappal is felszereltem, aminek a belsejébe saját kézzel írtam még pár sor.
Bocs, hogy undok voltam, végtelenül örülök nektek! Egészséget, örömet és boldogságot kívánok a kicsihez, és szívből gratulálok! Csodálatos édesapa leszel.
Még néhány szívet sem voltam rest az aljára rajzolni és ennyi nem is elég a megbocsátásához, kezdetnek talán elfogadja. Remélem.
A kosárral felszerelkezve hajtok a tűzoltóállomás felé – nem volt annyi merszem, hogy felhívjam és megkérdezzem, dolgozik-e ma, csak bízom benne – és leparkolva az épülettől nem messze, a kártyát kikapva a csomagból szállok ki és megyek az épület felé. Nem tudom, hogy mennyire publikus infó az, hogy babát várnak Amandával, ezért nem hozom magammal az egész pakkot, elvégre át tudom azt adni úgy is, hogy ne legyen egy egész állomásnyi szemtanúnk.
A srácok ismernek már, nem először járok erre, köszönök, integetek és persze, hogy Alexet keresem, remélve, hogy itt van és van is rám néhány perce.

Hope & Alex

Alig öt perce érkeztünk meg egy esetről, mocskos vagyok, izzadt, és a kedvem sem nevezhető egekben szárnyalóan vidámnak. Sőt. Épp hogy levedlettem magamról a kabátomat, és a sisakom is a szekrényemben pihen. Fehér atlétám az egyetlen, ami tiszta rajtam, és már a nadrág szíjai is oldalt csattognak, ahogy lépek.
Jamison szólt az imént, hogy itt van Hope, és érezhette, hogy valami nem kerek, mert ezúttal sem a Hulk-ot nem kaptam meg, sem a csajom titulussal nem illette senki. Elég szánalmas lenne ebben a korban egyébként, ha bárki is így nevezné azt, akivel kapcsolatban él. Mi nem élünk, soha nem is éltünk, ők mégis mindig ezt hitték, eleinte szórakoztató volt legyinteni, mondják csak, attól még tévednek, ma már kifejezetten zavar, hiszen nős vagyok, bár a gyűrű épp nincs az ujjamon, sosem viselem, mikor dolgozom, még a végén baja esne, magamat ismerve abszolút nem lenne meglepő a dolog.
Kissé bosszúsan indulok meg, mert jelenleg abszolút nem kellemes meglepetésként élem meg a felbukkanását. Idegesen túrok bele a hajamba, itt-ott kormos, jól jönne egy alapos fürdés, de minek is tenném, hisz még szolgálatban vagyok úgy hat órán keresztül. Azt viszont nem fogom megtenni, hogy oda sem megyek hozzá, bunkó még a legrosszabb napjaimon sem voltam, még ha a mosdatlan jelen pillanatban illik is rám.
Ahogy megállok előtte, aligha nem feltűnő jelzésértékkel fonom össze karjaimat a mellkasom előtt, és felvont szemöldökkel vizslatom. Nyilvánvaló, hogy jelenleg nem a szívem egyik csücske, de élek a gyanúval, hogy ezzel tisztában van, különben nem jött volna ide bejelentés nélkül. Megvannak a magunk megszokott, közös programjai még most is, csak némileg megritkultak mióta mindketten házasságban élünk. Jelenleg azonban egyik sem volt esedékes, eltekintve a kis chatablaktól persze, ahonnan mindketten rendszeresen távozunk bejelentés nélkül, ha valami felnyomja bennünk a pumpát, vagy egyszerűen csak rettenetesen rosszul esik.
- Szia Hope! Dolgozom. – Mintha nem lenne egyértelmű, bár az is tény, hogy olyan hideg, rideg hanghordozással még sosem üdvözöltem, mint amilyennel most. Egy részemnek rohadtul fáj, de a sértett felem nagyon is helyesnek érzi, hogy ne húzzam a karjaiba, öleljem meg, és csókoljam a hajába, mennyire hiányzott már megint.

Hűha, a mellkasa előtt összefont karok és az égbe szaladó szemöldökei egyértelműen jelzik, hogy mennyire is dühös – engem ugyan nem ver át, na mintha próbálkozna vele… - én azonban nem hátrálok, majd meglátod Alex, hogy nem, sosem.
- Szia Alex! Tudom. Ennek ellenére hoztam neked ezt és a kocsim is tele van még egy csomó mindennel és itt vagyok én is, hogy elmondjam, sajnálom és, hogy mennyire örülök neked és nektek. – kúszom közelebb, mint a macska, amelyik rossz fát tett a tűzre, de már dorombolna és simogatásért jönne.
Átnyújtom a lapot és ajkaimon örömteli mosoly játszik – pedig ha sejtené, hogy közben belül zokogni volna kedvem –, azt akarom, hogy lássa és érezze, nem miattam esett rosszul a dolog.
- Elhagyhatjuk a fagyos tundrát vagy maradunk még egy kicsit? – pillogok rá nagy, bocsánatkérő szemekkel. Érzékeltem a fagyos fogadtatást, de nem akarok úgy elmenni, hogy legalább egy pici mosolyt ne csalnék az ajkaira.
- Na már, ismersz, tudod, hogy néha rám jön az öt perc. – illegek egyik lábamról a másikra, ahogy előtte állok, olyan pillantással, aminek reményeim szerint nem fog ellenállni és meglágyul a szíve irányomban.
- Béke? – nyújtom felé a kisujjamat, mint kiskorunkban, hogyha rászorít, akkor mindketten úgy vehetjük, megkötöttük azt a bizonyos békét és a világ megint visszaáll a maga helyére.
Pedig valójában… belepusztulok abba, hogy Amanda adja meg neked azt, amire vágyom. És mégis mosolygok, mert jobban szeretlek, semmint, hogy önző legyek. Örülni akarok neked és előbb-utóbb el is érem, hogy az érzés valóságos legyen és ne csupán illúzió...

- Igazán? – Kérdezek vissza, ami egyrészről biztosan nem túl szép tőlem, de valljuk be, most ez nem hat meg igazán, mert igenis akarom, hogy örüljön és sajnálja, ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy tényleg így van, de ez a nyúl maradjon szépen a bokorban, ha már eddig nem akart kiugrani. Nem akarok végtelenül szemét sem lenni, bármennyire is haragudjak rá, az nem volna szép tőlem.
- Még csak nyolc hetes, nem jelent valami jó óment bevásárolni már ilyenkor neki, de… azért köszönöm, kedves tőled, hogy gondoltál rá. – Azt mondjuk nem tudom, hová teszem addig, míg nem lesz optimális rá a helyzet Amanda szerint, mert valószínűleg frászt kapna, ha bárhol meglátna gyerek holmikat. Még a gyerekszobának tervezett helyiség is csak festés alatt van, szóval nem volna okos ötlet hazavinnem mindezt.
Amikor közelebb somfordál, elveszem a lapot, de még mindig nem vagyok biztos benne, hogy át akarom ölelni, ahogy szoktam. Elolvasom a lapot, és hagyom, hogy egy mosoly árnya átsuhanjon az arcomon, de többet jelenleg nem engedek meg magamnak.
- Ez ennyire azért nem egyszerű, Hope. Vagy te úgy gondolod? – Szegezem neki a kérdést, nem akarok én a végtelenségig morcos mackó üzemmódban létezni, de valljuk be, az életben nem esett még semmi ennyire rosszul tőle. Talán pont ezért, mert mindig is tudta, hogy olyan pasi vagyok, aki szeretne gyerekeket, tervez velük, és eszemben sincs nélkülük leélni az életem. Isteni szerencse, hogy nem élőben közöltem, nem biztos, hogy elviseltem volna azt, amit akkor látok lejátszódni az arcán.
- Több is, de ez nem valami eszement hülyeség, amit kitaláltam, vagy épp te. A gyerekemről van szó… – Halkítom le a hangom, egyébként nem is mondhattam volna el még senkinek a 12. hétig. Már ebben is Amanda kívánalmai ellen mentem, szóval nem hirdetem egyelőre. - Ez azért elég övön aluli húzás tőled. – Állapítom meg, tekintve, hogy a nagy Bambi szemeivel les rám, amivel egyébként is mindig levesz a lábamról, és jelenleg határozottan nem fair bevetni. Nők… se velük, se nélkülük. Sóhajtok egy nagyot, bár nem mondom, hogy nincs bennem tüske, de érezhetően megadom magam, legalábbis jelenleg, aztán ki tudja, mennyire fúródott mélyre. Végül kisvártatva azért odanyújtom én is a kisujjamat, jelezve, oké, béke van.
- De ettől még tényleg dolgozom, és befuthat bármikor riasztás. – Említem meg csak úgy mellesleg, hogy bárhogy is álljunk éppen, attól még szép esély van rá, hogy itt kell hagynom csak úgy, bár talán ezt már megszokta, egyszerűen most úgy érzem, nem biztos, hogy képes vagyok érdembeli társalgást folytatni vele.

