Wedgwood Broiler

- Volt. S van is – vágok önelégült arcot, még ha csak enyhébb formában is. Mostanra már megtanultam elégedett lenni, megelégedett lenni magammal, miközben folyamatosan fejlesztem önmagam.
- ... hele – ízlelgetem a szót, rövid ideig, majd hümmögök. Ezt a nyelvet sem nekem találták ki, még ha helyesen is ejtem ki.
- Hogy jön ide a Sixtus-i kápolna – nézek Nyssára döbbenten, megütközve, hogy talán a fejemre estem az elmúlt percekben, de ez nem valószínű, mert éppen ülök és Nyssával beszélgetek.
- Akkor azért nem rémlik. Milyen évet írunk ma? – komolyan, annyira el vagyok tájolva dátumban ilyen téren, hogy ha nem lenne naptár, akkor nem tudnám honnan lepuskázni.
- Az jó – bólintok. – Vagyis, akarom mondani, egy óra agyfárasztás jót fog tenni, ha benne vagy.
A kérdésre rejtélyesen ránézek, veszek egy nagy levegőt, és kis szünet után szólalok meg.
- Titok – mindenkinél vannak jelek, és a megfigyelés nálam megy.
Csodálkozva vonom fel szemöldököm s meredek rá.
- Mert? – a nézés irányába fordulok, majd gondolatban a fejem fogom.
Félálomban is tudok operálni, a kezeim sem remegnek, de ez hogy fog engem agyilag kipörgetni? Edzőterembe sem tudok ilyenkor menni, mert az agyamat nem foglalja le a mozgás. Fél szemmel Nyssára tekintek, a másik szemem becsukom.
- Melyiket akarjuk? – részemről marad az elmebajnokság, rá is mutatok a táblára, amely jelzi a második kört.
- Nem értem. Most két játék van párhuzamosan? – nézek értetlenül körbe. Ennyire kimaradtam volna ilyenekből az utóbbi időben?

- Oh, nem is tudtam, hogy van barátnőd - pislogok egyet meglepve, mielőtt gyorsan visszanyerném az uralmat az arcom felett. Sajnos rossz szokás nálam, hogy ezzel a családdal kapcsolatban csak akkor lepődöm meg, amikor valami nagyon váratlannal találom szemben magamat és még nem hallottam. Túl sok Roux nevű egyént ismerek és néhány majdnem Rouxot, akik szeretnek másokról pletykálni, így általában erős tippem van rá, ki hányadán áll az életével. Raoul esetében pedig a barátnő biztos olyasmi, aminek örülnének a rokonai, ha tudnának róla. Van egy erős tippem rá, hogy a doktor úr mégis milyen hallgatott róla. Már ha a megjegyzését nem én kombináltam túl, amikor azt feltételeztem, van valaki, akinek ilyen szinten ad a szavára és nem anyucinak hívják...
- A kápolna mennyezeti freskója volt a következő kérdés, de olyan egyszerű, hogy fel sem olvastam, csak beírtam a választ - mutatok a sorra, ahol már ott díszeleg a kedves művész teljes neve is. Sőt, ha kicsit megerőltetem magamat, akkor nagyjából azt is be tudom lőni, mikortól meddig élt, de művészet történet órát senki nem kért, így nem is tartok. Elég lesz később játszanom az okosat, amikor már valakinek a halála körülményei múlnak minden általam kiejtett szón.
- Most komolyan nem tudod, melyik év van? Hogy a fenébe írsz te recepteket betegeknek? - kerekedik megint nagyokat a szemem, miközben újra a pohárért nyúlok és leírom az utolsó betűt is a játék első körébe tartozó kérdésekhez. Remélem jó lesz, bár ennél néhányszor jóval nehezebbre számítottam. Oké, hogy azt akarják, a zsaruknak is legyen meg az ötven százalékos találati rátájuk és felette kezdődjön a szórás, de nekem elhiheti mindenki, hogy a hangos könyvek korában az önképzés egyre nagyobb népszerűségnek örvend a világon...
- Igen, két játék van párhuzamosan és azt a tálat meg az almákat elnézve biztos, hogy az ügyességi részhez engem vontatni sem tudnának - köszöni szépen a sminkem, de jól van így, és a vízállóság mint olyan, nem szerepelt a kora reggeli elvárások között, szóval nem rizikóznám meg, mennyire esik szét egy ilyen akció alatt. Ráadásul nekem még munka van, ahol ugyan a partnerem nem tud kritizálni, de azért nem ártana elfogadható körérzet, ha azt akarom, hogy eredményes legyen a dolog...
Miközben a többiek döntésére várunk, hogy kitalálják, megéri-e nekik maradni a kérdéseknél vagy jobb lenne átmenni ügyességire, hirtelen megszólal a mobilom is. És majdnem egy percbe telik, mire sikerül kihalásznom a táska mélyéről, majd kikapcsolni az ébresztő óra funkciót és megkeresni az aktuális beállításokat, hogy minden rendben legyen. Nem tudom, hogy közben Raoul szólt-e valamit, mert a programot még mindig nem tudom jól használni és teljesen belefeledkeztem, de most megvan, szóval sajnálatot jelképező szemekkel pislogok fel rá. - Bocsi, értesítés. Lehet, hülyeségnek tűnik, de egy időzáras macskaetető tálam van otthon, hogy ne embereket kelljen mindig ugráltatnám, ha hirtelen esik be munka - és igaz, hogy pár óra késést minden cica túlél, ha van elég vize, de a gyógyszerei is az ételbe vannak szórva. Oké, igazából csak egyetlen szer, amit már lassan nem is kell neki adnom, de attól még megelőzésként minden 12 órában eddig kapta és jó lenne nem most eltérni a végére a rutintól...

