A folyosókon sétál, közben köszön a mellette elhaladó diákoknak, valamelyik a hogylétéről is kíváncsiskodik, de őket is otthagyja pár mondat után és megy tovább. Valójában nem érdekli annyira, csak udvarias, meg, ha jóba van az illetővel, akkor érdeklődik is, hisz így természetes barátok között. ~Milyen kár, hogy nem vagyunk azok.~ Nevet magában, mert tényleg nem azok, csupán ők hiszik ezt, de neki kevés a barátja azok sem azok, akik a könnyen rászedhető típusok közé tartoznak. Egy ember csak legyen gyanakvó még a barátaival szemben is, mert mindenkinek lehetnek titkai. Főleg neki, de róla ezt senki sem tudja. A külvilág számára ő egy nyílt könyv. Közben persze fülig ér a szája, de ez pedig csak amolyan elterelés. Mindig ezt csinálja, még ha épp szörnyű is a napja, mert nem akarja, hogy tudják mikor sebezhető. Épp egy kevésbé forgalmas szakaszon halad át, mikor látja, hogy egy srác ügyetlenkedik a könyveivel és volt olyan ügyes és le is ejtette őket. Ő pedig ügyet se vetve rá, megy tovább. -Hé! Nem segítenél? – kérdezi a fiú ordibálva. Megáll, elgondolkodik egy pillanatra, majd visszafordul az illetőhöz. Kedvesen elmosolyodik, odamegy hozzá és leguggol. – Hát persze! Légy kevésbé béna. – veregeti meg a srác vállát és már távozik is. Közben halkan nevet, nehogy sértésnek vegye, hisz udvariatlanság csak úgy kigúnyolni másokat. Az már egy másik dolog, hogy vicces. Ő viszont tényleg segített, hiszen tanácsot adott neki, ami annak számít. Lehet, hogy ő másképp értelmezte a segítséget, de ha valamit akar, akkor fogalmazzon tisztán. De talán még ő is képes lett volna felszedni a könyveket, ha lett volna erre ideje és kedve. De nem volt, így ne is számítson rá. Szegény emberek, néha olyan naivak. Befordul az egyik sarok és megtorpan, ahogy észreveszi az előtte álló lányt, de gyorsan odasiet hozzá. – Szia. – köszön ezúttal őszinte mosollyal. Nehéz megállapítani, mikor vigyorog igazából és mikor csak azért, hogy ne legyen feltűnő, de aki egy kicsit is jobban ismeri, az tudja. És itt nem holmi „álbarátokra” hanem valódiakra kell gondolni. – Hogy vagy? – kérdezi érdeklődve és közben a nyakláncát kezdi birizgálni. Ezüst láncón egy apró zafír medál. Ez a csillagjegyének a szerencsehozó köve, mivel március tizenharmadikán született és halak. Még szerencse, hisz a kedvenc színe a kék és ez illik is hozzá, meg szeme színéhez. – Mesélj, van valami izgalmas sztorid? – kérdezősködik tovább. Kíváncsi természet, bár nem olyan pletykáló típus, szereti hallani a legfrissebb sztorikat, már csak azért is, hogy ellenségei ellen könnyedén fel tudja őket használni.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: West Seattle Gimnázium Hétf. Május 09, 2016 8:24 pm
Mozdulj ki! Hah. Hányszor hallottam vajon ezt az utóbbi időben? A világon semmi kedvem nincsen hozzá, de a múltkor ha már Drina volt szíves meglátogatni, elhatároztam, hogy nyakamba veszem a várost és elruccanok Novához a könyvtárba. Épp csak halálosan elfelejtettem, hogy melyikben is dolgozik. Valami iskola rémlett, hát a Gimnáziumban kötöttem ki, ahol is nagy lendülettel libbentem be a könyvtárba - miután egy órát keresve (mert kérdezni luxus) megtaláltam azt - hogy ott elkerekedett szemekkel bámuljak az avitt ruházatba bújt, eléggé élemedett korú asszonyra a pult mögött. - Jó napot, asszonyom! - köszöntem rá, mert hát mégis úgy illik, hogy megtegyem. Közben a tegnapi alkoholmámorból visszamaradó fejfájás csírái között az odaillő mondatokat kerestem. - Feltételezem, hogy többen látnak el itt könyvtárszolgálatot. - Miből gondolja, fiatalember? - kérdezett vissza, s ha eddig nem tudtam volna, hogy öreg, mint az országút, akkor ebből jöttem volna rá. Fiatal? Nem érzem annak magam, s nem is látszom annak. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy a húszas éveikben járók is képesek magázni, jó, hogy le nem bácsiznak. Neela jól szórakozott ezen mindig. Szerinte a kisugárzásom teszi, szerintem meg bassza meg az ég, amiért megint őrá gondolok. - Mert ön határozottan nem az, akit én keresek. - közöltem vele végül, s a kínos beszélgetés további részleteitől zsongó fejjel úgy tizenöt perc múlva már a gimnázium kapuján kívül termettem.
A telefonom után kotrok zsebemben. Drinát hívnám, mert mégis kínos bevallani, hogy nem leltem meg Nova munkahelyét, de persze a kép alapján keresve a telefonkönyvben - miért is nem foglalkozom az ábécével! - túlpörgetek fiatalabbik húgomon, s AHA-élményemtől elvigyorodottan tárcsázom az idősebbiket. - Szia! A nővéred hol dolgozik pontosan? Bedöglött a belső GPS-em. - nyitok ezzel, mert fel sem merül, hogy nem Alexandrinát zaklatom épp. Ha tudnám.. nos esélyesen akkor sem zavartatnám magam. Hónapokkal túl vagyok azon, hogy bármi is zavarni tudjon azon kívül, hogy akármennyire is rúgjak be, nem hiányzik a feleségem kevésbé. Az élet szar. Nem egy lapátnyi, hanem egész óceánnyi, azt hiszem.