Oké, egy pillanatra megakadok és úgy nézek rá, mintha épp most változott volna fejtetőn forgó szerzetesnek vagy akármi más megdöbbentően meghökkentő… valamivé. Ha nem gondolnám komolyan a dolgot, azt, hogy itt vagyok vagy a szavaimat, akkor értelemszerűen nem lennék itt. Ennél jobban kell(ene) ismernie.
- Aha, igazán. – nem jobban nem fogok erősködni, ha nem szűri le ennyiből a lényeget, akkor toszhatom az egész itt létemet.
- Nem Alex, nem csak gondoltam rá. A délelőttömet ezzel töltöttem, szóval határozottan nem csak gondoltam rá. – halkan és talán egy cseppnyi daccal jegyzem meg a szavaimat, mert, ha ne adja az ég bármi történik, akkor azt a nyakamba varrja majd?! Hogyan is merészeltem kedveskedni neki és Amandának meg a születendő gyereküknek?! Igaz, szégyen rám, amiért rájuk gondoltam és nem másra.
Mindegy, igyekszem nem fennakadni azon, hogy most ő mennyire is bántóan viselkedik, hanem végre túllendülni ezen az egészen, amit úgy tűnik kettőnk közül csak én szeretnék.
- Úgy tűnik ez csak tőled függ. – mert én aztán a fejemre is állhatok, ha nem képes elfogadni, hogy tényleg sajnálom vagy értékelni azt, hogy itt vagyok és próbálkozom. Megtettem az első lépést, még a másodikat is, innentől kezdve nem rajtam áll a dolog és ezt is tudja nagyon jól.
A szavai nagyjából, mint a hideg zuhany és ezzel együtt végtelenül bántó is. Ha én voltam övön aluli, akkor ő mi volt?! Szerintem olyan mélység már nem is létezik.
- Mi, Alex? Pontosan mi is? Mert emlékeim szerint gratuláltam. Nem mondtam se bántót, se rosszat. Gratuláltam, ennyi történt, az pedig, hogy mit raktál össze a fejemben, ne az én felelősségem legyen már és ne told át rám. Most pedig itt vagyok, egy nagy halom gyerek cuccal, a te gyereked cuccaival. Igazad van, ez aztán baromi övön aluli volt tőlem. Tudod mit?! Hagyjuk a fenébe, kellett nekem idejönni. – a végét már inkább csak magamnak morgom, semmint neki mondanám és sarkon is fordulok, hogy itt hagyjam. A szavaim halkan csengtek, nehogy más is hallja őket, tapló nem vagyok, nem is voltam soha, de, ami sok az sok. Cipősarkaim ütemes kopogása kísérne kifelé, ha nem fordulnék megint meg az első három lépés után.
- Kösz a kérdést egyébként, jól vagyok. Jah igen és elválunk. A cuccokat meg elküldöm a szüleidnek, náluk keresd. – na most már kellőképpen dühös vagyok, mert a nagy híre közlése közben vagy azóta, egyszer sem jutott eszébe, hogy megkérdezze velem mi újság. Hát ez a nagy újság. Nem éppen így akartam elújságolni.

- Úgy csinálsz, mintha életedben nem hallottad volna még ezt a szófordulatot. – Állapítom meg halkan, felfogtam, hogy tele van a kocsija babacuccokkal, nem vagyok teljesen szűklátókörű, csak a maga marhaságait hajtogató hím egyed, ettől még… áhh… szinte érzem, miként libben felfelé a helyzet paprikás mivoltát mérni hivatott kis eszköz, és legszívesebben bedugnám a fejem a homokba, akár egy strucc. Ilyenkor érzem úgy, hogy nekem aztán nagyon nem kéne nőkkel cimborálnom, mert nemes egyszerűséggel nem értek hozzájuk. Még a legjobb barátomhoz sem. Ez valahol egészen szánalmas, ami azt illeti.
Tőlem függ. Jah. Kettőnkkel kapcsolatban úgyis minden tőlem függött. Na igen. Ha így lett volna, most nem így, és nem itt lennénk, de miképpen akkor nem voltam képes porrá zúzni a boldogságát, úgy most sem vagyok – hiszem ugyanis, hogy van neki. Egyszerűen soha, semmilyen élethelyzetünkben nem volt alkalmas, hogy valami tényleg tőlem függjön.
A kirohanására meglehetősen nagyra meresztem a szemeimet, és mivel esélyem sem lenne közbeszólni, hát fogom, és lazán megdörzsölöm a tarkómat. Végül eljutunk arra a pontra, hogy nemes egyszerűséggel elvigyorodom, mert ez az, amit nem vagyok képes másként lereagálni. Majdnem megkérdezem, hogy hol felejtette a szótárat hozzám, de azt hiszem, rakhatnám is a fejem rögtön a hóhér pengéje alá, ha megtettem. Megvárom azért, még végigmondja, és a kisujjam is bánatosan ereszkedik alá, mert ezek szerint béke az nincs, ellenben háború mintha nagyon is készülődne. Nem eszik azért olyan forrón a kását, mert olyan szinten eszemben sincs megbántottnak érezni magam, hogy veszekedni óhajtsak vele a kígyót-békát kiabálunk egymásra mélységig. Vajon miért munkál bennünk ennyi elfojtott düh? Azt értem, bennem miért, de hogy benne?
- Egyébként, Hope, egész pontosan arra gondoltam, hogy övön aluli olyan szemekkel nézned rám, amitől a jéghegyek is megolvadnának. – Mondom immár a hátának, mert természetesen eszében sincs megvárni a reakciómat, nekem meg mondjuk eszemben sincs így elengedni, nem, nem ülhet autóba, amíg legalább egy kicsit le nem nyugodott, nem eszik ilyen forrón a kását. A többi mondandójára nem reagálok, mert meddő vita, megtartom magamnak, hogy pont az egyetlen ember őszinte öröme nem lehet az enyém, akié igazán érdekelt. Mert mondhatja, hogy örül, és gratulál, én azért meglehetősen jól ismerem, és ha nincs valamivel problémája, nem húz el csak úgy. Mint mondjuk most is teszi, bár jelenleg elméletileg fordított a helyzet. Tényleg eszem elszáll, hogy a nők bármikor képesek minket felcímkézni a hibás cetlivel.
Tekintettel arra, hogy abszolúte lendületesen indulok utána, mert nem számítok arra, hogy meg fog fordulni, tisztességesen belém fordul, s ha már ott van, hát a vállaira is teszem a kezem, ne meneküljön már el, lévén elég füstölgős kedvében van még mindig. A bejelentésére azonban úgy érzem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel, szerencsére a kimondani vágyott nem túl szolid basszameg helyett csak a szín szalad ki az arcomból, és ejtem le magam mellé a tenyerem. Arra már vissza sem kérdezek, hogy szerinte mégis melyik vitatkozástól csodás részletbe tűzhettem volna be, hogy amúgy, hogyan is szolgál kedves egészsége – tekintettel arra, hogy ismer, és nem vagyok tahó -, elég nehéz, ha épp tüzelő némbert játszik az ember legjobb barátja.
- Mi történt?

