Üzletek

Okés, szögezzük le újra, hogy miért is vagyok itt? Tulajdonképpen lehetnék éppen bárhol máshol is, de akkor nem itt lennék, és ha nem itt lennék, akkor valószínűleg nem találkoznék Jolie-val. És ahogy felelevenítem magamban a legkevésbé kedvenc unokatestvérem képét, úgy elindul bennem a gondolat, hogy akár máshol is lehetnék, sőt! Máshol akarok lenni! De megígértem anyámnak, hogy amíg itt van a nővérének legnagyobb lánya, addig kicsit pesztrálom, elviszem helyekre, bemutatom a barátaimnak (csuriban volt a kezem, amikor ezt megígértem, szóval nem ígértem meg és különben is, nem engedném Jolie-t Diana közelébe!). Tehát itt várok a bevásárlóközpontban rá, mert azt mondta, hogy még el kell intéznie valamit délelőtt, de a délután csak mi kettőnké.
Nem tudom, hogy az érzés kölcsönös vagy csak nekem áll fel a szőr a hátamon, ha meghallom a hangját, de ahogyan a telómra nézek, konstatálnom kell, hogy megint késik. És mégis, ki a franc szervez találkozót egy fehérnemű bolt elé? Kicsit sem tűnik perverznek, hogy a kirakaton keresztül bámulom a felhozatalt és közben még jól meg is nézek magamnak egy-két betévedő ügyfelet. Mondjuk ez az utolsó lány gyönyörű volt azzal a hosszú, vörös hajzuhataggal, s nyelnem is kellett egy hatalmasat, nehogy véletlenül elkezdjek nyáladzani. Gyönyörű, szépséges és olyan magabiztossággal lépett be az üzletbe, amit megirigyeltem. Sóhajtottam, majd újra a kirakat felé fordultam.
Idegesen pillantottan újra a telefonra, egyre többet késik, nekem meg lassan egy negyed dollárost kellene bedobnom a kukkoldába, mert annyit figyelem a benti történéseket. Újra a vörös lányt pillantom meg, szebbnél szebb holmik között válogat, majd elkapom a tekintetem, amikor az egyik eladó nézett rám. Ó, ne is tessék haragudni, épp csak várok valakit, aki volt olyan észlény, hogy ide beszélt meg találkozót, és nem, egyáltalán nem ciki, hogy úgy érzem magam, mint egy kilencven éves, vén kukkoló, akinek ez az egyetlen szórakozása az életben.
Elfordultam, majd nagyot sóhajtottam, de amikor tekintetem visszakúszott a kirakat felé, újra az eladóval léptem szempárbajra, s már annyira cikinek éreztem az egészet, hogy bementem az üzletbe. Én, Emilie Bonne egy fehérnemű üzletben! Ki látott még ilyet a világon?
- Segíthetek valamiben kisasszony? - pattant oda az eladó, akivel oly' kedvesen figyeltük egymást az imént, s egy határozott fejrázással hárítottam el. Aztán, amikor nem akart otthagyni, akkor azonnal bátrabb lettem, s meg mertem szólalni.
- Csak nézelődöm, köszönöm! - mosoly szerű izé volt az arcomon, majd ahogy azt illik, belevetettem magam a sorok közé.
Mindegyik polc roskadozott a gyönyörű csipkéktől, a habkönnyű selymektől, a merész kivágásoktól és a csalfa harisnyáktól. Hirtelen nem is tudtam választani egyik közül sem, de amikor megláttam az a vörös lányt, ahogyan újra csak válogat a felhozatalból, egy fűzőn akadt meg a kezem. Félreértés ne essék, életemben nem gondoltam volna, hogy valaha fűzőt akarnék felvenni, de ... ez ... most ... annyira ... gyönyörű! Igazából nem is találok rá szavakat, mert ilyen élményem még nem volt. Egyszerű, fekete és nem olyan összekötős, hanem kapcsos. Mellé volt csippentve az alsó része is, mely egy tanga volt, olyanom meg nekem még sosem volt, szóval amikor megláttam, majdnem felgyulladt a fejem. Amikor meg megláttam az árcédulát, akkor meg az állam esett le.
- Talán a segítségére lehetek a felpróbálásnál. - jelent meg újra az eladó, de én levakartam egy "Köszönöm, de nem lesz rá szükség" hazugsággal, majd a vörös lány után vetettem magam, közvetlenül az ő próbafülkéje mellé. Jézusom, mégis mit csinálok itt?