Határozott elképzeléssel indultam el reggel dolgozni, de eddig a napom nem úgy alakul, ahogy azt elterveztem. Unottan lapozgatok egy útikönyvet a polcok rengetegében, miközben figyelek egy párocskát, akik talán itt teszik meg kapcsolatuk első lépését. Szorosan összesimulva állnak a könyvek sűrűjében, egy regényt forgatva. A srác türelmetlen, lágy csókot lehel a lány hajától szabad nyakára, majd belemarkol a fenekébe. Ez annyira meglepi történetünk hősnőjét, hogy leejti a könyvet és eltolja magától a kanos fiút. -Az istenért… – Csapom össze az útikönyvet, mely egyébként Kambodzsa varázslatos tájairól szól. Nem mintha valamikor is repülőre ülök. A párocska természetesen meghallja piszmogásom és kijön a fényre, hogy jobban szemügyre vehesse kukkolójukat. Az utóbbi időben ez lett a nagy hobbi. Amikor épp nincs mit tenni a könyvtárban. Amikor épp azon kapom magam, hogy mennyire hiányzik az alkohol. Amikor arra eszmélek, hogy üveges tekintettel bámulok egy három esztendős apróságot, ahogy kacagva kérleli apját, vegye fel karjaiba. Nem tudom elengedni őket… bárhová nézek, őket látom. Ha iszom, legalább nem gondolok rájuk. Ismerős dallamra kapom fel a fejem. Egyre hangosabban követel magának figyelmet, amiért rosszalló pillantásokat lövell felém Mrs Groose. Hogy utálom én ezt a némbert… ha nem ő lenne a kisfőnök, már rég a seggen billentettem volna. De egyelőre csak itt tudok dolgozni úgy, hogy normális időben kezdek és érek haza. A kijelzőn a bátyám vigyorog. Nagyon régi kép, még a boldogabb időkből. Hallgatom a hangját és elmosolyodom. -Sziaa! – Üdvözlöm lelkesen, ahogy a húgom tenné. Istenem, hogy lehetünk ikrek ellenére ennyire különbözőek. - Ne mond, hogy fogalmad sincs… – Utánzom továbbra is Drinát. Lesújtó pillantással, szem forgatva lépek távolabb a némbertől és a bejárat felé indulok. Van valami megmagyarázhatatlan kapocs a testvéreim és köztem. Egyszerűen érzem, hogy valahol itt bóklászik az épületben. Egyszerre vagyok izgatott attól, hogy itt van és dühös, hogy nem tudja, hol dolgozom. Az előcsarnokban átvágva aztán megpillantom. Szent szar, azt sem tudom, mikor láttam utoljára. Vagy csak nem emlékszem rá. Talán az utóbbi az oka. Hallótávolságba kerülök, tényleg már csak néhány lépés választ el attól, hogy ujjammal megkocogtassam a vállát. -Mellesleg, Nova vagyok, nem Drina. – Kinyomom a készüléket, azt sem tudom, megöleljem e. Csak állok ott, mint valami hülye, a hideg szél belekap vékony blúzomba, libabőrt hagyva felhevült bőrömön. - A földszinten vagyok te kuka. Emlékszem, mikor Drina elmondta. – Elmosolyodom, karjaimat mellkasom előtt összefonva. it meg nem adnék egy jó meleg, gőzölgő rumos teáért. Vagy csak a rumért…
Ismerem azt a képet. Emlékszem arra is, amikor csinálta rólam. Kirándulni voltunk, csak mi hárman, csak a tesók. Addig rágták a fülemet, amíg hajlandó voltam megengedni, hogy engem is lefotózzanak, pedig általában én voltam – és vagyok a mai napig – az, aki másokról készít képeket. A végeredmény? Hát, nem voltam vele megengedve, de megeskettem Novát, hogy csak saját felhasználásra marad telefonján. Így esett, hogy azóta is mindig mosolygok rá, amikor hívom, pedig egy ideje már nem nagyon szoktam ilyen felhőtlennek mutatni magam. A húgaim teljesen egyformák és mégis totálisan különbözők. Ezért keveredek bele annyiszor a velük való találkozásba még úgy is, hogy tudom, melyiküket keresem. Épp csak a hangjuk.. Fordulok, amikor érintést érzek vállamon. Ajkaim mosolyba húzódnak, de ennek a mosolynak nincs már meg az a csibészes, valaha volt sármos karcossága, mint amilyet tőlem megszokhattak a rokonaim. Azt elvitte Neela, s vissza nem tér soha már. - Mellesleg hadd ne gondolkozzam a húgaimról. Engedek meg magamnak egy meglehetősen szexista, de azért éppen ideillő, s a poén kedvéért – szerintem – egészen jól hangzó viccet. Közelebb hajolok, hogy két puszit adjak Novának. - Az jó, ha legalább kettőnk közül valaki emlékszik. Jegyzem meg kissé meggondolatlanul, majd egy vállvonást követően folytatom, hogy jobb színben tűntessem fel a megjegyzésemet. - Biztos tele volt az agyam az ügyeimmel. Nos, és merre van az a vackod a földszinten? Ezzel nyitok, mert a hogy vagy? olyan kérdés, amit én is rettenetesen utálok. Ha akarja majd úgyis megosztja velem. Egyelőre csak jó, hogy látom őt.