- Egészen cuki az arcod, amikor meglepődsz – dobok még egy lapáttal rá, még egy mosolyt is mellékelek hozzá. Ennyit a nem hozok kínos helyzetbe senkit. Nyssa semmit sem tud az életemről, én nem mondok el neki semmit és voltaképpen a családtagjaimnak sem, mert akkor is inkább a munkát hozom fel témaként. Így aztán a tabula rasa érzésével találkozom Nyssával.
- Ja, értem – nézek a sorra, elbambultam volna a játék közben? Elolvasom a sort, próbálva felidézni a kérdést, és végül beugrik. A mezen gondolkodtam éppen, ezért nem figyeltem.
- Az asszisztensem írja. Én csak elolvasom a tartalmat és szignózom – vigyorgok újfent. Ha nekem kéne adminisztrálni, ott már rég összeomlott volna minden. Az én agyam nem erre van berendezve.
- Akkor már ketten vagyunk – bámulok továbbra is az ügyességi részhez.
Nézek a sörömbe, még van benne, s úgy döntöttem, ennyi elég volt a habos élvezetből, s csak Nyssa hangjára pillantok rá.
- És ezzel mit akartál mondani pontosan? – mert, hogy dunsztom sincs, ezt miért mondja. Elmegy, kísérjem is el, vagy csak jelzett a telefonja és mehet tovább a játék (várakozás)? Fene érti a női logikát a finom utalásokkal, de én csak daganatokkal dumálok nap mint nap, azok meg aztán végképp csavarosak, csak máshogy. Azt megoldom szikével és sugárzással, csodagurigával. De a női észjárás... azt a jó isten sem érti, szerintem.