Ha tehetném, azt hiszem most fújnám fel az arcomat – várjunk, csak, megtehetem –, mert nem a szófordulatról van itt szó, vagy annak nem ismeréséről, hanem, hogy tényleg elvileg békülni jöttem, de ez valahogy nagyon nem úgy alakul és ez egyszerre bosszant és szomorít el és… azt hiszem kicsit utánam a tűzözönt játszom. Jó, nem csak kicsit. Már ami a lerohanásomat illeti. Illetve az ő lerohanását általam, ami ez esetben egy és ugyanaz.
Elhadarom elhadarni valómat és hátat fordítva csörtetnék ki az épületből, amikor visszaszólok még és ezzel együtt hallom meg a szavait, amivel sikerül féket tennie a nyelvemre, de még a szemeim is elkerekednek és eléri, hogy ne tudjak megszólalni.
Ekkor érnek el a kezei, ahogy a vállamra helyezi, az pedig, hogy gyakorlatilag az ő megindulásának és az én hirtelen megállásomnak és fordulásomnak köszönhetően bőven egymás személyes terében álldogálunk, nem zavar és nem is tűnik fel. Vagy legalábbis nem zavaró mivoltában. Mindig is szerettem a közelségét.
- Sajnálom, én… ne haragudj. – szusszanok végre, mikor újra megtalálom a hangom és megereszkedő vállakkal kérek újra bocsánatot, ma már nem először.
Homlokomat a mellkasának döntöm, ahogy a két tenyerem is ott talál támaszt magának, bízva abban, hogy nem fog ellökni magától.
- Veszekedtünk. – jelentem be a mellkasának még mindig, és eztán hajolok el tőle és lépek hátrébb is kicsit, hogy lássam az arcát.
- Jó ideje veszekszünk. – vallom be végül. Erről nem igazán sikerült neki beszámolnom, de amikor elkezdődtek az említésre méltó viták, akkor tervezgette Amanda kezének a megkérését, így nem volt szívem elrontani a kedvét. Aztán jött az esküvő és két hajtásnyi csipke és tüll között – jó ezek pont nem őt érintették –, szóval a szervezés közben megint nem volt alkalmas, hogy elmondjam, aztán a baba projekt és valahogy megint nem számoltam be. Jó, bevallom, odáztam is, mert nem akartam azt hallani, hogy ő megmondta.
- Kértem, hogy váljunk el, dühösen odavágta, hogy úgy legyen és nyertem. – foglalom össze a rövidített és erősen kivonatolt verziót, kihagyva azt az apró részletet, hogy utána részegen összetörte magát, aminek valahogyan én lettem az oka.
- Nem így akartam elmondani. – teszem még hozzá bűnbánatosan, a legjobb barátom, megérdemelte volna, hogy ne így avassam be.

A személyes tér közöttünk igazság szerint már régóta nem kifejezetten létező fogalom, nem véletlen, hogy többször a „csajom”ként lett aposztrofálva, holott azért egyrészt se nem csaj, de ha még annak is nevezzük, hát semmiképpen sem az enyém. Soha nem is volt. A mi sorsunk talán az, hogy bármit is érezzen egyikünk, a barátságunkat sosem emelhetjük más szintre, mert a sors egyszerűen összeesküdött ellenünk. Vagy ellenem, de ez már tökéletesen mindegy, elvégre én is megtaláltam a páromat, ő is. Már régen nem gondoltam arra, mennyire keserű pirula volt számomra az esküvője.
- Nem haragszom. – Nyugtatom meg csendesen, legalábbis ez volna a célom, aztán ki tudja, sikerül-e. Egyébként sem tudok rá haragudni huzamosabb ideig, maximum távolról, így nem megy. Eszemben sincs eltolni, sőt, át is ölelem, olyan kis sebzettnek és letörtnek tűnik, és nagyon szeretném azt hinni, hogy ez azért nem az én hibám. Ha mégis, akkor ez a minimum.
- Veszekedni mindenki szokott. – Szánnám ezt is vígaszalónak, de talán nem lesz az. Fogalmam sincs, mindenesetre szerintem a legharmonikusabb házasságokban is elő szokott fordulni, jobbára inkább más frusztrációk miatt, legalábbis ami engem illet, sokkal többször vagyok feszült egy nehéz nap után, mint Amanda miatt, mert neki aztán nem szokása felnyomni az agyvizemet.
- Miért? Úgy értem, min? A gyerek témán? Vagy máson is? Figyelj… csak az számít, hogy szeretitek egymást, ha igen, biztosan meg tudjátok oldani. – Eszemben sincs ellőni a rendkívül tuskó én megmondtamot, nem abból a fából faragtak, én onnantól kezdve, hogy összeházasodtak, komolyan csak boldogságot kívántam neki, nekik, ha nem így lett volna, nem próbálok meg továbblépni, és még mindig várom a majd egyszer talánt, ami nem is biztos, hogy eljött volna valaha.
- Szerintem azt nem kell készpénznek venni, amit dühösen vet oda az ember. De… te komolyan el akarsz válni? Tényleg úgy érzed, hogy semmi esély nincs arra, hogy helyrehozzátok a dolgokat? Egyáltalán… miért nem szeretnél gyereket? Sosem válaszoltál rá, szóval most sem kell, csak régebben… szóval mindig úgy tudtam, hogy szeretnél, de már rég nem beszélsz róla. – Ezen a ponton kicsit szarul érzem magam, hogy én meg az orra alá toltam, hogy nekem lesz, mikor ő talán valójában soha nem tervezte, hogy valaha anya lesz belőle. Megjegyzem, felettébb kár, biztosan csodás lenne abban a szerepben is.
- Semmi baj, átmeneti idegbaj, előfordul. – Hagyok egy árnyalatni mosolyt szaladni képemre, és ha nem bánja, hát még egyszer ölelésembe vonom, finoman simogatva a hátát, ha már a jelek szerint otthon háborús hangulat van, legalább mellettem ne ez legyen a mérvadó.
- Tudok valamiben segíteni? – Ennél többet azt hiszem, nem tehetek, mármint, a házasságukat nyilván harmadik fél nem tudja helyrehozni, és jelenleg abban sem vagyok egészen biztos, hogy Hope meg akarja tenni. Az, hogy én mit érzek eközben, már túl rég végtelenül lényegtelen.