-Az istenért Desmond… – Emelem égnek tekintetem, de szám sarkában ott bujkál egy kósza mosoly. Mindig is értett ahhoz, hogy a butácska, idegesítő vicceivel feldobja a kedvem. De azt sosem bocsájtom meg neki, hogy összekevert a húgommal. Karjaim még mindig mellkasom előtt fekszenek összefonva, mikor arcomat odafordítva, elégedetten várom az üdvözlést. Attól függetlenül, hogy a kapcsolatunk az elmúlt időszakban nem épp testvéri, sosem tudnék haragudni a bátyámra. Pláne most, hogy mindketten dagonyázunk a fájdalom mocsarában. -El kéne utaznod valahova. – Rengeteg katalógust lapozgatok unalmas óráimban, fejből tudom a legmenőbb helyeket és utazási irodákat, tudnék adni neki pár kupac újságot, amiből mazsolázgathat. - És persze vihetnél engem is. – Ejtek meg felé és hatalmas mosolyt. El tudom képzelni, micsoda mekkora kedve lenne ahhoz, hogy velem töltsön néhány napot valamelyik ország tengerpartján. - Drina nem bírná a tempót. – A húgom szöges ellentétem, bár kislánykorunkban ő volt az egyetlen, aki le tudott fékezni, aki még akkor is elém állt, mikor tajtékozva tomboltam. Azt hiszem, ez most is így van. -Gyere, legalább életedben először beléphetsz a könyvek szentélyébe. – Ugratom és lassú léptekkel indulok a patinás épület felé. Átfagytam és szinte biztos, hogy a főnököm árgus szemekkel lesi minden léptem. Különben pedig, szünetem van. -És köszönöm kérdésed, jól vagyok. – Bár arról nem szívesen beszélek, hogy éjszaka rémálmaim vannak és jobbára akkor alszom jól, ha kiütöm magam egy üveg vodkával. Máskülönben kattog az agyam és fáj a létez is. - Ellenben rólad ez nem mondható el. Eszel te rendesen? Drina nem visz neked pitét? Te is tudod, hogy szeretem a húgunkat, de a pitéje… – Kedves tőle, hogy gondol mindkettőnkre, de jobbára a kukában végzi a sütemény, vagy a szomszéd kutyáját tömöm meg vele, mert valami csoda folytán, imádja. Az épület üvegajtajához érve van időm végigmérni a bátyámat. Aki nem ismer minket, nem tudja, hogy testvérek vagyunk, mert nem hasonlítunk annyira, mégis a gesztusaink, a hanglejtéseink azok, melyek elárulják, összeköt bennünket a vér. Desmond már cseppet sem hasonlít régi önmagára, ahogy én sem. Szeme sarkában még mindig ott bujkál a fájdalom, arcán ritkán látni mosolyt és már nem keresi olyan sokszor az emberek társaságát, mint tette azt Neela halála előtt. Nekem is hiányzik… de nekem is meg van a magam keresztje és nem tudok egyszerre ennyi mindennel megbirkózni. Ezért van az alkohol, ami hacsak egy kis időre is, de békét ad háborgó lelkemnek. A kilincset markolva rántom ki az ajtót. - Ne törődj a pápaszemes dementorral. Nem látott még férfit. – Utalok kedves főnökömre és egy szünetem van, majd jövök – motyorgással elintézem a minket bámuló vén szipirtyót. -Gyere, megmutatom neked a munkahelyem. – Mosolyok rá és hirtelen azt sem tudjam, merre induljak.
Szeretem, hogy nem szeretik a vicceimet, már legalábbis azt, hogy szerintem nem szeretik. A húgaimon kívül csak Raoullal szemben engedek meg magamnak ilyesmit, más nem érdemli meg. Neela kategorikusan megkért, hogy az ő családja előtt fékezzem magam, így ha náluk voltunk, akkor nagyon ügyeltem a nyelvemre, s ez odáig fajult, hogy a saját feleségem előtt sem engedtem el magam ekképp. És utólag ezt is sajnálom, mert így ő sem ismert igazán. Nem tudom, hogy van-e élő - vagy holt - személy a földön, aki tudja, hogy ki vagyok. Ebben a posványban, amiben dagonyázok az utóbbi időben csak egy a biztos: mégpedig az, hogy bár nem tudom ki vagyok és mit teszek, de felment alóla az alkohol. Egyébként semmim nem lenne, amivel takarózhatnék. És ennyi év után eljutottam arra a pontra, hogy ott tartok: nem megy így tovább. Nem csak Neela halála és a gyász miatt iszom. Az a szomorú, hogy magam miatt is teszem. Sőt, talán elsősorban magam miatt művelem. - Azt is mondhattad volna, hogy nem akarsz ma találkozni, nem kell rögvest elküldeni melegebb éghajlatra. Ezúttal szó szerint értem a melegebb éghajlatot és nem a picsába szinonimájaként. Elutazni. De jó vicc, komolyan! Fogalmam sincs hogy jutott erre a nyitányra, de ezt a vicc mellett ráncba szaladó homlokom jelzi csak számára, semmi más. - Nem mehetek, van egy csomó ügyem, de.. komolyan el akarsz utazni valahová velem? Ha szükségük volt rám, akkor minden körülmények között igyekeztem itt lenni nekik, mindent feláldoztam azokért, akiket szeretek még akkor is, ha ezt nem szokásuk észrevenni, mert rossz módszerrel művelem. Ha el akar menekülni és ehhez én lehetek a gyógyírként szolgáló kísérője, akkor azt hiszem leszarnám érte az összes folyóban levő ügyemet és elvinném a világ végére is. - Milyen tréfás itt valaki. Forgatok szemet rá. Életem legnagyobb részét könyvtárban töltöm, bár az is igaz, hogy inkább a jogi iratok környékén, nem annyira a regények között. Mindenesetre a hangomban nincs őszinte sértettség, sokkal inkább csak valami kedélyes, de tompa komfortosság. Önfeledtnek lenni április óta nem megy már. - Mi vagy te, az anyánk? Na itt már elszakad a cérnám, legjobb védekezés a támadás alapon azonnal csattanok, amikor rácéloz arra, hogy tulajdonképpen szarul nézek ki. Csak azért nem közlöm vele, hogy nem mellesleg ő is, mert még nem ittam úriemberség-mentesre magam. Bár van az a pont, csak arra általában egyáltalán nem emlékszem. - A tökössel ki tud űzni a világból, de a többi általában egész ehető. Bár én kérem gyomromra igénytelen férfi vagyok. A véleményem piteügyben nem - sem - mérvadó. Odapillantok az igen bájosan emlegetett dementorra, biccentek felé, de több figyelemre nem méltatom. Régen teli szájjal nevettem volna Nova megjegyzésén, de most.. már nem menne. Nem megy. - És ha nem itt vagy mivel töltöd mostanság a szabadidőd? Indulok meg húgom mellett a könyvrengetegben, felzárkózva mellé. Nem tudom.. valahogy kérdezni könnyebb, mint esélyt adni arra, hogy válaszolnom kellene bármire neki.