- Cuki? Utoljára gimis flört próbálkozások alatt hívtak így. Mennyire vagyok édes, ha nem kíváncsiskodom tovább a magánéletedről meg a partneredről? - veszem fel a lapot halvány mosollyal, miközben azért nem is tudom hibáztatni amiatt Raoult, hogy nem én leszek, akinek egyenes válaszokat ad a témában. Sem ma, sem pedig a közeljövőben. Nem vagyunk jóban, nem vagyunk barátok és igazából semmi oka nincs rá, hogy azt higgye, meg fogom tartani magamnak a hallottakat. Már, amennyiben nem kér meg rá. Mert azt az egyet hajlandó vagyok mérlegelni és elfogadni. Annak, hogy éppen van-e nő az életében valószínűleg nincs életveszélyes mellékvonása, így a titoktartási kötelezettségbe belemennék. Nem mintha egyébként meg akarnám említeni bárkinek is, hogy nem rég összefutottam Raoullal egy bárban, annál több és jobb pletykálni való akad mindig a közelben. Az a család, akárcsak az enyém, mindig alkot valamit...
- Ügyes lehet. Nekem egy gyakornok jutott, akinek nincs joga jelentéseket felvenni és írni, de egyre több mellékes feladatot elvégez, alaposan felgyorsítva a munkámat - több, mint elég test vár rám minden egyes nap és igen, elég sokáig tartana, ha nekem kellene őket előkészíteni is. A mintákat én veszem le és rendszerezem a külső sérüléseket, de utána szükség esetén a röntgen és a vetkőztetés, valamint a test valódi felvágás előtti állapotba helyezése nem olyasmi, amivel nekem kellene szenvedni. Jó fél óra minimum a dolog és én az alatt simán felbontok valaki mást, beszerzek néhány mintát és félig át is nézem a belső szerveit. Futószalag szerű az egész, leginkább azért, mert időhatárunk van és utálok egész nap ki-be rohangálni a boncteremből meg öltözni. Helyette inkább reggel megcsinálom a véres részeket, zuhany, ebéd, délután pedig gépelem le a jelentéseket. És közben a terem a váltásé. Kivétel pedig a sürgősségi boncolás ügyeleti idő alatt...
- Ohm, mert nem tudom, szóltál-e hozzám közben. Néha hajlamos vagyok annyira koncentrálni, hogy fel sem fogom, valaki hozzám beszél a környezetemben - válaszolok szapora pislogás mellett, mert ezek szerint Raoul türelmesen megvárta, amíg ismét rá tudtam figyelni a telefonom helyett és közben hallgatott. Ellenkező esetben feltűnt volna már neki, hogy én azt sem veszem észre, ha atombomba támadásról vagy ufo invázióról tudósít a be nem kapcsolt rádió a bárban. Furi, a férfiak általában egy nő társaságában nincsenek oda a csendért és megpróbálják kitölteni. Utána meg sértésnek veszik, ha az illető hölgy nem figyel. Ezt most megúsztam akkor...
- Egyébként máskor is harapófogóval kell téged beszélgetésre késztetni, vagy ezt csak én és csak most fogtam ki? - avagy a fáradtság a ludas, amiért nem nagyon szólal meg, vagy csak azt nem tudja, mit mondjon nekem, amiről nagy eséllyel tudunk társalogni. Mert az utóbbi esetre nekem van néhány nagyon is jó tippem, kezdve az agyi és gerincvelői daganatokkal, tumorokkal és rákos sejtekkel. A legtöbb sebészeti ág összefügg minimum egy másikkal, az onkológusok meg mindegyikkel találkozhatnak általában, így a szakmai témákból biztosan nem fogynánk ki. - Mindegy, erre nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. Már azzal is sokat segítettél, hogy vállaltad a játékban az első kört. Van még jó ötvenöt percem, szóval én beruházok a másodikra is. Nem kell maradnod, ha nem akarsz - teszem hozzá, miközben figyelem, amint elkezdik mondani a párosok neveit és kérdezni őket, hogy akarják-e folytatni. Pontszámot nem mondanak. Gondolom jó néhány embert akarnak vele megkímélni a szégyentől. Amikor hozzán érnek, automatikusan jelzem a kezemmel, hogy tőlem jöhet a második, immáron nehezebb kör is...

- Elég bénán tudott flörtölni ez esetben az illető – vigyorgok tovább. – Kíváncsiskodni lehet – vágok egy arcot, aztán határozottabbá rendezem arcvonásaim, belevegyítve kedvességet is. Nem áll szándékomban megbántani.
Nem tudom, miként is alakult ki, hogy a család barátja, s nem is kívánok ezzel foglalkozni. Van valami, amiért a többiek így gondolnak felőle. S Nyssa valóban kedves, tele törődéssel. Kívánom, hogy minél előbb legyen saját családja.
- De majd idővel, lesz? – nézek rá. Elég béna gyakornok lehet, ha félév múlva sem teheti majd meg.
A pislogásra csak felemelem a söröm felé, s beleiszok utána. Én is ilyen vagyok, nincs mit ezen megsértődni.
A következőre azonban leesik, hogy terelt, mert várta, miként reagálok erre. Ezek szerint nem az jött le, amit várt. De hát, én tényleg nem értek női nyelven.
- Nem tudom mit akarsz a harapófogóval - mosolygok rá.
Van, amit meg Nyssa nem ért, és ezzel úgy vélem, kvittek vagyunk egymás felé. S mint ahogy ő, úgy én is lapozok ebben a kérdésben.
A röviden lekoptatásnak érzékelhető mondatra kissé meghökkenek, aztán arra fogom, hogy a képemre van írva a fáradtság, ám az agyam még továbbra sem akar lenyugodni. Azt hiszem, inkább visszamegyek, és átnézem a kapcsolódó kutatási anyagokat, hátha attól lenyugszik a fejem.
- Oké, akkor valóban távozom
A baseball sapkát a kezembe fogom, majd a fejemre teszem, a kabátot egyelőre csak kézbe.
- Jó volt újra látni, Nyssa – intek még felé mosollyal.