Belebújok az ölelésébe, ami most egyszerre nyújt biztonságot és vigaszt is. Végtelenül hálás vagyok, amiért a karjait körém fonja és a szavaiért is.
- De nem úgy, mint mi. – biggyednek le ajkaim sarkai. Nem említem meg neki, hogy legutóbb Eddinek sikerült leszukáznia, annak rendje és módja szerint, ami pokolian fájt akkor is és még most is. És ez csak a kezdete volt annak a veszekedésnek.
- Azon is. Őszintén szólva nem hiszem, hogy szeretne még vagy, hogy ezen van még mit megoldani. – annak a megemlítését pedig elkerülöm, hogy én magam miként is érzek. Az a hajó már régen elúszott, olyannyira, hogy ennél távolabb már nem is lehetne.
- Nem Alex, nem erről van szó. Szeretnék gyereket. Tényleg. – kibontakozom az öleléséből és az arcomon ott a fájdalmas igazság, tényleg szeretnék, csak éppen nem így… nem most.
- És tényleg nem beszélek róla, mert a gyerek kérdés valahogy mindig vakvágányra fut, mindegy kivel kerül szóba. Láttad, veled is. – szomorúan húzom feljebb az egyik vállamat. Tényleg nem szeretek már erről beszélni, mert ahogy a férjemmel egyre inkább vált minden problémánk forrásává, úgy alakított ki bennem gátat már csak a téma is.
- Egyszerűen csak nem érzem, hogy…
Hiányzik valami ahhoz, hogy nyugodt szívvel belevágjak. Nem tudom megmondani, hogy mi az, nem tudom, hogy miért nem érzem a biztonságot ahhoz, hogy vállaljam, hogy vállaljuk. Gyakorlatilag két normális mondatot nem tudunk egymással váltani, így meg nem sok értelmét látom. – képtelen vagyok arra, hogy meg tudjam fogalmazni, mi is zavar igazán ebben az egész gyerekvállalás kérdésben a férjemmel. Inkább csak egy érzés.
- Te, ti honnan tudtátok? Hogy képesek lesztek rá, hogy készen álltok? – elvégre úgy tudom, hogy akarták a babát és nem véletlen jött össze, hoztak egy döntést és fogalmam sincs, hogyan.
- Nem tudom, hogy tényleg akarom-e a válást, de ez tűnik a leglogikusabbnak. Kifogytam az ötletekből, hogyan ne legyen minden egyes nap a másik életének megkeserítése. – talán hidegnek tűnhet ez a fajta megközelítés vagy szemlélet, de akkor is ez a helyzet. Nem akarom úgy leélni az életemet, hogy minden egyes alkalommal egymást marjuk a férfival, akit valamikor teljes szívvel szerettem.
Halvány mosolyt csal az arcomra a szavaival és visszabújok az ölelésébe, amikor ismét abba von.
- Tényleg sajnálom. – ismétlem meg önmagam, valóban nem így akartam elmondani mi is a helyzet és nem is érzem magam jól, hogy ezzel terhelem, amikor neki most semmi más dolga nem lenne, mint örülni a babájuknak, amitől a szívem megint összefacsarodik.
- Nem, de köszönöm, hogy meghallgattál. – pillantok fel rá és egy puszit nyomok az arcára mielőtt elhajolnék tőle, pedig szívem szerint maradnék a közelében, az ölelésében.
- A szüleidnek elmesélted már? Mit szóltak? – témát váltok és rámosolygok. Hálás vagyok azért, hogy odafigyel rám és szeretném ezt viszonozni, akkor is, ha ennél távolabb nem is lehetnénk egymástól, mint most. Gyakorlatilag minden értelemben, kezdve azzal, hogyan is érezzük magunkat a bőrünkben.

- Nem látok bele az életekbe, és ez így van jól, de tudod, szerintem a legtöbb kapcsolat helyrehozható. Az éles veszekedésekhez mély érzések kellenek, mély sebekkel, a legmélyebb sebeket pedig azok okozzák rajtunk, akiket szeretünk. – Feltételezem, nem épp kedvesek azok a viták, de tényleg nem szeretnék ebbe mélyebben belefolyni. Annál jobban sosem tettem, mint mikor meg akartam szöktetni. Azt hiszem, akkor kellett volna elmondanom, ám már istentelenül késő, nem csak az ő házassága okán immáron. Ott van Amanda, és a születendő gyermekünk.
Összeszorul a hallottakra a szívem, és nem fogom kimondani, amire gondolok, mert jelen helyzetben egyszerűen nem tehetem. Nem ítélkezhetek a kapcsolata felett, épp elég nagy hiba volt a szöktetési vágyam kifejezése is.
- Értem. Nem firtatom akkor, de tudod, ha nem beszélsz róla, megoldódni sem fog csak úgy magától. – A szavaim ellenére hagyom elillanni a téma ezen részét, mert nem szeretném, hogy még kényelmetlenebbül érezze magát.
- Érthetetlenül állok azelőtt, hogy ennyire elmérgesedtek a dolgaitok. Nagyon sajnálom, és őszintén remélem, hogy képesek lesztek majd helyrehozni. – Ha merészebb lennék, mint amilyen vagyok, nem ebben reménykednék… ám annyi ha van ebben a képletben, hogy inkább nem is firtatom.
- 31 éves vagyok. Ő 30. Éppen itt volt az ideje, meg aztán, mindketten szerettünk volna világ életünkben, fel sem merült, hogy ne próbálkozzunk. Nem tudnám megmondani, egyszerűen csak úgy érzem, menni fog. Aztán kitudja, lehet a világtörténelem legpocsékabb faterja leszek. – Nem vészmadárkodni szándékozom, megerősítést sem várok, egyszerűen csak tényleg képtelenség az ilyesmit megmondani előre.
- Szerintem érzelmi kérdésekben ne keress logikát. Szeretted annyira, hogy hozzámentél. Tudom, mert ott voltam, ismerlek, láttalak. Az ilyesmi nem tűnik el csak úgy. – Ami azt illeti, sok minden más sem tűnik el. Elmondhatnám… de mi értelme volna? Ha van még remény a házassága megmentésére, azon dolgozzon, és ne én zavarjam össze, felrúgva a saját boldogságomat is ezzel. Akármennyire is másként, de szeretem Amandát.
- Oké. – Nem mondom még egyszer, hogy nem kell sajnálnia, kicsit ugyan letaglózott az infó, de ez megesik szerintem mindenkivel.
- Bármikor. Ha épp nem ég a ház. – Mosolyodom el, és tényleg szívem ügye a boldogsága, utálom is istenesen, hogy most nem az, bár tudom, ehhez két ember kell.
- Nem, még nem, Amanda szülei sem tudják, elvileg két hét múlva lesz egy hatalmas családi vacsora. Gondolom, ott szeretné bejelenteni. – Nem rajongok a családi programokért, de hát olykor kibírja az ember. Erről ugyan még nem beszéltünk Amandával, csak azt tudtam, hogy nem szeretné, ha bárkit beavatnánk. Mindenesetre én már akkor megmondtam, hogy Hopenak szeretném elmondani.
Ebben a szent pillanatban meg is szólal a riasztó, és a garázs felé fordítom a fejem.
- Banner, kapkodd magad.
- Megyek. – Sóhajtok fel, és még egy gyors puszit én is nyomok a kisasszony arcára. - A munka nem vár… beülünk valahova a napokban? Vagy… írd meg, hogy mihez van kedved, némi stresszoldás rád férne, ahogy nézem. Legyen szép napod. – Már sietek is el, és híven remélem, hogy nem dobja be a cuccokat anyámékhoz, mert minimum szívrohamot fognak kapni meglepettségükben. Majd írok még egy sms-t, hogy valamikor átmegyek értük, az a biztos.