//Remélem nem baj, ha használtam a kódodat/gifedet //
A hosszú folyosó, mely a aprócska irodámhoz vezet megtelik élettel, ahogy végigsétálunk rajta. Egyfajta mélabú telepszik a falakra, valami olyasmi érzés, amit ritkán élnek meg ennek a patinás épületnek falai. Desmond amúgy sem hasonlít régi önmagára, rólam pedig említést sem kell ejteni. Aki ismer, a tudja, hogy a belsőmmel együtt a külsőm is bomlásnak indult. Oda a régi hamvasság, a fényem megkopott, épp csak pislákol lelkem háborgó szelében. -Eszem ágában sem volt lemondani a mai találkát. – Rosszalló pillantással fordulok felé, amiért ilyet mer feltételezni. - Örültem, hogy végre vetted a fáradtságot és jelentkeztél. – Megállok egy ajtó előtt, melyen nem az én nevem díszeleg. Még csak másfél hónapja dolgozom itt, a feljebbvaló úgy határozott, egyelőre osztozzak ezen az amúgy is szűkös helyen egy számomra roppant idegesítő nőszeméllyel. De a héten szabadságon van, így magaménak tudhatom az irodáját. -Ha körbevezettelek, itt majd megebédelhetünk. Senki nem fog zavarni minket. – Sokkal inkább a kíváncsi tekintetek zavarnak, mint sem az, hogy miket csacsognak a hátam mögött. Már kinőttem abból a korból, hogy érdekeljen. Néhány percnyi séta után aztán megérkezünk oda, ahol most igazán otthon érzem magam. Mindi is szerettem olvasni, az valahogy megnyugtatott, kirángatott a szürke hétköznapokból. Imádtam mesélni a lányomnak, szerettem nézni, ahogy arca egyik pillanatról a másikra felderül. Most jobbára melankolikus drámák akadnak a kezembe. -Néha az az érzésem, hogy mindent tudnak rólam. Úgy értem, a könyvek. – Különös ezt így kimondani, de roppant érdekes, hogy mennyiféle témájú könyv akad a kezembe ügyébe olyankor, mikor frusztrált vagyok, amikor épp dühös vagy amikor esetleg valami oknál fogva boldog. -Te is tudod, hogy Drina a pitéjével akar kikergetni ebből a világból. Vagy legalábbis azt akarja elérni, hogy a sütijére ácsingózzak, ne egy üveg vodkára. – Ritkán beszélek arról, miféle furcsa kapcsolat fűz engem az alkoholhoz, de kinek ecseteljem, ha nem a saját bátyámnak. Mellesleg pedig, egy csónakban evezünk. - De mindenki tudja, hogy sajnos ehhez kevés, amit művel. De be kell valljam, az almás-fahéjas a kedvencem. Már amikor nem borul meg a fahéj a kezében. – Mosolygok a könyvespolcok rengetegében és leteszem a fenekem egy üresen álló kanapéra. -Visszatérve a kérdésedre. Nagyon szívesen elmennék veled valahová. Tök mindegy hova, csak ne itt legyek. – Sóhajtok fel, beletúrok szőke üstökömbe. - Minden áldott nap eszembe jutnak Des és belepusztulok a tudatba, hogy nincsenek velem. Bárcsak velük mentem volna aznap… – Remegő kezeimet ölembe ejtem. Lassan öt órája nem ittam alkoholt, a testem jelez, ha igényt tart egy pohárkára. -Szóval, Dominikai köztársaság. Meleg is van, tenger is van, kókuszdióból innám a koktélt és engedném, hogy olajos testű pincérfiúk kényeztessenek. – Lehunyom szemem, elképzelem a jelenetet. Széles mosolyra fut ajkam, hozzászoktam már ábrándjaimhoz. -És hogy van kedves barátod Raoul? Egyedül van még? – Érdeklődöm, miközben egyik lábamat átvetem a másikon. - Tudod, hogy a gyengém… – Elmosolyodom, hosszú idő óta először érzem magam jól valakinek a társaságában. Korábban is jöhetett volna…
- Bagoly mondja verébnek.. - hagyom függőben azt, amilyen célzást az én eltűntségemre tesz. Ő sem panaszkodhat, ha nem lenne Drina, lehet hogy már mindketten a süllyesztőben lennénk. Rendben, nekem Raoul a fő jótét démonom, Novának meg anyáék.. de az mindegy. Drina a normálisabb felünk, mindkettőnknek. S bár imádom a húgaimat, Novát is, mégsem elég ez a szeretet ahhoz, hogy ne vágyjam a pokolba. Mert Neela nincs. - Milyen ez a Miss Hogyishívják? - lusta vagyok elolvasni a kiírt nevet, épp csak annyi figyelmet szentelek neki, hogy megnézzem, nem a húgomé a név. - Rendben van, bár nem hoztam magammal uzsidobozt. Esetleg büfétek akad? Vagy nem tilos a könyvek közé ételt rendelni? - tudom is én, hogy mi a könyvtáros szabályzat. Én csak arra emlékszem, hogy egy undok banya volt a suli könyvtárosa és kidobott a szendvicsemmel együtt a könyvek közül. Már akkor sem értettem, hogy miért, hiszen nem éreztem ügyetlen balféknek magamat. Azóta pedig? Nem gondolkodtam el a szabályzat létjogosultságán. - Valóban így volna? - mélázok el egy kicsit azon, amit Nova mond. - És melyik könyv az, ami a legtöbbet tudja? Lehet, hogy el kellene olvasnom. Talán akkor beavatódnék a testvérem