// Köszönöm a játékot!

- Nem biztos, törvényszéki antropológiát tanult eddig, csak nálam ragadt egy különösen macerás holttest összerakás után. Nyáron övé a döntés, vált és marad mellettem, vagy visszamegy az egyetemre befejezni az eredeti szakon a tanulmányait - ez egy ilyen világ, nagyon kevés olyan ember él a földön, aki azért gürizik nagyon hosszú évekig az egyetemen, hogy utána ilyen munkát válasszon magának. A hullák egyik legrosszabb tulajdonsága, hogy végképp nem tudják elmondani, mi történt velük és nem sok kiindulási adat van az ügyek felderítésére általában. Kivétel, akit a kórházból hoznak át teljes kórtörténettel és mondjuk egy barom nagy sebbel a mellkasán. Az elég egyértelmű tud lenni. És ritka. A munka egyetlen mentsége, hogy élő embert viszont törvénytelen boncolni, halottat nem. Oda vágunk bele, ahova akarunk, hogy láthassuk a belső szerveket és esetleges képalkotó módszereken nem látható elváltozásokat, senki nem fog reklamálni sebhelyek miatt és azért, ha soha többet nem vehet fel bikinit, mert csúnya lett a varrás...
- Menj haza és aludj egyet, Raoul. Egy óra múlva nagyon-nagyon irigyelni foglak miatta úgyis - mosolyodom el halványan és felállok, hogy ne úgy nézzen ki az egész, mintha éppen most akarnám kidobni. Eredetileg csak inteni akartam neki, de sikerül olyan gyorsan mozognom, hogy akaratlanul is elég közel kerülök hozzá, miközben megpróbál mindenki eltűnni egy alaposan megrakott tálcájú fiatal pincérnő elől. És nem bírom ki. A Roux család és újabban a Mallors is büszkélkedhet jó néhány taggal, akik minimum egy nagy puszit kiérdemelnek tőlem minden találkozáskor. Jó, van köztük erősen kiskorú, meg más is. Szóval csak kihasználom a helyzetet és egy gyors puszit lehelek a szájára, majd egy csendes "Szép álmokat!" megjegyzéssel visszaülök és hátat fordítok minden esetleges delikvensnek, aki láthatta az akciót. Raoul végképp nem áll közel hozzám, az ezért járó vidám kérdéseket pedig tartsák meg holnaputánig, amikor ismét felveszem a műszakot, de immár kipihent állapotban...

//én is köszönöm és bocsi, de ezt nem bírtam kihagyni a végéről

A reggelem még élvezetes volt, úgy tűnt, hogy kellemes napnak nézek elébe. De aztán mikor munkába mentem elég gyorsan megváltozott minden. A fotós, akinek az üzletébe dolgozom a mai napot lemondta. Azt pedig már megtanultam majd nem a saját káromon, hogy helyette nem fotózgathatok, mert akkor ki rúg. Mert mi van akkor , ha a kedves ügyfél nem azt a minőséget kapja, amit szeretne. Én meg azt kérdezném meg, hogy mi van akkor , ha a vártnál jobb minőséget kapna, és nem a főnökömet kérné fel legközelebb.
A drágalátos főnököm tudja, hogy én is fényképezgetek, de akár hány képemet megnézi mindet lehúzza, még azokat is, amiket mások agyon dicsérnek. Így nem is foglalkozom ezzel. Kapok tőle fizetést, van állásom, több pénz jut a zsebembe, és ezzel, illetve a mellékjövedelmeimmel egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy végre megvegyem a saját kis szalonomat, és önálló legyek. Addig pedig ügyfeleket szerzek meg nevet, mert valljuk be, még mindig csak egy kis porszem vagyok a nagyvárosban.
A délután így még unalmasabb volt, mint előtte. Nem is értem miért kell nyitva lennünk. Oké, hogy árulunk ezt azt a fotókészítés mellett,de a fene se jött be ma. Se egy időpont kérő, se semmi. Csoda, hogy kapva kaptam az alkalmon, amikor az egyik ismerősöm felhívott, hogy lenne egy megrendelő. Új képeket szeretne a kocsmájáról, a vendégeiről, meg amit épen érek, mert szeretné a helyet feldobni, illetve van egy egész gyűjteménye, ami a sűrű estékről, törzsvendégekről szól. Egyszóval nem kis múltja van már a helynek.
A munkát elfogadtam, alig vártam, hogy záróra legyen. Haza siettem, felfrissítettem magamat, átöltöztem és már rohantam is a megadott címre. A tulaj vidáman fogadott, én meg a pultnál ülve vártam a remek lehetőségekre, de egyelőre kevesen voltak, de azért így is lőttem pár képet.
Aztán mikor kezdtek kicsit szaporodni, neki fogtam a munkámnak, és mikor visszatértem a pulthoz szusszanni, meg filmet cserélni a helyemnél állt valaki. Kis naivan azt gondolta, hogy majd szépen beslisszolok mellette a székemre, de ekkor már fordult is, és szépen egymásnak ütköztünk.
Első reakcióm a gépem mentése volt, a többi nem is igen érdekelt, hiszen az biztosítja a jövedelmem egy részét.
- Jobban is figyelhetnél – morogtam, és a gépet néztem gyorsan körbe, de sikeres volt a mentésem.