//Köszönöm szépen a játékot drágaság! <333 Részemről bármikor jöhet a folytatás is. //

- Csak az a kérdés, hogy megéri-e bármi áron… – helyre hozni a dolgokat. Nem tudom, hogy nem szaladtunk-e már régen túl azon a ponton, ahonnan nincs visszaút vagy, ha van is, egyszerűen már nem éri meg azzal együtt, ami a hozadéka.
Tudom, hogy erre nem ő az, aki a választ tudja vagy tudhatja, ezért nem is kérdés, csak egy kósza megjegyzés, talán inkább magamnak, semmint neki. Mégis hangosan mondom ki.
- Tudtad igaz? Hogy nem vagyunk egymáshoz valók. – pillantok fel rá. Nyilván okkal vetette fel annak idején a szöktetés gondolatát, ami ugyan nem esett a legjobban akkoriban, de ma már inkább úgy gondolok rá, hogy törődésből tette volna és ez pedig hálát is ébreszt bennem. Nem is tudom mit csinálnék nélküle, ha nem volna az életem része.
- Ne butáskodj, csodálatos édesapa leszel, Alex. Jobb, mint bárki, akit ismerek, a gyereked és az édesanyja pedig valószínűleg a legszerencsésebb emberek a Földön. – csillogóbbá válik a tekintetem, őszintén így gondolom és hiszek ebben minden feltétel nélkül.
- De átalakulhat. – a szerelem szelídül idővel és a szív képes máshoz ragaszkodni ugyanolyan hévvel. Semmi sincs kőbe vésve, főleg nem ilyen kérdésekben.
- Köszönöm. – nyúlok a keze után és ha engedi, hogy megfogjam, akkor szelíden rá is szorítok, hálám kifejezéseként.
Ha lehet, most még jobban szégyellem magam, mint eddig. Az első voltam, akinek elárulta a nagy hírt és én szó nélkül ott hagytam abban a beszélgetésben. Úgy sajnálom.
- Hűha, biztosan nagy lesz az öröm. – főleg, ha az egész család tanúja lesz, de ennek így kell lennie, nem igaz?! Ez a világ és a dolgok rendje.
Mikor megszólal a riasztó, tudom, hogy mennie kell, minden másodperc számít. A puszit viszonozom még mielőtt megszökne, de nem tartva fel őt.
- Be, igen. Hívlak később és vigyázz magadra! – intek neki és ahogy kigurul a szirénázó kocsi, én is megyek. Ha nem is sokkal, de valamivel jobban érzem magam. Hiányzott Alex és az, hogy tudjam, legalább közöttünk minden rendben van.

//én is nagyon köszönöm, imádtam és akkor megy mindjárt egy kezdő is *-*//

TO LEE

Végre reggel és végre vége a huszonnégy órás szolgálatnak, mehetünk haza. Az éjjel nyugis volt, csak egyetlen riasztás jött be, ami kifejezetten kényelmes, ennél azért jóval több szokott lenni és ez is csak gázszivárgás gyanúja miatt. Sérülés, baleset és egyéb katasztrófák nélkül megúsztuk. Az éjjelt megelőző nap viszont kész őrültek háza, szóval, ha azt nézzük, akkor megvolt az egyensúly a hajtás utáni nyugival.
- Lee, várj meg! Megyünk együtt? – mármint haza, de ezt már szerintem felesleges hozzátennem, érteni fogja. Kocogok pár lépést felé, mielőtt hirtelen megállnék. Basszus. A reggeli, menetrend szerinti hányás úgy tűnik most sem marad el. Amúgy vicces, hogy reggeli rosszullét a neve, de egész nap szívózik velem, az egyetlen mázlim, hogy óraműpontossággal, így tulajdonképpen ki tudom számolni mikor lesz gázos a helyzet. Eddig baromi nagy mázlim volt, mert riasztás alatt nem jött rám, mondjuk az is igaz, hogy a múlt hetet kivettem szabinak, mondván lakásfelújítok. Ami igaz is mondjuk.
Felmutatom a mutatóujjam, jelezvén, hogy egy pillanat és jövök, de előtte még rohamos léptekkel futok a mosdó felé. A többiek szerencsére nem figyelnek, bár, ha figyelnének, se látnának mást, minthogy kiszaladok a mosdóba, ami meg azért annyira nem feltűnő dolog, lévén ember vagyok én is és még lány is, akkor szaladok oda, hacsak simán pisilni kell.
Szóval beviharzok az ajtón, hogy bevegyem magam az egyik wc fülkébe és kiadjam magamból, amit gyakorlatilag meg sem ettem. Utoljára valamikor vacsoraidőben ment le valami a torkomon, annak pedig már jó tizenkét órája is van, ennek ellenére a hányinger jön és jött és nem hagy nyugtot. Remek.
Tíz perccel később, megmosott arccal és tökéletesen üres gyomorral – mintha lett volna benne bármi is – térek vissza.
- Mehetünk. Bocs, hogy megvárattalak. – érek Lee mellé és ha nincs ellenére az indulás, akkor mellette haladva igyekszem az állomásról kifelé.
- Valamit el akarok mondani, csak nem itt. – fordulok felé hirtelen.
- Van kedved valahol reggelizni? – az a minimum, hogy meghívom, ha már kicsit fárasztani akarom a saját nyomorommal.
- Palacsinta, gofri vagy tojás? – annak ellenére, hogy az imént még igencsak rendetlen állapotban volt a gyomrom, most gyakorlatilag farkaséhes vagyok.

//bocs, lusta disznó voltam fejlécezni //

Más esetben megkapná, hogy ó, de disznó vagy, akkor is, ha mi soha egyszer sem. Nem úgy és nincs is tervben, nem volt és nem is lesz. Barát, a legjobb, a legközelebbi, amióta csak ismerem. Most azonban elmarad a replika, mert nem az állomás kellős közepén akarom kiadni gyomrom tartalmát. Még csak az kéne…
Futok hát, hogy emberi formát öltve térjek vissza valamivel később.
- Cöh-cöh. Nem sminket igazítani szaladtam el. – öltök rá nyelvet és forgatom meg a szemeimet, de azért mosolygós maradok és a hangom is azt tükrözi, hogy nem vagyok komoly, csak húzom, ahogy ő is engem.
- Mit csinálsz? – persze, hagyom, hogy szemrevételezze a kezeimet, csak épp nem értem, hogy minek is teszi azt. Aztán leesik a tantusz.
- Ha valaha is megkérik a kezem, te leszel az első, aki megtudja rögtön utánam és esélyesen telefonon keresztül, mert úgy gyorsabb. – dinka. Megrázom a fejem lassan. Amúgy sem szerepel a terveim között a nagy harang, az ásó meg a kapa még kevésbé, szóval nem tervezek férjhez menni, gyűrűt viselni meg még kevésbé. Amúgy se lehet, munkavédelmi előírás. Vagy mi a szösz.
- Hozzád. Kevesebb ember és jobb a palacsintád, plusz van egy naaagy és kényelmes kanapéd is. – hacsak ki nem vágta azóta, hogy utoljára fent jártam nála. Fáradt vagyok és nem tagadom, most valahogy jobban esne a kényelmes elhelyezkedés nála, mint Louisnál.
- Amúgy honnan szedted, hogy bárki el akarna venni? – fordulok felé, azt gondolván, hogy okkal mustrálta meg a kacsóimat és nem csak poénból. Mondjuk kevésbé frusztrálna, ha az történt volna és nem pedig valami egészen más és sokkal problémásabb dolog. Igen, dolog, így definiálom és nem is vagyok hajlandó ezen változtatni. Jobb lesz így mindenkinek, főleg nekem...