Mondtam már az előbb, hogy tökre máshol szeretnék lenni? Az érzés csak fokodózott! Nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogyan lett abból az aprócska vállalásból, ami ha engem nézünk, nem is olyan kicsi, hogy megmutatom Jolie-nak a várost ... szóval ebből hogyan lett az, hogy most egy fehérnemű üzletben állok egy próbafülkében és tanácstalanul nézek ki a fejemből.
A függönyt látom megmozdulni és hallom a gyönyörű vörös hangját, ahogyan az eladótól egy nagyobb számot kér és irigylem. Egy pillanatra meglibben a térelválasztó és látom rajta azt a zöld csodát, és csakis azt a zöld csodát! Hogy lehet benne ennyi magabiztosság, ennyi erő, ekkora szemérmetlenség, hogy csak úgy kiáll oda a fülkék elé ebben a csipkében? Nekem még arra sincs merszem, hogy ezt a fekete izét jobban megnézzem, nemhogy kiálljak benne ország és világ elé! Jézusom, nem őrültem meg!
Viszont valamit tennem kellett. Az első gondolatom az volt, hogy lecsüccsenek a padra, elnézegetem a plafonvilágítást négy kötőjel hét percig, majd mintha nem lenne jó a cucc, visszaakasztom a helyére és angolosan távozok. Azt mondjuk nem tudom, hogyan kell, hiszen még sosem találkoztam angollal, és soha sem láttam elmenni. Talán ők másként fogják meg a kilincset? Vagy mindig bal lábbal lépnek ki először, de ünnepnapokon jobbal? Nem értettem a kifejezést és ahogy egyre csak gondolkodtam rajta, úgy tudatosult bennem, hogy nem is akarom. Meg az is tudtatosult bennem, hogy tökre kíváncsi vagyok arra az izéra, nevezzük nevén a gyereket, fűzőre, amit behoztam.
Okés, eldöntöttem, hogy a plafonfigyelő üzemmódot hanyagolom, így felálltam és a tükörrel szembe álltam meg. Figyeltem magamat, azt az amorf formát, ami lett belőlem az évek alatt, majd megráztam a fejemet, hogy mégis, én, mit, hogyan, miért, és tulajdonképpen? De nem volt visszaút, tudni akartam, hogyan áll ez az izé ... fűző, így megszabadultam válltáskámtól, levettem flanelingem, mely a kedvenc narancssárga-zöld színben kockázott rajtam, és fehér pólóm elé tartottam a csodát.
Azért valljuk be, erre a látványra nem voltam felkészülve! Én nem akarom fényezni magam, de ha ezt tényleg fel tudnám venni, akkor csodásan állna. Vadító és szexi, ami egyáltalán nem vagyok, de ebben talán még Diana ... egy pillanatra azért elszontyolodtam. Elképzelem azt a szituációt, hogy meglát egy ilyen izében ... a franc essen belém, fűzőben és tökre nem érti a helyzetet. Hogy miért is kellett nekem egy ilyen? És kinek is akarok tetszeni benne? És minek ez a felfordulás egyáltalán?
A gondolatok azonban nem térítettek el, látni akartam magamon, méghozzá most. Jó tudom, hogy most ilyen kis akaratos picsának tűnök, de igenis tudni akartam, hogyan néz ki rajtam a fűző és ha tényleg annyira jól áll, akkor talán még meg is spendírozom magamnak. Bár az tuti, hogy anyám erről soha nem tudhat, mert ha megtudja, akkor kikel albatrosz mivoltából, észreveszi, hogy a lánya már felnőtt és vad pasivadászatra indul. Egyébként bárcsak úgy lenne... Mármint leszámítva a vad jelzőt és a pasikat. Ismerkedjen csak szelíden elvált és/vagy özvegy férfiakkal. Olyan apatípusokkal!
Na, de vissza a fűzőhöz, amihez már levettem a cipőt, zoknit, nadrágot, pólót és most, orrszipogás közepette megszabadulok a melltartómtól is! És ahogy belebújok a fűző pántjaiba, és hátul összefogom az egész szerkezetet, úgy tudatosul bennem, hogy ez valami fenomenális. Jó, nem vagyok egy szépség, abban már tizenhat éve megállapodtam magammal és a világgal, de most életemben először úgy érzem, hogy gyönyörű vagyok. Hogy akár vonzó lehetek valaki számára, hogy felkeltem valakinek az érdeklődését, hogy úgy néz rám, mint én arra a vörös hajú szépségre a szomszédos fülkében.
- Jézusom, ezt hogy kell összekapcsolni? - teszem fel félhangosan a kérdést, mert akárhogy is gépészkedem, nem jön össze a manőver! Azt hiszem, két kapcsot sikerült egybefűzni, de a többit valahogy nem érem el és így bármennyire is szexinek érzem magam, az összehatás nem megfelelő. - Jaj, ne csináld már!
Kitör belőlem, aminek ki kellett törnie, majd a fejemet fogom, hogy mégis most mit kellene csinálnom. Talán segítséget kellene kérnem az eladótól? Vagy a vörös hajú lánytól? De Úr ... Isten ... mégis hogyan?

