Udvar (Kollégium)

A szokásos utat teszem meg, Watson lakásától a temetőig, időnként árkon-bokron át, mert gyűlölök az utcán közlekedni. A legkevésbé sem hiányzik, hogy bárkibe belefussak, ha már egyszer a magányt keresem… megint forrongok. Az a vén fasz megtalálta a füvemet, és elbaszarintotta valahová. Olyan vagyok, mint egy kitörni készülő tűzhányó, és nincs semmi, ami lenyugtathatna, a hamu nem segít, a cigiből is kezdek kifogyni, az utolsó előtti csikket szopogatom… már a faszom kivan az egésszel.
Tompa puffanással érkezem meg a kollégium udvarára, némileg levelesen, és kissé szakadtan, mert a pulcsim egy ponton fenn akadt, majd csúfosan végezte. Nem mintha érdekelne, csak azért hordom, hogy így is kevesebb bőrfelület maradjon szabadon testemen. Nem vagyok egyedül, ez pár másodperc után tudatosul bennem, nem úgy, mint a lányban. Azonnal felismerem, noha csak elfolyt sminkkel, félelemtől eltorzult arccal láttam még. Egész jól mutatott… most azonban ismét eljött, és egész pofás kis műsort nyom le, mintha arra várna, hogy még egyszer megtalálják.
- Hallottam már róla, hogy a tettesek visszatérnek a helyszínre, de azért ritka, hogy az áldozat jöjjön el. – lépek ki a kerítés árnyékából, megállítva őt az egyik kör közepén. Nem lepődnék meg, ha frászt kapna tőlem, egyáltalán nem tűnik nyugodtnak. Bár ez valahol érthető is. A helyszín ugyanaz, már csak a perverzünk hiányzik, és a történelem megismételhetné önmagát. Egyébként fogalmam sincs, mi lett a faszi sorsa, de gondolom, nem sétálgatna itt ilyen lelkesen, ha nem zárták volna be.
- A második körre vársz? – vigyorgok gúnyosan, tulajdonképpen fogalmam sincs, miért avatkoztam közbe aznap. Semmi közöm nem volt az egészhez, mégis késztetést éreztem, hogy leverjem a pasast. Életemben először dicsértek meg rendőrök, az egész annyira röhejes volt, szinte már abszurd. Igazából csak kiélveztem, hogy büntetlenül rugdoshatom ki a fickó fogait.