- Ha nem mondod, ezt akkor is észreveszem rajtad. - mustrálom arcának sminktelen állapotát pimasz hozzá nem értéssel. Halvány gőzöm nincs a sminkelésről, a nagyanyám annyira volt híve ennek, mint egy disznó a tütüviselésnek, Sandrára tudatosan nem akarok emlékezni, más nő pedig a vaslédiken kívül nem volt az életemben soha. A mi szakmánk pedig pont nem a kikenésről és a kifenésről híres. Ám ettől még miért ne legyek disznó vele? Úgy ténylegesen. - Mivel nem tudom hová rohangáltál, azt mondasz, amit akarsz. - vállvonás, majd a nagy vallomásfelvezetése után egy kis idétlenkedés. Jóleső érzés mindkettő. Hanyag. Nem törődöm. Életteli. És nem érzem tőle, hogy megdöglöm a fáradtságtól, ami előnyös, nem is kicsit. - Rendben van, ennyiben maradunk. Szavadon foglak ám, s halálosan meg fogok sértődni, ha nem így lesz. Akkor is kötelességed a hangpostámra mondani a nagy hírt, ha éppen nem tudom felvenni, világos? - összevont szemöldökkel, eljátszott szigorúsággal meredek rá. Legtöbbször egy mászakban vagyunk, hs szabadságra megy, akkor sem kapunk helyettest, mi helyettesítjük, mint ahogy ő is akármelyikünket, ha mi vetemedünk beteg- vagy egyéb szabira. Ettől függetlenül viszont tartom magam ahhoz, hogy megsértődöm, ha nem hív azonnal. Nem így lesz, de a játék így kellemetes.
Bólintással jelzem, hogy vettem az adást. Nem kell se kocsiba pattanjunk, se lesétáljuk a lábunkat, két utcányira lakom a tűzoltóállomástól. Praktikus közelség, pont nem véletlenül alakult így.
Kulcs fordul a zárban, ajtó nyit, nő előre enged. Belépek utána én is végtére. - A kanapémat sokan dicsérik. - ő és én, az összesen tizenkét ökör. Hat, meg hat. Az már sok én úgy gondolom. A kacsintásom persze nem marad el a mondat végéről, miközben becsukom az emeleti ajtót magunk mögött. - És mi legyen? Palacsinta vagy gofri? Rántottát és omlettet nem készítek neked, se tükörtojást. - nem mondom, hogy mivel én mindhármat utálom. Tudom, hogy tudja. A kis lakás konyhája felé veszem az irányt, zsákomat az emlegetett bútorra dobom utam közben. Az amerikai konyhás megoldások előnyössége az ilyen haladási irány és praktikum.
- Tudom is én. Egy nő vagy a leendő házasságának, vagy a terhességének kerít ekkora feneket. Javíts ki, ha tévednék. - beszélek hátra a vállam fölött. Eszembe nem jut, hogy gyermeket várna, fel sem merül bennem, hogy nem mondok baromságot, éppen ezért nagyon könnyen szöknek ki belőlem ezek a szavak. Ha eldöntötte mit is kér, annak fényében kezdek a pultra előkészülni beszéd közben hozzávaló-ügyileg.

- Nem tudom eldönteni, hogy ez most kedves volt-e vagy sem. – szemöldököt ráncolok és elmosolyodok, szélesen. Akár mindkét kategóriába is sorolhatnám a megjegyzését. A szívemre viszont nem veszem, az egyszer tuti, egyfelől a haverom, elnézem neki, másfelől lelkizni se szoktam. Jah, nekem is meglepetés, hogyan születtem csajnak, amikor gyakorlatilag nem sok „csajos” tulajdonság van bennem. Na mindegy.
- A mosdóba. Most már tudod. – vonok vállat. Huszonnégy órákat húzok le férfiak között, nem nagyon csinálok abból faksznit, hogy megmondjam hol is jártam. Ha nem tudják elviselni a gondolatot, hogy a nők is kijárnak oda, ahová még a király is gyalog közlekedik, azaz ő bajuk és nem az enyém.
- Jó-jó, a hangpostádra mondom. Kivéve, ha elfelejted törölni, megtelik és nem tudom megtenni ezt. De ez lesz az egyetlen, ami megakadályozhat benne. – adom elő mindezt a baromságot halál komolysággal. Ha már lúd, legyen kövér, nemde?!
Irány fel hozzá, ahogy belépek már az emlegetett kanapét célzom be és úgy rogyok le rá, mint akinél az is csoda, hogy eddig képes volt elvonszolni magát. Részben mondjuk ez igaz is.
- Miért? Kiadtad mostanában vagy mi? – erről nem mesélt, ahhoz meg túl fáradt vagyok, hogy másként értelmezzem a szavait, mint amilyeneknek hangzottak.
- Palacsinta. És sok. – adom le a rendelést, hogy aztán elkezdjem lehámozni magamról az oldaltáskámat. Már épp azon volnék, hogy beszállok a melóba és segítek, amikor megakasztanak a szavai, de annyira, hogy a mozdulatba is belefagyok.
- Baszki. – nyögöm első körben. Oké, gondolta a fene, hogy ilyen gyorsan ki fogja találni.
- Sikerült kitalálnod. – fejezem be végül a megkezdett mozdulatot, majd felállok a kanapéról, hogy segédkezzek a palacsintagyártásban, azonban nem kezdek bele további magyarázásba. Azt már mondtam, hogy férjhez nem megyek, szóval nem sok más lehetőség maradt, hogy mit is akartam elmondani.
- Van itthon vajad? – nyitom ki a hűtőajtót, mert azt nem látom sehol perpillanat.

- Nem volt kedves. - nem kell döntenie, döntök én helyette. Tudom, hogy tulok voltam, vagy tahó, nevezze, aminek akarja. De sosem voltam másmilyen, így tudok túlélni. Mint most is, amikor eleresztem a fülem mellett az apád mikorra ér be? kérdést. Egyrészt nem vagyok a titkárnője. Se a titkára. Másrészt pedig itt nekem is csak Mr. Niffenegger, még véletlenül sem az apám. Jól is nézne ki, ha a jelentésemben Apa szerepelne a neve helyett. Még csak egy kósza nyelvbotlást sem ér meg a dolog.
- Nem szokása megtelni, annyian nem keresnek. Maximum te szoktál hívni, szóval ha meg is telik, az is a te hibád lesz. Nincs mentséged semmi sem. - borítékolom neki, hogy akkor is ő lesz a hibás, ha van rajta sapka és akkor is, ha nincs. Egyébként nyilvánvalóan semmi ilyesmi nem fog történni, halálra égni sem tudok, nem hogy halálra sértdőni. Valami elfuserált szuperhős lehetek, a kéretlen és akaratlan fajtából.
- Elég kényelmetlen lenne aludni. - eresztek meg egy kacsintást. Értem én, hogy nem érti, mert nincs is mit értenie. De a vicc halála lenne a magyarázat, így inkább tovább is evezek. Mire fel káromkodni támad kedve. Még jó, hogy az isten lemarad az elejéről.
- Hogy mit találtam el? - szemöldököm a homlokom közepére szalad fel. Ebből is látszik, hogy előbb jár a szám és csak aztán gondolkodom, ugyanis momentán haévány lila segéd fingom sincs arról, hogy mire sikerült rákédezzem, így még csak nyomaiban sem tudom belőni azt, mi az, amit eltaláltam. Ez kínos. Úgy tűnik lassan piálnom se kell ahhoz, hogy amnéziát kapjak.
Megdörzsölöm arcomat, hátha ezzel segítek valamit az emlékezésen. Halottnak a beöntés, de azért próbálkozom.
- Aha, a hűtőben. És bocs, még magamra se figyeltem. Szóval mi van veled? - hajolok be a serpenyőkért a szekrénybe. így kevésbé kínos, s nem is láthatja zavart arcvonásaimat. A farmer alatti fokhagymgerezdjeim nem tudnak zavarodott roncba szaladni saját baromságom nyomán.