Okés, most haltam meg egy pillanatra! Amikor nyílott a fülke függönye, lesifotósok hadára számítottam, bár nem tudom pontosan, hogy miért, de szerintem ez a korszakalkotó pillanat, hogy végre felfedezem nőiességem egy apró kis szeletét, megérne pár kattintást. Ráadásul egy ilyen ruciban, amit most hirtelenjében annyira megszerettem, hogy le sem akarom venni magamról. A paparazzók helyett azonban a vörös lány kukkantott be hozzám, s olyan izgalmasan nézett ki ebben a smaragdzöld szettben, hogy kellett nyelnem egy hatalmasat.
Értettem a kérdését, sőt agyam egy kicsiny szeglete annyira válaszolni akart neki, hogy majd összeestem a remegő gyomromtól, de egyelőre nem jött ki szó a számból, csak egy igenlő hümmögés. Meg egy bólogatás. Határozottan emlékszem, hogy bólogattam három másodperccel ezelőtt, aztán elkaptam a tekintetemet, de a tükörben is őt láttam, sőt olyan helyeken is hozzámért, ahol anyámon kívül eddig soha senki. Gyakorlott mozdulatokkal igazította meg a fűzőt, majd pirulva fogadtam a dícséretét. - Köszönöm...
Végre meg tudtam szólalni, de ennél a köszönömnél egyelőre nem tudtam többet kioperálni a hangszálaimból. Figyeltem őt, ahogyan ő is figyelt engem, s ahogyan méregetett, furcsa és megmagyarázhatatlan bizsergés lett urrá rajtam, olyan földöntúli borzongás, amit még soha senki nem váltott ki belőlem. Melegem lett hirtelen, s egy pillanatra el akartam ájulni, így kicsit el is vesztem az egyensúlyomat, úgyhogy remélem, elég erőben van, hogy elbírja azt a negyvenhét kilós, hájas testemet!
- Bocs... bocsánat! - hangom olyan szelíddé vált, mint amilyennek még sosem éreztem, de nemcsak azért, mert éppen fel akartam lökni, hanem egy pillanatra érintettem puha bőrét, ahogyan hátracsaptam a kezeimet, mivel ösztönösen tompítani akartam az esésemet. Ehelyett a combjai oldalát sikerült érinteni, majd amilyen gyorsan találkoztak ujjaim a selyemhez hasonlítható tapasztalattal, olyan hirtelenséggel rántottam el onnan. - Nem akartam, bocsánat!
Fordulok immáron szembe vele, hiszen mégiscsak úgy tisztességes, ha nem a tükrön keresztül kérem elnézését, de ami ott fogadott, arra nem voltam felkészülve. Mint egy istennő, úgy állt előttem, büszkén és kacáran húzva ki magát, nekem pedig kellett pár másodperc és egy hatalmas nyelés, hogy a szemeibe tudjak nézni. Zöld szemei, mint a fehérneműje, igéző volt, sóhajt fakasztott ajkaimról, majd elvarázsoltságomból kérdése rántott vissza a valóságba.
- Nem tudom, még nem jutottunk el idáig. - pirultam el ismét, és újra arra kellett gondolnom, hogy Diana vajon mit szólna, ha egyszer ebben a szerelésben várnám angollecke helyett. Lepillantok magamra, és újra gyönyörűnek érzem magam, ellenállhatatlannak és csábítónak. - Biztosan a te barátod is örülni fog. Szerencsés fickó lehet.
Mosolyogtam rá, majd újra felnéztem a szemeibe. - Szerinted felpróbálhatom a bugyikát is?