Csak nézek, és pislogok, hogy ez mit meg nem enged magának. Még neki áll feljebb. Oda áll úgy a pulthoz, hogy alig férek hozzá a székemhez. Pedig elég jól látható, az egy szék. Igaz nem ül rajta senki sem, de az akkor is egy szék.
- Nem kellene más székére majd nem rátelepedni, csak hogy ihass- szurok vissza, mert nem fogom magamat hagyni annyi szent. A pultos is felfigyel, de intek neki, hogy minden rendben, megoldom, ő csak dolgozzon. Elvileg én is ezért lennék itt, de gyakorlatilag most feltartanak, amit ki nem állhatok. Főleg, ha ezt egy ittas pasi teszi.
Jön valaki, aki elveszi tőle az italokat, már megkönnyebbülők, hogy végre odébb megy ,és békén hagy , de nem. Ott állt, és nem mozdult, amire elfintorodtam. Ha most előhúzza a csajozós dumáját, akkor tutira melegebb éghajlaton fogja magát találni.
Láttam, hogy nézett rám…Mint egy darab húsra a pulton… Ha hamarosan nem megy el, istenemre mondom, hogy felképelem, és nem fog érdekelni a munka sem.
- Igen az- válaszolok röviden ,és tömören, abba a reménybe, hogy elmegy végre. Közben a gépet nézem, hogy tényleg nem esett e baja, de erre megint mit csinál. Lép egyet felém, és beszorít. Igyekeztem átnézni a válla felett, hogy most ez direkt volt e, vagy valaki belépett ő mögé is, de nem volt ott senki sem.
- Te most engem akarsz megvenni, vagy a munkámat? – néztem rá kérdőn, mert a testhelyzet, a kialakult szituáció nagyon másra utalt, és ez roppan túl feldühített, ami bizonyára az arcomra is kiült.
- Jelenleg már dolgozom! – osztom le neki a lapokat, és fordulnék el már tőle, de valahogy nem szeretnék hátat fordítani neki.
Kiráz a hideg, ahogy megérint, és csak nagy szemekkel nézek rá, hogy ez tényleg mit meg nem enged magának. De végre itt hagyott, viszont csak az maradt meg a fejembe, hogy ez a srác fizetni akar, és valahogy úgy érzem, hogy nem a fotókért, amit készítenék.
A pultoshoz fordultam, hogy kérjek egy kis jeges vizet. Csak nézett nagyokat, hogy mit szeretnék én meg oda súgtam neki, hogy bocsi a felfordulásért, de nem szeretem , ha kurvának néznek. Ezzel a mozdulattal fogtam a vizet, ami így jéggel más alkoholos italra emlékeztetett, majd ringó csípővel odamentem a boxhoz. Egyik kezemmel megtámaszkodtam az asztalon , kicsit behajoltam, de úgy hogy azért még se lehessen belátni a blúzomba.
- Tudod… a pénzedet megtarthatod, és vehetsz belőle illemtanórákat. Ezt pedig neked hoztam, hogy kicsit lehűtselek, mert túl vagy hevülve – és már a mondókám felénél elkezdtem az ölébe önteni a hűs italt ,majd dolgom végeztével indultam is vissza a pulthoz.