- Akkor ebben az esetben kabbe drága. – fel is mutatom csinos kis középső ujjamat neki, sértettségnek azonban nyoma sincs se a hangomban, se a mozdulatban, a vigyorszerű mosolyom azonban továbbra is az ajkaimon marad. Tudom milyen, ő is tudja én milyen vagyok, történet vége. Nem ez az első ilyen eset és tuti, hogy nem is az utolsó. Bár még esetnek se nagyon definiálnám, de ez most mindegy is.
- Szóval ne hívjalak többet, csak, ha megkérik a kezem. Vagy hívjalak, de ha nem ez az üzenet, akkor inkább ne is hagyjak semmilyent se, mi?! Értem én... – forgatom meg a szemeimet. És még mi nők vagyunk azok, akiknek semmi se jó. Hát az eszem megáll, de komolyan.
- Hogy alváson kívül mire használod még, nem kérdezem meg inkább. – nagyon jó kis fantáziám van, kitalálom magamtól is, és ha annak köze nincs a valósághoz, akkor is izgalmas és érdekes, és nem szükséges, hogy lecseréljem a valóságra vagy az igazságra. Szóval fedje csak jótékony homály. Kivéve, ha be akar róla számolni, mert abban az esetben csupa fül vagyok, de csak az ő kedvéért. Tisztára, mint valami jóságos szamaritánus vagy mi.
- Hát ez marha bájos volt. – nevetek fel. Azok után, hogy lesokkolt és valahol megnyugtatott, nem szükséges már bejelentsek semmit, hiszen kitalálta, kiderül, hogy gőze sincs arról mire is jött rá. Dinka.
Kotorászok a hűtőben, hogy ráleljek a vajra, ha már azért nyúltam közben.
- Áh, meg is van. Amúgy azt, hogy terhes vagyok. – mintha ez a téma a vaj mellé való lenne, akár a tojás és a liszt a palacsintához, legalábbis így sikerül beavatnom abba, amibe még a gyerek apját sem.
- Most még. – ingatom meg a fejem oldalirányban, ahogy a konyhapultnak támaszkodok a csípőmmel és ezzel nagyjából azt is elárultam, mennyire is „örülök” a dolognak.

Csuklója után nyúlok, nevetve próbálom elkapni. - Már kapom is. - kezdem meg a szájtátást, hogy mutatóujját ajkaim közé vonhassam. Persze eszemben sincs, meg amúgy sem gondolom, hogy nyugton kivárná. Ettől még vicces és ha mégis annyira sikerült meglepjem, hogy nem kapja el a kezét, hát istenem, bekapom én azt az ujjat, ne múljék azon semmi sem. - Tökéletesen sikerült dekódert játszanod, felesleges is minden további magyarázkodásom. - eresztek meg felé egy mosolyt. Nincs ezen mit túlragozni, tény, ami tény. Haladhatunk is tovább a lakásom és a reggeli felé.
- Például olvasásra, nagy ritkán filmnézésre, bár azt is inkább a földön tespedve művelem. A kétszemélyes, nem kihúzható kanapék átka, hogy nem túl kellemes rajtuk a több órát tartó helyezkedés. Akármilyen pózban. - ragozom a ragozni valót. Ugyan, egyikünk sem lájtos, szende szűz, már a szövegelés bizonyos módjain. Egyébként nem tudom, hogy mennyire nem az, vagy hogy én mennyire nem vagyok, neki sincs arról tudomása. A haverságunk más vizeken evez. Nem, mintha ne vallottam volna be neki, ugyanezen a szent helyen, hogy Sandra miért is adta ki az utamat. S ha már itt tartunk, lehet jobban tenném, ha nem kérdezősködnék, hanem én magam is előállnék a tegnapelőtt homályaival.
Nem teszem. Már csak azért sem, mert elmerülök a szekrényben és a masszív égésben. Fejemet tompán koccintom neki a szekrény belső oldalának, polcot csókolva homlokkal, mielőtt kiemelném a félhomályból a serpenyőt, aminek nyelére fontam ujjaim. - Mi van?! - ejtem vissza a fél centire elemelt sütőalkalmatosságot a polcra, a zörgésbe még azzal is belehangoskodom, hogy kiemelkednék, Jackiere kívánva nézni, de istenesen megfejelem a szekrényt belülről. Nem voltam elég gyors a magam kihúzásával. Vagy túl gyors voltam. Nézőpont kérdése az egész. - Ezt most kezdjük elölről. - jegyzem, mely kérés is lehetne, de inkább csak hitetlenség a fejbúbom dörgölése közben. Szabad kezemben, mellyel nem üstököm maszírozom már ott figyel a palacsintasütő, annak fenekét a tűzhelyre helyezem. - Kitől és mióta és mi az, hogy még?
Talán túl sok a kérdés, ám még így is azt érzem, hogy túl kevés. Egy pár pillanatra azt is elfelejtem, hogy mit álltunk neki sütögetni itt kedélyesen. Erőteljes az isten b- érzésem van. Már kezdem érteni - megint - hogy mitől akadt ilyenre ingerenciája körülbelül mindenkinek köröttem az életem során.

Hitetlenkedve, amolyan úgysem teszed meg fejjel és feljebb vont szemöldökkel nézem amikor beközli, hogy bekapja az ujjam. Én ugyan el nem húzom, lássuk melyikünk a tökösebb – átvitt értelemben persze, mert máshogyan mindenképpen vesztésre állok – és kiderül, hogy egyformán, mert megcsinálja. Hát az agyam eldobom.
- Legalább finom? – ha már ott van a szájában, gondoltam egy kérdést megér a dolog. Biz' isten, most már megvárom, amíg visszaadja az ujjamat. Úgy tűnik mindketten éppen eléggé pihentek vagyunk már mára. Mondjuk egy huszonnégy órás szolgálat után megnézném azt, aki nem.
- Én magam vagyok tökéletes, csak még nem jöttél rá. – nem, közel sem vagyok, de a poén kedvéért mást állítok. Úgyis tök mindegy, mert nyilvánvalóan nem vagyok komoly, akkor sem, ha megjátszom, mivel pontosan levágható, hogy csak viccelek. Kac-kac.
- Áh, most elrontottad. – hogy mit, azt persze elfelejtem közölni vele, de maradjunk annyiban, hogy az olvasás és filmnézés kombójánál valami érdekesebbet és izgalmasabbat vizualizáltam a kanapéjára. Hát noh, szörnyű, tudom.
- Azért a fejed ne törd be. Mutasd. – mikor előkerül végre, megnézem hol sikerült púposítania magát, már, ha hagyja. Mi több még a fagyasztójából is kiszedek valamit – ha épp nem üres az –, hogy a odatehesse, ahol fáj.
- Hat és fél hete, ha egészen pontosan tudni akarod. Az apja... – szusszanok egyet, mert arról elfelejtettem beszámolni Leenek, hogy egyáltalán van valaki, akivel… gőzöm sincs, hogy minek definiáljam, amit csinálunk. Szexelünk, leginkább. Erre pedig nem nagyon lehet milyen jelzőt ráaggatni.
- Ha rémlik még az a rendőr-tűzoltó közös hepaj és beugrik melyikük is Harper... – vonok vállat, de nem érdektelenségből, hanem, mert ez a válasz. Övé a gyerek.
- A még pedig annyit tesz, hogy eszemben sincs árvát csinálni belőle. Nem tartom meg. – ismer, tudja, hogy a szüleim meghaltak, az anyám a születésembe, az apám tűzoltó volt és az egyik oltáskor. Nem volt jó a „rendszer”ben felnőni és senki nem érdemli, hogy átmenjen azon, amin nekem kellett.
- Ő még nem tudja. - „Ő” alatt a gyerek apját definiálom és gőzöm nincs egyelőre, hogy egyáltalán elmondjam-e neki.