életébe. Hangomból nem száműzöm a sértett élt. Oké, én sem vagyok a kitárulkozás mintapéldánya, de az más. Más szemében a szálkát.. szokták volt mondani. - És valami más el tudná érni nálad a kívánt hatást? - nálam igen. Ha Neela még élne.. - fűzöm hozzá gondolatban, de inkább nem merülök túl mélyre ebben. Van, aki ki akar gyógyulni. Én csak meg akarok halni felejtenék.. Elfintorodom a leírás hallatán. - Meg ne haragudj, de nem szívesen nézném, ahogy mindenféle olajos testű vadbarmok taperolnák a testedet. Olyan helyre nem mehetünk, ahol nem csuknák le a bátyádat gyilkosságért? Moszkvába, mondjuk. Ott jó hideg van és sok réteg ruhába kell bújtasd magad. Mondhatnék mást is, a csador se lenne olyan ördögtől való viselet. A hiányra, a gyászra hirtelen nem tudok mondani semmi értelmeset, csak leroskadok mellé és megfogom remegő kezét. - Ki van idegileg, leginkább tőlem. Neked adom szívesen, legalább nem engem pátyolgatna állandóan. Nem, mintha ne volnék hálás neki.. de persze ezt be nem vallanám. - Hiszel abban, hogy jobb helyen vannak? - nem csak rájuk értem, hanem Neelára is. A gyászt egy másik gyászolóval feldolgozni.. nem erre vannak az önsegítő csoportok is? Szentségtelen testvériség vagyunk. Szegény Drina.. szegény szüleink.
A kanapén ücsörögve, ábrándjaimba merülve feldereng előttem a régi életem néhány boldog emlékképe. Amikor még minden perc a lányomról és a férjemről szólt. Amikor az egész család összegyűlt anyáméknál a hálaadási vacsorára. Gyerekek rohangáltak a nappaliban, miközben mi a fejük fölött egyensúlyozva igyekeztünk nem a nyakukba borítani a krémlevest. Borzasztóan hiányzik és az évek elmúlásával és az alkohol pusztító hatásával ezek az emlékképek lassan halványodni kezdenek… akarom én ezt egyáltalán?! -Lindsay… a neve Lindsay, de unalmas és arrogáns nőszemély. Fiatalabb nálam, de azt képzeli, az övé az egész világ. Téved… mert az enyém. – Mosolyodom el, igyekszem valami emberi érzést varázsolni vonásaimra. -Jelen pillanatban A lány a vonaton című könyv az. Olyan az életem, mint egy gyorsvonat. Minden nap ugyan azt csinálom. Nézem az embereket, miközben azon gondolkodom, mi az istent basztam el, hogy így büntet az élet. – Harapok alsó ajkamba. - Aztán rájövök, hogy vannak nálam sanyarúbb sorsú emberek. Így egy kicsit megkönnyítik a dolgomat. – Elhúzom számat, jobbára ezek a gondolatok csak néhány óráig képesek elterelni a figyelmemet az elcseszett életemről. Az ölemben rejtegetett ujjaimmal játszom. Körmömmel a bőrt kaparászva igyekszem legyőzni az alkohol okozta hiányt. Mégsem ihatok a munkahelyemen, ez az egyetlen hely, ahová felvettek és habár a légköre kicsit feszült, mégis valami oknál fogva megnyugtató számomra. Desmond arcára sandítva és elképzelve magamat bikiniben, ahogy olajos testű férfiak masszíroznak és a kegyeimet lesik… roppant mulatságos. Ennek hangot adva felkacagok és méh néhány lélegzetvételig abba se tudom hagyni. -Ne légy ünneprontó. – Sírásra biggyesztett ajkakkal pillantok rá. - Ígérem, jól fogok viselkedni. – Nem garantálom, hogy ez így is lesz majd, de minden erőmmel azon leszek, hogy ne mindjárt az első napon kelljen kórházba vinni gyomormosásra. - Gondolj csak bele… elrepülünk ebből a koszfészekből, egész nap a lábunkat lógatnánk és mindenkinek elmondanánk, hogy bár szépek és fiatalok vagyunk, mégsem vagyunk házasok. – Mosolyodom el, de Roul említése kapcsán a lelkesedésem hamar alább is hagy. -Kedves tőled, hogy próbálod rám aggatni, nehogy téged piszkáljon, de nyilván nem egy ilyen nőre vágyik. – Pontosan tudja, mire gondolok. Egy alkoholista, pszichológia segítségre szoruló nő nem épp minden anyós álma. Felsóhajtok… hányszor hallottam már ezt a kérdést és sosem tudtam igazán mit válaszolni rá. Mégis össze kell szednem magam, hogy valami épkézláb gondolatot oszthassak meg a bátyámmal. -A mai napig magamat hibáztatom az elvesztésük miatt. – Kezdek bele. - De idővel abbahagytam az önsanyargatást. Most már tudom, hogy együtt vannak, vigyáznak egymásra és egyszer újra találkozunk. De piszkosul hiányoznak és ez sosem fog megváltozni… – Nem nézek Des-re, nem kell látnia, hogy mekkora erő kell ahhoz, hogy ne bőgjek ordítva a könyvespolcok között. -Szóval, mi a helyzet a munkahelyeden? Drina a múltkor mesélte, hogy bent volt nálad. Bemennék én is. Kaphatok fegyvert a kezembe? Lelőhetek néhány próbababát? – Dőlnek belőlem a kérdések, hogy újra magamra találjak ebben a keserédes pillanatban.
