Leander Niffenegger álma

Ron & Lee & Jackie

Régen nem jött már ilyen könnyen álom a szemedre, mint most. A fáradtság úgy szalad szét a tagjaidban, ahogy a véred zubog át az artériákon és ahogy párnát ér a fejed, úgy csukódnak le ólomnehézségűnek érzett szemhájaid. Hirtelen zuhansz át az ébrenlét és realitás küszöbéről az álmok birodalmába. Lágy, könnyed szellő cirógatja végig suta játékával gyengéden az arcodat, tudod, hogy ez az, amire eszmélsz.
Egy számodra eddig tökéletesen ismeretlen kertben ébredsz. Sosem jártál itt korábban, ismeretlen, bármerre nézel. Kőboltívek és márványoszlopok bukkannak fel itt-ott a színes kavalkádban. A napfény kellemesen cirógatja végig a bőröd, a virágillat pedig kéretlenül, de mégsem zavaróan furakszik az orrodba és szökik le tüdőd legmélyére a következő légvétellel. Szívedben-lelkedben kellemes emlékeket idéz, amelyek egy olyan helyre és időbe visznek vissza, ahol és amikor boldog voltál. Igazán, felhőtlenül, gondtalanul és felszabadultan. Amit már nagyon régen nem idéztél vissza magadban...
Ha előre haladsz a macskaköves úton, amely ösvény a túlburjánzott virágok között, akkor a szemed sarkából minduntalan lángvörösben és narancsban pompázó, de mérgező leandert veszel észre, ám amikor odakapnád a tekinteted, hogy jobban is megnézd, nincs ott. Mintha a képzeleted űzne veled csalóka játékot.
Halk, de egyre erősödő gyermeki kacaj hangja üti meg a füled. Bármerre fordulsz, a hang minden irányból egyszerre érkezik. Hamarosan meg is pillantod az alakját, kicsi még, talán két éves forma fiúcska lehet. Feléd szalad és végül el is melletted. Rád pillant, a haja és a szemei mogyoróbarnák.
Hirtelen áll meg és fordul vissza, hogy még egyszer huncutul elnevesse magát, mielőtt azonban tovább szaladna, még megszólal. Valósággal elevenedbe hasít az apa szó, s nem azért, mert fájna, mert nem akarnád, hanem mert olyan mélységesen természetesnek tűnik, mint semmi más a világon. Érzed, miként kúszik önkéntelenül mosoly az arcodra, s nem is nagyon akar eltűnni onnan. Olyan békés minden, tipikusan olyan, amiben az ember örökké tudna létezni.
A szó azonban nem szállhatott feléd, s talán annak köszönhetően végre észleled, hogy nem vagy egyedül. Csak a szíveddel látod igazán, hogy kik azok, a látványukat elhomályosítja valami, mintha ott lennének, s mégsem. Késztetés rágja a lelked, hogy megérintsd őket, tudni szeretnéd biztosra.
Ha egymáshoz értek, olyan mintha villámcsapás sújtana le rátok. Az eddig napfényes, kellemes időjárás eltűnik, fekete fellegek lepik be az eddig ragyogóan kék eget. Vihar előszele söpör végig a kerten, a szél pedig erősen tépi a virágok szirmait, amelyek megadják magukat és ezernyi színnel, leszakadva kavarognak a levegőben. Mennydörgés hangja zendül, hangosan és kellemetlenül a fül számára és valahol a távolból egy barátságtalan kutya ugatása folyik a szél zúgó hangjába. Közeledik, de a fekete felhők miatt alig látni, olyan sötét van.
Szuroknál is sötétebb színű a véreb, ami felbukkan és a lábatokba mar...
Ha szóltok egymáshoz, meghalljátok a másikat, tisztán és érthetően, de az érintés továbbra is áramütésként hat.

Hirtelen térsz magadhoz és a karodon – azon amelyik (ha) megérintette a másikat – élénkvörös villám mintázata látszik. A lábatok pedig kutyaharapástól sajog, noha látszani, semmi nem látszik a bőrön. A vörös mintázat és a fájdalom húsz perc elteltével eltűnik, mintha sosem létezett volna.