- Nem, köszönöm, csak egy pillanatra... - most valljam be neki, hogy akkora hatást tett rám a közelsége, mint amit még sosem éreztem? Hogy elképzeltem magunkat egy olyan testhelyzetben, amire ki kellene tenni a tizennyolcas karikát? Nem, ennyire azért nem vagyok bátor vagy felszabadult, és különben is, szerintem kinevetne, ha megtudná, hogy milyen gondolataim vannak. Jól van, már csak meg kell nyugodnom, haza kell mennem, vennem egy hideg zuhanyt és minden olyan lesz, mint régen. Bár ebben most, jelenleg, ebben a pillanatban, a tér-idő kontinuum ennek a kicsike kis szeletében, a próbafülke függönye mögött nem igazán hiszek. Megérinteném, újra szeretném érezni puha bőrének melegét, s csak ölelném magamhoz, amíg világ a világ és... jézusom, mennyire ki vagyok már éhezve!
- Biztosan jó lenne... - sütöm le a szemeimet, a köldökét vizslatom pár pillanatig, amint sebet ejt feszes hasfalán, majd újra a szemébe nézek és hallgatom javaslatát az alsó résszel kapcsolatban. Csak bólintok, mert valójában ezt én is tudom, hiszen vettem már életemben fürdőruhát, és anyum elmondta, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Most azonban nincs itt anyu, és ez valahol jó is, hiszen ha meglátna így kettőnket, akkor az kiverné nála a biztosítékot. Mit szexiskedik itt mellettem ez a csaj és nem látja, hogy az ő egyetlen kicsi lánya még nincs tizennyolc? Sóhajtottam, majd a bugyikára néztem és ekkor csörrent meg a telefon. Tudtam, hogy nem az enyém, s a lány is azonnal felismerte, hogy a sajátja, így elköszönt és kilépett a fülkéből.
- Köszönöm még egyszer és cs...szia! - újra egyedül maradtam, s ha már itt voltam, felpróbáltam a tangát is. Még sosem volt rajtam, és igazán felkavaró volt, hogy egy cérnaszál akár becsusszanhat a hátsóm két partja közé, de valahol ismét csak istennőnek éreztem magam. Nem tudtam megállni, hogy ne készítsek magamról egy képet, nem mintha bárkinek is mutogatni akarnám, de nekem legyen meg, hogy egykoron milyen jó nő is voltam. Vagy lehettem volna... Elnéztem még magam, ámultam a csoda felett, hogy így is ki tudok nézni, majd rapszódikusan szabadultam meg a fekete csipkétől. Valljuk be, lefelé könnyebben ment a dolog és ahhoz már nem kellett segítség, de azért elkacérkodtam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Diana szabadítana meg a fűzőtől.
Már régen felöltöztem és indulásra készen voltam, de valahogyan mégis a fülkében maradtam, s az árcédulát néztem. Nem tudtam és nem is akartam itthagyni, de azzal a pénzzel, amit anya adott, hogy Joliet szórakoztassam, nos azzal együtt sem tudtam volna kifizetni. Miért van az, hogy ilyen kevés anyag ennyi sok dollárba kerül? Olyan igazságtalan az élet!