- Mindig is a szerénységedért szerettek, igaz? - kacsintok a húgomra. Nehéz kedélyesnek és jókedvűnek lenni, de azért nem kivitelezhetetlen. Főleg akkor nem, ha tudom, hogy nagyjából ugyanaz a rákfenéje valakinek, mint nekem. Bár, ha innen nézzük tényleg elmehetnék egy önsegítő csoportba. Az kéne még! - És ez milyen gyakran változik? - kérdezem először a könyvválasztás vagy épp kitartóság margóján maradva, majd rátérek valami másra is. Hiába, ha nem jogi szakkönyvről van szó, vagy esetleírásról, elég műveletlen vagyok. - Amúgy milyen könyv ez? Mert ennyi kis infoból se sokat mond nekem. Max annyit, hogy volt ilyesmi című film is. Vagy tévedek? Nem járok moziba, régen se jártam. Még Neela sem tudott elrángatni. A filmekért mindig sajnáltam kiadni pénzt úgy, hogy utána nem vehettem elő bármikor, hogy újranézzem. Így nekünk amíg valami nem jött ki DVD-n, addig nem is létezett. Letölteni szintúgy nem voltam rávehető, a jogi háttere miatt. - Persze! Az egyik húgom a nagyibugyis randijairól beszél, a másik meg Olajfalvára menne masszíroztatni. Meg vagyok én áldva veletek! - öltök rá nyelvet. Kézmozdulatait árgus szemekkel lesem. Inkább ez, mint annál akadjak le, hogy nem vagyunk házasok. Ez azért nagyot ütött, még tőle is. - Nem egy milyen, Nova? - kérdezek vissza. Talán tudom - nem csak talán - de tőle akarom hallani. Ha már a magam portáján nem tudok sepregetni, tegyem inkább az övén. Abban talán sikert aratok. - Mind magunkat hibáztatjuk, de attól sem jönnek vissza. - húzom el a szám. Nyilván a piától sem, de ezt aztán pláne nem teszem hozzá. Álszentség lenne tőlem ilyet mondani és egyébként sem szeretem emlegetni a történtek ilyen következményeit. - Neela terhes volt. - szakad fel belőlem. Nincs itt a helye és nem is volna szabad, mégis.. nem tudom tovább magamban tartani. Örülök, hogy eltereli a témát, kapva kapok a folytatás alkalmán. - A lőtér hazsnálatának nagyon szigorú kritériumai vannak. Bejöhetsz, de a lövést nem ígérhetem. Vagy.. úgy érzed megfelelnél azoknak a szabályoknak? - mint józanság. Aminek általában én sem felelek meg, de az is tény, hogy olyankor nem merészkedem a lőtér közelébe magam sem.
//Bocsánat a hosszas várakoztatásért (kissé sok felhő gyűlt a kari fölé, amitől lankadt a hozzá való kedvem, s most sikerült csak összeszedjem magam ), többé nem fordul elő. //
Vendég
Tárgy: Re: West Seattle Gimnázium Pént. Május 05, 2017 9:01 pm
-Tudod, hogy a szerénységem az egyetlen hibám. – Vigyorgok a bátyámra. Gyerekként olykor túlzónak és kényelmetlennek éreztem a társaságát. Jó testvérek voltunk, egymásért bármit megtettünk volna, mégsem bújtunk össze esténként az ágyban, mesekönyvet lapozgatva. Ezt megtettem a húgommal és bár néha azt kívántam, bárcsak ne lenne Drina, ezen felelőtlen kijelentésem már ezerszer megbántam. -Leginkább akkor a legrosszabb, amikor fontos ünnepek közelednek. Múlt héten volt Emelie születésnapja. Iskolába készült volna, ahogy a többi vele egykorú kislány. – Megremeg hangom, de tartom magam és egy apró félmosollyal a bátyámra nézek. - Ne is beszéljünk arról a hülye könyvről. Be sem fejeztem, csak a filmet láttam. – Legyintek és lehajolok megigazítani a cipőm, persze csak azért, hogy elmorzsoljam a könnycseppet, ami épp elárulni készült. -Na, azért valld be, hogy hiányoznánk, ha nem lennénk. – Valóban, az életem nélkülük kopás és üres lenne. Valószínűleg már rég valami intézetben csücsülnék, csorgó nyállal. Rosszabb esetben a föld alatt… Kérdése hallatán csak felsóhajtok. Fejemet csóválva helyezkedem kényelmesebb pozícióba. - Te is tudod, mire gondolok Desmond. – Most elmerülünk egymás lelkében? Ám legyen bátyám, te akartad. De ne lepődj meg… - Nézz rám. Az életem egy csődtömeg. Csak azért kelek fel minden nap, mert megígértem anyáéknak, hogy nem teszek kárt magamban. – Belepusztulnának, ha valami bajom lenne. Nekik köszönhetem, hogy most itt vagyok, noha foggal körömmel ellenkeztem az elvonó ellen. - Úristen, de meg innék most egy pohárka brandyt. – Lehalkítom hangom, nem szeretném, ha bárki más is hallaná beszélgetésünket rajtunk kívül. Búcsút mondhatnék a munkahelyemnek. -Oh Desmond. – Szám elé kapom kezeimet. Ajkamba harapok, fogaim belemarnak. Anélkül, hogy bármit is szólnák, átölelem a bátyám. Nem az a fajta, különösen a történtek óta, aki annyira kimutatná érzéseit, de meg kellett tennem. Tudom, hogy szüksége volt rá. Az is lehet, hogy inkább nekem… - Most már rohadtul el kéne húznunk Dominikára. – Elmosolyodom, ezzel is megtörve a köztünk uralkodó feszültséget. A szívem a torkomban dobog. - Ami pedig a lőteret illeti, ígérem aznap egy csepp alkoholt sem iszom. Csak vigyél eeel. – Elnyújtom az utolsó szót, elengedem és úgy nézek rá, ahogy kislány koromban is. Az ellenállhatatlan Nova féle „vedd meg apa kérlek” nézéssel. Volt időm tökélyre fejleszteni, talán nála is beválik, nem csak apánál.
