Eligazító (Rendőrség)

Bele sem merek gondolni, hogy édesanyám és édesapám mit élhetett át. Mindig azt mondják, hogy az a legszörnyűbb, ha egy szülő elveszíti a gyermekét, s neki kell eltemetnie, hiszen nem ez a világ rendje. El sem tudom képzelni, hogy mi történik, akkor ha egy napon a kisfiadra csak pár percre nem nézel rá és évekre eltűnik. Még azt sem jelentheted ki, hogy meghalt, semmit sem tudsz. Nincs semmire bizonyítékod és senkit sem tudsz hibáztatni érte. Ez lehet a világ legszörnyűbb dolga, a tömény tudatlanság. Engem csak a folytonos remény tartana életben, hogy egyszer újra egymásra találunk, ami nem biztosíték, hiszen az is benne volt a pakliban, hogy soha többé nem találkozunk anyával. Lemondhatott volna rólam, d enem tette, ahogy apa sem.
- Rendben, köszönöm, hálás vagyok érte és biztosan ő is az lesz! – ölelem meg szorosabban az anyámat. Hihetetlenül rendes asszony, mert száz százalékig biztosra veszem, hogy bármire képes lenne Gerdáért, ha megtudja, hogy mennyit is jelent nekem. Nem tudom, hogy most hol lehet, hová vitték és mit csinálnak vele, de megígértem neki még az elrablásunk ideje alatt, hogy anyáék mindenben segítenek majd neki. Nem hagyjuk magára soha. – Nem bizony – mosolygok fel anyámra a könnyeim mögül. Gyorsan letörlöm azokat a jobb kezemmel és megpróbálom emberelni magam. A fiúk nem sírnak, erős vagyok, talán a legerősebb ember anya után a helységben.
- Ő már nagykorú, el kell engedniük vagy én nem tudom, hogy megy ez – húzom el a számat, s ekkor esik le, hogy a gyerekkoromat elzárva töltöttem, mivel azt sem tudom, hogy van a rendszer. Valószínűleg olyan alap dolgokkal nem vagyok tisztában, amik magával értetődőek, s ettől nem hinném, hogy buta vagyok csak nem volt senki, aki megtanítsa.
- Miért nincs otthon? Tudja, hogy itt vagy velem? – kérdezem kíváncsiskodva. Egy kis szomorúsággal tölt el, hogy nem találkozhatok rögtön apával, amint hazaértem, de estig míg befejezi a munkáját még tudok várni. Legalább eszek valamit, beszélgetünk anyával kettesben, átjárom a régi házunkat vagy mit tudom én. Eltelik az a pár óra, de alig várom már, hogy újra láthassam. Vajon ő is olyan keveset öregedett, mint anya vagy rajta jobban látszik a kor? Azt mondják, hogy az ember stresszhelyzetben sokat öregszik és egy gyermek eltűnése is ilyen.
- Biztos, hogy változtatok rajta, a sok játék már nem időt álló – nevetem el magam halványan. Utol akarom érni magam az új trendekben, játékokban és nem fogok kilógni a sorból a velem egyidősek között. Persze előbb még a suliban is kell pótolnom bőven. Valószínűleg magántanuló leszek, mert ennyi év elmaradást nem lehet ennyire rövid idő alatt bepótolni.
Csak nézek előre, ahogy any abeszél a rendőrrel. Nem szólalok meg, de belül örömtáncot járok. Hazamegyek. El sem hiszem! Sosem gondoltam volna, hogy ez valaha is bekövetkezik majd.