Audrey & Jenna
Régen nem jött már ilyen könnyen álom a szemedre, mint most. A fáradtság úgy szalad szét a tagjaidban, ahogy a véred zubog át az artériákon és ahogy párnát ér a fejed, úgy csukódnak le ólomnehézségűnek érzett szemhájaid. Hirtelen zuhansz át az ébrenlét és realitás küszöbéről az álmok birodalmába. Lágy, könnyed szellő cirógatja végig suta játékával gyengéden az arcodat, tudod, hogy ez az, amire eszmélsz.
Halk
zene dallama érkezik valahonnan. A zongora billentyűinek szelídségét templomi orgona váltja fel.
Régi, tekintélyes kőépület áll mögötted. Ablakait, kőcsipkés tornyait mintha nem is emberi kéz alkotta volna. Az ajtaja akár egy hatalmas kapu. Ha eddig nem vetettél pillantást felé, az ajtói hangos nyikordulással tárulnak fel, mintha szándékosan hívná fel a figyelmed önmagára az épület. Nem tudnád megmondani miért, de olthatatlan vágyat érzel arra, hogy közelebb menj és belépj.
Bár egyik vallás szimbólumait sem látni sehol, mégis tudod, hogy szent helyen vagy, egy templomban. A fény szinte beömlik a tekintélyes méretű ablakokon és a festett üvegnek köszönhetően, élénk színek kavalkádja mázolódik az ódon, világos falakra.
A zene valamivel talán hangosabb a falakon belül, mint odakint volt, de nem zavaró mértékben. A templom belseje szinte üres, nincsenek padok, sem oltár, csupán a tartóoszlopok szaladnak fel a mennyezetig.
Ha előrébb sétálsz, a szemközti fal tövében találsz két faládát. Nem nagy, kézbe vehetőek. Csak az egyik a tiéd, a másik valaki máshoz tartozik… mert nem vagy egyedül. Hogy mikor került oda a másik fél, lehetetlen megmondani. Látjátok egymást, meg is érinthetitek, de ha szóra nyitnátok a szátok, nincs hang, ami elhagyja ajkaitokat. És ekkor tűnhet fel, hogy mióta a templomba léptetek, a zenén kívül nincs más észlelhető nesz vagy zaj vagy hang. Nincs a lépteknek a padlóról visszakoppanó zaja sem. Mintha a zenén kívül minden más hangot egyszerűen letekertek volna.
Az rajtatok áll, hogy kinyitjátok-e a dobozaitokat. Hogy melyik kié, egyszerűen tudjátok.
- ha úgy döntesz, hogy kinyitod a ládát:
Egyik sincs bezárva és mindkettőben egy-egy gondosan összehajtott, megsárgult papír van. Ahhoz, hogy el tudd olvasni, ki kell venned és széthajtogatnod, hogy láthasd, valaki tintával egy-egy mondatot nagy gondossággal jegyzett le rájuk. Audrey számára ír-, Jennának spanyol nyelven, de pontosan ugyanazt a mondatot.
”Bűnös lélek vagy te magad is, de figyelmeztetek, halld meg hát; nem bízhatsz benne, nem az, akinek mondja magát.”
Ujjbegyeidet pedig észrevétlen festi feketére a sötét tinta.
Akár kinyitottad a ládát, akár nem, valami változni kezd. A zene egyre halkabb lesz mígnem teljesen megszűnik és végre mást is hallani, mint a hangszerek játékát. A szél süvítését a falak résein át, a kint lévő fák lombjainak hajlongását, ahogy az ágak és a falevelek egymáshoz csapódnak. A színek elfakulnak és szürkévé válnak, már nem ömlik be éles fény az ablakokon át. Ha megszólalnátok, egyetlen szó az, amit képesek vagytok elmondani egymásnak mielőtt fülsértően hangos mennydörgés robbantaná be a hatalmas ablakok üvegeit és ekkor felébredtek mindketten.
Ha kinyitottátok a ládát és elolvastátok az üzenetet, akkor mindkettőtök ujjvégei tintától feketéllenek húsz percig, aztán nyom nélkül eltűnik az addig lemoshatatlan festék.
Audrey
dobozaJenna
doboza