Desmond Burroughs
Avataron : Sebastian Stan Kor : 42
Tárgy: Re: West Seattle Gimnázium Szer. Május 24, 2017 9:11 pm
Nova & Desmond
Jóleső fintorra fakadok. - Hát hogyne. Családi vonás. - jegyzem meg, kontrául arra, amit a szerénytelenségről mond. Egyébiránt kellemes ez a társalgás, mintha a tragikus sorsúak gyülekezete valahogy meghozná a jó érzést is. Vagy csak már túl vagyok azon a ponton, amikor mások nyomora, vagy a magamé zavarni tudna annyira, hogy ne legyek képes tőle jót is érezni. Egyébként meg szeretem a testvéreimet, nagyon is. - Mind szerettük volna látni, ahogy uniformisba bújik. - sóhajtva simítok porostás arcomra, mintha csak meg akarnám vakargatni azt. Ez az a pont, amikor ölelésembe kéne vonjam a húgomat, de egyszerűen mintha kihalt volna belőlem minden jó érzés, ami a gesztusrendszert illeti. Moccannék is és nem is érzem helyesnek, hát a magam pofáját dörgölöm a megkezdett mozdulat irányváltó akkordjaként. Jó az így. Meg egy nagy szart az. - És az legalább jó volt? - lovagolom meg a témát, amire ő rátér. Így se könnyebb, de valamilyen szinten a törődés jele tőlem, hogy nem maradok az iskolás témánál és annál, hogy rohadtul érzem és értem mennyire fáj neki. - De teszel. Mindketten tudjuk, hogy teszel, Nouvelle. - nagyon ritkán hívom a teljes keresztnevén, de most ösztönösen ez jön belőlem. A szigorúság hozza magával vagy az együttérzés, nem tudom. - Mindketten teszünk, épp csak én nem ígérgetek. - vállat vonok. Az egyik függő felismeri a másikat, az ő alkoholizmusára utaló jeleket könnyebben látom meg, mint a magaméit. Kicsit a tükröm, ahogy én vagyok az övé. Kimondom, mert nem vagyok képes tovább magamban tartani. Legszívesebben törnék-zúznék, de megölel, hát itt van az, amit én nem tudtam az előbb megadni neki. Sután indulón, majd talán túl erősen folytatódün, de magamhoz szorítom ls hirtelen nem tudom melyikünknek van nagyobb szüksége arra, hogy ez a pillanat létező legyen. - A kurva életbe. - morgom az orrom alatt. - Holnap foglalok repjegyet. Őrültség és nem hiszi egyetlen porcikám se, hogy szükségünk van rá, de mégis kimondom. És nem ígérgetek. Tényleg nem. Csak cselekszem - fogok - ahogy mindig is. - Előbb a lőtér, vagy előbb Dominika? - nem, mintha lenne szabadságom, de mindegy is az. Úgyis van már bőséggel a rovásomon..
Hosszú, csendes percekig csak ölelem a bátyám. Tudom, hogy neki is és nekem is szükségem volt erre. Csupán nem találtunk rá sosem megfelelő alkalmat. Minden szó, amit előbb mondott, talán igaz. Én ígérgetek, mert ezzel saját magamat igazolom. Az ígéret pedig szép szó, ha betartják, úgy jó. Ez volt Emelie kedvenc szólása, bármilyen helyzetben és pillanatban képes volt alkalmazni, ezzel mosolyt csalva arcunkra. Egyek, mennyire hiányzik… De egy röpke másodpercre elfeledem lányom és furcsa izgatottság lesz úrrá rajtam. Mint mikor kislányként megkaptam a hőn áhított Barbie babát. Mindennél jobban vágytam rá, de tudtam, csak akkor kaparinthatom meg, ha „megdolgozom” érte. Jó jegyek, iskola utáni házimunka. Minden megtettem azért, hogy az enyém legyen és végül… így is lett. Most, hogy hosszas győzködések és érvelések után Desmond végre beadta a derekát egy dominikai közös nyaralásra, beindulnak lusta agytekervényeim. Első dolgom lesz Dominika után kutakodni. A könyvtár tele van hasznos tanácsokkal teleírt útikönyvekkel, nem árt, ha magunkkal viszünk párat. -Uuuuh Des, ez annyira jó lesz. – Tapsikolok orra előtt, mint ez flepnis. Minden gondom elszállt azzal az egy kijelentéssel, ami elhagyta a száját néhány lélegzetvétellel ezelőtt. - Tudod, furkálni fog a lelkiismeret, amiért Drina-nak nem szólunk, de a kishúgunk úgyis utál repülni. – Vigyorgok, a szám majdnem körbeéri a fejem. Azóta nem voltam ilyen lelkes, hogy megtudtam, anya leszek. Talán túl is pörögtem picit anno a helyzetet, most azért igyekszem csillapítani kedélyeimet. -Először a lőtér. Engem nem vonzott ez a pálya, ellenben, olykor szívesen golyót repítenék Lindsay fejébe. Csak úgy, hogy érezze a szeretem. – Felhúzom szemöldököm, ajkaimon huncut mosoly, miközben ujjaimmal fegyvert formálva, a tőlünk néhány méterre álló lányra puffantok. Ő rám néz, lesújtó pillantással végigmér, majd bátyámra vándorol a tekintete. Szinte látom gusztustalan gondolatait kibontakozni. Így hát… még egy golyót kap tőlem. Ettől felébred és tovasétál. - Istenem, de gyűlölöm. – Emelem égnek tekintetem, szőke tincseim közé túrok. -Leszek annyira elragadó, hogy átadom neked a lehetőséget. Te választhatod ki a szállodát és azt is, hogy pontosan hova utazzunk. Dominikán belül, bárhová elvihetsz. Csak ne ejts át, mert teljesen felpörögtem a gondolattól. – Összeráncolom homlokom. Nagyon remélem, hogy nem hirtelen felindulásból, meggondolatlanul egyezett bele a velem eltöltendő hosszú hétbe. -Gyere, megetetlek. – Talpra állok és a kisujjam nyújtom Desmond felé. Gyerekként is így sétáltunk. Utáltuk anyánk kézfogós-sétálós szabályait.