- Isteni! - közlöm vele vidoran és ha már így esett, akkor azért egy keveset csócsálok az ujján. Hiába, bírom a csajban, hogy vele lehet így hülyülni és az sem nagyon frusztrál a helyzetben, hogy lementünk az ovisok szintjére így ezzel a metódussal. - És persze szerény is. De, már rájöttem. Együtt trónolunk ezen a piedesztálon. - célzok rá ezen a módon arra, hogy én sem vagyok kevésbé tökéletes nála. Hiába, ez az egoista szöveg mindkettőnknél ugyanazt a célt szolgálja, legalábbis ha magamból indulok ki, akkor mindenképpen azt, hogy elkendőzzem a kisebbségi komplexusom. Nem a meredek mérvűt, de azért a létezőt. Mert nem egyszerű az apám árnyékában, akármennyire is nem mutatom, egyebekről ne is nyilatkozzunk sem itt, sem másutt.
- Mert? - Szalad föl szemöldömöm arra, hogy elrontottam volna bármit. Egyrészt nem érzem úgy, hogy igen, ezt tettem, másrészt frankón nem esik le, hogy mire mondja. aztán persze legurul, amiről vigyorom tanúskodik, de szavakba nem öntöm, maximum egy kósza jahogy szalad ki a számon, miközben palacsintasütő után kotrok. - Nem gáz, megmaradok! - hárítanám a jeget, de megkapom, hát azért hálásan elfogadom. Éljen a zöldborsó, amit ezer éve vettem. - Amúgy ez meg tud romlani? - teszem fel a kérdést, ami totálisan nem vág ide, de jellemző rám és a zöldségekre. Utálom őket egyébként, a borsót különösen, de egyszer vettem, mondván egészséges, jó lesz az. Azóta meg itt rohad a fagyasztómban. És most kattan le, hogy azt sem tudom van-e szavatossági ideje. Nem, mintha fontos lenne. - És mikor akarod közölni vele? - teszem félre a zacsit, hogy neki tudjak állni a palacsintatészta kikeverésének. Közben azon agyalok, ki is lehetett az a Harper, mert így nincs előttem a feje, de mindenképpen érdekel ki tudta elcsavarni annyira Jackie fejét, hogy felelőtlen legyen. - Merem remélni, hogy még azelőtt, hogy elvetetnéd. - én nem ítélkezem, de azért van, ami mégis csak sok lenne. Szerintem a pasinak is joga van tudni az ilyesmiről.

- Akkor, ha kiélvezkedted magad, kérem vissza, még kelleni fog nekem is. – minő meglepetés, az ujjaira mindenkinek nagy szüksége van, így nekem is a sajátomra, amit jelen pillanatban épp csócsál a legjobb a haverom. Jó, a legjobb barátom valójában, de ezt nem kell emlegetnem, érezni bőven elég. Nekem legalábbis.
- Apropó, ha már itt tartunk, arrébb vihetnéd a hátsód azon a piedesztálon, hogy kényelmesebben férjek. – hülyeségért sosem kellett a szomszédba mennem, főleg nem egy szolgálat után, amikor a fáradtságtól az ember agya egyébként is hamarabb rááll a pihent hülyeségekre. Azzal meg nem foglalkozok, hogy amit mondtam, annak kb semmi értelme sem volt.
- Idáig hallottam, hogy koppant. – vigyorgom telibe, amikor az a bizonyos jahogy elhangzik. Nem magyarázom a dolgot tovább, érti ő is – most már – értem én is, szóval kár lenne litániába fogni, főleg azért, mert a poén úgy már régen nem poén.
Megkapja a hirtelen kikapott fagyott borsót – nem is néztem, hogy mi az, csak, amikor a szavatosságát kezdi firtatni –, és a kezébe vagy a fejének nyomom, attól függően, hogy érte nyúlt-e vagy sem.
- Örökké kétlem, hogy elállna, szóval gondolom igen. Várj, ne mozogj és megmondom... – muszáj pipiskednem, mert egyébként vagy egy fejjel alacsonyabb vagyok drága barátomnál, és csakúgy nem látom a zacsira nyomott dátumbélyegzőt a fogyaszthatóság tekintetében.
- Hát ez már két hónapja alkalmatlan emberi fogyasztásra a számok szerint, de a fejedre még jó lesz. – pimaszkodok vele, csak azért, hogy érezze a törődést, de csak addig, míg színt nem vallok arról, amit már valójában az előbb magától is kitalált.
- A kérdés inkább az, hogy akarom-e egyáltalán közölni vele. – húzom el a számat, mert még ez sem teljesen eldöntött tény. Amúgy nem voltam óvatlan vagy felelőtlen, csak beleestem abba a kis százalékba, ami magába foglalja a 'nincs egyetlen 100%ig biztos módszer sem' tényt. Vagyis… szarul jártam, ez van.
- Attól tartok, ha elmondom neki a dolgot, Kínáig szalad és miattam ugyan senki ne rohanjon keresztül a fél világon. – újabb szájhúzás feszül ajkaimra, ahogy közben a palacsinta összetevőit elkezdem Lee kezébe adni, hogy egyneműsödjenek végre abban a bizonyos tálban.

- Az én formás fokhagymagerezdjeim nem foglalnak sok helyet, szóval ha nem férsz el, az csak a te bajod. - öltök rá nyelvet, mert ha már lúd, akkor szeretem, amikor kellemesen kövér. És nem kell ahhoz sem hosszú műszak, sem semmi más, hogy idétlenkedni tudjak. ÉS akkor mindez után jön a kanapé és mindaz, ami leesik csak kicsit lassan. Szemet forgatok, tettetett felháborodással horkanok egyet, mint valami orsövényferdült vaddisznó. - Nagyon nagy malac vagy, Jackie Collins, azt kell mondjam. Néha nagyobb, mint én. - dicsérgetem egy kis egoval spékelve a végén. Aztán jön a nagy vallomás, előkerül a borsó és én pedig lejjebb guggolok, hadd olvassa el a szavatossági időt. - Olyan rég vettem volna? Az igen! Egyébként ez is mekkora marhaság. Emberi fogyasztásra alkalmatlan, de a lejárt borsót egy állattal megetethetném? Nem, mintha tudnék olyan állatot, ami megeszi. Lényegtelen. - el tudok én beszélgetni bárkivel bármiről, a borsó is remek témaalapot biztosít, amíg emésztem a hallottakat és a Harper nevű feje után kutakodom emlékeimben. Közben előkerül a tej, az ásványvíz és egyebek is, már csak a nagy tálat kell előkotorjam - jóval óvatosabban, mint a serpenyőt - és kutyulhatunk.
- Miért szaladna? Nem értem. Nem azt akarod kérni tőle, hogy vegyen el, csak közölnéd vele, hogy terhes vagy. Ha ehhez hozzáteszed, hogy ne parázzon, nem akarod megtartani, szerintem az semmiképpen sem hangzik futócipőfelvevősen. Bár azért hozzáteszem, lehet, hogy megsérted vele. Ki tudja mit gondol az abortuszról. Tudod egyáltalán mit gondol róla? Távol álljon tőlem, hogy sértegesselek, vagy olyasmire célozzam, ami az erkölcseidet rossz színben állítja fel, de- - itt megállok egy kicsit, inkább bevégezem a palacsintatészta összekeverését, addig se mondok olyat, ami sértő lehet. - egyáltalán miképpen definiálnád azt, ami köztetek van? A fizikai távolság egyértelmű hiányán kívül.
Mert nem mindegy, nagyon nem. Főleg annak fényében, amiről beszélgetünk. És amíg ezt nem tudom, aligha szeretnék rátérni a további témázásra a kérdést illetőn.