Szia Jolie! Rosszul érzem magam, valami bújkál bennem. Otthon találkozunk

Fájó szívvel pakoltam vissza a ruhát a fogasra, majd már-már sírva hagytam el a fehérnemű boltot.

/// Pár órával később, immár otthon

- Jobban vagy kicsim? - anyám nézett be hozzám a résnyire nyitott ajtón, majd aggódó szemekkel mért végig. Igazából semmi bajom nem volt, de nem volt kedvem sem Jolie-hoz, sem hozzá. Még mindig az a fűző járt a fejemben és egész délután az Internetet bújtam, hogy hol lehetne olcsóbban venni. Vannak lehetőségek, de azok egyike sem az "én" fűzőm.
- Szerintem lefekszek és kialszom. - nyüsszögtem neki, mire ő csak bólintott és becsukta az ajtót. Cipőjének kopogása egyre csak távolodott, én pedig sóhajjal néztem szobát plafonjára és újra az a lány jutott az eszembe. - Mennyire gyönyörű vagy...
Suttogtam az ábrándnak, majd hatalmasat ásítottam és csak egy pillanatra lehunytam a szemem. Majd egy kicsit hosszabb időre, még hosszabban és pár perccel később azt vettem észre, hogy már nem veszek észre semmit, mert elaludtam.
Általában nehezen alszom el, de most elég könnyen ment, s pillanatokkal később már egy csónakon találtam magam, ami a negyvennégyes kikötő egyik mólóján pihent. Szeretem azt a helyet, mert olyan csendes és nyugodt, és az öregek is elkerülik, így albatroszok sem köröznek a partok felett. Lenézek magamra, és a fekete fűző volt rajtam, a tangával és olyan lehetetlenül magas sarkú cipőkkel, amit még életemben nem láttam. Orromat megtöltötte a szél a tenger sós levegőjével, s amikor kiügyeskedtem magam a csónakból, el is tűnt előlem annyira jellegzetes formája. A tenger felé indultam, modelleket megszégyenítő ügyességgel szedtem a lábaimat, s miközben métereket haladtam előre, a móló végén felszerelt korlát egyre csak távolodott.
- Szia Mimi! - megfordultam, mert a hangot mögöttem hallottam, s egy tükröt láttam, melynek foncsorozott üvegén tökéletesnek tűnő alakom jelent meg. - Szia Mimi!
Ugyanaz a női hang, de immáron mellőlem, közvetlenül a fülem mellett csendült az ismerős hang, s amikor újra a tükörbe néztem, a vörös hajú lány jelent meg mögöttem. Abban a zöld szettben volt, amit a boltban próbált fel, hátulról átölelt, s belecsókolt a nyakamba. Lesütöttem a szememet, élveztem ajkainak érintését, szívem ki akart robbanni a mellkasomból, majd amikor újra felpillantottam rá, már nem volt sehol. Egy bárban ébredtem, messziről kellemes dzsessz dallamok jutottak el a fülemig, kezemben cigaretta füstölt, amit mélyen szippantottam magamba.
- A hölgy küldi a pult végéről. - arctalan pincér áll meg mellettem, hogy egy kristálypohárban szolgálja fel nekem az italt, amit a vörös lány küldött nekem. Poharam felemelésével köszönöm meg a kedvességet, majd felállok a székemről és elindulok felé. Fekete, szatén koktélruhában vagyok, a pántok nélküli felszerelés szorosan tapad vékonyka testemre.
- Felkérhetlek egy táncra? - majd nyújtom kezem a lány felé...

//A játék itt folytatódik tovább!