Többször kellene megengedjem magamnak, hogy a húgaim azt lássák, én is lélekkel rendelkező személy vagyok. Akkor talán tudnának nekem segíteni, s én is tudnék nekik. Bár szerencsére Drina nincsen annyira rám szorulva, mint Nova, de tény ami tény, hogy nem kell ahhoz tragédia, hogy segítségre szoruljon valaki. Akár egyszerű dolgokra is elég gondolni. Sok minden hangzik el, melynek mélységeit nem feszegetjük. Örülök is neki, de csalódott is vagyok miatta. Mindenesetre érzem én, hogy mikor kell kiutat ajánlanom, éppen ez az oka annak, hogy végül beadom a derekamat Dominikát illetőn. Kell a kikapcsolódás - neki igen, nekem nem hiszem, de az most mindegy - és így legalább van miről beszélni, s nem kell éreztessem vele azt, hogy igen is hiányzik nekem valami ebből a beszélgetésből. - Jaj már! Ne legyél ennyire hangosan gyerekes, a végén még mindenki minket fog irigyelni. Foglaltassak nászutas lakosztályt, hadd legyen polgárpukkasztó, ha kiderül, hogy a húgommal utazom? Természetesen eszemben sincs ilyet tenni, a javaslat tehát nem komoly, de ha valamilyen csoda folytán ráharap, hát lelke rajta, nekem ugyan nem lesz ellenemre. A foglalás csak egy dolog. Ahogyan az is az, hogy mit hisznek az emberek. És egyébként is, legalább kicsit olyan lenne, már névleg, mintha Neelával utaznék. Tudom, hogy ez butaság, ezért is nem hozom fel, de attól még elelmélkedem magamban rajta, beszéd közben a szükségesnél hosszabban azért. - És miért ne szólhatnánk neki? Talán vihar van a biliben közöttetek? Meglepne, ami azt illeti. Hiszen ikrek, nem tudnak - vagy legalábbis ahogy én emlékszem, eddig nem tudtak - haragudni egymásra öt percnél tovább. - Tényleg jobb, ha elhúzunk innen, mielőtt még kirúgatod magad. - fogom karon, hogy odébb tessékeljem. Hangom halk, épp csak annyira emelem meg, hogy Nova hallja a szavakat. A büdös banya fülére nem tartozik. - Hát úgy ismersz engem, mint aki nem tartja a szavát? Húzom fel az orromat tettetett - és nem is annyira csak tettetett - sértődöttséggel. Hagyom, hadd vezessen gyerekkorunkat idézendőn oda, ahová csak akar. Most, hogy így említette rédöbbentem mennyire farkas éhes is vagyok.
-Semmi olyan nincs köztem és Drina között, csupán élvezni akarom a társaságod, ennyi az egész. – Hozzátehetném, hogy csak mi ketten vagyunk elcseszettek a családban és igazán ránk fér egy ilyen nyaralás. Az sem kizárt, hogy az első nap után haza akarok utazni. Ahogy ő is, úgy én is nehéz természettel jöttem a világra, biztos lesznek olyan percek, amikor fogalmunk sem lesz, mit mondjuk a másiknak. De alig várom ezeket a pillanatokat, apró súrlódásokat. Ettől lesz izgalmas az amúgy unalmasnak nem mondható vakációnk. -Nem is rossz ötlet. – Ráncolom homlokom, miközben azon gondolkodom, mennyire mókás lenne a nászutas lakosztályt kérni a foglalásnál. - El is játszhatnánk, hogy elválunk. Hangos, ordibálós csetepaté az étteremben. Izgalmas… – Felnevetek, hosszú idő óta először szívből jön. - Vicceltem komor uraság, láttad volna arcod. – Forgatom meg szemeimet, tekintetemet az égnek emelve. -De mindent ki fogunk próbálni. Banánozunk és sziklákról ugrunk a tengerbe. – Kormányzom az étterem felé. Finom illatok szállnak a levegőben, összefut a nyál a számban. - És egy halom hűtőmágnessel jövünk haza, az a minimum. – Vigyorgok, izgatott leszek és egyszerre félek is. Mi van, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok és valamelyikünk unalmasnak tartja majd az együtt töltött időt. Vagy ne adj isten, felszínre törnek az amúgy mélyre ásott sérelmek és bőgve, részegen a tengerparton ülve elevenítjük fel egymásnak elfuserált életünk minden fájdalmas percét. Ez is benne van a pakliban, de jobb nem gondolni rá. Elhessegetni, keresni a szépet és élvezni a napsütötte Dominka kínálta megannyi programot. -Szóval, először a lőtér. Utána segítek jegyet foglalni és mielőtt leokéznád a szállodát, azért mutasd meg, melyiket választottad. Biztos, ami biztos. Férfi vagy, kell a segítség. – Megállok az ebédlő ajtajában, megpaskolom mellkasát, nyomatékosítva előbb elhangzott szavaimat. Majd szélesre tárom a bejáratot és belépek a hatalmas csarnokba. -Örülök, hogy eljöttél. Már hiányoztál… – Kezébe nyomok egy tálcát és előtte haladva, megpakolom a tányérom a gőzölgő étellel. Ugyan az elején azt mondtam, az irodámban eszünk, de csak nem süthetem el, hogy saját konyhája van a könyvtárnak mindjárt a legelején.
(Imádtam, köszönöm a játékot én is. )
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: West Seattle Gimnázium
//
), többé nem fordul elő. 
//
)
